James próbálta menteni a helyzetet.

– Csak mutattam néhány trükköt Maanxnak.

Elise a fiúhoz fordult.

– Minden rendben, parancsnok?

Maanx még mindig a csuklóját tapogatva bólintott. Lenézett a késre a kezében.

– Edzettünk egy kicsit a kronotroppal.

A két férfi tekintete találkozott. Megértették egymást. James apró biccentéssel megköszönte Maanxnak, majd Elise felé fordult, aki az ujjával az arca előtt hadonászva magyarázott.

– Nem akartunk felfordulást okozni – mondta.

– Ne hazudj nekem! – mondta Elise, és rámeresztette a szemét. – Ez a dolog kezd teljesen elfajulni.

– Mi a gond? Senki sem sérült meg.

Elise a mögötte félkörben álló őrökhöz fordult.

– Kísérjétek Idősebb Jamest a szobájába. Egy őr álljon az ajtaja előtt további utasításig.

– Várjunk csak egy percet – mordult fel James. – Ezt nem teheted!

– Te egy szót se szólj! – teremtette le Elise.

– Azok után, amiket érted és ezekért a vadakért tettem? – kiabált James. – Hát így bánsz velem?

Elise pofon vágta. Keményen. Jamesnek hátrabicsaklott a nyaka, és csillagokat látott. Vicsorogva hajolt a lányhoz, hogy az arcába mondja, mennyire hálátlan, amiért ilyen rosszul bánik vele, és semmibe veszi, amikor észrevette a szemében gyűlő könnycseppeket. Valami összetört benne. Mintha gyomorszájon vágták volna, kiszorítva belőle a levegőt. A térde megremegett, és négykézlábra esett.

Elise letérdelt mellé, és két kezébe fogta az arcát.

– Kérlek, menj! – mondta halkan. – Majd megoldjuk. Ígérem.

James fásultan bólintott. Elise felsegítette, kicsit megszorította a karját, aztán hátralépett, és jelzett az őröknek. Négy pár kéz ragadta meg finoman James karját és vállát. Az őrök bizonytalannak és ijedtnek látszottak. James képezte ki és vezette a csatákba őket. Most ellenállás nélkül hagyta, hogy elvezessék, és csak akkor nézett vissza Elise-re, amikor meghallotta a szipogását.

A lakrészéig vezető út, az emeleteken keresztül szégyenletes volt. A letartóztatás híre gyorsan elterjedt, és a flatironok és az elfrethek egyaránt siettek megnézni a látványosságot. James csak Elise arcát látta maga előtt, amikor összetörte a szívét. Attól a csalódott arckifejezéstől teljesen elkeseredett. Ugyanezt látta sok elfreth arcán, ahogy elhaladt előttük. Meglepte, hogy érdekli az emberek véleménye. Pedig érdekelte, és a büszkeség álcája szétfoszlott. Lehajtotta a fejét, és a földet nézte.

Odaértek a lakrészéhez, és az őrök kinyitották neki az ajtót. Körbeálltak, és próbálták kitalálni, mit tegyenek. Az elfretheknél eddig nem volt szükség börtönre.

– Sajnálom, Idősebb – dadogta Poll, az egyik őr. – De Legidősebb Elise…

James előhúzta csizmájából a kését, és átnyújtotta neki.

– Legközelebb, fiúk, motozzátok meg a foglyot, és vegyétek el a fegyvereit. Vizsgáljátok át a cellát, és állítsatok elé két őrt.

– Ööö, köszönjük, Idősebb – mondta Poll.

– És ne udvariaskodjatok a fogollyal.

James belépett a szobába, és leült az íróasztal melletti székre. Az ajtó becsukódott, és hallotta, ahogy odakint az őrök izgatottan beszélgetnek. Az íróasztal túloldalára nézett, ahol Smitt ült a másik székben. Pár percig némán ültek.

Végül James törte meg a csendet.

– Most aztán tényleg elcsesztem, ugye, Smitt?

Smitt lassan bólintott.

– Bolondot csináltál a Tanító fiából pusztán azért, mert egy kis felfuvalkodott hólyag. Abban igaza volt, hogy részegen nem volt helyed a barikádon.

James a barátjára meredt, és könnyek gyűltek a szemébe.

– Soha nem voltam elég hálás azért, hogy gondoskodtál rólam. Nem kellett volna meghalnod. Biztonságban voltál az íróasztalod mögött. Miért segítettél nekem?

Smitt felsóhajtott.

– Bízz bennem. Én leszek az első, aki egyetért veled, hogy nem kellett volna meghalnom. Valójában az Europén kellene élveznem az életet, egy kéjhölgy társaságában, aki felmelegít éjszakánként.

– Miért segítettél nekem, a rohadt életbe?!

– Mert a barátom vagy, és mindig is segítettünk egymásnak.

– Dühösnek kellett volna lenned, amiért kirúgtalak, és soha többet nem kellett volna szóba állnod velem.

Smitt elvigyorodott.

– És ott ragadtam volna, hogy 5-ös szintű ugrásokat futtattam volna egy csomó újonccal a következő öt évben? Nem, ennél a halál is jobb.

James a kezébe temette az arcát.

– És most mi fog történni szerinted? Az elfrethek száműznek?

Smitt a fejét rázta.

– Sokkal több elfreth néz fel rád, mint gondolnád. Azt is tudják, hogy bajban vagy. Mögéd fognak állni.

– De mit csináljak? – kérdezte James. – Mondd meg, mit csináljak?

– Nos – mondta legjobb barátja szelleme –, kezdetnek nézz szembe az alkoholproblémáddal, és mindenkitől kérj bocsánatot. Tényleg mindenkitől. Hosszú lesz az a rohadt lista.

39
EGY MÁSIK ÚT

Egy fényes sárga villanás után Levin az űr sötétjében lebegett egy kis törmelékfelhő közepén, ahol azelőtt a régi Lunar üzemanyagraktár keringett a Hold sötét oldalán. Néhány perccel korábban a saját szemével látta, ahogy a raktár egy tankolás közben történt baleset következtében fölrobbant. Levin nyolcszáz liter rossz minőségű üzemanyagot és két tonna alumíniumot szerzett. Egy ilyen ugráshoz általában fölösleges volt egy kronotrop bevetése, de Grace-nél és az elfretheknél sokkal alacsonyabban volt a léc, mint az ügynökségnél.

Már nem először forgott a gyomra. Az elmúlt hat napban ez volt a negyedik ugrása, és összesen a hetedik a Juliával való felkavaró találkozás óta. Madrid óta nem nagyon tudott aludni. Nem tudta biztosan, miért, de az az eset nagyon felkavarta, ennek ellenére tudta, hogy semmit sem csinálna másként, ha újra odakerülne. Számára ez volt a próbája annak, hogy jó döntést hozott-e: hogy visszanézve, ugyanazokat a következtetéseket vonta-e le.

Valamilyen oknál fogva, ha eszébe jutott Madrid, elfutotta a harag. A keserűsége egyre nőtt, miközben ezeket a jelentéktelen mentéseket végezte. Sorra küldték vissza élelmiszerért, energiaforrásokért, ruhákért. Mi értelme volt? Csak betömködték a lukakat. Mit érhettek el? Ezek a mentések csak arra voltak jók, hogy még több időtörvényt szegjenek meg, és növeljék a kockázatát annak, hogy elfogják őket; vagy a KronoCom ugrás közben, vagy a Ko-op, amikor a csatornán keresztül visszalopakodtak a blokád alatt álló Köd-szigetre.

A Ko-op előbb-utóbb megtalálja a titkos útvonalat. Levin nem volt biztos benne, hogy Elise valóban megtalálja-e a földvész ellenszerét. Nem úgy nézett ki, és ha nem járhat sikerrel, akkor ő mit keres itt. Elérte a kollit, és jelezte Grace-nek, hogy beszáll, és kapcsolja be az atmoszféra-mezőt. Átadta a tároló linkjét, és egyetlen szó nélkül hátrament, hogy lefeküdjön.

Pár perc múlva megjelent Grace. Kopogott az elválasztófalon, majd leült az ágyra.

– Tiszta munka. Semmi fodrozódás.

Levin nem nyitotta ki a szemét, és a fal felé fordult. Őszintén szólva maga sem tudta, mi ütött belé. Az elmúlt hetek. A Bástya. Julia arca. Az ugrások. Már elfelejtette, milyen nehéz átélni azokat az utolsó pillanatokat. Az a sok tragédia, amit látott, a halottak arca a fejében. Túl sok mindent kellett feldolgoznia túl rövid idő alatt, figyelembe véve az ugrások gyakoriságát. Csak azt tudta, hogy most egyedül akart maradni, és főni a saját levében.

Grace mit sem törődött ezzel.

– Most akkor befordulsz és duzzogsz? Mióta lettél olyan, mint a kronotrop? Attól a makacs barátunktól nem is vártam mást. Na de te, auditor?

Levin vett egy mély levegőt, és felült.

– Sajnálom, Idő Anyja. Az ugrások túl nyomasztóak. Mielőbb találnunk kellene miazmagyógyszert.

– James azt mondta, dolgozik rajta.

– Mindig ezt mondja, de az ital sokkal jobban érdekli.

– Már majdnem egy éve kutatunk utána. Az a te KronoComod nagyon elzárva tartja a készleteket. Még egy ugrást kell végrehajtanunk, és visszatérhetünk a Földre. Azután kapsz egy kis szünetet, megígérem.

– Halljuk – sóhajtott Levin.

Négy ugrás hat nap alatt, kész őrület volt. A helyzetet az is rontotta, hogy nem állt a rendelkezésükre a megfelelő erőforrás. Minden kirándulás az űrben tovább csökkentette a készleteiket. A lehető legtöbbet kellett kihozniuk az összes útból. Ez súlyos teherként nehezedett Levinre, de tudta, hogy Grace mindent a lehető legaprólékosabban megtervezett.

– Ez könnyű lesz – mondta. – Az év 2208. A célszemély Juliano Bishop, egy kedves barátom a Technológiai Izolacionistáknál. Egy elképesztően logikus gondolkodó és még nagyobb hadvezér. Mindig húsz lépéssel az ellenzék előtt járt. 2210-ben halt meg, de a pártviszály jellege miatt számításaim szerint minimális lesz a fodrozódás, különösen, mert…

Levin megrázta a fejét.

– Nem csinálom.

– …az utolsó néhány év elég tragikusan alakult… – Grace elhallgatott. – Parancsolsz?

Levin felállt.

– Ezt már ezerszer megbeszéltük. Nem megyek vissza emberekért. Már eddig is feszegettem az időtörvényeket a feltételezett magasabb rendű cél érdekében, de nem mentek ki embereket.

– Nekem sem volt könnyű meghozni ezt a döntést, Levin. De szükségünk van rá. Az elfretheknek szüksége van rá.

– Nem érdekel. Én hajtom végre a mentéseket, és itt húzom meg a határt.

– Ha csak az zavar, hogy már csak két évet élt volna, azzal kezdhetek valamit. Volt egy incidens három hónappal a kharoni csata előtt, ami…

– Nem csinálom meg! – ordított Levin, és ököllel belevágott a falba. – Tulajdonképpen már egyáltalán nem is akarok ugrani. Mit csinálunk, Grace? De komolyan. Mi a mélységet csinálunk?

Grace szeme összeszűkült.

– A legtöbb időutazó beéri az alkohollal. De ha tudni akarod, azért küzdünk, hogy legyen esélyünk a Föld meggyógyítására.

– Tényleg ezt tennénk? – Levin kirohant a fedélközbe.

Berúgta az ajtót, és a két kis csomagra mutatott, amiket a legutóbbi két ugrásról hozott. A három szánalmas kis szemétkupacra bökött, amikért a KronoCom soha nem pazarolta volna az erőforrásait.

– Így fogjuk csinálni? Szerinted bármit meg tudunk oldani ezekkel? – Kinyitotta az egyik rekeszt, és kivett néhány műanyag tárolót, amikben további műanyag tárolók voltak. Felkapott jó néhányat ezekből az értéktelen kacatokból, és szétszórta őket a földön. – Visszaküldesz a huszonkettedik századba, egy pusztulásra ítélt szállítóhajóra, hogy hozzak el egy rakás műanyag dobozt. Mi a mélység folyik itt?!

Pár percig szótlanul álltak a fedélközben. Végül Grace fölvette a földről az egyik tárolóedényt, megnyomott egy apró gombot az oldalán, mire a teteje sziszegve lezáródott, az oldalát pedig befutotta a jég.

Odadobta Levinnek.

– Az éhségmenet korai napjaiban találták fel, amikor teljes városok haltak éhen. Éppen csak véget ért a harmadik világháború, az országok lakossága megtizedelődött. Az élelmiszertermelés a háború előtti idők tizenöt százalékára esett vissza. Tudod, miért nem halt ki az emberiség? Emiatt! – Felkapott egy újabb dobozt, és Levinhez vágta. – Ezek az értéktelen műanyag kacatok nemcsak légmentesen záródnak, de hónapokra le is fagyasztják, amit beleteszel, ráadásul antibakteriálisak, és olyan kevés energiára van szükségük, amit az emberi test hője is képes biztosítani. Szerinted az elfretheknek mire van szükségük a nyirkos és sötét, állandóan ködös New Yorkban?

Levinnek fogalma sem volt, mire jók ezek a dobozok. Lehajolt, és elkezdte összeszedni, amiket szétdobált. Egyesével berakta a legkisebb dobozokat az eggyel nagyobbakba, aztán a még eggyel nagyobbakba, és így tovább, míg végül helyreállt a rend. Aztán a kezében tartott legnagyobb dobozra nézett. Még mindig remegett a keze.

Hirtelen elszégyellte és hülyének érezte magát. Az első akadémiai évek óta nem borult ki ennyire. Az Oberon durva és könyörtelen járataiban nőtt fel. Fegyelmezetlen, vad kölyök volt, aki mindig valami ostoba becsületbeli ügyért harcolt. Végül, miután képtelen volt hatni rá, és megunta a büntetések fizetését, az apja elküldte a KronoCom Akadémiára, hogy összeszedje magát vagy belepusztuljon.

Még azután is volt egy-két ballépése, amik miatt majdnem kirúgták az első két évben, mielőtt lehiggadt, és magára öltötte a társadalom hasznos tagjának látszatát. Az egész Akadémiának össze kellett fognia – a tanárainak, mestereinek és a diáktársainak –, hogy összeszedje magát.

Aztán megszámlálhatatlan mennyiségű verés, büntetés és magánzárkában töltött nap után elég fegyelmezett és kemény lett ahhoz, hogy följebb lépjen a ranglétrán, és végül a lánc tagja lehessen. Az átalakulás során megtanulta tisztelni az ügynökséget és az intézményt, ami abból, aki volt, azzá tette, aki lett. Hatalmas feladat volt, amit régebben még a Levinhez közel állók is lehetetlennek gondoltak.

– Sajnálom – mondta végül. – Csak frusztrált vagyok. Nem látom, hogy bármit is elérnénk azzal, amit csinálunk.

Grace a karjára tette a kezét.

– Azzal kell beérnünk, amink van, auditor. Mi hárman, tudósok, ti ketten barbárok, és a kunyhólakó, primitív őslakosok együtt próbáljuk megmenteni az egész bolygót. Nem nekünk áll a zászló. Tudom, hogy kevés az esélyünk.

– De mi értelme? – kérdezte Levin rezignáltan, már vagy tizedszer. – A hatóságok vadásznak ránk, megszakítjuk az idővonalat, és ártatlan emberek életét kockáztatjuk. Miért is?

Grace kuncogott.

– Mert a halottak már csak ilyenek. Titus, én, Elise, és bizonyos fokig James. Mindannyian kölcsönvett időből élünk, és elszántan próbáljuk megváltoztatni a világot, hogy indokolttá tegyük folyamatos létezésünket, még akkor is, ha ez lehetetlennek tűnik. Neked ezzel szemben megvolt a saját életed. Egy szervezethez tartoztál, mely célt adott neked, és rendelkezésedre bocsátotta a megfelelő eszközöket ahhoz, hogy valami nagyot alkoss. Most, hogy ezt elvesztetted, rohadtul dühös vagy.

Az átkozott nő a lelkébe látott.

Igen, a szervezet. Megpendített valamit a szó Levinben. Néhány pillanatig szavak és képek kergették egymást a gondolataiban. Aztán mintha helyükre kerültek volna a mozaikdarabkák, és kristálytisztán összeállt a kép. Annyira egyszerű volt. Miért nem jutott már korábban az eszébe?

– Most már értem – mondta. A helyükre rakta a dobozokat, és lezárta a rekeszt. Megújult céltudatossággal indult a pilótafülkébe. – Rosszul közelítettük meg az egészet. Mikor indulunk vissza a Földre? Beszélnem kell Jamesszel.

Grace a sarkában loholt.

– Még ki kell mentenünk Julianót.

– Már mondtam, hogy nem teszem meg.

– A lelkesítő beszélgetésünk után sem?

Levin hátranézett, és ritka mosoly jelent meg az arcán.

– Különösen a lelkesítő beszélgetésünk után. Gyere, induljunk.

40
VEZETŐNEK LENNI

– Tanító, el se tudom mondani, mennyire szégyellem magam. Biztosíthatlak róla, hogy ez soha többé nem fordul elő.

Elise Crowe irodájában ült, és igyekezett alázatos, de büszke arcot vágni. Az incidens híre bejárta az All Galaxyt, és a szóbeszéd időnként már köszönőviszonyban sem volt a valósággal. Rima egy olyan verziót hallott, mely szerint James annyira részeg volt, hogy meg sem tudott állni a lábán, és válogatás nélkül leverte az az összes őrt a barikádon, legyen az elfreth vagy flatiron. És amikor a nemes Maanx le akarta állítani, James úgy megverte, hogy kis híján belehalt.

Még vagy száz ennél is durvább történet terjengett, mindegyik eggyel borzalmasabb, mint az előző. A flatironok néhány elbeszélése olyan messzire ment, hogy azt állították, Maanx elfogta Jamest, aki a Ko-opnak kémkedett. Mások szerint James a Tanító megölésére indult, hogy átvegye a hatalmat az All Galaxy fölött. Két dolog azonban igaz volt mindegyik történetben: James részeg volt, és megverte a flatiron Tanító fiát. De Elise-nek most sokkal komolyabb problémával kellett szembesülnie. A két hónap alatt nagy munkával kiépített szövetség és bizalom megingott az incidens miatt. A flatironok azt híresztelték, hogy ha egy elfreth Idősebb ennyire erőszakos és tébolyult, vajon milyen lehet a nép, aki egyik vezetőjévé választotta. Elise nem hibáztatta őket.

De azt is tudta, hogy amit ő, az elfrethek és a manhattani nemzet felépített, túl fontos ahhoz, hogy most elűzzék a népét. A Ko-op fenyegetés túl közel volt, a törzsek pedig elkötelezték magukat a háború mellett. Az All Galaxy nem csupán a kormányzati központ volt, itt építették ki a törzsek a közös védelmi központot. Tehát az elfrethek kiutasítása nem merülhetett fel lehetőségként. Ha a flatironok erősködnek, Elise-éknek egyetlen lehetőségük marad.

– Sokan azt mondják, hogy a kronotropot vagy akár az egész törzseteket el kellene üldözni – mondta Crowe az íróasztal mögül.

Nyugodtnak látszott, de Elise éppen elég időt töltött vele az utóbbi hetekben ahhoz, hogy tudja, belül forrong. Az öreg sok tekintetben Qawolra emlékeztette. A jó elfreth Legidősebb is egyszerre volt melegszívű, bölcs és kemény.

– Ez csak egy baleset volt, Tanító. Megtettük a megfelelő lépéseket, hogy ilyesmi soha többet ne forduljon elő. – Igyekezett titkolni aggodalmát. – Olyan sok mindent értünk el ilyen rövid idő alatt. Nem dobhatjuk el.

– Nem is szeretném – bólintott Crowe. – De nem engedhetem meg, hogy a maihoz hasonló esetek történjenek. Milyen garanciát tudsz adni arra, hogy soha többé nem fordul elő ilyesmi?

Elise lehunyta a szemét. Mit tehetne? James problémáját nem lehetett meggyógyítani. Még sokkal mélyebbre süllyedhet, mielőtt a dolgok elkezdenek jóra fordulni. Elise idejében visszaszorult az alkoholizmus, annak ellenére, hogy a fogyasztás nőtt. Az oktatás és a mértékletesség volt a kulcs. Nem létezett varázspirula James betegségére.

– Ezt… ezt nem ígérhetem.

– Akkor James nem maradhat a toronyban – mondta Crowe. – Sajnálom, gyermekem.

Elise világa darabokra tört, ahogy elképzelte, hogy kiűzik Jamest. Tudta, hogy ő maga képtelen lesz megtenni. Kevesebb mint egy éve találkoztak először, de James volt a mindene. Ő volt a kőszikla, akire támaszkodhatott ebben a pokoli, őrült jövőben. Mindig ott volt, amikor kellett, néha akkor is, amikor nem. Tudta, hogy James mindig kitart mellette. Még a gondolatába is belebetegedett, hogy hátat fordítson neki, és elküldje. Egyszerűen nem volt rá képes.

– Adj egy esélyt, hogy segítsek rajta – könyörgött. – James jó ember. Tartozom neki ennyivel, csakúgy, mint az elfrethek. Kérlek!

A hirtelen támadt hosszú csendet csak Crowe asztalon kopogó ujjainak a hangja törte meg. A Tanító valahova a messzeségbe nézett, majd végül visszafordult Elise-hez.

– Elkülöníted a többiektől. Nem hagyhatja el az emeletét, és nem mehet a barikádokra, illetve a flatironok közé, amíg meg nem gyógyul. Ha meglátom az enyéim között, még aznap távozik. Világos?

Elise bólogatott.

– Köszönöm, Tanító. James jó ember. Sokat szenvedett. Csak támogatásra és szeretetre van szüksége. Törődnöm kell vele. Az egész az én hibám.

– Végül is kronotrop. Náluk ez munkaköri ártalom.

– A felét sem tudnád felfogni annak, amin keresztülment. Szenvedések és rémálmok. Nem sokat mesélt el belőlük, csak annyit, amennyit képes voltam meghallgatni. Csak az ivással tud megbirkózni velük.

Crowe felkelt szárnyas karosszékéből, és az iroda sarkában álló szekrényhez lépett. Kinyitotta az ajtaját, és elővett egy kis dobozt. Egy pillanatig csak nézte, aztán visszament Elise-hez, és a kezébe tette.

– Sokkal többet tudok, mint képzeled.

Elise-nek elakadt a lélegzete. A dobozban szakadt karkötők voltak. Habozva felemelte egy exo darabkáját. Régi volt, fakó és repedezett, de nyilvánvaló volt, hogy mire szolgált valamikor.

– Kronotrop voltál?

– 4-es szintű – válaszolta halkan Crowe. – Már az elején megtörtem, de majdnem kibírtam az előléptetésig. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy tovább csináljam, de nem volt meg a bátorságom ahhoz, hogy szemen bökjem az óriást. Sok mentést hajtottam végre a Jupiter felső rétegeiben. Több százszor láttam a bolygó erőit. Ide menekültem, és remete lettem, míg végül befogadtak a flatironok, ahogy téged és a kronotropodat befogadták az elfrethek.

– James tud erről? – kérdezte Elise.

Crowe megrázta a fejét.

– Nem kell tudnia, bár nem titok. Biztos rajta vagyok valahol a KronoCom listáján. Nem hiszem, hogy foglalkoznának velem, de kérlek, ne csinálj nagy ügyet belőle.

Elise bólintott.

– Megígérem, Tanító.

Crowe az ajtóhoz lépett.

– El kell különítened, és állandó őrizet alatt kell maradnia. Támogatásra lesz szüksége tőled és a szeretteitől. Csak így élheti túl.

– Van tapasztalatod alkoholistákkal? – kérdezte Elise.

Crowe elmosolyodott.

– Én is így éltem túl. Gyakorlatilag része a munkaköri leírásnak.

Elise még jó néhányszor megköszönte, mielőtt fölsietett Jameshez. Azon ritka pillanatok egyike volt ez, amikor hálás volt a lift hiányért, bár a szóbeszéd szerint Grace és Titus már majdnem elkészült egy működő prototípussal. Szüksége volt erre a harminckét emeletre, hogy az önigazolástól eljusson a haragig, és ahogy fölfelé sétált, sikerült egyre jobban fölhergelnie magát. Mire fölért a hatvanhatodik emeletre, dühös volt, mint Gaia, és készen állt rá, hogy James szemébe nézzen.

Útban James lakrésze felé találkozott az őrökkel.

– Jelentenivaló?

– Csendes volt – mondta Poll, aki az ajtótól jobbra állt.

– Legidősebb, ha ki akar jönni, tényleg azt akarod, hogy megállítsuk? – kérdezte a másik őr. – Végül is kronotrop.

Elise a kezükben tartott husángokra nézett. Egy őrült James simán átgyalogolna rajtuk. A fenébe, még ha puska lenne náluk, az sem okozna túl nagy gondot neki. De azért meg kell adni nekik az esélyt.

– Menjetek Eriaóhoz, és kérjetek komolyabb fegyvereket. Valamit, ami nem öl, például kábítófegyvert. – Vajon létezik ilyen egyáltalán? Nem volt benne biztos, de úgy érezte, szükségük lehet rá az elkövetkező néhány napban. – Nyissátok ki!

Az egyik őr elfordította a kulcsot, és Elise tiszta erőből berúgta az ajtót, ami sajnos túl nehéz volt, így Elise nem érte el a kellő hatást. Azért ökölbe szorított kézzel rontott be.

– Nagy bajban van, uram!

James egy karosszékben ülve nézett ki az ablakon, és lehajtotta a fejét.

– Minden rendben van a flatironokkal?

– Pillanatnyilag igen, de kimondottan rossz reklámfogás volt szétrúgni a Tanító fiának a seggét.

– Gondolom, mindenkinek erről beszél az a kis pöcs.

– Valójában, James, Maanx az egyetlen, aki nem csinált felhajtást az egészből. Mindent megtett, hogy felmentsenek.

– De nem mentettek fel, ugye?

– Nem. A flatironok és jó néhány elfreth félnek tőled.

– Kiűznek az All Galaxyből?

– Természetesen nem, te bolond – felelte Elise, és odalépett hozzá. Mellé húzott egy széket, és átölelte a vállát. – Azt nem engedném, de ki kell találnunk valamit.

James lehajtotta a fejét. Az arcára kiült szomorúság láttán Elise-nek majd’ megszakadt a szíve.

– Sajnálom. Nem tehetek róla.

Elise a kezébe fogta a férfi arcát, és a mellére vonta a fejét.

– Beteg vagy. Együtt túljutunk rajta. Megengeded, hogy segítsek?

– Sajnálom – ismételte James.

– Ne mondogasd! – szólt rá Elise. – Ide figyelj, be kell vezetnem néhány változást, ami rossz lesz. Megérted?

– Mondd, kerül, amibe kerül.

Elise felállt.

– Rendben. A következő hetekben az anyád leszek és a főnököd, nem a szeretőd vagy a barátod. Világos?

James bólintott. Elise körbejárta a szobát.

– Először is elvonóra kell menned. Mostantól hivatalosan zár alatt leszel. Egy hónapig nem hagyhatod el az emeletet.

– Egy hónapig! – kiáltott fel James rémülten. – És mi lesz az égi őrökkel? A torony védelmével? A felderítésekkel és fosztogatásokkal?

– Az az egyetlen feladatod, hogy jobban legyél. Szerencséd van, hogy csak az emeletre zárlak be, és nem a szobádba. Ide fogok küldeni néhány embert, hogy kutassanak át mindent fegyverek és ital után. Azután ideállítok egy – kis szünetet tartott – néhány őrt huszonnégy órában, hogy seggbe rúgjanak, ha rosszalkodnál. És ha botrányt csinálsz, bezárunk a szobádba. Megértetted?

James rosszallóan nézett rá.

– Azt hittem, kapok valami injekciót, ami kigyógyít, és kényszermunkára küldesz. Azt megérteném. Nem gondoltam, hogy börtönbe zársz.

– Nem börtönben vagy, James. Rehabilitáción.

– Az nem ugyanaz?

– Igazából rosszabb, de végig melletted leszek. És Sasha és Grace és Titus és mindenki más. Az elfrethekhez tartozol, akár tetszik nekik, akár nem. Még Franwil is itt lesz.

– Nélküle meglennék – morogta James.

– Akkor odafigyelek rá, hogy naponta kétszer jöjjön.

James felállt, odament hozzá, és kezébe fogta Elise kezét.

– Azt mondtam, bármit megteszek, és úgy is lesz. Mikor kezdjük? Elintéznék néhány dolgot, mielőtt házi őrizetbe kerülök.

– Ó, drágám – mondta Elise –, a házi őrizet abban a pillanatban elkezdődött, hogy felküldtelek ide. Most ülj le, maradj veszteg, és viselkedj rendesen. Holnap küldetek neked reggelit.

41
EGYETLEN LEHETŐSÉG

A Valkűr hajó kék fénygyűrűben ereszkedett a földre, hatalmas porfelhő kíséretében. Kuo rangidős ügynök kiszállt, és körbenézett Manhattan romjai között. Az MI-modulja szerint a Broadway és a Száztizedik utca sarkán állt.

Ez a terület a sziget azon kevés részéhez tartozott, ahol még volt igazi szárazföld. Az utca két oldaláról hatalmas, régóta elhagyott felhőkarcolók néztek rá fekete ablakszemeikkel. Nem törődött velük, ahogy az utcán heverő törmelékhegyekkel és az épületek felszínét borító vastag mocsokréteggel sem.

Balra tőle lassan hömpölygött egy sűrű, barna folyó, mely éles kanyarral tűnt el az utca végén. Az épületeket összekötő eredeti híd rég leomlott, és egy ideiglenes fémszerkezet állt a helyén, amit sebtében építettek a kommandósok. Az alig néhány hetes híd máris megviselt és rozsdás volt. Ezen a bolygón durvák voltak a természeti erők.

Az egyesített hadsereg kezdett komoly problémává válni. Amíg távol volt, az offenzíva teljesen megrekedt, és a vademberek támadásai megtizedelték a kommandósok és az őrzők állományát. Hogy sértéssel tetézze a veszteségeket, az igazgató megtagadta, hogy további őrzőket bocsásson rendelkezésére, ami égbekiáltó volt, figyelembe véve a projekt jelenlegi kritikus állapotát. Végül legalább az offenzíva folytatásához szükséges készleteket megkapta, ha már az embereket nem.

Hatalmas árnyék közeledett a feje fölött, amit több kisebb árnyék követett, és a lebegő hajók motorjának bőgése jelezte, hogy megérkezett az utánpótlást szállító csapat. És valóban, egy Héphaisztosz szállítóhajó közeledett a leszállóhelyhez, megrakva vállalati fegyverekkel. Három Valkűr épp most szállt fel, valószínűleg őrjáratra indultak. A hadjárat kiterjedése kezdett teljesen aránytévesztetté válni. Sourn minden jelentéstől dührohamot kapott. Kuo tudta, hogy Sourn fölülről kapja az ívet, és hogy ez mind rajta fog csattanni. Minél tovább nyúlik ez a projekt, annál rosszabb lesz az értékelése, és annál tovább kell maradnia ezen a szargolyón. Elfintorodott. Látta maga előtt, ahogy a karrierjét lehúzzák a vécén.

Áthaladt a militarizált zónán, és kiért egy nyílt területre a felhőkarcolók között, ahol kiépítette az előretolt műveleti központot, hogy megszilárdítsa az offenzívát. A sarkon őrséget teljesítő vadember észrevette, és visszahúzódott az árnyékba. Mostanra több ezer szerződtetett vadember dolgozott neki, és mindegyik ismerte. Minden okuk megvolt rá, hogy féljenek tőle. Végül is ez volt az egyetlen motiváció, amiből értettek ezek a primitív lények.

A Ko-op a délen egyre erősödő harcok hatására még szigorúbb lett. A szerződéses szolgák elképesztő mértékben hagyták el őrhelyeiket, és feltehetőleg átálltak az ellenséghez. Már nem jelentett elég motivációt, hogy a családjaikat túszként tartották fogva. Kuo szíve szerint leszámolt volna velük egyszer s mindenkorra. De megfelelő mennyiségű rohamosztagos híján a Ko-op könnyen elveszíthette a befolyását. Kuót frusztrálta, hogy ennyire rossz a projekt hatékonysága.

Belépett az egyik épületbe. Azért ezt választotta műveleti központnak, mert egyrészt a front közelében állt, másrészt ez volt az egyik legépebben megmaradt ház a környéken. Az MI-modulja szerint eredetileg egy Columbia nevű felsőoktatási intézmény kapott itt helyet. Az évek során, ahogy az épületek egyre magasabbra nőttek, egy fegyvergyár működött benne. Ahogy a háború és az üzlet egyre jobban kiterjedt, a gyártó kénytelen volt megerősíteni, hogy kibírja a bombázásokat, ennek köszönhetően maradt viszonylag épen.

Az épület előtere tiszta volt és rendezett, csakúgy, mint az egész földszint. Kuo nem ellenőrizhetett mindent, de a közvetlen környezetét igyekezett elviselhető határok között tartani. Az Európé ősi és csodálatos kolóniájában nőtt föl és nevelkedett, és gyűlölte ennek a bolygónak a mocskát és kiszámíthatatlan természetét. A legtöbb modern és gazdag kolónia tökéletesen mesterséges volt, könnyen fenntartható, és minden lehetséges változót az igazgatóság irányított. Moduláris természetüknek köszönhetően egyszerű volt a tisztántartásuk és a karbantartásuk. Ha egy lakóhely tönkrement, a vállalat egyszerűen elköltöztette a lakókat, elárasztotta a teljes modult, aztán a nulláról kezdve újra benépesítette.

Kuo beszállt a mérnökei által kiépített liftbe, fölment a hatvanhetedik emeletre, majd a frissen újjáépített folyosókon besétált földi műveleti központjába. Rosszallóan csettintett nyelvével, miután Gavet, a személyes asszisztensét nem találta a helyén, az irodája előtt. A készenlét hiánya megbocsáthatatlan volt. Érvénytelenítenie kell majd a szerződését, amikor eljön az értékelés ideje. Belépett a szobába, és meglátta Gavet, aki a Kuo székében ülő emberhez beszélt.

– Mi folyik itt? – kérdezte, de aztán elhallgatott. – Összekötő, micsoda váratlan megtiszteltetés.

Dühös pillantást vetett Gavre, aki bocsánatkérően hajtotta le a fejét. Igazán találhatott volna rá módot, hogy jelezze, a Naprendszer egyik legbefolyásosabb embere vár rá.

Sourn nyílt megvetéssel nézett rá, miközben ide-oda forgott a székében.

– Töltsön egy italt, ügynök. Beszélnünk kell. – Gavhez fordult. – Végeztünk.

Gav túlságosan is mélyre hajolt, mielőtt gyors léptekkel elhagyta a szobát.

– Elnézést kérek, rangidős – súgta oda Kuónak, miközben elhaladt mellette.

– Majd később megbeszéljük – felelte Kuo.

– Ne legyen túl szigorú az asszisztensével – mondta Kuo, miután Gav távozott. – Nem volt más választása, mint hogy foglalkozzon velem, amikor úgy döntöttem, beugrok. – Körbenézett. – Különösen ebben a szigetet elborító elektromágneses ködben. Lenyűgöző példája az óvilág technológiájának.

– Mit inna, összekötő? – kérdezte Kuo, az italkészletére mutatva.

– Habzóbort, ha van. Ha nincs, elfogadok egy sört. Megkedveltem a buborékos italokat annak idején, amikor itt éltem. Ha egyik sincs, akkor egy vodkát kérek, tisztán.

Kuo kitöltött két pohár vodkát, és az egyiket átnyújtotta Sournnak, majd gyorsan beleivott a magáéba. Sourn megvető arckifejezéssel szagolt bele az italba, mielőtt megkóstolta. Kuo vigyázzban állva várt, míg a férfi hátradőlt, és őt tanulmányozta. Sourn az íróasztalra tette a poharát, és megszólalt.

– Úgy tudom, Young nem teljesítette a kérését.

– Elegendő felszerelést kaptunk a két következő ciklusra.

– De nem kaptak őrzőket.

– Sajnos nem, összekötő.

Sourn az asztalon dobolt az ujjaival.

– Azon töpreng, mit keresek itt?

– Van egy tippem.

Sourn közelebb hajolt.

– A legutóbbi jelentése. A kommandósok száma háromezer-negyvenháromra nőtt, igényelt további négyszáz főt, és kétszázhúszat kivontak a szolgálatból. Százkilencvenhárom egységnyi energiát használtak fel, negyvenhat tonna fogyóeszközt, és az utolsó hét napon nyolcvanhárom halottjuk volt. Pontosak ezek a számok, ügynök?

– Ha ez állt a jelentésemben, vállalom a felelősséget érte.

Sourn felállt.

– Miért is? – kérdezte emelt hangon. – Három háztömbnyit haladtak nyugatra a Hatvanhatodik utca felé, keleten pedig elvesztettek egyet, és visszaszorultak a – kis szünetet tartott, és ránézett az MI-moduljára – Hetvenötödik utcáig. Ez azt jelenti, hogy a nettó nyereség két háztömb. Ön szerint ez a Valta-erőforrások hatékony felhasználása? Magyarázza már el nekem, mi a mélység folyik itt?!

Kuo a fogát csikorgatta.

– Nem keresek kifogást az alárendeltjeim teljesítményére, összekötő. Azonban a helyzet sokkal összetettebb az eredetileg tervezettnél.

– Magyarázza meg!

Kuo a következő harminc percben ismertette az aktuális manhattani helyzetet Sournnal. Nemcsak az ellenség hatalmas létszámára tért ki, amire számítottak, hanem arra is, hogy a törzsek nemrég közös zászló alatt egyesülve indultak harcba a Ko-op ellen. Továbbá részletesen kitért a vademberek közelmúltbeli látványos technológiai és taktikai fejlődésére. Egész egyszerűen sokkal jobb a fegyverzetük és sokkal szervezettebbek, mint akár egy rövid hónappal ezelőtt.

Miután befejezte, nyomasztó csend telepedett rájuk. Kuo látta, ahogy a földi műveletek alelnökének sebesen járnak a gondolatai, miközben eltöprengett a körülményeken.

– Hogy jutottak fegyverekhez? – kérdezte végül. – Azt látom, hogy összefogtak. Erre még a vadak is képesek, de a taktikai és technológiai fejlődés, zavarba ejtő. Ki segít nekik? A feketepiacon üzletelnek?

Kuo megrázta a fejét.

– A Valkűrök a teljes szigetet blokád alatt tartják. A különböző típusú fegyverek alapján, amiket használnak, úgy gondoljuk, valaki mentéseket végez nekik. James Griffin-Mars egyszer már megtette. Lehet, hogy megint ő hajt végre ugrásokat, vagy esetleg a pusztai törzsek találtak egy másik időmentőt, aki ellátja őket. A legutóbbi jelentések szerint az ügynökségi auditorok észleltek egy illegális mentést Madridban. Ez egy lehetséges magyarázat. Valamint a gyártási számok alapján a fegyverek kapcsolatba hozhatóak egy nagyobb időfodrozódással, ami a fő aszteroidaövben történt két hónappal ezelőtt.

– Képesek a katonái további Valta-erősítés nélkül kezelni a helyzetet?

– Ha az ellenség tovább erősödik, és a KronoCom továbbra sem bocsát több őrzőt a rendelkezésünkre, akkor nem. A helyzet könnyen végzetessé válhat. A katonáim az elfoglalt háztömböket is csak nagy nehézségek árán képesek tartani.

– Nem vagyok elégedett, Kuo.

– Bocsásson meg, összekötő. A helyzet annyira elfajult, hogy ezen a ponton el kell gondolkoznunk az offenzíva megszakításán. Az időbeli anomália elfogása nem éri meg a befektetést, a szerződési moráltól függetlenül.

Sourn sóhajtott.

– Normális esetben egyetértenék. De ez már nem lehetséges.

– Uram? Miért nem?

– Mint tudja, a Valta a Nutris-platformról szerzett berendezéseket. Megtudtuk, hogy a baktérium-szekvenszer DNS-sel védett, és csak a személyzet bizonyos tagjai használhatják. A múltban valamikor egy szekvenszer járványt okozott. Azután a tudósok csak néhány embernek adtak felhatalmazást az ilyen műszerek használatára. Az összes tudós, akiknek hozzáférése volt ehhez a bizonyos szekvenszerhez, halott. Egy kivételével.

– Az időbeli anomáliának van hozzáférése?

– Elise Kimként azonosítottuk, ő volt az egyik vezető biológus. Ő az egyetlen élő emberi lény, aki használhatja a műszert.

– Nem küldhetünk vissza egy kronotropot, hogy szerezze meg, és szintetizálja a DNS-ét?

– Már megpróbáltuk – felelte Sourn. – A használat engedélyezése csak teljes testre kiterjedő DNS-teszttel lehetséges. Szükségünk van az időbeli anomáliára, méghozzá élve. Tehát az offenzíva megszakítása nem létező opció.

Kuónak összeszorult a gyomra. Az új információ fényében végig kell csinálnia a küldetést akkor is, ha belebukik.

– Értettem, uram. Jól jönne még ezer Valta-rohamosztagos.

– Az a helyzet, hogy megszorításokat léptettünk életbe, Kuo. A radicalik elleni háború rosszul alakul. Érje be azzal, amije van. Több mint elég kell legyen.

– Legalább megsürgetné a KronoComot? Kétségbeejtő a helyzet.

– Megnézem, mit tehetek – sóhajtott Sourn. – Csalódtam önben, rangidős ügynök. Ez rosszul fogja kivenni magát az értékelésében. Hogy volt képes ilyen tökéletes kudarcot vallani, ügynök?

– A vademberek túlságosan ellenállónak bizonyultak, összekötő.

– Elég a kifogásokból! – csattant fel Sourn.

Kuo szorítást érzett a mellkasában.

– Végigcsinálom a projektet, uram.

– A saját érdekében jól is teszi. Ne feledje, az emberiség sorsa függ a sikertől. Ne bassza el!

Sourn felhajtotta a vodka maradékát, és az asztalra csapta a poharat. Aktiválta mesterségeskörnyezet-ruháját; az összekötő irtózott a földi körülményektől.

– Készítsék elő a hajómat. Amilyen gyorsan csak lehet, eltűnök erről a fertőzött bolygóról. Maga ne is álmodjon erről, amíg be nem fejezi a küldetést.

Kuo tekintete elidőzött az ajtón, amit Sourn bevágott maga mögött. Ez a projekt teljes kudarc… Sourn egyértelművé tette, hogy a valtás karrierje veszélyben forog. Valahonnan egészen mélyről tört fel belőle a tehetetlenség érzése. Nem hagyja, hogy ezek a vademberek a vesztét okozzák. Végigviszi a projektet, akkor is, ha az utolsó szálig ki kell irtania a vadembereket ezen a szigeten.

42
MEGVONÁS

Öt napja tartott az Elise által elrendelt kényszergyógykezelése, és James a pokolban érezte magát. Nem, nem a pokol a megfelelő szó. James korábban már megjárta a poklot. Túlélte a gyötrelmes kiképzést az Akadémián, több száz ugrást hajtott végre a múlt borzalmas korszakaiba, és egyesével nézte végig a kevés barátja közül soknak a pusztulását. Minden egyes csapás kitépett egy darabot a lelkéből, és szörnyen megsebezte, de egyik sem volt mérhető ahhoz az elképzelhetetlen szenvedéshez, amin most ment keresztül.

Közel két évtized után először tagadta meg testétől az alkoholt. Pontosabban Elise és azok az átkozott elfrethek tagadták meg, és ő gyűlölte is őket ezért. A remegés az utolsó ital után két nappal jelentkezett. Eleinte ismerős volt az enyhe reszketés és a szorongás érzése. Ezt már tudta kezelni. Az évek során változó mértékben, de többször átélte már.

Az ötödik nap hajnalán ütött be. Hideg verejtékben ébredt. Az egész teste fájt, bár nem tudta eldönteni, hogy a megvonástól vagy ez az az állandó fájdalom volt, ami az utolsó ugrása óta kínozta. Átlendítette a lábát az ágy peremén, fölállt, és majdnem vissza is esett. Szokatlan érzés volt ennyi ideig alkohol nélkül. Máskor ilyen helyzetben másra koncentrált, egy mentésre vagy egy küldetésre. A szorgos kezek és a gondolkodás kordában tartották az ivást. Ha mégis rátört a késztetés, arra már igen hamar kitalált egy trükköt: munka közben néhány csepp ital elmulasztotta a remegést.

Most viszont egész más volt a helyzet, itt volt bezárva egy szobába teljesen tisztán. Végtelen idő állt rendelkezésére, és a hideg verejtékben fekve minden egyes másodpercet érzett. A teste szinte sikoltozott, mintha megverték és megkínozták volna. Vér ízét érezte a szájában, mivel álmában az ajkát harapdálta. Legurult az ágyról, és a tükörhöz támolygott, amit Elise hozott neki még tegnap.

– Remek módja az önreflexiónak – mondta.

James vékony, vörös szemű tükörképére meredt. Az arcához emelte a kezét, és látta, mennyire remeg. Elszégyellte magát attól, akivé vált, és elborzadt a gondolatra, hogy ez a szörnyűség, amit érez, csak rosszabb lesz. Elfordult a tükörtől.

Mindkét kezét végigfuttatta a mellkasán, nekiszorítva a testének, hátha pusztán az akaratával meg tudja állítani a remegést. Az ujjai viszkettek, és akármennyire dörzsölgette őket, nem lett jobb, mintha nem tudná elérni a viszkető érzés helyét. Ez már túl sok volt. Fölordított, mint egy vadállat, és kiengedte magából a fölgyűlt és kitörni akaró feszültséget. A falat akarta kaparni a körmével, hogy elvonja idegei figyelmét a testét gyötrő fájdalomról.

Torkaszakadtából üvöltött, hogy kiengedje az energiát. Kis időre megkönnyebbült, de egy perccel később az érzés ugyanolyan erővel tért vissza. Kínjában addig ordított, míg ki nem fogyott a levegőből, és a feje súlytalanná vált. A torka kiszáradt, és fájt a lélegzetvétel. Elgyengült, összerogyott, és a remegés visszatért. Erősen izzadt, a teste forró volt, aztán hideg, aztán megint forró. Visszafeküdt az ágyba, és betakarózott, és annyira reszketett, hogy a fogvacogása minden más zajt elnyomott a szobában.

Valamikor eközben – Jamest túlságosan lefoglalta a szenvedés ahhoz, hogy észrevette volna, mikor – emberek jöttek be a szobába. Az elmosódott alakok közel hajoltak, és nézték, de semmit sem tettek azért, hogy segítsenek rajta. James abban sem volt biztos, hogy tényleg ott vannak. Lehet, hogy csak újabb hallucinációk, beteg elméje szüleményei?

Egy ponton azonban az egyik alak közelebb lépett, és egy nedves, meleg rongyot tett a homlokára.

– Idősebb – mondta egy fiatal női hang –, nyugodj meg!

– Bria? – suttogta James alig hallhatóan.

Csak nagy nehezen ismerte meg a lányt, ahogy kitisztult a kép, és meglátta fésületlen, kócos haját, ahogy a homlokába lógott, flatiron divat szerint, amit sok elfreth nő is átvett. Feltűnt mellette Hory és Laurel, mindketten aggódva és nyugtalanul néztek rá. Mintha a halálos ágyán feküdt volna.

– Mit kerestek itt? – kérdezte.

– Mi őrizzük a lépcsőházi bejáratot, Idősebb – mondta Laurel.

Újabb büntetés. Újabb megaláztatás. Hiszen ezek az ő emberei, az ő őrei, akik most kényszerűségből fegyőrök lettek. Vett néhány mély levegőt, és felült. Most látta, mennyire átizzadta a lepedőt. Kinézett az ablakon, és rádöbbent, hogy még mindig sötét van odakint. Hogy lehet, hogy még mindig nincs reggel? Hogy tud ilyen mélységverte lassan telni az idő? Mennyi mindenen ment pedig keresztül. A remegés, a fájdalom, az izzadás. Vajon azért lassult le ennyire az idő, hogy minden egyes kínzó és fájdalmas másodpercet át kelljen élnie?

Tréfálkozni próbált.

– Az egész csapatot idevezényelték, hogy vigyázzon rám? Sajnálom, hogy erre kényszerültök miattam.

Az őrök összenéztek.

– Idősebb – szólt Hory –, mi magunk kértük, hogy vigyázhassunk rád. Legidősebb Elise megtiltotta, mondván, túl nagy hatással vagy ránk, és túl közel állunk hozzád. Azt mondta, nem tudnánk megtagadni a kívánságaidat.

– Mi pedig azt mondtuk, épp azért tudjuk megtenni, mert közel állunk hozzád – mondta Bria, újra megtörölve a homlokát. A mellette lévő edényben megnedvesítette a törülközőt. – Amikor nemet mondtak, Chawr megmakacsolta magát. Elfoglaltuk a helyünket az ajtó előtt, és mindenki másnak megtiltottuk a belépést.

Laurel bólintott.

– Ami minket illet, ez az égi őrök belügye.

Egy pillanatra megszűnt a viszketés és a remegés, ahogy James végignézett rajtuk. Őszintén, fogalma sem volt, mennyire szeretik. A maga részéről azt hitte, érdekli őket az űrhajózás és a mérnöki munka, neki pedig szüksége volt a segítségükre. Korrekt üzlet, ahogy a KronoComnál csinálták.

– Köszönöm – mondta egyszerűen.

– Még ne köszönd – vigyorgott Hory. – Vissza kell mennünk a helyünkre. Hozhatunk valamit?

– Vizet – mondta James, bár whiskey-t szeretett volna mondani. – És valami ennivalót.

– Amint kinyit a konyha, hozok neked reggelit – mondta Laurel. – Itt leszünk kint, ha szükséged lenne ránk.

Az égi őrök távoztak, és becsukták maguk mögött az ajtót. James hallotta a zár kattanását, aztán egyedül maradt. Nagy erőfeszítések árán kimászott az ágyból, és kivonszolta magát az erkélyre. Az izzadságtól még hidegebbnek érezte az éjszakát. Az alulról fújó szél fölkavarta a ködöt. Furcsállotta, hogy akármennyire fújt is a szél, sosem tudta elűzni a ködöt a szigetről. Mélyet lélegzett, és érezte, ahogy a hűvös levegő megtölti a tüdejét. Beleborzongott a sajgó érzésbe, de legalább egy pillanatra elűzte a mardosó szomjúságot. Vett még néhány mély levegőt, áthajolt az erkély korlátján, és hányt. Mellkasát összeszorította a fájdalom, és hirtelen azt hitte, szívrohama van.

– Segítség – motyogta, és az ajtó felé fordult.

Nagyon távolinak látszott. A dübörgés a mellkasában olyan erősnek tűnt, mintha az egész épület belerázkódna, miközben négykézlábra esett, és a kijárat felé mászott. Az ajtóba kapaszkodva bizonytalanul felegyenesedett. Dörömbölni kezdett.

– Segítségre van szükségem – mondta ezúttal már kicsit hangosabban.

Az ajtó azonnal kinyílt, Bria és Laurel aggódó tekintettel néztek rá.

– Minden rendben? – kérdezte Bria.

– Figyeljetek ide! – mondta James. – Ez így nem fog menni. Tudom, hogy mindannyian jót akartok, de már húsz éve iszom. Nem egészséges ilyen hirtelen abbahagyni. Bele fogok halni. Kérlek, ti az én őreim vagytok. Hozzatok egy kis piát. Lassan kell leszoktatnom a testemet, az a jó megoldás. Csak egy kortyot.

Laurel megrázta a fejét.

– Sajnálom, Idősebb. Legidősebb Franwil és Elise azt mondta…

– Tudom, mit mondtak! – mordult fel James.

Még időben visszafogta magát, mielőtt az indulat eluralkodott rajta. Ha seggfej lesz, nem kaphatja meg, amit akar.

– Csak megjegyezném, hogy ismerem a saját testem. Tényleg csak egy kevésre van szükségem, hogy egyenesbe kerüljek. Úgy érzem, szívrohamom van.

Laurel elkezdte becsukni az ajtót.

– Sajnálom, Idősebb.

James az ajtórésbe tette a lábát, és megragadta Laurel csuklóját.

– Komolyan beszélek. Rettenetes fájdalmaim vannak.

A fiatalember megfeszült, és megpróbálta visszahúzni a karját. James nem eresztette, és mélyen a szemébe nézett.

– Nem akarok baszakodni. Csak egy kortyot kérek, és minden rendben lesz.

Bria az egyik kezét James vállára, a másikat a csuklójára tette.

– Csak egy kortyot – mondta csillapítón. Óvatosan levette James kezét Laurel karjáról. – Laurel, hozd a flaskát, amelyik a polc mögött van. Csak vigyázz, nehogy Chawr vagy a többiek észrevegyenek.

– Köszönöm – mondta James, és még soha életében nem gondolta ennyire komolyan.

Megnyugodott, és nekidőlt az ajtófélfának. Már maga a tudat, hogy hamarosan néhány csepp ital érinti az ajkát, megnyugtatta. Le nem vette a szemét Laurelről, míg el nem indult. Aztán Briához fordult, és mindent megtett, hogy lazának és összeszedettnek tűnjön.

– Szükségem lesz rátok, hogy képben legyek, mi a helyzet az elfrethekkel és a háborúval. Tudom, hogy vigyáztok rám, de minél előbb harcra kész leszek, annál jobb. Ugye?

– Természetesen, Idősebb.

Bria beszámolt az elmúlt néhány napról, mióta bezárták. A manhattani védők tényleg jól elintézték a Ko-opot, több felderítőjüket és őrüket elfogták. A Ko-op nem volt felkészülve a koordinált és szervezett ellenállásra, és most először kénytelen volt visszavonulni. A manhattaniek vesztesége háromszorosa volt az ellenségének, de ez ellen nem volt mit tenni. Az őrzők sokkal jobb kiképzést kaptak, és a fegyvereik is hatékonyabbak voltak, a valtás kommandósokról nem is beszélve. Ettől függetlenül a manhattaniek győztek, még akkor is, ha ez csak pürroszi győzelem volt.

– Büszke vagyok… – kezdte James, de elhalt a hangja, ahogy Chawr és a többiek beléptek az ajtón.

– Sajnálom – mondta Bria csendesen, és kiment.

– Idősebb – mondta Chawr, és felemelte a kezét. – Elküldtünk dr. Titusért. Menj vissza a lakrészedbe!

– Bíztam benned. – James előtt kezdett elsötétülni a világ.

De hát nekik kell vigyázniuk rám, ismételte egy hang a fejében újra meg újra. Smitt tűnt föl Chawr mellett, és a fejét rázta.

– Ne csináld, barátom. Figyelj oda arra a hangra.

– Rohadt szemetek, meg akartok ölni! – vicsorgott. – El az utamból! Tudom, hol tartjátok, hálátlan népség.

Chawr megrázta a fejét.

– Tiszták vagyunk, Idősebb. Legidősebb Elise beszélt velünk, és kiöntöttük a maradékot.

James pánikba esett a tudattól, hogy nem jut italhoz. Kirontott az ajtón, ám a hat égi őr azonnal körbevette, és a karjánál fogva próbálták visszatartani. De hát még gyerekek voltak, tizen- vagy alig huszonévesek. James lerázta magáról ezeket a kölyköket, nagyobb tudásával és tapasztalatával könnyedén kibillentette őket az egyensúlyukból, és az őrök a földre kerültek. Az a kis hang a fejében könyörgött neki, hogy ne bántsa őket. James pedig próbált hallgatni rá, de lassan kezdte elveszíteni a józan eszét.

Az égi őrök folytatták a harcot, megkettőzött erőfeszítéssel vetődtek elé minden egyes lépésnél. James lassan fáradni kezdett. Már két napja nem evett, és a reszketés is megtette a magáét. Rémülten látta, hogy az őrök lépésről lépésre húzzák vissza. Pár pillanattal később a szobájában volt. És lenyomták az ágyra. Küzdött, miközben ránehezedtek, de hiába.

– Én… – James észrevette, hogy Chawr jobb szeme teljesen bedagadt. Nyilván megütötte. Holnapra szép kis monokli lesz belőle. Abbahagyta a csapkodást. – …sajnálom.

Még néhány percig lefogták, míg dúlva-fúlva meg nem érkezett Titus. Az öreg feldúlt arccal, dühösen nézte a rakást James ágyán.

– Tudod, mennyi a lángoló idő, te alkesz? – kérdezte. – Nem tudnál valami kevésbé istentől elrugaszkodott órában kiborulni, te tapintatlan segg?

Smitt jelent meg Titus válla fölött.

– Ez tényleg nagyon tapintatlan volt tőled, James.

Titus megvizsgálta Jamest, és a mellkasára tette a kezét.

– Csoda, hogy nem ugrott ki a szíved a mellkasodból, és futott néhány kört a szobában – kuncogott. – Te, fiam, szaladj a kórházba, és mondd meg, hogy bétablokkolóra és benzodiazepinre van szükségem. – Észrevette Dox arcán az értetlenséget. – Jaj, ne is törődj vele. Hozd az egyik gyógyítót. – Jameshez fordult. – Meg szíjakat. Biztos, ami biztos.

– Nem kötözhetsz le – próbált ordítani James.

Titus elővett egy rongyot, és betömte a száját.

– Túl sokat beszélsz. Az állapotod romlani fog, szóval megmondom, mi lesz. Most már az én lángoló páciensem vagy. Ha pattogsz, lekötözlek. Ápolóként nagyon rossz a modorom, kronotrop, ne bosszants fel. Jól fogsz viselkedni?

James bólintott. Tudta, milyen érzés veszteni. Megpróbált mondani valamit a rongyon keresztül.

Titus kivette a szájából.

– Mit mondasz?

– Megnyugodtam. Sajnálom. – Mostanában ezt elég gyakran kellett mondania.

– Biztos vagyok benne, James – vigyorgott Titus. – Azt hiszem, néhány napra felköltözöm ide. Te, lányom, menj a szobámba, és pakolj össze némi ruhát meg ágyneműt. És hozz egypár párnát is. Ti ketten vigyetek egy ágyat a szomszéd szobába. Olyat, ami tiszta és fűthető, a fenébe is. Ma éjszakára itt maradok ezzel a függővel, de hideg nap köszönt a Vénuszra, ha hagyom, hogy felébresszetek. Öreg vagyok.

James felsóhajtott. Pont, amikor azt hitte, már nem lehet rosszabb.

– Legalább szólnál nekik, hogy már leszállhatnak rólam?

Titus a fejét rázta.

– Amíg a fiú vissza nem ér a szíjakkal, addig nem.

– De azt mondtad, csak akkor kötözöl le, ha pattogok.

– Meggondoltam magam. Amikor az emberből Esküdt lesz, megengedhet magának ezt-azt.

– Ide figyelj, te zsémbes, vén gazember, eszedbe ne jusson hetekre lekötözni!

Titus visszatömte a rongyot James szájába.

43
CSALÁD

Levint meglepte, hogy James nem várta a leszállóhelyen. Az egykori kronotrop általában ott volt, amikor leszálltak, és vagy az ugrásról érdeklődött vagy az égi őröket irányította a Frankenstein karbantartása közben. Mintha nem tudta volna elengedni a régi életét, akármennyire is szerette volna. Vagy csak túl sok volt a szabadideje.

Bria és Chawr egyaránt furcsán reagált, amikor James felől érdeklődött. Chawr úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, Bria meg motyogott valamit arról, hogy Idősebb James nem érzi jól magát. Ami ennél is különösebb volt, hogy nem mondták meg, hol van. Amikor Levin tovább erősködött James hollétével kapcsolatban, elnézést kértek, és szinte egymáson is átestek, úgy siettek a dolgukra.

Levint nem különösebben lepte meg, ahogy a törzs legtöbb tagja bánt vele. Az ő szempontjukból ő egy kívülálló volt, egy idegen, aki egy nap megjelent, és hetente készleteket dobál le, hogy aztán megint eltűnjön. Miért válaszolnának a kérdéseire? Az elfrethek, pláne az égi őrök James emberei voltak. Az ő helyükben Levin is pontosan így viselkedett volna.

De mivel feltámadt a kíváncsisága, úgy döntött, utánajár a rejtélynek. Végül is fontos megbeszélnivalójuk van, és nemcsak Levin szerepével, hanem az egész őrült művelettel kapcsolatban. Először a három fő elfreth-szintre ment, de miután James nem volt ott, megnézte a kórházban, és végül a barikádokon. Amikor James után érdeklődött, senkitől nem kapott egyenes választ. Valami nincs rendben James Griffin-Marssal. Csak James húgának a barátjából – egy Sammy vagy Sammuia nevű fiúból – sikerült kicsalnia vagy inkább kicsikarnia a híreket.

– Idősebb James nagyon beteg – mondta a fiú. – Senki nem látogathatja.

Beteg, morgott magában Levin. A betegség csak egyetlen dolgot jelenthetett. A munkájuk miatt a kronotropok minden elképzelhető oltást megkaptak, hogy immunisak legyenek a fertőzésekkel szemben. Ha James egy vírusokkal teli medencében úszott volna, még csak meg sem fázik. Nem, az egyetlen betegségét önmagának köszönhette.

Levin fölment a hatvanhatodik emeletre, amit teljesen lezártak a kronotrop rehabilitációja miatt. Két égi őr, Laurel és Hory álltak az ajtó előtt. Először meg akarták győzni, hogy James nincs ott. Aztán azzal próbálkoztak, hogy most senkit nem fogadhat.

– El az utamból – mondta Levin.

Elálltak.

Levin átsétált a James lakrészéhez vezető előtéren, és az ablak előtt állva találta, ahogy vastag takaróba burkolózva nézte az éjszakai ködöt. A takaró félig átázott az izzadságtól. Az árnyéka volt egykori önmagának. Az arca beesett és halálosan sápadt. Levin elgondolkozott, vajon mikor sikerült utoljára bent tartania az ételt.

– Szarul nézel ki – mondta.

– Akkor jobban, mint ahogy érzem magam – felelte James.

– De legalább nem vesztetted el a humorérzékedet.

James megfordult, és üres tekintettel nézett rá.

– Úgy nézek ki, mint aki viccel?

Levin leküzdötte a késztetést, hogy emlékeztesse Jamest, hányszor figyelmeztette az ivással kapcsolatban. Inkább a tárgyra tért.

– Hány napja?

James oldalra fordult, és a falat nézte. Négy függőleges vonal áthúzva, és még négy. Levin önkéntelenül grimaszolt egyet. A szerencsétlen most van a legnehezebb fázisban. Nem a legjobb mentális és fizikális állapot, különösen nem akkor, ha valakinek dolga lenne. Akármennyire is örült, hogy James egyenesbe hozza az életét, sokkal fontosabb ügyekkel kellett foglalkozniuk, mint James démonai.

– Ide figyelj – kezdte –, nem ez a legmegfelelőbb alkalom, de szükségem van rád funkcionális szempontból. Utálom ezt mondani, de ha ehhez az kell, hogy igyál egy keveset, akkor a fenébe is, igyál. Ez most fontosabb.

James egyszerre hitetlenkedve, mohón és gyilkolni készen nézett rá.

– Tisztában vagy vele, mi a faszt beszélsz?

Levin odahúzott két széket, és az egyiket James elé lökte. Leült, és intett neki, hogy kövesse példáját.

– Figyelj, emlékszel, miről beszéltünk utoljára? Azt mondtam, hogy rosszul csináljuk ezt az egészet, te meg azt mondtad, találjak ki valami jobbat.

James bólintott.

– Hát kitaláltam valami jobbat. Ahogy mondtam, a semminél is kevesebbel próbáljátok meggyógyítani a földvészt. Jelenleg arra is kevés esélyetek van, hogy túléljétek a telet, nemhogy meggyógyítsátok a bolygót. Szövetségesekre van szükségetek.

– Ki a mélység akarna szövetkezni velünk a flatironokon és a köd-szigeti törzseken kívül? – morgott James. – És mellesleg ők is csak azért mentek bele, mert mi vagyunk a legnagyobb készletekkel rendelkező törzs a környéken. Szóval ki más, he? A megavállalatok? Az egyik hold?

Levin ki szünet után válaszolt.

– A KronoCom.

James fuldoklott a nevetéstől, majd köhögőrohamot kapott. Véres szeme tágra nyílt, amikor rájött, hogy Levin komolyan beszélt.

– Ugrás utáni betegséged van? Az ügynökség a megavállalatok zsebében van. A Föld Központ gyakorlatilag a Valta leányvállalata.

– A vezetőség igen – felelte Levin –, de nem az emberek. Még mindig vannak köztük jó emberek, és a legjobbak itt a Földön. Csak vak vagy ahhoz, hogy észrevedd. Ha átállítjuk őket, a többiek jönnek utánuk.

– Elmesélted Grace-nek ezt az őrült tervet?

– Természetesen. Gondolod, előhozakodtam volna vele, ha az Idő Anyja nem áll mellettem? Segítségre van szükségünk, és a KronoCom a legjobb jelölt, aki támogathat.

– Fogalmam sincs, hogy akarsz bárkit meggyőzni – mondta James. – Az őrzők és a technikusok örülnek, hogy nem küldték el őket, miután kibuktak az Akadémiáról, a kronotropok meg csak arra várnak, hogy kiteljen szerződésük, és mehessenek nyugdíjba. Senkit nem érdekel a földvész ellenszere vagy az ügynökségen belüli korrupció.

– Meglepődnél – mondta Levin, és közelebb hajolt. – Gyere, szedd össze magad! Chicagóba megyünk. Veszélyes lesz, és kell valaki, hogy fedezzen.

Levin fölállt, és elhagyta a szobát. Az ajtónál megállt, és várt. James nem mozdult. Csak állt ott karjait magára kulcsolva, és nézett ki az ablakon. Levin még soha nem látta ekkora fájdalommal küszködni. Húsz éve voltak barátok és ellenségek, de most először látta az ex-kronotropot ennyire sebezhetőnek. Türelmesen várt a válaszra.

Egy idő múlva – Levinnek egy órának tűnt – James odafordult.

– Van értelme annak, amit mondasz. A Föld meggyógyítása sosem volt komoly terv. Legalábbis nem kellett volna annak lennie. Elise álma volt csupán. Csak azért mentem bele, mert Elise-t boldoggá tette, és segített megőrizni a lelkesedését. Nem gondoltam, hogy a terv önálló életre kel, és mindenkit magával ragad. Most már késő lenne visszafordulni, és ha már megpróbáljuk valóra váltani ezt az őrült álmot, akkor az lehet a legjobb módja, amit javasolsz.

Levin bólintott.

– Örülök, hogy egyetértesz. Akkor is végigjátsszuk, ha nincs esélyünk a győzelemre, mi? Hát ez a terv éppen hogy megadja az esélyt.

– Akkor sem mehetek – mondta James. – Beteg vagyok, és megbízhatatlan. Bántom az embereket. Senkinek sem vagyok a hasznára, különösen nem azoknak, akik szeretnek.

– Ezzel majd később foglalkozunk – mondta Levin. – Az idő a legfontosabb tényező. A Ko-op napról napra közeledik. Minél előbb a magunk oldalára állítjuk az ügynökséget, annál előbb vehetjük föl velük közösen a harcot.

James szomorúan rázta a fejét.

– Ígéretet tettem Elise-nek, és be is tartom. És ahogy mondtad, a Ko-op egyre közelebb jön. Nem lennék képes itthagyni Elise-t és Sashát éppen most. Vigyáznom kell rájuk.

– Nem segítesz azzal, hogy itt maradsz – csattant fel Levin, és visszament hozzá. – Viszont segíthetsz, ha eljössz velem Chicagóba. Egyedül nem tudom végigcsinálni.

James nem tágított.

– Értem, amit mondasz, de nekem itt kell lennem, hogy megvédjem Elise-t, Sashát és a népemet. Ha elmúlt a fenyegetés, veled tartok. Azelőtt nem.

– Szerintem az elfrethek életben maradása és a KronoCom meggyőzése a csatlakozásról kéz a kézben járnak. Szükségünk van rád, James.

– Nekem meg itt kell maradnom. Sajnálom, de döntöttem. Miért nem kérdezed meg Cole-t, hátha segít. Mégiscsak vér a véredből. Vedd valami hasznát.

Levinben elkezdett gyűlni a harag. Már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de meggondolta magát. Mindketten tudták, hogy Cole nem megbízható. Még biztosan nem, ha valaha az lesz egyáltalán. Kockázatos választás lenne. Az unokaöccse kerülte, mióta megérkeztek. Bár lehet, hogy ideje lenne elásni a csatabárdot. Elég idő telt el a Nereid óta ahhoz, hogy megpróbálják újrakezdeni. Cole volt az utolsó kapocs a rokonaihoz. Lehet, hogy ez lenne az alkalom, hogy kibéküljenek.

– Rendben – mondta végül. – Holnap indulok. Ha meggondolnád magad…

– Nem fogom, de sok szerencsét – mondta James, és kezet nyújtott.

Levin csak nézte a felé nyújtott kezet, aztán elfordult.

– A világnak egy jobb James Griffin-Marsra van szüksége. Add meg nekik!

Levin tudta, hogy fölösleges haragudnia Jamesre, ahogy végigment az emeleten. Igazából nem is haragudott. Az ex-kronotropnak más volt a fontos, és azt a döntést hozta, amiről azt gondolta, jó lesz a maga és a családja szempontjából. A család erősebb adunak bizonyult, mint a lelkiismeret. Levin azért akaratlanul is el volt keseredve. De megint csak azt tudta mondani, James helyében talán ő is ezt tette volna.

Nem, ez hazugság; Levin nem tette volna ezt. Ha a család erősebb adu lett volna, mint a lelkiismerete, akkor valaki mást küldött volna az unokaöccséért a Ming-dinasztia korába. Levin tudta, mik lesznek a döntésének a következményei. Tudta, hogy ha ő maga megy el Cole-ért, akkor a nővére, Ilana és oberoni családja elfordul tőle. De azt is tudta, hogy ha nem sikerül elfognia és az igazságszolgáltatás kezére adnia Cole-t, akkor meg arról pletykáltak volna, hogy szándékosan segítette unokaöccse szökését.

Az okos döntés az lett volna, hogy kijelöl valakit a feladatra, aztán hagyja, hogy minden menjen a maga útján. Ehelyett fejest ugrott egy helyzetbe, amiből nem jöhetett ki győztesen. De miért? Akkoriban azt mondogatta magának, hogy ez így volt helyes. Valójában inkább a büszkesége miatt. Muszáj volt személyesen visszahoznia Cole-t, hogy bebizonyítsa az ügynökségnek, mennyire lelkiismeretesen végzi a dolgát.

Megállt egy kereszteződésnél, ahol választhatott, hogy a szobája felé fordul, vagy lemegy Cole-hoz. Habozott. A puszta gondolattól elfáradt, hogy újra veszekedjen az unokaöccsével. Talán aludnia kéne rá egyet. Szíve szerint lefeküdt volna, és elfelejti ezt az egészet. A terve annyira szemtelen és vérlázító, hogy a túlélés esélye meglehetősen csekély. Bár még mindig jobb, mint az elfrethek jelenlegi kudarcra ítélt próbálkozása. Levin nem a mártírszakmában utazott. Inkább vágott bele valamibe kevés eséllyel, mint semennyivel. Vágyakozva nézett a lakrészébe vezető ajtó felé, mielőtt elindult lefelé a lépcsőn.

Cole röviddel érkezése után csatlakozott az őrökhöz, és miden jel szerint megtalálta köztük a helyét. Egykori kronotropként gyorsan emelkedett a ranglétrán. Hamar megkedvelték, bár ezzel soha nem volt problémája. Nem volt híján az ügyességnek és a karizmának. Ezt már akkor is bizonyította, amikor a csupa alfahímből álló Menőket vezette.

Levinnek egy órájába telt, mire megtalálta az unokaöccsét. Az elfrethek és új szövetségeseik rengeteg különböző dologra használták az alsó szinteket. A teljes torony olyan volt, mint egy méhkas, egy város a városban. Az elmúlt néhány hónap alatt annyira megváltozott ez a hely, hogy alig ismert rá. Nem mintha sok időt töltött volna itt. Általában csak addig maradtak Grace-szel, amíg feltöltötték a kollit, pihentek egy keveset, és már mentek is vissza az űrbe.

Levint végül egy kietlen lakásba irányították az egyik kevéssé használt emelet távoli sarkában. Cole a szobában hevert őrtársaival, cukorfüvet szívott, amit az elfrethek általában azért fogyasztottak, hogy tompítsák a Föld mérgező anyagainak a hatását, de pusztán szórakozásból is szívták, hogy ellazuljanak. A KronoComnál tiltott volt a fű használata addiktív természete miatt, és mert a miazmakezelés mellett súlyos mellékhatásai voltak.

– Levin bácsi.

Cole nem volt lelkes, de nem is tűnt ellenségesnek. Talán a fű miatt.

– Minek köszönhetjük a megtiszteltetést?

Éppen csak érezni lehetett a szarkazmust a hangjában. Odalökte Levinnek az egyik műanyag széket. A négy férfi és három nő, akik vele voltak, kifejezetten feszengtek Levin jelenlététől. Ki tudja, miket mesélhetett róla a fiú? Az egyik nő Cole ölében ült.

– Szeretnék négyszemközt beszélni Cole-lal – mondta Levin, le sem véve szemét az unokaöccséről.

– A társaim megbízhatóak, bácsi – mondta Cole. – Amúgy meg mind elfrethek vagyunk, nem?

Levin végignézett a társaságon.

– Távozzanak!

Az akaratok összecsapása egy szempillantás alatt lezajlott. Először a Cole ölében ülő nő adta meg magát, és fölállt. Aztán a többiek sorra követték példáját. Nem távoztak, és ez látványosan bizonyította Cole iránti lojalitásukat.

Először úgy tűnt, Cole szembeszáll Levin parancsával, de végül bólintott.

– Rendben. Nem tart sokáig.

A csapat tagjai kimentek. Cole fölvette félig elszívott cigijét, és beleszívott.

– Mit akarsz?

Levin leült vele szemben, és körbenézett a lakrészben. Nagyobb és tágasabb volt a legtöbb lakásnál; Cole kétségkívül bevetette a rangját és a sármját, hogy megszerezze. Szégyen volt, hogy annak idején Levin példáját akarta követni, hogy kronotrop legyen. Mindig is egy szájhős volt. Fényes jövő állt előtte, és bárki lehetett volna.

– Úgy látom, jól beilleszkedtél az elfrethek közé.

– Mert ebben az üres pöcegödörben lakom? – gúnyolódott Cole. – Nem tudom, megérte-e az erőfeszítés, hogy kitörjünk a Nereidről csak azért, hogy eljussunk ide. De legalább vannak nők. Milyen érzés újra élni a dicsőséges kronotrop napokat, bácsi? Olyan, mint amire emlékeztél?

Még mindig ott tátongott köztük a szakadék, de az igazat megvallva Levin sem tett túl sokat azért, hogy áthidalja. És ebben nem volt semmi meglepő. Ilana, a nővére sem válaszolt az üzeneteire. Előfordul az ilyesmi a családban, ha az ember börtönbe küldi a rokonát.

– Ide figyelj, Cole – mondta Levin –, elkövettünk hibákat, és most együtt kell élnünk a következményekkel. Lépjünk tovább. Még mindig egy család vagyunk.

– Tényleg? Legyünk őszinték. Te nem gondolod azt, hogy hibáztál. Ma is ugyanúgy visszajönnél értem az időben. Vagyis azt akarod mondani, hogy együtt kell élnünk az én hibámmal.

– Én azt mondom, ez lényegtelen – vágott vissza Levin, akinek kezdett elfogyni a türelme. – Meg kell tanulnunk megbocsátani, és újra bízni egymásban.

Cole elszívta a cukorfüves cigit, és kipöckölte a csikket az ablakon. Fölállt, és a sötéten gomolygó ködöt nézte.

– Kurvára börtönbe zárattál, Levin, pedig a nagybátyám vagy. Hogy tudnék újra megbízni benned?

Levin úgy érezte, itt az esélye.

– Chicagóba megyek egy fontos küldetésre. Kell valaki, aki fedez. Azt szeretném, ha te lennél az.

Cole meglepettnek tűnt.

– Mindazok után, ami történt, te rám bíznád az életedet? Ennyire kétségbe vagy esve?

– Valamelyikünknek el kell kezdeni bíznia a másikban.

Hosszú csend telepedett rájuk, és Cole továbbra is a ködöt nézte. Végül beszélni kezdett.

– Én… én sokáig dühös voltam, és az igazat megvallva még mindig az vagyok. De az elmúlt hetekben, amíg te csináltad a mentéseket, James vezette az égi őröket, Elise pedig a törzset, újraértékeltem az életem. Túl sokat merengtem a múlton. Talán itt az ideje, hogy a jövővel is foglalkozzak. Mikor indulunk?

– Holnap szürkületkor – mondta Levin, és kezet nyújtott.

Cole belecsapott, és a maga nyers módján megölelte.

– Nem fogod megbánni, bácsi. Hadd beszéljek Eriaóval és a csapatommal. Nem akarom, hogy azt higgyék, ki akarom húzni magam a szolgálat alól.

Szinte túl könnyen ment. Levin figyelte, ahogy Cole kiment az embereihez, hogy tájékoztassa őket, és arra gondolt: vajon biztos jól döntött? A zsigereiben úgy érezte, nem. Komoly esély volt rá, hogy a fiú csak vissza akar jutni a civilizációba, és simán lelép, amint megérkeznek a városba.

De Levin szívesen vállalta ezt a kockázatot. Ahogy mondta, valakinek el kellett kezdenie bízni a másikban. A szíve mélyén tudta, hogy képes lesz begyógyítani ezt a sebet, és helyrehozza a kapcsolatukat. Muszáj volt. De lehet, hogy csak a büszkeség beszélt belőle. Mindkét esetben szívesen vállalta a kockázatot.

44
ÚTON A GYÓGYULÁS FELÉ

Titusnak és Grace-nek elég hülye elképzelése volt a gyógyításról. Úgy döntöttek, hogy aktívan részt vesznek James rehabilitációjában, és gyakran meglátogatták, hogy segítsék, életmódtanácsokat adjanak, és beszélgessenek vele az érzéseiről és a gondolatairól, akármit is jelentsen ez. Most, hogy Levin elment Chicagóba, Grace-nek rengeteg ideje lett, és úgy döntött, James lesz az új projektje. Próbálta megtanítani rajzolni, és rá akarta venni, hogy úgynevezett jógagyakorlatokat végezzen, Titus meg úgy gondolta, szívesen játszana kőfurulyán, egy ősi vénuszi hangszeren. Jamesnek nagyon nem ment egyik sem.

E pillanatban az erkélyen ült, és próbálta felidézni Kolli, az ő kollija emlékét. Elkeserítette, hogy bár húsz évig repült vele, nehezen tudta maga elé képzelni a részleteit. Jó hajó volt, és James meglepődött saját nosztalgikus érzésein. Mostanában csupa ilyesmi történt vele. Ezt a gyakorlatot is Grace találta ki neki, hogy gondolkozzon olyan dolgokon a múltból, amiket élvezett. A jó pillanatokon, az embereken, a helyeken, és a tárgyakon, amiket birtokolt, és örömöt okoztak neki.

A feladat nem is volt olyan egyszerű; kevés jó emléke volt, és azok is nagyon régiek. Megállapította, hogy a rajzoláshoz nem volt sok érzéke; az arcokkal nem boldogult, a helyek túl fájdalmasak voltak, ezért szeretett hajóját próbálta lerajzolni, amit Levin kilőtt annak idején. Az a szemétláda; tartozik egy új hajóval Jamesnek, különösen azok után, ahogy a Frankensteint irányította. Ha Levin azt a hajót is elveszíti, beszélni fog a fejével. James és az égi őrök sokat dolgoztak azon, hogy a Frankenstein űrképes legyen.

Smitt jelent meg a feje fölött lebegve, ahogy feszülten ült az asztalra görnyedve.

– Mit csinálsz, barátom? – kérdezte.

– Minek tűnik? – James nem tudta biztosan, hogy kellene-e beszélnie a barátja szellemével vagy sem.

Titus jelezte, hogy a megvonás hallucinációkkal fog járni, de James már jóval a leszokás előtt is látta a kísérteteit. Ha csak eszébe jutott az alkohol – elsősorban a whiskey, de a fény is megtenné –, egész testében megborzongott. Rémülettel töltötte el, hogy már soha többé nem ihat. Soha. Élete végéig.

A kifejezés, hogy „élete végéig”, nem sokat jelentett neki. Mindig is hónapokban, ha nem hetekben mérte a hátralévő időt. A mai napig meglepte, hogy kronotropként ilyen sokáig húzta.

– Szeretném azt hinni, hogy van némi közöm ahhoz, hogy eddig is kibírtad – mondta Smitt.

James nem törődött vele, rajzolt tovább. A Himalia állomást választotta háttérnek, és most éppen a hajó elképzelt környezetén dolgozott, mint a technikai személyzet, az áramfejlesztő és a modul csatlakozók. Aztán a részletekre koncentrált. A régi kolliját valójában két hajóból rakták össze, és az egyik fele nem volt más, mint egymásra hegesztett fémlapok összevisszasága. De nem emlékezett a pontos részletekre, a kronotrop napjai homályba borultak.

Smitt közelebb hajolt.

– Ez én lennék?

James ledermedt. Akaratán kívül két alakot rajzolt a hajó mellé. Az egyikük ő volt, rövid hajjal és inas testtel. A másik, alacsonyabb és zömökebb figura csakis Smitt lehetett. Hogy rajzolhatta oda a barátját anélkül, hogy észrevette volna? Összegyűrte a vérkukoricaháncsot, amire dolgozott, és lehajította az erkélyről.

– Hé, ezt most miért csináltad? – kérdezte Smitt, és a korláthoz lépve lenézett.

James fölállt, és kilépett az erkélyre. Úgy érezte, az unalom megőrjíti. Dox és Chawr álltak őrségben az ajtó előtt. Nem tudott túljárni az eszükön, akárhogy szeretett volna kijutni, vagy rávenni őket, hogy hozzanak italt. Hiába próbálkozott vesztegetéssel vagy fenyegetőzéssel, az őrök állhatatosak maradtak. Hálás volt nekik, amiért ellenálltak, de szívesen péppé verte volna őket. A torka állandóan ki volt száradva, és semmi másra nem vágyott, mint hogy csillapítsa őrjítő szomjúságát.

Kopogtak az ajtón, és Chawr feje jelent meg a résben.

– Idősebb, látogatód jött.

– Elise vagy Sasha?

Chawr együttérzőn rázta meg a fejét. Mostanra hozzászokott a kérdéshez. Minden alkalommal, amikor jött valaki, Jamesnek ez volt az első kérdése, de legtöbbször Titus, Grace vagy Franwil állt odakint. Annyiszor járt így, hogy Jamesnek fájt föltenni a kérdést, de valahogy muszájnak érezte.

Hozzászokhatott volna már a csalódáshoz, mégis újra meg újra megszakadt a szíve. Meddig büntetik még? Már két hete itt volt bezárva, és még egyszer sem látogatták meg. Kezdett belepusztulni. Erősebb vágyat érzett arra, hogy láthassa őket, mint az ivásra. Elkeserítette a tény, hogy rajtuk kívül szinte mindenki más felkereste már.

– Mondd meg a nyugdíjas brigádnak, hogy ma nincs kedvem beszélgetni velük.

– Nem a Legidősebbek azok – Chawr kicsit habozott –, hanem Maanx.

– A mélység bassza meg!

A kis seggfej nem bírja kivárni, amíg kiengedik? Mekkora baromság idejönni és kárörvendeni rajta, amikor rehabon van. James eltöprengett, visszavetné-e a gyógyulását, ha megint szarrá verné a kölyköt. Valószínűleg néhány héttel tovább lenne bezárva. Nem, mégse jó ötlet. Minél tovább tart az elzárás, annál később láthatja viszont Sashát és Elise-t.

Smitt ezúttal a kanapén öltött testet, és feszülten figyelt, ahogy James az ajtóhoz ment. Valamilyen oknál fogva minél jobban igyekezett James, hogy semmibe vegye, barátja szelleme annál makacsabbul jelent meg, hogy kéretlen tanácsokat osztogasson, vagy esetleg mondjon egy újabb egymondatos bölcsességet.

– Most tényleg úgy fogsz tenni, mintha nem lennék itt? – kérdezte Smitt. – Én lennék az egytonnás mutáns a szobában?

– Nem, nem te vagy, és mindig is sokat beszéltél – motyogta James a bajsza alatt.

Biccentett Chawrnak, hogy engedje be a flatiron parancsnokot, és felkészült a közelgő sértésekre. Grace azt mondta, hogy miután kijut innen, elnézést kell kérnie az ifjú flatirontól. Akár most is túleshet rajta, négyszemközt, és akkor megúszhatja a nyilvános bocsánatkérést. Chawr bekísérte Maanxot. Nem kerülte el James figyelmét, hogy okosan kettőjük közé helyezkedett.

– Parancsnok – kezdett bele –, köszönöm, hogy meglátogattál, és nem nekem kell megkeresnem téged. Szeretnék elnézést kérni azért a szerencsétlen…

– Kronotrop vagy – szólt közbe Maanx.

– Ööö, ez most kérdés?

– Az apám tanított harcolni. Úgy harcol, mint te.

– Talán nem egészen. – James nem volt biztos benne, hogy Maanx mire akar kilyukadni.

– A Tanító régen kronotrop volt.

Hát persze. James észrevette a mozgásán az Akadémián tanultak hatását, bár valahogy bizonytalanabb és rendezetlenebb volt, mint aki másodkézből tanulta a fogásokat. Az ő esetében látszott, hogy olyan tanára lehetett, aki harminc éve kijött a gyakorlatból. Ez azt is megmagyarázta, hogy miután minden más törzset elutasítottak, miért fogadták be az elfretheket. Mindig is gyanús volt az a történet Elise és Crowe egyezségéről, mintha nem tártak volna fel minden részletet. Így minden értelmet nyert.

– Ezt nem tudtam. Szeretnék beszélni a Tanítóval.

– Az apám már akkor is öreg volt, amikor megszülettem. Megtanított mindent, amit tudott a kronotrop kiképzésből, de többet felejtett, mint amennyi megmaradt neki. – Maanx elsétált James mellett, és megállt a szoba közepén. – Tanítsd meg, amikre ő már nem emlékezett.

Ez meglepte Jamest. Az utolsó dolog, amire számított, az volt, hogy a flatiron parancsnok tanulni szeretne tőle. Egyáltalán képes lesz tanítani ezt a forrófejű kölyköt? Oda fog figyelni arra, amit mond? És egyáltalán, akarja tanítani? Nem volt benne biztos.

– Nem tudom, jó ötlet-e. Épp gyógykezelés alatt állok, és sokan látták, hogy egymásnak estünk. Nem szeretném, ha harcolni látnának minket, még akkor sem, ha csak edzenénk. És mellesleg a harci kiképzés feltételez egy tanár–diák viszonyt. Biztosan azt szeretnéd, ha…

– A flatironok háborúznak. Erősnek kell lennem, hogy segítsem a törzsemet. – Maanx fél térdre ereszkedett, és mindkét kezét ökölbe szorította. Pontosan úgy, ahogy az újoncok az Akadémián. – Mester.

– Állj fel, ember – Jamest zavarba hozta az előtte térdelő fiú, a Tanító fia –, mielőtt meglát valaki. Egyébként hol tanultad ezt a köszöntést?

– Leszel a mesterem, kronotrop?

– Én is szeretnék tanulni, Idősebb – jelentkezett Chawr.

– Nem nyithatok akadémiát.

Az őr vállat vont.

– Csak mondom. Ha vállalod a flatiron parancsnokot, akkor engem is taníts.

Így esett, hogy a rehabilitáció kellős közepén James szert tett első két tanítványára. Azelőtt soha nem tanított; az Akadémián ellenezték, hogy a kronotropok kapcsolatba kerüljenek az újoncokkal. James szerint azért, mert féltek tőle, hogy ha az újoncok megtudják az igazat a kronotrop-munkáról, azonnal lelépnek.

Még aznap reggel megkezdte a kiképzést, aszerint, amire emlékezett. Az Akadémián belevert rendszert és szigort alkalmazta, kicsit abban bízva, hogy a kezdeti lelkesedés után tanítványai kiábrándulnak az egészből. De Chawr és Maanx figyelmes és lelkes növendéknek bizonyultak. A délután során James vezénylete alatt végigmentek néhány alapgyakorlaton.

James azonnal fölismerte Maanxban az őstehetséget. A fiúnak nemcsak a fizikai adottságai voltak meg, az esze és a lába is gyorsan járt. Hajtotta a kíváncsiság, sokat és jól kérdezett, ellentétben Chawrral. James hamar rájött, hogy Maanx nem csupán a nepotizmusnak köszönhette parancsnoki kinevezését. Lehet, hogy a személyisége alapján trollnak tűnt, de megvoltak a képességei. Ha fiatalabb korában csatlakozott volna az Akadémiához, remek kronotrop vált volna belőle.

Egészen vacsoráig tartott az edzés, és mire végeztek, mindhárman úsztak az izzadságban, James holtfáradt volt, mire megtörölközött. Elismerően biccentett diákjai felé, akik épp az általa mutatott nyújtógyakorlatokat végezték. A megvonás és a tétlenség annyira megviselte, hogy nem is emlékezett rá, milyen jó érzés használni a testét. Furcsa érzéssel töltötte el a mozgás, így, hogy az alkohol kiürült a szervezetéből, minden olyan érzet és reakció, ami azelőtt ismerős volt, most idegennek tűnt. Az ember azt gondolná, a képességei fejlődtek, de épp ellenkezőleg, minden sokkal rosszabbul ment. James azzal próbálta megmagyarázni magának a reflexek gyengülését, hogy a teste most akklimatizálódik az új, alkoholmentes élethez.

– Folytathatjuk holnap reggel? – kérdezte lelkesen Maanx.

– Nekem segítenem kell a gazdaságban – mondta Chawr. – Kezdhetünk korán?

James elhúzta a száját.

– Várjuk meg, hogy érzitek magatokat reggel. Nem rohanunk sehova.

Követte őket a tekintetével, ahogy meghajoltak, és vidáman társalogva elhagyták a szobát. Volt egy olyan sejtése, hogy korábban még soha nem beszélgettek egymással. Az ágyához menet elmosolyodott. Minden porcikája fájt, ahogy bemászott a takaró alá. Jó kis nap volt.

– Még nincs vége a napnak – szólalt meg Smitt az ágy melletti széken ülve.

– Menj el! – mondta James hanyatt fekve, és becsukta a szemét. – Nem beszélek veled.

– Nem nézhetsz örökre levegőnek. Azt hiszem, itt az ideje, hogy megbeszéljük ezt a dolgot.

– Nem vagy valóságos, csak az ugrások miatti időeltolódás, és az alkohol okozta hallucináció.

– Azt te csak hiszed, barátom. Már nem ugrasz, és nem is iszol. Akkor miért vagyok itt?

James az oldalára fordult, és Smitt szavai visszhangzottak a fejében, miközben elszenderedett. Tényleg, miért volt még mindig itt? Végül is Grace, Sasha és a náci katona szelleme eltűnt. Hébe-hóba még meg-megpillantotta őket itt-ott, de leginkább csak árnyak voltak valahol a háttérben. A lelke akar közölni vele valamit, de mit? Gyorsan elnyomta az álom, és néhány pillanatra minden sötét és békés lett.

James kinyitotta a szemét, és a Megbillent Űrpályában találta magát, a Himalia állomáson. Mellette Smitt épp whiskey-t töltött mindkettőjüknek. Az egyiket James elé tolta, és elvigyorodott.

– Látod, én figyelmeztettelek. Nem nézhetsz örökre levegőnek.

45
BEFEJEZÉS

James lenézett a pohárban lötykölődő barnás italra. A fele kifröccsent, ahogy Smitt odalökte neki. Azonnal érezte testén az alkohol vonzását, mintha egy apró fekete lyuk akarta volna elnyelni. Azon kapta magát, hogy csak bámul a pohárba, és hiába próbálja elfordítani a fejét.

– Miért teszed ezt velem? Épp próbálok tiszta maradni.

Smitt eljátszotta, hogy meglepődött.

– Ó, akkor most beszélsz velem.

James megpróbált uralkodni kézremegésén. A poharat sem tudta volna fölemelni a pultról. Ha mégis megtenné, az összes áldozat és szenvedés hiábavaló volt.

– Vidd előlem ezt az izét! Kérlek!

Smitt kuncogva elvette előle a poharat, és felhajtotta a tartalmát.

– Nagy kár. Különleges huszonegyedik századi dupla hordós érlelésű, Luxe Empire whiskey. A kedvenced.

– Hogy kerül Luxe Empire whiskey egy ilyen lebujba? – James újra egyenletesen lélegzett, és csukva tartotta a szemét.

– Tényleg, hogy, James?

Biztosan álmodik. Egy üveg Luxe Empire többe kerül, mint ez az egész kocsma. Elfordult a pulttól, és körbenézett a Megbillent Űrpályában. Most, hogy alaposabban szemügyre vette, valahogy minden furcsának tűnt. De mégsem olyan volt, mint amikor a rémálmaiban nem tudta megkülönböztetni a valóságot és a képzelete szüleményeit.

A kocsma a zaj ellenére üresnek, halottnak tűnt. A törzsvendégek sötétek voltak, mint az életre kelt árnyak. Magányosan vagy kis csoportokban ültek lehajtott fejjel. Nem látta a szemüket, és nem hallatszott ki a hangjuk az alapzajból. De akkor mi ez a zsivaj?

– Az igazi kérdés az – mondta Smitt, miközben újratöltötte a poharát –, hogy ha tudod, hogy ez egy álom, és a csodálatos Luxe whiskey a poharadban nem valódi, akkor miért nem iszol bele? Az is csalás lenne?

James lenézett a hívogató barnássárga italra. Arca gyöngyözött az izzadságtól. Nyelt egyet, és nézte tovább. Nem számított. Az elméje ugyanolyan beteg, mint a teste. Attól, hogy álmodott, ugyanannyira kívánta a whiskey-t. Visszakézből elütötte a poharat, az értékes ital szétfolyt a pulton. Felpattant a bárszékről, és kirohant a kocsmából. Meg sem állt, amíg nem jutott ötven méterre a bejárattól. Előrehajolt, és hányni kezdett.

Smitt jelent meg mellette, és a hátát paskolgatta.

– Jól csináltad.

– Ez gonosz volt – mondta James öklendezve és a hányás maradékát köpködve.

– Tisztába kellett jönnöd vele, mi ez az egész – mondta Smitt körbemutatva. – Hogy ami itt történik, ugyanúgy hatással van rád, mintha ébren lennél.

– Akkor ez egy próba volt? – mordult rá James. – Seggfej.

– Jaj, lazíts már egy kicsit, James. Amúgy meg csak a képzeleted szülöttje vagyok, szóval technikai értelemben te vagy a seggfej – tette hozzá, és megvonta a vállát.

– Ezt soha senki sem vitatta.

– Ugyan már – mondta vidáman Smitt, a könyökénél fogva felemelte, és egyenesen az előttük álló falra mutatott.

Csettintett az ujjával, és hirtelen ott álltak a Föld Központ előtt. James majdnem egy éve nem látta ezt a böszme házat, és meglepődött, mennyire máshogy néz ki, mint amire emlékezett. Young igazgató mindig büszke volt rá, mennyire jó állapotban van a KronoCom első számú létesítménye. Ez a ház nem vallott rá. Mint minden más az álmában, a Föld Központ is iszapszínű volt, sötét és mocskos, mintha a jövőben járnának, és Chicago, ami soha nem a tisztaságáról volt híres, megadta volna magát a földvésznek.

– Mit keresünk itt? – kérdezte.

– Mutatni akarok valamit.

Végigmentek az egykor ismerős folyosókon. James 2-es és 4-es szintű kronotropként sok időt töltött a Föld Központban. Eszébe jutott az első alkalom, amikor betette ide a lábát, miután áthelyezték a Földre. Akkoriban még ártatlanul hitt az ügynökség nemes céljaiban. Emlékezett, milyen ámulattal tekintett az intézményre, és hogy miután élete nagy részét űrállomásokon és föld alatti kolóniákban töltötte, mennyire lenyűgözték a nyílt terek itt a Földön. Régen történt. Mekkora egy idióta volt.

Most, ahogy végigsétáltak az ügynökség folyosóin, el az Őrzők Táblája mellett, amin a személyzet minden tagját számon tartották, a hangáron át egészen egykori otthonáig, az emlékek életre keltek. Minden hazugság volt. Az ügynökséget már régen átszőtte a korrupció, és bemocskolta a megavállalatok kapzsisága.

Beléptek a Techművekbe, ahol a technikusok segítették a kronotropokat. James egy másik Smittet pillantott meg, aki vadul dolgozott az egyik állásban, arcáról patakokban folyt a víz. Az arca püffedt volt, a ruhája rendetlen. Még a szokásosnál is gyűröttebb és rendetlenebb. Idegesnek tűnt, állandóan hátrapillantott a válla fölött. James a mellette sétáló Smittre nézett. Ugyanaz a személy volt, de közben mégsem. A dolgozó Smitten volt vagy tizenöt kiló felesleg, és úgy nézett ki, mint aki hat hónapja nem aludt. James a mellette álló verzióhoz fordult.

– Ez a jövő? Mert nagyon szarul nézel ki.

Smitt forgatta a szemét.

– Hogy lehetne a jövő, ha egyszer halott vagyok?

– Akkor mi a baj azzal az éneddel?

– Ez a múlt, közvetlenül azután, hogy megszöktél.

– A fenébe is, Smitt, jól meghíztál, mialatt távol voltam – grimaszolt James.

– Nem, te ostoba. Ez a lelked, ahogy elképzeli, hogy szétcsúsztam nélküled.

– És szétcsúsztál?

Smitt összevonta a szemöldökét, aztán kedélyesen megvonta a vállát.

– Őszintén szólva nem tudom, mert te sem tudod.

– Feltételezem, hogy igen, mert borzalmasan nézel ki. Egyébként mit keresünk itt?

Smitt egy ajtóra mutatott, miközben megjelent egy csapat őrző.

– Csak figyelj!

Az őrzők egyenesen a konzolnál álló Smitthez mentek, és körbevették. A következő pillanatban Smitt hirtelen mozdulattal megpróbált elmenekülni, de durván lenyomták a földre. James elfordította a tekintetét, ahogy az egyik őrző Smitt hátába térdelt, és megbilincselte. Ezután ketten talpra állították. Egyikük gyomorszájon vágta, és Smitt összegörnyedt. Azután kirángatták a szobából.

– Így történt? – kérdezte halkan James. – Sajnálom. Az én hibám.

– Azt gondolod, hogy így történt – helyesbített a mellette álló Smitt. – De te mindig a legrosszabbra gondolsz. Én személyesen úgy gondolom, méltóságteljes körülmények között tartóztattak le.

Az őrzők nyomában ők is kimentek, bár James pontosan tudta, hova tartanak. Tudta, mi történt ezután.

– Muszáj végignéznünk? – suttogta.

– Ez a te álmod. Akkor lépsz ki belőle, amikor akarsz. De lehet, hogy most pontosan erre van szükséged.

James próbálta megváltoztatni a forgatókönyvet, vagy teleportálni valahová. Összpontosított, hogy jelenjen meg Elise. Örült volna, ha Smitt és Elise találkoznak. A való életben nem történhetett meg, de még álmában is sokat jelentett volna. Sajnos akárhogy is próbálkozott, hogy átvegye az irányítást az álom fölött, és létrejöjjön a találkozás, továbbra is ott ment húsz lépéssel a két őrző mögött, akik kihallgatásra vitték a félig öntudatlan Smittet. James szíve szerint nekiment volna az őrzőknek, hogy kiszabadítsa a barátját. A gondolkodó része viszont pontosan tudta, hogy fölösleges lenne. És ami még fontosabb, tudni akarta, mi történt ezután.

Egy üres szobába mentek. Az ablaktalan szoba három fala vasból készült, a negyediket egy foncsorozott tükör borította. Egy asztal és egy szék alkotta a berendezést. Ez volt a KronoCom kihallgatószobája. Egy Valta-egyenruhát viselő, nagydarab, ronda, sebhelyes arcú férfi nézett fel Smittre, és megnyalta a száját.

– Kötözzétek meg!

– Ez kicsoda? – kérdezte Smitt.

– Az a seggfej Kuo, aki megölt.

– Pontosan tudod, hogy Kuo nő. Levin többször elmondta.

– Ja, tényleg. – James hajlamos volt megfeledkezni erről a tényről. Igazság szerint már vagy féltucatszor hallotta a történetet Levintől, de képtelen volt megjegyezni a részleteket. Most viszont kénytelen volt átélni. A nagydarab, ronda férfi nagydarab, ronda nővé változott, de a teste ugyanolyan maradt.

Smitt kicsit félénken pillantott Jamesre.

– Gondolom, a pontosság nem lényeges.

James a képzeletbeli Kuóra mutatott.

– Még soha nem találkoztam vele, szóval akár így is kinézhet.

A székhez kötözött Smitt nyögdécselt, ahogy a képzeletbeli Kuo az ízületeit gyötörte. James azonnal azt kívánta, bárcsak át tudná változtatni a nőt kicsivé és ártalmatlanná. De nem tudta, és összerezzent, ahogy Kuo fölemelte a kezét, és arcon csapta a barátját. Vér fröccsent a falra.

– Hol van James Griffin-Mars? – kérdezte síri hangon.

Fehér ragyogás burkolta be a testét, ahogy elkezdte a kínzást, megégette Smitt haját és bőrét, és ököllel ütötte. James érezte, ahogy görcsbe rándul a gyomra; két dolog között őrlődött, egyfelől szeretett volna véget vetni a kínzásnak, másfelől meg akarta tudni, miért kell látnia mindezt. Az ajkába harapott, és ökölbe szorította a kezét, amikor Kuo felkapott egy szikét, és megvágta Smittet. Rosszul lett, ahogy a nő az exójával égette Smitt testét, vésővel törte el az ujjait, és áramot vezetett belé, míg el nem ernyedt. És James képtelen volt leállítani vagy elfordulni.

Nem tudta, mennyi ideje nézi ezt a borzalmat. Csorogtak a könnyei, ahogy földbe gyökerezett lábbal állt ott, és soha életében nem érezte magát ennyire tehetetlennek. A mellette álló Smitthez fordult, de vezetője már nem volt vele. A James által ismert Smitt odasétált a másikhoz, és a két test egybeolvadt.

Kuo a kezébe fogta Smitt állát.

– Ez az utolsó esélyed, technikus. Miért véded?

– Azért, mert James a barátom – felelte Smitt, és egyenesen Jamesre nézett. – Most éppen amúgy is fontosabb dolga van.

A vér elöntötte az agyát. Egy pillanatra Levin arcát látta a tükörben, aztán Kuóra rontott. Exójának ragyogása betöltötte a szobát. Minden vakító narancssárgába és fehérbe borult.

James kiugrott az ágyból. Teljes kapacitásra állította az exóját, és megpróbált kilőni egy tucat kábeltekercset. Semmi sem történt. Eltartott egy kis ideig, mire rájött, hogy nagyon zihál, az arcán pedig folyik az izzadság az erőfeszítéstől. Pár pillanattal később magához tért, és felismerte a szobát maga körül. Térdre rogyott, és az üres csöndbe bámult. Valahol, mélyen a tudatában még mindig hallotta Smitt sikoltozását.

Valaki megszólalt a háta mögött.

– Azt hiszem, jogos, hogy összetörtem.

James megfordult. Smitt az erkélyen ült egy széken, és a nehéz, szürke ködöt nézte. Egyik lábát a korlátra tette, és tartott valamit a kezében. James megtörölte könnyektől csillogó arcát, és csatlakozott hozzá.

Kilépett az erkélyre, és a korlátra támaszkodott. Aztán inkább meggondolta magát, ahogy a rozsdás vas megmozdult a súlya alatt. A jobbján ülő Smitthez fordult, aki éppen belekortyolt a dobozos sörnek tűnő italába.

– Valóban így történt? – kérdezte.

Smitt vállat vont.

– Számít?

– Gondolom, nem. – Néhány percig hallgattak. James a szélben gomolygó ködöt bámulta. Olyan volt, mintha élne. – Ha jelent valamit, sajnálom.

– Nem ez a lényeg, barátom.

James összeszorította a szemét.

– Tudom, de akkor is így van. Az életem árán is elkapom azt a szörnyet.

Smitt belekortyolt a sörbe.

– Megint csak, nem ez a lényeg. Bár nagyra becsülöm a gesztust, a legkevésbé sem érdekel a bosszú.

James próbálta felidézni az egyre halványuló álmot. Újra átélte a testét elöntő haragot és a tehetetlenséget, ahogy nézte a kínzást.

– Fontosabb dolgom van.

Legjobb barátja bólintott.

– Az egészet lásd, és azokat, akik szeretnek, és még élnek. Rájuk koncentrálj. A többi lényegtelen. Engedj el.

James a Smitt kezében tartott dobozra nézett.

– Ez az, amire gondolok?

Smitt fölemelte.

– Pontosan az a leárazott szar, amit a Friss Halban vásároltunk újonc korunkban. Nem igazán iható, de hat. Tessék, kérsz egy kortyot?

Hát persze. James mindig kért egy kortyot. De életében először, mármint ébren, másra vágyott.

– Köszönöm, nem.

Smitt elvigyorodott.

– Ez igen!

Kopogtak az ajtón. James végignézett a szobán, majd újra Smitthez fordult. A legjobb barátja eltűnt. Fölnézett az égre.

– Légy jó, Smitt. Soha nem vittelek el az Európéra, de jobb lesz neked itt a Földön.

Megnézte, mennyi az idő, és kinyitotta az ajtót. Tágra nyílt a szeme. Maanx és Chawr jelent meg a kora reggeli edzésre. De nem ez lepte meg, hanem a mögöttük álló húsz másik őr és vadász, nem beszélve az égi őrökről.

– Azt mondtad, szólhatok másoknak – jegyezte meg Maanx.

James visszafojtotta a nevetést. A mesterei az Akadémián ritkán mosolyogtak. Besétált a várakozó tömegbe. Mindannyian kicsit tétován, várakozással telten néztek rá. Néhányan meghajoltak. Mások üdvözölték. Kerülték a tekintetét. Egyikük sem tudta, mire számíthat. És az igazat megvallva, James sem. Végignézett rajtuk.

– Mostantól Mesternek szólítotok. Világos, pancserek? – mondta tisztán és érthetően. – Senki nem szólt. – Világos? – ripakodott rájuk.

– Igenis, Mester! – felelték kórusban.

James bólintott.

– Akkor vágjunk bele. Négyes sor…

46
BELÜLRŐL

Julia Gaenler-Phobosz, mint mindig, ellenőrizte az életfunkcióit a karkötőin, miközben a kétszáz éves lift fölfelé száguldott vele az Auditor toronyban. Nem ártott az óvatosság, hátha elromlik a lift vagy elpattan a kábel. Amikor először liftezett, pontosan ez történt vele. Akkor nem voltak rajta a karkötői, és attól félt, hogy a halálba zuhan. Szerencsére a lift a földszinten állt, így csak néhány métert esett. Végtelenül bosszantó lett volna meghalni egy nyavalyás liftbalesetben azok után, hogy rengeteg munka árán végre auditor lett a KronoComnál. Tehát mindig ellenőrizte az exóját, amikor belépett a felvonóba.

Ami kicsit viccesnek, ugyanakkor szomorúnak tűnt, hogy a saját kollija, amivel az űrben utazgatott, idősebb volt, mint ez a potenciális gyilkos. Julia ezt kicsit nehezen tudta megemészteni, de beletörődött. Nem az ő dolga volt, hogy a jelenen aggódjon; neki a múlt tisztaságát kellett megőriznie. És az utóbbi időben egyre jobban fárasztotta ez a felelősség.

Azt hitte, minden megváltozik, ha bekerül a láncba, hogy kitágul a látóköre, ha végez a mentésekkel, és része lesz a rendszernek, és elégedett lesz a karrierjével. Ezzel szemben csak még inkább ráébredt, hogy a hajó, amivel utazik, idősebb, mint néhány kolónia, és hogy az univerzum lassan szétesik.

A lift egy rándulással megállt, és úgy fél méterrel az emelet szintje alatt kinyílt az ajtó. Julia felsóhajtott. Ez a lift tényleg csak arra vár, hogy a lehető legkevésbé elbűvölő módon kinyírjon egy auditort. Exóját még mindig maximumra állítva kimászott, maga után húzva a mai vacsorára szánt konzervekkel teli táskáját.

Az Auditor torony a maga harmincnyolc emeletével az alacsonyabbak közé tartozott a KronoCom területén. Minden emeleten két lakást alakítottak ki, és ez a hetvenkét otthon bőven elég is volt. Mivel a teljes Naprendszerben nagyjából kétszáz auditor dolgozott, a torony fele üresen állt itt a Földön. Amúgy az ügynökség ritkán bánt ilyen pazarlóan a térrel.

Végül is auditorok voltak. És az auditorok számítottak, mert fontosak voltak.

Ezek voltak az első szavak, amiket a Föld főauditora mondott Juliának, amikor bekerült a láncba. Nem tudta, miért, de az utóbbi időben egyre több bölcsesség szivárgott be a lelkébe egykori főnöke gondolatai közül. Megrázta a fejét. Az az átkozott spanyolországi találkozás még mindig élénken élt az emlékezetében. És nemcsak azért, mert három év alatt ez volt az első szépséghiba a jellemzésében, de álmatlan éjszakákat is okozott neki.

A Föld új főauditorának megválasztása botrányos körülmények között zajlott. Julia csak tizenkettedik volt a láncban, ami ugyan viszonylag magas helynek számított a rangsorban, de kívül esett a cím várományosainak körén. Julia nem bánta, hogy átnéznek rajta. Főauditornak lenni stresszes és hálátlan feladat volt. Ha bizonyosságra vágyott, elég volt arra gondolnia, mi történt az előző vezetővel.

Mindenki meglepődött, amikor Miri, aki csak tizenhatodik volt a láncban, hatalmas ugrással hirtelen a Föld főauditora lett. Nem volt nehéz levonni a következtetést, mi történt. Nyílt titok volt, hogy Miri auditor Jerome igazgató keresztlánya, és egy követ fújt a rangidős vezetőkkel. Miri arra készült, hogy a földi auditorokat bekényszerítse a külső kolóniákon dolgozó társaik sorába, és elvegye tőlük a nekik kijáró függetlenséget és elfogulatlanságot. A mélységbe a politikával. Juliát tulajdonképpen meglepte, hogy Jerome-nak ilyen sokáig tartott hatalma alá hajtania a földi auditorokat. És ez Levinnek volt köszönhető. Ő akadályozta meg benne.

Julia ledobta válláról a konzervekkel teli táskát. Az egymásnak verődő dobozok tompa puffanással értek földet, miközben kinyitotta lakása ajtaját. Miután belépett, az volt az első dolga, hogy levette és töltőre rakta a karkötőit. Kiegyengette az ujjait, és ellazította mindkét karját. A tizennégy karkötő szinte mindig rajta volt, és megkönnyebbült, hogy levehette őket, mert társaival ellentétben nem szerette ezeket a nehéz fémgyűrűket, és minden alkalmat megragadott, hogy megszabadulhasson tőlük.

Letette a táskát a konyhapultra, egyesével kivette és szépen sorba állította a konzerveket. Ehetett volna a Föld Központ éttermében, de szívesebben főzött magának, mint hogy a gépekkel előállított műételt egye. Mióta az evés csak a hatékonyságról szólt, a főzés egyike lett a lassan feledésbe merülő művészeteknek. A szegényebb kolóniák már kizárólag előre csomagolt proteingélt fogyasztottak. Máshol is minimális volt a választék, amit évszakonként váltogattak. Nagyon kevés civilizált kolóniában főztek még egyáltalán.

A polcon sorakozó könyvekre pillantott, és elmosolyodott. Csak egyszer szegte meg az időtörvényeket, egy 4-es szintű küldetésen a huszadik század második felében. Egy nagy bevásárlóhelyen járt. Egy órája volt, hogy a száz kisebb boltból összegyűjtse mindazt, ami szerepelt a listáján, mielőtt az egész hely porig ég egy elektromos zárlat miatt. Megállt egy könyvesbolt előtt, és ellopott három tucat szakácskönyvet.

A receptek kétharmadát már kipróbálta. A többit jórészt lehetetlen lett volna elkészíteni, tekintve, hogy a hozzávalók jelentős része már kipusztult. Az volt a terve, hogy miután lejár a szerződése az ügynökségnél, a hátralevő éveiben a lehető legtöbb receptet elkészíti. Szeretettel nézett végig a hosszú soron, egészen addig, míg tekintete a polc széléhez ért. Aztán tekintete továbbkúszott a szobán. Csak egy pillanatra habozott, mielőtt odament a töltőhöz, és az exója után nyúlt.

– Eszedbe ne jusson! – mondta egy hang a sötétből. – Lépj hátra egy lépést!

Az a hang. Julia fölemelte a kezét, és hátralépett.

– Fényt! – mondta. A szoba világos lett, így láthatóvá vált a kanapén ülő alak. Julia káromkodott. – Először elrontod a makulátlan jellemzésemet, most meg tönkreteszed az estém.

– Helló, Julia – mondta Levin. – Jól nézel ki.

Julia azonnal észrevette a karkötőit. Semmi esélye sem volt a szökésre. Mégiscsak volt abban valami, hogy mindig hordani kell őket. Az ember sosem tudhatja, mikor tör be egy szökevény az otthonába.

– Mit akarsz? Ha arra vársz, hogy megköszönjem, amiért megmentetted az életem, akkor felejtsd el. – A töltőn lévő karkötőire mutatott. – Ha az auditor karkötőkért jöttél, ott vannak.

Levin a vele szemben álló székre mutatott.

– Foglalj helyet.

Julia keresztbe fonta a karját, és nem mozdult.

– Nem akarok.

– Nem vagy abban a helyzetben, hogy ellentmondj, Julia.

A nő megrázta a fejét.

– Kisétálok ebből a szobából. Tedd, amit tenned kell!

A férfi egyszer már megmentette, így biztos volt benne, hogy nem fogja megölni. Ha meg a karkötőkért jött volna, már elvette volna őket.

– Csak annyit kérek, hogy hallgass meg. Légy szíves!

– Rendben. Öt percet adok, aztán hívom az őrzőket. – „Miféle játékot játszik?” Nem kerülte el a figyelmét, hogy Levin nem kapcsolta be az exóját. – Mit szeretnél mondani?

– A KronoCom belülről rohad.

Juliának automatikusan jöttek a szájára a megfelelő szavak az ügynökség védelmében, de nem mondta ki őket. A szíve mélyén tudta, hogy Levin igazat beszél. Mindenki tudta, hogy vannak összetűzések a vezető testületben. Megkérdőjelezhető kapcsolatok és parancsok. De…

– Az ügynökségnek mindig okosan kell politizálnia a vállalatokkal és a kormányokkal – felelte hidegen. – Ez a szomorú valóság.

– Ennél messzebbre mentünk – mondta Levin. – A KronoCom a legnagyobb ajánlattevő kedvéért megszegi az időtörvényeket. A Nutris-platform pusztulása tervezett volt. Mi hajtottuk végre a robbantást.

Juliának leesett az álla.

– Ez lehetetlen. A fodrozódások…

– Azokat elsöpörte a harmadik világháború. Gondos végrehajtás és a riasztás elfedése. Ennyit kell tenni a fodrozódások ellen. Az idővonal gyakran meggyógyítja önmagát. Ha valakinek sikerül meggátolni, hogy a riasztás eljusson az auditorokhoz, senki nem tud meg semmit.

– Ez abszurd. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, az összeesküvésnek…

– …a legmagasabb szintig kell érnie – fejezte be Levin. – Jerome személyesen írt alá a Valtának.

– És te azért jöttél, hogy leleplezd az ügynökséget? Őszintén szólva, Levin, ez nagyobb bűn, mint amivel az igazgatóságot vádolod. A miénk az egyetlen intézmény, aki legálisan hajthat végre időutazásokat. Ha lerombolod az ügynökségbe vetett bizalmat, akkor bárki, aki rendelkezik a megfelelő karkötőkkel, visszaélhet a technológiával. Ezzel aláásod a lehetőségét, hogy ellenőrizzük és megvédjük az idővonalat.

– Akkor is, ha az ügynökség korrupt?

– Az a kisebbik rossz.

– És mi a helyzet azzal, hogy az ügynökségnek a jóra kellene törekedni?

– A jóra törekszünk. Megmentjük az emberiséget a pusztulástól. Állandóan ezt magyaráztad.

– De igaz ez? – Levin felállt, hátat fordított Juliának, és az ablakhoz ment. – Nézz körül. A pusztulás itt dörömböl az ajtónkon. Elbuktunk.

Julia odalépett mellé, és kinézett az ablakon.

– Az ügynökség nem tökéletes, de mi mást tehetnénk, mint hogy próbálkozunk?

– Én is mindig ezt mondtam – morogta Levin, és odafordult hozzá. – A KronoCom régen a legjobbat akarta nekünk. Újra képes lehet rá. Meg tudjuk oldani. Csak segíts! Szervezz meg egy találkozót az auditorokkal, a rangidős őrzőkkel és azokkal, akik még hisznek az ügyben. Térjünk vissza kezdetekhez, a célhoz, amiért a KronoCom létrejött.

– Bizonyítékot akarnak majd – mondta Julia. – Van a kezedben bármi?

Levin bólintott.

– Ezen dolgoztam, amikor az ügynökség vádat emelt ellenem. Az anyag titkosított, így az adminisztrátorok nem találhatják, meg. Az ügynökség soha semmit nem semmisít meg, a bizonyítéknak ott kell lennie a lezárt archívumban. Te auditor vagy. Nyilván van hozzáférésed.

Julia egy darabig nézte Levint, aztán megrázta a fejét.

– Nem. Nem árulom el az ügynökséget, amíg nincs a kezemben a bizonyíték. És mellesleg hiába a hozzáférésem, a riasztás így is megtörténne. Ha azt akarod, hogy segítsek, hozd el a bizonyítékot.

– Ha megteszem, összehozod a találkozót?

– Ha bizonyítod az állításaidat, akkor igen.

– Rendben. Frekvenciasáv M0T11VES. – Ezzel indult is, de egy pillanatra még megállt Julia mellett. – Örülök, hogy újra találkoztunk, Julia.

– Levin! – kiáltott utána Julia, amikor már majdnem kiment.

– Igen?

– Kvittek vagyunk. Ha nem hozod el a bizonyítékot, legközelebb, amikor találkozunk, elfoglak.

Levin bólintott.

– Nem is várok mást. Ha vigasztal, szerintem te lettél volna a legjobb jelölt a Föld főauditorának, miután én… már nem álltam rendelkezésre.

– Még egy kérdés, Levin. Miből gondoltad, hogy nem kaplak el, amint meglátlak, ha rajtam lettek volna a karkötőim?

Levin megvonta a vállát.

– Nem gondoltam. Cole, menjünk.

Julia meglepetésére egy alak lépett ki a hálószobájából, kezében puskával. Szemmel tartotta Juliát, miközben óvatosan kihátrált az ajtón Levin mögött. Hát persze, egy auditor sosem kockáztatná a biztonságát egy olyan illékony dolog miatt, mint a bizalom. Ez furcsa módon alátámasztotta azt, amit Levinről gondolt. A férfinak még nem ment el a józan esze.

Miután távoztak, Julia a borgyűjteményéhez lépett, amit különleges alkalmakra tartogatott. Már csak néhány üveggel maradt a huszonharmadik századi Tritonból, amit tíz éve őrizgetett. Kivette az egyiket, és bőkezűen töltött magának.

Magasra emelte a poharat.

– Ezt arra, hogy ne legyen igazad, Levin Javier-Oberon.