Múlt és jövő

Szorgos újságírók, hivatott és fogadatlan életrajzírók derítették fel a Beatles múltját; végigkísérték lábuk nyomát Liverpooltól a világhírig, sőt azon túl is, abba a légritkított, furcsa közegbe, ahol ma élnek, Mágus Alex és az asztrológus, a Martha nevű juhászkutya és a rejtelmes mosolyú Yoko Ono társaságában.

Közelednek a kritikus évtizedhez. Egy slágerénekes átlagos kifutási ideje még ennyi sincs. A slágerben ötévenként változik a divat. A Beatles voltaképp nem is a slágerpiacon őrli fel vetélytársait. Felfedezettjük, Mary Hopkin lekörözte őket a slágerlistán 1968 őszén, s négy hétig láthatta az olvasó, hogy a Beatles új száma fölött ott díszeleg a „Those Were the Days” (Azok a szép napok), mint listavezető, mint győztes szám – olyannyira valószínűtlen volt mindez, hogy máris elindultak a találgatások, nem választ-e új menedzsert az új felfedezett azok után. hogy elhagyta felfedezőit. A találgatás hamis; maga a felfedezés is érdem.

A Beatles sorsa már nem a slágermezőnyben dől el – ők maguk is eljátszottak a gondolattal, hogy mi lenne, ha a lemezkészítést is abbahagynák éppúgy, ahogy egyik napról a másikra elbúcsúztak a nyilvános fellépéstől.

A válasz egyszerű. Velük legfeljebb az történhet – mondta Paul –, mint annak idején Greta Garbóval, amikor leköszönt a filmvászonról. Garbo mégis koronázatlan királynője maradt a filmművészetnek. Valóságos uralkodóként immár a legendák fejedelemasszonya. A Beatles is jelkép: minden időkre a slágerpiac lovagi renddel is kitüntetett vezető törzse Nemzője volt és megteremtője egy új, eddig még nem ismert tömegőrületnek.

A Beatlomániát – írta hivatalos életrajzírójuk, Hunter Davies – azért nem lehet eltúlozni, mert már önmagában is túlzás volt. Mindennél nagyobb túlzás, minden eddigit felülmúló őrjöngés. Emberfelettivé növesztette a Beatles-fiúk alakját. Amikor a személyes fellépésről egy időre lemondtak, éppen e mánia csökkenésének akartak gátat szabni, tudatosan vagy akaratlanul. A mánia már fokozhatatlan volt. Tarthatatlan is; gyűlendő indulat, mely levezetésre alkalmatlan – irreális, és befolyásolhatatlan egyszersmind. Tehát veszedelmes, mint egy hordozórakéta, melyet a magasba szálló űrhajó nem tud lekapcsolni.

A Beatles lekapcsolta a rajongókat – elzárkózott tőlük, és ezzel megőrizte, konzerválta a rajongás mítoszát: a történetet, amely bízvást átléphet a tartósabb örökkévalóságba. Erről a rajongásról már visszamenőleg lehet mesélni; nincs jelen, csak lemezen és nyomtatásban, abban, hogy a Beatles vállalat havi folyóiratában meg a fiúk tulajdonát képező macskák szülési dátumát is pontosan közzéteszik.

A Beatles-rakéta pedig súlytalanul kering. A Beatles-mítosz elhagyta a földi tereket, és immár külön időszámítása van. Jellemző jele volt ennek az a pillanat, amikor 1964-ben első amerikai túrájukra a repülőgép már így szállt fel Londonból: „Hölgyeim és uraim, három óra harminc, Beatles-idő szerint.” Ez nem a greenwechi idő, nem is a bibliáé – akkor, 1964. február 7-én három óra harminckor kezdődött az új mítosz időszámítása.

A Beatles-idő – mint minden időszámítás – mítoszon alapszik, tehát a múltakon. Mégis az órája az örök jelen ütemét tiktakolja. Ebből áll a fiúk megannyi ötlete: eltüntetni a tegnapot, mert az már nem érvényes, nem törődni a jövővel, mert az még nincs. Folytonosan újraírni, újrateremteni a mítoszt. Alakváltással, meglepetéssel, váratlan mozdulatokkal, új hangszerrel, új ruhadarabbal, új hangrenddel, új véleménnyel.

John Lennon lekicsinylően mondta egyszer, hogy az újságok festette Beatles-kép mindig hamis. Mire megformálják és rögzítik – ők már megváltoztatták, átalakították. Ez így igaz. A Beatles-mítosz tartalma: az örök változás.

A rajongók éjszakákon át utaztak autóstoppal Liverpoolba, és ott tanyáztak az utcán, ahol Elsie és Harry, Ringo szülei laktak. Étlen, szomjan, mint a zarándokok. Hiába kínálta őket Ringo mama biszkvittel: a teenager-fiúk és -lányok reszkető áhítattal csomagolták el a nagy hírű dobos édesanyja sütőjéből származó tésztát.

A rajongók konzervatívak: ők az őrzők, tehát veszélyesek A rajongók előli menekülés, ez az örök Beatles-téma épp ezért fontos: megfoghatatlannak maradni, kibújni minden szorításból, minden rögzött szokásból, ez a Beatles egyik varázsa. A versenyfutás, az örök megszökés a hívők elől is, a kép folytonos korrigálása, átfestése, s ezzel a kíváncsiság ébren tartása.

Ringo, amikor kivették a manduláját, beleegyezett, hogy a kórház óránként adjon ki jelentést egészségi állapotáról. De több ezer kérés ellenére az eltávolított mandulákat elégettette. A Beatles nem szentel ereklyét. John a lovagi rendjelet nagynénjének, Mimi néninek ajándékozta – ott lóg a zsörtölődő hölgy televíziója fölött. John még híres gitárját is elvesztette. Amit egyszer megszerzett, azzal nem törődik. Nem adja ki fiatalkori zsengéit sem, melyekből füzetszám termelhetne új és új számokat. A Beatles-szentek csak tömegárukként adnak relikviát – önmagukról soha –, autogramjaikat már régen hamisítja megannyi betanított hivatalnok, és a rajongók megelégszenek azzal, hogy szüleiktől, családjuktól kapjanak egy-két levelet. Szerencséjük van: George anyja szenvedélyes levelező. Hajnalig írogatja válaszait kisfia szerelmeseinek.

Embereket éppúgy hagynak el, mint stílusokat és tárgyakat. Ringo a nevelőapjával még csak találkozik. Szülőapját egy évtizede nem látta, az pedig egy pékségben dolgozik továbbra is. Sosem nyilatkozik a fiáról. A többiek olykor házat, versenylovat vesznek a családjuknak, de azt is arcpirító grandezzával, a meglepetés kedvéért. És könnyen elfeledkeznek az egészről. Julia Lennon apja egyszer arra vállalkozott, hogy lemezre énekel; de ezt a lemezt a Beatles-konszern nemigen támogatta. Keserűen nyilatkozott a mindig duzzogó Alfred: többe került a műfogsor, amit a felvételre csináltatott, mint amennyi fellépti díjat kapott.

Stuartot, az elmaradt ötödiket ugyan nagy becsben tartják, legalábbis annyira, hogy Paul lakását Stuart mesterének, Paolozzinak egyik szobra díszíti, de Astridot sohasem keresték fel a hamburgi évek óta. Pincérlány valahol Hamburgban, és hozzáment egy másik liverpooli beatzenészhez. Rosszul választott – se hír, se név nem jutott neki.

Az emberektől különben is elszakadtak. John most kísérletezik azzal, hogy visszataláljon közéjük. Egyszer arra merészkedett, hogy autóbuszra üljön Londonban. Amikor azonban többen telefonáltak az Apple vállalathoz, hogy jól látták-e – nevetve letagadta. Hajdan még vámvizsgálathoz, országhatárokon is szívesen öltött álbajuszt, -szakállt. A játék oly jól sikerült, hogy meg Brian Epsteint is megtévesztette egyszer. Ma már ehhez sincs kedve. Azt mondja: minden tréfájukra rásütnék: így mulat a Beatles.

A kísérleteket egyre-másra feladják. Csak egymás között érzik jól magukat. Innen származott a nagy ötlet, a görög sziget. Vesznek egy görög szigetet, és ott élnek együtt, feleségestől és kutyástól. Olykor visszatérnek Londonba – de ez a sziget-terv kútba esett. Az angol nemzeti bank ugyan különleges engedélyt adott annyi valuta kivitelére, amennyibe egy sziget kerül, de amikor a görögországi utazásra sor került, kiderült, hogy fogadások és rajongók mindenütt vannak: ha a Beatles szigetet vesz, az államügy, sőt államközi gond, s bár John Lennon kijelentette, hogy nincs köze ahhoz, fasizmus van-e Görögországban vagy sem, tanácsosabbnak látszott feladni a pompás tervet.

John a televíziót nézi naphosszat. Olyan ez, mint a tűzbe bámulni – mondja. Ha eszébe jut egy-egy verssor, akkor átugrik Ringóhoz, a szomszédban lakik, s megpróbálja vele megértetni az új ötletet.

Minden ötlet, minden új Beatles-szám rögtönzésekből születik, egy hírfejből, eseményből, hangulatból. Legújabb, 1968 novemberében megjelent nagylemezükön szerepel a „Revolution”, mely a párizsi diákzavargásokra visszhangzik – korábban ezt a munkát már kiadták kislemezen is. Gyakran a stúdióban rögtönöznek, és George Martinnak elég dolga akad a félig befejezett melódiák egybefűzésével.

A mítosz bizonnyal túléli őket, az egyetlen kérdés most már, túlélik-e ők is a mítoszt? Érkezik-e elég jógi Londonba, eszükbe jut-e friss filozófia, nem merül-e ki a meghökkentés végtelennek tetsző tárháza? Erre felelni aligha lehet. Hiszen minden az övék volt már; a sajtó, a film, a hanglemez, övék a világ egyik legnagyobb vagyona, s ami még súlyosabb, a legkísértőbb világhír is.

A „túlélést” mégis egyetlen dolog biztosíthatja. Az, hogy az örök változás maga is és már kezdettől, a mítosz része. Sohasem megállni, sohasem megelégedni, ezzel kezdték, s ma is ezt hirdetik. Paul nyilatkozta például legutóbb:

„Az előttünk járó generáció egész életében azon munkálkodott, hogy elérjen bizonyos rangot az életben, felöltsön állásának megfelelő ruhákat, és beássa magát a megfelelő rókalyukba. Nekünk nagy szerencsénk volt, hogy huszonöt éves korunkra rájöttünk, mi azt a rókalyukat foglaljuk el, amelyiket csak akarjuk. Én már ma is befejezhetném, és hetven éves koromig vállalati igazgató lehetnék, de akkor sohasem tanulnék annyit, mint így, új dolgok kipróbálásával.... Mi sohasem lettünk konformisták. Az emberek azt mondogatják nekünk, hogy kordába kellene szorítanunk magunkat, de mi sohasem hittünk nekik. Azt is mondták, hogy illő lenne polgári öltözékben járnunk. De ha az embernek van önbizalma, sohasem ölti fel ezt az egyenruhát egész életében, akárhányan is akarják ráerőszakolni. Mi nem építésznek, festőnek vagy írónak tanulunk. Hanem egyszerűen létezni. És ennyi az egész.”

Ezt akár a Beatles „ars poeticájának, vagy még inkább „ars vivendi”-jének, életfelfogásának is elfogadhatjuk. A meghökkentés és újrakezdés folytonossága – erre esküdtek fel. Hogy lehet belőle rutin? Igaz. De talán később, mint abból, ami eleve rutinnak készül. A hétköznap elsivárosodása ellen szól ez a hitvallás, s mint ilyen érvényes, kivált abban a környezetben, mely történelmileg is a munka legnagyobb elsivárosodásának volt tanúja az ipari forradalom óta.

S van valami jóleső kihívás, furcsa hetykeség a magatartásukban. Egy örök bizakodás. S ebbe az optimizmusba még a filmvilágot is belevették, játékosan persze. George azt nyilatkozta legutóbb: „Filmek után majd ismét mást próbálunk. Fogalmunk sincs, mit... aztán meghalunk, és átlépünk az új életbe, és ott újra megpróbáljuk.”

Ehhez nemcsak cinizmus kell, hanem hit is, mérhetetlen önbizalom, mely minden kísérlet sikerében reménykedik. Még abban a nagy kísérletben is, hogy előbb-utóbb, és nemcsak nekik, eljön az aranykor.

Új és új nemzedékeket vesz hát célba a Beatles. Az új nemzedék úgy kezdi, hogy gyermekkorában meghallgatja a kor egyik meséjét: volt négy liverpooli utcagyerek, aki elindult...