Sergeant Pepper – avagy Borsőrmester magányos szívű klubjának zenekara

1965 decemberében új túrára indultak a fiúk Anglia vidékein. Mindenütt jártak, ahol hallották őket és ahol nem. S ez diadalmenet volt, elmosta a kezdő túrák minden emlékét. Hol volt már az idő, amikor csak kíséretként szerepelhettek Helen Shapiro, az első népszerű teenagersztár mellett? Nem kellett izgatottan lesni a sztárt, hogy a fellépés titkait eltanulják. Nem kellett elsápadniuk, amikor a Helent, majd második túrájukon a Roy Orbisont fogadó tapsot hallották. Most őket fogadta viharos taps, mindenütt. Festeni is tudták magukat. Ezen a turnén gyakran felidézték, hogy reflektorfénybe is nyugodtan kiálltak festék nélkül – majd amikor először rakták fel a folyékony krémet és púdert az arcukra, olyan vörösre mázolták az arcukat, akárha indiánok lennének.

Fogadták is őket, tüntető szeretettel. Az első turnén még megesett, hogy egy bálon léptek fel, de a közönség soraiból kihajították a Beatlest. A megjelenésük rontotta a társaságot. 1965-ben már ők húzódtak vissza minden báltól. Hotelszobák foglyaiként laktak. Zsúfolt, fárasztó túrát vállaltak Epstein biztatására. Programjuk szerint délig aludtak, délután már próbáltak, este felléptek, és éjszaka vitte őket a kocsi a következő fellépés színhelyére. Rövid volt a túra, mindössze tíznapos – s aztán bejelentették, hogy személyesen nem lépnek többé közönség elé.

Angliában a New Musical Express hetenkénti közvélemény-kutatása deríti fel, kik a slágerpiac listavezetői. Lemezek statisztikái szerepelnek pontszámok alapján – a heti listavezető harminc pontot, a második huszonkilenc pontot, s így tovább egy pont veszteséggel a harmincadik helyig gyűjtik össze a slágerpiac éllovasait. Május első felében pedig a heti nyertesek gálafellépésen mutatják be a győztes számokat a nagy Wembley Stadionban.

1966-ban a Wembley Stadionban lépett fel utoljára hazájában a Beatles. Hatalmas őrjöngés – diáklányok tömege indult el tüntetni Brian Epstein hivatala elé a Grosvenor Square-ra, a NEMS cég elé, és követelték a maguk kedves Beatlesét. De Epstein már döntött, és döntöttek a fiúik is – ezentúl személyes jelenlétükkel nem tisztelik meg a közönséget. „Elég volt ruháink letépéséből, elég volt a szorongattatásból és a menekülésből” – mint Paul mondta. Ami tehát az „Egy nehéz nap éjszakájá”-nak és a „Segítség!”-nek témája volt – most kikapcsolódott az életükből. Elérték, rövid négy esztendő alatt azt, amit eddig csak Elvis Presley, hogy csupán lemezeikre bízzák, az üzenetet. Merész sakkhúzás volt. A Beatles-mánia egyik serkentője a megjelenés varázsa. De Epstein nemet mondott, és ezután már csak egy amerikai turné következett. A turnén került sor a Beatles utolsó koncertjére 1966. augusztus 29-én Amerikában.

Aktivitásuk most inkább lemezalbumok kibocsátására összpontosult. A nehéz 66-os nyár, melybe egy gyors koncertsorozat Németországban, majd Tokióban ugyancsak belefért, csendesebb korszaknak adta át a helyét.

És szeptemberben megjelenik új nagylemezük, a „Revolver”. Pontosabban ezt már albumnak nevezzük. Megkomponáltan adja az esztendő java termését. A zenei felvételekre ezúttal is George Martin ügyelt, s ott vették tel a St. John’s Wood-i stúdióban, ahol az eddigi nagy sikerű számokat a Parlophone égisze alatt, melyhez Epstein vezette őket, s mely karrierjüket eddig biztosította. Milliós példányban keltek el szinte napok alatt a fényes, fekete korongok, egy-egy lemezükre az előfizetők hosszú sora jelentkezett – ezért sem ijedhetett meg a Beatles, hogy 1968 őszen a slágerlista tizenharmadik helyére szorultak, hiszen ez csak a forgalomban eladott lemezek számát jelenti, s a Beatles már régen – klubja hálózatának révén és zeneügynökökkel előrendelésben is terjeszti lemezeit.

A „Revolver”, mint a dzsesszlapok kritikái meg jegyezték: eklektikus lemez – de azt is hozzáteszik, hogy ez az eklekticizmus: stílus. Ha a hatvanas évek elején a rockhagyományok jellemezték a Beatles-együttes műsorát, s az éneklés különleges pontossága, most inkább a balladák hangján szólalnak meg. Régi erényeikből megőrizték a beat pontos ütését, a gitárszólókban vissza-visszatér a bosszanova stílus halvány emléke is. A „Revolver” érdekes kollázstechnikával dolgozik. Bob Dylan, az amerikai protest song legnagyobbjának ihletésére ismét játékosan közéleti témához is nyúltak. Egyik ilyen számuk erről a lemeztől a „Taxman”. Az adószedő – olyan sorokkal: „ha sétálni mész, a lábad is megadóztatom”.

Ezen a lemezen gyümölcsözött indiai útjuk is, mert a „Love You Too”-ban (Téged is szeretlek) szerepet kap az ősi indiai hangszer, a sitár is. Mindehhez az „I Want to Tell You” (Meg kell mondanom neked George Harrison száma) a preklasszikus muzsika ihletését tükrözi, míg a „Sárga tengeralattjáró” egy régi induló dallamán szólal meg.

A kritika jelentős pszichológiai apparátussal firtatni kezdte, hogy mit takarhat a „sárga tengeralattjáró” jelképe. S arra a meggyőződésre jutott, hogy ez a Beatles kábítószerekkel folytatott kísérleteit tükrözi. Az LSD, a divatos kábítószer színes álmokat láttat élvezőivel: a pszichedelikus (kábítószer-élvezetben látott) színek között pedig a különleges, sárgásnarancs tónus uralkodik.

Volt-e a kábítószernek szerepe a „Yellow Submarine”-ban (Sárga tengeralattjáró)? Elenyésző ahhoz a hatáshoz képest, amit ugyanerre a számra az angol tengerészdal és a folklór gyakorolt. Az is igaz viszont, hogy a fiúk már 1965-ben megpróbálkoztak az LSD-vel, egy fogorvos barátjuk kínálatára. Az első hatás kápráztató volt – és George sietett kijelenteni, hogy rendkívül élvezte az önkívületet, mert reálisabbá tette a világot. „Mintha addig semmit se ízleltem, mondtam, láttam, gondoltam vagy hallottam volna pontosan. Először életemben sikerült elvesztenem tudatos énemet” – vallotta George

Ám ez is olyan nyilatkozat volt, mint a többi: napi használatra, feledésre. Munkásságukban a kábítószer egyetlen számukra hatott a „Lucy in the Sky with Diamonds” címűre (Lucy az égben gyémánttal). Az LSD, mint a San Franciscó-i hippyk hirdetik, mennyei utazásra csábítja élvezőit. Virágos réten, virágos ingben veszik magukhoz a „savat” (ahogy az LSD-t hippy nyelven nevezik), s a látomások világába távoznak órákra.

A Lucy-dal címének nagy betűi ezt a varázslatos szót adják ki: LSD. Szavai pedig csakugyan hallucinációs elemeket hordoznak. Képei közül elég kettőt említeni az egész jellemzésére. „Egy lány kaleidoszkóp szemekkel” – mintha egy kubista festményről bámulna ránk. Aztán „újságból fabrikált taxi” – ez is különös és furcsa asszociációkat ébreszt.

Lucy azonban már a „Sergeant Pepper’s Lonely Hearts Club Band” albumában szerepelt. A nagy lemezalbum a következő esztendő slágere volt, s hónapokig készült a stúdióban. Számos új vonás tűnik fel a magyarra nehezen fordítható új lemezen. „Borsőrmester magányos szívű klubjának zenekara” – így próbálhatnánk megközelíteni. Egyszerűbb azonban tartalmilag. Már a „Revolver” is, de kivált a „Borsőrmester”, elsősorban a balladákban tűnik ki. Fájdalmas, érzelmes történetekben, melyeket a magányról dalolnak. Az amerikai túráról hazaérkezve is kísértett ez néhány számban – elsőnek a „Nowhere Man”-ban (Sehol sincs ember), a könnyes együttérzés a magányos emberekkel olyan sorokban, mint „Nem tudja már, hogy mit csinál, nem tudja, merre megy – nem olyan-e, mint te meg én?”

Az útját tévesztett, elhagyatott lélek kerül a balladák homlokterébe. Ilyen volt az „Eleanor Rigby” balladája már a „Revolver”-en. Magányos élet tűnik fel – Eleanoré: „Ó, nézz a sok magányos emberre, Ó, nézz a sok magányos emberre! Eleanor Rigby rizset seper a templomban, ahol most esküvő volt, s csak álomban él. Az ablaknál vár olyan arccal, mely félig nyitva, mint egy ajtó – ó, kire vár!” Ezek a sorok dadogó prózában is világosan tükrözik tartalmukat. Elhagyatott és sebzett embereket idéz a ballada. Nincs megváltás e magányra. Nem kínál feloldozást rá a templom, a vallás. A ballada második részében feltűnik egy lelkész: McKenzie atya – egy prédikációt körmöl, „melyet senki se hall meg, és senki se ért”. Divatos téma – az emberek közötti kommunikáció megszűnéséről, arról, hogy egyre sűrűbben fonja körül a magány az élő és lélegző egyéniségek tömeget.

Ugyanez a furcsa melankólia csendül tel a „When I'am Sixty-Four” (Amikor hatvannégy éves leszek) című balladában a „Borsőrmester” korongján. Egy férfi kérdezi a dalban a szerelmét – kell-e majd akkor is neki, ha már öregszik s megkopaszodik? Ad-e majd enni neki, s beengedi-e a kapun, ha kimaradozik? Idilli, kispolgári kép a dal végén – nyáron egy kunyhót bérelünk, s az unokákat dajkáljuk a térdünkön, mert a hatvannégy éves ember se öreg, jó a háznál, ha kicsap a villany, megjavítja a biztosítékot... ez új hang volt zeneileg, szövegben is.

Dallama a húszas éveké, verseiben egy új szentimentalizmus, mely eddig idegennek látszott a Beatlestől, s most új tömegeket hódított. A tizenévesektől a tömeggé nem szerveződő rajongókat vette célba.

Az árvaság dalai voltak ezek, és egy új lírai színt kevertek ki a Beatles palettáján. Igaz a kritika megállapítása, hogy a „Revolver” és vele a „Borsőrmester” eklektikus album, vegyes felvágott, melyben zenei kísérlettől a szövegjátékig minden megtalálható. Klasszikus formák és indiai befolyás együtt érvényesült ezekben a lemezekben, és egy új melodika, mely megtelt csupa kedves nosztalgiával, olykor fájdalommal.

Maga a „Borsőrmester” is briliáns ötlet. Mint John jellemezte, ez az 1967-ben megjelent lemezalbum nem más, mint „egy képzeletbeli koncert. Minden együttes álma a tökéletes siker. Ezt mi így képzeljük el: a hang minőségét egy hatalmas stúdió biztosítja, és ott van a közönség is, amelyik olykor nem érti az elképzelésünket – ekkor bele-belenevet az előadásba”.

Rövid indulóval csendít rá a magányos szívek klubjának zenekara, sőt még előbb hangolással a közönség várakozásának behallatszó zajával. Ekkor Paul indít egy szólóval, hogy milyen öröm is hatalmas közönségnek játszani. S rögtön erre a „With a Little Help from my Friends” (Egy kis segítség a barátaimtól). A dal formája párbeszéd, sőt még a végén Ringo is közbeszól. A témája az, hogy az embernek szüksége van társakra, barátokra, jó kompániára. A magányos klub válaszát Ringo kiáltása visszhangozza: igen, igen...

Mit gondolsz, hogyha most megkérnélek, akkor sétálni
jönnél velem?

Mit gondolsz, ha most énekelnék, akkor minden könnyebb
lesz nekem?

Kell egy kis segítség a barátoktól, jó egy kis segítség
a barátoktól

Jó egy kis segítség a barátoktól.

Hidd el, jó nekem mindaz, mi másnak örömöt nyújt

Nincs jobb, amikor két kar már egymás felé indul.

Szerepel még a lemezen hazulról elszökött fiatal lány, akit a szülei nem értettek meg. Fellépnek a cirkusz hősei is, Mr. Kite-tal – az ő nevét John Lennon egy antikváriumban szerzett régi varieté- plakáton látta meg, és történetét beleszőtte a „Borsőrmester” legszebb dalába.

Hogy mit jelent pontosan a „Mr. Kite” – hogyan kapcsolódik tűzkarikákon átugró mutatványa a többi számhoz?

Kritikusok újra vitatták a jelkép mély értelmét. John Lennon adott csattanós választ rá:

„Az emberek azt hiszik, hogy a Beatles tudja, miről van szó. Nem tudjuk. Csak éppen csináljuk, amit kell. Az emberek szeretnék tudni, mi lehetett a Mr. Kite belső értelme. Nem volt értelme. Csak éppen összehordtam egy csomó szót, s aztán megpakoltam zajjal. Nem is szerettem ezt a dalt, amikor írtam.”

De a hallgatók szeretik, mert olyan rejtelmes alak Mr. Kite, mert olyan eleven a muzsikája.

A „Borsőrmester”-ben amúgy is sok „cirkusz” van. A „Good morning” (Jó reggelt) című számban még állatutánzás is: kakaskukorékolás és oroszlánüvöltés, továbbá kutyaugatás. S mindezt a végén egy fúvószenekar egészíti ki, jelezve, hogy a Beatles az összetett zenei hatás kedvéért eltér a skiffle hagyományos gitár-dob kompozícióitól.

A lemez végén ismét felhangzik „Borsőrmester” magányos szív-zenekarának induló ritmusa, majd végül mintha értelmezni akarná az egész lemez mondanivalóját, Paul kezd dalolni „Day in the Life” (Egy hétköznap) címmel – s az a válasza erre a komolynak látszó, lírai kérdésre, hogy az élet értelmét a mindennapok tevékenységében lelheti fel az, aki minden rebbenését élvezni tudja.

Ez különben a legtöbbet vitatott Beatles-sláger. Belső tagolása is oly jellemző. „Azt olvastam az újságban, fiú – kezdődik a dal, majd egy történet elbeszélésével új rész indul – Láttam egy filmet is ma, ó, fiú...” És az újsághír és a film különösképpen összefügg. Mert míg az első egy balesetről szól, egy emberről, aki belehajtott autójával a pirosba, s most tömegek állnak körülötte, addig a moziban a második világháború történetét vetítik, és ezt már senki sem nézi, mindenki elfordul.

A két történetet egyetlen refrénszerű sor fűzi össze: „I’d Love to Turn you on” (Szeretnélek megtéríteni benneteket). A kritika ezt úgy értelmezte, hogy Paul a kábítószerélvezetnek akarja megnyerni hallgatóit – s könnyű volt ezt mondani, mert a kábítószer csakugyan gyorsan térít s visz át más világba. Paul azonban gyorsan szertefoszlatta a legendát. „Az embereket én az igazságra akartam rádöbbenteni, hogy szembenézzenek magukkal, mennyire önzők.

A két nagyalbum között jelent meg a Beatles önálló dalai között talán a legszebb: a „Penny Lane”.

A zene barokk ihletést mutat; hozzá kontrasztképpen viszont a gyermekkori emlékek környezetéből a kis garasos utca jelenik meg, a régi gyalogút, és édes emlékeket idéz fel. A sarkon egy ház állott, benne egy fotografus, a sarkon túl egy mozi, mellette pedig egy bár, ahonnan mindig zene szól, és esténként táncolhatnak benne a párt kereső ifjak és öregek. A „Penny Lane”-en még egy kutacska is emelkedik, kirakatok csábítják a sétálót; télen pedig a hócsaták örömét kínálja az utca. Mindezt líraian meséli el a dal, majd jön benne a fordulat:

És a forgatagban feltűnhet majd az a lány,

kivel később egyszer együtt jársz talán,

s akkor rátok azt mondják már:

– nem volt soha még ilyen pár.

Penny Lane emléke mindig bennem él:

Nyáron egy kis kút hűs vize,

hócsaták, ha jött a tél.

Penny Lane emléke mindig bennem él,

ezt idézi nékem a friss szél.

Penny Lane!

Ez a lemez máris egy képzelt közönséget varázsolt a Beatles köré. A személyes közelség illúzióját próbálták felébreszteni azzal a különös játékkal, ami a „Borsőrmester” fikciója volt. Láthatatlanná vált a Beatles a közönség előtt, de érzékelhető közelségbe is került másfelől, zenei kísérletekkel, formatrükkökkel, mely változatossá, szinte színházi élménnyé tette egy-egy lemeze végighallgatását! Az eklekticizmus, kompozícióvá vált, a dalok jelenetekké – nem véletlen, hogy a „Borsőrmester”-en nincs szünet, a számok úgy kapcsolódnak, mintha egymást kiegészítő, egymást magyarázó tanúságok lennének. Az ív, amit zenei fejlődésük leír, a vad rocktól a balladás hangvételig tart, megőrizve persze a rock eksztatikus hangvételét. Ritmus helyett később mégis gyakran a melódia uralkodik. Ez a Beatles újdonsága ebben a korszakban. Kiapadhatatlannak látszik az invenciójuk, töretlen a daloló kedvük. Témavilágukba egyszerre olvasztották bele az excentrikusat és a hétköznapit, s olyan természetességgel énekeltek modern témákról, ahogy csak a népdalok megújítói kísérleteztek eddig. A „Borsőrmester” szignálja maga is egy régi tengerésznóta feldolgozása, melyet a népzenekutató intézettől vettek meg a fiúk – örök áron, mert ez az intézet a piacra bocsátható anyagból tartja el magát Angliában.