Reflektorfényben

A filmet nagy sikerrel mutatták be, és még ma is játsszák. Milyen egy Beatles sajtófogadás, azt pontosan tükrözi az „Egy nehéz nap éjszakájá”-nak forgatókönyve.

Amikor a fiúk megérkeznek a stúdióba, két úgynevezett „public relation man” kapja közre Normant. A public relation man különös fajta. A jó kapcsolatot ápolja a sajtóval; egy-egy intézmény hízelgő képét festi meg a propaganda minden eszközével. Koktélokat szervez és fogadásokat, gondoskodik arról, hogy a feltett kérdésekre lehetőleg helyes választ adjanak az interjúk áldozatai.

Ez a feladata a legnehezebb.

A Beatlest különben nem kellett kioktatni, hogy elsajátítsa a frappáns válasz sajátos technikáját.

Csak egyre kellett megtanítani a fiúkat: hogy semmilyen kérdést ne vegyenek komolyan – maradjanak természetesek, próbáljanak olyannak mutatkozni, amilyenek. Az önfeledtséget kellett játszaniuk, a gyermekdedségüket nyíltan vállalniuk.

A nyilatkozatok minden alkalommal különböznek, gyakran homlokegyenest ellentmondón. De a módszer ugyanaz. Minél különösebb, vadabb és gyanútlanabb, annál jobb.

A public relation man – mint a filmen is látható – kényszeríti a fiúkat, hogy interjút adjanak, nem is egyet, többet, megérkezésük pillanatában. Ez a valóság? Kezdetben aligha volt az. A harc kezdetén kényelmetlenül feszengtek azokban a ruhákban, amiket Brian rájuk kényszerített, de a sajtó előtt mégse maradhattak meg „liverpudliaknak”. Ahogy John Lennon mondta később életírójának. Hunter Daviesnek: „Nyilvánvaló volt, hogy a legjobb arcot az újságírók előtt kellett felöltenünk. Elegánsan illett megjelennünk akkor is, ha ők megengedhették maguknak a kopottságot, s ráadásul éreztették velünk, hogy mekkora szívességet tesznek. Színjátékot játszottunk nekik, egyetértettünk a véleményükkel és azzal is, hogy milyen kedvesek, mert velünk szóba állnak. Kétszínűén viselkedtünk, annyi szent.”

Egyelőre még rászorultak erre. Szükségük volt a publicityre, melyről Brian csupán hallott, de előállításának technológiájával nem jött tisztába. A fiúkat küldözgette maga helyett.

„Publicitáshoz jutni – emlékszik vissza John Lennon – nehéz játék volt. Ott lógtunk a helyi lapok szerkesztőségeiben meg a zenei újságoknál, s könyörögtünk, hogy írjanak rólunk – s tudtuk, most ez a feladatunk.”

A fiúk azonban könnyen feledik ezeket a napokat. A sajtó viszont nem egyszer az orruk alá dörgöli. Michael Braun a „The Beatles’ Progress” című könyvében szóba hozza ezt a témát a fiúkkal. Paul szerint túl sokan formálnak jogot arra. hogy rövid egy esztendő leforgása alatt „megcsinálták” a Beatlest. Holott erre a büszkeségre keveseknek lehet alapjuk. John szerint (aki Michael Braunnak kissé másként nyilatkozott, mint Hunter Daviesnek): „a mi irodánk sohase kért ebből a publicitásból. Nagy újság voltunk mi akkor, s legfeljebb egyszerre kattantunk tizennégy különböző szerkesztő fejében. Egyik nap Paul beteg volt, s valamelyik újság képet akart róla közölni. A sajtósunk ezt megtagadta, mire a fotós jól lehordta: »Illetlenség ez azok után, amilyen publicitást mi csináltunk nekik – hiszen mi teremtettük a Beatlest«. No – zárta le John a történetet – szerettem volna ennek a fickónak a szeme közé nézni”.

1963-ra azonban mindez megváltozott. Nem kellett többé sem könyörögni a sajtónak, sem elbújni előle. Csak nyilatkozni – futószalagon.

„Egyikünk se érti pontosan, mi történt velünk – mondta Ringo. – Úgy csapott át a fejünk felett, mint dagálykor egy hatalmas hullámverés. De hát persze fiatalok vagyunk, és a fiatalság a pártunkon áll. A politika engem nem érdekel. Csak az emberek.”

Tehát Ringo a sikert végül is a fiatalságnak tulajdonítja.

Ugyanabban az interjúsorozatban John:

„Az istenért ne ismételgessétek ezt a sok jelszót az új fiatalságról, mert a legkivénhedtebb jelszó.”

Tehát mégse a fiatalság titka-varázsa dobta őket felszínre. Legalábbis ebben a kérdésben Ringo és John nem egyezett. Vagy méginkább: szívesen mondtak ellent egymásnak is, hogy ezt az új képet minél kétértelműbbé, kiismerhetetlenebbé formálják.

Egy tréfás Beatles-nyilatkozat – 1963-ból.

Kérdés: „Miért viseli az ujján azokat a gyűrűket?”

Ringo: „Mert az orromon nem tudtam átfűzni őket.”

Egy cinikus – azonos évjáratból.

„A biztonság az egyetlen, amire vágyom. A pénz, hogy ne kelljen semmit se csinálnom, a pénz, hogyha akarok valamit, akkor megcsinálhassam” – így George.

Amire viszont Lennon, a vezér, gyorsan válaszolt. Okosan, nehogy hamarjában a „gazdag ember” gyanújába keveredjenek.

„Az emberek azt mondják, hogy tele vagyunk dohánnyal – de csakugyan van-e pénzünk azokhoz képest, akik irodalmi angolsággal beszélnek? Nevetséges. Mi csak pénzt keresünk. Azoknak viszont tőke áll a hátuk mögött, és ahhoz keresnek. Minél több emberrel találkozom, annál inkább rájövök, hogy ebben az osztály-dologban mégis van valami.”

A nyilatkozatokat a bulvársajtó hozta. Esztendőbe tellett, amíg a délutáni lapoktól az olyan tekintélyes heti szemlékig eljutottak, mint az Observer. A cover storyt, a nap szenzációját írták róluk, kiemelt személyiségként álltak reflektorfényben, s ez rangot, súlyt, tekintélyt adott.

1963-ban már az Evening Standardban jelent meg Maureen Cleave sorozata. Egész októberben folytatódott, ő volt az első jelentősebb újságíró, aki hozzálátott a gombafejű fiúk „közéleti képének” kidolgozásához. Nála szerepelt először a gyermekkori nyomor, ő követte aprólékosan a siker első lépéseit, a vagyon születését, az óriási röppályát Liverpooltól a nagyvilágig.

A nyomortörténetnek később inkább a pszichológiáját próbálták kidolgozni Brian hadnagyai. S aztán már maguk a fiúk is emlékeztek különböző szimbólumokra. Arra például, hogy a tojást még gazdag éveikben is a luxuscikknek kijáró áhítattal fogyasztják, mert a tojás (a termékenység és az újjászületés szimbóluma) emlékezteti őket a sóvár régi napokra, s megnyugvást ad a boldog jelenben. A termékenység szimbólumok különben is jelentős szerepet játszanak a sajtóképben. Az Observer 1963-ban egy több ezer éves maja gitárszobrot tett közzé azzal az aláírással, hogy a Beatles fő „fegyvere”, a gitár, már a korai azték kultúrában is a termékenység és megújulás jelképe volt.

„Szeret-e gitáron játszani?” – kérdezi a filmben az egyik újságíró George Harrisont.

És úgy látszik George emlékezett a maja gitárra, és arra, hogy a tojás a termékenység szimbóluma, mert kapásból így válaszol:

„A szerelmeskedés után az a kedvencem.”

Vagyis minden mondatban, ahol csak lehet, szerelem és gitár egybekerül. Akármilyen játékos a felelet, kipróbált húrokon játszik az interjú alanya. Tudja, hogy mi a felelet iránya. Elég tehetséges ahhoz, hogy az irányt követni is tudja.

A forgatókönyvben a fiúk így válaszolnak egy-egy kérdésre.

„Mi az ön életfilozófiája?” – kérdezi egy férfi kézi magnetofonnal Johntól.

John így válaszol;

„Ingadozom a zen buddhizmus és a kispolgárság között.”

Elhangzik a válasz, és a fotográfusok tülekedve kapják le a Beatlest. Köztük van gyakorta – mert a fiúkkal utazik rendszerint – a magyar származású Hoffmann Dezső, aki kegyetlenül igazgatja őket, pózt követel, és nem nyugszik bele, amíg a legfurcsább kép nem az ő kamerájából sikeredik.

A fiúk egyszer bevallották: Hoffmann Dezsőt (Desónak vagy Dexónak szólították) zseninek képzelték kezdő korukban, és szívesen belenyugodtak abba, hogy órákig igazgassa őket, A világhír csúcsán már nemcsak Hoffmann volt az egyetlen fotográfusuk, Brian szerződtette Bob Freemant, aki a Daily Mirrornak és Briannek egyszerre dolgozott. Manapság John Kelly a hivatalos fotográfusuk.

De hát a kamerák mögül kérdések záporoztak a fiúkra mindig, minden koncert előtt. A szerződtető fél gondoskodott róla, hogy ital és szendvics rendelkezésre álljon. A sajtókonferenciákon senki sem maradt éhes, csak a fotográfusok lencséje elől, a hordozható magnetofonok és jegyzetek sűrűjéből menekülő négy Beatles-fiú.

„Megváltoztatta a siker az életét?” – kérdezi ez „Egy nehéz nap éjszakája” című filmben a riporter.

„Igen!” – feleli Ringo egyszerűen, s ez megint telitalálat, mert őszinte, mert mindenki ezt várja, mert találkozik a rajongók igényével, a közönség vágyálmaival.

Nem lehet megkülönböztetni a filmbeli interjút a valóságos, megjelent közleményektől. Két nehéz interjúszériát említhetünk fel a Beatles életéből, mert mindkét helyen ellenséges közeg vette őket körül. A győzelem két nagy állomásán történt ez, 1963-ban Párizsban és 1964-ben Amerikában.

A párizsi sajtó bukást jósolt és bukást könyvelt el. Párizs már úgy kezdődött, hogy a Le Bourget-i repülőtéren alig ötven rajongó várta őket és száz riporter. Még azt is mondhatnánk, hogy százegy, mert Párizsba már George is riporterként érkezett: napi száz fontért tudósította a Daily Expressz: a Beatles kalandjairól Párizsban.

És itt még az angol újságírók sem bántak jól velük. Tartózkodásuk második napján az Express és a Mirror, továbbá a Sunday Times kiválasztott egy-egy Beatles-fiút, hogy élményeikről kifaggassa őket. De éppen a Sunday Times riportere, aki egyenest Cap Ferratból, Sommerset Maugham villájából érkezett, így kezdte a beszélgetését Ringóval:

„A Beatlesben nem vagyok nagyon jártas, most pedig legyen kedves elmondani, mit gondol, meddig tart ez az őrület?” Párizsban éppen az volt a baj, hogy az „őrület” hiányzott. Hiába a riporterostrom, csőd fenyegetett. Brian Sominerville, Epstein helyettese, hirtelen fáradtságában kijelentette, hogy visszaviszi a Beatlest Angliába. A kijelentésből sok baj származott. Epstein roppant megdühödött, felmondott Sommerville-nek, aki végül háromévi szolgálat után megvált nehéz állásától.

A sajtó az ő feladata volt Párizsban is, és ez a sajtó roppant közönnyel bánt el az Angliában sikerhez szokott fiúkkal. A France-Soir főcímében ez volt: „A Beatles: a háború utáni öreg jampecek felújítása a je-je által.”

„Amellett a je-jéjük is a legrosszabb, amit az elmúlt négy évben hallottunk. Fizikai megjelenésükben pedig még kétségbeejtőbbek, mint zenéjükben. Angliának, meglehet, szüksége van arra a lökésre, amit az egy helyben topogó országnak adtak. De a párizsi közönségnek kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy divatjamúlt sztárokat melengessen” – így a France-Soir.

S már megjelentek ezek a sorok és hasonló megjegyzések, amikor a sajtókonferenciák egyike összeült.

A BBC riportere megkérdezte, mit szólnak a rossz kritikákhoz. Ringo közönyösen jegyezte meg: „Nem tudok franciául.”

És persze ezt is zokon vette a közönség. A párizsiak elvárták volna, hogy néhány francia szó kíséretében üdvözöljék őket. De hát a Beatles éppen arra ügyel a közönségnek mutatott, a rajongóknak festett képében, hogy számos dologhoz ne értsen. A sikerüket szívesen tulajdonítják a szerencsének. Mindig eltitkolják, ha valami fárasztó munkával készült. A könnyedség, a vidámság és a frissesség a kép alaptónusa. És még egy, ami éppenséggel a párizsi BBC-riporter kérdéséből derült ki.

„Milyen fontos, hogy sikerük legyen itt?”

„A siker mindenütt fontos” – felelte Paul, és ezzel a Beatles-mítosz újabb és jelentős titkát közölte. A Beatles még nem bukott sehol. Ha véletlenül megesett – a bukásuk mindig titokban történt, viszont a sikerük hatalmas nyilvánosság előtt. Akárhányszor közölte a sajtó, hogy már végük; feloszlanak, nem vonzzák a közönséget – egy váratlan tromf, egy új mozdulat ismét hatalmas sikert eredményezett.

„A franciák, úgy látszik, még nem döntötték el, szeretik-e a Beatlest. Mit gondol róluk?” – faggatta tovább Johnt a BBC.

John szidhatta volna a franciákat, lehúzhatta volna róluk a keresztvizet, épp elégszer megtette, hogy bőszítette a közönséget, csakhogy megnyerje. De ő szándékosan félreértette a kérdést, és így válaszolt: „Mi imádjuk a Beatlest. Szenzációsak.”

S ezzel nemcsak kivédte a támadást, hanem erőteljesen riposztozott.

A nyilatkozatok különben a beatmozgalom pompás megértéséről tanúskodnak.

A beat: tömegmozgalom, mely zeneileg amatőröktől várja utánpótlását. Tehát mindenben az amatőrséget kell hangsúlyozni. Minél magasabbra hág a Beatles a siker lajtorjáján, minél hangosabb körülötte a publicitás, annál hányavetibben és könnyedebben kell viselkednie, tudatlannak látszania. A megalapozott siker a felnőtt társadalomé. A korszerű sikert a véletlen és a szerencse hozza. A győzelmet a nagyképűség feletti győzelemnek, a diadalt az ifjúságnak szabad csak tulajdonítani.

Pályájuk delelőjén George a következőket nyilatkozta az egyik újságnak:

„Zenészekként egyre rosszabbak leszünk. Mindennap ugyanazt az ócska szemetet játsszuk. És ebben nincs semmi örömünk.”

Igazi beatnyilatkozat – hencegő és bátor. A beat naponta megújuló mozgalom. Zeneileg az adott köznyelvből merít, de ezt az érthető nyelvet – melódiák variációival – folytonosan megújítja. Formák emlékezetét őrzi, de spontán gyakorlattal kapcsolódik a mindennapokhoz – ami zeneileg annyit jelent, hogy harmóniában megmaradt egyszerűnek, de meri a dallamokat bonyolítani, a hangokat színezni. A Beatles első lemezeit egy nap alatt vette fel - a „Borsőrmester”-t három hónapig. Összesen 700 órát töltöttek vele a stúdióban. Az „Édes Rita” című számban vonósok szólalnak már meg és tamburák, a „Within You, Without You”-ban (Benned és nélküled) már a ritmust is merik változtatni négynegyed és ötnegyed között. A „She’s Leaving Home” (Elmegy hazulról) ismeretlen hangszereket vezet be, indiai instrumentumokat, mint a dilrubát és a tablát, továbbá asztali gitárt, sitárt, három csellót és nyolc hegedűt. A hangszínek változtatásában John jár az élen, aki visszhangosított orgonán játszik (Borsőrmester). A futamokat más-más sebességekkel vették fel többször is, hogy egymásra másolásukkal a hangmagasság mindenütt különbözzék. Ugyanezen a lemezen négy harmonika szólal meg a „Mr. Kite” című számban.

A beatzene azért egyszerű, mert szimmetrikus harmóniák uralkodnak benne (I-IV-V-I). A Beatles lassan tért el ettől a mintától. Minél fejlettebb technikával bocsátották közre hanglemezeiket, annál merészebben tértek át komplikáltabb több szólamúságra. Megőrizték tehát a lázadás elemét is, de vele a közérthetőséget. S mindazt, ami jellegzetesen beat: fellépésükben, minden nyilatkozatukban.

A legbiztosabb patronjuk: mindent lenézéssel emlegetnek. A beat lázadásában a hányavetiség a legtartósabb elem. Mögüle persze minduntalan fel-feltör – akárcsak a San Franciscó-i beatköltészet kezdetén – egy furcsa érzelmesség: káromkodásba rejtett szentimentalizmus, üvöltésbe bújtatott sírás, nyugtalanság, mely elutasító mozdulataiban konzervál valami régit: a fiatalság magányos bánatát, önsajnálatát, kétségbeesését.

Mindebből fontos az, hogy a beat legjobb képviselői, így a Beatles is, igyekszik megőrizni kapcsolatát a tömegmozgalommal. A beatzenéhez társuló közönségüvöltés sem jelez mást, mint azt, hogy ez a zene aktív részvételt követel. Az üvöltés már-már megfosztja a beatet zenei tartalmától is. Fontosabbá válik az eksztázis, a részvétel, mint a zene. Érdekes, hogy a Beatles-fiúk akkor hagyták abba a nyilvános fellépést, amikor éneküknek zenei tartalmát fenyegette a mindennapos rutin.

A mindennapok elleni lázadást csak a mindennapok fojthatják meg. Ezért történt hát az üzleti szempontból is pompásan bevált visszavonulás, ezért az egyre rafináltabb zenei hangvétel, ezért a különös taktika, hogy igyekeznek mindig egy lépéssel előbbre járni, mindig megújulni, méghozzá úgy, hogy ennek az újításnak nem is a tartalma a lényeges, hanem a gesztusa, a folytonos alakváltás, öltözetben, filozófiában, zenében.

A szenzáció maga is: megújulás. Többször is hivatkoztunk már John hetyke kijelentésére, hogy „népszerűbbek vagyunk a Jézus Krisztusnál”. Ez 1966-ban történt (amikor először szólt róla John, 1963-ban, először kockáztatta meg a kihívó gondolatot – észre se vették!); és úgy tetszik, elidegeníthette volna a hívők seregét. Volt persze, akit elidegenített, de a tipikus reakció mégiscsak az volt, hogy okos egyházatyák megértették a hetykeség tartalmát, és szövetséget ajánlottak. George Geppert, a münsteri diák-káplán éppenséggel 1968 őszén adta ki Münchenben a Beatles dalait, mondván, hogy Isten igéjének hirdetői találjanak közös nyelvet a Beatles rajongóival: az igaz pap nemcsak a megtérített, hanem a kóbor nyájnak is prédikál. (A könyv részletesen elemzi a Beatles líráját.)

A nyilatkozatoknak így nem a magva, hanem a formája válik érdekessé – ezért történhetett meg az, hogy immár nem a menedzserek nyilatkoznak a popzenészek nevében, hanem a zenészek a menedzser nevében. Oly kevéssé fontos már, mit mondanak. Lényegesebb a „hogyan”. Ha a nyilatkozat elég sértő, elég feltűnő, elég gazdag a szenzációban, máris megtette a hatását. Minél váratlanabb, annál jobb.

A példát ismét a zenéből érdemes választanunk, hiszen a hivatásos zenészek – meglehetős joggal – egy ideig elzárkóztak a Beatles zenei értékelésétől. Aztán hirtelen megindult a vita a Beatles zenéjéről a Timesban, William Mann tollából.

A cikk így kezdődött: „1963 zeneszerzői között Angliában kétségkívül kiemelkedik John Lennon és Paul McCartney, a két fiatal liverpooli zenész, akinek dalai múlt karácsony óta bejárták az országot, akár a saját együttesük, a Beatles énekelte őket, akár a többi angol trubadúr, akiket elláttak dalokkal.”

A cikk azzal folytatódik, hogy Mahler „Dal a földről” című kantátájának végső hárfakadenciáját hasonlítja a „Not a Second Time” (Még egy másodperc se) című Beatles-dalhoz; azt elemzi, hogy zenei hatásuk titka a teljes oktávváltás az „I Want to Hold Your Hand”-ben (Szeretném megfogni a kezed), ahol C-dúrból Asz-dúrba oly könnyedén megy át a dal, mint ahogy kevés zenénél tapasztalta a Times kritikusa.

Számunkra ez a bírálat már csak azért is fontos, mert az afrikai blues és az amerikai western dalok befolyása mellett a „Baby It’s You” (Baby, ez te vagy) című dalból William Mann kifejezetten kihallja a nyolcnyolcados magyaros ritmust. Nem is Hungariant írt, hanem MAGYAR-t.

Megszólaltak erre a kritikára a New York-i kollégák is. A New York Herald Tribune vitába szállt a Times megállapításával, szerinte a Beatles dala nem „pandiatonikus”, és folyt a háború most már a dalok zenei értelmezéséről.

Mi volt erre Lennon válasza? Számos nyilatkozatából csak egyet ragadunk ki:

„Azt hiszem, hogy számunkra a mi muzsikánk azért olyan közömbös, mert vannak emberek, akik komolyan veszik. Az persze jó, ha az embereknek tetszik. De ha elkezdik »tisztelni«, nagy és mély dolgokat olvasnak ki belőle, sőt jelképeket kovácsolnak, az már szamárság. Az egész egy óriási szamárság.”

Veszedelmes nyilatkozat – egyfele vág csak, önmagukat sújtja –, ezt egészíti ki tehát a továbbiakban Lennon, amikor egy bravúros suhintással az egész világot odavágja a hatalmas szamárságba: „Azt a sok kutyasz…-t se bírtuk elviselni, amit ezek az emberek Beethovenről vagy a balettről írnak, mert saját maguknak mesélik be, hogy milyen fontos az egész. Most velünk is az történik, ami Beethovennel. Pedig itt sincs semminek jelentősége. Elég, ha néhány ember megindul, és bemeséli magának, hogy fontos dolgokat csinál. Abból lesz aztán a rettentő csalás.”

Ez kissé erősnek hat, ha nem szólna pontosan a Beatles prózai anyanyelvén. Ez a „próza” ott kötődik a zenéjükhöz, hogy csak az aznapi indulat, a pillanatnyi elképzelés számít, szó sincs arról, hogy Lennon egy hét múlva is ugyanazt nyilatkozná vagy gondolná Beethovenről, amit egy héttel annak előtte. Mondja, mert a pillanat így kívánja, mondja, mert akkor így gondolja, mondja, mert rögtönzés, mert a beatzene, a beatdivat csak ebben a spontaneitásban él, a váratlanságban, a fordulatban, az izgalomkeltésben, a belső izgatottságban.

„Természetesen mi is csalók vagyunk. Tudjuk, hogy átejtettünk mindenkit, de az emberek akarták, hogy átejtsük őket. Szinte engedélyt adtak rá, könyörögtek érte. S nekem az a meggyőződésem, hogy minden művész így tesz, ha egyszer megvilágosodik előtte, micsoda csalás az egész. Fogadok, hogy Picasso már régen tudja. Fix, hogy legalább nyolcvan éve nevet rajtunk.”

A nyilatkozatoknak óriási a sikerük: már csak azért is, mert a blöff leleplezéséből újabb blöfföt szülnek: a szókimondás mindennél erősebb blöffjét, a merészség különös látszatát, a nemtörődömséget, a hányavetiségét, egy sajátos szabadságét, melyre oly nagyon vágyik a Beatlesről olvasó közönség.

Sikerük forrása ez: a Beatles a modern és elidegenedett ipari társadalomban lépett fel, melyben mindenki vágyik testvéri közösségre. Csoportra, mellyel együtt kiáltozhat, együtt ringathatja magát az önfeledtségbe, az önkívületbe. De a boly melegét állítva ugyanakkor az egyéniségét is megőrizné – ebből születik a Beatles-egyenruhában lázadó csoportegyéniség. Egyformaság és változás, közösség és magány furcsa amalgámját teremti meg ez a mozgalom, melynek egyre nagyobb a hívő tábora. Érthető: elkötelezettség nélkül kínál közösséget, ország nélkül nemzetköziséget, haza nélkül egy új hazát – „Borsőrmester magányos szívű” zenekarában.

Csoda-e hát, hogy Ringót Amerikában elnökké akarták választani, és a leedsi egyetem tiszteletbeli elnökének meg is választották? Csoda-e, hogy Cassius Clay (Muhammed Ali) fekete mozlim létére is kénytelen volt elismerni ezeket a fehér mozlimokat? Azt mondta nekik a nehézsúlyú bokszvilágbajnok: „Én vagyok a legnagyobb, ti vagytok a legszebbek.”

Csoda-e hát, hogy szegény Stokowskinak Amerikában egy diákkoncertjén azt kellett megérnie, hogy a hallgatók otthagyták a klasszikus műsort (részben még a zenekar tagjai is), mert a szomszédban a Beatles játszott, és csoda-e, hogy a híres énekes, Joan Sutherland, amikor országos felháborodás tört ki a Beatles lovaggá avatása miatt, mint jó zenészeket, védte meg őket.

Legutóbb, 1968. szeptember 8-án (Observer, 36. oldal) még az is elterjedt, hogy Dietrich Fischer-Diskau egy dalciklus írásával bízta meg Paul McCartneyt, hogy Elisabeth Swarzkopf ugyancsak dalok írására kérte fel a Beatlest, továbbá, hogy két elektromos gitárral és sitárral kísérjék őt – és sereg riporterre volt szükség, hogy ellenőrizzek, miszerint Anglia legnagyobb élő zeneszerzője, Benjamin Britten szólóvokál kompozícióban órákat vesz-e Paultól. Ez nem tréfa, ez megjelent a sajtóban – sőt ez a sajtókarrier teteje, amikor már a „kacsát” is ellenőrizni kell, az álhírt. Mert teljesen természetesnek hat, hogy Schubert „Téli utazás”-át nemsokára a Beatles fogja bemutatni, s még ha kiderül is (mint az Observer szeptember 8-i számából), hogy mindez légből kapott koholmány – jellemző is. A pálya csúcsa: semmit se kell tenniük már, hogy a sajtó címoldalán szerepeljenek.

Éppen a sajtó adott erre alkalmat. A Beatlest egyetlen önkicsinylő nyilatkozata sem mentette meg attól, hogy újságírók asszociációiban a kultúra legnagyobbjai között szerepeljenek. Jack Kroll a Newsweekben a „Day in the Life” (Egy hétköznap) című Beatles-dal szövegét T. S. Eliot „Átok-földje” című költeményéhez hasonlította – ez a dal – úgymond – ugyanazt a magányosságot és elveszettségérzést fejezi ki, mint a nagy angol költő. A legnagyobb élő angol kritikus, Cyrill Conolly, a XX. századi legnagyobb angol regényíró, James Joyce hatását fedezte fel John Lennon könyveiben, amire John Lennon azt válaszolta, hogy végre megvette James Joyce könyveit, de bevallja, az első oldalnál tovább nem jutott az unalmas szamárságban.

És miért ne bírálnák Beethovent, amikor a híres balettkritikus, Richard Buckle a legnagyobb zeneszerzőknek nevezte őket Beethoven óta. Miért ne hülyéskednének a kritikával, amikor Ned Rorem, az amerikai zenetörténész a „She’s Leaving Home” című Beatles-dalt Schubert dalainak szintjén emlegette.

A végső dicséret, már ami a zenét illeti, Amerikából jött. A „West Side Story” világhírű zeneszerzője, Bartók egyik jeles tolmácsolója, a New York-i filharmonikusok vezető karmestere, Leonard Bernstein is kijelentette, hogy őt a Beatles dalkompozíciója kifejezetten Schubertre emlékezteti.

George: „Elég vacak muzsikusok vagyunk. – És nem is tudunk igazából énekelni.”

Paul: „Voltaképp semmihez sem értünk. De legalább jól szórakozunk.”

A furcsa az: mindenki jól szórakozik.