A mágus és az asztrológus – avagy virágzik a Beatles birodalom

Az elmúlt esztendőben John Lennon megkomolyodott. A hatalmas üzleti vállalkozás, melybe társaival együtt belefogott, nem engedi, hogy szeszélyeinek és ötleteinek minden pillanatban engedelmeskedjék, hogy terv nélkül hánykódjék a világban, s hogy ne próbálja megközelítően kitudni, mit hoz számára a jövő.

John Lennon kapcsolata a kereskedelemmel különben is kétséges volt. Üzleti pályáját, ha pontosak akarunk lenni, áruházi tolvajként kezdte: Liverpoolnak az a bizonyos Penny Lane-je mesélhetne arról, hogy John egy-egy alkalmi társával hogyan lopakodott be a színes pultok közé, és gyakran merő kedvtelésből, másszor viszont ellenállhatatlan ingertől vezérelve hogyan vágott zsebre egy csomag zsilettpengét, egy szappant, csokoládét, teát. mindent, ami a keze ügyébe került.

Ennek a gyerekkori szórakozásnak később külföldi utazásain is hódolt. Hamburg felé utaztában Hollandia felé azért tett kerülőt, hogy megdézsmálhassa a fényesebb áruházakat.

Hamburgi utazásuk óta nyolc esztendő telt el, és John jelen pillanatban a következő üzletek tulajdonosának mondhatja magát:

Két és fél százalék részesedést kap az ún. Nemperor cégtől. A hatalmas üzletet 1962 júniusában „NEMS vállalkozások korlátolt felelősségű társaság” néven indította Brian Epstein. Azóta is megmaradt magánjellegű csoportosulásnak, tehát vagyonáról nem kell beszámolni nyilvánosság előtt évi közgyűlésen.

A Nemperor egytizede jelenleg is Epstein édesanyjáé; az öccse. Clive is kap belőle részesedést.

Ebben az üzletben persze senki sem lehet áruházi tolvaj: a Beatles mintha azóta is idegenkedne a nyilvános üzletektől. Ha a Baker Street-i Apple üzletet, melynek vezetőségét kétszer kellett leváltani, s melyet végül 1968 júliusában, százezres nagyságrendű veszteséggel bezártak, úgy abban talán része lehetett John ifjúkori élményeinek, netán rettegésének. Már csak egyetlen Beatles-butik működik Londonban, a King’s Roadon egy fiatalember vezetésével – de itt az árak oly magasak, hogy az egyszerű áruházi tolvaj már belépésre felismerszik. S nagyon apró, szinte elhanyagolható hasznot jelent a King’s Road-i üzlet alagsorában most megnyílt fodrászat, mely természetesen Beatles-frizurákba öltözteti a slágermezőny hírességeit.

Az üzleti főtanácsadó: Harry Pinsker – Brian Epstein egykori hadnagya, aki tulajdonképpen egy könyvelő-cég feje, mely a slágerénekesek anyagi ügyeit intézi.

„Én tanácsoltam a fiúknak – vallja Pinsker –, hogy telkeket vegyenek, és az áruházi szakmában dolgozzanak tovább.” Erre aztán George azt válaszolta, hogy ők nem kereskedők, és nincs értelme tehetségüket ilyesmivel vesztegetni. Pinsker nagyszerű ember (az Observer szerint „úgy ismeri a pénzügyi törvénykönyvet, mint a puritánok a bibliát”), de tanácsai nem válnak be minden esetben. John például vett egy szigetet Írországban, de már elfelejtette, hol van a sziget – ilyen hibát Brian Epstein legfeljebb egyet követett el, amikor azt képzelte, hogy angol bikaviadorral (akit történetesen úgy hívtak, mint a Shaw-féle „Pygmalion”, azaz a Lerner-féle „My Fair Lady” hősét: Henry Higgins) egyáltalában nyerni lehet olyan spanyol arénákban, ahol még a nagy El Cordobest se tudta elfogadni szakértők serege. Brian nem követett el hibákat. Pinsker azonban némi felelőtlenséggel bánik a Beatles-vagyonnal.

Ennek a vagyonnak egyelőre csak Lennon által birtokolt részét soroltuk eddig – és hol tartunk a végétől. Mert itt van még a Northern Songs, egy dalkiadó, melyet 1963 februárjában alapítottak, és 1965 februárjában lett nyilvános társasággá. Itt Lennonnak 644 000 részvénye van, mindössze 627 000 font értékben, de fiának és Cynthiának további 100 000 részvényt vásárolt, 97 500 font értékben. A részesedése az egész társaságban 13 százalék. Itt van továbbá a Suba Films (17,5 százalék), mely az első két Beatles- filmből eddig 4 250 000 fontot forgalmazott – s ha a további Beatles-filmek némi veszteséggel zárultak eddig, a társaság bízvást mondható a legtőkeerősebb filmcégek egyikének Angliában. Lennonnak teljes érdekeltsége (pontosan 99 százaléka) csak egyetlen vállalkozásban van, a Lennon könyvkiadóban, melyet két eddigi műve kiadására és forgalmazására alapított – ez 50 000 fontot jövedelmezett eddig. Amiből kiderül, hogy filmet készíteni és dalt írni érdemesebb, mint könyvet az 50 000 font csekély töredéke annak a kereken egymilliónak, amit a Beatles-fiúk az elmúlt öt esztendőben fejenként kerestek.

Lennon osztálytársait mindig sokra becsülte, és a régi iskola, ahova járt, számos munkatársát adta (nem szólva a két másik Beatles-fiúról, George-ról és Paulról). 1965 márciusában Lennon egy szupermarket-vállalkozás részvényeit is megszerezte. A vezetést volt osztálytársára, Peter Shottonra bízta. Feltehető, hogy Peter nem feledkezik el annyira ügyeitől, mint John az írországi szigetről, hiszen a szupermarket kockázatos vállalkozás, melynek olyan vetélytársai vannak, mint a Tesco. A Tesco ugyanis zöld bélyegeket ajándékoz vásárlóinak, minden 75 penny után egyet. Kellő számú bélyeg eseten az ún. zöldbélyeg-boltokban motorbiciklit, vitorláshajót éppúgy lehet venni, mint magnetofont és lemezjátszót – ehhez persze legalább tíz esztendeig kell a napi három-négy font értékben vásárolni a Tescónál. A Beatlesnek tehát a mágikus zöld bélyeggel kell viaskodniok ahhoz, hogy a szupermarket kellőképp csábíthassa a vevők seregét.

A vevők kiszámíthatatlanok, s különben a Baker Street-i Apple üzlet meglehetősen sokra tanította a kereskedelemben járatlan ifjakat. A baj már ott kezdődött, hogy mint Paul mondta – rabló zsoldosoknak kezdték őket tartani (International Herald Tribune, 1968. június 31.). „Elég volt a rongyokból” – tette hozzá a Time magazin 1968. augusztus 9-i számában Paul. Ringo ugyanott azt nyilatkozta: „Én sosem találtam magamnak egyetlen megfelelő ruhát sem.”

Most az ilyesmit másokra bízzák. A King’s Roadot (Disc and Music Echo, 1968. június 8.) egy huszonöt éves ausztráliai tervezőre bízták, bizonyos John Grittle-ra. Nincs feltűnés, nincs szemet és fület hasogató szín és hang, csak mustárszínűre mázolt falak, melyek közt a mai divatcikk, a bársony, és a magas Edward korabeli gallér egy ruhára máris 30 fontba kerül.

A sok vállalkozást hatalmas konszern fogja össze: az Apple társaság. Alaptőkéje az a 230 dal, mely eddig 200 millión felüli példányban kelt el. De ezt a jövedelmet még kiegészítette az is, hogy kb. 10 000 kisebb-nagyobb beat-csoport dolgozta fel Lennon és Paul számait, melyekből lemezenként is 8 százalék jogdíjat kapnak. Az 1968-ban alakult Apple 1971-től minden Beatles-vállalkozás ura lesz, akkor járnak le az egyéb cégekkel kötött szerződéseik.

Jövedelmező-e az Apple? Tony Palmer, az Observer popzenekritikusa azt számítja, hogy ez a multimilliomos vállalkozás annyi pénzt hoz a Beatlesnek egész életükben, hogy saját zsebükből kifizethetnék Anglia teljes nemzeti adósságát, amely a csökkenő gyarmatbirodalmat tekintve milliárd dollárokra rúg.

Könnyen meglehet, hogy egy szép napon a Beatles csakugyan kifizeti ezt az összeget. Attól függ, hogy John Lennon jelenlegi szellemi irányítója és kalauza, aki megóvja minden kiszámíthatatlan lépéstől, mit tanácsol.

Ez a lelki kalauz nem más, mint a cég által hivatalosan szerződtetett saját használatú asztrológus, vagyis csillagjós, aki minden reggelre, mire John beérkezik a hivatalba, közli a csillagok kedvező vagy kedvezőtlen állását.

Előfordult már az is, hogy az 1963 júliusa óta keresett, bruttó 20 millió font sterlingre alapozott vállalat felelős vezetői legfontosabb amerikai útjukat elhalasztották, mert az asztrológus azt olvasta ki az éjszakai csillagokból, hogy az ábrák és aszcendensek repülőutazásra kedvezőtlen előjeleket árulnak el.

Az amerikai sajtókonferenciát és üzleti körutat később a csillagok kedvező állásánál megtartották, mint a New Musical Express jelentette 1968. május 18-án. Méghozzá különleges körülmények között. A fiúk, hogy a tengerentúli fiókvállalatokat vezető üzletemberekre kellő benyomást gyakoroljanak, nem a szárazföldön, hanem a New York-i kikötőben tartották az alakuló értekezletet. A Szabadság-szobrot hajózták körül egy bérelt kínai dzsunkán, ahol természetesen külön konyhát rendeztek be, hűtőszekrényeket hozattak, és tökéletes kényelmet biztosítottak az aggályos kereskedelmi lángelméknek.

Hűtőszekrény, konyha, frissítők, sőt zenestúdió, mindez megtalálható a londoni Apple főhadiszállásán is, a Savile Row 3 alatt. A stúdiót még építik, de a társaság harminchat vezetője már beköltözött az 500 000 fontot érő épületbe. A titkárnők semmire sem mondanak nemet – legfeljebb azt mondják: „egyelőre” nem. Költészetet például „egyelőre” nem adnak ki, de már építik a világ leghatásosabb hanglemezstúdióját, melyet örömmel bocsátanak más pop-zenészek rendelkezésére is. Mindehhez még négy filmstúdió is járul (ugyancsak építkezés alatt), ahol máris három filmet kezdenek forgatni – - az első címe „The Jam” (Torlódás), mely egy forgalmi akadály története, de ezen belül a gyűlöleté és önzésé, mely a nagyvárosok autósai között kitör. A filmstúdió vezetője a vállalat legöregebb tagja: negyvenegy esztendős, az Írországból származott Denis O’Dell. Még két film szerepel Denis tervében: az egyik a „Walk-about” (Járkálás), a másik „Gorgeous Accident” (Isteni baleset), melyek közül természetesen az egyik forgatókönyvét John Lennon írja.

Nem vállalat az Apple: birodalom. A négy szegény liverpooli, aki az „Istenért és a birodalomért” érmet oly korán megkapta a királynőtől, az élet minden területét átfogó üzletet épít. Főigazgatójuk már van – menedzserük a 34 éves Allan Klein, maga is milliomos, egyelőre csak tanácsadói minőségben. Húszezer font évi kezdő fizetést ajánlottak fel annak, aki hajlandó lenne az egész Apple vállalatot összetartani, de egyelőre nem találtak megfelelő jelentkezőt. Pedig a fiúk nem félnek a kísérletektől. Az asztrológust öt perc alatt felvettek. S ha már a királynő lovagjai, bíztak a királyi ház ítéletében is. Nem jártak rosszul. Alighanem a főrangú család ajánlására ismerkedtek össze az Apple legtöbb vagyont ígérő tagjával, a Mágus Alexszal.

Mágus Alex görög. Huszonhét esztendős, tökéletesen képzetlen – és senki sem tudja, hogyan került összeköttetésbe az edinburghi herceggel, valamint Margaret hercegnő férjével, Lord Snowdonnal. Az angol határok bevándorlási tisztje előtt is csak erre a két ajánlóra tudott hivatkozni, amikor hosszú lejáratú tartózkodási engedélyt kért. Hogyan ismerkedett meg a Beatlesszel, erről is keveset árul el a sajtó, de annyi bizonyos, hogy a fiúk meglehetősen udvariatlanul, angolokra cseppet sem jellemző módon elsőre azt kérdezték a huszonhét éves Alextől, mit csinál civilben? Mire Alex, akit ugyancsak nem tanítottak jómodorra, önnön képességeit kellően alábecsülve azt közölte, hogy „feltaláló vagyok”. Alex ugyan eladdig még nem talált fel semmit, de a fiúk hittek neki, első pillanatra bíztak benne. Egy hét múlva Alex már elfoglalhatta azt a laboratóriumot, melyben négy szakképzett kutató segédkezhetett a minden előképzettség nélküli feltalálónak, Mágus Alexnak.

Mit talált fel azóta Mágus Alex? Nyolc szabadalmat nyújtott be maryleboni laboratóriuma. Első találmánya egy olyan penny nagyságú fémlap, mely közönséges ötvoltos elemhez érintve 20 másodpercen belül vörösizzásra hevül. Ha meggondoljuk, hogy ilyen vörösizzás eléréséhez legalábbis hálózati áramra volt szükség, máris belátható, hogy Mágus Alex találmánya forradalmasíthatja a fűtéstechnikát.

Mágus Alex nem elégszik meg ennyivel: ugyanez a penny nagyságú fémlap, ha megfordítjuk az elem pólusait, 20 másodperc alatt jéghideggé varázsolja a lapocskát, ami a hűtőszekrényipart forradalmasíthatja.

Természetesen Mágus Alex feladata többek között annak a csodálatos stúdiónak a felépítése is, amely Paul szerint a világ legkáprázatosabb hanglemezfelvevőhelye lesz – mindenféle hangszer tökéletes reprodukálásához, azokhoz a bonyolult zenei hatásokhoz, melyekben a selyempapírba csomagolt fésűtől az indiai sitárig minden megszólalhat.

Mágus Alex feladata különben nemcsak a zenei reprodukálás tökéletesítésére teljed ki, hanem ugyanakkor – mint a penny nagyságú fémlap esetében – ennek a megakadályozására is.

A Beatles hegyomlást idézett elő a pop-zenében; nyomukban a magnótársaságok forradalmasították ennek a zenének a lejátszását. Esztendők óta került piacra, de most ért népszerűsége csúcsára az úgynevezett kazettás magnetofon. Ezzel nem a magnótulajdonosok veszik fel a zenét rádióból vagy lemezről, hanem készen, mintegy előrecsomagolva, teljes hosszú lemezt kapnak magnetofonjukra. A kazettát egyetlen mozdulattal be kell csúsztatni, és máris felhangzik: akár autóban, akár otthon, a kellemes szórakoztató zene. A lemezüzlet hanyatlik, kivált Amerikában, és a Beatles most azzal bízta meg Mágus Alexet – hogyan lehetne olyan lemezeket előállítani, melyeket lehetetlen magnetofonra másolni. Rendkívül nehéz feladat: egyfelől a tökéletes hangzás a lemezen, másfelől egy undorító recsegés a magnetofonon. Mágus Alexnak állítólag sikerült a világraszóló találmány, most az összes hanglemeztársaságok milliós ajánlatokkal ostromolják az Apple-t a szabadalomért.

Mindent tökéletesít Mágus Alex, amit pártfogóinak életében fontosnak tart. John otthoni telefonját például egy gépkar emeli fel, és a következőt közli az érdeklődővel: „Ez egy válaszadó szerkezet, mely önnek nem hajlandó válaszolni.” Természetes, hogy Mágus Alex feladatának tartotta – mint a fémlap és a lemezmagnó esetében –, hogy kitalálja az ellenkezőjét. Újabb szabadalma tehát egy olyan emlékezet-bank, mely kiiktatja a házi telefonközpontokat, és automatikus, elektronikus kapcsolatot teremt bárkivel, akivel az érdeklődő beszélni óhajt. Lennon, George, Paul és Ringo vándorolhat az Apple főhadiszállásán bárhová – Alex emlékezet-bankja követi őket, s abból a nyolc országból (Egyesült Államok, Franciaország, Olaszország, Svédország, Svájc, Nyugat-Németország, Ausztrália és Kanada), ahol az Apple-birodalomnak leányvállalatai vannak, telefonálhat cégvezető vagy beosztott – az emlékezet-bank rejtelmes sugarai felkutatják a Beatlest.

A négy fiú gyűlöli a hivatalosságot, az üzleti élet fagyosságát, a sok adminisztrációt. Paul azért is olyan lelkes híve a vállalatnak, mert emlékszik rá, milyen hatalmas nehézségekkel sikerült nekik eljutni a Parlophonhoz. És még azután is – vitatkozniuk kellett egy-egy lemezborítón, melyre ők akár 500 ezret is ráköltöttek volna, miközben a lemeztársaság csak a 75 fontos, megszokott költséget vállalta:

„Nekünk térden csúszva kellett odamennünk mindig a nagyemberhez, megvakarni a fejünket és könyörögni: megcsinálhatjuk ezt vagy azt? S aztán ezek a társaságok olyan hatalmasak, annyira elszakadtak az olyan emberektől, mint mi, akik semmi mást nem akarnak, csak énekelni, vagy filmet csinálni. Az Apple nem lesz ilyen társaság – nem akarunk olyan embereket, akik csak »igen, uram, »nem uramat« hajtogatnak.”

„Egy jó szervezetet akarunk, nemcsak vízfejű, nagyra dagadt intézményt, amely nem törődik semmivel... Mert mi szerencsére abban a boldog helyzetben vagyunk, hogy nincs szükségünk több pénzre, tehát itt végre olyan főnökök vannak, akik nem a profitért dolgoznak. Ha bárki odajön hozzám, és azt mondja, hogy nekem ez az álmom, én azt válaszolom neki – tessék, itt van a pénz, és csináld meg” – hirdeti Paul.

Olyan szép, hogy nem is lehet igaz. Mindenesetre népszerűén hangzik, csábítóan. Ugyanazon a beat-vonalon, melyen egykor elindultak. A Beatles sláger helyett antislágert írt, események helyett meseményt talált ki; most az üzleti életben próbálja megvalósítani az üzlet nélküli üzletet. Az Apple ismét az álomvilág része, s már akadnak gazdasági szakemberek (így a Financial Times cikkírója), aki azt jósolgatja, hogy nemsokára a zenéért őrjöngő fiatalság lemez helyett részvényre gyűjti a zsebpénzét, így maga is tagja lehet a Beatles szenzációs vagyonbirodalmának. Mágus Alex a legszebb példája annak a képnek, melyet magukról vetíteni akarnak. Az egyszerű görög, királyok titkos barátja, aki képzettség nélkül is világraszóló találmányokat hoz létre, olyan, mint egy született Beatles, aki zenetudatlan, Beethovennel vetekszik népszerűségben, a „gitáros fiú”, aki a verselés elemi szabályait sutba dobva milliós példányú dalokat ír – a műkedvelő, akit mindössze jókedv és szeretet vezérel a világhírre, a csillagokig, melyeket egy asztrológus mindennap pontosan leolvas az égről.

Új siker-mítosz a Beatles igazi birodalma. Bors őrmester magányos szívű zenészei, az álomlovagok nem bízzák titkaikat a közönségre. Helyettük a jógi, a mágus, az asztrológus vetített képei takarják el azt a káprázatos nagyüzemet, mely csakugyan megengedhet kísérleteket és kilengéseket, játékot és örömet – s annál inkább megengedheti magának, mert ez hozzá tartozik rentabilitásához. (Amellyel 1969 áprilisára már bajok vannak.) A játéknak különben az a szépsége, hogy a fiúk őszintén élik – üzletembertársaik ugyancsak rabjai ennek a mágiának. Minden további nélkül engedik kalandozni, költekezni, játszadozni a felnőtt korú gyerekeket.

Paul például egy elektromos kaput építtetett a házához – belül pedig visszavarázsolta a múltat: otthonában gázlámpa világít. John az uszodájának betonfenekét tükörrel borította le – láthatja magát, mikor fáradt pillanataiban úszik (Bravo, 1967. január 23.). A békés magánélet az egyik Beatlesnél éppúgy része a mítosznak, mint ahogy Yoko Ono kisasszony kalandja romantikus képzeteket kelthet másokban. George felesége például – mint képekből kiderül – békésen ül otthon, akár egy viktoriánus lady, és hímzésekkel szórakozik, ugyanakkor ő is aláírta a kérelmet, mely a kormányt az LSD kábítószer szabad használatának engedélyezésére szólította fel. S miközben a kábítószerekért harcolnak, Paul versenylovakat vásárol az édesapjának.

Ebből a sokfele, mindenféle lecsiszolt közönségképből derül ki, milyen nagyszerű találmánya volt Brian Epsteinnek, hogy nem magános énekeseket, hanem csoportokat kell felfedezni a slágerdivat egére. A négy fiút alig tudta megkülönböztetni egymástól még a hívők serege is. A Beatles négyszerezett hatásfokkal dolgozik, és minden létező közönségigényt, mintegy felváltva és könnyűszerrel kielégít.

A legfurcsább, hogy végül is jobb üzletembereknek bizonyultak, mint az egész üzleti vállalkozás alapítója, Brian Epstein. Az ő ötlete nyomán, igaz, de sokkal céltudatosabban és könnyedebben. Brian vagyonát 7 millióra becsülték, de halálakor csak 500 000 font hagyatéka maradt. Epstein mindenre képes volt, csak a saját elvei szerint nem tudott élni. Ő volt az az üzletember, aki a nagy amerikai módszert honosította meg Angliában; így nevezik: „az összes lehetőségek kihasználása”. Minden sanszot fülön csípni, minden kínálkozó alkalmat megragadni, minden veszélyt felmérni – ez a módszer lényege. Brian minden munkatársát erre tanította: a fiúkat is. Csak saját magát nem. Halálának hetében már aláíratott az a papír, melyben hatalmas hanglemezvállalatának, a NEMS-nek felét Robert Stigwoodra íratja – pontosabban átadja neki, meghatározott opcióért, kerek összegért. Ezzel egykori helyettesét hatalommá emelte; s ő már csak távolról szólhatott volna bele a Beatles ügyeibe.

Brian nem volt a halmozás embere – s azt a lehetőséget elfelejtette, hogy fiai egyszer felnőnek. Azt sem gondolta végig, hogy ő is megunja a roppant felelősséget kívánó vállalkozást. Briannek több kocsija volt, mint a Beatlesnek, több lakása, több partyja. De több gondja is. Jellemző, hogy augusztus 27-én halt meg, egy olyan víkenden, melyet Angliában bank holidaynek, vagyis bankünnepnek neveznek.

Jelképesen is a vagyontól ment szabadságra, örök szabadságra Brian Epstein, és a legkülönösebb, hogy tanítványai messze túlszárnyalják őt. Epstein 7 milliójából csak 500 000 maradt halála óráján – Epstein édesanyja egy esztendővel később már majdnem annyit keresett Beatles-részesedéseivel, mint amennyit Brian egész életében.

A régi hadnagyok és kapitányok persze a Beatlesszel maradtak – a tökéletesen kiképzett hadsereg mintha tábornoka nélkül nagyobb csatákat nyerne.

Az Apple igazgatója Neil Aspinall. Az első perctől együtt van a fiúkkal – marsalljuk volt, igaz, de csak útimarsalljuk. Eredetileg Pete Best, a kompánia hajdani dobosa kapcsolta az együtteshez. 1960 végén hamburgi visszatérésüket Neil Aspinall készítette elő. Ez az alacsony férfi találta ki, sőt saját kezűleg festette azokat a plakátokat, amelyek 1960. december 27-én, éppen karácsonykor ott díszelegtek Liverpoolban „A csodálatos Beatles hamburgi hazatérése” felirattal. Aspinall döbbent rá először arra, hogy a propaganda kedves füllentései erővé válhatnak, az ő plakátjai is hozzájárultak ahhoz, hogy ezen a bizonyos karácsonyon először kezdtek el ordítani, sikongatni leányok és fiúk, először nem engedték le a fiúkat a litherlandi elöljáróság nagytermének színpadáról, először festették tele krétával a fiúk kocsiját, s ezek a krétafeliratok – csupa szerelmes vallomás. Ő tapasztalhatta először, hogy ezt a csodálatos Beatlest szinte senki nem ismerte Liverpoolban, de amikor az ő plakátjai nyomán a kíváncsiság felébredt, német együttesnek gondolták a négy bennszülött fiút, és még azon is elkápráztak, milyen jól beszél a hamburgi együttes angolul – vagyis Neil Aspinall tudta meg először, hogyan manipulálható, befolyásolható az emberi lelkek azon tömege, melyet röviden közönségnek nevezünk.

Aspinallnek persze kezdetben rövid volt a fantáziája; mindössze nyolcvan fontot fektetett a fiúkba. Egy régi teherautót (mondhatnánk mikrobusznak is) vett a nyolcvan fonton, és azzal fuvarozta őket a liverpooli Morsey partján egyik klubból a másikba. Ahelyett, hogy szerződést kötött volna velük, alkalmanként és fejenként öt shillinget kért. Csodálkozva állapíthatta meg később, hogy az ő kezdő ötleteit egy vasakaratú elme milyen pompásan használja fel. Brian Epstein maga is élt Neil Aspinall plakátötletével. Az első amerikai túrát úgy készítette elő, hogy a Capitol lemeztársasággal megegyezésben 20 000 fontért zászlócskákat és jelvényeket készíttetett, „JÖN A BEATLES” felirattal. Ez ugyanazt a funkciót töltötte be, mint Aspinall kézzel rótt plakátja. Amerikában majdnem olyan ismeretlenek voltak a fiúk, mint amikor Liverpoolba érkeztek Hamburgból. Csakhogy Brian eljárásában terv volt – a hippy-divatnak azon csúcsán találta ki ezeket a jelvényeket, amikor az amerikai teenagerek legtöbbje jelvényt viselt, ostoba vagy érdekes felírással, exhibicionista vagy tréfás tartalommal – önfeltárulkozó, gyónó, izgató és kihívó mondatokkal. Ehhez képest a „JÖN A BEATLES” egyszerű közlés volt, és alig volt köze a viselőjéhez. Neill Aspinall megnézhette, hogyan lett egy apró ötletből – világsiker.

Neil esztendőkig maradt útimarsallja a Beatlesnek, most pedig a vállalat legnagyobb igazgatója: benne van a főtanácsban, övé a hirdetési és publicitásrészleg, övé a dalkiadás, övé a színházi ügynökség, s még az elektronika részleg igazgatótanácsában, sőt a filmvállalatban is helyet foglal. Nyolcvan fontért vette meg annak idején a jogát, és öt shilling részesedéssel kezdte.

Ma több a vagyona, mint Brian Epsteinnek.

Osztálytársak, és régi barátok benn ülnek, ha nem is a tojásban, de az Almában. Mögöttük ott menetel egy kísértetsereg – akik lemaradtak.

Elsőnek Pete Best, az egykori dobos, akit Brian nem szeretett, s aki helyett Ringót hozta át a Rory Stormstól. A hőskor hőse, aki elsőnek szerzett a Beatlesnek egy pincét saját lakásában (a Casbahot), ahol muzsikálhattak a fiúk éjszaka is, ahol saját dalaikat írhatták.

Ott a halott Stuart Sutcliffe, aki 1961-ben összeesett a hamburgi művészeti akadémián, és 1962 áprilisában agyvérzésben meghalt.

Brian Sommerville, az egykori sajtófőnök, aki az amerikai túrát szervezte, liverpooli akcentusával, négyszögletes megjelenésével és csomó hibájával, amiért Brian Epstein havonta kirúgta, mert meggondolatlanul nyilatkozott, mert túlhabzott a szeretete a fiúk iránt, akiket Brian egyedül akart a magáénak.

Jane Asher, akivel Paul szakított – de megmaradt Peter Asher, az öccse, aki most a Beatles felfedező részlegének vezetője – ő az, aki az új tehetségeknek pénzt ad, aki a televízió műsorait figyeli, hogy mikor tűnik fel egy új hang, egy új fej, egy érdekes arc, vagy netán egy jobb hang.

Elmaradtak sorra Brian felfedezettjei is: Billy J. Kramer és a Dakoták – senki se beszél róluk, lemezük sincsen. S annyi más jelölt, akiről Brian azt hitte, a legnagyobb énekes lesz.

Elmaradt a jógi is, aki legutóbb közzétette szörnyű panaszát a Beatles ellen. Nem tudták komolyan venni a vallásos elmélyülést: „csak a zene érdekli őket”. A jógi még mindig nem hallgat, pedig a fiúkat már az üzlet is érdekli. Nehéz elvonulnia, magyarázza, mert ő olyan, mint egy lökhajtásos repülőgép, könnyen száll fel. de nehezen ér földet.

Elmaradt Cynthia is, a magányos özvegy. Már csak néhány százezernyi részvénye van, és elvesztette John Lennont, vele a világhírt, a népszerűséget.

Milyen kegyetlen az élet, még abban a környezetben is, ahol, mint a Beatles hirdeti, egyetlen jelszó van: a szeretet.