15.

CSATA

Abeke egy párkány tetején állva lenézett a barlang falának tetejéről, ahonnan jól láthatta, hogy Mulop és Conor egyaránt eltűnt a barlangból. Sötét tinta terjedt szét a tiszta, kék vízben, mindent elrejtve a felszín alatti mélységben. Nagyon remélte, hogy Conornak nem esik baja. Eszébe jutott, hogy talán neki kellett volna jelentkeznie a fiú helyett.

A Gránitkos a mellkasának ütközött, amint felszökkent egy másik sziklára, majd a soron következőre. Majdnem olyan érzés volt, mintha repülne; biztosan állt a lábán, és közben rendkívül messzire tudott ugrani. Alig pár szempillantás alatt felért a szírt tetejére. Feltornázta magát a lapos sziklára, és egy pillanatra összerogyott, élvezte az arcát simogató napsugarak melegét.

– Graúk!

Abeke kinyitotta a szemét, és Essixet pillantotta meg maga mellett. A sólyom sokatmondó pillantást vetett rá, majd pislogott egyet.

– Jaj, sajnálom! – szabadkozott Abeke, és sietve felült. Leakasztotta a Gránitkost a nyakából, majd átnyújtotta Essixnek, aki leröppent vele a lyukba, hogy továbbadja Rollannak.

Abeke felállt, és nagyot nyújtózott – azután hirtelen megdermedt.

– Rollan! – kiáltotta. – Meilin! Siessetek fel ide, gyorsan!

– Már dolgozunk rajta – szólt Rollan.

– Mi a baj? – hallatszott Meilin hangja.

– Körülvettek minket a Hódítók! – kiáltott vissza Abeke, reszkető hangon. Megperdült, tekintete az óceánt fürkészte. Nem tévedett; mindenfelől hajók vették körül az egész szigetet, és mindegyik fedélzetén csak úgy hemzsegtek az emberek és az állatok.

Hogyan történhetett? – sikoltotta gondolatban. – Hogyan? Hogyan? Hogyan találtak ránk már MEGINT?

Kavicsok záporoztak lefelé alatta, azután Rollan keze jelent meg a lyuk peremén. Abeke lenyújtotta a kezét, és segített neki felkapaszkodni maga mellé.

– Látod? – kérdezte, és a tengerre mutatott.

Rollan kétrét görnyedt, lélegzet után kapkodva, és újra átnyújtotta a Gránitkost Essixnek. Pár pillanattal később Meilin is feltornázta magát melléjük. Nem vett tudomást Abeke kinyújtott kezéről, csak szó nélkül felpattant, és azonnal tanulmányozni kezdte a hajókat, árnyékot vetve kezével a szemére.

– Hogyan találhattak ránk? – csodálkozott Rollan. – Hogyan képesek mindig ránk találni?

– Már tudjuk a választ erre a kérdésre – jelentette ki Meilin. Arcán komor elszántság tükröződött, nem volt hajlandó Abekére nézni.

– Jól van, anyám tényleg azt állította, hogy áruló van közöttünk – válaszolta Rollan. – De hát ez hihetetlenül gyors volt! Hogyan küldhetett volna bármelyikünk is üzenetet, amikor egész idő alatt együtt voltunk? Egy hatalmas rája hátán, aztán Mulop barlangjában is. Amikor egyikünk sem tudta, hová megyünk.

– Még csak nem is lehetséges – mormolta Abeke bénultan. – Biztosan kell lennie valamilyen más magyarázatnak. Talán valami követett minket...

– Essix figyelmeztetett volna, ha bárki a nyomunkban van – tiltakozott Rollan. – Ennek nincs az égvilágon semmi értelme.

– Most viszont már semmit sem tehetünk – vágott vissza Meilin. – Mielőbb tűnjünk el innen!

– És még Conort is fel kell vennünk – vetette közbe Abeke. Biztosan halálra van rémülve, odakinn úszkál valahol a tengerben a Hódítók hajóival körülvéve.

– Hát persze – bólintott Meilin. Nekivágott a partra vezető, sziklás ösvénynek. Abeke és Rollan követték, ahogyan csak a lábuk bírta, időnként megcsúszva a laza köveken. Helyenként bozótos bokrok akadtak az útjukba, gyökereikkel a vékony talajba kapaszkodva, és Abeke riadtan beléjük fogódzkodott, valahányszor megcsúszott a lába. A nap sugarai hirtelen elviselhetetlen forrósággal tűztek le rájuk, mintha tízezer Hódító tekintete figyelné minden mozdulatukat.

Nem messze előtte Meilin váratlanul megtorpant. Még több méternyire jártak a parttól.

– Ajjaj! – mormolta a lány.

Három csónak ért partot éppen alattuk a fövenyen. Amint az érkezőket figyelték, Hódítók sokasága kezdett kifelé ugrálni a vízbe, és kivonszolták a csónakokat a szárazföldre. Teljesen elvágták előlük a menekülés útját.

Még rosszabb volt, hogy az egész kék öblöt beláthatták pillanatnyi helyükről, és a Királyrája sehol sem mutatkozott.

– Egyszerűen csak itt hagyott minket? – sziszegte Meilin bosszúsan, meredten bámulva a vizet.

– Valószínűleg megrémítette a hajók érkezése – vélte Abeke. – Vagy könnyen meglehet, hogy valójában sejtelme sincs a jóról és a gonoszról. Talán úgy gondolta, most már éppen elég hajó akad a szigeten, hogy elhagyhassuk ezt a helyet.

– Milyen igaz! – morogta Meilin. – Rengeteg hajó áll rendelkezésünkre, hogy rögtön Stetriolba vigyen minket, egyenesen a Pusztító markába. Igazán szerencsésnek tudhatjuk magunkat.

Abeke megpillantott egy szőke fejet az odalenn nyüzsgő Hódítók között. Hirtelen elakadt a lélegzete, mielőtt még uralkodhatott volna magán. Shane! Shane itt van! A fiú mellett Zerifet is észrevette, majd a következő pillanatban a férfi felnézett, és megpillantotta Abekét.

Tekintetük találkozott egy dermesztő másodpercre, azután Zerif kiáltott valamit a körülötte nyüzsgő Hódítóknak. Mindnyájan megfordultak, és felbámultak a szírt oldalán álló három gyerekre.

– Nem jó hír – állapította meg Rollan.

A Hódítók diadalmas üvöltéssel végigrohantak a parton, egyenesen feléjük.

– Fel, fel, fel! – kiáltotta Meilin. Elővette a botját, és ugyanabban a pillanatban kiengedte Dzsít is. – A szírt tetején mi leszünk helyzeti előnyben. Abeke, fogd a Gránitkost!

Abeke döbbenten kinyújtotta a kezét, amint Meilin feléje dobta a talizmánt.

– Mássz minél magasabbra, és használd az íjadat! – utasította Meilin. – Indulj! Most!

Abeke nem vitatkozott. Nyakába akasztotta a Gránitkost, szabadon engedte Urazát, azután szélsebesen egyik szikláról a másikra szökkent felfelé a szirten. Ugrás közben elővette az íját, majd amint felért egy lapos kőtömbre, villámgyorsan megperdült, és lőni kezdett a Hódítók tömegébe.

Rögtön észrevette, hogy az ellenség előre megtervezte a támadást, legalábbis kiválasztották, milyen szellemállatok jöjjenek a csónakokban a szigetre. A sziklákon szaporán felfelé kapaszkodó állatok többsége valamiféle majom volt, és nem okozott nekik nehézséget a mászás. Hosszú karú gibbonok közeledtek a hatalmas fogaikat villogtató makákók nyomában. Két bábuin felbőszültén visított, három másik majom pedig, amiknek fajtáját Abeke nem is ismerte, rendületlenül mászott felfelé a szírt legmeredekebb részén, sötét ábrázatukon furcsa kifejezés tükröződött. Mindegyik állat természet-ellenesen hatalmas és dühös volt.

Abeke célba vett egy bozontos bundájú, lángoló tekintetű majmot, amint Rollan irányába rohant. Nyílvesszője eltalálta az állatot, és a majom földöntúli sikollyal hátrazuhant a szirtről. Egy másik nyíl az egyik babuinba fúródott, egy harmadik éppen csak elhibázott egy vicsorgó csimpánzt.

Nem messze alatta Uraza egy hatalmas, kutyaszerű teremtménnyel birkózott, amit Abeke dingónak vélt. A leopárd állkapcsába fogta ellenfele nyakát, a dingó csak vergődött, és hasztalan próbálta megragadni a karmával.

Dzsí visszavonult a sziklákon, Meilin azonban egyértelműen élesebb érzékeire támaszkodva küzdött. Mozdulatai szinte elmosódtak, olyan szélsebesen forgatta a botját, hogy félrelökje útjából az ellenséget, és a következő pillanatban rúgások egész sorozatával kényszerítette őket hátrálásra. Természetfölötti gyorsasággal mozgott.

Abeke tekintete a támadókat fürkészte, majd hirtelen megpillantott egy fekete alakot, ami éppen Dzsí irányában kapaszkodott felfelé a szirten. Medvéhez hasonlított, de a mellén egy sávban élénksárga szőr virított. Egy maláj medve, ha jól emlékezett az állatos könyvből, amit még Tarik mutatott neki a hajón. A medve fenyegetőn morgott Dzsíre, hosszú, kegyetlen karmait villogtatva.

Nem maradt idő, hogy Meilin Dzsí segítségére siethessen. Abeke előrekapta az íját, és kilőtt egy nyílvesszőt, egyenesen a maláj medve sajátos, sárgás bundájának közepébe. Az állat dühödten felordított, majd lebucskázott a sziklákról.

Abeke szívét elöntötte az elégedettség, de hamarosan szerte is foszlott az öröme. A Hódítók rengetegen voltak, rengeteg Epével megbéklyózott állattal. Mégis hogyan győzhetné le őket Abeke, Rollan és Meilin, hogyan menekülhetnének el a szigetről, különösen a Királyrája nélkül? Mi lesz Conorral, aki az óceánban sodródik, csak rájuk várva, hogy végre érte jöjjenek? Sikerül baj nélkül megúsznia a kalandot, vagy a Hódítók őt is foglyul ejtik? Mi lesz, ha még több vérszomjas cápájuk kering a tengerben?

Talán bölcsebb lenne megadnunk magunkat – gondolta kétségbeesetten. – Ha Shane és én beszélhetnénk... talán még el is engedne minket. Legalább Conort megmenthetné. És gondoskodna róla, hogy a szellemállatainknak ne essen bántódása. Legalábbis azt remélte.

Nem látta, hová tűnt el a fiú az odalenn kavargó emberek zűrzavarában.

Ám akkor újabb három talizmán kerülne a Pusztító birtokába. Talán annyi már elég lenne Kovo kiszabadításához? Vajon ez jelentené Erdász végét? Sohasem lehetne már olyan, amilyennek most ismerik?

Hirtelen vad, dühödt üvöltés térítette vissza Abeke figyelmét a csatára. Kilőtt még három nyílvesszőt, gyorsan egymás után, egy tigrisre, egy hiénára és egy másik óriásmajomra. Az egyiket elhibázta, míg a másik kettőt sikerült eltalálnia. Újabb nyíl után kapott, és ráébredt, hogy hamarosan elfogy a muníciója.

Minden egyes nyílvessző számít, pontosan kell céloznom!

Összehúzta a szemét, tekintete az emberek hordáját vizslatta a mélyben.

Ott van.

Zerif.

Hazudott neki; megpróbálta gonosz útra terelni. Zerif a vezér, vagy legalábbis a Hódítók egyik vezére. Talán ha sikerül leterítenie, akkor az ellenség visszavonul, és feladja a küzdelmet... de a harcosaik mindenképpen összezavarodnak annyira, hogy Abekének és a barátainak esélyük legyen a menekülésre.

Felajzotta az íját, és célzott, megpróbálta figyelmen kívül hagyni vadul kalapáló szívét. A férfi egy kiugró sziklán állt, parancsokat osztogatva a mögötte felkapaszkodó harcosoknak. Abeke nyilának hegye egyenesen Zerif szívének szegeződött.

Gibbonokra és tigrisekre lövöldözni azonban egészen más lapra tartozott, mint szándékosan célba venni egy ismerőst, akivel korábban beszélt is... Nem válna tőle éppolyan gonosszá, mint bármelyikük? Abeke megborzongott, azután megfeszítette a karizmait, igyekezett kővé dermedni. Meg kell tennem! Csak így állíthatjuk meg őket. Még ha helytelen is.

Akkor Meilin is megtudja végre, hogy igazi zöld köpenyes vagyok.

Vett még egy mély lélegzetet, megpróbált uralkodni a karján végigfutó reszketésen. Végül egy oroszlán erejével, egy leopárd vadságával, egy harcos bátorságával és egy gleccser ridegségével – végrehajtotta élete legnehezebb lövését. A nyílvessző magával vitte lelkének egy darabkáját is.

Pontosan a melle közepén találta el Zerifet, ahol a férfi gonosz szíve dobogott.

A nyílvessző azonban visszapattant.

Abekének elakadt a lélegzete döbbenetében. Lehetetlen! Tudta jól, hogy pontosan célzott. Zerifnek azon nyomban meg kellett volna halnia.

A férfi megdörzsölte a mellkasát, mintha megütötték volna, és közben lassan megfordult. Lepillantott a nyílvesszőre. Arcán öntelt, gúnyos vigyor terült el, és felemelte a tekintetét, hogy egyenesen Abeke szemébe nézzen.

A lány bénultan figyelte, ahogyan Zerif benyúl az inge kivágásába, majd előhúz egy tárgyat, ami tompán csillogott a napsütésben.

A Vas Vadkan.

Tehát ez a különleges képessége – ébredt rá elkeseredetten. – A Vas Vadkan. Bizonyára olyan keménnyé és szívóssá varázsolja az ember bőrét, akár egy vadkané, mintha egy láthatatlan páncélt alkotna. A nyilaim sosem tudnának áthatolni rajta. Zerif pillanatnyilag sebezhetetlen.

A férfi visszarejtette a talizmánt az inge mélyére, arcán továbbra is széles vigyorral. Abeke nagy kedvet érzett, hogy porrá zúzzon valamit. Legszívesebben Zerif ábrázatát vette volna célba.

Ám helyette még több nyílvesszőt kapott elő, és lelőtte a három legközelebbi teremtményt, egymás után, dühödt gyorsasággal. A támadók első vonala egy pillanatra meghátrált, és Rollan megragadta a lehetőséget, hogy magasabbra másszon, Abeke irányába.

– Tudom már, hogyan hagyhatjuk el a szigetet! – kiáltott a lánynak.

– Vigyázz! – figyelmeztette Meilin.

Rollan oldalra tántorodott, mintha csak a levegőtől kapott volna ütést, azután előrezuhant, egyenesen a sziklafalba. Abeke csaknem láthatatlan hullámokat vélt megpillantani körülötte a levegőben, és hirtelen ráébredt, hogy valaki a Kristály Jegesmedvét használja ellene.

Kutatón végignézett a támadók sokaságán, mígnem észrevett egy asszonyt a talizmánnal. A hatalmas nőszemélyt látta a Napfény-szigetről, akinek egy komodói sárkány volt az állata. Mély gyűlölet tükröződött az arcán. Egy sziklapárkányon állt, nem messze Rollantól, és nyakában ott csillogott a Kristály Jegesmedve. Meglendítette a karját, mire Rollan kis híján lerepült a szirtről, de az utolsó pillanatban még sikerült megkapaszkodnia egy ágas-bogas bokorban.

Mielőtt az asszony újra lesújthatott volna, Meilin tőre átdöfte a kezét, és a fájdalomtól dühösen felüvöltött. A következő pillanatban Essix is lecsapott a magasból, éles karmait és csőrét a Hódító arcába mélyesztette. A nő lemenekült a szírt oldalán, két karjával védelmezve a fejét.

– Siess, Rollan! – kiáltotta Abeke. Leugrott a fiúhoz, szélsebesen és könnyedén, majd felhúzta Rollant a szilárd kősziklára. Meilin sem maradt le messzire, így együtt másztak fel a szírt oldalán.

– Tudom már, mit tegyünk – mondta Rollan ismét, letörölgetve homlokáról a verejtéket. – Vagy legalábbis remélem, hogy beválik a dolog. Abeke, nálad van a Palaelefánt?

A lány el sem tudta képzelni, hogyan feledkezhetett meg egy ilyen fontos holmiról. Kalani visszaadta neki, mielőtt még elúszott volna Katoával. Abeke a zsebébe nyúlt, és közben igyekezett kerülni Meilin kemény pillantását, majd átnyújtotta az elefántot Rollannak.

– Hála az összes Nemes Vadnak! – sóhajtotta a fiú mélységes megkönnyebbüléssel. – Leszámítva a két gonoszt, úgy értem. Essix!

– Elrepülhetünk! – kiáltott fel Abeke. – Briliáns ötlet!

– Miért nem jutott már korábban eszedbe? – kérdezte Meilin. Kinyújtotta a karját. – Dzsí, gyere gyorsan! – A panda közelebb ballagott, majd egy pillanatra megtorpant, ezüstös szemében furcsa, szívszaggató bánat csillogott. Végül sötét tetoválássá változott Meilin kezén.

Abeke aggodalmasan lepillantott a szírt tetejéről, és észrevette, amint Uraza éppen egy óriási baglyot szegez a földre éles karmaival. A leopárd felnézett, megérezte Abeke tekintetét. Félrelökte a baglyot, azután feliramodott hozzájuk a sziklákon.

– Repülni fogunk – magyarázta Abeke a leopárdnak, és feléje nyújtotta a karját. – Gyanítom, hogy ez még a tengeri utazásnál is kevésbé lenne ínyedre.

Uraza egyetértőn felmordult, és ingerülten csapkodott a farkával. Ibolyaszínű szemével a szirten felfelé kapaszkodó Hódítókra nézett, és nyilvánvalóan úgy döntött, hogy van elég idejük a menekülésre. A következő pillanatban Uraza visszavonult szunnyadó állapotába.

Essix is már lefelé ereszkedett. Rollan felmászott hozzá a sziklákon, kezében az elefántot mintázó talizmánnal.

– Sikerülni fog! – lelkendezett Abeke Meilinnek. Kis híján összerogyott a megkönnyebbüléstől. – Essix le tud vinni minket, hogy felvehessük Conort, aztán végre tényleg elhagyhatjuk a szigetet. A talizmánokkal együtt.

Meilin félrefordította a fejét, a Hódítók irányába. Egy pillanatig nem válaszolt, de amikor visszafordult Abekéhez, különös, üres kifejezés ült az arcán.

Szeme pedig sárga színt öltött.

– Sajnálom, de te és én nem megyünk innen sehová – sziszegte Abekének. – Találkozónk van a Krokodil Királlyal.