11.

CSAPDÁBAN

Az alagút egy domboldalon bukkant ki a szabadba, alig pár lépésnyire a Hódítók egyik tábortüzétől. A barlang szájával szemközt, az ezüst hold és a libegő fáklyák fényében, ott sötétlett a legcsúfabb, leghatalmasabb gyík, amit Abeke valaha látott.

Hosszabb volt, mint egy felnőtt ember, hosszú farka egy krokodiléhoz hasonlított, vastag, izmos lába rémséges karmokban végződött. Villás nyelvét hosszan kidugta, csaknem a földig leért, azután ismét eltűnt. Pikkelyes, barnásfekete bőre, amin élénkzöld foltok virítottak, ráncos redőkben lógott le róla, akár egy túlméretezett köpeny. Rosszindulatú, fekete szeme a lányra meredt, mintha csak azt fontolgatná, egy harapással falja fel, vagy inkább kettővel.

Abeke szívében felvillant a vad remény, hogy talán mégis kikerülhetik a komodói sárkányt, óvatosan ellopakodhatnak a Hódítók tábora mellett, és észrevétlenül elhagyhatják a szigetet.

Akkor egy jól megtermett, erős nő bukkant fel az óriási gyík mögött, sötét haja egészen a térdéig leért. Hirtelen észrevette őket, tekintete kárörvendőn elkeskenyedett.

– Zöld köpenyesek! – üvöltötte. – Öld meg őket, Peleke!

A komodói sárkány Abekére vetette magát, sokkal gyorsabban, mint ahogyan egy hasonló méretű hüllő valaha is mozogni tudna. Abeke előkapta az íját, ám mielőtt az idegre helyezhetett volna egy nyilat, Uraza elrohant mellette, és a gyík hátára vetette magát.

Peleke hátraperdült, megpróbálta Uraza lábába mélyeszteni csorba fogait, de a leopárd feléje suhintott a karmával, és dühösen felordított, véres nyomot hagyva a fenevad lapos, ocsmány orrán.

– Ne engedd, hogy megharapja! – kiáltotta Kalani. – A komodói sárkány harapása mérgező!

Abeke szívébe páni rémület hasított. Készenlétben tartotta a nyílvesszőt, de a gyík olyan villámgyorsan tekergett, hogy Urazából csupán egy fekete és aranyszínű, elmosódott folt látszott. Semmi esélye sem volt eltalálni Pelekét, anélkül hogy veszélybe sodorná a leopárdot. Tehetetlenül figyelte, ahogyan a két sziszegő, köpködő állat kigurul a barlang bejáratán a szabadba, a falevelekkel belepett talajra.

Időközben a barlang bejáratánál álló nő két veszedelmes külsejű, görbe tőrt húzott elő az ingujjából. Hátralépett, és erősítésért kiáltott; Abeke kardcsörgést hallott, amint a tábortűz körül üldögélő harcosok egyszerre talpra ugrottak. Tisztában volt vele, hogy egy pillanat alatt körülveszik a barlangot, és akkor mindnyájan csapdába kerülnek.

– Tessék! – kiáltotta Conor. Megragadta Abeke kezét, és nyomott valamit a tenyerébe.

Abeke lepillantott, és meglátta a Palaelefántot. Nyakába akasztotta a zsinórját, és érezte, ahogyan a talizmán a mellkasához ütődik.

Uraza azon nyomban a háromszorosára nőtt. A komodói sárkány legalább hétméteres volt, és közel száz kilót nyomhatott. Most azonban úgy festett, mint egy csapdába esett mezei gyík egy házi macska mancsa alatt – vagyis egy felettébb hatalmas házi macska mancsa alatt. Uraza újra fenyegetően vicsorgott, és mellső mancsával a gyík tarkójára sújtott, felhasította karmával a hüllő kemény bőrét, és a földre szegezte.

A komodói sárkány dühösen vergődött még egy pillanatig, mígnem Abeke előrohant, és egy jól irányzott nyílvesszővel végzett a bestiával.

– Futás! – kiáltotta Conor.

Kirontottak a barlangból, elkanyarodtak a tábortűztől, azután az ellenkező irányban lefelé rohantak a domboldalon. Mögöttük Abeke hallotta, ahogyan Uraza ordít, és félresöpri a Hódítókat az útjából, mint holmi pamutgombolyagokat. Érezte a leopárd túláradó erejét a saját testében, amint eliramodott a lehullott faágak mellett, és átszökkent a mohás sziklák fölött. Hirtelen megcsapta az orrát az előttük hullámzó óceán sós illata, és rögtön a víz felé vette az irányt, noha ugyanabban a pillanatban megérezte Uraza ösztönös borzongását is a tenger közelségének gondolatára.

Kirohantak a fák közül a tengerpartra: Abeke, utána Briggan és Conor a hatalmas kagylóval, majd Kalani.

– Erre! – kiáltotta Kalani, és az öböl felé szaladt, ahol a kenut elrejtették.

Abeke levegő után kapkodva hátranézett, és észrevette, hogy a fák teteje vadul rázkódik, amint a hatalmasra nőtt Uraza szélsebesen vágtatott utánuk lefelé a lejtőn. Hallotta a leopárdot üldöző Hódítók csörtetését és kiáltásait is.

– Gyerünk, Uraza! – kiáltotta. Nem volt idő többé óvatoskodásra vagy lopakodásra. Villámgyorsan menekülniük kellett, és csak reménykedhettek, hogy képesek lehagyni a Hódítók seregének egy egész szigetnyi harcosát és az irtózatos szellemállataikat.

Az óriási leopárd a tengerpartra szökkent, és dühösen felordított, amint homok csapódott fel az orrába és a bajuszára. Abeke sarkon fordult, hogy ismét futásnak eredjen, Uraza azonban még egyszer felüvöltött, és egyik mellső mancsával megragadta Abeke köpenyét.

A lány kitalálta, mit próbál értésére adni a leopárd, és bár korábban sohasem kísérleteztek ilyesmivel, furcsa módon mégis tudta, hogyan kapaszkodjon fel Uraza lábán, és hová telepedjen a két válla között. Abeke előrehajolt, arcát és öklét a leopárd sűrű bundájába temette, és halálra váltan belekapaszkodott, ahogy Uraza végigszáguldott a parton.

Egyszer, amikor Abeke körülbelül hétéves volt, felült egy teve hátára. Még emlékezett rá, milyen kényelmetlen volt, magas és félelmetes, ahogyan a teve menet közben ijesztő módon egyik oldalról a másikra imbolygóit, ahogyan borzalmas köpködő hangokat hallatott, és ahogyan Soama nevetett, amikor Abeke le akart szállni.

Urazán utazni azonban teljesen más volt, mint tevegelni.

Egész lényét átjárta a sebesség, a kecses erő és a tiszta öröm, és ha történetesen nem üldözi őket az ellenség gyilkos hordája, Abeke akár örökké boldogan száguldott volna így a leopárdon.

Lehajolt, hogy hangosan kiáltson a barátainak, amikor Uraza a közelükbe iramodott.

– Ide, másszatok fel! – Kinyújtotta feléjük a karját.

– Gyorsabbak lesztek nélkülünk! – kiáltotta vissza Kalani. – Menjetek inkább előre, és készítsétek elő a csónakot! Sietünk utánatok!

Abeke rájött, hogy a lánynak igaza van; el kell jutniuk a kenuhoz, mielőtt még a Hódítók rátalálnak. Ismét szorosan átkarolta a leopárd nyakát, majd szélsebesen elszáguldottak Conor és Kalani mellett, elsőként érve az öbölbe.

Így hát Abeke látta meg először, hogy szétrombolták a kövekből és ágakból nagy gonddal megépített búvóhelyüket... és a csónakjuknak is nyoma veszett.

A helyén pedig egy tizenkét Hódítóból álló őrség strázsált.

– Ne! – üvöltötte Abeke, és gondolkodás nélkül megrántotta Uraza szőrét. A leopárd megtorpant, olyan morgásban tört ki, hogy még a fák lombjai is belereszkettek. Lekuporodott a földre, mintha ugráshoz készülődne.

– Uraza, várj! – kiáltotta Abeke. – Fordulj vissza Conorhoz és Kalanihoz! Ez egy csapda!

A leopárd újra felmordult, de azután hátralépett. A Hódítók már futottak is előre, nyilakat illesztettek az íjak idegére, és tőröket rántottak elő.

Abeke két térdét összeszorítva megkapaszkodott Uraza hátán, azután előhúzta a saját íját. Amint a leopárd megperdült, és visszarohant a tengerpartra, Abeke hátrafordult, majd egymás után lőtte ki a nyilakat a Hódítók tömegébe. Hamarosan látta, ahogyan egy irtózatos külsejű vaddisznó hangos visítással elterül a földön. Egy másik nyílvessző a vállán talált el egy szakállas férfit, aki tántorogva térdre rogyott.

Egyszerre rikoltás harsant Abeke fölött a magasból, és még éppen időben kapta fel az íját, hogy nyilat röpítsen egy támadó sirályba, mielőtt lecsaphatott volna a fejére. Elhibázta a célt, de a madár fülsiketítő vijjogással továbbszárnyalt. Hirtelen felmerült benne a gyanú, hogy talán ugyanaz a sirály lehetett, amelyik korábban megpróbálta elcsenni a talizmánt Conortól a hajón. A Palaelefánt akkor a kulcscsontjának ütközött, csábító célpontként minden nagyra törő támadó számára.

A Hódítók visszavonultak, hogy újraszervezzék a csapataikat egy sziklafal mögött, Uraza pedig közben elérte Conort, Briggant és Kalanit.

– A kenu eltűnt – lihegte Abeke, lecsusszanva Uraza hátáról.

Conor hirtelen elsápadt.

– Hogyan fogunk elmenekülni a szigetről? – kérdezte. – Elkötjük az egyik csónakjukat? Biztosan gondoltak rá – válaszolt magának. – Számítani fognak ránk, akárhol is tartják a kenukat.

– Sokkal jobb ötletem van – szólalt meg Kalani. – Ha nem bánjátok, hogy vizesek lesztek... és ha kölcsönkérhetem ezt itt. – Rámutatott a Palaelefántra.

– Ó! – mondta Conor kételkedve. – Hát... szerinted sikerülhet? Én... nem vagyok éppenséggel a világ legjobb úszója.

– Nem is kell annak lenned – felelte Kalani. – Katoa és én vigyázni fogunk rád.

– Ez talán az egyetlen esélyünk – helyeselt Abeke. Levette a talizmánt a nyakából, és Uraza rögtön visszazsugorodott szokásos, még mindig meglehetősen félelmetes méretére. Azután átnyújtotta a Palaelefántot Kalaninak, aki mély áhítattal a nyakába akasztotta, majd egyenesen a tengerbe gázolt.

Conor és Abeke kinyújtották a karjukat, Briggan és Uraza pedig azon nyomban eltűntek. Csaknem ugyanabban a pillanatban megjelent Kalani delfinje. Csak éppen ezúttal sokkal, sokkal hatalmasabb volt, mint amikor először látták.

Abeke aggodalmasan szemlélte a delfin sima, gumiszerű bőrét. Nem borította szőr, amiben megkapaszkodhatnának. Kalani már hozzászokott, hogy megülje, de miként fog Conor és Abeke is a hátán maradni?

A delfin Abeke szemébe nézett, és elmosolyodott. Legalábbis a lány mosolynak látta – őszinte, megnyugtató és bizalomgerjesztő, amolyan „jó móka lesz” mosoly. Vidáman legyintett az uszonyával, és mindnyájukat lefröcskölte.

– Gyerünk! – sürgette Kalani a többieket.

Abeke kiabálást hallott a parton mindenfelől. A Hódítók rájöttek, mit terveznek. Nem maradt vesztegetni való idejük.

Besietett a vízbe, és az utolsó pár métert már úszva tette meg, amint a tengerfenék egyszer csak eltűnt a lába alól. Conor mögötte kalimpált és csapkodott, miközben továbbra is a hóna alatt szorongatta a kagylót.

Kalani már Katoa hátán ült; kinyújtotta a kezét, és felemelte maga mögé Abekét is. A delfin bőre síkos és hűvös volt a lány tenyere alatt, amint nehézkesen ülő helyzetbe fészkelő dött.

– Csak kapaszkodj belém! – kiáltott hátra Kalani.

Abeke az idősebb lány dereka köré fonta a karját, mialatt Kalani felültette maga elé Conort is a delfin hátára. A fiú betűrte a köpenyét a karjában tartott kagyló köré, lehunyta a szemét, majd halálra rémült arccal egészen a delfinhez simult.

Abeke visszafojtotta a lélegzetét, amint az óriási delfin a hullámokba vetette magát. A sós tengervíz csípte az orrát és a torkát, amikor alámerültek, azután ismét a felszínre emelkedtek. Conor kétségbeesetten prüszkölt és köhögött. Abeke elkeseredetten kapaszkodott Kalaniba.

Először félelmetes volt így az utazás, mintha újra hétéves volna, ám egy perc elteltével már hozzászokott a delfin hátának fel- és alábukdácsoló mozgásához, és ahogyan a tenger hullámai döntötték őket, valahányszor a víz alá merültek. Lassan még izgalmassá is vált a kaland, mintha felhők között szökellnének. Vett egy mély lélegzetet, és hagyta, hogy átjárja a megkönnyebbülés.

Amikor Abeke megfordult, hogy még egyszer hátrapillantson, a Napfény-sziget szélsebesen távolodott a szeme elől, elmerülve a messzeségben. Habár a Hódítók is odarohantak a kenuikhoz, hogy a nyomukba eredjenek, már egyértelműen látszott, hogy sohasem fogják utolérni őket.

Katódnak és Kalaninak köszönhetően sikerült megszerezniük a fekete kagylót, majd meg is menekültek a szigetről.

Most már csak reménykedtek, hogy Rollan és Meilin is sikerrel járt – és előhívhatják a Királyráját, hogy végre útra keljenek Mulophoz.