8.

ÉJÁRNYÉK-SZIGET

 

 

 

Leszállt az éjszaka. Szikrázó csillagok ragyogtak a sötétségbe borult, déli égbolton, olyan képeket alkotva, amikről Meilin korábban a könyveiben tanult, de saját szemével még sohasem látott. Azt kívánta, bárcsak vele volna az édesapja is, hogy megcsodálhassa őket. Beutazta egész Zhongot, de Meilin úgy tudta, hogy Oceanus szigetein nem járt.

És most már nem is fog.

Meilin megmarkolta az övébe dugott kard markolatát, és vigasztalást merített a fegyver súlyából. Félresöpörte gondolataiból az édesapja fájdalmas emlékét, és inkább az előttük elterülő, holdfényes partra összpontosított, ahol kenuk hosszú sora pihent a fövenyen. Tüzek füstös illatát sodorta feléjük a szél a távoli falu irányából, fáklyák narancsvörös lángja libegett a sötétben, amint a szigetlakok alváshoz készülődtek.

– Még mindig nem értem – sziszegte Rollan. – Az emberek itt kedvelnek minket. Megmentettek a rosszfiúktól. Nem igaz? Mindenféle csodás dologgal meggyógyították a bálnákat. Akkor hát miért nem kérhetünk tőlük egyszerűen egy kenut?

– Ugyan mióta akadnak neked kifogásaid a lopással szemben? – kérdezte Meilin.

– Nekem is van becsületem – jelentette ki Rollan gőgösen. – Csak olyan emberektől lopok... úgy értem, loptam... akik megérdemelték.

– Vagyis olyan emberektől, akiknek a tulajdonára fájt a fogad? – csúfolódott Meilin.

– Nem – felelte Rollan élesen, meg is lepve a lányt hirtelen komolyságával. – Olyan emberektől, akik inkább a szemétbe dobják az ételt, mint hogy egy éhező árvának adják. – Felsóhajtott, majd kezével a zsongó falu irányába intett. – De a szigetlakok segítenének. Fogadni merek, hogy mind azt mondanák: „Hát persze, nyugodtan vihettek akár hat kenut is, ha úgy akarjátok, sőt adunk még hozzájuk pár izmos, vidám barátot is, hogy segítsenek nektek az evezésben.”

– Aha! – szólt Meilin. – Kibújt hát a szög a zsákból! Egyszerűen csak nincs kedved hozzá, hogy egyedül evezzünk az egyik olyan csónakban.

– Én csupán az erkölcsileg felelősségteljes viselkedést próbálom szorgalmazni – erősködött Rollan.

– Mi is azt tesszük – vágott közbe Tarik. Vezetőjük is a kenukat szemlélte, és egy kis farigcsáló kést forgatott a kezében. Sötétzöld köpenye beolvadt az árnyak közé. Lumeo a válla köré gömbölyödött, finoman szuszogva, mint aki mélyen alszik.

Meilin biztos volt benne, hogy Rollannal ketten is meg tudnák szerezni a kagylót... mégis megkönnyebbült, amikor Tarik úgy döntött, hogy velük tart.

– Várjunk csak! Tessék? – fordult Rollan akkor Tarik felé. – Még hogy az a helyes, ha titokban elkötünk egy kenut?

– Megvédelmezzük a szigetlakokat – magyarázta Tarik.

– A tapu rendkívül hatalmas dolog. Ha bárki tudomást szerezne róla, hová készülünk... ha bárki beszélne nekünk a szigetről... ha valaki segítene nekünk eljutni oda, akár csupán egy kenu kölcsönadásával... onnantól kezdve már az illető is tapunak számítana. Száműzhetik is a népétől, de a legkevesebb, hogy meg kell tisztulnia.

– Nagyon úgy hangzik, hogy nem éppen fürdőzésről beszélsz – jegyezte meg Rollan.

– A tisztító szertartás szent, és szigorú titoktartás övezi – folytatta Tarik. – Semmit sem tudok róla. De nem fogjuk kitenni ezeket a jószívű embereket a szörnyű bűntudatnak, aggodalomnak és társadalmi megvetésnek, ami a tapu megsértésével jár. Sokkal jobb, ha inkább ellopunk egy kenut, és úgy illanunk el, hogy senki sem tud róla.

– Holnap pedig egyébként is visszahozzuk – tette hozzá Meilin.

Tarik azonban megrázta a fejét.

– Nem tehetjük. Ha egyszer a szigethez ér, már a csónak is tapu lesz. El kell pusztítanunk a falu érdekében, és más módon fizetjük meg az árát.

– Ha! – szólt Rollan. – Mindebből nem az következik, hogy belőlünk is tapu válik, ha a szigetre megyünk? Vagyis, ha megpróbáljuk minél szigorúbban betartani a szabályaikat, akkor velünk sem szabad beszélnie senkinek. Nem igaz?

Tarik egy hosszú pillanatig eltöprengett a felvetésen.

– Igazad van – ismerte el végül.

– Hűha! – kötekedett Meilin a fiúval. – Fogadni merek, hogy ezt még sohasem hallottad. Jól vagy? Bizonyára szörnyen megdöbbentél.

– Hahaha! – vágott vissza Rollan elmésen.

– Még gondolkodni fogok a dolgon – mondta Tarik. – Köszönöm, Rollan. Ügyes észrevétel volt.

Rollan lecsillapodott, és rendkívül önelégült arcot vágott.

– Ó, jaj! – sopánkodott Meilin. – Talán már nem is fog beleférni a feje a csónakba!

Rollan derűsen felhorkant, ám Tarik hallgatott, tekintete a falu fényeit fürkészte. Kis idő múltán gondterhelten felsóhajtott.

– Ez a küldetés rengeteg felégetett hidat hagy a nyomunkban. Attól félek, hogy a jövőben nem leszünk többé szívesen látott vendégek az efféle helyeken, sőt miattunk más zöld köpenyesek sem.

– Ahogyan a Jégvárosba és Szamiszba sem várnak vissza minket – tette hozzá Meilin, kitalálva, merre járhatnak Tarik gondolatai. Amikor a Sarkvidéken felébresztették Sukát, a Jegesmedvét, akaratlanul is lerombolták az arduk jégből épített városát. Meilin feltételezte, hogy Suka tava sem ad többé senkinek örök életet, ha iszik a vizéből... ami bizonyára sok ellenséget szerzett nekik.

– Megtesszük, amit tennünk kell – mondta Tarik. – Amíg sikerül megvédenünk Erdászt... és amíg mindnyájan biztonságban vagytok... ez a legfontosabb. – Rácsapott Rollan hátára. – Most már éppen elég nagy a csend. Kössük el ott azt a csónakot!

Tarik a legkisebb kenura mutatott, azután végigrohant a tengerparton a csónak felé. Meilin és Rollan is követte, lábuk meg-megcsúszott, besüppedt a puha homokba.

Tarik letérdelt, majd átvágta a kötelet, ami a kiszemelt kenut a többihez rögzítette a parton. Meilin a vízhez közelebbi végéhez sietett, és az óceán felé húzta a csónakot. Meglepődött, milyen könnyű.

Hullámok csaptak fel a lábán, zúgó, egyenletes susogással, mintha több száz harcos katona masírozna egyszerre a messzeségben. A víz belekapaszkodott a lábába, és megrántotta, ahogy visszafelé zúdult, és bizony csak nehezen őrizte meg az egyensúlyát, mielőtt bemászott a kenuba.

A csónak enyhén megingott, amint Tarik beugrott a hátuljába, azután ismét, akkora erővel, hogy kis híján felborult, amikor Rollan is felkászálódott a fedélzetre. Tarik előrenyúlt, elkapta a fiú karját, és segített neki felszállni.

Azután már el is indultak, olyan csendesen eveztek, ahogyan csak tudtak a csillagfényes éjszakában. Meilin lenézett a sötét tengervízre, és megpróbálta kiverni fejéből a rátámadó cápák nyáladzó állkapcsának rémes gondolatát.

– Tudjuk egyáltalán, hová kell mennünk? – érdeklődött Rollan, amint a sziget eltűnt a láthatáron. – Mert feltételezem, hogy senkitől sem kérhetünk útbaigazítást.

– Az Éjárnyék-szigetet Erdász minden térképéről törölték az utolsó háború után – közölte Tarik.

– Szóval... nem tudjuk – válaszolt Rollan a saját kérdésére.

– Ami azt jelenti, hogy szükségünk van egy kis segítségre – folytatta Tarik. – Talán egy rendkívül éles szemű illetőtől, aki képes repülni? – Meilin érezte, hogy a kenu vészesen meginog, amint a zöld köpenyes jó erősen megbökte Rollant a lábával.

– Ó, vagyis a nagyon kedves és szolgálatkész szellemállatomra célzol! – gúnyolódott Rollan. – Persze, remek ötlet. Biztosan beválik. – Mégis kinyújtotta a karját, és reménykedve pillantott fel az éjszakai égre.

Meilin megérintette a pandát mintázó tetoválást a karján, és azt kívánta, bárcsak Dzsí is segíthetne valamiképpen.

Essix hangos szárnysuhogás közepette leszállt a magasból, és a kenu oldalára telepedett. A hold sápadt fényében tollai ezüstösfeketén csillogtak. Éles karmai a fába markoltak, és kérdőn félrebillentette a fejét, úgy nézett Rollanra.

– Szükségünk van a segítségedre – mondta a fiú. – Hát... tulajdonképpen egy szigetet keresünk.

Essix tekintete Tarikra szegeződött. Meilin úgy gondolta, ha a sólyomnak történetesen volna szemöldöke, bizonyára minden pénzt megérne az arckifejezése.

– Tudom, tudom – bólogatott Rollan. – Akár százból is választhatunk ezen a vidéken, hahaha! De mi egy bizonyos szigetet keresünk... az Éjárnyék-szigetet.

Essix éles rikoltást hallatott, ami majdnem beszakította Meilin dobhártyáját. A sólyom tollai felborzolódtak a nyakán, és olyan felbőszült tekintettel meredt Rollanra, mintha még egy újabb sarkvidéki túránál is rosszabb tervvel hozakodott volna elő.

– Jaj! – tiltakozott Rollan, megdörzsölve a fülét. – Mi ütött beléd? Ismered azt a helyet?

Essix ismét felrikoltott, és közelebb húzódott, hogy nagyot csípjen Rollan térdébe ijesztően kampós csőrével.

– JAJ! – üvöltött Rollan. – Tarik, segítenél egy kicsit? Miért gurult ilyen dühbe?

– A szóbeszéd szerint valami borzalmas történt az Éjárnyék-szigeten az utolsó háború idején – válaszolta Tarik elgondolkodva. – Talán Essix tudja, mi történhetett. Könnyen meglehet, hogy ott volt. Vagy esetleg csak tudja, hogy gonosz hely. – Abbahagyta az evezést, majd kezét felemelve megsimogatta Lumeót. – Remélem, hogy nem követünk el végzetes hibát, amikor odamegyünk.

Essix újabb vérfagyasztó rikoltásban tört ki.

– Igen, jól van. Már tudjuk, mi a te véleményed – morogta Rollan. – Azért még el tudnál vezetni minket oda? – Egy pillanatig habozott, majd hozzátette: – Kérlek!

– Essix, csakis így kereshetjük fel Mulopot – szólt közbe Meilin. – Szükségünk van a talizmánjára, ha meg akarjuk állítani a Pusztító hadait. Szóval, muszáj elmennünk az Éjárnyék-szigetre, hogy ott megtaláljuk a fehér kagylót, akármilyen veszélyes feladatra vállalkozunk is.

A sólyom többször is csattogtatta a csőrét, mint aki szörnyen bosszankodik, majd hirtelen a levegőbe emelkedett, és szárnyra kapva előrerepült, északkeleti irányba.

– Hmm. Nem tudom, hogy ez most „igen” akar lenni, vagy „menj a pokolba, és egyél kukacot” – vallotta be Rollan.

– Akkor hát kövessük! – javasolta Meilin. – Csak reménykedhetünk, hogy elvezet minket a szigetre. Nem igaz?

Tarik nem válaszolt, de abba az irányba kormányozta a csónakot, amerre Essix elrepült. Mindhárman néma hallgatásba burkolózva eveztek a sólyom nyomában.

 

*

 

Meilinnek általában nem szokott gondot okozni, hogy nyomon kövesse az idő múlását. Fel tudta ébreszteni magát napkeltekor; könnyedén kiszámította a fejében, pontosan hány percbe telik, hogy elvégezzen egy feladatot. Még az utóbbi hetek folyamatos utazgatásai közben is többnyire egészen biztos volt benne, mikor kell véget érnie az éjszakának, és felkelnie a napnak.

Most pedig a következő volt a válasz: legalább két órája.

Óvatosan maga elé fektette az evezőt, keresztben a kenu két oldalára, majd megdörzsölte a szemét. Vajon miért volt még mindig olyan sötét? Igen, maga is észrevette, hogy sűrű köd öleli körül őket, de hajnalhasadtával legalább egy kicsit ki kellett volna világosodnia. A víz azonban most feketébbnek látszott, mint valaha, hiszen a körülöttük gomolygó ködfelhő eltakarta szemük elől a holdat és a csillagokat is. Amint Meilin hátrafordult, alig látta Rollant, aki a csónak közepén foglalt helyet, alig pár lépésnyire tőle. A fiú mögött Tarikból csupán egy sötét árny látszott.

Meilin azt kívánta, bárcsak volna elég hely a kenuban, hogy szabadon engedhesse Dzsít. Pillanatnyilag igencsak jól jött volna, ha élesebb érzékekre támaszkodhat.

Előttük újra felharsant a sólyom rikoltása. Már hosszú órák óta színét sem látták Essixnek; csak a hangját próbálták követni a tengeren.

Tarik módosított a kenu irányán, majd csendesen megszólalt:

– Tudom, Meilin. Valami baj van. Lumeo is érzi.

– Talán vissza kellene fordulnunk – javasolta Rollan.

– Nem biztos, hogy még egyáltalán lehetséges – felelte Tarik. – Azt gyanítom, hogy már egy ideje körbe-körbe evezünk; sejtelmem sincs, merre van a kiút, vagy hogyan fordulhatnánk vissza. Már arról sem vagyok meggyőződve, hogy valóban Essixet halljuk. Úgy gondolom, hogy ez a sziget tényleg nem akarja, hogy rátaláljanak.

Mintha egy tucat papírvékony pók futott volna végig Meilin gerincén. Megborzongott, keze önkéntelenül is újra a kardja markolatáért nyúlt. Ugyan miféle hely képes varázslattal távol tartani a látogatókat? Honnan jött egyáltalán ez a köd?

– Ugyanakkor – tette hozzá Meilin – mindez valószínűleg azt jelenti, hogy közel járunk. Ugye?

– Essix! – kiáltotta hirtelen Rollan, tölcsért csinálva a kezéből. – ESSIX! Gyere vissza! – Hangja elhalt a körülöttük gomolygó ködfellegben; úgy itta be magába, akár a nedves papír a tintát.

Nem érkezett válasz, nem hangzott fel újabb rikoltás vagy megnyugtató szárnysuhogás. Egy végtelennek tűnő pillanatig néma csendben vártak.

– Hol lehet? – kérdezte Rollan. – ESSIX! Hogy érted, hogy valójában talán nem is őt hallottuk? Akkor mit hallottunk... és mi történt Essixszel? Miért nem szóltál hamarabb?

– Nem voltam biztos benne – válaszolta Tarik. – Még mindig nem vagyok meggyőződve. De úgy vélem, hogy a köd játékot űz velünk.

Meilin hátradőlt, és bátorítón Rollan térdére fektette a kezét.

– Essix biztosan jól van. Valószínűleg még jobban is, mint mi. Okos, találékony és szívós madár, emlékszel? Fogadni mernék, hogy a napfényben üldögél valahol, éppen egy gyíkon csámcsog, és közben ostobának tart minket, amiért még nem találtunk rá.

Rollan mélyen hallgatott, ám egy pillanattal később Meilin érezte, ahogyan a fiú erős ujjai összefonódnak a saját ujjaival. Nagy, meleg kezének érintése vigasztalást nyújtott. Mint amikor az ember egy bundás, óriási pandának támaszkodik.

Egy percig csendben ültek, egymás kezét fogva, miközben a kenu csak sodródott tovább. Tarik is felhagyott már az evezéssel, és most a fülét hegyezve hallgatózott.

– Hallja ezt valamelyikőtök? – suttogta.

– Mit? – súgta vissza Rollan, Meilin azonban félrehajtott fejjel összpontosított.

Lágy, susogó zaj visszhangzott valahol a közelben... ki és be... mint egy vonuló hadsereg.

– Parton megtörő hullámok – állapította meg Meilin. Még egy pillanatig hallgatózott, majd az egyik irányba mutatott. – Arrafelé.

Tarik szó nélkül megfordította a csónakot, és újult lelkesedéssel kezdtek ismét evezni.

Meilin továbbra sem látott semmit a sűrű ködön kívül, amikor hirtelen meghallotta, hogy homok súrolja a csónak alját. Kihajolt a víz fölé, és beledöfte az evezőjét a hullámokba, ahol már szilárd talajba fúródott.

– Azt hiszem, partot értünk – mondta a többieknek. Óvatosan kilépett a kenuból, és előrelopózott. Lába alatt a föveny felfelé emelkedett a vízből. Egy pillanatra enyhén fellibbent a köd, és egy fekete homokkal borított tengerpart tárult Meilin szeme elé, teleszórva törött csontdarabokhoz hasonló, szilánkos kagylókkal.

Talán valóban csontok. Ki tudja, milyen borzalmas eseményekre került itt sor... egy szörnyű csatára...

Semmi kétsége nem volt, hogy az Éjárnyék-szigeten kötöttek ki. Valamiféle gonosz hatalom súlya nehezedett az egész helyre. Meilin azt gondolta, ha még nem is létezett volna a tapu szó, valaki biztosan kitalálta volna, csak hogy találó módon leírhassa ezt a szigetet. Veszélyes és tiltott hely – ahová soha senkinek nem szabad mennie, nem érintheti senki lába, sőt még említeni sem lehet soha.

Nekünk sem volna szabad itt lennünk.

De nincs más választásunk.

Megragadta a kenu elejét, és felvonszolta a fövenyes partra; Rollan és Tarik is kiugrott, hogy segítsenek neki. Olyan messzire vitték a víztől, amennyire csak tudták. Egyikük sem tudta biztosan, vajon apály vagy dagály van-e éppen, vagy egyáltalán mit is jelent az árapály ezen a sötét szigeten, nem akarták azonban megkockáztatni, hogy a hullámok esetleg betörjenek, és elragadják az egyetlen lehetőségüket a menekülésre.

Miután sikerült biztonságba helyezniük a csónakot – még néhány nagyobb kődarabbal is körülbástyázták, hogy a fövenyen maradjon –, Meilin kinyújtotta a karját, és előszólította Dzsít.

A panda egy hosszú pillanatig a lány mellett álldogált, tekintete a ködöt fürkészte. Azután lassan leült, és gondterhelt pillantást vetett Meilinre. Ezüstös szeme fényesen csillogott, hatalmas mancsa mély nyomokat hagyott a fekete homokban.

Mégis, egészen úgy tűnt, mint aki valójában nincs is jelen. Meilin látta ugyan, de hiányzott a panda megjelenésével járó már ismerős békesség és erő hulláma. Meilin mostanáig fel sem fogta, milyen erős kötelék fűzi össze kettőjüket – amíg a hiánya rá nem döbbentette; mintha elveszítette volna az egyik érzékét.

– Dzsí? – kérdezte halkan, kinyújtva felé a kezét.

A panda Meilin ujjaihoz szorította az orrát, de még ez a mozdulat sem segített. Még mindig olyan érzés volt, mintha egy szellem állna előtte, jóllehet testét puha bunda borította, amit akár meg is érinthetett.

– Minden rendben? – kérdezte Rollan.

Meilin megrázta a fejét. Látta, hogy Dzsí sem akar itt lenni a szigeten, ahogyan korábban Essix is tiltakozott ellene. Úgy érezte, hogy Dzsí pontosan tudja, miféle szörnyűség történt ezen a helyen. A panda azonban még így is hajlandó volt segíteni; habár csak tompán érzékelte, sikerült felfedeznie valamiféle halovány iránymutatást. A gonosz hatalom, varázslat, rombolás – vagy akármi történt is itt – egyértelműen a sziget közepén összpontosult. Meilin elengedte Dzsít, majd a többieket megelőzve elindult, egyenesen a sziget belseje felé.

Amint egyre beljebb hatoltak a szárazföldön, a fekete homok helyét recés, fekete kődarabok vették át. A kavicsok éles szélei Meilin csizmájának talpába vájtak. Nehéz volt egyenesen haladni, amikor bokatörő rések és hasadékok rejtőztek minden lépésnél.

Egy perc elteltével Meilin érezte, ahogyan Rollan keze az övét súrolja, majd ujjaik ismét egymásba fonódtak. A ködös félhomályban úgy érezte, hogy a fiú jelenti számára a horgonyt a való világban, még Dzsínél is valóságosabbnak érezte. Mintha lényének minden apró része elillanhatna, de a keze akkor is megmaradna Rollan biztonságos szorításában.

Ha jobban belegondolt, kissé furának is találta, és még furábbnak azt, hogy kedvére van a fiú érintése, leginkább pedig azt furcsállta, hogy egyáltalán Rollanra gondol, amikor éppenséggel a kagylóra kellene összpontosítania, és hogy mielőbb elmehessenek a szigetről. Hirtelen azt kívánta, bárcsak előrukkolhatna egy szellemes, csúfondáros megjegyzéssel, amitől minden visszazökkenne a normális kerékvágásba. Ám nyilvánvalóan egyikük sem érzett kedvet a beszélgetéshez, mintha a levegő túlságosan is súlyos lett volna, hogy beszélni tudjanak.

Váratlanul egy hatalmas, göcsörtös alak sejlett fel előttük, és Meilin rémülten hátraugrott, szabad kezével megragadva a kardját.

– Egy fa – suttogta Rollan. Megtorpant, majd erőt vett magán, és hozzátette: – De fogadni merek, hogy le tudnád győzni. Csak mereszd rá dühösen a szemedet egy percig! Igen, pontosan így. – Sikerült jókedvű vigyort kényszerítenie az arcára, és Meilin is visszamosolygott rá.

– Már elpusztult – állapította meg Tarik, amint körbejárta az óriási fát. Könnyedén megérintette a kezével. – Olyan érzés, mintha megkövült volna. Mi tehette ezt vele?

Meilin végigsimított ujjaival a fa sima, hideg kérgén. Tariknak igaza volt. Mintha kőből faragott szobrot érintett volna. Egy olyan fának a szobrát, amibe villám csapott, vagy még rosszabb.

– Hűha! – suttogta Rollan, megszorítva Meilin kezét. A lány megfordult, és még több árnyalakot vélt felfedezni a ködben... még több megkövült fát. Mindegyik göcsörtös volt, sápadt és hajlott.

Valami megmozdult az egyik ágon.

Meilin egy szempillantás alatt előkapta a tőrét, dobásra készen, majd az utolsó pillanatban rádöbbent, hogy Essixet látja.

– Essix! – kiáltotta Rollan. Elengedte a lány kezét, és előrerohant.

A sólyom lassan megfordította a fejét, és mérhetetlen közönnyel meredt a fiúra.

– Semmi bajod! – Rollan a fának támaszkodott, aminek ágán Essix üldögélt. – Egyáltalán nem éreztelek sehol. – A sólyom nem mozdult. – Essix? – A fiú tanácstalanul Tarik felé fordult. – Még mindig nem... vagyis úgy érzem, mintha Essix alig volna jelen. Mintha nem volna itt. – Azzal Rollan a melléhez érintette a kezét.

– A sziget műve – mondta Meilin. – Még Dzsí sem... olyan érzés, mintha üveg mögött volna. – Dzsí hirtelen mellette termett, és a lány megcirógatta a panda puha, fekete fülét.

– Ez a hely befolyásolja a szellemállatunkhoz fűződő kötelékünket – szögezte le Tarik elkeseredett hangon. Gyengéden a kezében tartotta Lumeót, de a vidra szinte kifejezéstelen tekintettel bámult a gomolygó ködre. Meilin még sohasem látta ilyen közömbösnek és ernyedtnek a kis állatot.

– Essix? – kérdezte Rollan. Zsebre vágta a kezét, és előregörnyedt. – Jól érzed magad?

– Nyugalmi állapotba helyezem Lumeót, amíg a szigeten vagyunk – jelentette ki Tarik. – Szerintem úgy biztonságosabb lesz számára... számunkra. Azt tanácsolom, hogy kövessétek a példámat. – A vidra Tarik felé fordult, majd eltűnt a szemük elől.

Meilin megrázta a fejét.

– Semmi baj. Továbbra is irányítani tudom Dzsít. És szükségem van az éberségére, különben még elalszom menet közben. – Észrevette, hogy Tarik és Rollan rosszallóan ráncolják a homlokukat. – Most mi a gond?

– Nem volna szabad úgy gondolnod a kapcsolatotokra, hogy te irányítod Dzsít – mondta Tarik.

– Nem bizony – helyeselt Rollan. – Elvégre egy szellemállat inkább a társunk. Nem igaz, Tarik?

– Mondja a nagyokos, akinek utolsóként sikerült nyugalmi állapotba csalogatnia az állatát – vágott vissza Meilin élesen. – Ugyan miért is hallgatnék a tanácsaidra? Dzsínek és nekem sokkal jobb a kapcsolatunk, mint neked és Essixnek. – Fél karját a panda bundás hátára fektette.

– Hé! – méltatlankodott Rollan. – Ez most aljas volt!

Meilin maga is rádöbbent, nem kevés bűntudattal, hogy bántó módon viselkedett. Mégsem tartott igényt senkinek a véleményére, hogyan bánjon a saját szellemállatával. Hiszen Dzsínek az égvilágon semmi baja!

– Csillapodjunk le mindnyájan! – szólt közbe Tarik. – A sziget rossz hatással van ránk. Meg kell találnunk azt a kagylót, hogy minél hamarabb elmehessünk innen!

Rollan felnézett Essixre. Tétován szétnyitotta mellén az ingét, és türelmesen várt. Meilin látta a fiú arcán, hogy egyáltalán nem biztos benne, vajon a sólyom felveszi-e a nyugalmi állapotot. Essix semmi hajlandóságot nem mutatott rá, hogy tudomást vegyen róla.

Essix egy hosszú pillanatig felbámult az égre. Végül kétszer összecsapta a csőrét, kitárta a szárnyát, majd sötét tetoválássá változott Rollan mellkasán.

A fiú megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Azt hiszem, erre kell keresnünk – mondta Meilin, és elsétált a fák mellett. – Ebben az irányban mintha... sötétebb volna. – Hátrapillantott a többiekre, akik bólintottak, és szó nélkül követték.

Mi történhetett ezen a helyen? Miféle rettenetes szörnyűség, aminek gonosz visszhangjai még sok évvel az utolsó háború után is a szigeten kísértettek?

Útközben még több fa meredt elő körülöttük a köd sűrűjéből. Hosszú ideig gyalogoltak egy olyan tájon, ami nem sok változatosságot mutatott. Mint amikor egy végtelen éjszakán keresztül kellett evezniük a tengeren. Meilin szemhéja elnehezedett, lábát is ólomsúly húzta. Szerette volna lehunyni egy kicsit a szemét, de el sem tudta képzelni, hogy egy ilyen helyen képes legyen eléggé elengedni magát az alváshoz.

A köd kísértetiesen a lába köré fonódott, és most már inkább szürkének látszott, mintsem teljesen feketének. Talán mégis sütött még valahol a nap, nagyon messze ettől a rémes szigettől. Meilin csupán néhány lépésnyire látott a félhomályban.

Hirtelen ráébredt, hogy nem hallja és nem is érzékeli Dzsít a háta mögött. Tudta azonban, hogy a pandának ott kell lennie. Ott kellett lennie. Hiszen mindig mögötte állt.

Meilin megállt, és hátranézett. Semmit sem látott: Tarikot és Rollant sem. De hát mögötte kell lenniük! Ha csak vár egy pillanatig, mindjárt kilépnek a ködből. Azután pedig Dzsí is előballag a hátuk mögül.

Nem lehet elveszíteni egy szellemállatot. Még egy ilyen borzalmas helyen sem. Ugye?

Talán hallgatnia kellett volna Tarikra.

Eszébe jutott Lord MacDonnell nyula, aki faképnél hagyta, miután a lord rosszul bánt vele. Finn vadmacskája, aki nyugalmi állapotba rejtőzött, és hosszú ideig nem volt hajlandó előjönni.

Mihez kezdene, ha Dzsí mégsem kerülne elő a ködből?

Tarik és Rollan végül felbukkantak, egymás oldalán. Egy kicsit összehajoltak, majdnem úgy festettek, akár egy apa és fia, hasonlóan sötét hajukkal és napbarnított bőrükkel. Meilin szíve újra elfacsarodott a szomorúságtól. Miért kellett mindennek az apjára emlékeztetnie?

Észrevették, ahogyan tanácstalanul várakozik, és ők is megálltak.

– Dzsít keresed? – kérdezte Tarik csendesen.

Meilin szótlanul bólintott. Nem bízott magában, hogy meg tudjon szólalni.

Néma csend borult rájuk. Semmi sem bukkant elő a ködből. Nem hangzottak lépések a kavicsokon, nem villant fel egy panda fekete és fehér bundája a ködben.

Dzsínek nyoma sem volt.

Meilin összehúzta magán a köpenyét, megborzongott a nyirkos, kísérteties levegőben.

A panda elő fog jönni. Egyszerűen muszáj felbukkannia!

Még több végtelennek tűnő pillanat telt el. Rollan közelebb húzódott, és amikor a lány nem tiltakozott, átkarolta a vállát.

– Mindjárt visszajön – suttogta.

Meilin ismét bólintott.

Azután várt tovább.