12.

ÚJABB ÁLOM

Meilin egy híd romjain állt egy elhagyatott, sivár kertben, és lepillantott az alatta elterülő tavak kiapadt medrébe. A jókora, egykor gyönyörű halak halvány narancs- és sárga színű holttestei a zöld, rothadó hínárnövények tömegébe gabalyodtak. Meilin körül mindenfelé holtan meredtek a fák és virágzó növények az égnek, élettelen, nedves ágaik törötten lógtak, vagy szánalmasan elterültek a földön.

Az egész kert olyan hatást keltett, mintha árvíz martalékává vált volna, mintha egy szökőár söpört volna végig rajta, ami mindent elpusztított, majd őrült tombolással visszatért az óceánba.

Xao nagyapa kertje.

Még mindig megismerte, ilyen szörnyű állapotban is. El tudta képzelni, hogyan jajgatnának nagyszülei a pusztítás láttán, miután olyan sok aprólékos munkát fordítottak a kert csinosítására a hosszú évek során. Dühösek lennének – körülbelül öt percig. Azután ingujjukat feltűrve újfent neki-gyürkőznének, hogy eltakarítsák a romokat.

Meilin félretette a kezében tartott napernyőt, lehajolt, majd elkezdte kihúzogatni a gyomot a híd deszkái közül, lehajítva őket a tó medrébe.

– Ne vesztegesd az erődet, Pöttömtigris!

Meilin gyorsan felállt, majd megperdült.

Édesapja fellépett a hídra, végigpillantott a kerten, tekintetében mély fájdalommal.

– Szerettem ezt a kertet. Már gyermekkoromban is szerettem, és mindig szívesen hoztalak ide, amikor még kicsi voltál. – Szomorú mosolyt vetett a lányára. – Azon kevés helyek közé tartozott, ahol valaha is játszhattál. Borzasztó gyorsan kellett felnőnöd, Meilin.

– Apám! – nyögte ki Meilin elcsukló hangon. A tábornok olyan... egészségesnek, erőteljesnek, elevennek látszott. Tele volt élettel.

Hirtelen valami megmozdult mögötte a túlburjánzott bokrok mélyén. Meilin megfeszült, keze a napernyő után nyúlt – de már nem is napernyő volt többé. Lándzsává változott, hegyes vége veszedelmesen csillogott.

Azután Dzsí bukkant elő a növényzetből, majd lassú pislogással körülnézett. Ezüstös szeme találkozott Meilin pillantásával, és a panda felcammogott a hídra. Meilin apja letekintett Dzsíre, amint a szellemállat komótosan elhaladt előtte.

– Szörnyű tévedés – mormolta az orra alatt.

– Nem igaz! – tiltakozott Meilin. – Először én is azt gondoltam, de... minket tényleg egymásnak szánt a sors.

Dzsí felágaskodott a hátsó lábára, két mellső mancsát pedig a híd szétroncsolt korlátjára támasztotta. Szeme körül a fekete szőr csak még nagyobbnak és bánatosabbnak mutatta a tekintetét.

– Remélem, hogy ezt sohasem felejted el, Meilin! – mondta bársonyos hangon a panda.

Baljós borzongás futott végig Meilin testén. Odafenn az égen egy csapatnyi holló szállt fel az egyik halott fáról, majd szétszéledtek a szürke fellegek között, fülsértő károgás közepette.

– Ki innen! – kiáltotta váratlanul az édesapja. Meilin összerezzent, megrémítette a hangjából áradó mérhetetlen düh. A tábornok tett egy lépést Meilin felé, és haragosan nézett a szemébe. – Ki innen! – kiáltotta még egyszer. – Nem vagy a lányom!

Meilin kétségbeesetten hátratántorodott, és kis híján keresztülzuhant egy résen, ahol a híd deszkái már teljesen elkorhadtak.

– De hát a lányod vagyok! – bizonygatta. – Apám, mi a baj?

Vér fröcsögött elő a tábornok szájából. Meilin elborzadva látta, ahogyan még több vérfolt terül el a mellkasán, átáztatva a ruháját.

– Sohasem lett volna szabad rád hallgatnom! – sziszegte fenyegetően.

– Sajnálom – suttogta Meilin reszkető hangon. – Apám, kérlek! – A tábornok azonban félrelökte a lánya kinyújtott, esdeklő kezét, és hátat fordított neki. A háta is száz sebből vérzett, közülük nem is egynek a mérete és alakja óriási krokodilfogakra vallott.

– Ne érj hozzám! – mordult fel az édesapja. – Nem vagy a lányom!

Eleredt az eső; amolyan hideg, nyirkos és bénító zápor, ami többnyire a nyomorúságot szokta jelképezni az álmokban.

– Dzsí! – könyörgött Meilin a szellemállatához fordulva. – Mi ütött az apámba? Miért lett hirtelen olyan dühös rám? – Két kezébe temette az arcát. – Mert én okoztam a halálát. Ez az oka, ugye?

– Meilin – szólt a panda. Dzsí odaballagott Meilin mellé, meleg testével a lány oldalához simult. – Bocsáss meg magadnak! Most, akkor és később is!

– Nem tudok – suttogta Meilin a könnyein keresztül.

– A legrosszabb még hátravan – figyelmeztette Dzsí halkan.

– Még az apám és egész Zhong elvesztésénél is rosszabb? – kérdezte Meilin. Teng tábornok lassan elbicegett, kezét az oldalára szorítva, és időnként megállt, hogy levegő után kapkodjon. Meilin a legszívesebben utánarohant volna, hogy megkérje, ölelje magához, ahogyan régen is gyakran tette, amikor még kislány volt.

Ám a tábornok szemében lángoló düh... Meilin képtelen lett volna újra szembenézni vele.

– Rosszabb – mormolta Dzsí. – Jaj, Meilin... Nem mondhatom el, de tudnod kell...

A panda hangja egyszer csak elhalt, amint dermesztő, hideg szél süvített végig a kerten.

– Mi az? – kérdezte Meilin. – Mi fog történni?

Dzsí előrehajolt, mint aki beszélni szeretne, de a szél, az eső és a zörgő, élettelen faágak elnyomták a hangját. Meilin lekuporodott, kezét mindkét oldalon Dzsí fejére tette, és egymáshoz érintette az orrukat. Még így sem hallotta azonban a panda egyetlen szavát sem. Akármilyen intést próbált is átadni neki a szellemállata, sajnos nem jutott el hozzá.

Meilin csupán önmaga tükörképét látta Dzsí ezüstös szemében: egy apjától és otthonától megfosztott fiatal lányt, aki senkiben sem bízhat. Egy lányt, akinek meg kell mentenie Erdászt, mindössze egy panda segítségére támaszkodva.

Meilin lehunyta a szemét, és homlokát fáradtan Dzsí puha, fekete és fehér szőrére hajtotta.

Amikor ismét kinyitotta a szemét, Dzsínek színét sem látta, és újra a csónakban találta magát a tenger hullámain. Az ég levendulaszínben pompázott, éppen ilyen árnyalatú volt Kusha, Meilin szolgálólányának kedvenc kimonója is. Az első csillagok kezdtek felragyogni a feje fölött, miután a nap már lenyugodott a láthatáron. Sajgott a lába, és úgy érezte, mintha ezernyi apró tű szurkálná elgémberedett karját. Ráébredt, hogy alvás közben a szellemállatát rejtő tetoválásához szorította az arcát.

Óvatosan felült, megdörzsölte a karját, miközben Rollan felhúzta az evezőjét, és megfordult, hogy ránézhessen.

– Örülök, hogy tudtál aludni egy kicsit – szólalt meg a fiú. – Úgy tűnt, hogy szükséged van rá.

Meilin nem válaszolt.

Szívesen kitartott volna akár egy hétig is alvás nélkül, ha elkerülheti azt a szörnyű rémálmot.

Most már örökké kísérteni fogja, ahogyan körülveszik gyermekkora romjai, és az apja véres arccal rákiált: „Ki innen!” és „Nem vagy a lányom!”.

Két karját szorosan a lába köré fonta, és lehunyta a szemét. Nem akart sírva fakadni.

Csupán egy álom volt.

Csak hát, amikor utoljára beszélt Dzsível egy álomban, a panda segített neki felébredni és ráeszmélni, hogy alvajáróként bolyong a Napnyugta-torony tetején a zuhogó esőben. Szóval, vajon mit jelenthet ez a mostani álom?

Talán valami szörnyűség van készülőben?

Mit próbált Dzsí az értésére adni?