HUSZONHAT…

Abigail

 

Itt van hát Maria Collins teljes valójában. A Christ Church katakombáiban történt incidens óta nem találkoztunk. Nem hiányzott, kétség sem fér hozzá. A jelmezek iránti beteges vonzalma máig nem szűnt meg. Volt ő már nemes szűz kisasszony, viselte a Reginald által nekem szánt királynő kosztümöt Ilyn bálján. (Az ikrek igen közeli kapcsolatban álltak Reginalddal; persze kérdem én, melyik lány nem állt még közel egykori vőlegényemhez?) Most éppen csíkos blúzt, miniszoknyát, rikító harisnyát, még rikítóbb szandált, egy furcsa vörös kalapot és egy nyakba kötött, szintén vörös kendőt visel. Kezében kis harmonikát nyüstöl (felismerem, atyám rezindenciáján megfordult minden hangszer), használni nem tudja, nyikorgó, vinnyogó hang jön a szerkezetből, de messze nem olyan idegesítő, mint Mariáé.

– Uí, uí, mádmázell – rikácsolja gonosz mosollyal, miután lemászom a kis létrán a szűk szerkezetbe. – Na jó, a franciámon van még mit javítani, Mercade folyékonyan beszéli, ezért tudott beépülni a kis hadseregetekbe.

– Nem az én hadseregem – vetem oda undorral, míg lesegítem Joanát.

– Ezt jó hallani, csajszi.

Itt az idő, szemtől szemben állunk. Ideje beváltanom az ígéretem. Mintha Maria is arra várna, mikor támadok rá, bár könnyűszerrel kivédené szánalmas próbálkozásom. Incselkedve, kihívóan bámul. Egy szemernyi indulat sincs bennem. Mi ez? Történt valami odafent, ami velejéig megváltoztatott, de nem volt még egy szusszanásnyi időm, hogy végiggondoljam.

Mi is történt pontosan? Ahogy mászni kezdtük az Eiffel-tornyot, Evrard visszafordult, s ezt olyan hevesen tette, hogy a hátán csüngő Mathieu majdnem beverte a fejét a vasszerkezetbe. A rádióján hallhatott valamit. Egyenesen a Szajna partjára mentünk, két, tíz méter hosszú, halforma jármű várt ránk a vízen. Tetejükön kerek nyílás. Evrard rám parancsolt, hogy adjam át neki Joanát, mire a kislány bömbölni kezdett, velem akart maradni. Így Evrard és Mathieu bemásztak az első kis szerkezetbe, míg én és Joana a másodikban kötöttünk ki.

Ez volt az, ennyi. Részese voltam a whitechapeli hatalomátvételnek, ezrek hullottak el a szemem láttára, s mi történt akkor? Arcom sem rándult. Alig egy perce Joana kiabálni kezd, hogy az apja helyett velem akar maradni. Mi történik? Minden. A Föld fordult egyet. A feje tetejére. A kislány ragaszkodása úgy hatolt a lelkembe, mint holmi faltörő kos. Ahogy leveszem róla a túlméretezett gázmaszkot, és kibugyolálom a védőkabátból, átkarolja a derekamat. A boldogság kis satuja ez, meglepő a szorítása. Nem enged el sosem. Ez lenne az ideális. Képtelen vagyok az erőszakra. Maria tudja ezt.

– Vicces ez a lány, nem? – jegyzi meg Joana, míg Mariával méregetjük egymást.

– De még milyen vicces. Kipróbálod?

Joana a szokásos manószerű mosolyával utasítja el a felkínált harmonikát, a fejét a csípőmnek dönti.

– Sebaj, lesz még időnk megismerni egymást – legyint Maria, majd ismét rám emeli gonoszan csillogó, fekete szemét, és pördül egyet. – Hogy tetszik a francia divat?

Csúnyát szeretnék mondani, de nem a kislány előtt.

– Mintha rád kakálták volna – sziszegem.

Joana önfeledt kacagását elnyomja valami nyugtalanító, fémes zaj. Egy bőrbe öltözött férfi zárja le éppen a fejünk felett lévő, kör alakú nyílást. Felismerem.

– Üljetek le, a másik hajó már elindult, be kell érjük – mondja Sir Flabegast, a Collins ikrek testőre, majd elfoglalja a helyét a kis vezetőülésben.

Először süllyedni kezdünk, majd ahogy elindulunk, ugrik egyet a kis tengeralattjáró. Meglepően fürge szerkezet. Megkapaszkodunk a fémlétrában, majd leülök az egyik ülésbe. Joanát az ölembe veszem. Maria velünk szemben foglal helyet.

– Mit csináltatok az apámmal? – Nem teketóriázom. Fölösleges.

– Mily gazságot tettetek atyámmal? – nyávog Maria. – Hiányzik az úri dialektus. Ez tetszik. Nem is érdekel, mi van Demetriusoddal?

– A másik hajóban van – mondom. – Mivel utaltál rá, hogy Mercade beépült, gondolom, ő szöktette meg.

– Bárcsak láthattam volna a franciák arcát, mikor eltűntek. Miután eleredt az eső, Mercade egyszerűen kivitte a Királyt a Szajna partjára, és zutty. Előtte persze letakarta, nehogy szétégjen a csinos pofija. Képzeld, a franciáknak nincs tengeralattjárójuk. Ha lenne sem tudnának mit kezdeni vele. A Szajnában túl sok a törmelék, és egy átlagos jármű falát rögtön átmarja a savas víz. – Maria elégedetten megütögeti a hajó falát. – Londiniumi gyártmány. Tudod, hogy csempésztük Párizsba? Elképesztő sztori, hallanod kell. Az úgy volt, hogy…

– Mit csináltatok apámmal?

Maria elkomolyodik, a tompa fény baljós éleket rajzol az arcára, ahogy lassan előrehajol, mintha sötét titkot készülne elmondani.

– Mindent megtettünk érte. Sajnálom.

– Megöltétek – morgom.

– Mi most veszélyben vagyunk, Abigail?– kérdi Joana.

Maria válaszol.

– Nem, kicsi lány. Ellenkezőleg. Abigail apukáját megmentettük. Megsérült, és mi kórházba vittük. Megpróbáltuk meggyógyítani.

– Ne beszélj a lányhoz – utasítom Mariát higgadtan. Magam is meglepődöm a nyugodtságomon. – Ha mondandód van, azt hozzám intézed.

– Apád még él, Abigail. De tudnod kell, hogy megőrült.

Eszembe jut, ahogy a Stonehenge földjén gubbaszt az egyik kőhöz láncolva, sírva, nevetve. Így láttam utoljára az apámat, mielőtt berobbant alattunk a föld.

– Amikor rádión beszéltetek, azért sírt, mert annyira meghatódott a hangodtól. Szeret téged, Abigail, és nemsokára találkozni fogtok.

– Párizsban van? – kérdezem.

– Igen. Sértetlenül. Talán az idegei is helyreállnak, ha találkoztok. Apropó. Szerinted Mathieu és Demetrius miről beszélgethetnek a másik tengeralattjáróban? Van miről témázniuk, az tuti. Szerinted megküzdenek érted?

– Hol van az anyám? – kérdezem.

– Hirtelen milyen családcentrikus lettél. Anya, apa… – Joanára kacsint. – ...gyerek. Na jó. Édesanyád hozzáment Flabegasthoz, most várják az első babájukat.

Mariát túl jól ismerem, hogy hassanak rám az olcsó viccei. Miután egyáltalán nem reagálok az ízléstelenségére, folytatja.

– Anyád is jól van, az eszét sem vesztette el. A Globe-rezidencián él a szakáccsal, Sir Huannal. Persze ne gondolj semmi rosszra. De valaki kell, aki megsüti a husit. Egy úrihölgy nyersen mégsem fogyaszthatja.

– Anyám nem ócska whitechapeli – mondom. – Képzelem, mi lehet Londinium utcáin. A csőcselék élve zabálja egymást. Lefogadom, a várost vörösre festette a vér.

– Abigail drágám, mit képzelsz? Nem emlékszel? Kitört a forradalom! Tudod, mi az a rendszerváltás?

– Londiniumi viszonylatban annyi, hogy mindenki nyershúszabáló tökkelütött lett – vágom rá. – Westminster, gondolom, nem hódolt be. Mit tettetek? Megöltetek mindenkit?

– Tehát fogalmad sincs a rendszerváltásról, angyalom. Sokat kell még tanulnod a politikáról.

– Ha már így összejöttünk, világosíts fel!

– Ezer örömmel. Ne sértődj meg, de Globe Ritchardson egy diktátor volt.

– És Ilyn a nép ártatlan gyermeke – vonom fel a szemöldököm.

– Édesapád megvonta a húst az emberektől. Csak a nemesség juthatott hozzá. Így próbálta fenntartani a hatalmát. Jártál már a peremvidéken, ahonnan Demetriusod jött? Miből gondolod, hogy apád rendszere igazságos volt?

– Ilyn volt apám tanácsadója, végig ő mozgatta a szálakat.

– Ilyn az uralkodó volt. – Maria vallásos áhítattal beszél. – Emlékszel, mikor először találkoztál vele a Christ Church alatt? Akkor még fogalmunk sem volt róla, hogy ő a Buckingham romjai közt megbúvó kísértet, ő a régi időszámítás után ránk maradt megoldás. Próbálta mindazt irányítani, mire apád képtelen volt. Apádat csak a szűk környezete érdekelte. Jó kaja, színház, forró fürdők, hetyegés a szolgálólányokkal. Bizony. Kujon volt az öreg. És önző. Szégyent hozott a vérvonalára. Ilyn számára a vér szent dolog. És a vért kötelességünk a nép szolgálatába állítani.

– Atyám egyszerű rabszolga volt, nemes viselkedésével vívta ki a hatalmat.

– Mikor jössz már rá, honnan származol? Damaskinos nemzetsége nem csak legenda. De neked semmi közöd az ő vérvonalához.

– Szedelőzködjetek, megérkeztünk – morogja Flabegast.

Maria jókedvően fölpattan, felmászik a kis létrán, hogy kinyissa a fedelet. Ahelyett, hogy a szavain rágódnék, megsimogatom Joana fejét.

– Most utazni fogunk. Nagyon jó lesz, meglásd – suttogom.

– Szeretek utazni. Jobb, mint a föld alatt bujkálni – súgja vissza a kislány.

 

Maria megmondta, sokat kell még tanulnom a politikáról. Pedig félelmetesen egyszerű. Másról sem szól, csak azon tanakodik mindenki, hogyan lehet legálissá tenni a gyilkosságot. Hogyan bújtathatjuk eszmék mögé a lelkiismeretünket? Olvastam néhány könyvet az ősemberekről. Már ők is képesek voltak egy darab húsért gyilkolni. Aztán áldozatuk vérével istenségeket mázoltak a barlangok falára, hozzájuk imádkoztak megbocsátásért. Ilyenek vagyunk, tudjuk, hogy kell elnyomni magunkban az embert. De ahogy Joanára nézek, nem érdekelnek többé az egymást maró idióták. Nincs olyan, hogy sötét múlt vagy még sötétebb jövő. Csak most van. És most ennek a kislánynak törődésre van szüksége. Adhatunk neki eszméket, kényelmes otthont, húst. Felhizlalhatjuk hazugságokkal, vagy megajándékozhatjuk őszinteséggel. Én az utóbbit adom neki. Vajon az apjától mit kapott? És én a sajátomtól? Az egyetlen dolog, ami még működik ebben a világban, ennek a kislánynak a szemébe van zárva.

 

Nem.

 

Fogjuk.

 

Feladni.

 

Csípős éjszakai szél kap a hajamba, ahogy kibukkanok a kis tengeralattjáró tetején. Elállt az eső.

– Másszál, kicsim!

Joana félúton sincs a létrán, mikor türelmetlenül kiemelem a gépből. Zavar, ha nincs mellettem. Egymásra mosolygunk. Mi sem természetesebb.

– Legyetek üdvözölve Bolognában! – Maria mellettünk áll a tengeralattjáró tetején, egy közelben felsejlő hídra mutat. – Saint Claude. Bár nem tudom, jó-e a kiejtésem.

– A kiejtésed förtelmes, mint mindig – szól egy hang a sötétből. Mercade az. Francia katonai egyenruhát visel, Evrard mellett éppen abban segédkezik, hogy egy furcsa tárgyat emeljenek át a tengeralattjárójukból egy a hídról lelógó, denevérszerű szerkezetbe. Demetrius az, egy ágyhoz szíjazva, melynek lábain kerekek vannak. Ahogy közelebb csorgunk, rájövök, a hídról függő valami egy cirkáló. Evrard féltékenyen méreget a jármű nyílásából, a kezét nyújtja, de nem felém. Átemelem neki Joanát és már el is tűnnek a cirkálóban. Mathieu jelenik meg a nyílásban. Egyik kezével kapaszkodik, a másikat felém nyújtja, hogy átsegítsen. Jól titkolja a sérüléseit. Ma még a hold is világít, s a Szajnán tükröződő halvány derengésében látom, ahogy a fiú szája résnyire nyílik. Mondani szeretne valamit, talán, hogy igyekezzek. Teketóriázom egy kicsit, majd Mathieu-re bízom, beleesem-e a savas vízbe, vagy sem. Kezem lassan kicsúszik az övéből, de még időben elkapom a nyílás szélét. Mintha a gyenge lábon álló kapcsolatunk fizikai kivetülése lenne a jelenet.

A gép függőleges helyzete miatt nem könnyű elfoglalni a helyünket. A cirkáló oldalában egyesével sorakoznak a székek, melyeknek szélét létrának használva ereszkedem a gép gyomrába; apámat keresem. Leghátul ül Evrard, a másik oldalt Joana. Köszönésfélét suttog felém. Az apja szándékosan akarja távol tartani tőlem, már csak a gép elején van hely. Evrardék előtt ül a két iker. Megvetően méregetjük egymást, de csak ereszkedem tovább. Két whitechapeli bőrruhás meresztgeti rám a szemeit, igyekszem rájuk sem pillantani. Már csak Mathieu oldalán van hely. Nem bánom. Azt annál inkább, hogy Demetrius hordágyát pont Mathieu elé illesztették a gép oldalába. Kelletlenül méregetik egymást, szinte egyszerre fordítják felém a tekintetüket, ahogy a pilótafülke előtti falhoz térdelek, és beszíjazom magam az első ülésbe. Ha létezik kínos helyzet, ez kifejezetten az. Dem valami maszkféleséget visel a szája előtt, rendkívül rossz bőrben van, de vele később foglalkozom.  

– Azt mondtad, apám ezen a hajón van – dörmögöm. Játszom a szerepem..

Nem meglepő az ikrek cincogó kacaja.

– Azt mondtam, hogy Párizsban van – nyávog Maria elégedetten.

Miért is lepődnék meg. Játszik velem.

– Akkor ne várd, hogy jól viselkedjem – vetem oda, mire az ikrek még nagyobb kacagásban törnek ki.

– Imádunk, új Abigail – mondják kórusban.

Flabegast elfoglalja a pilótaszéket előttem, a műszerfal életre kel, karácsonyfaizzókra emlékeztetnek a színes lámpák. Emlékszem, odahaza néha engedélyezték az áram használatát karácsonykor, hogy égőkkel díszítsük a fát. Apám mennyire gyűlöli azt az ünnepet! Ócska új időszámítás előtti képmutatásnak nevezte mindig. Én és anyám persze ragaszkodtunk hozzá, hogy megtartsuk. A hústól roskadozó ünnepi asztal mellett sosem gondoltam arra, vajon a peremvidékiek hogyan ünnepelnek. Lopva Demetriusra pillantok. Megcsillan a szeme.

Halk zümmögéssel indul be a masina, lassan vízszintesbe emelkedünk, apró kattanással csatlakozunk le a híd aljáról. A zaj nem lesz nagyobb akkor sem, mikor már a levegőt hasítjuk. Hirtelen minden fény kialszik a cirkálóban, csak egy apró digitális térkép világít Flabegast előtt.

– Amíg ki nem érünk Párizsból, szabad a csók – viccelődik Flabegast. Senki sem nevet. Az ikreket kivéve persze.

Örök sötétség. Megszoktuk már mindnyájan. Íme, a világ legreménytelenebb csapata egy cirkálóba zárva: Joana egy pszichopata apával, egy vérszomjas, elmebeteg ikerpár, két whitechapeli ügyeletes hülyegyerek. És persze a krém: egy francia generális önbizalomhiányos fia, egy mosogatófiúból lett kannibálkirály és Londinium egykori polgármesterének leánya, aki nem átallott mindkettejükkel kavarni (tetszik a kavarás szó, annyira modern). Nos, Gunhilda nem lenne büszke.

Becsukom a szemem, ahogy Dr. Bartelomew Abbey kérte a feljegyzéseiben. Megpróbálom visszaképzelni magam a sárpincébe. A király megfogja a kezem. Kilépünk. Látni akarom az aranypiramisokat. Az aranytermeket. El akarok olvadni tőlük. Emlékek, egy fenét! A fantáziám túl erőtlen ahhoz, hogy elképzeljem Eldorádót.

Mire kinyitom a szemem, kellemes félhomály fogad. Elhagytuk a várost, Flabegast visszakapcsolta a lámpákat. Halk susmorgás tölti be a gépet. Kicsatolom magam, Demhez ugrok, és átölelem. Fáradtság- és félelemszaga van. Durván lerántom róla a maszkot. Kísértetkoponya néz vissza rám. A szeme helyén tátongó két gödör azt kérdezi, miért tettem? Miért hagytam el? Nem érzékenyülök el. A szememmel válaszolok. Mert így hozta a sors. Mert csak az árral sodródtunk mostanáig, túl rémültek voltunk ahhoz, hogy kezünkbe vegyük a gyeplőt. Az idő most érkezett el. Mathieu-re pillantok. A tekintetébe visszatért a félelem. Öreg hiba. Van még mit tanulnia. Az egész cirkáló engem néz.

– Abigail drágám, ülj vissza – pillant hátra Flabegast.

Kioldom Demetrius szíjait, a fiú erőtlenül omlik a vállamra. Megtartom, alig lehet negyven kiló.

– Tehát igaz! – pattan föl Maria. – A király nincs többé.

– Ajjaj, rossz kislány – vigyorog Mercade. – Büntetést érdemelsz. Azt hittem, Demetrius rájátszik, de mikor átvérzett a kötése, gondoltam, hogy bajok lesznek.

Maria játékosan megjátszott dühvel fordul a gép hátulja felé. Még a kezét is csípőre teszi.

– Ez hogy történhetett?

Evrard flegmán megrántja a vállát.

– Nem én tartottam a gyertyát. Mathieu rosszalkodott.

Maria kecsesen hozzánk lépked, Mathieu vállára teszi a kezét.

– Ejnye, ejnye.

Mathieu dühbe gurul.

– És mi lesz a büntetésem? Csak azért kérdezem, mert jól tudom, hogy nyilvánosan végeznek majd ki Londinium egyik terén, hogy velem statuáljanak példát. Ez akkor is megtörtént volna, ha nem nyúlok Abigailhez.

Mathieu felém pillant. Tudjuk, mit kell tennünk, és csak reménykedhetünk, hogy elég erősek leszünk hozzá. Óvatosan beültetem Demetriust a székembe.

– Nem kéne összevérezni a kárpitot – nyafog Maria, undorodva nézi a csontvázat, mely egykor rémkirályuk volt.

– Abigail, utoljára kérlek, ülj vissza a helyedre! Demetrius haldoklik, ezzel csak felgyorsítod a folyamatot – morog Flabegast.

– A király nem hal meg. – Ezt magamnak mondom, de mindenki hallja.

– A király? – kérdi gúnyosan Maria, és ismerős zöld üvegcsét vesz elő a zsebéből.

Dem füléhez hajol, suttogni kezd, de úgy, hogy én is halljam.

– Milyen érzés legyőzöttnek lenni? A fiú, aki meglőtt, elvette az asszonyod.

– Hagyd abba! – sziszegem.

Maria persze folytatja.

– Nem kellesz Abigailnek. Miután megérezted, hogy megszűnt a kiválasztódás, az első gondolatod az volt, de jó, hogy nem fogod megenni. De aztán jött a fájdalom. Nem, nem a lőtt seb fájt. Hanem a szíved. Mert reménytelenül szerelmes vagy Abigailbe.

– Ez nem fog összejönni. – Egyenesen Maria arcába hajolok, hogy jól lássa diadalittas tekintetem. – Vége van, Maria.

Maria kacsint egyet, mire egy könnycsepp buggyan ki Dem szeméből. A lány leszüreteli az üvegcsével.

– Nem hiszem, kiscsaj – suttogja vigyorogva, majd lehajtja az üvegcse tartalmát.

Vidáman kiegyenesedik, az utasokhoz intézi a szavait.

– Demetrius Wannamaker könnye a világ legerősebb bájitala. De ez a lötty, amit most kóstoltam, olyan ízetlen és hatástalan, hogy mellékvese mellé sem ajánlom kísérőnek.

A két whitechapeli kiskatona mohón felpattan, kikapja Maria kezéből az üvegcsét, és jókedvűen szüretelnek Demetrius arcáról. Dem ügyes. Nem szégyelli a könnyeit. Mintha tudná, mire készülünk. A két hülye kortyolgat, mintha valami kocsmában lennének. Utoljára még végigmérnek perverz, tompa tekintetükkel, majd bólogatva, sugdolózva visszaülnek.

 Biztonsági öveket becsatolni! A színdarab legújabb felvonása izgalmas lesz. A dialógust Abaigail Ritchardson kisasszony kezdi (miközben azon tanakodik, fáj-e a halál).

– Evrard, azt hiszed, tényleg egy csinos kis lakás vár rád Whitechapelben?

– Nem is vagy olyan okos, mint hittem – nevet Evrard. – Mit gondolsz, kinek a testébe költözik majd a Lélekevő, he?

Evrard büszkén mutogat magára.

– Innen egyenesen a Westminster katedrálisba megyünk. A szertartást már előkészítték. Kíváncsi vagy, ki hordja majd az ismeretlen leány lelkét?

Joanára pillant.

– Van egy határ, melyen túl egy ember már nem lehet betegebb – mondom.

– Tartozom egy vallomással. – Evrard lassan feláll. – Érdekel a Nagy Könyv. Kívülről fújom. Tudod, mi történt az ismeretlen leánnyal, miután beszennyezte a vérét? Nos, a Lélekevő attól még felfalta. Így jár, aki nem olvassa végig a házi feladatát.

– Mindenki fogja be! – rivall ránk Flabegast.

– Nagy könyvmoly vagyok ám! – Evrard megindul felém. – Olvastad már a Boszorkányok szakácskönyvét? Lefogadom, nincs meg apucinak. Ezt használták, mikor megpróbálták a te Reginaldodba csalni a Lélekevő szellemét.

Eszembe jut a látomásom. A boszorkány, Reginald és az ikrek sötét szertartása a Buckingham romjai közt.

– Áthoztak egy szép követ a Stonehenge romjaitól. – Evrard képtelen befogni, mintha valami torz győzelmi beszédet tartana. – Azon fogunk kivéreztetni, drágám. Szükségünk van az ártatlan kis lelkedre. Demetriusod végignézi majd az egészet. Ne aggódj, életben tartjuk. A Lélekevő lelke itt van a levegőben. Elszakadt ettől az idiótától. De te, kedves Abigail Ritchardson, te vagy az ismeretlen leány. Kéjtől szennyezett testednek el kell pusztulnia.

Az egyik whitechapeli katona feláll, Evrard elé lép.

– Ennyi elég lesz, nem kell minden poént előre lelőni, haver – sziszegi.

– A leendő királyoddal beszélsz, rabszolga – morogja Evrard a vele szemben állónak.

– Csak nehogy túl nehéz legyen az a korona! – feleli a kiskatona.

– Fiúk, fiúk! – mosolyog Maria. – Majd otthon kakaskodjatok, most mindenki üljön szépen vissza! Abigail, segíts visszacsatolni Demetriust, kérlek.

Dem félig fekszik a székemben, olybá tűnik, mintha már halott lenne.

A két férfi szitkozódva visszaül a helyére.

Rászíjazzuk Demet furcsa hordágyára. Mariára mosolygok, keresztbe fonom a karom. Meglepve bámul mindenki. Maria leesett álla tetszik a legjobban. Sehonnan jött önbizalom. Egyesek számára őrültség. Másoknak életmód. Megváltoztál, Abigail.

– Nem gondoltad komolyan, hogy felmászom a retkes hajótokra terv nélkül. – Megvetően ingatom a fejem, mintha egy kisgyermeket oktatnék ki. – Ígértem valamit a rádióban, emlékszel?

– Abigail… – Teljes döbbenet, Maria persze rájátszik. – Szeretlek, még sosem imádtalak ennyire. Végre felnőttél, végre közénk tartozol. Sajnálom, hogy meg kell halnod, tök jó barátnők lehetnénk.

Ráérősen megindulok Evrard felé. Lassan. Nyugodtan. Vidám mosollyal. Evrard érdeklődve ráncolja a szemöldökét. Örül neki, hogy nem kell unatkoznia. Most rajtam a sor, hogy kiselőadást tartsak.

– Azt állítjátok, hogy Demetriusnak két lelke van. Egy lúzer parasztfiú és egy ősi kannibál király. Bennem viszont csak egy személyiség lakozik. Hogy is van ez? Demetriust egyszerűen megszállta egy szellem? Ugyan már! Demetrius az Demetrius. Az emberek nem változnak meg csak úgy.

Az egyik whitechapeli elállja az utamat. Nem jövök zavarba, neki magyarázok tovább.

– Mi akkor változunk meg, ha úgy döntünk. Ez tesz minket emberré. Tegyük fel, hogy véget vetettem a kiválasztódásnak. Szomorú, Dem nem akar többé felfalni. De ez miért jelentené azt, hogy már nem ő a Lélekevő?

 

Hátrapillantok. Ahogy vártam. Maria egy kést szorít az eszméletlen Dem torkához.

– Akkor csupán annyit a teendőnk, hogy elintézzük a pasidat. Már rájöttünk, hogy lehet egy holt lelket sakkban tartani és egy kiválasztott testbe csalni.

Maria felé fordulok.

– Még mindig nem érted. Demetrius könnyei nem a jövőt mutatják. A Halál az álmainkon keresztül kommunikál velünk. De a Lélekevővel nehéz dolga volt. Demetrius lelke olyan, mint egy fal. A Halál, végső elkeseredésében megpróbál beleférkőzni a testébe. De nem jut túl mélyre. Neki csak a könnyek jutnak. Ha kicsordul egy csepp, az már nem Demetriusé. Abban már a Halál lakozik. Az örökkévalóság. Ha megízleled, azt hiszed, hogy a jövőt látod. Az agyad ezt akarja elhitetni veled. Pedig ez nem jövő. Csak ígéret. Annak az ígérete, hogy minden álmod teljesülhet. De csak az általunk Halálnak nevezett lény által. Az ő birodalmában, ahol újrakezdheted. Ahol a fáradt lelked emlékei eltűnnek, csak az örökkévaló marad és a lehetőség, hogy újrakezdd. Hogy halhatatlan vagy.

Maria elégedetten hallgatott végig.

– Látod, kiscsaj! Te is whitechapeli lettél.

– Ha a boszorkányotok kidolgozta a lélekátruházást, miből gondoljátok, hogy a konkurenciátok, maga a Halál, nem dolgozta ki a saját stratégiáját? – kérdem. – Öld meg Demet, és a Lélekevőt nem kapjátok vissza. Soha. A kiválasztódással csak torz éhsége szűnt meg. De még ő a királyotok. Aki nem szenved már előző életeinek perverzióitól. Akinek saját választása van. Aki végre belép a Halál birodalmába. És hadd ábrándítsalak ki. Ő Demetrius, nem pedig egy gonosz szellem által megszállt test. Az előbb arra utaltál, hogy szerelmes belém. Legyen hát. Hallottál már a szerelemkönnyekről? Reginald nagy szakértője volt. A szerelemkönny alattomos itóka. Csak később üt be. De akkor nagyon. Úgyhogy, irodalmi nyelven szólva, ezt most elkúrtátok.

– Abigail mondott egy csúnya szót – szólal meg Joana.

Mintegy végszóra, kiesik a kés Maria kezéből. Ugyanez történik a két whitechapeli idiótával is mellettem.

– Jó szórakozást az álmaitok birodalmában – mondom kedvesen, mire a három részeg fékeveszett vihogásba kezd.

Kikapom a két öntudatlan katona kezéből a gépfegyvert. Az egyiket Mathieu-nek dobom. A másikat Evrardra fogom.

– Nem is tudod használni! – mordul rám.

– Jó tanárom volt. – Látványosan kibiztosítom a fegyvert, majd Mathieu felé kacsintok, aki a pilótát, Flabegastot vette célba.

– Tehát nem csak szerelmeskedéssel töltöttétek a pásztorórát – morog utálkozva Evrard. – Nagyon ravasz.

– Azt hitted, nem jöttem rá, hogy a véget akarsz vetni a kiválasztódásnak? Végig csak király akartál lenni.

– Ha ilyen okos vagy, miért nem én segítettem megszüntetni a kiválasztódást?

Evrardnak igaza van. A bunkerban megpróbált megerőszakolni. De megtette volna, ha hagyom? Vagy csak rám akart ilyeszteni? Életben hagyta Mathieu-t. Valamiért fontos volt számára, hogy Mathieu szüntesse meg a kiválasztódást.

– Bántani fogod apát? – kérdi Joana elkerekedett szemekkel.

Nincs mese, én csak a legjobbat akarom a kislánynak.

– Joana! Csukd be a szemed és fogd be a füled! – Hangom parancsoló.

Joana engedelmeskedik, az apja leesett állal, kérdően néz rá.

– Ha már a ravaszságnál tartunk – mondom Evrardnak – Élve meg akartad enni a lányod, hogy aztán felfalasd magad Ilynnel. Ez nem ravaszság. Született vesztes vagy. Eldobtad magadtól az egyetlen dolgot, ami egy picit jóvá tesz téged.

– Mi lenne az? A sármom?– vigyorog őrülten Evrard.

– A kislányod – felelem.

Flabegast jobbra dönti a gépet, elvesztem az egyensúlyom. Evrard vadállatként veti rám magát, de elvéti, ahogy a gép a feje tetejére pördül. Csak lebegek, mint az álmaimban, annak a fának a törzsében. Minden annyira gyorsan történik, mégis képes vagyok megállítani az időt, hogy a dulakodó Mathieu és Flabegast lebegő párosára pillanthassak. A testőr megpróbálja kicsavarni ellenfele kezéből a fegyvert. Mathieu nem tétovázik meghúzni a ravaszt. Flabegast a nyakába kapja a lövést, a hatalmas test szaltózik egyet a semmiben, először a plafonnak, majd a padlónak ütődik. Vagy fordítva? Nincs fent és lent többé. A káosz közepén a két katona, és a Collins ikrek járják furcsa kísértettáncukat, ernyedt testük kacagástól rázkódik a levegőben, szépet álmodhatnak a könnyektől. Joanát erősen tartják a biztonsági hevederek, fülét befogja, szemeit összeszorítja, a haja igézően hullámzik fölötte. Vagyis alatta. Nem mindegy? Nincs idő. Számomra nincs. Bepréselem magam Evrard székébe. Míg becsatolom az öveket, Evrard megragadja szabadon maradt fegyveremet. Kitámasztja magát a plafon és a széksor közötti űrben, erősen koncetrál, hogy célba vegyen. Szinte szánalmas. Neki nem áll meg az idő. Túl önző ahhoz. Szembenézek a torkolattal. Ugyan, mitől féljek? Vetek egy utolsó pillantást Joanára. Jaj ne! Minket néz. Szája iszonyatos sikolyra kerekedik, de az idő hiánya kiszippantja a hangot az univerzumunkból. A szemem elé kapom a tenyerem, így jelzek neki, ami most jön, nem kell látnia. Joana és én olyan jól megértjük egymást. A kislány újra becsukja a szemét. Remélem, most valami szépre gondol. Evrard meghúzza a ravaszt. A lövedék súrolja a fülem, azt sem hallom meg, ahogy a mögöttem lévő falba fúródik. Kedves Evrard pedig a padlóba, ahogy a gép szaltózik egyet. Mathieu ül Flabegast helyén, próbálja átvenni az uralmat az elszabadult cirkáló felett. Mikor már azt hinnénk, egyenesbe kerülünk, vakító nappali világosság önt el mindent, ahogy a földbe csapódunk. Robbanás vérvörös lángjai marják az olvadó falakat. Na ezt hogy élitek túl, Abigail? Sehogy. De ez nem jelenti azt, hogy bármitől is félnünk kéne. Nem történik semmi rendkívüli. Csupán meghalunk.