HÚSZ…

Egy ismeretlen leány feljegyzései

1546. október 26.

Egykori nevelőapám megőrült. Vajon őrült volt már akkor is, mikor magához fogadott? Nem láttam ily módon eszét veszteni soha, talán Orellana úrral kötött barátsága szédítette el, talán minden ok nélkül zavarodott meg elméje. Talán a láz. Csakugyan azt hiszi magáról, hogy egy ősi istenség, aki úgy foglalja majd el a Halál birodalmát, hogy segédkezik egy bennszülött király meggyilkolásában? S az én szerepem? Egy tikett? Egy rongyos biléta, mely belépést biztosított a doktornak erre az Eldorádó nevű helyre? Aranyvárost emlegetett, de kétlem, hogy bármi csillogna e sötét helyen, melyet Dr. Abbey őrülete színez feketébbre. Egy barbár étke leszek egy hibbant öregember lázálmai miatt.

Vajon én, ki a Halállal álmodott, mennyire vesztettem eszem? Talán terjed valami a dzsungel nehéz, párás levegőjében, mely tévképzetet ültet az emberek fejébe, legyen szó idetévedt utazóról vagy egy kannibáltörzsről.

„Maradj életben a síkodon, leány! Valami történik! A világotok változás küszöbén áll. S eme változás nem lesz ínyetekre. Nem végezted még be a sorsod.”

A Halál szavai ismétlődnek fejemben folyton. Azt mondják, a túlvilágon nincs idő. Akkor a Halál előre láthatta, hogy áldozati bárányként falnak fel. Vajon arra utalt, hogy nincs kőbe vésve a sors? Nincs kőbe vésve az idő? Mégis, milyen változás előtt áll a világunk, s ki lennék én, hogy megoldjam mind az élők, mind a holtak problémáját? Mi lehet a rejtélyes örvény, melyet az említett Lélekevő kavart a túlvilágon?

Biztosan választ várok ezekre a kérdésekre? Vagy csupán életben szeretnék maradni. Leteszem a pennám, mert tudom, hogy figyel a résen át, mint gyermeteg kukkoló. Már nyílik is az ajtó…

1546. október 27.

Szavakkal képtelen vagyok hangsúlyozni, tettekkel bizonyítom hát, már nem vagyok az a leány, kinek a doktor nevelt. A doktor rögtön rájött, ahogy a pincébe toppant egy gyümölcskosárral. Jókedve rögvest lelohadt, ahogy rám pillantott. Soha sem emelt kezet reám. De ma reggel – a gyümölcskosár mutatja számomra a napszakot, eszerint dátumozok – tenyere hatalmasat csattant arcomon. Haszontalan kísérlet volt ez elégedett mosolyom lehervasztására. Jókedvem kitartott akkor, s kitart most is. A királynak eszében sincs felfalni. Életben maradok.

„Cafka! Mit tettél, leány? Ezért őrizted erényed tizennyolc esztendeig? Hogy mielőtt sorsod beteljesedne, elronts mindent?”

Dühe sosem érzett káröröm számomra. Jól esett gonoszkodnom kicsit, s így szólottam:

„Nem adtam okot a felháborodására, jó uram!”

„Ne játssz velem, te könnyűvérű! Látom a szemedben a parázna csillogást! Odaadtad tested a királynak, s ily módon szabadulnál. De itt maradsz, s halálod hasztalan lesz. A kéjjel beszennyezett vér mit sem ér.”

A doktor ezzel újabb ütlegre emelte kezét, de fürge árny jelent meg mögötte, s a falhoz vágta támadóm. A királyom szeme Zeuszként szórta a villámokat a sarokban rongybabaként fekvő doktorra. Megindult felé, de útját álltam. A gyilkos düh hegyvonulatai sóvárgó mezővé simultak arcán. Csak mi voltunk ketten a világon, s ő kézen fogott, vezetni kezdett a nyitott ajtó felé. A doktor a király nyelvén kezdett kiabálni, de amaz csak vezetett. Lassan, biztosan. A mennyországhoz vezető út salakkal van borítva. De a kaput aranyból öntötték.

A doktor már angolul könyörgött, mire elértük a rozoga faajtó küszöbét.

„Ne menj ki, leányom, még nem állsz készen, hogy lásd Eldorádót! Bele fogsz őrülni a szépségébe, ahogy a király őrült bele a tiedbe! Csak a szépséged kell neki, leány, a lelked már egy fabatkát sem ér! Hallod, te cafka? A lelked elveszett!”

A trónteremben körmölöm e sorokat. Pennám aranytoll, talán egy mesebeli főnixé. Tintám a legszebb vörös, mit valaha láttam, tán egyszarvú vére. Királynő vagyok, s a világ legnagyobb birodalma az enyém. Hatalmasabb vagyok az életnél és hatalmasabb a halálnál. Hogy Eldorádó szép-e? Hogyan is fogalmazott az ostoba doktor lázas szavaival? Csukd be a szemed, s megsúgom.

Talán mégsem csupán magamnak írom e naplót.