HÉT…

Summer

Követem Leroyt a vezérlőbe. Monitorok mindenhol, áporodott, dohos levegő, mintha a műszerek okádnák ki magukból. Nincs nagy mozgás, rögtön észreveszem Zoet az egyik panel előtt.

– Coltridge tiszt mától az alhadnagy beosztottja – duruzsolja a generális, mikor mellé érünk, de a lány fel sem néz az előtte villódzó monitorokról.

Tehát már tiszt vagyok. Miért nem tudok én örülni semminek?

– Az orvos szerint nincs sérülés, csináltak ENG vizsgálatot, az idegei is épek – mondja Zoe, miközben egy ágyban mocorgó alakot figyel az egyik képernyőn. Hol magára húzza a takarót, hol lerúgja, Abigail fürdik az izzadságban, mintha rémálmai lennének.

– Jelentést kérek, amint felébred! – morogja Leroy, majd előveszi a kis műszert, melyet Dem kórtermében és a konyhában is használt. Leteszi Zoe elé az asztalra. – Arra az esetre, ha a hölgyek privát beszélgetést folytatnának. A zuhanyzós trükk elég szánalmas, lerí magukról, hogy akkor sem lennének szeretők, ha a világ sorsa függne tőle.

A generális sarkon fordul, és kiviharzik a vezérlőből. Zoe elvörösödik, gyanítom, az én arcomnak is hasonló a színe. A kis szerkentyűre pillantok, nem kell hozzá sok ész, hogy kitaláljam, mire való. Leroy ezzel védi magát saját lehallgatásmániája ellen. Az egész bázis be van mikrofonozva és kamerázva, ez a kis kütyü pedig olyan rádiójelet bocsát ki magából, mely blokkolja a kémműszereit az adott helyiségben.

– Ha valami csúnyát akarsz mondani a generálisról, nem muszáj bekapcsolnod ezt a kis fütyköst – int Zoe a blokkoló felé. – Leroy beavatott, bármiről beszélhetünk. Mennyit tudsz?

Nem is hallom Zoet, csak leülök mellé, és végigpillantok a monitorokon. Erővel veszem rá magam, hogy mégiscsak megszólaljak.

– Eleget tudok egy kisebb idegösszeomláshoz.

A képernyőkön egy házikó helyiségeit látom. A konyhában egy nagydarab férfi és egy megtermett hölgy veszekednek éppen, de nem hallok semmit. Az ebédlőben egy velem egykorú pasi járkál fel-alá idegesen, miközben három fehér köpenyes alak épp elhagyja a házat. Orvosok. Egy kislány szalad ki az egyik szobából, valamire kérleli a pasit az ebédlőben – talán ő a híres Mathieu – , szóváltásba keverednek.

– Ne izgulj, semmi komoly, csak mindenki készül a szerepére – magyarázza Zoe, miközben váltogatja a kamerák képeit a hozzá legközelebb eső monitoron. – Amíg Abigail kiüti magát, a meleg családi fészek korántsem annyira barátságos.

– Szappanopera-hadművelet profi színészekkel – suttogom. – Ha Abigail valóban vevő a francia csődörötökre, a dolog megoldott. A kiválasztódás addig tart, míg a hölgy szűz. Ha Leroy hisz ezekben a baromságokban, csak annyit kell elérnie, hogy Abigail szeretkezzen ezzel a sráccal, akkor mindenki boldog lesz. Minek egy fél bolygónyi díszlet hozzá? Francia nagyzolás.

Zoe végre elmosolyodik, nem karót nyelt alhadnagy többé. Választ viszont nem kapok. Szándékosan beszélek hangosabban, hallja csak a generális, aki valószínűleg a szobájából figyeli az eseményeket.

– És Demetriust sem kellett volna agyonlövetni, ha már ennyire a nagy jóslatok hívei vagyunk. Abigail kisasszony megkapja a magáét, aztán hopp, annyira belebolondul a francia konyhába, hogy még össze is házasodik ezzel a jóképű parasztfiúval. Viszlát kannibalizmus, helló szerelem és házasélet. Csak nekem tűnik ennyire egyszerűnek ez az egyenlet?

Látom, hogy Zoe vevő a stílusomra. Pont ilyen volt ő is Londiniumban, amíg nem lett alhadnagy a francia hadseregben, vagy a fene tudja, mi ez itt körülöttünk.

– Leroy rájött, hogy Abigail naplórészletei kamuk – mondja.

– Ügyes – gúnyolódom.

– Viszont valami történik – vág a szavamba az alhadnagy. – Mindketten csak tettetik a vonzalmat, de mikor megcsókolták egymást, Demetrius felébredt.

Ennyit a hirtelen jött önbizalmamról. Abigail és Mathieu megcsókolják egymást, mire Dem szemei kipattannak és… felém kap…

– Dem ma ébredt fel először? – makogom.

– Abigail és Matheieu ma csókolóztak először – bólogat Zoe, miközben a billentyűzeten zongorázik.

A monitorok két képet mutatnak. Engem Dem ágya mellett, és Abigailt a parasztfiúval, amint egymáshoz simulnak egy tisztáson. Ahogy Dem felébred, Mathieu elhúzódik a lánytól, az ajkához kapja a kezét.

– Megharapta? – suttogom döbbenten.

– A tudósok szerint az agy rádióhullámokat bocsát ki, még akár öntudatlan, kómás állapotban is – mondja Zoe. – Abigail és Dem között van valami furcsa, láthatatlan kapcsolat, melyet nevezhetünk kiválasztódásnak.

Behunyom a szemem, és próbálom rendbe szedni zsibongó gondolataimat. Én és Dem. Boldogan. Abigail és Mathieu. Boldogan. Szappanopera-hadművelet. Szép új világ.

– Ha Dem felébred, egy pár leszünk. – Önkéntelenül ejtem ki a szavakat. Elképzelem, ahogy Leroy elégedetten, győzelemittasan dől hátra, az arcomat fürkészve a monitorán.

– Pontosan – suttog Zoe. – Minden a tervek szerint halad.

Újra lazaságot erőltetek magamra, a forgolódó Abigail fele pillantok.

– Talán túl sokat ivott? – kérdezem, mire Zoe a monitor fele int, ahol a csókjelenet zajlott. Abigail már egy erdőben mászkál, és egyszer csak összeesik.

– Ennyi? – kérdem.

Zoe egy másik kameraszögből is levetíti a felvételt. Abigail meglátott valamit. Egy nagy, göcsörtös fát, melynek a törzsében egy odú van.

– Az elején azt hittük, volt valami abban az odúban. De a fa látványa hozott elő valamit a tudatalattijából, amitől elájult – hadarja Zoe.

– És? – csattanok fel türelmetlenül.

– Jó lenne belelátni a fejébe – ingatja a fejét az alhadnagy.

– Abigail naplót vezetett Londiniumban – vágom rá.

– Igen, erre mi is gondoltunk, de el is égette… – Zoe keze megindul a billentyűzet felé, de félúton megmerevedik a mozdulat.

– Ezt nem hiszem el. – Csak a szája mozog, olyan, mint valami komikus szobor.

Önkéntelenül végigpásztázom a képernyőket, hátha valami érdekesre bukkanok, de rá kell jönnöm, Zoet egyáltalán nem a képek döbbentették le. A füléhez kap, és beszélni kezd.

– Abigail naplója, Reginald Roswell olvasta a naplót és jelentett róla – mondja valakinek. Tehát egy kis műszer van a fülében, melyen keresztül folyamatosan tartja a kapcsolatot a generálissal. Rövid szünet következik, gondolom, a választ hallgatja, majd hadar tovább.

– Abigail beszámol egy furcsa álmáról, melyben egy erdőben bolyong és rátalál egy odvas fára.

A vezérlőteremben mindenki egy emberként hallgat el. Zoe a figyelem középpontjában.

– Talán azért ájult el, mert az álomra emlékezett – folytatja az alhadnagy. – Nem tudom, a napló megsemmisült-e, és már Reginaldot sem tudjuk megkérdezni.

Zoe összerezzen, ahogy ki kell ejtenie ezt a nevet. A jó öreg Reginald. Ki volt valójában? És ami fontosabb, ki ez a csaj itt előttem, aki most elveszi a kezét a fülétől, és rám néz. Nem úgy, mint egy felettes. Mintha megint lázadók lennénk Londiniumban.

– Te jó ég! Tényleg igazak a legendák. Hiszen erről a fáról a Nagy Könyvben is szó van!

Már megint a Nagy Könyv. Vagy mindenki megőrült körülöttem vagy én vagyok a világ legtudatlanabb lénye. Fogalmam sincs, melyik a jobb verzió.

– Dem könnyei a jövőt mutatják meg. Akkor Abigail álmodhatott erről a kísérleti laborról, nem? Vagy egy előző életéről.

Tehát én vagyok tudatlan, és talán pont ez a szerencsém.

– Labor? – kérdem.

– A generális mégsem mondott el mindent. – Zoe hátradől a székében, halántékát masszírozza

– A generális mondott dolgokat, de még mindig nincs értelme a szappanopera- hadműveletnek! – Kicsit jobban felemelem a hangom a kelleténél, megint minket néz mindenki a helységben.

– Folytassuk egy kiadós alvás után – javasolja az alhadnagy fáradtan, majd sarkon fordul és faképnél hagy. Nem megyek utána, megint sikerült meggyűlölnöm ezt a csajt. Mintha érezte volna, hogy nemsokára rátérek Sal halálára. Ő tudja, mi történt vele, és külön kérte a generálist, ne árulja el. Miért titkolózol, Zoe? Lelkiismereti problémák? Mocskos a kezed? Próbálok nem felrobbanni dühömben. Hogy eltereljem a figyelmem, az előttem lévő monitort kezdem pásztázni. A kísérleti labor, azaz az erdő külső helyszínei villannak be egymás után, és majdnem szívrohamot kapok, mikor meglátom a házikót, ahol Abigail él. Ugyanaz az épület, melyet a szertől hallucináltam. Mi a jó büdös franc történik itt? És egyáltalán mi ez a hely?

A szobámban világító monitort nem tudom kikapcsolni. Ha alvást tettetek, elsötétül, de ahogy megmoccanok, már tolják is a legújabb romantikus rettenetet. Mozdulatlanul fekszem az oldalamon. Már meg sem kísérelem az alvást, tudom, hogy hasztalan. Fogalmam sincs, nappal van-e vagy éjszaka. Mikor idekerültem, néha megkérdeztem az őrt a pontos időről. De már erre sem veszem a fáradságot. Idő. Számít egyáltalán valamit? Igen, ha vissza lehetne fordítani.

A másik oldalamra fordulok.

– Tudom, hogy nem alszol – mondja Zoe.

Talán félálomban vagyok, azért hallucinálok. A biztonság kedvéért azért körülpillantok a félhomályos szobában, hogy lássam, tényleg egyedül vagyok. Újra a személytelen, piszkosfehér falat bámulom. Talán most sikerül végre elaludnom. Talán álmodom is. Fehér ruhákat lenget majd a szél, lesz egy pici lányom, és ott lesz nekem Dem… Egy fenét! Ki tudja, milyen drogot itatott velem Leroy?

A szoba egyszerre fényárban úszik. Remek. Bekapcsolt a képernyő. Talán a vezérlőből meglátták, hogy nyitva a szemem. A fejemre húzom a takarót. Férfihang szól a készülékből.

– Halló! Hallanak? Most megy a mikrofon? Halló?

Újabb utazás a szerelem poklában. Mérhetetlenül unom már ezeket a filmeket. Azt hittem, Leroy a bizalmába fogadott, és nem kell több romantikus vígjátékot néznem.

– Akkor kezdem. Mivel a kísérlet célja magának az időnek a megállítása, nem dátumozom a felvételeket. Ha sikerrel járunk, nem lesznek dátumok.

Ez valami más. A hang kásás, és fura sercegés tölti be a szobát. Mintha egy lemezjátszó szólna, melynek elkopott a tűje. Lassan előbújok a takaróm alól – egy harmincas férfi néz vissza rám a képernyőről. Nem látom, hol tartózkodik. A kép fekete-fehér, karcos és nincs megkomponálva.

– A kísérlethez használt anyagok részleteit sem árulom el; ha úgy érzem, rossz kezekbe kerülhetnek, a sírba viszem az összetételt. – A férfi feltolja hegyes orrán vastag keretes szemüvegét, majd mintha valahová az őt rögzítő kamera mögé pillantana. – Ez nem túl szánalmas kifejezés, hogy a sírba viszem az összetételt?

Távoli női hang válaszol.

– Azt mondasz, amit akarsz. A kamera folyamatosan megy, a felvételt nem vágom meg.

A férfi erőtlenül bólint. Haja zsíros és kócos, arcán több napos borosta éktelenkedik.

– Tehát akkor… – megnyalja az ajkát, lámpalázas. – Tehát a nevemet sem áll módomban elárulni.

– Akkor vedd le a névtábládat! – utasítja a nő a kamera mögül, mire a professzor lekap egy csillogó bilétát fehér köpenyének zsebéről. Ha akarnám, sem tudnám elolvasni a nevét, annyira rossz minőségű a felvétel. A zavart férfi erőltetett mosoly kíséretében folytatja.

– Tehát kész vagyok a világ elé tárni azt, ami sejtszinten változtatja meg az emberi fajt. Az atommaghasítás egy új szintjének eredményét látják majd. – Az akcentusa se nem francia, se nem angol. Pont így beszélnek a filmek zömében. Amerikai?

Eszembe jut, mit mondott Zoe a bázisról. Kísérleti labor. Kiugrom az ágyból, és szabályosan a képernyőre tapadok, de közelről nagyon bántja a szemem a homályos, karcos felvétel, az ágy szélére ülök. Le sem lehetne vakarni a mosolyt az arcomról. Beavatott leszek. Eszembe jut, amit a generális mondott arról, miért nem rántják le a leplet mindenről egyszerre. Tudja, hányan roppantak már össze az igazság súlya alatt?

A professzor tovább beszél, de csak Zoe hangját hallom, tehát mégsem hallucináltam, az előbb is ő szólított meg egy hangszórón keresztül.

– Nem fogom levetíteni a több ezer órányi anyagot.

 Leeseik az állam.

– Több ezer? – hüledezem.

– Több mint ötven év videónaplója van a kezünkben – feleli Zoe. – A generális még nem tudja, hogy levetítem neked, de ha már együtt dolgozunk, jogod van egy kis töriórához.

Ökölbe szorítom a kezem, képtelen vagyok egyhelyben ülni, legszívesebben ugrálnék izgalmamban. Mióta elhagytuk Londiniumot, most először érzem, hogy élek.

– Természetesen én sem láttam a teljes anyagot, évekbe telne végignézni, de a legfontosabb felvételekből összeállítottam neked egy gyorstalpaló összefoglalót. – Zoe hangja betölti a kis szobát. – Az első bejegyzés feltehetően az új időszámítás előtt, az 1960-as években készült. A hidegháború idején minimalizálni akarták az atombomba-robbanás utáni radioaktív sugárzást.

– Ne érts félre, de hogy lehet egy háború hideg? – kérdem. Ha valamit nem tanítanak Londiniumban, az az új időszámítás előtti történelem.

– A második világháború után Amerika és Szovjetunió lett a két szuperhatalom. Egyfajta fegyverkezési verseny vette kezdetét, hivatalosan nem került sor fegyveres konfliktusra, ám a kevésbé fejlett országok rendesen megsínylették ezt a viaskodást, itt ölték egymást és a civileket halomra a szuperhatalmak katonái. A lényeg, hogy ez a fiatal professzor talált valamit, amit semmi esetre nem akart sem az amerikaiak, sem a szovjetek kezében tudni. Mivel Amerikában akkoriban lépni sem tudtak a KGB-ügynököktől, azaz a szovjet kémektől, ez a fickó titokban Franciaországban folytatta a kísérleteit, és már eszében sem volt fegyvert gyártani. Az amerikaiak ezután elsüllyesztették az aktáit, és hazaárulásért körözték. Azt hitték, átállt a szovjetekhez. Valójában egyik félnek sem volt fogalma róla, hova menekült, de hirtelen rendkívül értékes emberré vált. Pontosabban a felfedezése vált értékessé.

A fekete-fehér felvételen egy üvegkalitka belsejét látom, a professzor kémlel valamit. A kamerát közelebb húzzák a méretes ablakhoz, ahonnan egy farmra és az azt körülvevő erdőre nyílik kilátás. Elképesztő módon be lehet látni az egész művi környezetet.

– Nincs jobb minőségű felvétel? – kérdem mohón.

– Akkoriban a filmeket celluloidszalagokra rögzítették, és mivel nem voltak megfelelően archiválva, megette a tekercseket az idő – válaszol Zoe.

A professzor a kamera felé fordul, beszélni kezd, egy rajzot tart a kezében, végre már hallom a hangját.

– A mögöttem látható mesterséges erdő koncepciója egyszerű.

Mutogatni kezd a rajz különböző pontjaira.

– Az északi féltekén helyezkedik el a farm, ahol a gyermekek élnek. A déli féltekén található az az épület, melyet én csak a nagyi házikójának hívok. A két létesítményt egy út köti össze, de a gyerekeknek tilos rajta járniuk, mert jön a csúnya farkas, és megeszi őket.

– Gyerekek? – suttogom. – Ez a szemét gyerekekkel kísérletezett?

A film pereg tovább. Nem gondolkodom, csak nézek és hallgatózom. Egy idő után, mint egy eresz, úgy telik meg a szemem könnyel. Ha valaki megkóstolná, biztos nem a jövőt látná. A múltat. A kegyetlen, sokkoló múltat. Leroynak is ilyenek a könnyei.