TIZENHÁROM...

Abigail

 

– Most elmondom, mit utáltam a legjobban az új időszámítás előtti filmekben. Van például egy karakter, aki egyszer csak eltűnik, azt mondják, meghalt. Láttad a halálát a filmben? Nem! Persze hogy visszatér, ráadásul valami orbitálisan buta alibivel. Sosem értettem, miért jó megölni valakit egy történetben, hogy aztán visszahozzuk.

Fogalmam sincs róla, hogyan jutottunk el a filmek témájáig; magam még egyet sem láttam. A falakat koponyák borítják, több ezer csontfej csodálja a Mathieu fáklyájából pattogó vörös szikrákat. Ahogy haladunk, az árnyékok megviccelik szemem, s olybá tűnik, a sápadt arcok egyszerre követik minden lépésünk. Egy koponya önmagában nem ijesztő, hogyan néztem volna meg különben akár egy Hamlet előadást is? Egy végtelen, szűk csontlabirintus viszont már megteszi a hatását.

– Azt mondják, atyám eltávozott. Magam nem láttam halálát – mondom. – Néha álmodozom róla, hogy egyszer csak visszatér az életembe.

– Van rá esély – feleli Mathieu. – Mivel nem maradt kémünk Londiniumban, erről nem mondhatok biztosat.

– Mi ez a hely? – kérdem.

– Miután bezárt a bánya, közegészségügyi okokból idehozták a környékbeli temetők lakóit. Volt néhány fura húzása az új időszámítás előttieknek. Főleg nektek, egykori briteknek. Először felmorzsoltátok az Egyesült Királyságot, és szépen lassan magatokkal rántottatok minket is.

– No éppen ez a gond a francia hozzáállással. Kenjünk mindent az angolokra!

– Nem tudom, mennyit tudsz az új időszámítás előttről, de nekünk sosem kellett a fővárosunkat az országunktól függetleníteni.

Főváros. Megtorpanok, a szívem vadul kezd dobogni, de már nem a mellkasomban, felvándorolt a torkomba.

– Párizs – nyögöm kéjes tisztelettel. – Végig Párizs alatt voltunk. Ezek a katakombák!

– Honnan tudsz a holtvárosról? – kérdi Mathieu hüledezve, miközben egy szűkebb csontalagútba fordulunk.

– Olvastam. Londiniumban a könyvek jelentik az egyetlen kapcsolatot a megmaradt világgal. Mint már mondtam, atyám gyűjteménye lenyűgöző volt. Mindig is el akart jutni ide.

– Eljutott. – Mathieu oly közömbösen mondja ezt, mintha csak azt közölné: az ég kék. – Pont ide.

– Atyám sosem hagyta el Londiniumot.

– Ó, dehogynem! Többször is, mint gondolnád. A drága Reginald sosem egyedül jött. Itt zajlottak az üzleti tárgyalások, távol apám mikrofonjaitól és kameráitól, ugyanakkor eléggé rejtett helyen ahhoz, hogy ne vegyék észre a londiniumi felderítőhajók. Néhányszor a jó öreg Globe is csatlakozott a Roswell családhoz.

– Atyád ellen szövetkeztek?

– Ellenkezőleg. Apámmal szövetkeztek. Fura, de a generálison kívül nem sokan tudnak erről a helyről. Számos másik feljárata van a bunkernek, de nekünk most ez a legideálisabb.

– Atyád vagy Demetrius elől menekülünk most?

– Azt hiszem, kicsit mindkettő elől.

– Miféle üzlet folyt itt?

– Politika, mi más. Hatalom. Míg az öreg bölcsek tárgyaltak, én ezeket az alagutakat róttam Reginalddal. Ilyenkor a saját birodalmunkat tervezgettük.

– Reginald a barátod volt? – Megtorpanok.

– Nem.

Kissé megkönnyebbülök a válasz hallatán, bár nem értem, miért zaklatott fel a dolog, hiszen annyi mindenen mentem keresztül, s ez csupán egy töredéke az utóbbi idők sokkoló dolgainak.

– A barát nem ideillő szó – folytatja Mathieu. – Vagyis inkább kevés. Reginald a legjobb barátom volt.

Jeges iszonyat folyik ereimben vér helyett.

– Hiszen whitechapeli nyershúsevő volt – suttogom.

– Ha eddig nem vetted volna észre, a mi kultúránk nem tesz különbséget kannibál és kannibál között. Egészen fiatal korunk óta ismertük egymást. Én csirkén nőttem fel, ő szűzlányok húsán. A gyerekek nem ítélik el egymást diéta alapján. Az felnőtt szokás. Most tovább kell mennünk; nem tudom, mikor jönnek rá, hogy megléptünk.

Továbbindulunk, én megéheztem a válaszokra. De annyi kérdés cikázik fáradt elmémben, hirtelenjében képtelen vagyok egyet is feltenni.

– Miféle politikai paktum köttetett itt? – nyögöm ki végül.

– Semmiféle. A tárgyalások sikertelenek voltak. A Roswell család a Ritchardson családot képviselte. A Londinium és Párizs közötti kereskedelmi-politikai kapcsolatok kiépítése volt a cél. Tény, hogy Anglia büszkélkedhet a legtöbb túlélővel, de nekünk van a legjobb atombiztos bunkerünk és élelmiszerkészletünk. Igaz, mi csak maroknyian vagyunk az angolokhoz képest.

– Ami azt jelenti, hogy Párizs tárgyalás nélkül kerülhetett volna angol fennhatóság alá.

– Nekünk van atomunk. Az angoloknak nincs.

– Ellenséges szándék esetén elpusztítottátok volna Anglia maradékát.

– Gondolkodás nélkül.

– Pont így halt meg egyszer a világ. Az új generáció nem tanult semmit.

– Dehogynem. Tárgyaltak. Az én apámnak egy trónörökös kellett, a tiednek meg a kannibalizmus legalizálása francia földön. Adtunk volna állatokat tenyésztésre, de a polgármester hajthatatlan volt. Hogy is mondjam… az emberhús egyfajta vallás lett nála.

– Trónörökös? Ugye, nem… – hebegem.

– Ugye, de! Szappanopera-hadművelet, első felvonás: adjuk Abigail kezét a generális fiának. Csakhogy ott volt Reginald. Ez persze nem akadályozott minket abban, hogy barátokká váljunk. Mi voltunk a szükséges koloncok a nagyok játszmájában.

– Atyámnak miért származhatott nagyobb haszna Reginaldból, mint belőled?

– A Roswellek Londinium legbefolyásosabb családja. Apád ezzel biztosította be a hatalmát.

– De a franciáknak atomuk van. – Magam sem értem, miért mondom ezt a balgaságot. Tudatalatti humor? Tudatos talán? Mindenesetre működik, Mathieu kedves mosollyal pillant rám. A koponyák csak néznek. Hallgatóznak.

– Atyám tudta, hogy francia kémek éltek Londiniumban? – A humornak vége, Mathieu bátyjáról van szó.

– Gavroche le sem tagadhatta származását – feleli Mathieu sötéten. – Sir Ritchardson kikötése csupán annyi volt, hogy angolosítsák a nevét. „Sh” került a „che” helyére, hurrá, mindenki boldog. Gavroche-t apád vitte Londiniumba. A séfetek, Sir Huan mindent a francia konyhából lopott. Így a jobbkezét is. Gavroche elsősorban szakács volt, nem katona. Miután kitört a lázadó-cécó, nem sokat teketóriáztak vele. Biztos vagyok benne, apád rájött a lázadók és a franciák közötti kapcsolatra. De Whitechapel végül közbeszólt.

Egy kereszteződésnél balra fordulva félkör alakú fülkébe érünk. Két oszlop tartja az alacsony plafont, s középen mellkasig érő kis emelvény díszeleg, tetején széles betontál. Mathieu lázasan keresni kezd valamit az egyik csontkupac tetején, míg én az emelvényhez lépek. A fiú fáklyájának halovány derengése még elég ahhoz, hogy meglássam tükörképem a tálkában. Kíváncsian nyúlok a titokzatos folyadék felé, de Mathieu kiáltása megállít.

– Kérlek, ne, erre most nincs idő, sietnünk kell!

Nem áll módjában elmagyarázni, miért óvakodjak a tál tartalmától, a plafon és a csontokból épített fal közötti üregeket kutatja tovább. Lábamnál kis pont világít, mintha a fáklya egy szikrája fénylene a porban, mely sehogy sem akaródzik kialudni. Nem szikra az, egy kis üvegcse, s jól tudom, mire használják. Lopva a folyadékba nyúlok, s lenyalom ujjamról. Mintha parancsra tenném, önkéntelenül hajolok a tálba, hogy nagyot kortyoljak keserű vizéből. A fáklya vöröse egyre vakítóbb, ahogy Mathieu felém szalad. Száját nagyra nyitja, s ajkai a „nincs” és az „idő” szavakat formálják szüntelen. Nem hallok semmit, megszűnt a külvilág. A tálba borulok, lemerülök a feneketlen mélységbe. A lágy, selymes víz bőröm minden egyes pórusát simogatja. Anyaméhben vagyok, s nem születek meg soha.

 

Nincs.

 

Idő.

 

A felszínre bukkanva egy nádasban találom magam. Éjszaka van, hatalmas varangyok siratják a nappalt, brekegve üdvözlik a teliholdat. Tavirózsák ringatóznak a víz felszínén, míg bele nem ütköznek a nádszálakba, hogy aztán új utakat keressenek, ahol nincs akadály. Egy alak bukkan fel a víz alól. Demetrius Wannamaker.

– Végre találkozunk személyesen is – mondja.

– Azt hittem, Calais-ban láttalak utoljára.

– Engem te még sosem láttál. – Hátúszásba kezd, halványan mosolyog a holdra. – A halál olyan alakot ölt, amilyet akar. Demetrius Wannamaker már az enyém. Szőröstül-bőröstül.

– Meghalt hát – suttogom, de nem teljes bizonyossággal.

– Érzed? – kérdi a Halál.

– Nem érzem – válaszolom meglepetten. – Nem érzem a halálát.

– Gyere, mutatok valamit!

Kimászunk a tóból. Két anyaszült meztelen alak, Ádám és Éva a paradicsomban. Hűs szellő simogat, mégsem fázom. – Talán mert egy rohadt álomban vagy, Abigail – suttogja egy hang, mely bizonyosan nem a Halálé, inkább elmém egy valóságban maradt kis darabja próbál kommunikálni.

Demetrius, pontosabban a magát Halálnak nevező alak megfogja a kezem, és sétálni kezdünk egy erdő felé. A vastag törzsek közé már nem férkőzik a hold fénye, s a nagy feketeség úgy vár minket, mintha hazafelé tartanánk egy fárasztó kirándulásból.

– Nem félsz tőlem, ugye? – kérdi a Halál.

– Barátságos vagy – válaszolom.

– Mint egy ártatlan parasztfiú. Mégis mindenki engem retteg.

– Az emberek nem a halált félik. A fájdalmat.

– Akkor az emberek az életet félik. Szeretek emberekkel beszélgetni. Sokat tanulok tőlük. Az állatok, a fák, ezek a dolgok annyira bölcsek, annyira egyszerűek, hogy halálra unom magam. Jó mi? A Halál is unatkozhat.

– Ha az élettől tanultál, hadd tanuljak viszonzásul én a Haláltól.

– Tedd fel a kérdést!

– Mit érzek Demetrius Wannamaker iránt?

A Halál kacagni kezd, beérünk a rengetegbe, nincs ösvény, csak lépkedünk, amerre a lábunk visz.

– Szerelmes vagy – válaszolja.

– Nem.

– Te kérdezted.

– Mit tud a Halál a szerelemről?

– Mindent.

– Ha az életet sem ismered, honnan tudnál bármit is a szerelemről?

– Én találtam fel.

– Persze. Van más találmányod is?

– Hát, sajna csak ennyi.

– És miért találtad fel a szerelmet? Unatkoztál?

– Részben. Alkotni akartam valamit, ami akár örökké tarthat.

– És sikerült?

– Hát, van még néhány porszem a gépezetben, de nekem van időm finomítgatni a találmányomat. Rólatok ez nem mondható el.

– Nem szeretem Demetriust. Semmit sem tudok róla, nem ismerem.

A Halál újból kacagni kezd.

– Annyira imádlak benneteket! Nem illetek össze, mi? Ha nem tetszik a találmányom, javaslom a rapid randit. Ja, most jut eszembe, ti már olyat nem csináltok, néha totál kimegy a fejemből a történelem.

– A kiválasztódás is a te találmányod?

– Nem, az már a tietek. És javaslom, finomítgass rajta, akkor nem találkozunk egyhamar.

Az odvas fához érünk, megállunk a tekergő törzs előtt.

– Nem értek semmit – ingatom a fejem.

– Az univerzum kezdete óta egy a célom csupán – magyarázza a Halál. – A kommunikáció. Megpróbálok beszélni az emberekkel, de sosem sikerült még akkora rést ütnöm a valóságotok páncélján, hogy megtörténjen. Az álom jó terep, de mindig felébredtek a nagy csattanó előtt. Néha két ember ugyanarról álmodik. Olyankor gyengül a fal.

Nem folytatja.

– Még mindig nem értek semmit.

– Ó, mindig elfelejtem, hogy ember vagy, bocsáss meg. Tehát a szerelmet arra találtam fel, hogy végre az élőkkel is beszélhessek. Talán nem irtanátok ki egymást állandóan. Mondok egy jó példát: te és Demetrius ugyanazt álmodjátok, pontosítok: egymással álmodtok, mióta éltek, csak nem emlékeztek rá, mert a valóságotok fala még túl erős. Viszont ilyenkor mi hárman nagyon jókat beszélgetünk. Mégis, ki a francot érdekel, hogy tizennyolc évig nem is ismertétek egymást? Egyes emberek egész életükben nem találkoznak. El tudod képzelni, milyen szomorúan jönnek a világomba? Nos, előfordul, hogy hibázom. Veletek kettőtökkel hibáztam. Az még nem is lett volna probléma, hogy előző életetekben is ismertétek egymást, mert ez annyira romantikus, nem? No de ti az egyik életetekben igen fura kapcsolatban álltatok egymással…

– Engem megettek – suttogom.

– Itt hibáztam, pedig próbálom véletlenszerűen összerakni a dolgokat, esküszöm! De összeraktam két lelket, és az előző életekből hátramaradt morzsák megtették a hatásukat. Az ilyen bakikból lesznek az elmebeteg gyilkosok. Rájöttem, hogy csodálatos dolgot találtam fel, de ugyanakkor rendkívül veszélyeset is. A gyilkosság tulajdonképpen annak az eredménye, hogy a halál kommunikálni szeretne az élőkkel, de rossz embereken keresztül. Hatalomvágy, szerelemféltés, mindegy, a lényeg, hogy balga módon rengeteg ember hal meg az úgynevezett „találmányom” miatt. Bárki teremtette a világotokat, nem ilyennek szánta. Én kontárkodtam bele. De elég késő már a bocsánatkéréshez, ugye?

Ránézek a Halálra. Már Reginald alakját öltötte magára.

– Nincs késő – válaszolom. – Szerintem a ti világotokban nincs idő.

– Ezt az élők sosem tapasztalják meg – mondja Reginald. – Ha nem késő bocsánatért esedezni, hadd kérjek most én kegyelmet.

– Ölts más alakot, s nem gondolok majd éltedben elkövetett bűneidre.

– Nem ölthetek más alakot. Mivel így emlékszel rám, szemed csak így érzékel a túlvilági síkon. Nem a Halál vagyok.

Reginald az erdő egy pontjára mutat, Demetrius a nádas felé sétál. Bátorító kis mosollyal ránk pillant, majd elnyeli a sötét rengeteg.

– Ő már elmondta, amit akart – mondja Reginald. – Szeret úszkálni abban a tóban.

– Magával Demetriussal miért nem beszélhetek? – kérdem mohón.

– Ó, a Halál szeret azzal kérkedni, hogy megszerezte magának a szerelmedet, de az egyetlen dolog, amire képes vele, hogy felveszi az alakját. Szeret Demetriusként tetszelegni. Szeret az álmaiban járni. Gyönyörködik abban, hogy Demetrius mennyire szeret téged.

– Életben van még?

– Ha halott lenne, most vele beszélgetnél. De muszáj visszatérned saját síkotokra ahhoz, hogy ezt megtedd. Az álmokon keresztül is beszélhetnétek, de a Halál túl sok kiválasztódást szült, egyre kevesebb embert kapcsol össze. Ő is elkezdett félni. Ironikus, nemde?

– Nem akarom szeretni őt! – A könnyeimmel küszködöm. – Az egyikünknek sem jó.

– Hát, nem kellemes, ha élve fölfalják az embert.

Reginald megölel. Éltében sosem tette. Éltében sosem esett volna ilyen jól, mint itt, ezen a túlvilági síkon.

– Nem muszáj megennie, ugye? – Gyermekként hüppögök.

– Ne feledd, nem örökre költöztél ide, olyat kérdezz, amire nem tudod a választ!

Eltolom magamtól egykori vőlegényem, a szemébe nézek. Csintalan, lenéző mosollyal fürkész, pont mint éltében.

– Kinek az oldalán álltál te Londiniumban?

– A világén.

– Kétszínű voltál, s holtodban sem változott semmi! – sziszegem dühösen.

– Gyere, mutatok valamit!

Kézen fog, s bevezet a már ismerős fa szűk odvába.

– Most csukd be a szemed, majd nyisd ki újra.

Megteszem, s egy kétszárnyú kapu előtt állunk, díszes ruhák ékítik imént még csupasz testünk. Rögvest felismerem e helyet. A kapu kinyílik, s mi belépünk a csarnokba. Pont úgy, mint azon a végzetes napon, mikor először láttam őt álmaimon kívül. Ott is áll velem szemben, az egyik kis aranykorongon. Arra vár, hogy kiválasszák. Nem azért jött, hogy megegyék. Azért jött, hogy a közelembe férkőzhessen. Éhes, látom a szemén. Éhezik. Engem akar, de most egy sebzett, legyengült vadállat csupán. Szinte belelátok a fejébe. Ő maga nem tudja, de elméjében most billent helyre a számtalan homályos, szégyellt gondolat, mely kisgyermekkorától gyötri. Engem akar, és kész. Szőröstül, bőröstül.

Megállunk a csarnok közepén, itt mustráljuk a kínálatot. Csak Demetriust nézem, ő pedig engem. Ilyen egyszerű. Akkor, azon a végzetes napon mindez bonyolultabbnak tűnt. Ezen a túlvilági síkon kitisztulnak a dolgok.

– Ti élők babonások vagytok – mondja Reginald. – Szeretitek a számokat. Egy. Az egyetlen, ki létünk alkotta. Tizenkettő. A teremtés rendje s gyönyöre, a Paradicsom biztonsága. Tizenhárom.

Egykori vőlegényemre pillantok. Kárörvendő mosollyal fürkészi Demetriust, folytatja előadását.

– Az egy a tizenkettő után, a tökéletesség, teljesség felbomlása, a teremtett világ rendjének megszegése. A valóság tojáshéjának felrepesztése. A tizenhárom. A Halál, aki az élőkkel kommunikálna, de még oly gyenge hozzá.

– Ő a Halál? – kérdem a tizenhármas pódiumon állót figyelve.

– Nem. Ő csak egy emlékfoszlány, mit az agyad teremtett – válaszol Reginald. – Egyszerű báb csupán, mely arra szolgál, hogy megértsd, kinek az oldalán álltam én Londiniumban.

– Ilyn oldalán, hisz magad kötöttél a kőasztalra nászunkon – mondom.

– S te önként tűrted.

– Nem voltam magamnál.

– Mert feltört a tojás, s a sárgája, mely burokba zárt józanság volt addig, kiömlött a Stonehenge szent kövére. S mi, élő, babonás vétkezők fölnyaltuk azt kérdés nélkül. Hittük, hogy Wannamaker beteljesíti az ősi jóslatot. A Nagy Könyv. A szent hús. Ostoba utópia csupán. De utólag könnyű okosnak lenni. Főleg holtan.

Reginald ahhoz a lányhoz lép, kit oly bőszen, kéjesen tapogatott akkor. Ismerem az illetőt, hogyne ismerném.

– A Halál. Nem csak téged és Demetriust viccelt meg azon a gyönyörű, sötét estén.

– Megcsaltál hát – suttogom.

– Kérted, öltsek más alakot. Meg tudsz-e bocsátani így, hogy Reginald maradtam? Kapok egy testet hamarost, talán még éltünkben is találkozhatunk. Ki tudja? A Halál sem mindenható. Sőt! A Halál gyenge.

– Szerelmes voltál? – kérdem, amint szemrevételezem azt az izmos, feszes testű gyönyörűséget, aki elrabolta Reginald szívét, s most egy emlékkép csupán. Homályos, csodaszép, rettenetes festmény tudatom zavaros vásznán. A Zoe nevű leány. Fel akarok ébredni.

– Szerelmes a szó hagyományos értelmében. Az érzéseink tiszták voltak, s nem csúfították előző életeink sötét titkai.

– Létezik ilyen? – kérdem keserűen. – Szeretni őrültség nélkül?

– Igen, hogyne. Egy részét magad is tapasztaltad. – Reginald egy könnygyűjtő üvegcsét vesz elő, s a Demetrius-bábhoz sétál. – Mily boldogan feküdtél a kőágyra? Boldogságod valós volt, de ami utána következett volna, az már csak beteg elménk hazug produktuma.

A báb Demetrius könnyezni kezd, Reginald szüretel.

– Láttam a Rémkirály könnyeit. Láttam, de nem értettem meg. – Beleiszik az üvegcsébe, lehunyja a szemét. – Ahogy felfalja a menyasszonyom. Tiszta, ártatlan szerelemből. És ez boldoggá tett. Azt hittem, a jövőt látom. De két halott ember volt csupán.

– Én és Demetrius meghalunk hamarost? – kérdem.

– Hamarost? Egyszer mindenki meghal. Magad mondtad, ezen a síkon nincs idő. S ki tudja, mikor ér utol benneteket a halál a ti valóságotok birodalmában? Számít az, mikor haltok meg?

Álmom legfurcsább részéhez érkeztem. Mert Reginald szavai boldogsággal töltenek el. Nincs semmi, de semmi, amin rágódhatnék, a lét puszta öröme olyan boldogsághullámot gerjeszt bennem, hogy a testem is beleremeg. Egyszer mindenki meghal. Nem bölcsesség ez, hisz mindenki tisztában van vele. De itt, ezen a túlvilági síkon olyan derűs nyugalmat árasztanak e szavak, hogy elfelejtem, ki vagyok én a valós, értelmetlen problémákkal terhelt síkon. Ezt éreztem abban a különös álomban, hol a fa odvában voltam. Én, Abigail Ritchardson, lehetőséget kaptam az életre.

– Nem kell, hogy megtörténjen, hiába vágyom rá – suttogom. – Tudok én szeretni az előző életeim mocska nélkül is.

– Jól tetted, hogy ittál a könnyből, mert amit most érzel, ébredés után is a tiéd lesz. A Halál végre úszkálhat egy jót a tóban azzal a tudattal, hogy kettőtök közül legalább te megértetted ezt az igen bonyolultnak ható, s szégyentelenül ösztönös kapcsolatot.

– Demetrius még nem érti?

Reginald felém lépked, lágyan rázza a fejét.

– Demetrius kómában volt, a Halál mégsem tudott akkora rést ütni a tojáshéjon, hogy beszéljen vele. Egy erősebb fal állta az útját.

– A sötét én.

– Demetrius egyik életében a világi babona áldozatává vált.

– Saját őröltségének áldozatává – szavalom dacosan.

– Ez a Halál egyik legkedvesebb szórakozása. – ingatja a fejét Reginald. – Figyelni, ahogy az élők ítélkeznek embertársaik felett anélkül, hogy egy fikarcnyi elképzelésük lenne az illetőről. Hölgyeim és uraim, íme a napi szappanopera nagyképernyős tévén, kell ennél több a halandónak? Te magad mondtad, nem ismered Demetriust.

– De őrajta keresztül láthatom magamat, s én is őrültségem áldozatává lettem.

– Mikor tanuljátok meg, hogy az ember csupán a környezetének produktuma, amíg meg nem szerzi a bölcsességet az általatok hibásan „megvilágosodásnak” nevezett dologhoz. Mi harmóniának hívjuk, de ez elég latymatagul hangzik odahaza, nemde? Minden csoportnak – legyen az ország, vagy éppen benszülött törzs – van egy úgynevezett sámánja. Ha a sámán ügyesen játssza a lapjait, könnyen a törzsfőnök babérjaira törhet. Sosem mutatja uralkodói szándékát, csupán aljasul az emberek bizalmába férkőzik, hogy a megfelelő pillanatban lecsaphasson. Ismersz ilyet odahaza?

– Szinte minden élőre illik a leírás.

– Veszélyes sámán volt. Nem a törzs tagja, csak egy csavargó boszorkánymester. Úgy ültette a király fejébe a gondolatot, hogy meg sem szólalt közben – mondja Reginald.

– Ilyn – suttogom.

– Furmányos egy jószág. Képzeld, egyszer egy árva angol fiú testében született újjá. Egy balul elsült kísérlet eredményeként már nem kell testet cserélnie. Ő a hazug, számító sámán, aki az emberek fülébe suttogja a szabadság ígéretét, de csak a hatalomvágy hajtja. Sok élete volt, s háborúkat robbantott ki aljas cselszövéseivel. Ma is bölcs vezető képében tetszeleg az aszott, több száz éves testben. Meggyőzött engem, s meggyőzte a szerelmem is. Az én életem széthullott, csakis rajtad áll, hogy melyik oldalra állsz. Csukd be a szemed újra!

Megteszem, s egy kopott falú, fáklyafényes szobában találom magam, hol hatalmas üst fortyog, melynek tartalmát sasorrú öregasszony kavargatja. Egy kisfiú áll mellette, Reginald szakasztott mása.

– Keverjük s kavarjuk, ahogy jár az óra! – szavalja az asszony, közben a kisfiúra kacsint. – De van ám óra több is, ezen térünk örök nyugovóra.

– A tizenharmadik óra – mondja a kisfiú lelkesen.

– Ó igen, a halál órája – feleli az öregasszony. – Tudod-e, van még tovább is.

– A halálon túl?

– Ó, túl van az mindenen! – Az öregasszony az üst tetejére teszi hatalmas fakanalát, majd lehajol a fiúhoz, megcsipkedi piros orcáját. – Tizenhárom, nincsen párom. De ha te most továbbmégy, ott lesz neked…