Harmadik fejezet

 

Otthon

 

 

Alice csak bámulta a konyhájában álló hatalmas termetű férfit és a késztetéssel küzdött, hogy elkezdje tördelni a kezeit. Gideon Riehl szembetűnően durva, érett arcvonásai élesen kihangsúlyozták, hogy akár egyik pillanatról a másikra is veszélyessé válhat. Az égvilágon semmi sem volt rajta lágy. Nyilvánvaló volt, hogy rengeteg helyet bejárt, elképzelhetetlen dolgokat látott, hogy intelligens, óriási lélekjelenléttel néz szembe bármivel, és hogy nem ismeri a feladás fogalmát. 

A jelenléte furcsán egzotikussá változtatta a lány jól ismert környezetét. Mindig úgy vélte, hogy békés, két hálószobás lakása meglehetősen tágas, de ennek az erőteljes hímnek az energiája valahogyan csurig megtöltötte a helyet. Megfürdette életerőben az ő megfáradt érzékeit, ugyanakkor éberen tartotta a figyelmét.

Csak egy kopottra mosott fekete pólót viselt a bőrdzsekije alatt. A pamut ráfeszült vállai deltájára és széles mellkasára pont úgy, mint bicepszei kidudorodó izomkötegeire. Pisztolytáskát viselt a hóna alatt. Alice pillantása ezen is végigfutott. És pillanatokig félre sem tudott nézni a fegyverről.

Amint elhagyta a hálószobát, félreérthetetlenül érezte, hogy a nyomozó pontosan tudja, hogyan érezze magát otthon egy olyan helyen, ahol senki sem szólította fel rá, hogy érezze magát otthon. Bekapcsolta a kandallót, teát készített.

Aztán megfordult és ránézett, jeges kék szemei végigfutottak Alice teljes alakján. Bár a lány ezt első pillantásra lehetetlennek gondolta, a nyomozó könyörtelen, ijesztő arca mintha egy pillanatra ellágyult volna, ettől pedig Alice bensője egyszerűen kásává olvadt. Amikor pedig a nyomozó azt mondta, hogy a tüzet és a teát is kizárólag az ő kedvéért csinálta, arra gondolt, hogyha bárki megkérdezte volna, mit fog hallani ettől a riasztóan óriási férfitól, ez az utolsó dolgok között szerepelt volna. Össze kellett szorítania az ajkait, nehogy remegni kezdjen a szája.

– Jobban érzi magát? – kérdezte Gideon Riehl. – Vagy legalább kényelmesebben?

Mély, durva hangja szinte dörzsölte a lány bőrét. A karjain felmeredtek a pihék. Szó nélkül bólintott.

A nyomozó folytatta. – Hol szeretne helyet foglalni? Az asztalnál, vagy inkább a nappaliban a tűz mellett?

Még mindig némán intett az állával az ebédlőasztal felé. Riehl kihúzott neki egy széket és odatolta eléje a bögrét. Alice óvatosan helyet foglalt és a forró ital után nyúlt. – Maga nem kér?

A férfi vetett rá egy oldalpillantást, a szemeiből csibészes vidámság szikrái áradtak, és ez szinte homlokán vágta a lányt. – Nem vagyok egy nagy teaivó.

Alice-t megriasztotta saját válaszreakciójának intenzitása, gyorsan elfordította róla a tekintetét és jobb híján belebámult a bögréjébe, és vakon pislogott. Hideg ujjai mohón tapadtak a melegséghez, miközben megköszörülte a torkát. – Üdítőitalokat és sört is talál a hűtőben, ha inna valamit.

– Most nem kérek, köszönöm. – Elfoglalta a lánnyal szembeni széket és felkönyökölt az asztalra. – Tudja, hogy muszáj feltennem néhány kemény kérdést, ugye?

Alice bólintott. – Kérdezzen csak meg mindent, amit tudnia kell, nyomozó.

– Hé! – A férfi lejjebb hajtotta a fejét és próbálta elkapni a tekintetét. Alice pedig hagyta. Kapott is érte jutalmul egy gyors, rábeszélő mosolyt. – Hívj csak Gideonnak, kérlek!

Kicsiny melegség kopózott a lány dermedtre fagyott szívébe. Viszonozta a mosolyt. – Akkor te pedig engem Alice-nek.

– Alice, nem csinálok ebből titkot, nagyon örülök, hogy találkoztunk, csak azt bánom, hogy erre ilyen szörnyű körülmények között került sor. Rettenetesen sajnálom a barátnőd elvesztését. – Gideon halványkék szemei nem moccantak a lány arcáról. Nem is olyan rég még jegesnek találta ezt a pillantást. Most valódi együttérzés áradt belőle. A lány sötét bizonyosságot látott ennek az együttérzésnek a mélyén. Ez a férfi tudja, milyen szeretett személyeket elveszíteni.

– Barátot vesztettem el – suttogta.

– Barátokat – korrigált azonnal a nyomozó. – Bárcsak ne kellett volna látnod Haley-t. Megvédtelek volna ettől az élménytől, ha tudlak.

Valahogyan pontosan azt mondta, amit kellett. Egyszerű szavai elismerték, hogy tudatában van, hogy történik valami közöttük, a részvétnyilvánítással mégis arra helyezte a hangsúlyt, amire ebben a pillanatban összpontosítaniuk kellett. Ezzel pedig úgy megerősítette Alice-t, ahogyan semmi mással sem tudta volna. – Köszönöm – bólintott, és kiegyenesedett ültében.

– Azt szeretném, ha mindent elmondanál, ami az utóbbi néhány napban történt veled – mondta Gideon. – Ne siess, és ne töprengj rajta, hogy valami fontos momentum-e, vagy sem. Azt majd én eldöntöm.

– Mindent mondjak el? – pislogott zavartan a lány. – Nem te fogsz kérdéseket feltenni?

– Mármint úgy, mint a tévé show-kban szokás, ahol a rendőröknek bőségesen elegendő három-négy perc jól irányított párbeszéd? – Melegség öntötte el Alice arcát, szégyellősen vállat vont. A férfi halványan rámosolygott. – Később majd kérdezek. Most viszont nem akarlak irányítani, rád kényszeríteni az én sorrendemet, vagy nyomást gyakorolni rád. Fennáll a lehetősége, hogy jóval többet tudsz annál, mint gondolnád, magadtól elmondhatsz olyan dolgokat is, amikre én rá sem tudnék kérdezni.

– Oké. – Egy pillanatra megmarkolta a teásbögréjét, míg összeszedte a gondolatait. Alig fél órája még egy rettegő, összezavarodott idegroncs volt. Most is gyászolt, de most nyugodtabbnak, támogatottnak érezte magát, nem volt már egyedül, kiszolgáltatottan a sötétben.

Biztonságban volt.

Visszagondolva elképedt rajta, hogy az élete néhány nappal ezelőttig, a horror kezdetéig, mennyire vidám és gördülékeny volt. – Tanító vagyok – mondta. – A Broadway magán általános iskolában dolgozom. Haley munkahelye is ez volt. Az igazgató, Alex Schaffer a barátunk. Három napja ebédidőben közölte velünk, hogy egy közös barátunk, Peter Brunswick meghalt.

A beszéde előbb lassú volt, el-elakadt. Aztán a beszámolója felgyorsult, a szavai pergőekké, keményekké váltak. Gideon csendes és figyelmes maradt, nyugodt pillantása, erős, magabiztos jelenléte valóságos mentőkötél volt a lány számára, bele tudott kapaszkodni, amikor a legdurvább részekhez ért.

Alice sírt. Nem akart, de képtelen volt visszatartani. Amikor eljutott a beszámoló azon pontjához, hogy megpillantotta szegény Haley feltrancsírozott testét, lekapta a szemüvegét, és rászorította a kezeit az arcára. A könnyek marták a szemeit.

Gideon széke megcsikordult a padlón. Megkerülte az asztalt, letérdelt a lány mellé és a karjaiba húzta. Alice-nek ismét olyan érzése támadt, mintha nem is pusztán ölelnék, hanem beburkolnák.

Egyikük sem említette meg a tényt, hogy a férfi viselkedése cseppet sem felel meg a potenciális tanút kihallgató rendőrnyomozótól elvárható modornak. Gideon Riehl már réges-rég átlépte azt a vonalat.

Alice pedig megajándékozta magát, hagyta, hadd történjen az, amire szüksége volt. Átkarolta a férfit, beletemette az arcát erős nyakába, és görcsösen zokogott.

Gideon a hátát simogatta, végtelen türelemmel tartotta, és csak akkor lazított némileg az ölelésén, amikor a lány megnyugodott, és megmoccant, jelezve, hogy kiegyenesedne. Aztán csendesen megkérdezte: – Jobb már?

Alice hálásan megérintette a hátáról visszavonuló kezét és bólintott. Megmarkolta a szemüvegét, felállt és a mosogatónál vizet fröcskölt az arcába. Remek érzés volt a hideg a felforrósodott, puffadtnak érzett szemhéjain. Papírtörlővel megtörölközött és visszacsúsztatta az orrára a szemüveget. Ahogy a világ kiélesedett körülötte, az órára esett a pillantása. 21:05.

Ránézett Gideonra, aki már szintén felállt. Valahányszor rápillantott, mindig megdöbbentette a férfi hatalmas termete. Egyiküknek sem volt még csak esélye sem rá, hogy vacsorázzanak ma este. A nyomozó még csak ezután fogja feltenni a kérdéseit, tehát nem egyhamar végeznek. Azt ugyan nem gondolta, hogy ő maga képes lenne egy falatot is lenyelni, de egy ekkora méretű alakváltó hímet, aki ilyen élénk fizikai megterheléseknek van kitéve, nyilvánvalóan etetni kell.

– Éhes vagy? – kérdezte.

A férfi mozdulatlanná dermedt. Alice világosan látta, hogyan jár az agya, mi is lenne erre a kérdésre a helyénvaló válasz, és bármilyen elképzelhetetlen is volt ez egy ilyen iszonyú nap után, a szája önkéntelenül valódi mosolyra húzódott.

– Hát persze, hogy éhes vagy – válaszolta meg a saját kérdését. – Mindjárt összeütök valami ennivalót.

– Nem muszáj – vágta rá a férfi azonnal.

– Tudom, de szeretném – felelte. – Szeretek főzni, ha stresszes vagyok. – Elég hihetetlen volt, de tényleg felkuncogott. – Biztosan furcsán hangzik, de a főzés megnyugtat. Segít lecsillapodni.

– Ha egészen biztos vagy benne – felelte a nyomozó –, tudnék éppen enni pár falatot.

Azok után, ahogyan Riehl nyomozó bánt vele, hogy olyan kedves volt vele, ami messze túlmutatott a kötelességén, az volt a legkevesebb, hogy megeteti. Most örült csak igazán, hogy elment a boltba és feltöltötte a készleteit, miután meghallotta a téli viharról szóló előrejelzéseket.

Kinyitotta a hűtőt, elővett egy Corona sört és a férfi kezébe nyomta. Azonnal átvette tőle, a szeme hálával telten villant rá. Te jó ég, ez olyan volt, mintha még soha senki nem ajánlotta volna fel ennek a férfinak, hogy megeteti. Visszafordult a hűtőhöz, hogy felmérje a rendelkezésére álló készletet, és eldöntse, mit tud kihozni belőle. – Valami kutyaféle, ugye? – mormolta szinte csak magának – Tehát sok fehérje kellene.

– Farkas vagyok. – Alice megdermedt, amíg ezt feldolgozta. Farkas, nem pedig kutya, ami azt jelenti, hogy sem nem szelíd, sem nem háziasított. Igen, pontosan ez illik Gideon Riehlhez. Lélegzetelállító lehet farkas alakban, ha a bundája is olyan fehérszőke, mint a haja. – Te pedig, ha nem tévedek, egy párduckaméleon?

A hűtőszekrény ajtaja kicsúszott a lány elerőtlenedő ujjai közül. Szélesre tárult, miközben Alice nekihátrált maga mögött a pultnak.

Gideon arckifejezése megváltozott. – Minden rendben, Alice – mondta nyugodt hangon –, emlékezz, biztonságban vagy.

És megint. A legtökéletesebben cselekedett, nem lépett előre, sőt, inkább visszahúzódott az étkezőasztalhoz, nekidőlt, és egyik lábát laza mozdulattal átvetette a másikon. Ugyanazt a végtelen nyugalmat árasztotta, amit Alice egész este érzett rajta.

A lány egy öngúnyos kis nevetéssel elernyedt. – Sajnálom. Nem gondoltam, hogy ilyen nyilvánvaló a fajtám, mert mi nem szeretünk arról beszélni, hogy mely alakváltó típust képviseljük. Szóval ez részben olyan ösztönös reakció volt, másrészt viszont… egy széles karmozdulattal igyekezett a szituációt szemléltetni, amiben éppen voltak.

A férfi megértően bólintott, és megdörzsölte a tarkóját. – A történelem nem volt túl kegyes az alakváltó kaméleonokkal.

A legtöbb Ősi fajhoz hasonlóan az alakváltók sem kizárólag a Föld szülöttei voltak. A furcsábbak közülük a Másvilágokon születtek, olyan varázsföldeken, amikor akkor keletkeztek, amikor a Föld születésekor az idő és a tér meghajlott. Ilyen alakváltók voltak a párduckaméleonok is. Ritka és szégyellős teremtmények, akik egy olyan Másvilágról származtak, ami az Amazonas esőerdőjénél csatlakozott a Földhöz.

A párduckaméleonok sosem társultak nem alakváltókkal. Ebben is egyedülállóak voltak, mint ahogyan abban is, hogy a többi kaméleonfajtól eltérően ők nem csak néhány színváltást tudtak produkálni. A párduckaméleonok bármilyen színt felvehettek, ha bele akartak olvadni a környezetükbe.

Az Amazonas területének egyik legelső felfedezője, a spanyol Francisco de Orellana 1542-ben vette fel Európa nevében elsőként a kapcsolatot a párduckaméleon alakváltókkal, miközben végigutazott az Amazonas mentén, a mitikus El Dorado városát keresve. Miután felfedezte ezen alakváltók tehetségét, hogy a legszélsőségesebb színváltásokra is képesek, Orellana a spanyol hódítók, de talán az Ősi fajok történelmének is legnagyobb hajtóvadászatába fogott. Szisztematikusan vadászott a párduckaméleonokra, és sorra boncolta fel őket, hogy rájöhessen képességük mibenlétére. Nincsenek pontos számadatok arról, hány alakváltót mészárolt le, a történészek ezt a számot valahová 3000-5000 közé helyezték, ami katasztrofálisan magas szám egy ilyen ritka faj esetében.

Orellana ezen kísérletező vérengzések közepette rájött, hogy a párduckaméleon alakváltók rendelkeznek egy miriggyel, ami leginkább az emberek agyalapi mirigyéhez hasonlít. Ez pedig egy olyan folyadékot termel, ami textilekre csepegtetve átadja a szövetnek a környezethez idomulás képességét. Orellana El Doradót ugyan sosem találta meg, de soktucatnyi, kaméleon kivonattal tele fiolával tért vissza Spanyolországba, amit elképesztően magas áron adott el, míg az összetétele teljes titok maradt. A spanyol királyi család tagjai és a főnemesek hamarosan olyan mesés öltözékekben parádéztak, amik folyadékként változtatták a színüket, hogy hasonuljanak a környezetükhöz.

A kaméleon kivonat titka csak Orellana halálát követően derült ki a papírjaiból, ami után I. Károly, és mentálisan instabil édesanyja, Johanna halálbüntetés terhe mellett betiltotta a kaméleonruhák viselését. A spanyol monarchia nagyhangú felháborodása csak látványos politikai kinyilatkoztatás volt, hogy elkerülhessék a népirtás miatt feldühödött Ősi fajok jogos haragját.

Az addigra elkészült ruhákról azonban az ezt követő évszázadok során folyamatosan terjengtek bizonyos pletykák, különösen, ha híres, és megoldatlan lopások kerültek szóba. Hogy ezek a történelmi pletykák igazak-e, vagy hamisak, az az alakváltó kaméleonok titka maradt, akik száma olyannyira megritkult, hogy Alice maga sem tudott ötvennél többről az USA területén.

A kaméleon alakváltók kritikusan alacsony létszámát aztán egy tíz évvel ezelőtt elkövetett bűncselekmény még jobban lecsökkentette. Egy aprócska leopárdkaméleon csoport élt Jacksonville-ben, Floridában, ahol hét tagjukat ölték meg a Maszkok Fesztiválját megelőző héten. Annak ellenére, hogy számos bűnüldözési szerv összedolgozott, és az országos televíziók folyamatosan napirenden tartották az esetet, a kaméleongyilkos sosem került rendőrkézre.

A lakásra telepedő csendet csak a szél törte meg, a jégtűkké változtatott hópelyheket nekitolta az ablakoknak, és azok úgy kopogtak az üvegeken, mintha rémálombeli csontujjak lennének.

Alice beleborzongott ebbe a sötét gondolatba, és félretolta. Meleg és fény vette körbe, étele, itala bőven volt, ráadásul váratlan ajándékképpen kényelmet és társaságot is kapott egy olyan időszakban, amit szörnyen nehéz lenne egyedül átvészelnie. Vetett Gideonra egy újabb bocsánatkérő pillantást, majd visszafordult a nyitott hűtőszekrény felé, és találomra elkezdett összekapkodni dolgokat. – Nem szeretünk kívülállókkal az alakváltó természetünkről beszélni – mondta újra. – Lehet ennek bármi köze a történelmünkhöz?

– A spanyol hódító mészárlására gondolsz? Nem találtunk arra mutató jeleket, hogy bármiben is összefüggene a mostani bűncselekményekkel. – Gideon hirtelen kiegyenesedett. – Így rejtőztél el előlem, ugye? Haley apartmanjában. Alakot váltottál.

Alice ránézett a válla felett és felsóhajtott. – Tudtad, hogy ott vagyok? Nem csak az illat alapján azonosítottál, amikor kimentem az utcára?

– Az ösztönöm azt súgta, hogy ott vagy – korrigált a férfi –, de nem voltam benne biztos. Átmentem az utca túloldalára, onnan figyeltem a bejáratot. Hol rejtőztél?

– Emlékszel arra a dús fikuszra?

Üres pillantást kapott válaszul. – A micsodára?

– A nagy cserepes növényre, ami a folyosóra vezető ajtó mellett volt a nappali padlóján. – Öntudatosan hátratolta a válla fölött a nyakába hullt hajtincseket. – Annak a levelei között bujkáltam.

A széles vigyor szinte teljesen eltüntette a szigorúságot a férfi vonásairól. – A csodába, hát tényleg ott voltál! Szép munka! Emlékszem rá, hogy elrohantam a nagy cserép mellett, útban a nappaliba. Mekkora vagy tulajdonképpen a váltott alakodban?

Alice már-már nevetségesen jóleső érzéssel fogadta a dicséretet. – Mint az alkarod. Talán kicsit kisebb, ha feltekerem a farkam.

– Ezért van annyi cserepes növény a nappalidban? – A férfi hangjából áradó lelkesedés meleg örömmel töltötte el a lányt.

Bólintott, és bevallotta: – Olykor szeretek csak úgy az ágaikon lógni és onnan tévézni.

Gideon hangosan felkacagott. – Hát persze, miért is ne? – Legnagyobb megdöbbenésére Alice ettől csak még öntudatosabbnak érezte magát. – Olykor a farkasom is szeret csak heverészni és elrágódni egy csonton. Igazán ízletesek, amiket a Foodsnál lehet kapni.

Alice elmosolyodott. A Foods és a Whole Foods az alakváltók különleges igényeire szakosodott élelmiszerláncok. Ő maga is ott vásárolt. Lenézett a pultra kipakolt ételalapanyagokra. Egy doboznyi tojás, egy széles csík szalonna, zöldségek, sajt. Rendben. Ez így leginkább egy omlettnek néz ki. Várjunk csak, a fagyasztóban még lennie kell hasábburgonyának is. Alice úgy saccolta, a nyomozó bőséggel meg tudna enni egy tucatnyi tojást szalonnával, és talán szereti a sült burgonyát is.

Elővett egy serpenyőt, belekockázta a szalonnát, majd egy mélyebb serpenyőben nekilátott, hogy aranybarnára süsse a burgonyát. Megmosta, majd felaprította a hagymát, paradicsomot, zöldpaprikát, gombát az omletthez.

 

 

Gideon Riehl a szorgoskodó lányt figyelte. Sokkal higgadtabbnak, nyugodtabbnak tűnt most, magabiztosan tett-vett a konyhájában. És ő is higgadtabbnak, nyugodtabbnak érezte magát, pusztán attól, hogy nézte őt. Gyönyörű nő volt a maga miniatűr módján. Finomcsontú csuklója, karcsú ujjai kecsesen mozogtak, intelligens arcán szótlan méltóság ült, amihez nem igazán illett fékezhetetlenül göndörödő, vad, dús, sötét színű haja.

De ő rajongott azért a hajért. Dühödt vágy tombolt benne, hasonló ahhoz, mint a farkasa olykor feltörő futáskényszere, hogy sorra két ujja közé csippentse azokat a spiráltincseket, meghúzza kissé, és aztán figyelje, hogyan rugóznak vissza a helyükre. Beléjük akarta temetni az arcát, addig csiklandozni a lányt, míg a szomorúsága ugyanúgy eltűnik, mint a méltóságteljes arckifejezése, és kifulladásig nevet.

A farka megint megmerevedett. Valaki belerúghatna már a szőrös seggedbe! Vett egy mély lélegzetet, kihúzott egy széket és fordítva leült rá. Ennek megvolt az az előnye, hogy a háttámla eltakarta a farmere mögött növekvő dudort. Egyik alkarját végigfektette a háttámla tetején, a másikat pedig keresztben átlógatta rajta, benne az üveg sörrel. Kortyolt egyet, majd visszaterelte vonakodó elméjét a munkához.

– Készen állsz a folytatásra?

Alice fel sem nézett az aprításból, csak bólintott.

– Tudsz arról, ami Floridában történt hét évvel ezelőtt?

A lány szája szigorúan összeszorult. – Minden alakváltó párduckaméleon tudja, mi történt Floridában. Ők a barátaink voltak, a családtagjaink.

Gideon egy pillanatra lehunyta a szemét, és újra felmerült benne az ötlet, hogy seggbe kéne rúgnia magát. – Persze, hogy azok voltak – igyekezett gyengéd hangon csökkenteni az okozott feszültséget.

Az apróra vágott zöldségfélék egy gyors söpréssel már ott is sercegtek a serpenyőben. Fenséges illat terjengett a konyhában. – Szerinted ugyanaz a gyilkos? – kérdezte a lány.

Miért is titkolná? – Igen, szerintem ő az. A Jacksonville-i gyilkost sosem fogták el, de részleteket sem adtak ki a gyilkosságok körülményeiről, az elkövető, aki Haley-t megölte, mégis ugyanazt a módszert alkalmazta.

A lány szélesre kerekedő szemekkel ránézett. – Módszert?

– A gyilkosnak egy nagyon különleges módszere van. Elfedte a szagát a vadászok által használt szagsemlegesítő vegyi anyaggal, és bár még nem állnak a rendelkezésünkre Haley-vel kapcsolatos vizsgálati eredmények, fogadok, hogy ujjlenyomatot sem hagyott. Jacksonville-ben sem találtak. Valamennyi áldozat halálát a szívre mért szúrás okozta. Ez precízen zajlott, aztán pedig felnyitotta a hasüregüket. A szerveiket mindig a testüregen kívül helyezte el, és mindig ugyanabban a mintában.

Alice fakanalat tartó keze lehanyatlott az oldala mellé, az arca szinte hamuszínűre sápadt. Gideon villámgyorsan átvágott a konyhán, hogy hátulról stabilan megtámassza. – H-Haley halott volt már, amikor ezt tette vele? – suttogta.

– Igen – felelte a nyomozó határozottan. – A gyilkos rituáléjának nem része a kínzás. Esküszöm, Alice. Nem szenvedett.

A lány mély lélegzeteket véve küzdött az önuralmáért. – Köszönöm, jól vagyok – mondta végül.

Riehl elengedte és hátralépett. Aztán teljesen kihátrált a lány látómezejéből, és figyelte szaggatott, gépies mozdulatait a fakanállal, a combja mellett ökölbe szorított szabad kezének remegését. Csak ennyit tudott tenni, hogy segítsen neki és ez roppant szar érzés volt. – Tartsunk szünetet? – kérdezte, és remélte, hogy Alice igent mond.

– Ne – pillantott rá a lány a válla felett –, kérlek, folytasd.

– Azt mondtad, az igazgató, Alex Schaffer volt az, aki közölte veled és Haley-vel Peter Baines halálhírér, és szintén ő kezdte el keresni David Brunswicket is. Igaz? Miért pont Schaffer?

– Jacksonville után Alex megalakította a saját párduckaméleon alakváltó csoportját. Először azért, hogy segítsen a gyász feldolgozásában, de idővel a csoport sokkal inkább társasággá vált. Most minden hónap első vasárnapján van egy összejövetelünk és páran összejövünk még minden harmadik vasárnap is. Olykor valamelyikünk szervez egy túrát, vagy vacsorát, esetleg mozit.

– Valódi színek – mondta Gideon.

Alice meglepetten ránézett. – Tudsz a csoportról? Nem nagyon terjesztjük a létezését. Van egy weboldalunk, ahol mindenki bejelentkezhet, és híreket oszthat meg, vagy meghívhatja a tagokat kirándulásokra, de azt is privát fenntartó üzemelteti. A Google például fel sem hozza keresési eredménynek.

– Az FBI-nak van aktája a párduckaméleon alakváltókról, azon belül a társadalmi aktivitásukról is. Abban szerepel a honlap neve. Már ránéztem, de nem volt időm teljesen átolvasni. Azt sem tudtam, hogy Schaffer alapította a csoportot.

– Igen, és amennyire én tudom, minden New York-i párduckaméleon tagja a társaságnak.

– Huszonhárom – mormolta maga elé Gideon.

– Tessék? – kérdezte Alice és átadta neki a tányérokat, evőeszközöket, szalvétákat.

Riehl megterített. – A honlapon fenn van mindegyikőtök neve. A csoportnak huszonhárom tagja van. – Nos, technikailag már csak húsz, de semmi szükség sem volt rá, hogy ilyen pedánsan ragaszkodjon a valósághoz, és ezzel fájdalmat okozzon a lánynak. – Miért mentél el ma Haley-hez?

– Megbeszéltük, hogy együtt töltjük az estét. Én meg úgy terveztem, megpróbálom rávenni, hogy egy időre jöjjön el hozzám. – Alice ismét odalépett hozzá, átadta neki a sót és a borsot, egy üveg ketchupot, és egy frissen kinyitott újabb Coronát.

– Tudott még valaki a tervetekről, hogy találkoztok? – Riehl minden odavitt az asztalhoz, amit a kezébe nyomtak.

– Nem. – A lány összeráncolt szemöldökkel felnézett rá. – Számít ez?

– Talán igen, talán nem. Ezt az infót tartsuk meg egyelőre magunknak, oké? – Meglehet, hogy az információ visszatartás még hasznos lehet? Ezt a gondolatot eltette magának további megfontolásra.

– Rendben. – Alice láthatóan mélyen elgondolkodva kicsúsztatta a serpenyőből a legutolsó szalonnakockát is. – Honnan tudtad, hogy Haley-hez kell jönnöd?

Rámosolygott. – Miért nem hagyjuk meg ezt későbbre? Lehet, hogy neked nincs szükséged szünetre, de nekem igen. Legalább addig, amíg eszünk.

A lány felsóhajtott. – Oké.

Riehl egyértelműen terelt, de úgy tűnt, hogy Alice ezt nem veszi észre. Beszélhetett volna a vacsora alatt is a boncolási eredményekről csakúgy, mint az ügyről, neki a szeme sem rebbent volna, de azt akarta, hogy a lány is lazítson, és egyen legalább egy-két falatot. Ehhez pedig nem hiányzott neki egy újabb sokk.

A rendőrség ugyanis megtalálta David Brunswick holttestét a barna homokkővel kirakott alagsori garázsában. A gyilkos ott is szerfelett módszeresen dolgozott.

Bár az összes Jacksonville-i áldozatot egyszerre találták meg, a hatóságok által visszatartott információ az volt, hogy a csoportot egy ideig fogságban tartották a saját klubjukban. Kezdetben minden tömeggyilkosságra utalt, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy egy valóságos szertartással van dolguk, a gyilkos minden nap rituálisan felkoncolt egy személyt, míg végül mind a hetet megölte. A boncolási eredmények végleg megerősítették; sorozatgyilkosságról van szó.

Délután Riehl a csoporttagok névsorát nézegette a Valódi színek honlapján. Peter Baines, David Brunswick. A harmadik a névsorban Haley Cannes volt. Felhívta az iskolát de Haley már elhagyta a munkahelyét.

Amilyen gyorsan csak tudott, száguldott a Brooklyni címre, de már túl későn. Ha csak néhány órával is korábban rakja össze a dolgokat… Alice barátnője még mindig életben lenne. Talán Haley is itt ülne és velük vacsorázna.

Segített a lánynak az asztalhoz vinni az ételt. Egy tucatnyi tojást sütött ki a zöldségekkel. A már önmagában is gazdag omlettet Alice még dúsan meglocsolta tejföllel és reszelt sajtot szórt rá. A hasábburgonya gyönyörű aranybarna volt, a szalonna ízes, ropogós, Riehl gyomra hangosan megkordult a látványtól.

Szégyellősen rávigyorgott a lányra, aki erre elnevette magát. Aztán felkiáltott: – Ó! Elfelejtettem a pirítóst!

Gideon átfogta a vállát és odavezette az asztalhoz. – Ülj le és lazíts. Ennyi több, mint elegendő.

A kecses kis orr tetején csücsülő aranykeret felett ráncba szaladt a lány homloka. – Ha egészen biztos vagy benne…

Riehl szinte kontrollálhatatlan kényszert érzett rá, hogy megcsókolja. De ennek nem most volt itt az ideje.

Még nem lehet.

– Biztos vagyok benne – mondta.

Kihúzta a lánynak a széket. Alice pedig felmosolygott rá, miközben leült. – Egyél. Mint látod, igyekeztem a termetedhez mérni az adagot.

Így volt. Mélyet szippantott a levegőből, míg a gusztusos ételt nézte. Isten az égben, még csak megkóstolnia sem kellett hozzá, hogy tudja, a lány kiváló szakács. Ezt el is mondta neki: – A látvány jobban hasonlít a mennyországhoz, mint bármi, amit mostanában láttam. Szolgáld ki magad, még mielőtt nekiesek.

A dicsérettől a gyönyörű tejszínes kakaó színű bőrt rózsás pír öntötte el. – Nem vagyok túl éhes, de rendben.

Kiszedett vagy három falat omlettet, két kockányi szalonnát, és legalább öt szem sült burgonyát. Ez igencsak kevésnek tűnt, főleg azt tekintetbe véve, hogy milyen kemény éjszaka áll még előtte.

Valószínűleg ugyanis végképp elveszíti az étvágyát, ha megtudja, hogy az övé a negyedik név a honlap névsorában.

Na nem mintha bármi is történhetne vele. Nem Gideon felügyelete alatt. Ő ugyanis előbb halna meg, minthogy a lánynak baja eshetne.