Második fejezet

 

Törvény

 

 

Alice a következő megállónál leszállt a metróról, és felment az utcaszintre. Tökéletes idegroncs volt, a legkisebb dologtól is összerezzent, miközben egyre az utána kiáltott, majd a némán elsuttogott pár szó keringett a fejében.

A férfi is ilyen idegbetegnek látta, amikor ránézett?

A párja. Gyilkos.

Rendőr?

Csak óvatosan, fő a biztonság. Talán az a jelvény hamis. Valahol mélyen reménykedett ugyan, hogy valódi, de azért maradjunk realisták. Az iszonyatosan valószínűtlen, hogy a férfi valóban egy rendőr lenne, aki elsőként bukkant fel Haley lakásában. A lakás ajtaja nyitva volt, nem törték be. Az idők folyamán az emberek rengeteg bűnt követtek el rendőri jelvények mögé bújva, ezek közül a leghírhedtebb az 1929-es Valentin napi mészárlás{1} volt.

De a férfi azt mondta neki, hogy menjen a legközelebbi rendőrőrsre. Ez azért eléggé hitelessé tette, kivéve, ha úgy gondolja, hogy elkapja, még mielőtt bemehetne.

De miért tenné ezt? Alice tökéletesen paranoiásnak, és irracionálisnak érezte volna magát, ha nemrég végleg maga mögött nem hagyta volna a racionalitást. Ez pontosan két nappal ezelőtt történt, amikor megtudta, hogy Petert megölték.

A társaságuk kicsi volt, és szoros kapcsolatban álltak egymással. Peter halálának lökéshullámai még alig kezdtek elcsitulni, amikor Alex Schaffer, a csoport vezetője kör-e-mailben szólt nekik, hogy képtelen kapcsolatba lépni Daviddel, és kérdezte, hogy hallott-e felőle valamelyikük.

Senki sem jelentkezett. Alice és Haley épp egy összejövetelt szerveztek, ahol kellőképpen meggyászolhatták volna Petert és kibeszélhették volna nyugtalanságukat David eltűnése miatt. Alice arra készült, hogy ráveszi Haley-t, csomagoljon össze magának pár holmit, és legalább a hétvégére menjen át hozzá, nem pedig arra, amire tizenöt perccel ezelőtt rá kellett jönnie, hogy az ágytakaró sötétvörös foltján elrendezett dolgok Haley teste körül barátnője belső szervei.

Ha ez a férfi a gyilkos, és azért tért vissza Haley lakásába, hogy eltüntesse a nyomokat, és ha összekapcsolta Alice-t valahogyan a bűncselekménnyel, bármit meg fog tenni, akár még egy rendőrőrshöz is csalhatja, hogy elhallgattassa.

Futott az utcán és szerencséjére megpillantott egy szabad jelzésű taxit. Odaintett neki, és amikor megállt, ő beugrott, majd magára zárta az ajtót. – Induljon – utasította a vezetőt.

– Oké – felelt a taxis. Egy intelligens kinézetű, kissé vérszegény testalkatú alakváltó volt. A negyvenes évei közepén járhatott, száraz, poros illattal, görbülő körmökkel. – Hová szeretne menni?

– Egy perc és megmondom. Csak induljon el.

– Mesés – mondta fanyarul a sofőr –, de a maga pénze bánja.

Alice elővette a mobilját és végre hívta a 911-et. Rácsodálkozott, hogy a diszpécser csak jó néhány kicsengés után vette fel. – Egy gyilkosságot szeretnék bejelenteni.

A taxi hirtelen lelassult, a vezető éles pillantást vetett a lányra a visszapillantó tükörben. Alice ránézett és előre intett az állával. A jármű ismét felgyorsult.

A hóesés egyre sűrűbbé vált. Alice a szélvédő előtt járó ablaktörlőlapátok között figyelte az utcát, amíg megadta a diszpécsernek Haley címét, és a részleteket. – Amikor elhagytam az épületet, egy férfi üldözőbe vett – mondta. – Járt a lakásban. Sikerült eljutnom egy metrómegállóba, és éppen becsukódtak mögöttem egy szerelvény ajtói, így lemaradt, de annyi ideje még volt, hogy felmutassa nekem az ablakon keresztül a jelvényét. Azt mondta, hogy rendőr, és felszólított, hogy menjek a legközelebbi rendőrőrsre. Szükségem lenne a személyi adataira.

– Hölgyem, ezt nem adhatom meg önnek – mondta a diszpécser. – El kell mennie a legközelebbi rendőrőrsre.

– Nézze, kérem, én tanító vagyok – a lélekjelenlétével együtt nyugodt hangja is kihussant az ablakon –, nem pedig egy kemény katona vagy rendőrnyomozó, aki nap, mint nap halállal foglalkozik. Első osztályos gyerekeket tanítok, oké? A legrosszabb napjaimon ragasztót vagy rágót próbálok eltüntetni a farmeremből, és tantestületi ülésre készülődök. Most pedig három nap alatt három barátomat veszítettem el, akik közül az egyiknek a széttépett testét is láttam. Sokkos állapotban vagyok és komolyan rettegek. Mi van, ha ez a férfi vár rám a rendőrőrsön kívül és nem is valódi rendőr?

– Rendben – a diszpécser hangja megenyhült. – Megmondom mit fogunk tenni. Azt mondta, hogy egy taxiban van, ugye?

– Igen.

– Kérje meg a sofőrt, hogy adja meg a pontos helyzetüket. Odaküldök önhöz egy egységet. Maradjon a járműben, amíg oda nem érnek. Akkor rendőri kísérettel jöhet be az őrsre. Oké?

Alice világa egy kissé kevésbé őrült módon pörgött tovább. – Rendben. Így jó lesz.

Még tíz perc sem telt el, amikor egy járőr kocsi húzódott a taxi mellé, villogó tetőfényekkel, ám szirénázás nélkül. Alice kifizette a taxisofőrt, miközben a két járőr, a rangidős női rendőrtiszt és egy férfi közrendőr kiszálltak. Aztán ő is maga mögött hagyta a taxit.

A rendőrnő szólalt meg: – Alice Clark?

– Igen.

– Rizzo őrmester vagyok. A társam Garcia rendőr. Azért vagyunk itt, hogy a 94-es körzeti őrsre kísérjük.

– Köszönöm – biccentett oda neki Alice. Kezdett kihűlni, elvégre fejvesztve végigrohant egy utcát, a ruhája átizzadt, a kinti hőmérséklet pedig gyorsan zuhant. A téli vihar egyértelműen megérkezett. Szorosabbra vonta maga köré a kabátját, amikor dideregni kezdett.

– Szálljon be – vezette oda a rendőrnő a járőr kocsihoz.

– Sajnálom, hogy pazarlom az idejüket – szabadkozott Alice –, még az sem biztos, hogy egyáltalán szükség van erre.

– Nem probléma – felelte Rizzo. Kinyitotta a hátsó ajtót és intett neki, hogy szálljon be. – Ha jól értettem, talán egy okos, erőszakos gyilkos látóterébe került. Nem lehet elég óvatos.

Miután Alice bátortalanul elhelyezkedett a járőr kocsi hátsó ülésén, Garcia feléje fordult és rámosolygott a rácsokon keresztül. – Van egy üzenetünk az ön számára, amitől talán megnyugszik egy kicsit. Épp az előbb beszéltem a WDVC-vel, az alakváltók erőszakos bűnesetekkel foglalkozó ügyosztályával. Gideon Riehl nyomozó már ott van a 94-es körzetben és önt várja. Azt szeretné, ha elmondanánk önnek, hogy nagydarab és szőke, valamint hogy végtelenül sajnálja, hogy ráijesztett önre.

Alice pattanásig feszült idegei ellazultak a rendőr szavaira. – Ó, hála az égnek, nagyon köszönöm!

Garcia belevezette a járőr kocsit a hóvihar egyre erősödő falába. Alice összehúzta magát a kabátjában és annyira remegett, hogy már attól félt szétrázódnak az ízületei. A csendben az elmúlt egy óra képei száguldottak át az agyán.

Haley arca teljesen üres volt, mintha a halál meglepte volna. Vagy talán csak azért volt üres az arckifejezése, mert halott volt, és elképzelhetetlenül szenvedett, iszonyú kínokat élt át a halála előtti pillanatokban. Rápillantott a gyilkosa arcára, és tudta, hogy meg fog halni?

Ránézett a gyilkosa arcára és felismerte őt?

Alice a sálja végével letörölte az arcáról a könnyeket. Haley ugyanabban az iskolában dolgozik… dolgozott, mint ő. Valakinek fel kell hívnia nem csak Alexet, a csoportjuk vezetőjét és a Broadway Általános Iskola igazgatóját, hanem Haley szüleit is. Feltételezte, hogy a rendőrségnek van valamiféle protokollja ezekre az esetekre, de Alice tudomása szerint Haley egyke volt. Az elvesztésének híre nagy csapás lesz a családjának. A rendőrök talán hagyják, hogy ő is segítsen.

És persze ott van Peter. Nem adták ki a halálának körülményeit, csak annyit tudott, hogy megtámadták és megölték. Davidet is, csak őt még nem találták meg. De két nappal ezelőtt, amikor Haley és ő halkan beszélgetett Peterről a tanáriban, Alice már akkor is tudta.

A rémálom visszatért.

 

Habár még mindig csak péntek koraeste volt, a forgalom meglehetősen lelassult, mivel a látótávolság jóformán zéróra csökkent. Az időjárás jelentések jó előre beharangozták a nagy téli hóvihar érkezését, és hangsúlyozták, hogy csak az életbevágó esetekben induljon el bárki is otthonról, így pedig még a legelszántabb ünnepi bevásárlók is elhalasztották az utazást.

A világ kietlenné változott, a sötétséget pusztán az elektromos fények törték meg. A szél úgy üvöltött, mintha láthatatlan farkas falka járna zsákmány után. Ereje fegyverré változtatta a hópelyheket, amik apró jégtőrökként döfködték a szabadon hagyott bőrfelületeket.

Kétféle vihar van, gondolta Alice. Az egyik, amit még élvezni is lehet az ablakon keresztül, egy csésze teával a kézben. Színpadias kissé a rengeteg lefelé zúduló hó, de semennyi valós rosszindulat sincs benne.

Ez a vihar másmilyen volt; gyilkos. A szél arról üvöltött, hogy vannak szörnyűségek, amik az éjszakában léteznek, olyan borzalmak, amiket csak gyerekek és démonok láthatnak. És léteznek olyan szörnyűségek is, amik az elmékben léteznek, és csak adott személy láthatja őket. A téli szél olyan dolgokról jajongott, amikre az elme nem akart emlékezni, viszont a félelem megmaradt, megbújt az emberek életében jelenlévő kísértetek, bekövetkező tragédiák sötét árnyékai között.

Mert nem tudnánk elviselni őket. Erről vijjogott a szél. Ha elvennék tőlünk a fényt és a melegséget, mi ott maradnánk egyedül, meztelenül, reszketve a sötétben. Meghallanánk egy rekedtes kuncogást a sötétből, ami elárulná, hogy prédává váltunk.

Még a 94-es rendőrőrs fényei sem nyújthattak kényelemérzetet Alice-nek, a hatalmas, négyszöglet alakú épület jóformán a semmiből bukkant fel előttük, egy óriási, szigorú, árnyékos tömbnek hatott a fekete-szürke éjszakában. Az arctalan gonosz elpusztította a lány barátait, becserkészte a közösségét. A bánat és a félelem között őrlődött.

Aztán ott volt még a másik oka is annak, hogy remegett, egy lehetetlen, tökéletesen érthetetlen tudás egy olyan személyről, akit nem is ismert. Ez a rendíthetetlen meggyőződés megtámadta a csontjait csakúgy, mint szkeptikus, ellenálló lelkét.

Nem akart párt. Még randizni sem szeretett. Mindenki mindig ugyanazokat a kérdéseket tette fel. Mit dolgozol? Mit csinálsz szabadidődben? Mi a kedvenc ételed? Találkozgatsz valaki mással is?

Létezett valaha is olyasvalaki, aki őszintén felelt ezekre a kérdésekre?

Alice hajlamai híven követték félénk alakváltó természetét. Csendes személyiség volt, olyasvalaki, aki kedveli a magányos időtöltéseket. Élvezte az olvasást, a hosszú sétákat a parkokban, a biciklitúrákat kempingezés közben. A legnagyobb lázadása az volt, hogy néha eltért főzéskor a recept előírásaitól. Imádta az osztályában mind a tizenöt mókás, féktelen gyereket, és gyakran töltötte azzal az estéit, hogy egyszerűen csak kiheverte az adott nap élénk társadalmi interakcióival járó fáradalmait. Társasági igényeit teljesen kielégítették a csoport rutinszerű összejövetelei, az ebédek a többi tanárral, a szüleinek küldött levelek és rendszeres telefonálások, és… az Istenekre… Haley.

A hatalmas, fenyegető idegen… hogy is nevezte Garcia? Gideon Riehl nyomozó. Nem lehet az, akinek ő tudni véli. Valamiféle idegösszeroppanást szenvedhetett el az elmúlt, feszültségekkel teli napok alatt, mindössze ennek mellékterméke lehet az érzés.

Az alakváltók halálosakká váltak, ha bűnözőkké lettek. Annak, ha valaki a New York-i rendőrség elitjének számító WDVC-ben dolgozik, egyenes következménye, hogy erőszakos, veszélyes életet él. Ahhoz ugyanis, hogy elkaphassák a bűnös alakváltót, a WDVC dolgozóinak jobb és halálosabb gyilkosnak kellett lenniük, mint annak az alakváltónak, akire vadásznak. Alice elképzelni sem tudott volna valakit, aki jobban különbözetett volna tőle. Nem csoda, ha halálra rémült a férfitől.

Vajon a nyomozó mit érzett, amikor először néztek egymás szemébe? Ugyanazt az őrült bizonyosságot, mint Alice, hogy ő a párja? Ha nem, akkor csak maga miatt kell aggódnia. Ha viszont igen, akkor még rengeteg más dolog miatt is aggódhat.

Megpillantotta Riehl hatalmas, összetéveszthetetlen alakját, ahogy az őrs üvegajtaja felé lépdelt. A feje fedetlen volt, viharvert bőrdzsekije nyitva. Szemmel láthatóan immunis volt a körülötte tomboló hóviharra. Riehl megfordult, amikor Garcia a járdaszegély mellé kormányozta a járőr kocsit. Nagy léptekkel feléjük indult, majd lazán megállt.

Az őrület felerősödött, teljesen átvette Alice felett az uralmat, ahogy nézte a férfi közeledését. Masszív teste sportos volt, folyékonyan, magabiztosan mozgott, azok a lehetetlenül hosszú lábai pillanatok alatt megtették a távolságot a kocsiig. Világos szemei ugyanazzal az éber intenzitással tapadtak a lányra, mint korábban, de most pánik helyett valamiért egészen biztos volt benne, hogy ez a férfi az egyetlen menedéke a gyilkos viharban.

A tekintete fogságba ejtette az övét, Alice lélegzete akadozni kezdett, miközben az ajtónyitó kar után tapogatózott. Csak akkor döbbent rá, hogy a járőr autók hátsó ajtói nem rendelkeznek ilyesmivel, amikor Riehl közelebb lépett és óvatos mozdulattal kívülről kinyitotta az ajtót. Jeges tekintete nem mozdult a lányról miközben mindkét erőteljes kezét érte nyújtotta.

Talán jobb lenne elfutni. Legalábbis Alice azon része, ami még mindig rémült volt, megpróbálta meggyőzni erről. De a nagyobbik és egyben elmebetegebb része már ki is nyújtotta mindkét kezét a nyomozó felé. A férfi tenyere forró volt, az ujjai a lány kezeire fonódtak. Megtartotta a súlyát, amikor remegő izmait munkára kényszerítve kiszállt a kocsiból. Alice fogai jól hallhatóan vacogtak, a büszkesége romokban hevert. A nyomozó fürkész pillantása megláthatott valamit az arcán, mert egyszerűen a karjaiba ölelte őt. A melegsége és az illata magába zárta a lányt, akinek a megkönnyebbülése és biztonságérzete egyszerűen leírhatatlan volt.

– Most már minden rendben lesz. Biztonságban vagy. Megtaláltalak. – Ezt, vagy valami hasonlót mormolt a fülébe Gideon Riehl.

Alice végképp feladta a futás gondolatát, nem érdekelte a büszkesége, ugyanúgy, ahogyan az illendőség sem, nekidőlt a széles mellkasnak. Úgy érezte, mintha erős, szilárd otthonra talált volna.

 

Most, hogy szemtől szemben, és olyan közel álltak egymáshoz, Riehl úgy találta, hogy Alice Clark egy apró nő, akitől az az érzése támadt, hogy egyszerűen felkaphatná és zsebre tehetné. A lány nekidőlt, ő pedig a hátát dörzsölgette. A nyomozó szíve valamilyen oknál fogva úgy döntött, hogy légkalapács tempóra vált. A benne élő farkas remegett és morgott, de ő rövid pórázon tartotta a fenevadját. Most végképp nem hiányzott, hogy átmenjen Cujóba{2}, és ezzel még jobban kiborítsa a nőt. Elfordította viszont a fejét, és néma figyelmeztetésként rávicsorgott a két rendőrre, akik szintén kiszálltak a kocsiból és Riehl meglátása szerint túl közel merészkedtek hozzájuk.

A férfi egyenruhás azonnal felemelte mindkét kezét egy békítő mozdulattal. A nő viszont összehúzott szemekkel végignézett rajta. – Ms. Clark, szüksége van még ránk? – kérdezte nyomatékosan.

Riehl vicsorgása még jobban elmélyült, amikor Alice karjai lehullottak a derekáról. El is fordult volna tőle, már ha ő hajlandó lett volna elengedni. Így viszont a nő csak a fejét fordította el. Vad, imádnivaló dugóhúzófürtjei hozzáértek az állához, ő pedig beléjük akarta dörzsölni az egész arcát, amikor a lány megszólalt: – Nem. Köszönet mindenért.

– Akkor minden jót – nyugtázta a rendőrnő. Rájuk villantott egy mosolyt, mielőtt a partnerével együtt visszaszállt volna a kocsiba, hogy folytassák a műszakjukat.

Alice visszafordította a fejét és felpillantott rá. Riehl végignézett feszült arcán. Vékony, aranyszín drótkeretes szemüvege mögött a nő szemei nagyok és mogyorószínűek voltak, ragyogó kék és zöld pettyekkel, tejszínes kakaószínű bőrétől pedig a nyál is összefutott a nyomozó szájában, annyira szerette volna mindenhol megnyalogatni. Finom, tartózkodó vonású arcán félelem és könnyek nyomai látszottak. Egyre jobban remegett idekinn a hidegben.

Azokban a gyönyörű szemekben túl sok érzelem tombolt, és túl sok volt bennük a rémület. Riehl újabb gyors döntést hozott. – Hazaviszem.

A meglepetés úgy bomlott ki a lány arcán, akár egy virág, de villámgyorsan el is rejtette. – Nem fog kihallgatni?

– De igen, viszont a poklon ment át. Amit mondanunk kell egymásnak, azt elmondhatjuk az otthona kényelmében is.

Átölelte a vállát és egy jelöletlen, régebbi modellű, fekete Cherokee dzsiphez vezette. A lány nem tiltakozott, automatikusan elindult az oldalán. Riehl kinyitotta központi zárat a kulcstartójával, majd kinyitotta Alice-nek az utas oldali ajtót. Miután beültette, gyorsan átment a vezető felőli oldalra.

Mielőtt elindította volna a dzsipet, egy gyors oldalpillantással meggyőződött róla, hogy a lány bekötötte a biztonsági övet. Még a kormánykeréken keresztül is érezte, mennyire síkossá vált az út. A motor még meleg volt, úgyhogy teljesen ráadhatta a fűtést. Ha maga volt, ilyesmivel sosem vesződött. Általában ő maga elég hőt termelt ahhoz, hogy kényelmesen érezze magát.

Riehl rájött, milyen nehéz alkalmazkodnia új munkaköréhez. Húsz évesen volt újonc a hadseregben, egy emberöltőnyi időt leszolgált ott. A farkasa még mindig nem törődött bele a nyugdíjba vonulásába. Amikor olyan szűk kis terekben tartózkodott, mint például a mai tetthely, Haley Moore otthona, gyakran érezte úgy, hogy lever valamit, ha túl gyorsan mozdul.

Valójában az utóbbi hónapokban komoly kétségei támadtak, hogy jó ötlet volt-e otthagynia a katonaéletet, és letelepedni egy városban. Nem volt benne biztos, hogy képes lesz az átállásra. A farkast a folyamatos barangolás elégítette ki, a hadseregtől pedig megkapta a falka érzését is. Az emberi része volt az, ami nyughatatlanná vált, és eldöntötte, hogy itt az ideje a változtatásnak. Viszont a nyugtalansága akkor sem csillapodott le, amikor kérte az áthelyezését és megváltoztatta a munkakörét.

Igazából csak most nyugodott le.

Sűrűn vetett egy-egy újabb elgondolkodó oldalpillantást utasára. A vihar valósággal lerohanta a lányt, hópelyhek fehérlettek a hajában. Aztán megolvadtak az autó meleg terében. A hátramaradt apró vízcseppek úgy szikráztak a szálakon, mint apró ékkövek hálója. Alice profiljából is áradt a szomorúság, a szája egyenes volt, nem húzódott mosolyra. Gyászolt, és ő úgy viselkedett, mint egy vérbeli seggfej, képtelen volt abbahagyni, hogy bámulja, és kizárólag arra tudott gondolni, milyen lehet meztelenül.

Ismét úgy érezte, hogy a Föld tengelye eltolódik, ami eddig észak volt, az mostantól nem az, és soha semmi nem lesz már ugyanaz, mint volt.

Tisztán érezte. Csak éppen arról nem volt fogalma, hogy mit is jelent mindez.

Az Alice otthonához vezető útnak nagyon rövidnek kellett volna lennie, mégis hosszúra nyúlt az időjárás miatt. A lány csak akkor nézett rá, ha olykor megkérdezte tőle, merre menjen. A kezeit szorosan egymásba fonta az ölében, és hallgatott. Riehlnek nem volt túl sok ideje, hogy bármit is tegyen, de egy gyors keresést lefuttatott a lány nevével. Alice Clark, harmincöt éves. A pokolba is, több mint kétszerannyi időt lehúzott a seregben, mint amennyit a lány összesen élt! A DMV nyilvántartásai szerint egy Prius tulajdonosa. A nyomozó eltűnődött rajta, hogy sok városlakóhoz hasonlóan Alice is hétvégi vezető-e.

A címe egy kertes apartmané volt Brownstone-ban, a Prospect park közelében. Miután leparkoltak, követte a lány rövid, jégen tipegő lépteit a bejárathoz. A bejárati ajtó dekoratív biztonsági ráccsal védett ablakát jégvirágok borították. A hőség szinte az arcába robbant, ahogy beléptek. Mire Alice bezárta maguk után az ajtót és a helyére akasztotta a biztonsági láncot, ő már megszabadult a dzsekijétől.

A gyönyörű mogyorószín szempár az arcára ugrott, majd a lány félrenézett, a kezei tétován elindultak fekete gyapjúkabátjának gombjai felé. Krisztus a mennyben, nézni, ahogy leveti magáról, olyan hatással volt Riehlre, mint egy lórúgás! Vett egy mély levegőt és elfordult, hogy inkább a falat bámulja.

– Ha nem bánja – mondta a nő –, felvennék néhány száraz ruhadarabot. – A hangja alig volt több suttogásnál, és ezt Riehl annyira szexinek találta, mintha az egyik hűvös ujjacskáját futtatta volna végig a gerince mentén.

Megborzongott, és herkulesi erőfeszítésébe telt, hogy néhány érthető szót megfogalmazzon. – Tegye azt.

Miközben távozott, felkapcsolt minden útjába eső villanyt. Nélküle túlságosan üresnek tűnt a helyiség. Riehl várakozás közben keresztülcserkelt a nappalin, és megállt a konyha-étkező ajtajában. A lakás iszonyatosan meleg volt, de tudta, hogy az lesz. Alice otthona nagyobb volt, mint Haley Moore lakása. Úgy tűnt, két hálószobája is van, és mintha egy hátsó ajtót is látott volna. A tágas teret jókora napraforgóvirágok színesítették stratégiailag jól elhelyezve a zsályazöld bútorokon. Mosó- és szárítógép zsúfolódott egy alkóvban, amit egy fából készült harmonikaajtó takart el. Az étkezőterületet egy egyszerű, erős tölgyfa asztal és négy szék uralta.

A férfi a hátsó ajtóra nézett és elégedetten konstatálta, hogy annak ablaka előtt is van biztonsági rács. Amennyit az őrjöngő fehér viharon keresztül látott, annak alapján odakinn egy apró, kerítéssel körbevett, így magánteret biztosító kert húzódott meg, amit most sötétség és vastag hótakaró fedett. Ez a kicsi tér üdítő menedék lehet tavasszal, nyáron és ősszel.

Alice láthatóan nem fitogtatta, de több pénze volt, mint a barátnőjének. Egy nagyobb, kertes helyen élhetett, és egy autót is tudott tartani a városban.

Riehl visszafordult a nappali felé. Egyszerű, kényelmes, föld tónusú bútorok, egy kanapé, egy hintaszék, és egy olyan hosszú székszerű izé… hogy is hívják azokat? Szófa. Sok könyvszekrény, sok, kemény kötésű könyvvel, puha kötésű könyvvel, és növények mindenhol. Igazán szép, kézzel készített takarók pihentek összehajtogatva a kanapé és a székek háttámláján, az egyik sarokban egy kerek micsodában szintén egy félkész takarót pillantott meg egy állványon. A falakon számos eredeti műalkotás lógott, gazdag zöld színekkel festett buja dzsungeljelenetek, teleszórva egzotikus virágok ábrázolásaival. Riehl nem rendelkezett túl fejlett művészeti érzékkel és a képzőművészeteknek sem volt különösebb rajongója, de úgy tűnt neki, hogy valamennyi művet egyetlen kéz alkotta. Az egyik fal mellett egy üveglap mögé épített gázkandallót talált.

Alice tökéletesen kihasználta rendelkezésére álló teret, hogy létrehozzon egy oázist. Kényelmesnek tűnt, ugyanakkor tágasnak, kissé szabadtéri érzést keltve. Riehl bekapcsolta a gázkandallót, majd visszatért a terepszemléhez. A remekül elhelyezett lámpák elősegítették a csendes, nyugodt esti hangulatot. A villódzó gázláng majdnem azt az érzetet keltette benne, mintha tábortűz mellett üldögélne a szabadban. A farkas és az ember is jólesően konstatálta ezt.

A lány hatalmának gyengéd szikrái leginkább puha fényeknek tűntek az otthonában. A helynek olyan illata volt, mint neki, finom, hangulatos, kísértő illat. Riehl mély lélegzetet vett és érezte, hogy a lapockái között megenyhül a feszültség. A ház vonzó volt és barátságos, csöppet sem cicomás, vagy hivalkodó. Itt nem öntötte el klausztrofóbia. Jól érezte magát.

Hallotta mozogni Alice-t a hálószobájában. Elképzelte, hogy a többi ruháját is leveti. A farka rögtön megmerevedett, nekifeszült a cipzárjának.

Ő nem ilyen fickó. Viselkedhetne még ennél is elítélhetőbb módon?

A lány élete talán legrosszabb napján van túl, úgy testileg, mint lelkileg. És még most sincs vége, mert miután hagyja egy kicsit pihenni és magához térni, Riehlnek ki kell hallgatnia. Arra kellene gondolnia, hogyan segíthetne neki, nem pedig az ízére, vagy arra, hogyan vonaglana alatta, amikor behatolna abba a kecses kis testébe.

Nos, maradjunk inkább annál, hogyan segíthetne neki. Kiment a konyhába. A gáztűzhelyen egy teáskannát talált. Megtöltött vízzel és meggyújtotta alatta a lángot. Aztán addig nyitotta-csukta a szekrényajtókat, míg rá nem talált a teázó készletére. És itt el is bukott. Elképesztő mennyiségű különböző teafüvet talált és fogalma sem volt, melyiket kellene elővennie. Mind egy helyen voltak a szekrényben, tehát valószínű, hogy mindegyiket szereti, nem igaz? Találomra megragadott egy dobozt, előkészített egy bögrét, és amikor a kanna éles hangon fütyülni kezdett, forró vizet öntött bele.

Pontosan tudta, mikor nyitotta ki a hálószoba ajtaját, és azt is, hogy mikor nézett rá, de ő ráérősen kivárt, mielőtt feléje fordult volna. Puha, szürke flanel nadrágot, laza kötésű kék pulóvert vett fel, aminek nyakkivágása alól egy kényelmesre viselt fehér póló kandikált ki, a lábára házicipő simult. Örömmel látta, hogy úgy döntött, kényelembe helyezi magát, és tudta, hogy helyesen döntött, hogy hazahozta. Nyugodtabbnak látszott, bár továbbra is olyan szomorú volt, hogy Riehl csatákban megkérgesedett szíve is összeszorult a látványától.

Amikor megszólalt, még ő is érdesnek találta a saját hangját. – Annyira fázott, bekapcsoltam hát a tüzet és gondoltam, talán szívesen inna valami forrót.

Alice előbb a bögrére, majd a teáskannára pillantott a gáztűzhelyen, az arckifejezése ellágyult, édesen hálássá vált, és ez áttört minden cinikus akadályon, amit Riehl valaha is maga köré húzott, hogy távol tartsa a világot.

– Köszönöm – mondta a lány.

Riehl csak kurtán odabiccentett neki, teljesen lefoglalta, hogy talpon tudjon maradni abban a világban, ami kerge mód megpördült körülötte.

A Föld tengelye ismét megdőlt.

És a lány lett benne a valódi észak.