TITÁNOK CSATÁJA

- Felejtsd el Mag’r törzsfőnököt! Tithian megkaparintja a Látókövet! - erősködött Agis.

- A Látókő tud vigyázni magára - mordult fel Nal, aki nem sokat törődött foglyával.

Agis az óriás könyökhajlatában szorongott, mióta csak a Méregfalka átadta a bawannak. A nemes meg a szörnypofájú óriás egy cakkozott bástyafok mögül kémlelték a Gyűlölet Öblében gázoló joorshokat. A támadók köveket gyűjtöttek a balici sónerek vitorláiba Lybdos sziklás partjairól, aztán vállukra vetették rögtönzött batyuikat és folytatták a saram erőd ostromát.

Agis és Nal éppen a mozgolódásukat figyelték, amikor egy csapatnyi joorsh sziklazáport zúdított a várra. Fél tucat kőtömb vágódott a mellvédnek mennydörgő csattanással: alapjaiban rázták meg az erődöt és méretes szikladarabok mállottak le a falról. Egy lövedék ledöntötte az egyik kőhajítót és lesöpörte a falról a sikoltozó kezelőket. Két másik saram harcost a fején találtak el - a felhördülő szerencsétlenek koponyájából forró vér-szökőkút spriccelt. Egy másik kőtömb azt a bástyafokot találta el, ahol Nal ácsorgott. Agis füle belesajdult a csattanásba és csipkés szilánkok téptek az arcába.

- Úgy tűnik, ezek a törzsed ellen vonultak - jegyezte meg Agis, és ruhája ujjával letörölte a vért az arcáról.

- Nem azért hozattalak ki a kristályveremből, mert kíváncsi vagyok az észrevételeidre - felelte a bawan.

Nal új megfigyelőhelyet keresett a saját kőhajítói között. Végül megtorpant egy szabadon maradt bástyafok mögött és onnan kukkantott ki a Vadállatok Kastélyát a lybdosi erdővel összekötő vékonyka sziklagerincre. Az átjáró túlsó végén Mag’r törzsfőnök állt a parton. Az óriás akkora volt, mint a mögötte magasodó fák és kétszer olyan széles. Harminc legnagyobb harcosa vette körül, akik mindannyian kankpáncélból készített kerek pajzsot erősítettek az alkarjukra és szögekkel kivert, hajóárbocból fabrikált bunkókat vetettek a vállukra. A csapat előtt még tizenkét harcos ácsorgott, hat-hat mind a két oldalon, a gerincen vagy derékig a homoktengerben. Középen ketten ék alakú gránitfejjel ellátott, roppant faltörő kost szorongattak. Ezek az óriások durva, mekillotcsontból készített váll-és fejvédőkkel védekeztek a falakról lehajigált kőtömbök ellen.

A gerinc egyik oldalán az Árnyékvipera állt. Félig elmerült az öböl iszapjában és úgy fordult, hogy mind az orrban elhelyezett nyílvetővel, mind a hátsó katapultokkal lőni lehessen a várat. A hajó mögött két joorsh magasodott, akik mekillotpáncélokkal védelmezték a bárkát a saram lövedékek ellen és ordítva harsogták a parancsaikat a fegyverek kezelőinek.

A katapultok és a nyílvető csattanva útjukra bocsátottak egy zuhatagnyi lövedéket. Nal fürgén fedezékbe ugrott, mielőtt a sziklatömbök átsuhantak volna a fal felett, de a következő bástyafoknál álló, varjúfejű óriás már nem volt ilyen gyors. Szakállas végű szigony ütötte át a nyakát, vérmocskos tollakat szórva minden irányba. Csőréből torz kotyogás bukott elő, aztán a bawanja mellé vágódott.

Nal az egyik lábával a harcos mellkasára lépett, hogy leszorítsa a földre. Miközben Agis továbbra sem eresztette el ölelő karjából, a szabadon maradt kezével megmarkolta a lándzsa nyelét.

- Bár éppen elég súlyosnak látszik a helyzet, a joorsh legyen a legkisebb gondod - figyelmeztette Agis, aki vadul kapaszkodott, miközben a bawan eltörte a lándzsát. - Tenned kell valamit Tithiannal, különben mind te, mind Mag’r bottal üthetitek a Látókő nyomát.

- A Látókő egyrészt nem védtelen, és egyébként is vigyáznak rá - mondta a bawan. Megfordította a sebesült harcost, aztán megragadta a lándzsa másik felét, rögtön a szakállas hegye alatt. - A Méregfalka egyik óriása vigyáz rá.

- Egyetlen őrszem! - tiltakozott Agis, akinek nem kerülte el a figyelmét, hogy a bawan akaratlanul, de most árulta el a lencse rejtekhelyét. Amikor az előbb kiszedték a kristályveremből, a denevérfejű saram arról beszélt, hogy a Csillámudvarból hívatták őket. - Egy árva őrszem nem tartóztathatja fel Tithiant.

- A Méregfalka nem mindennapi harcosokból áll - felelte Nal, és lassú mozdulatokkal nekilátott kihúzni a lándzsát a varjúfejű torkából.

- Tithian pedig nem mindennapi ember - vágta rá Agis. - Ha te magad nem vagy hajlandó megölni, hadd tegyem meg én.

- Te tényleg ennyire bolondnak nézel engem? - röhögött fel gúnyosan a bawan. A sebből kibukkant a törött lándzsa vége. - Higgyem el neked, hogy a kedvemért megölnéd a társadat?

- Nem a te kedvedért tenném - felelte Agis. - Saját magam miatt. Tithian elárult.

- Csak az idődet vesztegeted - morogta Nal. - Nem dőlök be a cselnek.

- Nem csel - erősködött Agis. - Tithian és én soha nem voltunk társak. Mindketten magunknak akartuk a Látókövet.

- És netán már nem is vágyakozol utána? - gúnyolódott Nal. Elhajította a törött lándzsát. - Hirtelen rájöttél, hogy Tithian megölése fontosabb a Sötét Lencsénél?

- Hiszen jártál Tithian gondolataiban! - tiltakozott Agis, hátha kikerülheti az egyenes választ. - Tudod, mit akar tenni a Látókővel!

A bawan bólintott.

- Így igaz. És azt is tudom, milyen sorsot szánt neked. - Letépett egy darabot a varjúfejű óriás nadrágjából és a tátongó sebbe tömte a rögtönzött kötést. - Ha te is tudod, igazán elmondhatnád az igazat.

- Hadd menjek utána - erősködött Agis.

Mielőtt Nal válaszolt volna, Nal felegyenesedett és felráncigálta a sebesült harcost.

- Vissza a helyedre! - parancsolta.

A varjúfejű lény kábán és erőtlenül engedelmeskedett. Nal tollbóbitás fülei bosszúsan rezegtek, amikor visszafordult a nemeshez.

- Nem - mondta. - Bármennyire is gyűlölöd Tithiant, attól még magadnak akarod a Látókövet. Egyébként is jóvá kell tenned mindazt a kárt, amit a Feleslegesek kiszabadításával okoztál.

- Hogyan? - kérdezte Agis.

Nal a sziklagerinc túloldalán álló Mag’r törzsfőnökre és harcosaira mutatott.

- Ugye te sem hiszed, hogy egymagam képes lennék megölni a törzsfőt? - kérdezte Agis.

- Nem. Viszont még nem támadta meg a kaput, vagyis még mindig abban bízik, hogy majd ti kinyitjátok neki. Én pedig azt akarom, hogy engedelmeskedj - felelte a bawan. - A többit majd a Méregfalka elintézi.

A bawan a lenti udvar felé intett. A méregfogakkal felfegyverzett harcosok, akik korábban idehozták Agist, most a kapura néző sziklán várakoztak. Az acélhegyű lándzsák mellett mindegyikük oldalán talicskányi kőtömb hevert.

- Meglehetősen kockázatos tervnek tűnik - jegyezte meg Agis. - Ha egyszer kinyitjátok a kaput...

- Akkor megölöm Mag’r törzsfőt és a csatának vége... vagy akár az egész háborúnak - szakította félbe Nal. - A joorsh főnökök azonnal egymás torkának esnek majd, ki legyen az utódja. Mire sikerül dűlőre jutniuk, a külső szigetekről megérkezik az erősítés, és feltölthetem azoknak a helyét, akiket elveszítettem a hajóhad elleni csatában... és visszazárhatom a Feleslegeseket a verembe!

Dühösen összecsattintotta a csőrét és Agis felé hajolt. A nemes már attól tartott, hogy a bawan megtámadja, de az óriás végül csak annyit mondott: - Ez a legkevesebb, amivel jóváteheted mindazt, amit tettél.

- Te hoztad magadra a bajt, amikor nem voltál hajlandó visszaadni a Látókövet a joorshoknak - jelentette ki Agis. - És nem értem, miért nekem kellene kinyitnom a kaput.

- Mag’r nem ostoba - válaszolta a bawan. - Ha nem lát téged, kiszagolja a csapdát és marad, ahol van.

Agis felsóhajtott.

- Ha megteszem, hajlandó vagy legalább néhány harcost kirendelni a lencse őrizetére? Ha eléggé szerencsések, talán még Tithiannal is végezhetnek.

- És megmondanád, honnan kerítsem elő ezeket a harcosokat? - csattant fel Nal, és egy széles mozdulattal körbemutatott az erődön. - A Feleslegesek, akik neked köszönhetően kiszabadultak, alig hagytak néhány óriást, akiket kirendelhettem a falra. A joorshok bármikor áttörhetnek vagy egy tucatnyi helyen.

A bawan igazat beszélt. A falon számos lyuk tátongott, és eszméletlen saram harcosok hevertek a bástyafokok mögött, a kövekkel megrakott talicskákon vagy kiterülve feküdtek a lépcsőkön. A megmaradt harcosok közül vagy egy tucatnyit éppen a Feleslegesek kínoztak: az áldozatok vagy saját arcukról kaparták le a bőrt, vagy a fejüket verték a falba.

- Ha nem lenne rád szükségem a kelepcéhez, már megöltelek volna mindazért a rengeteg kellemetlenségért, amit okoztál - mondta Nal, aki egyik aranyszín szemével mindvégig a közelben pusztító Feleslegesek egyik csapatát figyelte.

- Rosszul bántál velük - mondta Agis. - Részemről örülök, hogy kiszabadultak.

- Csak ne örülj annyira - morogta Nal. - A bawan egyik feladata megvédelmezni a törzset a Feleslegesektől. Ha a csatának vége és lesz némi időm összeszedni őket, gondoskodom róla, hogy legalább annyi szenvedést okozzak nekik, mint amennyit ők okoztak a harcosaimnak.

Ezzel elindult lefelé. Rátért a kapu felé vezető ösvényre, majd megtorpant a szikla tetején álló roppant kőgolyó mellett.

- Miután kinyitottad a kaput, tegyél róla, hogy meglássanak - mondta.

Agis szemügyre vette a környéket. A sziklába vájt ösvény mindkét széle egymás felé görbült, így tulajdonképpen egy mély csatornát formázott, amiben a kőgolyó végiggurulhatott. A meredek lejtő alján a csatorna enyhén jobbra kanyarodott és közvetlenül a kapuval szemben ért ki az udvarra.

Az árok és a kapu között terült el a leendő mészárlás helyszínéül szolgáló apró udvar. Minden oldalról fal vette körül: a magas külső mellvéd, a két kaputorony és a szikla, ahol most a nemes és Bawan Nal állt. A tornyok tetején vagy egy tucat átlagos saram harcos kucorgott a kupacba rakott kőtömbök mellett. A Méregfalka a szikla tetején helyezkedett el, készen rá, mihelyst az ellenfélre szórták taligányi lövedékeiket, rögtön rohamra indulhassanak. Csak a külső mellvéden volt gyérebb őrség, mert azt Lybdos partjáról is be lehetett látni és a harcosok látványa könnyen felkelthette volna Mag’r törzsfőnök gyanakvását.

A kapu elé Nal két szörnypofájú óriás tetemét vitette, ahol bárki láthatta őket, aki csak belépett a kapun. Agis gyanúja szerint a két holttest azt bizonyítaná, hogy meg kellett küzdenie a kapu kinyitásáért. Már majdnem tett valami megjegyzést az előkészületekről, amikor feltűnt neki, hogy a kapu körül a falat alkotó sziklák sokkal kisebbek és sokkal gondatlanabbul vannak egymás mellé helyezve, mint máshol, mintha gyorsan újra kellett volna építeniük az egész kapuboltozatot.

- Az udvaron akarod csapdába ejteni a törzsfőnököt? - kérdezte.

- Milyen éles szemed van - felelte Nal gunyorosan.

- Akkor hadd hívjam fel a figyelmedet a terv gyenge pontjára - jegyezte meg a nemes, és a mellettük álló hatalmas kőgolyóra nézett. - Ez ugyan meg nem áll odalent. Úgy szakítja át az elülső falat, mintha papírból lenne.

- Valószínűleg - felelte a bawan. - De miért gondolod, hogy le akarom gurítani ezt a golyót?

- Máskülönben hogyan zárnád le a kaput, ha kinyitottam?

Az óriás letette Agist és a lefelé vezető ösvényre mutatott.

- Hamarosan meglátod - mondta. - Most pedig menjél.

Agis futásnak eredt, bár vigyáznia kellett, hová lép a felrepedezett talajon. Amikor a halott medvét irányította felfelé, nem tűnt fel neki - talán a hatalmas mancsok miatt -, hogy ennyire egyenetlen a föld. Az ő méretéhez viszonyítva azonban a szanaszét heverő sziklák meg a roppant kátyúk komoly akadálynak számítottak, ezért igen óvatosan kellett haladnia. Miközben szaladt, a joorsh sziklazápor sem szünetelt, és fülsüketítő mennydörgés, robajlás töltötte be az árkot.

Amikor némileg simább terepre ért és nem kellett állandóan maga elé néznie, nehogy futás közben kitörje a lábát, Agis a lenti udvarra pillantott, hátha talál egy megfelelő rejtekhelyet. Ha a saramok előrontanak, elképzelhetetlenül heves kő-és lándzsazápor hullik majd a gödörre. Ha addig nem rejtőzik el biztonságos helyre, utána nem sokat számít, hogy már tudja, hol keresse a Látókövet.

Viszont legnagyobb elkeseredésére egyetlen kapunyílást vagy lőrést sem látott, ahová behúzódhatott volna, egyetlen boltív sem kínált hűs menedéket az őrszemeknek a perzselő napsugarak elől, sőt, még csak emberméretű zugok vagy rések sem éktelenkedtek a kőtömbök között. Az egyedüli hely, amely védve maradt a sziklák és lándzsák zápora elől, az maga a kapuboltozat - viszont tekintve, hogy a csata megkezdése után ez lesz a joorsh harcosok egyetlen menekülési útvonala, nem lett volna túlságosan bölcs ötlet éppen ott maradni.

Látszólag akkor volt legnagyobb esélye a túlélésre, ha az erődön kívül rejtőzik el. Miután kinyitotta a kaput, kiékeli a keresztrúddal, aztán a fal túlsó oldalán megvárja, mi történik. Csata után még mindig eléggé veszélyes vállalkozás lesz visszabotorkálni a sebesült joorsh harcosok között - de közel sem annyira nehéz, mint túlélni a saram kőtömbök záporát.

Miután elérte az árok alját, észrevette, hogy Nal elővigyázatosan hagyott neki egy szögekkel kivert bunkót az egyik fal mellett. A fegyverrel éppen el tudta érni a keresztrudat a magasban. Agis felkapta a bunkósbotot és a keresztrúd egyik végéhez sietett.

Ekkor látta meg Britát, a kaméleonfejű őszemet, aki korábban kikérdezte Fylót, amikor besurrantak a várba. Az egyik kapuszárny mellett állt, de bőre tökéletesen felvette a fal vörös gránittömbjeinek a színét. Mindössze az árnyéka, a színét nem változtató nadrág és a kezében szorongatott csontkard hívta fel rá a nemes figyelmét.

- Mit keresel te itt? - kérdezte Agis.

- Ez a büntetésem, amiért hagytam, hogy egy halott medve besétáljon a Vadállatok Kastélyába - felelte az óriásnő. Az ék alakú fején húzódó taréj haragosan felpiroslott, de Brita csak annyit tett hozzá: - Most pedig nyisd ki a kaput... és jól mutasd meg magad!

Agis a keresztrúdnak nyomta a bunkósbotot, aztán az erőlködéstől nyöszörögve megemelte a súlyos farudat. A gerenda megbillent, egyre lejjebb ereszkedett a túloldalon, végül kicsúszott a kampókból és robajló hanggal a földre zuhant. A nemes elhajította a bunkósbotot és nekifeszült a kapunak. Lassan tolta előre.

Körülbelül negyedrészt sikerült kinyitnia, amikor mennydörgő robaj harsant, még Agis teste is beleremegett a kapunak zúduló iszonytató becsapódástól. Akkorát repült, hogy az udvar felénél ért csak földet, a hátán heverve, még mindig reszketve.

- Állj fel, te gyáva féreg! - sziszegte Brita. Egyik hengeres szeme a nemes felé fordult, míg a másik továbbra is a kaput nézte. - Nem lett semmi bajod.

Agis ugyan nem hitte, hogy ezzel sajgó csontjai is egyetértenének-e, de azért felkászálódott. A kapu ismét becsapódott és most az Árnyékvipera egyik szigonya fúrta át. A fegyver csak a joorsh csapat felől érkezhetett.

Agis lehunyta a szemét, felidézte Mag’r arcát és összegyűjtötte az energiát az Ösvény használatához. Nem volt túlságosan könnyű feladat, mert a kristályverem rettenetesen kimerítette. Az azóta eltelt rövid időben visszanyerte ugyan ereje egy részét, de távolról sem az összeset.

Mihelyst élesen látta lelki szemei előtt Mag’r puffadt szemét és dagadt arcát, gondolatüzenetet küldött neki: Mi a gond? Azt hittem, ki akarod nyittatni velünk a kaput!

Az én kis kémeim? - érkezett rögtön a válasz.

Agis vagyok - felelte a nemes. - Nagyon vigyázz a hajónkra, különben ismét elreteszelem a kaput!

A következő pillanatban odakint felbődült Mag’r hangja és messzire visszhangzott a sziklagerinc felett.

- Kinyitni a kaput! - parancsolta. - Rohamra, Szörnyfalók!

Hatalmas ordítás csapott fel a joorsh csapatok közül, és

Agis talpa alatt megremegett a talaj, amikor Mag’r harcosai átdübörögtek a gerincen. Szikla szikla után csapódott az erőd falának, és az udvart olyan csattogó, recsegő lárma töltötte be, amilyenhez foghatót Agis még életében nem hallott. Az elülső falon felsorakozott saramok elharsogták saját csatakiáltásukat és viszonozták a lövéseket.

Agis felpillantott. Arra számított, hogy a meredek falakról majd a Méregfalka harcosai néznek le rá vissza. Azonban nem látott mást, csak a sárga athasi eget. Nal szemmel láthatóan nem akart kockáztatni semmit és visszarendelte a csapatait, ne legyenek szem előtt.

- Mire vársz? - ripakodott rá Brita, és a kardjával intett a nemesnek. - Nyisd ki a kaput!

Agis a kapuhoz rohant és nekifeszült a két kapuszárnynak. Bőszen taposta a sziklát, de lassan sikerült megmozdítania a súlyos falapokat. Amikor már túlságosan nagy volt köztük a rés, mindkét kezével a sértetlenül maradt szárnyat nyomta előre. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy megakadt. Aztán zökkenve kiszabadult és saját lendületétől hajtva kitárult. Agis még egyet taszított rajta, aztán megkapaszkodott egy csont merevítőlécben és felugrott a kapuszárnyra. Nem elbújni akart - egyszerűen el akart tűnni a támadók útjából.

Amikor az ajtóval együtt kilendült a szabadba, látta, hogy a faltörő kost cipelő joorsh harcosok elhajították a fegyvert. Most az iszapban gázolva próbáltak kijutni a partra. Mag’r Szörnyfalói eközben szöges bunkóikat rázva dübörögtek át a gerincen és válogatott sértéseket zúdítottak saram fajtársaikra.

A magasban mindkét irányban sziklák záporoztak, és Agis a nyakába szakadó törmeléktől kezdte úgy érezni magát, mint akit elsodort egy hegyomlás. Amikor a Szörnyfalók átértek a gerincen és kisorjáztak a kapu előtti szűk térségre, a joorsh tüzérek új célpontokat kerestek. A nyugalom mindössze egy percig tarthatott, mert a fenti saramok azonnal köveket zúdítottak a Szörnyfalók nyakába. A támadók a fejük fölé kapott kankpáncél-pajzsokkal védekeztek a halálos eső ellen.

Erőfeszítéseik azonban nem sok sikerrel jártak. A sziklák ugyanis a hihetetlenül magas falak tetejéről zuhogtak alá, és a becsapódás ereje messze túlszárnyalta a távolból útjukra indított lövedékekét. A saram kőtömbök úgy törték át a pajzsokat, mintha azok üvegből lennének. Minden irányban kankpáncél darabkái záporoztak, karok szakadtak le a törzsekről és joorsh koponyák mállottak szét messzehangzó roppanással. Alig egy pillanattal azután, hogy a Szörnyfalók a kapu előtti térségre tették a lábukat, a csapat negyede a földön hevert, nyöszörögve, fetrengve a kíntól, vagy éppen némán és mozdulatlanul, akár a gyilkos sziklák.

A túlélők berontottak az udvarra. Néhány tompa csattanás hallatszott bentről, de semmi esetre sem olyan fülhasogató lárma, amit Agis a Méregfalkától elvárt volna. Egy percig viszonylagos csend borult az udvarra, aztán felharsant a szörnyfalók győzedelmes örömujjongása.

A sziklagerinc túloldalán várakozó Mag’r mélyen zengő csatakiáltással válaszolt, majd útnak indította a második rohamozó csapatot. Ezúttal ő maga vezette a támadást. Feje fölött gigászi obszidián kardot lengetett és hatalmas, szökellő léptekkel száguldott előre. Mögötte a faltörő kost markoló óriások dübörögtek, szedett-vedett fegyvereket, botokat és lándzsákat lóbálva. Szemmel láthatóan nyugodtan le tudták volna hagyni törzsfőnöküket, de most kénytelenek voltak fél sebességgel trappolni Mag’r kacsázó alakja mögött. Ettől függetlenül egyikük sem tört az élre, bár Agis nem tudta, hogy vajon tiszteletből teszik-e, vagy azért, mert az elhízott törzsfőnök mellett csak úgy juthattak volna át, ha beleugranak a homokba.

A falakról ismét záporozni kezdtek a sziklák, de korántsem olyan sűrűn, mint az előbb. A kis létszámú saram csapat megosztotta az erejét az udvar és a sziklagerinc között, ezért aztán egyik helyszínen sem bizonyultak túlságosan eredményesnek.

Mag’r, aki diadalmasan ordítva robogott át a gyér kőzáporon, szemmel láthatóan észre sem vette a közelében csattanó sziklákat. Agis, aki tudta, mi vár rá odabent, alig bírta szó nélkül nézni a halálba száguldó törzsfőnök rohamát.

Amikor Mag’r kirontott a szűk térre, szürke szeme megakadt Agisen, aki még mindig a kapuba kapaszkodott.

- Jó! - Kinyújtotta húsos karját, hogy leemelje a nemest a kapuról. - Gyere, harcolj az oldalamon!

A nemesnek azonnal a torkába ugrott a szíve. Eleresztette a szárnyat és levetette magát a kapuról, így Mag’r párnás ujjai csak a levegőt markolhatták. Az óriás elfintorodott és majdnem felkapta Agist a földről, de aztán magával sodorta a második támadó hullám lendülete.

Agis beugrott a kapu alá, és ebből a biztonságos menedékből figyelte, amint az óriások berontanak az udvarra. Mire az utolsó óriás is eltűnt a boltozat alatt, a kavicsos térség szó szerint halott húsból és kőtörmelékből rakott heggyé változott. Mindössze egyetlen keskeny sáv maradt viszonylag tisztán, közvetlenül a kapu előtt, amit a saram harcosok - látszólag szándékosan - megkíméltek. Agis nem igazán értette, miért, hiszen a rajtaütés akkor hatékony igazán, ha az ellenség egyedüli menekülési útvonalát is testek meg sziklák torlaszolják el.

Odabent Mag’r mély hangja csattant - parancsokat osztogatott Agis pedig előmerészkedett búvóhelyéről. A sziklagerinc két oldalán joorsh harcosok gázoltak a kapu felé a Gyűlölet Öblének homokjában. Ugyanekkor felerősödött az udvarban zuhogó sziklák zápora, ezért Mag’r meg a csapatai kénytelenek voltak a felettük magasodó falakra figyelni.

Brita alig látható alakja bukkant fel a fal mellett. Megragadta a kapuból kiálló szigonyt és halkan elkezdte behúzni. A nemes csak most jött rá, hogy Nal terve annál is ravaszabb, mint azt eddig hitte. Amikor Brita becsukja a kaput, odabent kezdetét veszi az igazi mészárlás - őt viszont kizárják a várból, miközben Tithian odabent marad a Sötét Lencsével.

Agis a legközelebbi joorsh hullához rohant és kikapta a harcos tőrét a hüvelyből. A fegyver magasabb volt nála és úgy kellett markolnia, mintha kétkezes kard lenne, de a célnak valószínűleg megfelel.

Mire megfordult, Brita már a második kapuszárnynak veselkedett neki. Agis a feje fölé emelte a tőrt és megindult előre. A kaméleonfej egyik szeme a nemesre, a másik Mag’r törzsfőnökre szegeződött, bunkós végű nyelve haragosan verdesett az ajkai között. Agis rá se hederített a fenyegető mozdulatra, hanem minden erejét összeszedve meglendítette a pengét. A szörnypofa fürgén elrántotta a lábát, éppen csak elkerülve, hogy vágást kapjon a térdére, aztán rúgott egyet.

Az óriásnő lábujja gyomorszájon találta Agist, aki egész testében összerándult a kíntól és elejtette a fegyverét. Végigbucskázott a kavicsos térségen, és meg sem állt, amíg bele nem csapódott egy kupacnyi joorsh tetembe.

Még javában a kábaságot próbálta kirázni a fejéből, amikor észrevette, hogy kurta összecsapása más figyelmét is felkeltette. Mag’r törzsfőnök hátat fordított a folyamatosan dübörgő kőzápornak, a saram kém mögé lépett és az obszidián penge egyetlen suhintásával lecsapta a nő hüllőfejét. Agis hajszál híján tudott csak elhengeredni az útból, aztán a test ugyanannak a kupacnak vágódott, amely az előbb őt is megállította.

Mag’r gyanakvó grimaszt vágott és kardjával a test felé bökött.

- Mit keresett ez itt? - csattant fel.

Közben befutott az öbölből érkező első segédcsapat.

- Elbújt, gondolom - felelte Agis.

A király elfintorodott és tett egy lépést a nemes felé. De mielőtt újabb kérdést szögezhetett volna neki, fülsüketítő mennydörgés harsant az udvarból. Agis még innen, a kapu elől is látta a lezúduló, több tonnás kőrengeteget. A joorsh harcosokból egyszerre szakadt fel a döbbent ordítás. Az udvarról hömpölygő kőpor-és szilánkfelhő zúdult kifelé és elborította a törzsfőnököt.

- Csapda! - süvöltötte Mag’r.

Agis fedezéket keresve futásnak eredt, átlósan, a kaput védő torony oldala felé. Hajszál híján menekült meg a párkányra kapaszkodó harcosoktól, akik megpróbálták elkapni, aztán beugrott egy sziklaodúba. Négykézláb a mélyedés végébe kúszott, és remélte, hogy ide egyetlen óriás vaskos ujja sem fér be.

Felesleges volt aggódnia. Alig kucorodott be búvóhelyére, amikor halk, átható moraj harsant a kapu felől, ami fokozatosan egyre hangosabbá, zengőbbé vált. A porfelhő oszladozni kezdett, és Agis megpillantotta a kaput bámuló törzsfőnököt. A moraj lassan dübörgéssé erősödött. Az erőd úgy rázkódott, hogy odakint évszázadok alatt megkövesedett homoktömbök és kilazult építőkövek zuhogtak a kapu előtti térre.

Mag’r sarkon fordult és hatalmas ugrással oldalra vetette magát. Az erősítésnek érkezett csapat fele hasonlóképpen cselekedett, de a másik fele még mindig ugyanott toporgott, amikor földindulásra emlékeztető döndülés rázta meg a kopár köveket. A boltozat alól roppant kőgolyó zúdult elő. A kapu és környéke szilánkokra hasadva robbant ki a szűk térségre - a darabokra repedt kövek mindenkit a földre sújtottak és ezernyi füstcsíkot húzva maguk után potyogtak a Gyűlölet Öblébe.

A kőgolyó folytatta az útját. Belerobbant a mindent elborító kőtörmelékbe, óriástetemeket és hatalmas sziklákat szórt mindkét irányba, aztán nagyot szökkenve kivágódott az öböl fölé és hosszú porcsíkot húzva maga után eltűnt a mélyben.

Agis, akárcsak Mag’r meg az életben maradt óriások, egy darabig csak tátott szájjal bámulta a visszafelé zuhogó, felkavart kőtörmeléket.

Aztán elállt a zápor. A kapu felől hegyomlásnyi alak körvonalai bontakoztak ki a ködből. Tucatnyi hosszú lándzsát vagy súlyos bunkósbotot szorongató joorsh követte, akik még mindig képtelenek voltak megszólalni a döbbenettől és úgy botladoztak a törmelékben, mint akik most vészelték túl egy egész város pusztulását.

- Gyere elő, kém! - ordította Mag’r, és előhúzott egy hihetetlen méretű tőrt. - Ne akard, hogy én keresselek meg, mert akkor kétszer annyi szenvedés vár rád, mielőtt megdöglenél!

Agis mozdulatlanul, néma csendben hevert tovább az odúban. Úgy döntött, vállalja a kockázatot. Gyanította, hogy bármelyik pillanatban megérkezhet a Méregfalka és akkor megmenekül.

Így is történt: hamarosan meghallotta az erőd törmelékkel borított padlóján csikorduló, botladozó léptek zaját. Ezt követte a Méregfalka rekedt csatakiáltása - a vonyításba annyi sziszegő, ciripelő hang keveredett, hogy majdnem úgy hangzott, mintha kísértetek sikoltoznának.

Mag’r azonnal megfeledkezett Agisről, és kardját a magasba emelve megrohamozta az udvart. A többi joorsh harcos követte, de ekkor a Méregfalka tagjai is kitódultak a kavicsos térségre. Mennydörgő robaj kondult végig a félsziget felett, amikor a két csapat egymásnak rontott. Az egymásba harapó fegyverek hangja úgy csattogott, mint megannyi villámcsapás. Dühödt kiáltozás és állatias morgás szállt a levegőben. Méregtől csöpögő agyarak vájtak a fedetlenül hagyott húsba, míg csupasz kezek pókszerű koponyákat törtek és kígyónyakakat csavartak. A talajt hamarosan elborították az elzuhanó óriások, mindkét törzsből, és vérük sötét folyóként zubogott a köveken, hogy gőzölgő tavakká csorogjanak össze.

Agis néhány döbbent pillanatig sóbálvánnyá dermedve bámulta a küzdelmet. Aztán, amikor úgy döntött, hogy az óriásokat éppen eléggé lefoglalja a csata, kisurrant búvóhelyéről és végiglopózott a fal mellett. Mindössze néhány lépésre tőle csatázó óriások lábai topogtak, az egymásnak csapódó ütések úgy dübörögtek, mintha hegyek ütköznének egymásnak. Agist egyszer majdnem agyonnyomta egy előtte felbukó saram, utána pedig hajszál híján múlt, hogy fel nem bukott, amikor a nyakába hullott egy nyáltól csillogó joorsh fog.

Végül sikerült elérnie a kapu helyén tátongó lyukat. A környéket hihetetlen módon még több törmelék és tetem borította, mint a kinti kavicsos térséget. A kapuboltozat alatt áttörhetetlen romhalmaz emelkedett, azt a széles teknőt leszámítva, ahol péppé nyomott hullák és porrá morzsolt sziklák jelezték, hol gördült végig a gránitgolyó.

Ennek a teknőnek a közepén most az udvar két egyedüli túlélője, Bawan Nal és Mag’r törzsfőnök csatázott dühödten. Nal a gurítóároknak vetett háttal küzdött - először a lándzsájával szúrt, majd tébolyultan vagdalkozva újabb csapásokat zúdított ellenfelére a másik kezében szorongatott durva csontkarddal. Bagolyszemében gyilkos fény ragyogott, kampós csőrét eltátotta, készen rá, hogy azonnal belemarjon mindenbe, ami csak eléje kerül.

Habár Mag’r háttal állt a nemesnek, Agis nem kételkedett benne, hogy a törzsfőnök arcán legalább ugyanilyen dühödt és eltökélt kifejezés ül. A joorsh főnök jól forgatta a kardját és minden hárításból ellentámadást indított: először a bawan torka felé szúrt, utána pedig a felsőteste felé vágott.

Agist meglepte, milyen meglepő kecsességgel és tehetséggel küzdött a két óriás, de nyilvánvalóan a nagyobb joorsh volt előnyben. Mag’r jó három méterrel tornyosult ellenfele fölé és testi előnyét kihasználva állandóan hátraszorította a saramot. Minden arra mutatott, hogy még néhány csapás elegendő lesz, és beszorítja Nalt a gurítóárokba - akkor viszont Agis soha nem kapja el Tithiant, mielőtt a király rátenné a kezét a Sötét Lencsére.

A nemes besurrant az udvarra és óvatosan végigaraszolt a kőtörmelékbe vájt kisebbfajta völgy peremén. A halál szagával és a mosdatlan óriástestek kipárolgásával megült udvarban elképzelhetetlen bűz terjengett. Agis megpróbálta a száján keresztül venni a levegőt és kizárni a gondolatai közül a borzalmas szagot, de minél beljebb merészkedett az udvarra, annál iszonyatosabbá vált a bűz.

A nemes éppen megpróbált volna elosonni a küzdő felek mellett, amikor Mag’r hatalmasat ordított, majd életveszélyes vagdalkozásba kezdett. Nal kezdetben fürgén hátrált, és már úgy tűnt, hogy még Agis előtt beszorul a gurítóárokba. De a bawan megtorpant, elhajolt a fejének irányzott csapás elől, és olyan durva csapást mért ellenfele mellkasára, hogy Agis attól tartott, véget is vet vele a csatának.

Mag’r élete csak egy hajszálon múlt: oldalra ugrott, és majdnem összenyomta Agist, amikor a szikladarabkákból kivájt teknő peremére érkezett. Megremegett a talaj, a nemes lába alatt megindult a törmelék és Agis egy darabig egyensúlyát vesztve kapálózott, miközben a feje felett tovább dühöngött a két óriás csatája.

Agis akkor pillantott fel, amikor Nal aranyszín szeme megrebbent és pillantása megtalálta a feje felé zúduló fekete kardot. A bawan felkapta a pengéjét, hogy hárítsa a csapást. A két fegyver még a magasban találkozott, és Agisnek majdnem beleszakadt a füle a szurdokszerű teknőben végighömpölygő csattanásba.

Még el sem halt a hang, amikor Nal már döfött is a lándzsájával - mintha szürke villámnyaláb suhant volna el Agis feje felett. A joorsh kövérsége ellenére meglepő fürgeséggel táncolt el a szúrás elől, de még így is szerzett egy felületes vágást a mellkasára. Több liter meleg vér fröccsent a sebből, egyenesen a nemes fejére, aki majdnem felbukott a váratlan zuhany erejétől.

Mag’r bőszen felsikoltott, és puszta kézzel viszonozta a sikeres támadást. Egyetlen ökölcsapással kettétörte a lándzsát. A használhatatlanná vált fegyver feje a közelben puffant a földön. Agis átkecmergett a törmelékhalmon és felkapta a lándzsa csonkját: közben szemmel tartotta a körülötte topogó roppant lábakat.

Éppen megmarkolta a fegyver nyelét, amikor roppant csattanás hallatszott a magasból. Felnézett, és még látta a joorsh széles ívben meglóduló kardját, illetve a saram csőréből levágott darabkát, amit magával ragadott. A bawan a fájdalomtól ordítva hátratántorodott és szabad kezével a borzalmas sebhez kapott.

Mag’r előreugrott, hogy újabb támadást indítson ellene, és Agis már megint messze lemaradt mögöttük. A joorsh állhatatosan vagdalkozva morzsolta fel a gyengébb óriás védelmét. Agis felemelte Nal törött lándzsájának a hegyét, majd rohamra indult. Amikor Mag’r mögé ért, nagy levegőt vett, aztán a két kézzel markolt lándzsát a törzsfőnök húsos lábikrájába szúrta.

Mag’r felordított a fájdalomtól. Egy pillanatra abbahagyta a vagdalkozást és lenézett. Puffadt arca belevörösödött a haragba, de Nal fehéren világító kardja már zúgott is a válla felé. A csontpenge mélyen tömzsi karjába mart. Mag’r megtántorodott.

Agis a joorsh két lába közé vetette magát, és éppen csak megúszta, hogy eltapossák. Egy bukfenccel a két óriás közötti senkiföldjén találta magát. Nal közben lesújtott a másik óriás térdére. Kardja alacsonyan, a nemes fölött suhant el, de a törzsfőnök hárította a csapást. Obszidián-és csontszilánkok záporoztak Agis fejére.

Nal felemelte a lábát és tett egy lépést előre. A nemes megpróbált elkúszni az útjából, de nem sikerült. Az óriás sarka a bal karjára taposott, és a fájdalomtól elakadt a lélegzete. Amikor megpróbálta kiszabadítani a kezét, hallotta, hogy reccsenve törik a csontja.

A hatalmas kardok a feje fölött csattantak egymásnak - egyszer, kétszer, háromszor. Dögletes szagú verejtékcseppek csöpögtek a magasból. Mag’r és Nal morogva, átkozódva feszült egymásnak újra meg újra, könyökkel meg ököllel csépelték egymást. Agis a földön fetrengett és ordított a fájdalomtól.

Nal végül felkapta a lábát, hogy ellenfele combjába térdeljen. Agis kihasználta az alkalmat és petyhüdten lógó karját szorongatva elvánszorgott onnan. Közben le sem vette a szemét a küzdelemről. Mag’r könyöke Nal arcába zúdult. A saram felhördült, két lépést hátratántorodott, aztán dübörögve végigvágódott a földön, jó tíz méterre onnan.

Amikor Agis elérte a kastélyhoz vezető ösvényt, megállt és lecsatolta az övét. Miközben az oldalához erősítette sebesült karját, még látta, hogy Mag’r kirúgja Nal kezéből a kardot. A joorsh a saram torkához nyomta az obszidián penge hegyét. Egy pillanatig sem habozott: szúrt.

Agis megfordult és támolyogva megindult felfelé a gurítóárokban. Görnyedten futott, nehogy Mag’r meglássa.

 

Tizennegyedik fejezet:

A FEKETE LÁTÓKŐ

Tithian a tökéletesen éjfekete Sötét Lencsére meredt, és megpróbálta felfogni, mit lát - pontosabban mit nem lát. A tojásdad alakú Látókő akkora volt, akár egy kisebb kank, felszíne úgy csillogott, mint minden csiszolt obszidián. Az üvegszerűen fényes felületen skarlátszín csíkok úsztak bágyadtan, hol eltűntek, hol ismét felbukkantak. De ezeket a tunyán kavargó fényeket leszámítva a király semmit sem látott - hacsak ezt az áthatolhatatlan félhomályt nem nevezte valaminek.

A király nem egyszer nézett már obszidiántömbök mélyébe, és minden alkalommal látott valamit, ami legalább nyomokban emlékeztette a fényre: szürke eret a kőben, foglyul ejtett fénysziporkát rejtő apró buborékokat, bármilyen szennyeződést, ami az egész kőnek másféle színárnyalatot adott. De itt semmi hasonlót nem látott. A Látókő feketesége sűrűbb volt, mint a legmélyebb tyri vasbányák legalsó szintjén terjengő sötétség vagy az Arany Palota titokzatos kazamatáit ellepő szurokszín homály. A lencséből nem csupán a fény hiányzott - maga volt a megtestesült sötétség.

Tithian elmosolyodott. Ha történetesen törpének születik, minden bizonnyal ennek a lencsének a felkutatása lett volna élete célja.

Kicsoszogott a csillámkő folyosóról és belépett a Sötét Lencse apró kamrájába. A helyiséget a magasból áradó vörhenyes fénysugarak zuhataga világította be. Amikor felpillantott, vajon honnan jön a fény, döbbenten látta, hogy maga a tüzes napkorong ragyog befelé a mennyezeten végigfutó széles hasadékon. A résen éppen átfért volna egy ember, és a szobához hasonlóan sziporkázó csillámkő-lapokkal szegélyezték.

Az öregemberré vénült Tithian betotyogott a kamrába. A hepehupás padló minden lépésénél megreccsent, súlya alatt meghajlottak és felágaskodtak az illesztés nélküli csillámkő lapok. A Látókő felől fojtogató hőség áradt. Minél közelebb ért, annál lázasabbnak és porhanyósabbnak érezte a bőrét. Köpönyege alatt patakokban csorgott rajta az izzadtság és hamarosan gőzpamacsok szivárogtak öltözéke finom szövésű anyagából.

Aztán felemelte a kezét és megérintette a lencse üvegszerű felszínét. Ujjai alól halk sistergés hallatszott, aztán perzselő fájdalom hasított a kezébe.

Tithian azonban a világért sem eresztette el a forró üveget, hanem körbejárta a lencsét. Ujjai a tüzesen perzselő obszidián minden egyes centiméterét végigsimították és az izgalomtól a torkában dobogott a szíve. Csak akkor hagyta abba a tapogatózást, amikor már kezdett felhólyagosodni a bőre.

- Ralra, ez teljesen hibátlan! - kiáltotta reszketegen... de a hangja nem a fájdalomtól, hanem a boldogságtól remegett. - Csak a Sötét Lencse lehet ennyire tökéletes!

Miközben motyogva ismételgette maga elé, hogy „tökéletes”, a lencse elkeskenyedő végéhez lépett és letette a batyuját a földre. Az egyik lábával belelépett a zsák szájába, aztán megmarkolta a másik felét és húzni kezdte. A nyílás lassan tágulni kezdett. A batyu mágikus szövete eredeti mérete többszörösére volt képes kinyúlni. Amikor már egy ember is belefért volna, Tithian arcán hűvös levegő simított végig és megpillantotta az odabent kavargó szürke homályt.

Amennyire ki tudta nyújtani a karját, kitágította a zsák száját, majd ráhúzta a lencse keskeny végére és húzni kezdte. Miközben a Látókő lassan eltűnt a batyuban, a nyílás fokozatosan tágult, szinte elszakadni látszott, de a zsák maga egyáltalán nem lett nagyobb. Pontosan olyan üresnek tűnt, mint mindig.

Tithiannak végül sikerült addig elráncigálnia a batyut, ahol a lencse a földet érintette. Kitárta a karját, elölről átölelte a Látókövet és hátul megragadta a zsákot. Arcával, mellkasával az üvegnek feszült, és meg-megbillentette a hatalmas követ. A batyu szája minden billenéssel egyre mélyebbre nyelte magába a lencsét. Hamarosan csak az egyik vége látszott.

Tithian vadul zihált az erőlködéstől és lángolt az arca, ahol a forró üveghez szorult. Lerogyott a földre és a lábát a lencséhez nyomta. Elhaló nyöszörgéssel nekifeszült a kőnek, miközben a kezével a batyut húzta maga felé. Combját meg a karját görcsbe rándította az erőlködés, de a lencse meg sem moccant. Túlságosan nagy feladat volt ez frissen megvénült izmainak.

Tithian halkan elátkozta gyengeségét, aztán lehunyta a szemét, kaput nyitott szellemi energiaközpontjába és felkészült az Ösvény használatára. Legnagyobb meglepetésére nem érezte a teste mélyéből feltóduló erő ismerős zubogását. Ehelyett úgy tűnt, mintha a lába beleolvadna a kőbe és hirtelen megszűnt a talpát perzselő forróság. Örvénylő energia tódult elő a Látókőből, bele a lábába. Az áradat onnan a mellkasába ömlött, ahol saját szellemi erejének kellett volna melegen bizsergető csomóba gyűlnie. Az idegen erő perzselő duzzanattá állt össze, mintha bármelyik pillanatban lángra lobbanhatna.

A királyon inkább izgalom, mint félelem lett úrrá. Az, hogy az energia az obszidián félgömbből jött, mindössze megerősítette, amit eddig is gyanított: ez csak a Sötét Lencse lehet.

De Tithian egyelőre elhessegette növekvő elégedettségét és maga elé képzelte a legerősebb gladiátort, aki valaha is a rabszolgája volt. Lassan kibontakozott előtte Rikus képe: durva arcvonások, kopasz fejhez simuló hegyes fülek, szőrtelen test, ami szinte kizárólag csomós inakból és vastag csontokból állt.

Amikor biztos volt benne, hogy a kép szilárdan megtapadt az elméjében, Rikus arcát a sajátjára cserélte. A nyílt, fekete szemek apró, barna szemekké változtak, a csontos arcvonások helyére sovány, beesett arc került, az előbb még kopasz fejen hosszú copfba font ősz haj sarjadt. A végeredményül kapott képet - egy öregember aszott feje egy mul izmos vállán - maga Tithian is visszataszítónak találta.

Megnyitotta magát a gyomrában égő tűznek és felidézte az erőt, amellyel életre kelthette a képet. Az energia végigfutott az idegpályáin és új erővel, frissességgel töltötte el. Csontjait, ízületeit évtizedek óta nem érezte ilyen hajlékonynak. Megfeszítette az izmait, kiélvezte újonnan szerzett életerejét - aztán felsikoltott.

Gyötrelmes fájdalom hasított a karjába. Izmai megduzzadtak, és elkezdtek átalakulni, olyanok lettek, mint amiket Rikus testére képzelt. És a változás nem csak a fejében zajlott le és nem csupán múló illúzió volt, mint ahogyan azt általában az Ösvénytől elvárhatta. A lencse ereje valóban átalakította.

Tithian ámultan figyelte, miként változik egész testében mullá. A karja után a válla meg a nyaka következett, aztán a mellkasa, háta, a hasa. Minden testrész átalakulása kínzó fájdalommal járt, de zsibbadt elméje szinte tudomást sem vett a szenvedésről. A királyt túlságosan lefoglalta az, hogy felmérje, mekkora jelentősége lehet a felfedezésének.

Tithian tudta, hogy Sadira az utazásai során találkozott az Új Fajokkal, akiket a Hajdanvoltak Tornyából áradó zabolázatlan mágia változtatott irtózatos rémekké. Ha ez valóban így van, akkor Rajaat valószínűleg a Sötét Lencse segítségével irányította ezt az erőt. A király úgy okoskodott, hogy az ősidőkben élt varázsló az Ösvény segítségével alakította a torony misztikus energiáit, majd a lencsét felhasználva testi valóságot is adott nekik. Az eljárás nem sokban különbözhetett attól, mint amellyel sikerült felruháznia magát Rikus testével.

Amikor végre az utolsó fájdalmas görcs is elenyészett, lenézett - ahol az előbb ványadt pipaszár-lábak remegtek, most két hatalmas combon dagadoztak az izmok. Tithian figyelmét nem kerülte el, hogy a lábán a mulok vastag, rézszín bőre feszül. Megfeszítette a térdét, és egyetlen rúgással eltüntette a Sötét Lencsét a zsákban.

Abban a pillanatban, amikor a Látókő eltűnt, a batyu szája azonnal visszanyerte eredeti méretét és megszorult Tithian új, széles lábán. A király gondolatban megdicsérte magát a jól végzett munkáért, aztán előrehajolt, hogy lehúzza a térdéről a zsákot.

Hirtelen megrándult a teste és szánkázva megindult előre a padlón. Mielőtt rájöhetett volna, mi történt, a batyu már el is nyelte a derekát és elindult a feje felé. A szegycsontja alatt dermesztő hideg ölelte, leszámítva a lencsére tapadó lábát, ami még mindig forrón égett. Tithian döbbenten felordított és a megpróbált megkapaszkodni a padlóban, de csak az ujjbegyeit vagdosta össze a csillámkő lapokon.

Bármennyire is erős volt az új teste, alig bírta megtartani magát. Úgy tűnt, mintha a Sötét Lencsét elnyelte volna a mélység, ami őt is magával rántotta a zsákba. Megpróbálta elrúgni magát a forró üvegtől, de nem járt sikerrel. A lába továbbra is lencse felszínéhez tapadt.

Tithian egész lapokat tépett fel a padlóról, miközben feltartóztathatatlanul még mélyebbre csúszott a zsákba. Először a válla tűnt el benne, majd a feje következett és hideg, alaktalan világ nyelte magába. A király a batyu szájához kapott. A nyílás kezdett összehúzódni felette.

Miközben birokra kelt az egyre mohóbban mardosó pánikkal, megpróbálta megszakítani a kapcsolatát a lencsével. Elképzelte, hogy gránitpadlón áll. Talpában fájdalom lobbant és égett hús borzalmas szaga csapott az orrába. Elszakadt a Látókőtől.

A teste azonnal alakulni kezdett: lassan visszanyerte előző formáját és hamarosan ismét az a vézna, beteges emberi roncs lesz belőle. Végtagjait, felsőtestét hullámokban hasogatta a kín, az izmai pedig visszahúzódtak előző méretükre. De most kristálytisztán érezte a fájdalmat.

Bármennyire is szenvedett, a batyu száját nem engedte el, és a semmiben lebegve, a varázsszövetbe kapaszkodva tűrte a visszaváltozás gyötrelmeit. Nem érezte a súlyát, nem tudta, merre van a fent meg a lent, az előre meg az oldalra, vagy akár mi az a múlt és hol lehet a jelen. Egyszerűen csak létezett és görcsösen markoló ujjain kívül semmi más nem kötötte már a külvilághoz.

A Látókő minden múló pillanattal egyre kisebbnek tűnt. Tithian gyanította, hogy a lencse fokozatosan távolodik tőle, de nem lehetett benne biztos. A zsák belsejének formátlan, szürke világában nem akadt semmi, ami támpontot szolgáltatott volna az irány és a mozgás meghatározásához. A lencse mindenesetre zsugorodni látszott és most nem lehetett nagyobb Tithian fejénél.

Azonban a királynak még az átváltozás kínzó fájdalma ellenére is feltűnt, hogy a batyu semmit sem szokott ilyen gyorsan elnyelni. Általában csak kinyitotta a tenyerét, és az adott tárgy ellebegett, mintha gyenge szellő sodorná magával. Kinyújtotta az egyik kezét és elképzelte, hogy végigsimít a lencsén, hátha így magához idézheti, mint bármilyen más holmiját.

De nem történt semmi, azt leszámítva, hogy a lencse feltartóztathatatlanul távolodott. Hideg félelemgóc gyűlt meg Tithian gyomrában.

- Gyere ide! - sikoltotta.

A lencse zuhant tovább. Tithian lehunyta szemét és elképzelte, hogy a markában tartja a lencsét. Amikor azonban összegyűjtötte a kellő spirituális energiát, valami más történt: a Látókő volt az, ami hatalmas erővel húzta maga felé. A feje felett ismét kezdett összehúzódni a zsák szája, és Tithian tudta, hogy képtelen egyszerre kapaszkodni és visszaszerezni a lencsét. Választania kellett: vagy elereszti a mágikus szövetet, vagy lemondhat a Sötét Lencséről.

Tithian elengedte a batyu száját.

Nem is érezte, hogy mozogna, semmi sem sodródott el mellette a szörnyűséges szürkeségben, amiből kikövetkeztethette volna, mekkora távolságot tett meg. Csak az egyre kisebbre zsugorodó nyílás és a fokozatosan növekvő lencse árulkodott arról, hogy egyáltalán zuhan. Nem vágott az arcába szél, se forróságot, se hideget nem érzett. Egyszerűen zsibbadt volt és dermedt.

Aztán valamikor utolérte a Látókövet. Lehet, hogy percek teltek el addig, lehet, hogy egy egész nap. Tithian nem tudta megítélni. Ugyanúgy nem érzékelte az időt, mint a távolságot. Csak abban volt biztos, hogy szörnyűséges erővel nekivágódott a lencsének. Ismét tüzes energiahullám öntötte el a testét, de nem okozott neki fájdalmat. Aztán leült a lencse tetejére. Szorosan az obszidiánhoz kötötte a mélyéből áradó erő.

Miután sikerült kapcsolatba lépnie a Látókővel, gyomrát ismét csomóba rántotta a zuhanás érzése és hideg szél csapott az arcába. Lassú mozdulatokkal körülnézett, hátha talál valamit, ami segíthet meghatározni a helyzetét. De nem látott semmit, csak a batyu nyílását - a résben vörösen izzott a napfény és rohamosan zsugorodott.

Tithian meg akarta állítani a zuhanásukat, még mielőtt teljesen eltűnt volna, ezért elképzelte magát wyvern-alakban. Lelki szemével tisztán látta a lencsére tekeredő hosszú, tüskés farkat és a bőszen csapkodó hatalmas bőrszárnyakat, amelyekkel megpróbálta felemelni magát meg a lencsét a nyíláshoz.

A lencséből sisteregve áramlott a testébe az erő. Hátában és lapockájában perzselő fájdalom lobbant. A következő pillanatban egy farok és két szárny tömpe csonkja bukkant elő a testéből. A sarjadványok egyre hosszabbak, nagyobbak lettek és egyre gyötrelmesebb kín-csápokkal gyökereztek a testébe. Reszketni kezdett, de nem a fájdalomtól, hanem sokkal inkább a rettegéstől, hogy elveszítheti a Sötét Lencsét - és maga is elveszhet vele örökre.

Megpróbálta egy időre eltemetni nyomorúságát és félelmeit, és inkább megvárta, míg befejeződik az átalakulása és csitulni kezd a kín. Miután meggyőződött róla, hogy a wyvern farka szorosan a lencsére csavarodott, amilyen keményen csak tudta, meglebbentette szárnyait. A szárnycsapások lüktetve kavarták a levegőt és a szürke köd úgy kavargott körülöttük, mint a máglyák füstje egy szeles napon.

A király meg a lencse csak zuhant tovább. Tithian felpillantott, de a nyílás helyén már csak egy vörösen izzó pontot látott.

Tithian azonnal megfeledkezett a szárnyakról, inkább kihajolt a Látókő oldalán és a lenti szürkeségbe bámult. Ismét megnyitotta magát a lencse erejének és az Ösvény segítségével arra koncentrált, hogy a batyu nyílása valójában alatta van. És a következő pillanatban a vörös pont megjelent a Látókő alatt.

- Rajaatra, igen! - kiáltotta Tithian. - Ha nem repülhetünk felfelé, hát zuhanjunk kifelé!

Még szinte be se fejezhette a mondatot, amikor hirtelen úgy érezte, hogy ő tulajdonképpen a Látókő aljába kapaszkodik és ismét csak távolodnak a nyílástól. A vörös pont tűszúrásnyira zsugorodott, aztán teljesen kihunyt. Tithian nem tudta, miért nem sikerült a terve. Lehet, hogy a lencse változtatott irányt, vagy egyszerűen csak megfordult, és Tithian az aljára került a tetejéről. Bármi is történt, az biztos, hogy egyik pillanatban még a nyílás felé zuhantak, aztán máris távolodtak tőle.

Tithian elkeseredetten összecsukta a szárnyait - bár a wyvern-farok továbbra is szorosan a lencsére tekeredett -, és lekucorodott, hogy átgondolja a helyzetét. Úgy érezte, mindjárt szétvetik a bensőjében tomboló érzelmek. Fülében dobolt a vér a dühtől és még életében nem szeretett volna ennyire széttépni valakit - de mégis kit hibáztathat balsikeréért?

Ugyanakkor egyre jegesebb csomó kezdte szorítani a gyomrát. Miután Borys visszaadta neki Sachát és Wyant, ezért zárta őket éppen ebbe a batyuba, mert innen minden számítás szerint rendkívül nehéz megszökni. Vajon az, hogy egyszer sem szöktek meg, azt jelentené, hogy valóban lehetetlen?

Azonban minden más érzést elnyomott a mellkasát elszorító dühödt bosszúság. Az utazás minden lépését előre kitervelte, minden eshetőségre felkészült, átverekedte magát minden akadályon - Agistől kezdve a kristályveremig és mindezt miért? Hogy elnyelje a zsák és meghaljon? Nem volt hajlandó elfogadni a lehetőséget, de látszólag elkerülni sem tudta.

A király több mély levegőt vett, hátha attól megnyugszik valamelyest, aztán megpróbált a problémára összpontosítani. Nyilvánvalóan van valami a Sötét Lencsével, ami miatt másképpen viselkedik a zsákban. Talán az obszidián a titok nyitja, töprengett Tithian. Logikusnak tűnt... talán mindazok a tulajdonságok, amelyek olyannyira közkedveltté tették ezt az ásványt a máguskirályok és egyéb nagy hatalmú varázslók között, megzavarhatják a batyu misztikus erőit.

Tithian kinyújtotta a kezét és az egyik obszidián gömbre gondolt, amelyet még indulás előtt rejtett a zsákba. A lenti szürkeségben felbukkant egy fekete pont, majd süvítve megindult felé és egy pillanat alatt a tenyerében termett. Tithian semmi furcsaságot nem tapasztalt.

- Akkor nem az obszidián - motyogta és félrehajította a golyót.

A gömb egy darabig még a zuhanó lencse után sodródott, aztán ugyanolyan gyorsan eltűnt, ahogyan felbukkant. A király következő gondolata azt volt, hogy talán az okozhat gondot, hogy a lencse egy mágikus tárgy. Kinyújtotta a kezét és villás faágra gondolt, amellyel tulajdonképpen megtalálta a Látókövet. Ez is azonnal megjelent a tenyerében és egyszerűen elsodródott, amikor elhajította.

Akkor viszont nem maradt más, csak a lencse felszínén fodrozódó vörös ragyogás. Talán a varázstárgy különös energiája megzavarta a zsák mágiáját. A királyban egy röpke pillanatra az az ötlet is felmerült, hogy megpróbálja kiszipolyozni a lencse erejét, és akkor utána úgy viselkedik majd, mint egy átlagos obszidián tömb, de aztán jobbat gondolt. Nem tudhatta, mennyi ideig tartana megcsapolni a Látókövet, és azt sem, vajon fel lehet-e tölteni utána ismét.

Megmarkolta fekete talárját és valahogy sikerült átcibálnia ormótlan szárnyain a lerongyolódott alsóruhát. Miután ezzel megvolt, ráterítette a Látókőre. Sárkányfarkával szorosan a lencséhez fogta, aztán a ruhán keresztül megérintette a forró obszidiánt.

Elképzelte, hogy a talár egyre nagyobbra, nagyobbra és nagyobbra nő, míg a végén feszes lepelként burkolja be az egész Látókövet, és az éjfekete anyag ellenáll minden erőnek - legyen az misztikus vagy másmilyen.

A taláron a szeme előtt, nyomtalanul forrt be a számolatlanul sok hasadás. A köpönyeg megfeszült a lencse sarkain és egyre csak terjeszkedett tovább, míg a végén varratok nélküli, áthatolhatatlan burokként takarta a Látókövet. Még ott sem szakadt meg, ahol Tithian sárkányfarka feszült az üvegnek.

Tithian levette a kezét talárja egykori ujjrészéről. Abban a pillanatban megszűnt a mozgás érzése. Teste lebegni kezdett, és ha a sárkányfarok nem bilincseli a lencséhez, ismét elszakadt volna a Látókőtől.

A király legszívesebben örömujjongásban tört volna ki, de nem tette. Valamennyire már kiismerte ezt a különös helyet, és tudta, hogy azért, mert nem érzi a zuhanást, még egyáltalán nem biztos, hogy tényleg lebeg. Kinyújtotta a kezét és az egyik tartalék tőrére gondolt. A tenyerében azonnal megjelent a kétfejű kígyómintával díszített csodaszép csontfegyver. Tithian elengedte a markolatát és várta, hogy lassan kilebeg a kezéből.

A tőr úgy röppent ki a markából, mintha elhajította volna.

Tithian nem akart hinni a szemének. Érzékei azt tudatták vele, hogy mozdulatlanul áll, a logika szerint pedig a ruhával elszigetelt Látókőnek ugyanúgy kellett volna viselkednie, mint minden más dolognak ezen a furcsa helyen. A dolgok egyáltalán nem az elképzelései szerint alakultak.

A halántékára szorította a kezét és lehunyta a szemét. Elkeseredetten küzdött a feltámadó pánikroham ellen és megpróbálta kitalálni, hol tévedhetett, melyik apró részlet segíthet megérteni, mi történik a Látókővel.

De semmi másra nem bírt gondolni, csak saját növekvő tehetetlenségére.

Ismét a batyura koncentrált. Erről még a lencsénél is kevesebbet tudott. Kalak kincstárában talált rá, nem sokkal királlyá koronázása után, több száz varázstárgy között. Gyorsan elsajátította a használatát, aztán meg is feledkezett róla, egészen addig, amíg tervezgetni nem kezdte ezt az utat és rádöbbent, hogy valamiben szállítania kell a Sötét Lencsét. Semmi olyasmi nem jutott eszébe a zsákról, ami segíthetett volna megmenekülni.

Felemelte a kezét és varázskönyvére gondolt. A következő pillanatban ott is volt a bőrkötéses, pergamenlapokkal tömött, elnyűtt, vastag kötet. Tithian megpróbálta felidézni azokat a varázslatokat, amelyek segíthetnek megérteni a jelenlegi helyzetét, aztán ocsmányul szitkozódva felcsapta a könyvet. Ez bizony időbe telik, és most leginkább ennek volt híján. Az óriások előbb vagy utóbb észreveszik a Látókő eltűnését. Sőt, még nagyobb veszélyt jelenthet, ha Agis megszökik a kristályveremből és a keresésére indul.

Tithian a misztikus rúnákra meredt, elméjébe véste az alakjukat, némán mormolta maga elé a különös szótagokat, ujjaival ügyetlenül a levegőbe rajzolta a jeleket, amelyekkel a felszabaduló varázserőt irányítaná.

Már memorizálta az első varázslatot, amikor eszébe jutott, hogy a batyu belsejében nincsenek élő növények. Nagy valószínűséggel nem lesz képes összegyűjteni a szükséges energiát. Másrészt viszont a csillámkő alagútban történtek alapján feltételezte, hogy talán felhasználhatja a lencséből áradó erőt - habár ez egyelőre felmérhetetlen következményekkel járhat. Tithian félretette a könyvet, majd előrehajolt, hogy kibogozza a lencsére tapadó talár ujjait.

Már majdnem végzett, amikor hirtelen megdermedt. Körülötte, felette, alatta, minden oldalon különös örvények kavarodtak fel a szürkeségben. Embermagasságú, ovális alakokat formáztak, és mindegyik közepén egy-egy vaskos szemhéj és szempár meredt elő. Akadt itt kék szem, vagy éppen barna, zöld vagy fekete, de mindegyik egyformán élettelen és üveges volt... és mind Tithiant bámulta.

- Későbbre vártunk, Tithian... de örülünk neked, hidd el!

A barna szempár felől felcsattanó hang keserű volt, némileg orrhangú, és a király haloványan ismerősnek találta.

- Hol vagyok? - kérdezte ingerülten, és kétségbeesetten próbált arcot társítani a hanghoz.

- Sehol - harsogta kórusban száz monoton hang.

A király elfintorodott.

- Nem vagyok vicces kedvemben - figyelmeztette az alakokat.

- Mi sohasem viccelünk - felelték a hangok.

- Akkor válaszoljatok a kérdésemre! - csattant fel Tithian.

- Már megtettük.

Az ismerős hang halovány visszhangot keltett Tithian emlékei között. Több ezerszer hallotta már, de nem ezzel a letargikus hangsúllyal, és ezért még mindig nem tudta hová tenni.

- Kik vagytok? - kérdezte.

- Senkik - harsant a válasz, ismét száz torokból.

- Ne szórakozzatok velem! - ordította a király. - Különben nem állok jót magamért!

Erre hátborzongató, komor kacagás felelt.

Tithian leoldozta a lencséről egykori talárja ujját, aztán a forró üvegre nyomta a tenyerét. A karjában ugyan végigzsibongott az energia, de legnagyobb meglepetésére már nem tért vissza a zuhanó érzés. Ezek szerint a lencse megérkezett.

- Áruljátok el, kik vagytok! - fenyegetőzött a király. - Máskülönben ellenetek fordítom a Látókő erejét!

- Mit árthatnál még nekünk, fivérem?

Tithian most már felismerte a hangot.

- Bevus? - kérdezte elakadó lélegzettel.

- Valaha Bevus voltam - mondta az alak.

A barna szemű örvény formálódni kezdett, és lassan felvette a király régen halott öccsének az alakját: a fiú tizenhét éves lehetett és apró, barna szeme meg horgas orra jelezte, hogy ő is a Mericles-család leszármazottja. De ezzel véget is ért minden hasonlóság Tithiannal. Míg a király örökké sovány és nyúzott arcán keserű, kemény fintor ült, Bevusnak arányos, kedves arca volt, és lágy vonásai gondtalan gyermekkorról árulkodtak.

Hiába zubogott tüzes erő a testében, Tithiant annyira elborította a hideg, hogy reszketni kezdett.

- Vagyis meghaltam? - kérdezte levegőért kapkodva.

Újabb lidérces kuncogás harsant.

- Rosszabb - válaszolta Bevus, és szürke ajka gyűlölködő mosolyra görbült. - Életben vagy... és gondoskodunk róla, hogy úgy is maradj!

A király felé lebegett. A többi örvénylő alak követte.

- Maradj ott! - figyelmeztette a király.

Bevus feje egyszer csak előrebukott, és láthatóvá vált a tarkóján éktelenkedő véres, tépett seb. A vágás áthasította a gerincet és közvetlenül Bevus ádámcsutkája előtt szakadt meg. Mindössze egy vékony bőrcsík tartotta a fejét a vállán. Tithian emlékei szerint pontosan ilyen állapotban találtak rá egykor az öccse holttestére.

A király önkéntelenül eltakarta az arcát és elkapta a fejét, mert nem bírta elviselni a látványt.

- Őseink nevére! - szitkozódott. - Hát nem gondolsz arra, hogyan nézel ki?

- Nem kellett volna ezt tenned velem - hangzott a válasz.

Tithian tekintete visszatért az öccsére. Bevus meg a többiek most nem közeledtek tovább.

- Te azt hiszed, ez az én művem? - kérdezte levegőért kapkodva, és a szörnyűséges sebre mutatott.

- Talán tagadod? - érdeklődött Bevus. A feje még mindig a mellkasára bukott, ezért fojtott hangon beszélt és Tithian alig értette, mit mond.

- Igen, tagadom! - kiáltotta Tithian. És közben szörnyűséges, jéghideg marok szorította össze a szívét. - Ezt nem én tettem veled!

Igazság szerint az emlékeit sűrű homály takarta. Akkoriban fiatal templomosként szolgált az Arénában és egy napon itt szerzett tudomást szülei váratlan haláláról: egy rabszolgákból álló portyázó banda végzett velük. Két bajtársa elhívta inni, hogy enyhítsék gyászát, ahol végül az örökségére terelődött a szó. Tithian dühös szavakkal ostorozta az öccsét, akinek sikerült rávennie a szüleiket, hogy ne rá, az idősebb testvérre, hanem Bevusra hagyják a vagyonukat.

Tithian és barátai tovább ittak. Amikor már járni is alig tudtak, megtöltötték a vizestömlőket borral, kibéreltek néhány kankot és elindultak a Mericles-birtokra. A király ezen kívül semmi másra nem emlékezett abból az éjszakából.

Másnap hajnalban a sivatagban ébredt, nem messze a családi birtoktól. Hirtelen azt hitte, hogy a barátai hozták ide, a pusztaságba, ahol szabad utat engedhetett a haragjának, amíg el nem ájult az italtól meg a kimerültségtől - és csak ezután vette észre a köpönyegeiket bemocskoló vért. Emlékei szerint először szörnyűséges gyűlölet és undor öntötte el. Álmukban végzett két társával, aztán eltámolygott az Asticles-birtok öntözőcsatornájáig. Ott megmosakodott és kimosta a vért a ruhájából. Miután megszáradt, felkapaszkodott az udvarházba és egész nap Agis meg Lord Asticles vállán zokogott, akik azt hitték, hogy szülei halála miatt tűnik ennyire zavartnak, és kedves szavakkal vigasztalták.

Testvére brutális meggyilkolásáról mindössze három nappal később szerzett tudomást, amikor visszatért az Arénába. Természetesen akadtak néhányan, akik azt suttogták, hogy Tithian ölte meg az öccsét, mert csak így szerezhette meg a Mericles-vagyont, de Agis meg az apja állhatatosan kitartottak Tithian ártatlansága mellett, hiszen a birtokukon gyászolt. Ezzel vége is szakadt a kérdezősködésnek, mert az Asticles-család becsületességét mindenki jól ismerte... ráadásul Kalak király nem bánta, hogy egy vagyonos nemes szolgál a templomosai között.

- Az áldozat mindig tudja, ki a gyilkosa - még akkor is, ha egy másik ember álarca mögé bújik!

- Hiszen én nem lehettem! Az Asticles-házban töltöttem az éjszakát! - tiltakozott Tithian, ösztönösen visszatérve megszokott alibijéhez.

- Nehogy a torkodon akadjon a hazugságod! - kacagott fel Bevus gúnyosan. - Te öltél meg!

- Soha!

- És talán engem sem öltél meg, hé? - morogta egy tarek színtelen hangja.

Újabb és újabb hangok harsantak, és mind ugyanazt kérdezték. Ott voltak azok a nemesek, akik túlságosan nyíltan hangoztatták gyanúikat, sőt, azt rebesgették, talán a szülei halálért is ő a felelős. Akadt itt néhány templomos, akik az útjában álltak, miközben felfelé kapaszkodott a ranglétrán, és rabszolgák, akik megpróbáltak megszökni tőle. Sőt, még néhány nemes hölgy és templomosnő is felbukkant közöttük - csupa szívtelen bestia, akik egykor csak kacagtak a közeledni próbáló fiatalember ügyetlenségén.

Tithian az összes hangot felismerte és pontosan emlékezett rá, melyikükkel hogyan végzett - mert nem parancsba adta a halálukat, nem csúsztatott pénzt a bárdok tenyerébe, hanem saját kezűleg gyilkolta meg őket. Azokat, akik gyengébbek voltak nála, kézzel fojtotta meg. Az erősebbek hátába tőrt döfött, amikor azt hitték, biztonságban vannak. Az elővigyázatosabbaknak méreg jutott. Azokat a rabszolgákat, akik azt hitték, egyszerűbb meghalni, mint urukat szolgálni, lassú és szörnyűséges kínzásoknak vetette alá, hogy bebizonyítsa, mekkorát tévedtek.

A király hajszálpontosan fel tudta idézni minden egyes gyilkosság részleteit - még arra is emlékezett, milyen ruha volt az áldozatokon... mit mondtak, amikor a földre hanyatlottak... sőt, még azt is, milyen orrfacsaró szag lengte körül pusztuló testüket. Bevus halála volt az egyetlen kivétel, mert bármennyire tisztán emlékezett az összes többi gyilkosságra, ugyanolyan világosan tudta, hogy az öccsét nem ölhette meg.

- Most már emlékszel végre? - kérdezte Bevus, és ismét elindult Tithian felé.

- Állj! - ordította Tithian, és megnyitotta magát a lencse tüzes energiájának. - Nem öltelek meg... de most megteszem!

Bevus megállt Tithian mellett és megérintette a király szárnyát.

- Ostoba! Hogyan ölhetnél meg egy halott embert? Szerinted a Szürkeségbe csaltunk volna, ha árthatnál nekünk?

- Ti csaltatok le ide? - hördült fel Tithian.

- Hívtuk a lencsét - erősítette meg Kester hangja. - Te pedig követted.

- Igen, Kester megmondta, hogy így lesz - bizonygatta Bevus. - Szerinte ez az egyetlen dolog, amit a saját életednél is többre becsülsz.

Dermesztően hideg ujj simított végig a király bőrhártyás szárnyán, és Tithianból gyötrelmes ordítás szakadt fel. Először azt hitte, Bevus kitépett egy darabkát a testéből, de amikor hátranézett, kiderült, hogy nem így történt. Öccse testetlen ujja akadálytalanul hatolt a húsába és a nyomában felpúposodó ocsmány hólyagok okozták a szörnyűséges fájdalmat.

- És tudod, mi a legjobb az egészben? Akár az örökkévalóságig kínozhatlak, mégsem halsz meg!

Tithian felsikoltott és testvére arca felé kapott. Keze átsuhant az állán. Fogva tartói kísértetek voltak, vagyis nem létezett már a testük, amiben fájdalmat okozhatott volna. De a király mindenkinél jobban tudta, hogy a legszörnyűbb szenvedés igazából nem a testi kín - és mivel ezek itt annyit fáradoztak, hogy lecsalják ide, a Szürkeségbe, hát most úgy megfizetnek érte, hogy mellette eltörpülnek halandó szenvedéseik.

A legközelebbi szempárba nézett. Végül felismerte Gradiki hangját, a fiatal rabszolgáét, akivel egyszer ő maga szemléltette Rikusnak, miért nem érdemes szökéssel próbálkoznia. Elképzelte, hogy egy lila százlábút helyez a fiú felsőajkára.

Az alaktalan örvény közepén hirtelen kirajzolódtak Gradiki elborzadt arcvonásai, és a százlábú azonnal eltűnt az orrában. A következő pillanatban mindkét orrlyukából vékony vércsík fakadt, és a rabszolga még akkor is sikoltozott, amikor az örvénylő szürkeség szertefoszlott.

Tithian erőtlenül megpróbálta figyelmen kívül hagyni a borzalmas sebeiben lüktető fájdalmat és mosolyt erőltetett az arcára.

- Látjátok? Mégis meg lehet ölni a halott embert... újra meg újra - vicsorogta gúnyosan, és amikor hátranézett, öccse már a harmadik sebet hasította a szárnyába. - Mi néhány karcolás ahhoz a gyönyörhöz képest, ami a meggyilkolásotok okozhat nekem... ismét?

Még szinte be sem fejezte a mondatot, amikor rátalált egy levendulaszín szempárra. Deva, a fiatal nemeskisasszony szeme volt, aki valaha gyengéd érzelmeket táplált Bevusszal kapcsolatban és óvatlanul túl nagy nyilvánosság előtt adott hangot a halálával kapcsolatos gyanúnak. A halála Tithian kevésbé ötletes gyilkosságai közé tartozott. De amikor felidézte a nő torkának szoruló obszidiánpenge képét, Deva felsikoltott és eltűnt, mielőtt a fegyver hegye átszúrhatta volna a bőrét.

A lidérceknek több mint a felét sikerült elűznie a megfélemlítés eszközével, és ezek mind nyomtalanul eltűntek a Szürkeségben. A többiekkel viszont nem volt ilyen könnyű dolga. Új alakokat öltöttek, némileg hasonlatosat néhai halandó testükhöz, és körülvették Tithiant, karomszerű ujjakkal kapkodtak az arca felé és hegyes fogakkal martak a húsába. Bevus minden egyes ütése jéghidegen izzó fájdalmat lobbantott a testében, és lassan teljesen ellepték az undorító hólyagok.

Az elkeseredetten sikoltozó Tithian az egyetlen lehetséges módon küzdött ellenük: sorban azonosította őket és újra lejátszotta a halálukat. A Sötét Lencse erejét megcsapolva változatos gyilkolóeszközöket idézett a kezébe: a tőrt, ami templomos társaival végzett a sivatagban: dróthurkokat, amelyekkel megfojtotta gyanútlan áldozatait; hosszú szenvedéseket okozó mérgeket, amivel az őt kikosarazó nőknek kedveskedett; ritka, mérgező bogarakat, amelyeket egyszer gyűlölt feljebbvalója szobájába szabadított; sőt, még az a durva balta is előkerült, ami egy ártatlan szolga halálát okozta. Mindegy egyes támadásával újabb meg újabb sikoltozó lidércet küldött a semmibe, és egyre kevesebb karom marcangolta a testét. Ha nem gyötri ez a borzalmas kínszenvedés, talán még élvezte is volna az egészet.

Végül, miután azt a tőrt is felidézte, amelyet mindössze néhány órával ezelőtt vágott Kester hátába, mindössze ketten maradtak ellene: Bevus, meg még valaki, akit nem ismert fel. Habár az öccse folyamatosan kínozta, és most a gerincében húzogatta az ujját, a másik kísértet meg sem mozdult. Egyszer sem szólalt meg és nem is kacagott fel, apró, fekete szeméből pedig nem bírt rájönni, ki lehet. Tithian fejében egymást kergették a gondolatok, elkeseredetten próbálta felidézni összes áldozatát, de egyszerűen nem bírt rájönni, ki lehet ez az utolsónak maradt szellem.

- Látom, kitűnően emlékszel minden gyilkosságra - vihogta Bevus gonoszul.

A király ezt már szinte meg sem hallotta a fájdalomtól. A feje búbjától a lábujja körméig egyetlen nagy, lüktető seb volt. Még a szárnyai is annyira vörösen, torzan csüngtek a hátán, mintha nem is lenne több egy gyík taréjánál. Kába és beteg volt a fájdalomtól, és bármelyik pillanatban ájultan eshetett össze.

- Milyen kár, hogy az én halálomra nem emlékszel - folytatta Bevus. - Talán azért, mert merevre ittad magad?

Tithian szembeszegült a fájdalommal és maga elé idézte azt a hatalmas, acélpengéjű baltát, ami évekig a Mericles család házában lógott a falon. Néhány héttel a gyilkosság után találtak rá a sivatagban, és az elterjedt vélekedés szerint ez volt a gyilkos fegyver.

Bevus csak kacagott.

- Nem a balta, drága fivérem! - mondta, és sután ingatta félig lecsapott fejét. - A barátaid ezt már csak a halálom után tették velem.

Tithian lehunyta a szemét és ismét megpróbálta felidézni, mi történt aznap éjjel. A két templomossal együtt kirángatták az ágyából az egyik istálló tulajdonosát, és közölték vele, hogy hivatalos ügyben járnak, ezért nem hajlandóak fizetni a kankokért. Ezután végigvágtattak a sötétségbe burkolózó utcákon és nemtörődöm módon gázoltak át a részegeken, akik nem bírtak elugrani az útból. A kapunál hetvenkedve közölték az őrökkel, hogy mire visszaérnek, mind vagyonos emberek lesznek, majd kilovagoltak a sivatagba. Azután pedig...

Ennek semmi értelme. Tithian eddig emlékezett, tovább nem.

A király az utolsó kísértetre nézett.

- Te is ott voltál aznap éjjel? - kérdezte. - Talán az öcsém egyik őre lennél?

- Gyenge bolond!

Tithiannak leesett az álla, amikor rádöbbent, ki rejtőzhet az utolsó szürke örvényben.

- Kalak király! - nyögte ki végül. - Hiszen nem én öltelek meg téged!

- Természetesen nem. A dicsőség azt a kígyó Agist meg a cimboráit illeti - sziszegte Kalak, és lassan alakot öltött. Amikor Tithian utoljára látta, már közel járt ahhoz, hogy sárkány legyen belőle, de most egy aszott, kopasz, pikkelyes bőrű öregember képében jelent meg, akinek ezernyi ránc borította az arcát. - Te egyszerűen csak elárultál nekik.

- Akkor mit keresel itt? - kérdezte Tithian.

- Meg akartam győződni róla, vajon segítsek-e neked - válaszolta Kalak. - Azt hittem, meg akarod bosszulni a halálomat... de most már látom, hogy erre csekély az esély. Ugyanolyan gyáva féreg vagy, mint voltál. Ha nem vagy képes szembenézni az öcséd meggyilkolásával, sohasem fogsz végezni Agisszel.

- Nem én öltem meg Bevust! - tiltakozott Tithian. Elgyötört hangja alig volt több rekedt suttogásnál. - Mindenki mást... igen... de őt nem!

- Pontosan tudom, mi történt - horkant fel Kalak. - Segítségül hívtad a varázserőmet...

- Kalak király, ne! - kiáltott fel Bevus, és a vénemberhez lépett, hogy elcsendesítse.

Kalak félrecsapta a kezét, és továbbra is Tithianhoz intézte a szavait.

- Amikor megláttam, miként végeztél az öcséddel, Tithian, igazi gyilkosnak tartottalak... akit Rajaat óta nem múlt felül senki - mondta. Egy pillanatra elhallgatott, aztán undorodva megcsóválta vénséges vén fejét és lekapta Tithian fejéről a megnyomorodott koronát. - De tévedtem. Nem érdemied meg a koronát.

Kalak a szürkeségbe hajította a diadémot, majd Bevusra nézett.

- Ha igazán meg akarod kínozni a fivéredet, én azt tanácsolom, engedd szabadon - mondta.

- Miért segítenék neki? - csattant fel a kísértet.

- Mert ez nem segítség, te ostoba. Tithian nem emlékszik rá, hogy végzett volna veled, és minden lehetőséget elszalaszt, amikor megölhetné Agist - vigyorgott a máguskirály gúnyosan. - Ha egy ilyen gyáva féreg használja Borys ellen a Sötét Lencsét, nem tudsz olyan gyötrelmeket kitalálni, mint amit majd a Sárkánytól kell elszenvednie.

Miután Kalak teste nyomtalanul elenyészett, Bevus meggyötört fivéréhez fordult.

- Szerintem Kalak alábecsül engem - mondta, és Tithian szeme felé nyúlt. - Mit gondolsz?

A király elfordult és megpróbálta szétfoszlatni az elméjét elborító fájdalmas ködöt. Bevus ismét gyötörni kezdte - most lassan cirógatta a szeme körül, éppen annyira lassan, hogy Tithian még el tudja kapni a fejét és megmeneküljön a szeme.

A gyötrelmes kínzás közben a király elkeseredetten koncentrált, hogyan menekülhetne meg innen. Nem is próbálta felidézni, mi történt Bevus halálának éjszakáján, hanem görcsösen igyekezett elfogadni, hogy az első ember, akit megölt, saját öccse volt.

Gyomorkavaró önutálat borította el egész testében, és egy pillanatra sokkal erősebben érezte, mint a hasogató fájdalmakat. Torz sötétség gyülemlett fel benne - olyan mélyről, olyan eldugott zugból szivárgott elő, amiről nem is tudta, hogy létezik egyáltalán. Amikor végre teljes valóságában felderengett előtte bűnös titka, felismerte benne a borzalmas szörnyeteget - de nem hőkölt hátra a szörnyű tudástól, hanem magába fogadta, mint lénye részét.

Azonnal nyugodt megkönnyebbülés lett rajta úrrá. Megértette, mi történt azon a vadállatias éjszakán és miért volt olyan könnyű dolga azóta: hogyan haladhatott felfelé oly könnyedén a templomosok ranglétráján, miként ítélhették neki a család vagyonát, sőt, azt is, minek köszönhette a szerencsés ajánlatot, amely végül királlyá tette. És most már tudta, hogy amikor minden más módszer sikertelennek bizonyult és sem árulással, sem vesztegetéssel nem tudta elérni a célját, miért nyúlt örömmel a végső megoldáshoz - és miért ragaszkodott ahhoz, akár célszerű volt, akár nem, hogy saját kezűleg intézze el a dolgot.

Most visszagondolva Bevus halála volt mindennek a kezdete, a pillanat, amikor rájött, mi az, amit igazán élvez - amikor tisztán meglátta, milyen sors rendeltetett neki.

A király kitárta a karját, hogy átölelje testvérét.

- Gyere ide - szólt, és az Ösvény segítségével megváltoztatta a külsejét: egy idősödő asszony kísértetként derengő képmása állt a helyén. Őszülő haja volt, csillogó, barna szeme, keskeny orra, nyújtott arcvonásai és komoly, mégis kellemes mosolya.

- Igen, fiam - mondta Tithian anyja megnyugtató hangján. - Ölelj meg még utoljára, mielőtt végleg elbúcsúznánk.

Amikor megszorította Bevus vállát, öccse halálra vált szemmel pillantott rá.

- Ne! - sikoltotta.

- De igen - felelte Tithian, és arcon csókolta a fiatalembert. Kinyújtotta a kezét és megidézte vékony csonttőrét. Amikor a fegyver megjelent a tenyerében, egyetlen mozdulattal öccse lapockái közé döfte. - Ég veled, Bevus.

 

Tizenötödik fejezet:

FYLO VISSZATÉR

Agis a földre hajította a batyut, aztán kinyújtotta a kezét és kontyánál fogva lerántotta Sachát a levegőből.

- Hol van Tithian meg a lencse? - förmedt rá a fejre.

- Nem jött ki az alagútból! - válaszolta Sacha. - Az a gerinctelen nyomorult mindannyiunkat elárult.

Agis a fekete csillámkő falhoz csapta a foglyát.

- Hazudsz!

- Szerinted itt lennék, ha tudnám, hol van Tithian... vagy a lencse? - tiltakozott a fej. - Magam is a keresésükre indultam, akárcsak te.

A nemes egyik kezével megmarkolta Sacha kontyát és lassan körüljárta a csillámkő lapokkal borított kamrát. Minden sarokba, minden zugba bepillantott, hátha rábukkan valamire, amiből kiderül, mi történhetett a királlyal. Nem is kellett meggyújtania a törött szigonyból fabrikált fáklyát. A helyiség mennyezetéről lezúduló vörhenyes napsugarak ragyogó, skarlátszín fénybe borítottak mindent.

- Csak az idődet vesztegeted - mondta Sacha. - Tithian nincsen itt. Már körülnéztem.

- Azért én magam is körülnézek - felelte a nemes, és aprólékosan átkutatta a falakat meg a hasadékokat. Amikor így sem találta meg a királyt, ismét Sachához fordult. - Ha mégis igazat beszélsz, akkor magyarázd el nekem, hogyan tűnhetett el Tithian a lencsével együtt.

Sacha a mennyezeten tátongó hasadék felé intett a szemével. A nap karmazsin gömbje már az út negyedét megtette a keleti sarokból.

- Talán felmászott - indítványozta a fej.

Agis hunyorogva a ragyogásba nézett és ezúttal alaposabban megvizsgálta a rést. A hasadék szegélye majdnem függőleges volt és csúszós csillámkő lapok borították, és úgy tűnt, nagyon nehéz, ha egyáltalán nem lehetetlen feladat megmászni - de Tithian még levitálva sem fért volna át rajta.

- Ennél jobb hazugságot is kitalálhatnál, Sacha - mondta Agis. - Ha jól emlékszem arra, amit Sadira mesélt, a lencse túlságosan nagy ehhez a lyukhoz képest.

- Ha a batyuban van, nem - jegyezte meg a fej.

Agis a zsákot méregette. Legszívesebben azt mondta volna, hogy a Sötét Lencse nem fér bele, de Tithian éppen elég holmit szedett elő belőle, hogy mágiát sejdítsen a dologban.

- Ha a Sötét Lencse a zsákban van, Tithian nem tűnt volna el - mondta, és a padlóra hajított, gyűrött batyu felé intett.

- Soha nem vált volna meg tőle.

Ennek ellenére mégis letette Sachát a földre és a lábával a padlóhoz szorította a testetlen fejet.

- Abból viszont nem lehet gond, ha megnézem. Hogyan működik ez a valami?

- Nyúlj a batyuba és képzeld magad elé a lencsét - felelte a fej. - Ha odabent van, a kezedbe simul.

- És hogyan néz ki a lencse? - kérdezte a nemes.

- Honnan tudjam? - mordult fel a fej.

- Rajaat ezzel változtatott téged az egyik Bajnokává - felelte Agis, és kicsit erősebben rátaposott a fejre.

- Nagy, kerek és obszidiánból van - jött a kínlódó válasz. - Többre nem emlékszem... mindenem fájt és a tornyot vakító, villódzó fény öntötte el.

Agis törött karja alá szorította a batyut, és felemelte épen maradt kezét. De mielőtt még bedugta volna a batyuba, a fejre nézett.

- Ha ez valami trükk, rákötözlek egy kőre és a Gyűlölet Öblébe hajítalak.

- Legalább annyira meg akarom találni a Látókövet, mint te - vicsorogta Sacha. - És tudni szeretném, mi történt Tithiannal.

Agis belenyúlt a zsákba, és felidézte egy nagy obszidián gömb képét, olyasmit, mint amit Kalak halála után találtak a kincseskamrájában. A következő pillanatban hűvös üveg simult a tenyerébe. Amikor kihúzta a kezét a zsákból, egy obszidiángolyót tartott a markában, akkorát, mint a feje.

- Túl kicsi - sziszegte Sacha. - Próbáld újra.

Agis félredobta a gömböt és visszadugta a kezét a batyuba. Ismét elképzelte, milyen lehet a Látókő, de most a hűvös, üvegszerűen síkos érzésről sem feledkezett meg, hátha ezzel ellensúlyozhatja, hogy sohasem látta a lencsét.

Amikor semmi sem történt, Agis vállat vont.

- Semmi.

Sacha megint a mennyezet felé sandított.

- Akkor viszont csak ott távozhatott - mondta.

Agis a törött kezével magához szorította a batyut és felkapta a fejet.

- És mi a helyzet a mágiával? Vagy az Ösvény módszereivel? - kérdezte. - Elképzelhető, hogy Tithian felhasználta a képességeit és tényleg nem ment ki egyik bejáraton sem?

- A lencsével bármi lehetséges - mondta Sacha. - Eggyel több ok arra, hogy sürgősen eltűnjünk innen.

Agis elfintorodott.

- Miért akarsz ennyire eltávolítani innen? - kérdezte.

- Mert az az áruló Tithian így is jóval előttünk jár! - vicsorgott Sacha. - Menjünk.

Agis csak a fejét csóválta.

- Szerintem inkább ne - mondta. - Szerintem te titkolsz valamit. Tithian még mindig idelent van, igaz?

- Ne legyél ostoba! - sziszegte a fej. - Magad is láthatod, hogy rajtunk kívül nincs itt senki.

- És mi a helyzet Wyannal? - kérdezte a nemes. - Csak nem azt akarod mondani, hogy róla sem tudsz semmit?

Sacha szürke szeme elkerekedett a meglepetéstől.

- Az alagút bejáratára kellene vigyázni - mondta. - Miért, talán nem láttad?

- Nem - mordult fel Agis, aztán belökte Sachát a batyuba. - És elegem van a hazugságaidból.

Jó szorosan összehúzta a batyu száját, ráhajtotta a tetőként szolgáló bőrlapot, majd a két térde közé szorította és jól összegyömöszölte. Letépett egy csíkot a köpenyéből és a legerősebb csomóval összekötözte a tetejét. Ezután a kijárat mellé dobta, nehogy elfelejtse magával vinni.

Ismét nekiállt átkutatni a kamrát, de ezúttal sokkal alaposabban. Néhol még a törött szigonnyal is belekotort a gyanúsabb mély vagy egyenes repedésekbe meg fülkékbe, hátha rábukkan egy titkos ajtóra vagy egy rejtett folyosóra. Sőt, két alkalommal még a csillámkő lapokat is leszedte a falról, mert megtévesztette a csillogás és azt hitte, fáklyafény lobog mögöttük.

De nem talált alattuk mást, csak újabb csillámkő lapokat. Bármi is történt Tithiannal, szemmel láthatóan már nem volt itt - és Agis nem igazán hitte, hogy szándékában állna visszatérni. Még egyszer, utoljára körülnézett a kamrában, majd elindult kifelé.

Akkor hallotta meg az alagútban végigvisszhangzó zajt: egy óriás ziháló lélegzetvételét.

 

*

 

Tithian a Látókőre csavarta wyvernfarkát és hatalmas szárnycsapásokkal hasította a Szürkeséget. Remélhetőleg a megfelelő irányba tart, arra, ahol néhány perccel ezelőtt vörösen felvillant valami - vagy ez régebben történt volna? Nem tudta. Nem tehetett mást, felszegte a fejét, nagyokat csapott a szárnyával és bízott benne, hogy jó felé repül.

Miután sikerült elűznie az öccsét és a többi áldozatát, pihent valamicskét - de azt nem tudta, mennyit. Testéről lassan eltűntek a hólyagok, a fájdalommal együtt. Addigra visszanyerte az erejét és nekivágott megkeresni a kijáratot.

A feladat nehezebb volt, mint hitte. Először a Látókő erejéhez folyamodott és maga elé képzelte a zsák nyílását. A kísérlet csúfos kudarcot vallott. Ugyan több mint egy tucatnyi vörös kört sikerült felidéznie a semmiben, de amikor átlépett rajtuk, ismét a Szürkeségben találta magát.

Utána a mágiával próbálkozott, és az eredmény minden eddigi balsikerét felülmúlta. Mivel a zsákban nem léteztek élő növények, megcsapolta a Látókövet. De amikor az energia a testébe áramlott, majdnem leégette a húst a karjáról. Ebből viszont végre megtanulta a fontos leckét: elmefürkészként képes megfelelő módon irányítani a lencse erejét, anélkül, hogy fájdalmat okozna magának. De varázslóként nem bírt a zabolátlan energiával.

Később az Ösvény segítségével iránytűvé változtatta csontmarkolatú tőrét. Az egyik ujján egyensúlyozott penge állhatatosan balra hajlott. Nem tartott sokáig, mire rájött, hogy így csak végtelen körökben repül majd.

Éppen úgy döntött, hogy megáll és kitalál valami mást, amikor halovány, vörös villanást pillantott meg. Elhajította a használhatatlan tőrt, a fény felé fordult és amilyen gyorsan csak tudott, a derengés felé repült, maga után vonszolva a Látókövet. Azóta viszont semmilyen vörös fényt nem látott, még egy villanást sem.

Már az elkeseredés jéghideg ujjai tapogatóztak a szíve körül, amikor apró, fekete pontra lett figyelmes, valahol előtte a Szürkeségben. Kétszeres erőfeszítéssel száguldott arrafelé, amennyire csak a szárnyaitól telt. Még pislogni sem mert. Mióta elűzte az öccsét, ez volt az első megfogható alak, amit látott, és elborzadt a gondolattól, hogy esetleg elveszítheti.

Nagy megkönnyebbülésére nem így történt. A sötét pontból folt lett, majd kör, végül rájött, hogy ez egy emberi fej - ráadásul test nélkül, kontyba tűzött hajjal.

- Mit keresel te itt? - förmedt rá Tithian.

A fej lassan megfordult, és a király megpillantotta széles arcát és megsárgult fogait. Sacha. Pillantása megakadt a lencsén.

- Látom, megtaláltad a Látókövet... habár el nem tudom képzelni, mihez kezdesz vele itt.

Tithiant elöntötte a düh.

- Véletlenül nem az alagutat kellene őrizned? - kérdezte. Gyorsan leküzdötte a késztetést, és még várt a következő kérdéssel - vagyis azzal, hogyan lehet kiszabadulni innen.

- Én csak a feladatomat végeztem - vicsorgott Sacha. - Azért vagyok most itt.

- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Tithian.

- Agisnek sikerült valahogy kiszabadulnia és megtalálta a Látókő kamráját - magyarázta a fej. - Amikor észrevettük, hogy belép az udvarra, én utánad mentem, hogy figyelmeztesselek. De csak a batyudat találtam ott - neked meg a lencsének hűlt helye volt. Nem sokkal később felbukkant Agis és behajított a zsákba.

- Tudja, hol vagyok? Vagy a lencse?

- Nem. Azt hiszi, egy varázslat vagy az Ösvény segítségével tűntél el - felelte Sacha.

- Remek. Akkor nem lesz nehéz meglepni - vihogott a király. - Most pedig áruld el, hogyan juthatunk ki innen.

- Miután Wyannal együtt bebörtönöztél minket, rájöttünk, hogy ennek csak egy módja van - mondta Sacha keserű kacajjal.

- És mi lenne az? - kérdezte Tithian gyanakvóan.

- Várunk... amíg valaki ki nem szed minket.

Agis felnézett az alagútba, ahol egy kisebb termetű joorsh közeledett négykézláb. Bár nem lehetett még felnőtt, mégis teljesen eltorlaszolta a nyílást. Még ha hajlandó is lenne átengedni, akkor sem férne el a dudorokkal tarkított test meg a csúszós falak között - arról pedig nem is álmodhat, hogy ezt esetleg észrevétlenül megtehetné.

A joorsh megtorpant. Agis attól tartott, esetleg meglátta, amikor kikandikált a sarok mögül. Habár a szíve úgy dübörgött, mint egy gulgi harci dob, nem moccant. Ha a joorsh esetleg nem vette észre, nem állt szándékában önként felhívni magára a figyelmét egy óvatlan mozdulattal.

A nemes roppant megkönnyebbülésére az óriás hátranézett.

- Látom a Látókövet, Mag’r törzsfőnök! - kiáltotta. Fiús hangja volt, de még így is beleremegett az egész keskeny alagút. - Vörösen világít, ahogy mondtad! Jó fényes ám!

- Micsoda? - Mag’r rekedtes hangja fülsüketítő zajjal dübörgött végig a nyílásban. - Fényes ragyogást látsz, Beort?

Beort bólintott.

- Nagyon fényeset - mondta. A hangja már nem volt olyan lelkes, mint az előbb.

- Valami nincsen rendben! - mordult fel a király.

Mielőtt az ifjú óriás észrevehette volna Agist, a nemes elhátrált a sarokról. Felkapta Tithian batyuját, sértetlen vállára vetette, aztán átlopózott a szemközti oldalra, ahol a hasadék a fallal találkozott. Megállt és törött karjáról lehúzta a rögtönzött hevedert.

Ezzel a karral képtelenség mászni, ezt rögtön látta. Könyöktől lefelé csúnyán megdagadt és elszíneződött. Közvetlenül a törés körül hatalmas lila folt éktelenkedett. Amikor megpróbálta felemelni a kezét, rá kellett jönnie, hogy az izmai nem engedelmeskednek. A sérült kar holtsúllyá vált.

Egyetlen gyors pillantással meggyőződött róla, hogy a sima, csúszós falon képtelenség egy kézzel felkapaszkodni. Lehunyta a szemét és egy egészséges, mozgatható kart képzelt a sebesült végtag helyére. Megnyitotta szellemi energiaközpontját és amikor érezte, hogy az erő elönti a testét, a törés felé irányította az áramlatot.

A törött csontban felsajduló fájdalom visszazúdult a karjába, onnan pedig a mellkasába. Agis oázist képzelt maga elé, egy tóval, ellazította az izmait és az elméjét, hagyta, hadd söpörjön rajta végig a fájdalom, mint a szél. A kín csillapodni kezdett és lassan tompa sajgássá enyhült.

Agis felpillantott és megpróbálta megemelni a karját. Szellemi energia csordult a törött végtagba és újabb fájdalomhullám csapott végig rajta, de lassan sikerült megmozdítania. Megfeszítette az ujjait, ökölbe szorította, majd ismét kinyitotta a kezét. Miután úgy vélte, hogy most már a sebesülése ellenére is képes lesz felkapaszkodni, a falhoz lépett. Vastag csillámkő-lapokba kapaszkodva tornázta magát egyre felfelé.

Agis nem gyógyította meg a karját - mindössze mozgásra bírta az Ösvény segítségével, mint tette azt a halott medvével is, amikor behatoltak az erődbe. Minden egyes mozdulathoz meg kellett csapolnia belső erőtartalékait, majd a felszabaduló energiát a kívánt helyre irányítania. Ez folyamatosan újabb meg újabb fájdalomhullámmal borította el a testét, de szinte észre sem vette. Hozzászokott a fájdalmakhoz. Ráadásul biztos volt benne, hogy ennél sokkal szörnyűségesebb szenvedések várnak rá, ha az óriások markába kerül.

Nem járt már messze a mennyezettől - és tisztán hallotta Beort kaparászását a kamra előtt -, amikor egyik kapaszkodója halkan megreccsent. A csillámkő lap levált a falról, és Agis érezte, hogy megindul lefelé. A batyu lecsúszott a válláról és a padlóra hullott. Agis most nem foglalkozott vele, hanem ép karját a mennyezeten tátongó hasadékba lökte és őrülten tapogatózva újabb kapaszkodót keresett. Ujjai egy másik lap peremére fonódtak - megmarkolta.

Fürgén végigtapogatta a hasadék belsejét, míg rá nem akadt egy érdes szélű bemélyedésre. Gyorsan áthelyezte az egyensúlyát az ép karjára és felhúzta magát a résbe - hátát a falnak vetette és kitámasztotta magát a lábával.

Amint sikerült biztonságosan elhelyezkednie a magasban, lenézett a lehullott batyura. Azt ugyan nem tudta, mit tartott benne Tithian, de túlságosan értékesnek tűnt ahhoz, hogy csak úgy itt hagyja. Lehunyta a szemét és erőt gyűjtött az Ösvény használatához.

Ebben a pillanatban forró, fújtató lélegzetvétel csapott a kamrába és felbukkant a négykézláb közeledő Beort. Agis ismét kinyitotta a szemét és zsíros fonatokból összeálló hajbozontot látott, akkorát, mint egy kes’trekel fészke és legalább annyira gubancosat. A joorsh fiú válla olyan széles volt, hogy csak oldalazva fért be a helyiségbe, karja pedig akkora, mint egy átlagos ember magassága.

- Nincs itt semmi! - kiáltotta. Pillantása megakadt a batyun, aztán átnyúlt a kamrán érte. - Ez meg mi?

A nemes hagyta, hadd vigye és mászni kezdett felfelé. Megpróbált ugyan a lehető leghalkabban haladni, mégis a gyorsaság volt most a legfontosabb. Még ha a joorsh meg is hallja, Beortnak először a határa kellene fordulnia, mielőtt hosszú karjával utána nyúlhatna a hasadékba. A nemes fürgén és csendesen kapaszkodott felfelé. Először a hátát tornázta feljebb, utána jött a lába. Mire a fiatal óriásnak sikerült kibogoznia Agis csomóját és belepislogni a zsákba, ő már félúton járt a hasadékban.

Beort az övébe tömködte Tithian batyuját, aztán a nyakát tekergetve felnézett a résbe. Agist ugyan már nem érhette el, de a nemes mégis gyorsított a tempón. A fiatal óriás hunyorogva bámult a nemes után a vakító napsütésbe, aztán roppant kezével eltakarta a szemét.

- Mi az? - kérdezte, miközben a hátára fordult. - Gyere le onnan, te!

Agisnek a mászástól meg a megerőltetéstől a torkában dobogott a szíve, de ismét a mászásra összpontosított. Már közeledett az akna tetejéhez, ahol az ezüstös csillámkő olyan erősen verte vissza a nap vörhenyes sugarait, hogy szinte vérvörösen izzott a levegő. Már csak percek kérdése, nyugtatta meg magát, és biztonságban leszek.

Hirtelen árnyék takarta el a piros fényáradatot. Agis felpillantott és egyenesen a lefelé pislogó Mag’r barna, dülledt szemébe bámult.

- Mi a baj, Beort? - csattant fel türelmetlenül. - Hol van a Látókő?

- Kérdezd az embert! - hangzott a válasz.

Az ifjonc a hasadék sarkába mutatott, ahol Agis lapult. Falnak vetett lába legalább annyira remegett most a félelemtől, mint az erőfeszítéstől, amivel a magasban tartotta magát. Törött karja ernyedten lógott a törzse mellett, hiszen a mászáshoz már nem volt szüksége rá.

A törzsfőnök pillantása megtalálta a nemest, és húsos ajka gonosz mosolyra görbült. Az óriás pufók keze beletúrt a lyukba. Két ujja közé csippentette Agist, aztán kiemelte a résből. Az óriás szörnyűséges állapotban volt. Ahol Nal megdöfte, most alvadt vér borította a sebet. A hatalmas, felszakított hasfalat valószínűleg hajókötéllel varrták össze.

Agis elnézett az óriás válla fölött, és látta, hogy az elkerített tér déli részén állnak, ahol a csillámkő falak zsákutcát alkottak a lyuk körül, ahonnan az előbb kiszedték. Bár a hasadék kelet-nyugati irányban futott, követve a napkorong útját, a környező falakat borító ezüstös csillámkő lapoknak köszönhetően az elkóborolt sugarak is egyenesen az aknába jutottak.

- Hol van a Látókő? - förmedt rá Mag’r. Agis ismét a puffadt arcra pillantott.

- Nincsen odalent - felelte nyugodt hangon, és nagy erőfeszítéssel nyugalmat erőltetett magára. Ha ki akar szabadulni innen, tiszta fejjel kell gondolkodnia.

- Azt tudom, hogy hol nincsen! - ordított rá az óriás, és lehelete forró, dögletes szélként csapott Agis arcába. Összezárta a markát a nemes körül és elkezdte szorítani. - Azt akarom tudni, hol van!

Agis összeszorított fogakkal tűrte a törött karjában izzó fájdalmat.

- Nem sokkal előtted értem oda - felelte végül és csak egy üres zsákot találtam odalent. - A rés felé intett. - Most Beortnál van.

Mag’r csúnyán fintorogva letérdelt a földre.

- Add ide azt a zsákot, Beort. - A törzsfőnök hosszú karjával belenyúlt a lyukba, és amikor felállt, már a kezében volt a batyu. Kinyitotta, belenézett, aztán látszott rajta, hogy mindjárt elhajítja. - Ez üres.

- Üres? - visszhangozta Agis, aki nagyon remélte, hogy a fiatal óriás nem hagyta megszökni Sachát. A testetlen fej nélkül nem sok esélye van megtalálni Tithiant meg a lencsét. - Én azért szeretném megtartani.

Az óriás vállat vont, aztán Agisnek nyújtotta a batyut.

- Mihez kezdesz egy üres zsákkal?

- Nem sok mindent - ismerte el a nemes -, de abban az alagútban találtam, ahol a Látókőnek kellett volna lennie. Kell lennie valamilyen kapcsolatnak.

Mag’r értetlen arcot vágott, aztán a batyu felé nyúlt.

- Milyen kapcsolat?

Agis elrántotta előle a zsákot, és a hóna alá csapta.

- Elmondom, de előbb vigyél a kvarcfallal körülvett veremhez - mondta.

- Beszélj, ha kedves az életed!

Agis nemet intett.

- Te mindenképpen végzel velem - mondta. - De Nal a kristályverembe dobatott egy óriást, aki ártatlanul fog meghalni odalent. Ha megmented, elmondom, amit tudok. Még akár a törzsedbe is befogadhatod... hiszen nyilvánvalóan a saramok ellensége.

Mag’r elutasítóan megrázta a fejét.

- Azok után, ami a kapunál történt, nem bízom benned.

- Az Nal műve volt, nem az enyém - felelte Agis. - Egyébként sem sokra mennél egy üres zsákkal meg egy hullával. Ha szeretnéd, hogy segítsek neked megkeresni a Látókövet, tedd, amit kértem.

A törzsfőnök egy ideig szótlanul töprengett az ajánlaton, aztán kelletlenül bólintott.

- Segítek kiszedni az óriást a gödörből - mondta -, de nem fogadom be a törzsembe. Attól, hogy az ellenségeim nem bíztak benne, nekem még nem muszáj kedvelnem.

Az óriás a Látókő kamrájában hagyta az ifjú óriást, és Agis korábbi lándzsaszúrásának köszönhetően csúnyán sántikálva távozott a Csillámudvarból.

A nemes egészen megdöbbent, amikor végigballagtak az erőd csupasz sziklafennsíkján. Vértavakra, saramok teteméből rakott hegyekre számított, és megvadult joorsh harcosokra, akik kíméletlenül lemészárolják foglyaikat.

De Mag’r győzedelmes serege ehelyett összeterelte a megvert sereget az erőd túlsó végében, ahol egy hatalmas halotti máglyán Nal holtteste hevert. A saramok a halott bawan körül térdepeltek, és az ősz hajú Nuta főnök fel-alá sétálgatva arról szónokolt nekik, mekkora ostobaság volt maguknál tartani a Látókövet.

A főnök erőfeszítéseit nagyban nehezítette a magasban kavargó Feleslegesek csapata. Sokkal jobban lekötötték az ideges saramok figyelmét, mint akár Nal teste vagy Nuta szónoklata, hiába táncolt két joorsh sámán a foglyok közelében, hogy féken tartsák a szellemeket.

- Ezek szerint megkíméled az életüket - mondta Agis.

- Így igaz - felelte Mag’r. - Jo’orsh megharagudna, ha megölnénk a testvéreinket... különösen azután, hogy már győztünk.

- Akkor is nagyon nagylelkű vagy, amiért képes vagy megbocsátani nekik.

Mag’r barna tekintete megpihent a nemesen.

- Ne reméld, hogy veled is ilyen könyörületes leszek - figyelmeztette a nemest. - Nem vagy óriás. Jo’orsht nem érdekli, mi történik veled.

Ezzel belépett a kvarcfalakkal körülvett térségre. Az óriáshajból font kötél, amit Kester erősített Sa’ram Hídjára, még mindig ott lógott, de az alsó vége petyhüdten hevert a kristálylapon. Miután Agis elhagyta a vermet, a fedő repedése teljesen beforrt és elvágta a kötelet.

Amikor a nehézkesen sántikáló Mag’r végre a veremhez ért, Agisnek elszorult a szíve és elöntötte a csalódottság gyomorkavaró érzése. A kristálylap tej színűvé és homályossá vált, ami azt jelentette, hogy Tithian már messze járt a lencsével.

- Soha nem kellett volna hallgatnom rá! - sziszegte, és pillanatról pillanatra erősebben feszítette a harag. - Tessék, ezzel jár, ha valaki megszegi az ígéreteit!

- Miféle ígéretekről van szó? - kérdezte Mag’r a szemöldökét ráncolva.

Agis megosztotta az óriással a gyanúját, és megesküdött, ha ő nem is él addig, hogy Tithian után eredjen, Mag’r meg a harcosai majd megteszik helyette. De hirtelen eszébe jutott még egy korábbi ígérete és elhallgatott.

- Majd mindjárt elmondom - jegyezte meg inkább. - Először mentsd meg Fylót.

Mag’r letérdelt a verem szélére és egy darabig szótlanul tanulmányozta a kristályfedelet. Végül vállat vont.

- Nincsen fogója - mondta.

Mielőtt Agis szóra nyithatta volna a száját, a király a fedőlap közepébe vágta az öklét. A kristálytömb szilánkokra hasadt és darabkái pörögve zuhantak alá a mélybe. A falon csak egy cakkos perem maradt. A nemes összerezzent, és megpróbálta elhessegetni a gondolatot, vajon mit művelhetnek ezek az éles szilánkok Fylóval.

Mag’r a verembe bámult, aztán azt mondta:

- Már látom.

Agis átnézett a peremen. Rövid ideig nem látott mást, csak a homlokáról csöpögő verejtékcseppeket, amint elnyeli őket a mélység, aztán a szeme lassan hozzászokott a sötétséghez és meglátta a felnyársalt félóriást. Fylo szabadon maradt keze meg lába ernyedten lógott a verem fölött, szemét lehunyta, álla a mellkasára bukott. A zuhanó kristályszilánkok ugyan ejtettek rajta néhány sebet, egyik vágás sem tűnt vészesnek.

- Menj le és szedd ki onnan - mondta Agis.

Mag’r bosszús fintorral nyugtázta az ötletet, aztán elbődült.

- Hé, te!

A fenti párkányról megsárgult koponyák zuhantak a mélybe és bukfenceztek le Fylo mellkasáról. A félvér kinyitotta a szemét. Ködös, fókuszálatlan tekintete a nyílást fürkészte.

- Agis? - kérdezte.

- A joorshok törzsfőnöke lemegy érted - felelte a nemes. Amikor meglátta Mag’r dühös arcát, csak annyit tett hozzá: - Gyerünk már! Nem látod, hogy segítségre van szüksége?

A joorsh vezér dühösen morogva elengedte a foglyát. Agis a sziklának csapódott és többször átbucskázott a fején, mire végre megállt, közvetlenül a falból kimeredő törött szilánkok egyike előtt. Tithian batyuja mellette puffant a földön.

A zsák szája előtt a törött fedél egy apró részen tisztulni kezdett és különös, misztikus erő szikrázott végig rajta. A nemes egy darabig szótlanul bámulta az egyre terjedő, fokozatosan tisztuló, áttetsző foltot. Aztán megértette, mi történik. A Sötét Lencse varázsereje ismét kezdi feltölteni a kristályszilánkot. Egyetlen helyről jöhet ez az erő: a batyuból.

Amikor Mag’r leereszkedett a verembe, Agis felmarkolta a zsákot és elfordította az üregtől. Ráhajtotta a fedőlapot és térden állva lassan elhátrált a lyuktól. A mozdulatot a törzsfőnök is észrevette, és fürgén kimászott a veremből.

- Mi a gond? - kérdezte Agis. Felállt és elsétált a kristályszilánk közeléből, amit ismét feltöltött a lencse kicsorduló varázsereje.

- Ne nézz ostobának - felelte az óriás, és megragadta a nemest. A híd talapzatához lépett és Kester kötelére mutatott.

- Kötözd össze a lábad - parancsolta, aztán a híd legmagasabb pontjára pillantott. - És erős legyen az a csomó, különben megbánod.

- Erre semmi szükség - tiltakozott Agis. Közben elővigyázatosan a vállszíja alá tömte a batyut, mert tisztában volt vele, Mag’r sem akkora bolond, hogy szabad mozgást engedjen a foglyának. - Megígérem...

- Kötözd meg a lábadat! - mordult fel Mag’r.

Agis engedelmeskedett. Törött karját ismét az Ösvény erejével bírta mozgásra, majd miután végzett, megrángatta a csomót, szorosan tart-e. Bőven maradt még kötél.

Az óriás a maradék kötéllel Agis derekához kötözte mindkét karját. Amikor úgy gondolta, hogy foglya most már biztosan nem csúszhat ki a béklyóból, a kötél másik végét a híd korlátjához erősítette, így a nemes a verem fölött lengedezett.

- Most legalább szemmel tarthatlak, amíg megmentem a barátodat - mondta a törzsfőnök, és kuncogva nyugtázta saját ravaszságát.

Ezután visszament a verem széléhez és elkezdett leereszkedni. Közben több koponyát is magával sodort a falra erősített kristályokról. Agis várt és érezte, hogy törött karja egyre jobban lüktet és sokkal erősebben verejtékezik a fájdalomtól. A homlokán szinte másodpercenként végiggurult néhány verejtékcsepp és eltűnt a mélyben. De Agist mindez nem érdekelte - egy kis fájdalom és némi veríték nem nagy ár, ha azt nézi, hogy végre rájött, hol van a Sötét Lencse... és valószínűleg Tithian is.

Amikor a törzsfőnök megérkezett, egyszerűen megragadta a félvér karját és lerántotta a kristályról. Fylo felordított a fájdalomtól, majd Agisre nézett. Hálás mosoly derengett fel az arcán, aztán lecsukódott a szeme és Mag’r karjaiba zuhant.

- Hülye óriás! - átkozódott a törzsfőnök.

Mag’rnak végül hatalmas erőfeszítések árán sikerült kimásznia a veremből. Fylo öntudatlan testét végig maga mögött cibálta. Az éles kristályok összehasogatták Fylót és apró sebeket vágtak érdes bőrébe, de még ettől sem tért magához. Miután Mag’r kikecmergett az aknából, a félvért is kihúzta a lyukból.

- Hol van a Látókő? - nézett Agisre.

A nemesben egy pillanatra felmerült az ötlet, hogy kölcsönkéri a lencsét a törzsfőnöktől, amíg végez a Sárkánnyal, de ezt a lehetőséget gyorsan elvetette. Még ha Mag’r hajlandó is lenne ráállni az alkura, ami már önmagában eléggé kétségesnek tűnt, az óriás eddig semmi jelét nem adta, hogy megbízna Agisben.

Mag’r felegyenesedett.

- Ha megszeged a szavad, én...

- Nem áll szándékomban megszegni a szavamat - vágott közbe Agis. - De azt sem mondtam, hogy tudom, hol található a Látókő. Azt ígértem, elmondom, mi a köze ehhez a batyuhoz, amit Beort talált - fejezte be végül. Elővigyázatosan szóról szóra megismételte korábbi ígéretét. - A többit már magadnak kell kitalálnod.

Mag’r bosszúsan összehúzta a szemöldökét, aztán a gödör felé taszította a félóriást.

- Áruld el, mit tudsz! Most!

- A batyu a társamé, Tithiané - mondta a nemes. - Ha figyelembe vesszük, hol találtunk rá, feltételezhetjük, hogy megtalálta a Látókövet.

- És hova ment? - förmedt rá az óriás.

- Mint már mondtam, azt magadnak kell kitalálnod - felelte Agis. Úgy érezte, nem köteles ennél egyenesebb választ adnia, hiszen az előbb, amikor Mag’r kiszedte a hasadékból, még maga sem tudta az igazat... és ha tudta volna, sohasem egyezik bele egy ilyen alkuba.

A törzsfőnök még egyet taszított Fylón.

- Áruld el!

- Ne bántsd! - kiáltotta Agis. - Nem vagyok benne biztos, de szerintem közelebb vagy a Látókőhöz, mint hinnéd.

- Odalent van? - kérdezte Mag’r, és a verem mélyére mutatott.

Amikor a nemes nem válaszolt, a törzsfőnök letérdelt az akna peremére.

- Talán nem is Nal sebesítette meg a barátodat - töprengett hangosan. - Talán megpróbált elrejteni valamit, és leesett a gödörbe?

Mag’r egy darabig szótlanul bámulta a verem mélyét elborító félhomályt, és Agis először elképzelni sem tudta, vajon mit keres odalent. Aztán eszébe jutott Beort: amikor a fiatal óriás a Látókő kamrája felé közeledett, azt kiáltotta, hogy vöröses ragyogást lát.

Agis megvárta, míg a homlokán ismét összegyűlik néhány csepp verejték, majd lehunyta a szemét és elképzelte, hogy az izzadságcseppek vörös fénnyel felizzanak. Teste mélyéből zsibongva tódult elő az erő - és abban a pillanatban eszébe jutott valami más is a Beort és Mag’r közötti párbeszédből. Amikor az ifjonc azt mondta, hogy túlságosan fényes ragyogást lát, a törzsfőnök gyanút fogott.

Agis némileg tompította a ragyogást, aztán megrázta a fejét, és a verejtékcseppek aláhullottak a verembe. Amikor elnyelte őket a sötét mélység, élénkvörösen pislákolni kezdtek, de olyan haloványan, hogy szinte észre sem lehetett venni.

Mag’r szó nélkül bemászott a lukba és megindult lefelé. Agis megvárta, míg a törzsfőnök eléri a párkányt, ahol Fylót felnyársalta a kristály, aztán épen maradt karjával rángatni kezdte a csomót. Sikerült annyira meglazítania a kötelet, hogy csuklóját kicsavarva előhúzhassa Tithian batyuját.

Miután meggyőződött róla, hogy biztosan szorítja a zsákot, a verem falából kiálló egyik kristály felé fordította a batyu száját. Halványan sziporkázó energiafolyam zubogott a nyílás felé. Amint elérte a kristályt, arról azonnal lefoszlott a tej színű homály. A szilánk nőni és lassan terjeszkedni kezdett a verem pereme mentén, a következő kristálydarab felé.

Miután az első szilánkok összeértek, a fedél mintha még több energiát szívott volna magába a batyuból, és a kristálylap peremén egyre gyorsabban forrtak össze a repedések. De még így is úgy tűnt, mintha egy örökkévalóságig tartana a folyamat, és Agis attól tartott, Mag’r még azelőtt ráébred a tévedésére, hogy a fedél teljesen bezáródna.

Végül azonban az utolsó szilánkok is egymásba olvadtak, és most egybefüggő kristálygyűrű vette körül a gödör peremét. Nagyjából ebben a pillanatban fojtott dühkiáltás harsant a mélyből, és Agis tudta, hogy a törzsfőnök leért a verem aljára. Halk recsegés-ropogás visszhangzott végig a falak között. A feldühödött Mag’r nagy valószínűséggel nekiállt átkutatni az odalent heverő ősrégi csontokat. Egy perc sem telt bele, és vadállatok rosszindulatú hörgése és rikoltása csapott fel a mélységes kút legalján, amit rögtön Mag’r fájdalmas sikoltozása követett.

A törzsfőnök hangja egyre hangosabbá vált, elindult felfelé. Agis tehetetlenül figyelte, amint a kristálygyűrű befelé is terjeszkedni kezdett és egy csiga sebességével elkezdte lezárni a fedelet. Hamarosan érthetővé váltak a törzsfőnök átkozódásai is, aki a mögötte loholó állatszellemeket szidta. De a nyíláson még mindig át tudott férni egy dühös joorsh, és most úgy festett, hogy a lyuk semmiképpen sem fog bezárulni időben.

- Halálra kínozlak, te kis szélhámos!

A nyílás alatt felbukkant Mag’r kövér feje. A törzsfőnök szeme szinte lángolt a dühtől, a bokája körül halottsápadt csontok kavarogtak. Először az egyik keze csapott ki a lyukból, majd rögtön követte a másik is, és megpróbált felhúzódzkodni.

A tenyere azonnal belesüppedt a kristálylapba, mint az korábban Agisszel és társaival is történt. Mag’r riadtan felkiáltott és megpróbálta kirántani a kezét, hátha talál egy szilárdabb kapaszkodót, de hiába. A kristály addigra elnyelte az ujjait.

- Támaszd meg magadat a lábaddal, különben lezuhansz és úgy jársz, mint Fylo! - kurjantotta Agis. - Várj türelemmel. Előbb vagy utóbb biztosan megtalál valamelyik óriásod.

Mag’r nem hallgatott a nemesre, csak dühödten meredt rá lentről.

- Soha nem jutsz ki a szigetről! - sziszegte. - A harcosaim...

Az óriás keze átért a kristálylap túloldalára, és ezzel hirtelen vége szakadt a fenyegetőzésnek. Mag’r pörögve zuhant alá a mélységbe, és a falak visszaverték a sikolyát. Aztán a következő pillanatban elhallgatott: a kristályfedél teljesen elzárta a nyílást.

Szinte még el sem halt a sikolya, amikor ismerős, gúnyos hang szólalt meg Fylo irányából.

- Szép munka. Nem is néztem ki belőled ennyi ravaszságot - mondta az öntudatlan óriás mögül előbukkanó Wyan. Agis felé lebegett, de tekintetét le sem vette a Tithian batyujából áradó, csillámló energiafolyamról. - Nem tévedek, ha azt mondom, hogy a Látókő ereje zárta le azt a gödröt?

 

Tizenhatodik fejezet:

AZ ÁRNYÉKVIPERA ÚTRA KEL

A hang leginkább a tüskeraktár talapzatát rágcsáló fáró-patkányok csámcsogására emlékeztette Agist - csakhogy ez esetben sokkal többet veszíthetett néhány véka termésnél. Akárhányszor Wyan fogsora belemart a kötélbe, azon minden alkalommal egyre erősebb remegés futott végig. Hamarosan elpattan, és a nemes fejjel előre zuhan majd a kristályverem áttetsző tetejére.

- Semmi hasznod abból, ha leesek - figyelmeztette Wyant.

Folyamatosan küzdött az eszméletvesztés fekete hullámai ellen. Ha a törött karját nem számolta, akkor is túl hosszú ideig lógott fejjel lefelé a tűző napsütésben. Kiszáradt teste eljutott kitartása végső határához. Most nem számít, milyen jól tűri a fájdalmakat, hamarosan elveszíti az eszméletét.

Wyan abbahagyta a rágcsálást. Agishez lebegett és a szemébe nézett.

- Ha nem akarsz lezuhanni, add elő Tithiant meg a Látókövet.

- Miért vagy olyan biztos benne, hogy nálam vannak?

- Nem vagyok ostoba - felelte Wyan. - Láttam, mi történt, amikor kinyitottad a batyut. A Sötét Lencse mágiája kiáradt és helyreállította a kristályfedelet. És ha a Látókő odabent van, Tithian sem lehet messze. Semmi sem szakíthatja el tőle.

- Lehetséges - mondta Agis. - De én a Látókővel együtt visszaviszem Tyrbe.

- Az törött nyakkal elég nehéz lesz - vágott vissza Wyan. Szökkent egyet és megindult felfelé.

- Várj!

Wyan ajkán felderengett egy mosoly torzképe.

- Meggondoltad magad?

- Nem - mondta Agis és tekintetét Wyan színtelen szemébe fúrta. - Ami viszont téged illet...

Még be sem fejezte a mondatot, már megalkotta a küldöncét, egy húsevő kes’trekelt, és a teste középpontjában felzubogott az erő. Szürke tollazatú ragadozóját útnak indította kínzója felé. Amikor a gondolatfürkész küldönc kiröppent az agyából, Agis gyenge csípést érzett, aztán tépett szárnyai Wyan szürke írisze előtt csapkodtak. A következő pillanatban el is tűnt a szemeken túli sötétségben, magával ragadva egy részt teremtője értelméből.

Agis megdöbbentette, amit odabent talált. Wyan elméjénél kopárabb helyet még életében nem látott - ameddig csak a szem ellátott, a végtelen pusztaságot apró férfiak és nők tetemei borították. Fele akkorák lehettek, mint a félszerzetek, a hátukból ezüstös lepkeszárny sarjadt. Mindegyiküknek vékony, éles vonású arca, hegyes füle és sápadt, üres szeme volt.

Wyan agyában nem is volt semmi más. A kes’trekel alatt elsuhanó roppant lapályon egyetlen gondolat sem moccant. Agis madara lecsapott a hullákra. Dögevő természetéhez hűen azonnal ocsmány lakomába kezdett és szinte egyetlen harapással tüntette el a az apró tetemeket.

Amikor most sem történt semmi, Agis kezdett elbizonytalanodni. A halott testek ugyanúgy Wyan elméjéhez tartoztak, és ha valami nekiáll felfalni ezeket, az olyan elviselhetetlen fájdalmat okoz, hogy az áldozat önkéntelenül is ellentámadásba lendül. Viszont a testetlen fej szemmel láthatóan hagyta, hadd zabáljon a dögevő cinnyit, amennyit csak akar.

Miután a madár belakmározott, Agis Fylo állat-testvérévé változtatta át. A testében felkavarodott az erő, és a madár vékonyka háta terebélyesedni kezdett, míg akkora nem lett, mint a medvéé, tollazatából csontos páncél lett. A vadállat cammogva megindult az apró testek között, aztán félrehajigálta őket és nekiállt leásni a mélybe.

Már tíz méternél is mélyebbre jutott, mégsem látott mást, csak újabb meg újabb szárnyas tetemeket. Addigra azonban olyan sok szellemi energiát elhasznált, hogy valószínűleg akkor sem bírt volna legyőzni egy élő gondolatot, ha rábukkan egyre. Megszakította az erő áramlását és visszahívta a küldöncét.

- Megnyugodtál? - kérdezte Wyan elégedetten csillogó szemmel.

Agis lassan...

- Miért nem bírtalak kikényszeríteni onnan? - kérdezte.

- Elmém megpihent - felelte a fej önelégült hangon. - Réges-régen elértem már életem nagy vágyát... amikor kiirtottam az utolsó pixie-t. - A nemes kezében szorongatott batyuhoz lebegett. - Nos, ideadod végre azt a zsákot?

- Nem - felelte Agis, és még szorosabban markolta a batyut.

Mindeközben azonban nem feledkezett meg arról, hogy végig a verem felé fordítsa a zsák száját, és hagyta, hadd csorogjon a Látókő ereje a kristálylapba. Amíg nem sikerül kiszabadulnia innen, addig mindenképpen egyben akarta tartani a fedelet, hátha Mag’r túlélte a zuhanást.

Wyan színlelt csalódottsággal felsóhajtott, aztán fogát csattogtatva a levegőbe emelkedett.

- Nem maradt más választásom - mondta. - Tithian csalódott lesz. Szerintem saját kezűleg szeretett volna végezni veled.

- Nem lesz rá alkalma - felelte Agis. - Ha lezuhanok, a fedél hamarabb elnyel engem meg a batyut, mintsem elkaphatnál.

Szemléltetésképpen törött karjával a zsákba nyúlt és maga elé képzelt valamit, amit Tithian biztosan hozott magával: egy ezüstpénzt. A következő pillanatban egy maroknyi érmét szorongatott a tenyerében. Kihúzta a kezét a zsákból és hagyta, hadd potyogjanak ki az ujjai közül. A pénzdarabok csilingelve potyogtak a kristálylapra, aztán lehullottak a verembe.

- Mit gondolsz? Ha elszakad a kötél, képes vagy még azelőtt kitépni a kezemből a batyut, hogy elnyelne a verem? - kérdezte a nemes.

- Nem - ismerte el a fej. - De addig nem rágom el a kötelet, amíg nincsen nálam a batyu.

- Ezek szerint egyelőre döntetlen a helyzet - jegyezte meg Agis.

- Szerintem meg nem - mondta Wyan, és Fylo öntudatlan testére nézett. - Itt az ideje, hogy harapjak valamit.

Ezzel megindult az óriás nyaka felé.

- Ne tedd! - kiáltotta Agis. - Esküszöm...

- Nem teszel te semmi... legalábbis amíg odafent lengedezel - mondta Wyan, és leszállt Fylo torkára.

Fogai közül hosszú nyelv siklott elő és lassan végigtapogatta az óriás nyakát. Hamarosan meg is találta a megfelelő pontot.

- Szép, erős pulzus! - kurjantotta a fej. - Ez csak a nyaki ütőere lehet!

Ezzel az óriás bőrébe vájta a fogát és véres húscafatot tépett ki belőle. Fylo tompán felnyögött. Megmoccant a feje, mintha Agisre nézne, de aztán nem mozdult.

- Állj! - ordította Agis.

Wyan a nemesre nézett.

- Eszemben sincs. Még néhány harapás, és nekiláthatok a lakomának, amihez foghatóban évszázadok óta nem volt részem... hacsak nem kapom meg azt a batyut, természetesen - tette hozzá.

Agis a fejét csóválta.

- Soha nem fogod befejezni azt a lakomát - mondta fenyegetően. - A szüntelen zaklatásod nélkül hamar kiszabadulok innen.

- Ezzel magam is tisztában vagyok - mondta Wyan. - De addigra idelent tócsában áll majd a finom óriásvér. Milyen kár, hogy Sacha nem lehet itt velem.

A fogai ismét Fylo nyakába vájtak és újabb véres bőrcafatot harapott ki a torkából. Az óriás ismét felnyögött, de most már a szeme is megrebbent. Viszont Agis nem nagyon hitte, hogy időben magához tér.

Lehunyta a szemét, és azt képzelte, hogy ő a nyílvessző egy megfeszített íjba, majd ereje maradékával életre keltette a képet. Utána Fylóra nézett és kivárta Wyan következő harapását... és nagyon remélte, hogy nem ez lesz az, ami lüktető szökőkutat fakaszt a torkából.

Wyan kiköpött egy húscafatot és nyalogatni kezdte a sebet.

- Finom! - kiáltotta. - Ízleni fog, azt hiszem!

Agis útjára engedte a nyílvesszőt és a küldöncöt egyenesen az óriás fekete pupillájába küldte. Odabent feketén hömpölygő köd fogadta, amit mindössze a kín távoli, pislákoló szikrái világítottak meg.

- Fylo! - harsogta Agis. - Ébredj! Szörnyű veszélyben vagy!

A látóhatár keleti pereme mögül előbukkant a felkelő napkorong - az óriás feje.

- Mennyé el! - dörögte, és hangja földrengésként rázta meg a sötétséget. - Fylo fáj.

A napkorong visszabukott a látóhatár alá és ismét teljes sötétség borult az óriás elméjére. Agis valami kemény, sziklaszerű dologba ütközött, megbotlott, végigbukfencezett egy köves lejtőn és végül egy repedezett, keskeny párkányon állt meg.

- Fylo, gyere vissza! - kiáltotta. Az Ösvény segítségével felerősítette a hangját, hogy ugyanúgy dübörögjön, mint a félóriásé.

A látóhatárt vöröses derengés borította fénybe, és a nemes már-már azt hitte, sikerült felébresztenie az ájult óriást. De a remény hamar szertefoszlott. A következő pillanatban kihunyt a derengés, pedig ez alkalommal még Fylo feje búbja sem bukkant elő.

- Fylo, szükségem van a segítségedre! - kiáltotta Agis. - Ébredj és segíts rajtam!

A derengés ezúttal fokozatosan vált egyre erősebbé, aztán lassan követte Fylo feje, majd a szeme is felbukkant a látóhatár pereme fölött. Végül az egész ragyogó arc a táj fölé emelkedett. A fény végighömpölygött a sötéten kavargó kín-tengerből kiemelkedő sziklás gondolat-szigeteken.

Fylo lenézett a hegyes-völgyes gondolat-szigetre, ahová a nemes lezuhant.

- Mi Agis akar? - kérdezte.

Az óriás hangja szélviharként süvített végig a szigetcsoporton, homályos körvonalú portölcséreket kavart és sötét derengés takarta el ragyogó arcát.

- Fel kell ébredned - felelte a nemes. - Wyan megpróbálja átharapni a torkodat, én pedig a hídról lógok lefelé. Ha nem nyitod ki a szemed, mindketten meghalunk...

Nem bírta befejezi a mondatot, mert a talpa alól eltűnt a szikla. Vakító fény áradt szét a szigetek felett, és Agis gondolat-küldönce hamuvá omlott a felvillanó fájdalomtól. Fylo elméje azonnal kivetette magából. Először attól tartott, hogy a félóriás meghalt.

Aztán Fylo dühödt hangja visszhangzott végig a kvarcfalak között, és Agis tudta, hogy valami más történt. A kristályverem szélén heverő félvér hirtelen felegyenesedett és megpróbálta letépni Wyant a torkáról. A fej azonban egy vastag eret marcangolt, és Agis attól félt, hogy az óriás a végén a saját erét fogja felhasítani.

De Fylo még időben abbahagyta a cibálást és inkább szorítani kezdte a támadóját. Wyan kitátotta a száját, mire Fylo egyszerűen elhajította. A testetlen fej akkora erővel vágódott a szemközti falnak, amitől egy átlagos koponya ripityára tört volna. Wyan viszont visszapattant a kristályról, és kábán, de ezt leszámítva sértetlenül imbolygott a levegőben.

Fylo megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai, aztán megtapintotta borzalmas vállsebét, ahol a kristályszilánk felnyársalta. Ujjával beletúrt a tátongó üregbe, de megvonaglott az arca a fájdalomtól, és fátyolos tekintettel Agisre bámult.

A nemes idegesen Wyanra pillantott, és látta, hogy a fej kezdi visszanyerni az egyensúlyérzékét.

- Fylo, szedjél le innen!

Az óriás hunyorogva a nemesre nézett, aztán négykézlábra küzdötte magát. Elvonszolta testét a híd lábához, aztán ép karjával megkapaszkodott a talapzatban és hangos nyögéssel talpra állt. Már nyúlt a nemes felé, amikor hirtelen visszakapta a kezét és megtámaszkodott a hídon. Lehunyta a szemét. Megtántorodott, és Agis már-már attól tartott, hogy elesik.

A verem felett Wyan közeledett, némileg imbolyogva.

- Siess, Fylo! - kiáltotta Agis.

Az óriás kinyitotta a szemét, aztán remegő kézzel megragadta a nemes kötelét. Amikor azonban magához akarta húzni Agist, a kötél megfeszült és Fylo majdnem elveszítette az egyensúlyát. A félvér dühös mordulással ugrott egyet hátrafelé, el a veremtől, és haragosan rántott egyet a kötélen. Sziklák reccsentek, aztán a korlát, amihez a kötelet erősítették, eltörött. Fylo megtántorodott, és vadul kaszálva próbálta megőrizni az egyensúlyát.

A kötél kicsúszott a markából, és Agis elrepült. Nem jutott messzire - nekicsapódott a sziklás talajnak, számolni sem tudta, hányat bukfencezett, de aztán a kristályfal megállította. Habár törött karjában lüktetett a fájdalom, ép kezével szorosan markolta Tithian batyuját. Sőt, még arra is képes volt, hogy mindeközben végig a verem felé fordítsa a zsák száját.

Ekkor csapott le rá Wyan. A testetlen fej ráharapott a batyu szájára és megpróbálta kitépni a kezéből.

 

*

 

- Wyan! - kiáltott fel Sacha döbbenten.

- Én is látom - torkollta le Tithian. - Szólj neki, hogy ne mozogjon.

Akárcsak Sacha, ő is a hamuszín arcú fejet bámulta, aki egyszer csak felbukkant előttük a kavargó ködből. Mindössze a felső ajka meg a homloka közötti rész látszott belőle, mintha egy keskeny nyíláson keresztül nézne le rájuk. De Tithian sokkal fontosabbnak gondolta, hogy egyenesen előttük lebegett - vagyis még mindig a megfelelő irányba repül.

Nem sokkal ezelőtt a Sötét Lencséből vékony patakban szivárogni kezdett a varázserő. Tithian követni kezdte az áramlást, hátha az elvezeti a kijárathoz. De bármennyire keményen csapkodott a szárnyával, úgy tűnt, képtelen elérni a csillámló sugár túlsó végéhez. Már majdnem ezt is feladta, mint az összes eddigi próbálkozását, amelyek szintén képtelenek volt kiszabadítani innen.

Aztán a sugár néhányszor megremegett, és egyszer csak felbukkant Wyan. Ez csak azt jelenthette, hogy közelednek a kijárathoz. Tithian még szaporábban verdesett a szárnyával, és amilyen gyorsan csak tudott, Sachát meg a lencsét maga után húzva suhant át a Szürkeségen.

- Wyan, látsz minket? - kérdezte Tithian.

Kit? - kérdezte a fej. Nem szólalt meg hangosan, az Ösvény segítségével tette fel a kérdést.

- Itt Tithian meg Sacha, te idióta! - csattant fel Sacha. - A zsákban vagyunk.

Gondoltam - felelte a fej. - Gyertek ki.

- Próbálkozunk vele! - ordította Tithian.

De a király minden erőfeszítése ellenére sem bírtak közelebb kerülni Wyanhoz.

Siessetek! Már nem bírok velük sokáig! - kiáltotta a fej.

- Kikkel? Kivel harcolsz? - csattant fel Tithian. - Mi történik odakint?

Agisnél van a batyu - jelentette Wyan. - Már ráharaptam és próbálom elszedni tőle, de szorosan fogja. És mindjárt Fylo is ideér.

- Akkor szedj ki minket innen - parancsolta Tithian.

Hogyan? - vágott vissza Wyan. - Ha ez így megy tovább, mindjárt én is csatlakozom hozzátok.

- Ne! - üvöltött fel Sacha és Tithian egyszerre.

- Bármi is történik, ne hagyd, hogy belökjön a zsákba. Akkor mindannyian itt ragadunk - tette hozzá Tithian rögtön.

Akkor mit akarsz, mit tegyek? - követelőzött a fej.

A király kicsit gondolkodott, aztán azt mondta:

- Mielőtt csapdába estem volna, mintha az Árnyékvipera katapultjait hallottam volna. Nem süllyedt még el? Életben van a legénység?

Valószínűleg - felelte Wyan. - Mag’r törzsfőnöknek akadt éppen elég dolga a csata után. Nem hiszem, hogy a hajó elsüllyesztése fontosabb lett volna ezeknél.

Tithian elmosolyodott, majd májfoltos kezével végigsimított az övébe tűzött kígyófejű tőrön.

- Remek - mondta. - Gondoskodj róla, hogy Agis meglátogassa őket, mielőtt távozna.

És?

- Ennyi az egész - válaszolta a király. - Agis majd elvégzi helyettünk a többit.

 

*

 

Wyan hirtelen eleresztette a batyut.

- Győztél - mondta, és hátrébb lebegett. - El kell tűnnünk innen.

- Micsoda? - kiáltott fel Agis. - Feladod?

- Egyelőre - ismerte el a fej. - Eszembe jutott, mekkorát ordított Fylo, amikor a torkába haraptam. Mindjárt a nyakunkon lesz az összes joorsh. Most pedig fogd be a szádat, és leszedem rólad a béklyót.

Amikor a kötél meglazult valamennyire, a nemes nekilátott letekerni a lábáról.

- Ennyi elég lesz - mondta.

Wyan ellebegett és türelmesen megvárta, míg a nemes kiszabadította magát és felállt.

- Ne gyere a közelembe - figyelmeztette Agis. - Nem hiszek az ilyen hirtelen változásokban.

- Ez természetes. Sokkal jobban ismersz engem annál - vihogott a fej. - De tőled könnyebben elszedhetem a zsákot, mint az óriásoktól.

- Ebben ne legyél annyira biztos - figyelmeztette a nemes.

Ekkor csatlakozott hozzájuk Fylo. Az óriás nem sokkal festett jobban, mint az előbb, de legalább annyira visszanyerte az egyensúlyérzékét, hogy meg tudott állni a lábán.

- Mi most, barát? - kérdezte.

- Távozunk - válaszolta Agis, és gyanakodva Wyanra meredt.

- Most ne velem foglalkozz - vicsorogta a fej és oldalra nézett.

Agis követte a pillantását. Beort, Mag’r ifjú segédje végre megtalálta főnöke nyomát. Az ifjonc a falba vágott nyílásban állt és Agist meg két társát méregette.

- Hol van Mag’r törzsfő? - kérdezte ellentmondást nem tűrően.

- Nem itt. - Fylo megvonta a vállát és körülnézett.

A fiú Agisre mutatott.

- Itt kell lennie. Ez itt a foglya.

Fylo szemmel láthatóan nem tudta, mit válaszoljon, ezért Agis vette át a szót.

- A törzsfőnök bízta meg, hogy figyeljen rám.

Az ifjonc összehúzta a szemöldökét.

- Ki vagy te, ocsmányság?

- Lenni Fylo - felelte a félvér élesen.

- Még soha nem hallottam semmilyen Fylóról...

Az ifjú óriás elharapta a mondatot és lassan kihátrált a kapun. Fylo letört egy kristályt a falról, és már majdnem Beort után hajította.

- Ne! Csak egy gyerek! - kiáltotta Agis. - Egyébként is, ha odakint támadod meg, mindenképpen fellármázza a többit. Fogj meg és tűnjünk el innen.

Az óriás engedelmeskedett, és kisántikált a kapun. Amikor kiléptek az ajtón, Fylo megpillantotta az ifjoncot, aki a sziklaplató túlsó felébe tartott, ahol Nuta főnök még mindig arról beszélt, milyen gonosz dolog az, ha egy törzs nem adja vissza a Látókövet időben. A fiatal óriás segítségért kiabált, és több joorsh harcos megfordult, hogy megnézzék, mi a baj.

- Merre megy? - kérdezte Fylo. Pillantása végigcikázott az erődön, lehetséges menekülési útvonalat keresve.

- Ha azt nézem, milyen állapotban vagy, akkor csak egyetlen helyen juthatsz ki - mondta Wyan. - A kapun kell kimenned.

Fylónak elkerekedett a szeme.

- Mag’r törzsfő okos - tiltakozott. - Tesz oda őr.

- Wyannak igaza van - mondta Agis. - Egyikünk sincsen olyan állapotban, hogy átmásszunk a falon vagy leereszkedjünk a sziklákon. Majd útközben elmondom, miként jutunk át az őrökön.

Mire az udvarra vezető ösvényhez értek, Nuta főnök tucatnyi óriással eredt a nyomukba. Még csak az erőd túlsó végében jártak, de dühös ordítozásukat az egész várban hallani lehetett. Minden zugból és sarokból kimerült joorsh harcosok tápászkodtak fel, hogy megnézzék, mi okozza a felfordulást.

Fylo engedelmeskedett Agis parancsának, és megőrizte a nyugalmát. Kezével végigsimított a szakállán. Agis megkapaszkodott az egyik zsíros fonatban és csak lógott ott, míg Wyan mellette lebegett. Az óriás egy pillantásra sem méltatta üldözőiket, hanem felkapott egy sziklatömböt és megindult lefelé a törmelékkel borított udvarra.

Az udvar túloldalán két fáradt harcos őrködött az egykori kapu helyén. Úgy tűnt, hogy a fenti lárma inkább értetlenséget, mint elővigyázatosságot váltott ki bennük. Felálltak ugyan a kőtömbökről, ahol eddig üldögéltek, de súlyos bunkósbotjaikat nem kapták fel a leomlott fal maradványai mellől. Sőt, az egyikük nem is figyelt Fylóra, hanem odakint, a Gyűlölet Öblében bámult valamit.

Amikor a kőtömböt szorongató Fylo egészen közel ért, az őrszem meglepett pillantást vetett rá. A félvér nem foglalkozott vele, hanem lehajtott fejjel ballagott tovább, hátha sikerül kérdezősködés nélkül kijutnia a kapun.

Az őrszem, egy hízásnak indult óriás, akinek egy kecskét tetováltak a homlokára, felemelt kézzel megállította Fylót.

- Mi folyik odafent? - kérdezte.

- Szörnypofák - mondta Fylo.

A másik őr, aki a társához képest egészen soványnak tűnt, elszakította tekintetét a Gyűlölet Öblétől.

- Tudjuk, hogy szörnypofák - mondta gúnyosan. - De mit művelnek?

Fylo a szemébe nézett, mintha válaszolni akarna, aztán meglendítette a sziklát tartó kezét. Az ütés teljesen meglepetésképpen érte az óriást, közvetlenül a füle alatt, ahol Agis tanácsolta. Fennakadt a szeme és megroggyant a térde.

Amikor az őrszem öntudatlanul összeesett, társa a bunkósbotjáért kapott, a másik kezével pedig megmarkolta Fylo vállát és megpördítette.

- Mi a...

A félvér az őrszem lábára ejtette a követ, és a kérdés fájdalmas ordításba fúlt. Fylo futásnak eredt kifelé. Azt az ösvényt követte, amit a hatalmas gránitgolyó vágott a kapu előtti térséget borító törmelékkupacokba. Nem volt egy gyors futó, de otromba tántorgása is elég volt ahhoz, hogy lerázza a mögötte szökdécselő őrszemet.

Amikor már a keskeny sziklagerincen járt, Agis kidugta a fejét a szakáll mögül.

- Szép munka volt!

Ekkor látta meg, mit is figyelt a sovány őr a Gyűlölet Öblében. Nem messze a töltéstől a viharvert Árnyékvipera hevert a homokon. Lebegtető híján peremig elmerült a porban. Ezt, és a törött árbocokat meg a megégett fedélzetet leszámítva egészen porbírónak tűnt. A korlát mellől vagy tucatnyi rabszolga figyelte irigykedve Fylo menekülését. Most, hogy eltűnt az őr, aki eddig rajtuk tartotta a szemét, páran az evezőrudakkal döfködték a homokot, hátha találnak egy sekélyebb részt, ahol kigázolhatnának a partra.

- Vigyél a hajóhoz, Fylo! - parancsolta Agis.

Az óriás megtorpant, a roncs felé fordult, de nem mozdult.

- Azt mond, visz Lybdos túloldal! - tiltakozott.

- Tudom. De nem hagyhatom cserben ezeket a rabszolgákat - mondta Agis.

- Nem bír mind! Túl sok!

- Nem neked kell cipelned őket - felelte a nemes. A kapu felé pillantva meggyőződött róla, hogy a pocakos őrszem nem érheti utol őket. Az óriás még mindig a törmelékkupacok között szökdécselt és a bunkót használta botnak. Agis visszafordult a hajóhoz. - Az Árnyékviperával megyünk. Csak egy lebegtető kell hozzá.

- Talán te lennél az? - vigyorgott Wyan gúnyosan. - Azok alapján, amit a képességeidről hallottam, az öbölből sem jutnánk ki.

- Az induláshoz megteszi - felelte Agis. - Utána Tithiannak kell átvennie a helyemet.

- Tithian! - tört ki Fylóból. - Ő nem van itt!

- A zsákomban van - válaszolta Agis. Némi gondolkodás után még hozzátette: - Legalábbis remélem.

- Ott van - jelentette be Wyan. - Láttam, miközben a zsákért harcoltunk. Biztos vagyok benne, hogy ég a vágytól, csak segíthessen már. Furcsán felvillanó szemmel elmosolyodott. - Megyek, szólok a rabszolgáknak, hogy készítsék elő a rudakat.

Ezzel felröppent és a hajó felé lebegett. Fylo a fejét csóválva belegázolt a homokba.

- Túl veszélyes - mondta. - Fej-ember csak segít rabszolgák, hogy Tithian kijön zsák.

- Igen, tudom - bólintott Agis. - De nem számít.

- De igen! - tiltakozott Fylo. - Nem lehet megbíz Tithian.

- Ezt talán én tudom a legjobban - válaszolta Agis, és szorosan megmarkolta a batyut. - De nem hagyhatom a sorsukra ezeket a rabszolgákat csak azért, mert nem szívesen engedem ki Tithiant. Az olyan, mintha megölném őket.

- Nem. Joorsh öl meg őket, nem Agis - erősködött az óriás.

Agis csak a fejét csóválta.

- Nem lennének itt, ha nem bérelem fel Kestert, hogy hozzon el Lybdos szigetére. Én vagyok a felelős a biztonságukért.

Fylo ezen eltöprengett egy darabig, aztán azt mondta:

- Lehet. De Tithiant nem érdekli rabszolga. Talán nem akar segít nekik. - Nem akar, de nem lesz más választása - mondta Agis. - Ha már a hajón van, a homok fölött kell tartania... különben velünk együtt elsüllyed és megfullad.

A beszélgetést a Fylo válla felett elsüvítő sziklatömb szakította félbe. A kődarab nem messze előttük zuhant a homokba. Ezüstszín poroszlop csapott a magasba. Fylo a nyakát tekergetve bámult vissza a part felé. Agis megpillantotta a pocakos őrszemet, aki éppen újabb sziklát kapott fel a hegygerincről. Szemmel láthatóan úgy gondolta, nem túlságosan bölcs ötlet egy lábon ugrálva belegázolni a homokba. Utánuk hajította a követ, de közben megbotlott és megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát, ezért a lövedék messze tőlük hullott a porba.

- Gyerünk - mondta Agis. - Nem hiszem, hogy eltalálna minket.

Fylo engedelmeskedett. Az erőd bejárata felől dühödt ordítás harsant, és Nuta rontott ki a kapun a harcosaival a nyomában. Elkezdtek átbotorkálni a törmelékkel borított téren.

- Megállni, főnökgyilkosok! - ordította Nuta. - Látókő-tolvajok!

Fylo nem hallgatott rá, inkább megújult erővel folytatta az útját az Árnyékvipera felé. Amikor közelebb értek, Agis látta, hogy a csata jobban megviselte a hajót, mint azt először hitte. A tőkesúlyt még korábban felhúzták, hogy a hajó a felborulás veszélye nélkül feküdjön a homokon, és a csontdarabon széles repedés futott végig. A katapultok feléből szilánkosra zúzott roncs maradt csupán, akárcsak az orrban elhelyezett nyílvetőből. A széthasogatott vitorlák a csörlőkön meg a raktárfedőkön hevertek, a használhatatlanná vált kötelek kupacai alatt. Még a törzs sem vészelte át sértetlenül a csatát - pedig mellvédig elmerült, ezért többé-kevésbé megvédte a homok. A fedélzeten tátongó lyukakon keresztül látszottak a kezdetleges javítások, ahol a rabszolgák megpróbálták kijavítani a palánk sérüléseit.

A hajó lesújtó állapota ellenére sem hevertek sehol holttestek. Agis először ezt annak tudta be, hogy a rabszolgák viszonylag sértetlenül megúszták a csatát, de amikor meglátta az alig húszfős csoportot a fedélzeten, tudta, hogy tévedett. Valószínűleg kidobálták a holtakat, mert a vörhenyes nap fényében hamar bomlásnak indultak volna.

Megérkeztek a hajóhoz, és Fylo letette Agist a hátsó felépítményre. Amikor végre átkecmergett egy gyűrött vitorlán és lecsúszott a lebegtető gödrébe, Wyan már a kormánynál várt rá, egy szőke félelf tengerész társaságában. A rabszolga bedagadt bokája lilás színben játszott, és csak a kerékbe kapaszkodva bírt talpon maradni.

- Bátor ember vagy, uram, amiért visszajöttél értünk - mondta a félelf. - Mások biztosan nem így tettek volna, és a legénység rendkívül hálás neked... akár túléljük, akár nem.

- Túléljük - nyugtatta meg Agis, és letelepedett a lebegtető székébe. - De jobb lesz, ha igyekszünk.

- Igenis, kapitány - felelte a félelf. A hajóorr felé fordult és elkiáltotta magát: - Elő az evezőrudakat!

Agis épen maradt kezével a félgömbre helyezte törött karját, bár még a lélegzete is elakadt a hirtelen fájdalomtól. A tenyere alatt gömbölyödő obszidiánra összpontosított. A következő pillanatban a tengervíz sós illata csapott az orrába, és érezte, amint gyengéden ringatják a hullámok. Elképzelte a sziporkázó, zöld vízen lebegő, megnyomorodott Árnyékviperát, aztán felnyögött, amikor elméjére nehezedett a hajó súlya. A karavella kiemelkedett a porból. A tengerészek torkából elgyötört ujjongás csapott fel, és az iszapba döfték az evezőrudakat.

Alig feszültek neki a rudaknak, dübörgő mordulások moraja csapott fel a parton. A következő pillanatban csak úgy záporoztak a sziklatömbök az Árnyékvipera körül, és szürke köd kavarodott fel az öbölben. Agis háta mögött valami csattant, aztán a kormányos összezúzott teste repült el mellette és törött palánkok és gerendák szilánkjai záporoztak rá.

A széthasadt kormánykerék egyik darabja pontosan a két lapockája között találta el. Nem állt ugyan bele a hátába, de a becsapódás ereje arccal előre a félgömbnek taszította. Törött karjában fellángolt a fájdalom és megakadályozta az összpontosításban. Az Árnyékvipera visszasüllyedt a homokba.

- Agis! - harsogta Fylo mély hangja. Az óriás ujjai megragadták a nemes vállát és felültették. - Fájol?

- Mindjárt rendbe jövök - zihálta Agis.

Hátranézett, de törött karjával nem engedte el a félgömböt. A kormánykerék helyén hatalmas lyuk tátongott, bepillantást engedve a lenti fedélközbe, ahol Kester néhai kabinja helyén most egy szürke sziklatömb pihent egy törmelékkupacon. A távolban Nuta és harcosai sziklákat szorongatva a sekélyesbe gázoltak.

Fylo az öböl szájára mutatott, ahol a torkolat jellegtelen porsíksággá szélesedett.

- Visz hajó mély iszap. Joorsh nem tud jön utána - mondta, és egy hatalmas szigonyt kapott le a fegyverállványról. - Fylo lelassít ők.

- Ne! - kiáltotta Agis. - Nekünk van katapultunk. Fuss!

- Hová? - kérdezte az óriás zavartan. - Agis lenni egyetlen barát. Nem enged joorsh bántani őt. - Ezzel megfordult, és elindult vissza, az üldözőik felé.

Wyan bukkant elő Kester kabinjából.

- Mire vársz? Nem te akartad megmenteni ezt a csapat értéktelen rabszolgát?

Agis leakasztotta a batyut a válláról. Az arca megvonaglott a fájdalomtól.

- Ki tudod szedni Tithiant? - kérdezte.

- Persze.

A nemes a lebegtető-gödör szélére dobta a zsákot.

- Akkor tedd azt - mondta. - Nem tudom, meddig bírom még. És egyébként is, ha még egy szikla eltalál minket, nem árt, ha van még egy lebegtetőnk.

A testetlen fej a batyu szájához lebegett, Agis pedig visszafordult az obszidián félgömbhöz és megemelte az Árnyékviperát. Az erőfeszítés csak fokozta a fájdalmait, és kezdett rosszul lenni. A rabszolgák a rudaknak feszültek. A karavella csigalassúsággal mozdult, mert egyelőre veszélyesen mélyre merült a homokba.

Agis ez elméjében visszhangzó tengermorajra és vízillatra összpontosított, és megpróbálta még magasabbra emelni a hajót. A törött karjában izzó fájdalom azonban állandóan befurakodott a gondolatai közé, ezért a hullámok is kiszámíthatatlanabbá, bőszebbé váltak. A hajó most már nem csak lassú volt, hanem imbolygott és bukdácsolt is. A nemes inkább nem összpontosított annyira, és lassan lecsitult a tenger. Ha Tithian nem veszi át a helyét nagyon hamar, el fognak süllyedni.

A hajó mögött két mennydörgő csatakiáltás harsant. Most, hogy Agis végre irányítani tudta az Árnyékviperát, megkockáztatott egy pillantást hátrafelé. Fylót látta, amint egyenesen Nuta felé vágtat, aki dobásra emelte a kőtömbjét. A főnök mögött már érkeztek a segítségére siető joorsh harcosok.

Nuta elhajította a sziklát, és Fylo elkapta a fejét. A kő a félvér sebesült válláról pattant le. Fylo felsikoltott a fájdalomtól és fél térdre rogyott - aztán mellkasig elmerült a homokban. Agis egy pillanatra azt hitte, mindjárt felbukik és teljesen elmerül az öbölben. Mire azonban a főnök odaért mellé, a félvér szemmel láthatóan összeszedte az erejét. Dühödt ordítással felegyenesedett és mélyen Nuta mellkasába döfte a szigonyt.

A főnök felsikoltott és elesett. Amikor az ősz hajú óriás eltűnt a homokban, Fylo kitépte belőle a véres szigonyt, és csatakiáltásokat harsogva megrohamozta a többi harcost. Megrökönyödött ellenfelei megtorpantak, aztán elhajították a kezükben szorongatott sziklákat. A félvér a szigonyt suhogtatva a következő harcosra támadt, aztán eltűnt a szürke kőzáporban.

Az elzuhant óriás körül gyöngyházszínű porfüggöny kavarodott fel. Agis sokáig dermedten és hitetlenkedve bámulta az örvénylő ködöt. Ezzel a dühödt támadással Fylónak sikerült elérnie, hogy az óriások ellene, és ne az Árnyékvipera ellen használják fel lövedékeiket, és ezzel a menekülő hajó értékes perceket nyert. A magányos félvér, aki egész életében elkeseredetten próbált barátot találni magának, képes volt feláldozni magát a barátságért. És most, bár ezt sohasem tudhatta már meg, egy egész hajónyi társat szerzett magának.

- Ég veled - suttogta Agis szomorúan. - Athas minden városában bárdok dalolnak majd rólad és hatalmas barátságodról.

A porfüggönyből kezdtek kibontakozni az életben maradt joorsh harcosok. Így, üres kézzel már könnyebben egyensúlyoztak. Furcsán, támolyogva, félig futva, félig táncolva gázoltak előre a homokban és hatalmas porfelhők kavarodtak a nyomukban. Lövedékük ugyan már nem volt, de látszólag biztosak voltak benne, hogy utolérik a megsüllyedt, csigalassú karavellát.

Amikor Agis visszafordult a fedélzet felé, észrevette, hogy Tithian - vagy legalábbis szerinte Tithian - mászik ki a zsákból. A király barna haja megőszült és torzonborz gubanccá vált, elválaszthatatlan diadémjának nyoma veszett. Bőrét fakóra sápasztotta az öregedés, ráncos lett és pihés, szemét sötét, haragosfekete karika vette körül. Mindössze cikázó, barna szeme és hegyes orra emlékeztetett régi önmagára.

- Tithian? - kérdezte Agis elakadó lélegzettel. - Mi történt veled?

- Tényleg azt akarod, hogy itt és most elmeséljem? - kérdezte a király csípősen.

Időközben fokozatosan kikecmergett a batyuból, és egyszer csak két denevérszárny csúszott ki a nyíláson. Agis elsőre nem is tudta, mi lehet ez. Aztán Tithian lassan elterült a fedélzeten, és a nemes akkor vette észre, hogy a szárny a király hátából sarjadt.

- Ral nevében! - kiáltotta elfúló hangon.

- Inkább Rajaat nevében - felelte Tithian, és büszkén a kinövéseire pillantott. Tétován meglibbentette a szárnyát, aztán a mellette lebegő Wyanra nézett. - Indulhatunk?

- Nem ezért szedettelek ki abból a zsákból! - csattant fel Agis. - Nézz a hátad mögé!

- Láttam, mi történt Fylóval - felelte a király. - Mindig is tudtam, hogy egyszer majd az elveid okozzák a végzetedet. De most úgy látom, hogy a barátaid is belehalnak. És nekem nem áll szándékomban ilyen sorsra jutni.

- Ha átveszed a hajót, mindannyian megmenekülhetünk! - kiáltotta Agis. Közben felidézte egy griffmadár képét - a hatalmas sasnak oroszlánteste és mancsai voltak.

- Nem látom okát, miért kockáztassak - válaszolta Tithian, és egyetlen hatalmas szárnycsapással a levegőbe emelkedett. - Egyedül nyugodtan el tudok menekülni, a Sötét Lencsével együtt.

- Azt majd meglátjuk - vágott vissza Agis, és farkasszemet nézett a királlyal. Míg elméje egy része a hajót lebegtette, útnak indította a griffmadarat Tithian fejébe.

Áthatolhatatlan félhomállyal megült barlangban repült. A feketeségben egyetlen szikra sem csillant, fénynek még csak nyoma sem látszott. A hely maga volt a megtestesült sötétség, most még inkább, mint régebben, amikor Agis utoljára lépett kapcsolatba Tithiannal.

- Nem rejtőzhetsz el előlem! - süvöltötte a griff csőrével. - Megtalállak, és akkor kénytelen leszel megmenteni a hajót. - Szavai visszhang nélkül haltak el a kavargó homályban.

- Nem áll szándékomban rejtőzködni - felelte a király.

Valami villant, és Agis griffmadara felett megjelent egy karmazsinvörös wyvern. A szárnyas gyík kimeresztett karmokkal csapott le a griffre, méregtől csöpögő farka ellenfele szíve felé suhant. A nemes küldönce meglebbentette hatalmas szárnyát és felröppent. Roppant mancsával félrecsapta a mérgező farkat és éles csőrét kitátva megpróbálta elkapni a wyvern kígyónyakát.

A két szörnyeteg mennydörgő robajjal csapott össze. A griff csőre ellenfele nyakába mart, de a gyíktest forrósodni kezdett, és égett toll bűze csapott Agis orrába. Aztán legnagyobb meglepetésére a gyíkszerű lény meglebbentette a szárnyát és ellenállhatatlan erővel elkezdte hátraszorítani a nemest.

A wyvern kilökte Tithian agyából. A következő pillanatban mindketten a döbbent nemes elméjének végtelen, kék tengere felett lebegtek. Míg Agis megpróbálta felfogni az ellentámadás hihetetlen, nyers erejét, a király teremtménye hirtelen elszakadt a grifftől és alábukott a mélybe. Ezzel először megzavarta a nemest, de aztán észrevette, merre tart a wyvern: a viharos hullámokon imbolygó karavella felé. A gyíklény kiterjesztett szárnyakkal, kimeresztett karmokkal zúdult a hajóra.

A külvilágban, Agis elméjén kívül az Árnyékvipera nagyot zöttyenve megállt, és hallotta a rabszolgák rémült sikolyát. Amikor felpillantott az obszidián félgömbről, a legénység szoborrá dermedve állt a palánkoknál és az evezőrudakat markolva próbáltak védekezni az olajzöld égből alábukó karmazsinvörös szörnyeteg ellen.

- Ez lehetetlen! - szakadt ki Agisből.

- Nem az - felelte Tithian, aki szintén az eget nézte. - Ez a Sötét Lencse hatalma.

- Újabb ok, hogy megszerezzem tőled! - kiáltotta Agis, és ismét saját elméjére összpontosított.

A griffmadarat a wyvern után küldte és lentről támadott rá. A karavella felől katapultok csattanása hallatszott, aztán hegyes szigonyok csapódtak a gyíklény mellkasába. A wyvern szárnya összecsuklott és a lény az Árnyékvipera orrába vágódott. A robajba mindkét hajó beleremegett - a valódi, meg az is, ami Agis gondolataiban lebegett.

Agis leereszkedett a sebesült bestiára és a fedélzethez szorította. A wyvern nagy ívben megfeszítette a farkát és lecsapott, de a griff elhajolt előle, aztán a hátsó mancsával tövestől kitépte a szörnyeteg farkát. A gyíklény csapkodva próbálta lelökni a szárnyával, amit a nemes teremtménye csíkokra szaggatott. A wyvern a hátára hemperedett és mocskos karmával akarta felhasítani támadója mellkasát. A griff azonban visszatámadott, csőrével elkapta a kígyónyakat és átharapta. Az agyaras szörnypofa a deszkákra zuhant, és a wyvern mozdulatlanul hevert a fedélzeten.

Agis griffje elhátrált. A csata közben a wyvern az összes tollat leégette a fejéről és legalább egy tucatnyi helyen megperzselte inas testét. Ettől függetlenül mégis a griff maradt talpon és most csak ez számított.

A nemes nagy meglepetésére azonban a wyvern nem fakult semmivé, mint az elpusztított mentális teremtmények általában. A fedélzeten hevert és szürkés füstcsíkok szivárogtak a teste alól.

Agis még nem tüntette el a griffet, de nem támadott, hanem visszatért a külvilágba. Teste a lebegtető félgömbjére bukott, és annyira kimerült, hogy alig bírt levegőt venni. Érezte, hogy az obszidián ereje utolsó foszlányait is kiszipolyozza belőle, és nem maradt utána más, csak a tátongó üresség a szellemi energiaközpontjában.

Éppen ülő helyzetbe tornázta magát, amikor füstszagot érzett a hajóorr felől. Néhány tengerész elhagyta a helyét, és most vödörszámra öntötték a homokot a wyvern füstölgő maradványaira. Amikor egy pillantást vetett hátra, látta, hogy a hegyként tornyosuló joorsh harcosok sikeresen behozták a lemaradásuk nagy részét.

Agis Tithianhoz fordult. A király megvénült arcán ugyan látszott, hogy kimerítette wyvernje pusztulása, de közel sem tűnt olyan fáradtnak, mint a nemes.

- Foglald el a helyedet a lebegtető gömbjénél! - parancsolta Agis.

Tithian a fejét csóválta.

- Inkább nem - felelte.

- Ne akard, hogy a griffemmel vegyem át az irányítást az elméd felett! - fenyegetőzött a nemes.

- Méltó ellenfél voltál, ezt elismerem - jegyezte meg Tithian, és cserepes ajka lenéző mosolyra görbült. - De valóban azt hiszed, hogy legyőzheted a Látókövet?

A hajó orrában rémült sikolyok harsantak, aztán az egyik rabszolga a levegőbe emelkedett - a wyvern levágott farka fúrta át a testét. A nemes ismét az elméjére koncentrált, és a griff felállt a fedélzetről.

Azonban a nemest túlságosan kimerítette a harc és az, hogy a homok felett tartsa az Árnyékviperát, ezért lassan mozdult. A wyvern farka felcsapódott és mélyen a griff mellkasába fúródott. A méreg egy szempillantás alatt szétáradt a madár testében és forrón gőzölögve minden porcikáját hamuvá porlasztotta. Agis úgy érezte, lángra kap a szíve. Hallotta saját ordítását - nem a fájdalom, hanem a düh sikolya volt ez -, aztán mindent elborított a sötétség.

Amikor Tithian kiröppent a nemes elcsendesedett elméjéből, egy süllyedő hajón találta magát. Mivel Agis már nem tartotta a homok fölött, az Árnyékvipera rohamos gyorsasággal merült az iszapba. A főfedélzetet már elnyelte az öböl, a tatfedélzet palánkján pedig megállíthatatlanul zubogott be a por. A legközelebbi joorsh mindössze három lépésre járt a karavella tatjától, és a rémült rabszolgák hangosan könyörögtek kegyelemért.

Tithian Agishez lépett. A nemes összecsuklott teste a félgömbön hevert, füléből és orrából vér csöpögött, üveges tekintete a semmibe meredt. Száját vöröses hab verte ki. Halott ajkai között még a legerőtlenebb lélegzetvétel sem zihált.

- Nehogy megpróbáld megmenteni! - tiltakozott a Tithian mellett lebegő Wyan. - Erre nincs időnk!

- Túltettem már magam az ilyen ostobaságokon - sóhajtotta Tithian, és megragadta Agis kezét. - De szükségem van valamire.

Éppen lehúzta a nemes ujjáról az Asticles család pecsétgyűrűjét, amikor az egész hajó megremegett. Hátranézve egy joorsh harcost pillantott meg, aki a tatfedélzet korlátját megmarkolva megállította a süllyedő hajót.

Tithian elengedte a nemes kezét, felmarkolta a batyut és a levegőbe röppent. Az óriás otromba mozdulattal megpróbálta lecsapni, de nem találta el. A királyt majdnem megsüketítette az ordítása, de erős szárnycsapásokkal az olajzöld ég felé emelkedett. Amikor biztonságos távolságba ért, lassan körözni kezdett és bevárta Wyant.

Mindeközben ámultan figyelte a felbőszült joorsh ténykedését, aki a fedélzetről felkapott tengerészeket hajigálta utána. Már a tizedik rabszolga hullott alá a homokba, mire Wyan megérkezett.

- Ostoba! - vicsorogta a testetlen fej. - Majdnem elveszítetted a Látókövet... és miért? Egy kis emlék miatt?

- Ez nem emlék - felelte a király, és felemelte a gyűrűt. - Nyisd ki a szádat.

Wyan értetlenül fintorogva engedelmeskedett. Tithian a szürke nyelvre helyezte Agis gyűrűjét.

- Vidd ezt el Rikusnak meg Sadirának - parancsolta. - Közöld velük, hogy Agis találkozóra várja őket a Samarah nevű faluban. Eljött az idő. A Sárkánynak el kell pusztulnia.

EPILÓGUS

Neeva gondolatban elátkozta az Asticles-udvarház hosszú, visszhangos csarnokait, és kifulladva befordult a következő sarkon. A folyosó végén végre megpillantotta a gyerekszoba bejáratát. A vigyorgó sakálfejjel díszített elefántcsont ajtó be volt csukva. Egy lépéssel sem esett ki a ritmusból, amikor futás közben előkapta mindkét kardját.

- Rkard! - süvöltötte. - Mi a baj?

Semmi válasz. Ez még annyira sem volt jellemző a fiára, mint az előző megrettent sikoly, ami tulajdonképpen felriasztotta Neevát. Nem is lassított a csukott ajtónál, egyszerűen berúgta a bőrszíjakra erősített csontlapot.

A szoba túlsó végében két hatalmas, ocsmány szörnyeteget pillantott meg. Az óriási ablakokon keresztül bámultak befelé, ahol Rkard a felkelő napot szokta köszönteni. Olyan soványak voltak, hogy szinte csontvázaknak tűntek, karjuk helyén torz csontszilánkok álltak ki a vállukból. Egyiküknek púpos háta és csapott homloka volt, míg a másik zömök nyakán egyáltalán nem ült fej. Ahol valaha a szemük lehetett, ott most narancssárga derengés izzott, még a fejetlen szörnyűségnél is. Néhai álluk helyén durva, ősz szakállcsomók lengedeztek, anélkül, hogy bárhol csonthoz vagy húshoz értek volna.

Amikor Neeva átszáguldott a szobán, mindkét szörnyeteg elhátrált előle. A gladiátornő először a kardjaival söpört kifelé az ablakon, és csak utána hajolt ki, hogy életveszélyes szúrásokkal és vágásokkal támadjon ellenfeleire.

Eltűntek. Az emeleti ablakból nem látott mást, csak az Asticles-család több hektáron nyújtózó fáróültetvényét.

A háta mögött megszólalt Rkard vékonyka hangja.

- Ne öld meg őket, anya. Nem akartak bántani.

Neeva megpördült. A fia a sarokban rejtőzött és tágra nyílt, vörös szemmel meredt valamire az ölében.

- Mit csináltak...

Amikor Neeva észrevette, mi van a fia ölében, nem fejezte be a kérdést. A gyermek a Rang Övét tartotta a kezében, fején pedig - ferdén, nehogy leessen - Rkard király ékkövekkel díszített koronája ült.

Neeva eltette mindkét kardját, és a fia elé térdelt.

- Rkard... honnan szerezted ezeket?

A fiatal mul felpillantott, és Neeva olyasmit látott most vörös szemében, mint még soha: könnyek készülődtek előtörni, hogy végigcsorduljanak szabályos vonású arcán. Rkard összeszorította a száját, hogy ne remegjen az ajka.

De végül összeszedte magát.

- Sa’ramtól és Jo’orshtól kaptam - válaszolta. - Azt mondták, én fogom megölni a Sárkányt.