NYMOS

Agis a móló végén állt és hunyorogva fürkészte a kikötőt. A messzeségben fehérlő vitorlákat máris kezdte elnyelni a távolság meg a sötéten kavargó por gyászfátyla, ami talaj menti ködként sodródott az öböl felszíne felett. A napkorong még csak az előbb kelt fel, vérszín fénycsápjai most kezdtek szétcsorogni a reggeli égbolt smaragdzöld kupoláján, de a flotta már az öböl túlsó partjánál járt. A nemes biztosra vette, hogy az egyik hajón Tyr szökevény királya utazik.

Agis múlt éjszaka lépte át Balic kapuját. Fylót több mérföldnyire a város előtt hagyta. Azonnal nekiállt felkutatni Tithiant. Több tucat koldust kellett kifaggatnia és lefizetnie, míg az útbaigazítások alapján sikerült ráakadni a prédájára: a nyomok először a varázslókirály citadellájához vezettek, onnan pedig a kikötőnegyedbe. A nyom itt azonban meg is szakadt, és a nemesnek több mint egy órájába került, mire ismét ráakadt. Végül megtudta, hogy idén először válogatott katonai flotta indult útnak a városból. Tekintve, hogy Tithian a szemtanúk szerint a Fehér Palotából egyenesen a kikötőbe ment, ez egyértelműen több volt véletlen egybeesésnél. Agis arra a következtetésre jutott, hogy Tyr királya valamelyik hajón utazik.

A nemes elindult vissza, a part felé. A móló nyugati oldalán méretes kupacokba gyűlt a gyöngyházszín löszhordalék, még a kőből rakott járdára is rácsorgott, amit lassan alig lehetett megkülönböztetni a körülötte terpeszkedő iszapos mélységtől. A dokk végében porfogónak ültetett sárgás és satnya ratania-sövény húzódott mellmagasságban.

Amikor Agis visszaért a partra, pillantása megakadt egy csapatnyi rongyos emberen. A ládákon üldögéltek, halkan beszélgettek, köteleket csavartak fel vagy a felszerelést javítgatták. Szájukat és orrukat kendő védte a kavargó portól és úgy tűnt, mintha örökösen hunyorognának.

- Üdv néked, idegen - szólalt meg az egyikük a kereskedők nyelvén, vaskos balici tájszólással. Habár Agist figyelte, tömpe ujjai eközben sem pihentek - három vastag, fekete szálat font hozzá az egyik hajókötélhez. - Bárkát bérelnél?

- Talán - felelte Agis.

- Mielőtt felfogadnád Salustot, nézd csak meg a hajóját - mondta egy másik, akinek poros kendője felett széles arc piroslott. - De ott az én bárkám, kettővel arrébb. Ebben a kikötőben nem találsz olyan hajót, ami jobban bírná az iszapot nála.

A férfi a móló bal oldala felé mutatott, ahol több tucat bárka pihent az öböl partja mentén, felcsavart vitorlákkal és felhúzott tőkesúllyal. Mindegyiket félig betemette a magasított palánkok mellett felhalmozódott, hegymagasságba gyülemlett por. Nem egy hajót teljesen elborítottak a löszkupacok, a homok még a kabinokba is becsorgott, amitől a hajók úgy festettek, mint megannyi partra sodródott roncs.

- Nem vagyok benne biztos, hogy bármelyiket kedvem lenne kibérelni - jegyezte meg Agis.

- Ha inkább ellopnál egyet, vidd el Mardáét - tanácsolta Salust, és a vörös arcú férfira pillantott. - Mindannyiunknak nagy szívességet tennél vele, különösen Marda családjának. Legalább nem veszítik el a családfőt, amikor a lélekvesztője egyszer tényleg ráfut egy homoknyelő gödörre.

A többiek hangos nevetéssel jutalmazták a megjegyzést, aztán harsányan buzdítani kezdték az egymást sértegető két férfit. Agis alig figyelt rájuk, gondolatai sokkal fontosabb dolgok körül forogtak.

- Van itt olyan bárka, amivel utol lehetne érni a ma reggel elindult flottát? - kérdezte hirtelen.

A csapat elcsendesedett.

- Mi célod vele? - kérdezte Marda.

- Az egyik hajón utazik egy bűnöző a városomból - magyarázta Agis. - Vissza kell vinnem Tyrbe, hogy számot adhasson tetteiről.

- Hadd menjen - mondta Salust. - Higgyél nekem, elég büntetés lesz neki ez a hajóút.

- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Agis.

- Az óriások...

Mielőtt Marda befejezhette volna a mondatot, két templomos lépett a mólóra. Hat félóriásból álló kíséretük a sövény mellett várakozott. A tengerészek azonnal elhallgattak és mindegyikük úgy tett, mintha kizárólag a munkájával foglalkozna.

Amikor az templomosok odaértek hozzájuk, egyikük Agisre mutatott.

- Te. Mióta vagy Balicban? - Kemény tekintetű nő volt, savanyú, kegyetlen arcvonásokkal.

- Hadd gondolkozzak... - felelte a nemes. - Mióta is? - Megdörgölte az állát, hogy nyerjen némi időt, amíg felkészül az Ösvény használatára. Az erő lassan kezdte feltölteni energiaközpontját, de még mindig nem heverte ki teljesen a Fylo elleni gondolatpárbajt.

- Ha már olyan régóta itt vagy, hogy nem is emlékszel rá pontosan, akkor bizonyára meg tudod mondani nekünk, hol van a szállásod - szólalt meg a második templomos, egy göndör, szőke hajú, kék szemű férfi.

Agis a kikötő kapuja felé mutatott, ahol érkezésekor egy egész háztömbnyi, hatalmas fogadót látott. Viszont nem szólt semmit, mert tudta, hogy valószínűleg úgyis rossz nevet mondana. Athas legtöbb városához hasonlóan Balicban sem engedélyezték az írást és az olvasást. A város cégérein ezért mindössze utalásképpen, festett ábrákkal vagy jelképekkel tüntették fel az adott épület nevét. Vagyis Agis hiába emlékezett rá, hogy a fogadó falára egy hátán fekvő oroszlán képét faragták, attól még nem tudhatta, hogy a Halott Oroszlán vagy a Szunyókáló Macska volt-e, esetleg valami teljesen más névre hallgat.

Amikor Agis csak nem akart megszólalni, a templomosnő törte meg a csendet.

- Legalább két tucat fogadó van arrafelé. Melyik az?

- Az Oroszlánra gondoltam - mondta Agis, és remélte, hogy ezzel a rövidített névvel is beérik.

A nő összehúzta a szemét, de mielőtt tovább kérdezősködhetett volna, Marda közbeszólt:

- Az Oroszlán Hátára gondolt, asszonyom.

- Nem téged kérdeztelek! - csattant fel a nő kísérője.

Marda lehajtotta a fejét.

- Bocsánatodat kérem - mondta. - Csak segíteni próbáltam. Majd’ minden reggel találkozni szoktam az urasággal a fogadó előtt.

Ez szemmel láthatóan mindkét templomost megnyugtatta. Egymásra néztek és vállat vontak. A nő Mardához fordult:

- Most az egyszer elnézem a botlásodat, de azonnal tudassátok, ha más idegenekkel is találkoznátok a környéken. Egy Tyrből érkezett utazó a Balba család birtokán hagyta az óriását, és az a barom nem hajlandó elmenni onnan. Lord Balba öt ezüstöt fizet annak, aki a színe elé viszi a gazembert.

Ezzel a két templomos folytatta őrjáratát. Amikor eltűntek a mólóról, a tengerészek beleköptek az öbölbe.

- Köszönöm, hogy megvédelmeztetek - mondta Agis, aki titokban elképzelte Lord Balbát, amint megpróbálja rávenni a makacs Fylót, hogy távozzon a birtokáról.

- Nem téged védelmeztünk - felelte Marda. - Mindössze visszafizettünk valamennyit a királynak azért, ahogyan velünk bánik.

- Andropinis megtiltotta, hogy naponta ötnél több bárka fusson ki az öbölből - tette hozzá Salust. - Amikor meg kikötünk, a templomosai lefoglalják a rakomány felét. - A part felé biccentett, ahol sövény felett még látszott a két távolodó templomos feje.

- Illetékek - mordult fel egy másik tengerész. Megint köptek egyet.

Agis együttérzőn bólintott, majd Mardára nézett.

- A bárkáddal utol lehetne érni a bűnözőt szállító hajót?

A tengerész nemet intett.

- Sem az enyémmel, sem a többi bárkával - válaszolta. - De legyél nyugodt, arról a hajóról senki sem lép többé szárazföldre, még a te bűnöződ sem. Az óriások majd gondoskodnak róla.

- Lehet, de akiket megkárosított, nem érik be ennyivel - mondta Agis. - Vissza kell vinnem, hogy bíróság előtt feleljen a törvényszegésért.

- Akkor fel kell fogadnod egy csempészt - tanácsolta Salust. - Bár egy idegen számára ez nem lesz könnyű feladat.

Agis a köpenye alá rejtett erszénybe nyúlt és előhúzott egy ezüstpénzt.

- Tudtok esetleg segíteni?

- Megmutathatom, merre érdeklődj - mondta Salust, és a pénzért nyúlt.

Marda félreütötte a kezét.

- Csak az ezüstödet vesztegetnéd, idegen. Ne bízz meg egy csempészben sem, aki az ilyen Salust-félékkel társul. - A part mentén zsúfolódó épületek felé mutatott. - Ha olyasvalakire van szükséged, aki nem vágja el a torkodat az erszényedért, menj a Felcsavart Vitorla fogadóba és keresed Nymost. Ő mindenkinél jobban ismeri azokat, akikre szükséged lehet.

- Hálásan köszönöm.

Agis Marda felé nyújtotta a pénzt, de a tengerész nemet intett.

- Tartogasd Nymosnak - mondta, és gúnyosan Salustra mosolygott. - Szükséged lesz rá.

A nemes visszacsúsztatta a pénzt az erszényébe, aztán lesétált a mólóról és elvegyült a part menti út forgatagában. A kövezetet a porfogó sövény ellenére gyöngyházszínű porszőnyeg borította, és az épületek oldalára festett képekre olyan vastag rétegben tapadt a homok, hogy Agis alig bírta kisilabizálni, mit ábrázolnak. Ettől függetlenül általában elegendő volt bekukkantania az üzletekbe, hogy kiderüljön, mivel foglalkoznak odabent. A boltokban kötelek, vitorlák, evezők, csigák és ezernyi hasonló holmi lógott a mennyezetről, és a vásárlók vagy kétrét görnyedve válogattak, vagy az árukat félrelökve tébláboltak. A raktárépületekben hatalmas kupacokban állt a szálakra bontott óriáshaj, a durván felhasogatott fa, a frissen szőtt gyapjú és minden más, amit jó haszonnal tovább lehetett adni. Csak a fogadók tűntek kihaltnak - a kavargó por szorosan bereteszelt ablakokat és bezárt ajtókat ostromolt.

Agis rábukkant arra az épületre, amelyet egy árbocrúdra csavart vitorla képe díszített. A többi tavernához hasonlón ez is kihaltnak tűnt, de odabent széklábak csikorogtak a kőpadlón, mintha valaki takarított volna. Agis bekopogtatott, aztán hátralépett és várt.

A következő pillanatban résnyire kinyílt az ajtó és borotválatlan, pocakos, vöröslő orrú férfi pislogott ki az utcára. Egyik kezében seprűt szorongatott, a másikban kihegyezett csontból fabrikált kardot.

- Mit akarsz?

- Azt mondták, itt találom Nymost - válaszolta Agis.

- És?

- Hoztam neki valamit - mondta a nemes, és egy ezüstpénzt húzott elő az erszényéből.

A fogadósnak azonnal felderült az arca.

- Jó - mondta, és kikapta a pénzt Agis kezéből. - Majd leírom a tartozásából.

Szélesre tárta az ajtót, félrelépett és egy létrára mutatott a fogadó hátsó részében.

- Megengedtem neki, hogy a tetőn aludjon. Legalább elriasztja a madarakat.

Agis felkapaszkodott a létrán és kimászott a fogadó tetejére. A viszonylag lapos, égetett agyag tetőt derékmagasságú fal vette körül és mindenfelé broy-jal, azaz kanknektárral töltött kancsók maradványai hevertek. Az egyik sarokban, ahol egy kisebbfajta tábortűz fekete sebet égetett a padozatra, több száz porsirály napszítta csontja hevert. Volt itt még egy vizeskancsó és néhány csorba agyagedény. Pár lépésnyire cserzetlen bőrponyva csüngött egy szürke szalmából rakott kuckó felett.

A jozhal a homlokzati párkánynál állt. Az alacsony, vékony hüllő oldalra hajtotta a fejét és háromujjú kezét tölcsérré formálva a füléhez tartotta, mintha azt hallgatná, mi folyik odalent az utcán. Hosszúkás pofájában tűhegyes fogak sorakoztak, kígyószerű nyakát érdes pikkelyek borították és hosszú, sovány farka volt. Csontos karjaival ellentétben a három karmos ujjban végződő lába vaskos volt és izmos. Szemét tejszín hártya borította, mint a vakoknak, szabad kezével egy vékony botra támaszkodott.

- A fogadós azt mondta, itt fent találom Nymost - szólalt meg Agis, és a hüllőhöz lépett.

A jozhal akkorát ugrott, mintha a nemes egyenesen a fülébe ordított volna, aztán védekező mozdulattal maga elé kapta a botját. Agis hárította az ütést, és megragadta a botot, hogy a teremtmény ne tudjon támadni. Közben észrevette, hogy a hüllő apró, spirál alakú kagylóhéjat csúsztat a természetes bőrerszénybe a hasán.

A jozhal kirántotta a botját Agis szorításából.

- Én vagyok Nymos - morogta. - Mit akarsz, tyri?

A nemes újabb ezüstpénzt húzott elő és Nymos apró tenyerébe nyomta.

- Marda szerint jó hasznát veszed - mondta, és arra gondolt, hogy a jozhal biztosan az akcentusából jött rá, honnan érkezett. - Keresek egy csempészt, akinek gyors a hajója és képes utolérni azt a flottát, ami ma éjjel hajózott ki a kikötőből.

Nymos megdörgölte a pénzdarabot.

- Ez több lesz egy ezüstnél.

- Kapsz még egyet, ha találsz egy kedvemre való kapitányt - jegyezte meg Agis, aki nem értette, miként képes a vak hüllő megkülönböztetni egy ezüstérmét az aranytól vagy a réztől.

Nymos a haserszényébe csúsztatta a pénzt.

- Jobban örülnék valami varázslatnak - mondta. - Nincsen nálad semmilyen bájolt holmi, mi?

- Semmi ilyesmit nem hordok magamnál - válaszolta Agis.

- Nem vagyok varázsló.

A jozhal végigszimatolta a nemes zsákját és pénzeserszényét, aztán undorodva megcsóválta a fejét.

- Mintha a sziklából próbálnék vizet facsarni - horkantotta. - Azt gondoltam volna, hogy a magadfajta hírneves személyiség legalább egy varázstőrt vagy valami ilyesmit tart magánál.

- Hírneves személyiség?

- Hát persze - mondta Nymos. - A bárdok még Balic városában is dalolnak a nemesről, aki a rabszolgák felszabadításáért harcolt Tyrben... Agisről, az Asticles családból.

A nemesnek leesett az álla a meglepetéstől.

- Miből gondolod, hogy én vagyok az?

A jozhal kinyújtotta csontos kezét.

- A válaszokat nem adják ingyen.

Agis kelletlen arccal újabb pénzdarabot nyomott a kezébe.

- A templomosok tűvé teszik a várost, hogy megtalálják azt a tyri nemest, aki Lord Balba birtokán hagyta az óriását - mondta a jozhal.

- Erről én is hallottam. De nem ezért a válaszért fizettem.

- Az óriásod a kelleténél elővigyázatlanabb a nevekkel - felelte Nymos. - Különösen akkor, ha rólad van szó.

- Tyrből jöttem, ez igaz, de ettől még nem biztos, hogy én lennék az. Legalább száz Tyrből érkezett utazó van a városban. Bármelyikük lehetne Agis az Asticles családból.

- Ez igaz - felelte a jozhal. - De gyanítom, hogy közülük Agis az egyetlen, akinek oka van követni Tithiant. - A király nevének említésére ismét kinyújtotta a kezét.

- Ahhoz képest, hogy milyen drágán méred szolgáltatásaidat, meglehetős nyomorban élsz - jelentette ki Agis, és újabb pénzdarabot nyomott a hüllő tenyerébe.

- Nem mindig szolgálhatok ilyen értékes hírekkel. És ami azt illeti, kifejezetten gyengém a broy. - Nymos az erszényébe csúsztatta a pénzt, aztán hozzátette: - Kihallgattam a balici flotta főtemplomosát, Navarch Saanakalt, amikor egy tyrit kísért a hajójára. Tithian királynak szólította.

- Ennél azért többet várok ezért az ezüstért. Azt, hogy Tithian hajóra szállt, már korábban is tudtam - mondta Agis. - Azért távozott olyan sietve, mert tudta, hogy a városban vagyok?

- Arra kérsz, hogy állítsak fel elméleteket - csóválta a fejét Nymos és ismét kinyújtotta a kezét. - Az pedig...

- Még mindig nem szolgáltad meg az utolsó ezüstöt - vágott közbe Agis.

Nymos felsóhajtott.

- Kétlem, hogy tudott volna rólad - felelte. - A flotta jóval azelőtt kihajózott, hogy egyáltalán megérkeztél volna a kikötőbe... talán még a városkaput sem lépted át.

- Ez jó hír - mondta Agis. - Nos, mi a helyzet a hajóval, amit szeretnék kibérelni?

Nymos válaszképpen megtörölte a száját.

- Abból, amennyit kifizettem neked, nyugodtan vehetsz magadnak broyt - csattant fel Agis.

A jozhal lassan és megfontoltan még kétszer megismételte a mozdulatot.

- Nem tartozom az elfátyolozottak közé - mondta a nemes, aki végre rájött, mit akar jelenteni a jel. - De abban biztos lehetsz, hogy a Titkos Szövetség Tyrben nem kért volna három ezüstöt a szolgálataiért.

- Ez nem Tyr - ellenkezett Nymos. Letelepedett a sarokba és botjával intett Agisnek, hogy foglaljon helyet. - De reményeink szerint egy napon felszabadíthatjuk Balic városát, mint te meg Tithian tettétek Tyrrel... és én pontosan ezért élek közel egy évtizede ezen a tetőn. Semmi sem futhat be a kikötőbe vagy távozhat innen anélkül, hogy ne hallanék róla.

- Igen, ezt már bebizonyítottad - szakította félbe Agis, akit még mindig bosszantott az a sok pénz, amit Nymos elszedett tőle. - Ez azt jelenti, hogy hajlandó vagy bemutatni egy megbízható kapitánynak?

- Igen, ha elárulod, mi folyik itt - válaszolta Nymos. - Andropinisnek nem szokása kikölcsönözni a flottáját, különösen nem a Szabad Város királyának.

Agis vállat vont.

- Fogalmam sincs. De valamit azért elárulhatok neked: Tithian inkább hasonlít Andropinisre, mint arra a hősre, akinek a legendák ábrázolják. Azért követem, mert rabszolgavadászokat küldött egy kis falura... Tyr egyik szövetségesére.

- Azért, mert töpörödött vagyok és vak, még ne nézz bolondnak! - szisszent fel Nymos. - Tithian tetteiről még itt, Balicban is hallottunk. Felszabadította a rabszolgákat. A gladiátorok arénájából piacot teremtett. A király földjeit a szegényeknek adta. Ő...

- Igen, mindezt valóban megtette - vágott közbe Agis. - De a király nem mindenható Tyrben. Ezekre mind a Tanácsnokok Ligája kényszerítette rá. Ha Tithianon múlna, Tyr ismét egy zsarnok markában senyvedne, és ezt nyugodtan elhiheted nekem.

Nymos hosszú ideig egy szót sem szólt. Végül annyit kérdezett:

- Miért kellene hinnem neked?

- Ha ismered Tithian hírnevét, akkor rólam is hallottál már. Nem állítanék ilyesmit, ha nem lenne igaz. - Amikor látta, hogy nem sikerült meggyőznie Nymost, még hozzátette: - Abból, amit mondtam, már rájöhettél, hogy egyikünk nem becsületes. Ha el akarod dönteni, ki az, gondold csak végig, ki utazik Andropinis flottájával.

- Talán nyomós oka van arra, amit tesz - indítványozta Nymos, aki még mindig nem volt hajlandó elfogadni, hogy Tyr legendás királya ugyanolyan romlott, mint az összes többi uralkodó.

- Tudod, hogy ez nem magyarázat. Andropinis király nem segítene neki, ha nemes ügy érdekében cselekedne - mondta Agis. - Ráadásul ez nem mentség a rabszolgavadászatra. Tithian megszegte Tyr legszentebb törvényét és ezért el kellett menekülnie saját birodalmából.

- Nem szökevény - jegyezte meg Nymos. - Ha a tyri igazságszolgáltatás elől menekülne, Balicban maradt volna, a király védelmét élvezve. Nem, Tithiannak célja van azzal a flottával... és bármi is legyen ez a cél, Andropinis azt akarja, hogy sikerrel járjon.

Agis elfintorodott.

- És mi lehet az?

Nymos vállat vont.

- Nem tudom - mondta. - De az óriások háborúban állnak egymással. Ha Andropinis közéjük küldi a hajóit, azt kockáztatja, hogy Balic városát is belesodorja ebbe a háborúba. Bármit is keres Tithian, nagyon fontos lehet.

Agis felállt.

- Eggyel több ok arra, hogy siessünk.

Nymos is feltápászkodott.

- Ez legalább annyira érinti Balic városát, mint Tyrt. Veled tartok.

- Nem szükséges.

- Talán valóban nem - felelte a jozhal. - De az utóbbi tíz évben ez az első jó érv, hogy végre lemászhassak erről a tetőről. És nem tehetsz ellene semmit.

- Az út túlságosan veszélyes - vetette ellen Agis.

- Ne hidd, hogy nem bírok vigyázni magamra - sziszegte Nymos. - Engem ezzel lehet a legjobban felbőszíteni.

- Rendben van - sóhajtotta Agis. - Nem szeretnélek felbosszantani.

- Akkor megegyeztünk?

- Igen - mondta a nemes. - De mostantól fogva társak vagyunk. Nem kapsz tőlem több ezüstöt.

- Felőlem rendben - mondta Nymos és megfogta a nemes karját. - Ha fel akarod bérelni azt a csempészt, szükséged lesz a pénzed maradékára. Mindössze egyetlen hajóról tudok, amely képes utolérni a flottát, és a kapitány alaposan megkéri az árát.

- Ezek szerint te tudod, merre tart Tithian? - kérdezte Agis.

- Persze. Hallottam, amikor közölte Navarch Saanakallal - válaszolta a hüllő. - Úti célja Lybdos, a Tiltott Sziget.

Éppen elindultak a létra felé, női hang csattant fel odalent, a fogadóban.

- Hol van a tyri? - A savanyú arcú templomos hangja volt, aki kikérdezte Agist a mólón.

- Miféle tyri? - hallatszott a fogadós hangja. - Nincs itt semmilyen tyri. Zárva vagyunk, te is láthatod.

- Ne hazudj! - mordult fel Salust rekedten. - Marda küldte a vaksi háziállatodhoz.

- Háziállat! - szisszent fel Nymos, és elrántotta Agist a nyílástól. - Majd megmutatom én nekik, ki a háziállat!

A hüllő a tető felé fordult és varázsolni kezdett. Amint emberi szem számára szinte láthatatlanul magába szívta az energiát, a tenyere alatt megremegett a levegő. Habár úgy tűnt, mintha Nymos a fogadó alatti talajból szerezne erőt a varázslathoz, Agis tudta, hogy ez nem így van. A varázslók többsége csak a növényeken keresztül bírt hozzáférni Athas életerejéhez. A hüllő viszont nem a földből, hanem az öböl partjára ültetett sövényből szerzett energiát a varázslatához. A föld meg az épület, aminek a tetején álltak, csak csatornaként vezette ezt az energiát.

A lenti helyiségből pofon csattanása hallatszott.

- Hová rejtetted a tyrit? - követelte a templomos.

- A tetőn van - felelte a fogadós. - Nymos ott szokott aludni.

Nymos még mindig gyűjtötte az erőt a varázslatához. Ez meglepte Agist, mert tudta, ha a hüllő túlságosan megcsapolja a földet, a sövény elsorvad és elpusztul. A gyökerek körül terméketlenné válik a talaj és csak száz meg száz rabszolga vére és verítéke teheti ismét termékennyé. De Agis azt is tudta, hogy a jozhal nem fogja elpusztítani a sövényt. A Titkos Szövetség minden efféle szentségtelen tettet elítélt, és a társaság egyik tagja sem tenne ilyesmit, hacsak nagyon nem muszáj.

A létra teteje megingott - valaki elindult felfelé. Nymos összezárta a tenyerét és megszakította a testébe csorgó mágikus energia áramlását. Felmarkolt egy csipetnyi homokot, ráköpött, aztán a lyuk sarkába kente a ragacsot. Ugyanebben a pillanatban befejezte a varázslatot. A ragacs hirtelen narancssárga kagylóhéjjá nőtt és lezárta a nyílást. Lentről elfojtott, meglepett kiáltás harsant.

- Ez majd feltartja őket - jegyezte meg Nymos, és intett Agisnek, hogy kövesse.

A varázsló a tető túlsó részére sétált, ahol összecsavart kötél lógott egy falba illesztett csontgyűrűn. Nymos áthajította a kötelet a falon. Az agyaglap alól tompa pufogás hallatszott.

- Mindig sejtettem, hogy sietve kell majd távoznom - mondta a jozhal, és a hóna alá csapta a botot. - Nincsen sok időnk. Ezen a dugaszon hamar át fognak jutni.

Mielőtt Nymos elindult volna lefelé a kötélen, Agis megragadta a karját.

- Egy pillanat - suttogta, és lenézett az odalent húzódó szűk sikátorba.

Igazából nem is lett volna szükségük a kötélre, mert a sikátort félig elborító homok tompította volna a zuhanásukat. A porkupacok, szeméthalmok és az üzletek tisztán tartott hátsó bejáratai között keskeny, kitaposott ösvény kígyózott. Az egyik irányban a kikötőnegyed volt, míg az ösvény másik vége ehhez hasonló sikátorok útvesztőjébe vezetett.

A sikátor körülbelül ötven méterre innen a kikötő egyik utcájába torkollott, ahol most egy roppant termetű félóriás torlaszolta el az utat. A lény majdnem akkora volt, mint a körülötte magasodó házak, fejét albínó kank páncéljából készített sisak védte. Vértezetnek cserzett bőrből készült vaskos fűzőt viselt, alsóbb testtájait mindössze egy piszkosszürke szoknya védte. Egyetlen fegyvert szorongatott, egy obszidián tüskékkel kivert csontbunkót.

- Merre kell mennünk? - kérdezte Agis.

A varázsló csak pillanatnyi habozás után válaszolt.

- Nem tudom biztosan - felelte végül. - Évek óta nem jöttem le erről a tetőről.

- Akkor hogyan akarod megtalálni a hajónkat? - förmedt rá Agis a sikátorban csoszogó félóriásra nézve.

- Úgy hallottam, a Vörös Mekillot előtt horgonyozik.

- És az hol van?

- Nem messze a Kék Felhőtől, ami a közvetlenül Szürke Király után, a sarkon túl van, ami két háznyira...

- Akkor induljunk... de ne a kikötő felé - figyelmeztette Agis, és eleresztette a jozhal karját. - Egy őrszem közeledik abból az irányból.

Nymos bólintott, aztán elindult lefelé a kötélen. Agis megkockázatott egy pillantást a hátuk mögé. Az agyagdugasz kitartott, de egyre hangosabban hallatszott a templomosok kalapálása. Összegyűjtötte szellemi energiáját és használni kezdte az Ösvényt. Az erő most is igen lassan gyülemlett fel benne, akárcsak az előbb, a mólón, és a nemes már-már aggódni kezdett, hogy üldözőik előbb törik át az akadályt, mintsem felkészülhetne a csatára.

Amikor meghallotta a félóriás hangját, visszafordult és lenézett a sikátorba.

- A király nevében, megállni!

A félóriás bömbölése mennydörgésként visszhangzott végig a sikátoron, lesöpörte a homokot a falakról és az egyik szemétkupac alól kiugrasztott egy majdnem másfél méteres turkászcsigát. A félóriás futásnak eredt, roppant lábai ezüstös porfelhőt kavarva taposták a befújt homokot.

Abban a pillanatban, amikor Nymos leért a földre, azonnal megpördült és egy kank fürgeségével szaladni kezdett a sikátorba, miközben botjával hadonászva próbálta kikerülni a váratlan akadályokat. Ha Agis nem tudta volna, hogy vak, megesküdött volna, hogy a hüllő remekül lát.

- Állj! - harsogta a félóriás, és szöges bunkójával lesújtott az egyik üzlet hátsó falára. Csapásával dinnyényi lyukat ütött az agyagtéglákba.

Agis hátranézett, és amint meglátta, hogy a lejáratot eltorlaszoló akadályról reccsenve leválik egy nagyobb darab, leugrott a sikátorba. Csípőig süllyedt egy homokkupacba és az egész sikátort beterítette a porfelhő, amit a zuhanásával sikerült felkavarnia. A nemes kigázolt a szélfútta kupacból. Minden izma sajgott az erőfeszítéstől, tüdeje pedig majdnem szétrepedt a löszfelhőtől. Amikor végre kiszabadult, nem eredt Nymos után, hanem megfordult és szembenézett a varázsló üldözőjével.

A félóriás tompa tekintete a menekülő hüllőről a tyri nemesre vándorolt, aztán újult erővel megindult előre. Agis még soha nem látott senkit, aki ennyire hasonlított volna egy tomboló porszellemhez. A roppant termetű őrszemet deréktól lefelé kavargó homokfátyol borította, és minden egyes lépésével ezüstösen csillogó löszoszlopok emelkedtek a háta mögött.

Agis a saját bokája körül lebegő porfelhőre pillantott.

A félóriás megtorpant Agis előtt és a nemes felé nyúlt.

- Most elkaplak - mordult fel, és ütésre emelte a bunkóját.

- Nem. Én kaplak el téged - mondta Agis, és elugrott a lomha csapás elől.

Az Ösvény segítségével a lába körül kavargó porfelhőbe irányította szellemi energiáját, aztán oldalra vetődött. A kisméretű forgószél hirtelen a tízszeresére nőtt, szürke örvényként nyelte magába a félóriást és a sikátort betöltötte a hurrikán erejével tomboló szél fülsértő sivítása. Az őr dühösen felordított, amikor a szél ereje ledöntötte a lábáról. Aztán nekizuhant a Felcsavart Vitorla hátsó falának. Agist elborította a téglaszilánkok zápora, a levegőben pedig még több por kavargott.

A nemes futásnak eredt és fulladozva, köhögve követte Nymost. A háta mögött a félóriás megpróbált elmenekülni a fojtogató portölcsér elől, és tébolyult vagdalkozása közben lyukakat vágott a házak falába. Mindhiába - a homokvihar mindenhová követte.

Agis futó pillantást vetett a háta mögé, vajon a nyomába eredtek-e már a templomosok. Megkönnyebbülten látta, hogy nem lesz könnyű dolguk. A porörvény elnyelte az egész fogadót és őt ugyanúgy nem láthatta senki, mint ahogyan ő sem látta üldözőit.

Ezután megpróbálta utolérni Nymost. Mint remélte, nem okozott különösebb nehézséget. Kora reggel volt, ezért még kevesen jártak ezekben a hátsó sikátorokban. Agis hamarosan rábukkant a jozhal háromujjú lábnyomaira, aztán követni kezdte a csapást, át a kikötőt szegélyező omladozó nyomornegyeden.

Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy Nymos nem igazán tudta, merre tart. Gyakran kétszer is elhaladt ugyanazon a helyen, vagy megkerült egy épületet, csak azért, hogy végül visszatérjen eredeti útvonalához. A csapás helyenként olyannyira zavarossá vált, hogy Agis nem is tudta követni, és kénytelen volt egy-egy pénzdarabért cserébe segítséget kérni egy koszos képű kölyöktől vagy egy komor arcú édesanyától, akik megmutatták neki, merre látták a hüllőt. Sőt, olykor meg kellett keresnie azokat, akiktől Nymos megkérdezte, merre találja ezt vagy azt a bizonyos fogadót vagy ivót.

Végül a part menti út szélén bukkant ki a nyomornegyed kopott házai közül. Az út túloldalán mindkét irányban hosszú rakpart nyújtózott, ahol jelenleg hat toronymagas árbocú szlúp pihent keresztrudakra felcsavart hatalmas vitorlákkal. Mindegyik hajó körül rabszolgák sürgölődtek, építőköveket, gerendákat, gyapjút pakoltak ki a partra, sőt, az egyik bárkáról éppen egy erdlu-rajt tereltek lefelé - az erdluk magas, repülésre képtelen madarak voltak, éles csőrrel és hosszú lábakkal.

A dokk vége felé kétárbocos karavella lebegett az öböl felszínén. A szél belekapott a kibontott, szögletes vitorlákba, de azok egyelőre petyhüdten várták, hogy megfeszítsék őket. A köteleken több mint tucatnyian kúsztak és másztak, hogy felkészítsék a hajót az indulásra. A kormányos a mólót nézte, mint aki csak parancsra vár.

Agis sehol sem látta Nymost, a nyomai pedig menthetetlenül elkeveredtek az utat keresztező lábnyomok százaival.

- Úgy hallottam, bárkát keresel - szólalt meg egy csikorgó hang Agis mellett.

A nemes a hang irányába fordult, és azon kapta magát, hogy egy tarek nőstény állatias szemébe bámul. A teremtmény izmos lehetett, akár egy mul és olyan hosszú karjai voltak, hogy a keze a földet söpörte. Szögletes, elnagyolt csontozatú feje volt, csapott homloka és masszív szemöldökíve. Domborodó pofájában hegyes fogak sorakoztak, tömpe orrában rikító vörösen világítottak orrlyukai. Hegyes fülében három rézfüggő himbálózott - a városnak ebben a negyedében ez kisebbfajta vagyonnak számított, és mivel nyíltan viselte őket, azt sem titkolta, hogy kész elbánni azokkal, akik esetleg megpróbálnák ellopni az értékes fémet. Mocskos selyemnadrágot hordott, széles övvel, négy mellét mindössze egy bőr heveder takarta, néhány beletűzött csonttőrrel.

- Pillanatnyilag csak egy vak jozhalt keresek - válaszolta Agis óvatosan.

A tarek a karavella felé intett a fejével.

- Nymos a hajón van - mondta, aztán egyszerűen benyúlt Agis köpönyege alá és megmarkolta a pénzes erszényét.

A nemes megragadta a tarek karját, de nem volt elég ereje megakadályozni, hogy a nő letépje az erszényt.

- Képes vagyok megvédeni a vagyonomat - figyelmeztette Agis.

- Én meg képes vagyok elvenni tőled - vigyorgott gúnyosan a tarek és felemelte az erszényt. - De nem áll szándékomban. Mielőtt felengedlek a fedélzetre, tudnom kell, megengedheted-e magadnak a hajómat.

A tarek kinyitotta az erszényt, belenézett, aztán tűnődve felhúzta a szemöldökét.

- Kester a nevem. - Tizenöt ezüstöt halászott ki a zacskóból, majd visszaadta Agisnek az erszényt. - Ez elég lesz az első hétre.

- Ez nagyon drága - mondta Agis és nem tette el az erszényt. - Sőt, szemérmetlenül drága.

- Az - biztosította Kester, és a saját erszényébe szórta a pénzt. - De más hajót nem találsz, amivel Lybdos szigetéig követhetnéd a királyi flottát.

- Valószínűleg - felelte Agis, és összehúzta a pénzes zacskó száját. - Remélem, megéred a pénzedet.

- Néhányan azt mondják, igen... néhányan meg azt, hogy kalóz vagyok - válaszolta a nő, miközben átvágtak az úton.

- És mi az igazság? - kérdezte Agis. - Ha már ennyi pénzt fizettem neked, tudnom kell a választ.

A tarek vállat vont.

- Ezt még én is csak az adott pillanatban döntöm el.

Alig léptek a dokk kövére, amikor hátulról vakító fénynyaláb suhant el a nemes válla mellett. Fülsüketítő robajlás rázta meg az egész rakpartot, és a hajó egyik árboca szilánkokra hasadt. Agis és Kester a földre zuhantak, körülöttük sikoltozó rabszolgák nyüzsögtek. A hátukra fordultak, aztán a parti útra meredve feltápászkodtak.

Az út túloldalán a templomosnő meg a társa állt. Salust, az áruló tengerész ebben a pillanatban lépett ki a sikátorból, ahonnan Agis is érkezett. Néhány méterrel mögötte félóriás őrök trappoltak.

- Fogjátok el azt az embert! - kiáltotta a templomosnő, és Agisre mutatott. - Andropinis király nevében!

Kester a nemesre pillantott és felhúzta bozontos szemöldökét.

- Nymos nem említette, hogy a király el akar fogatni.

Amikor Agis látta, hogy ennyi ellenféllel kizárólag az Ösvény segítségével nem képes elbánni, a kardjáért nyúlt. A tarek azonban odakapott nyurga karjával, és lefogta a nemes kezét, mielőtt előhúzhatta volna a fegyvert.

- Bölcsebb lenne, ha a hüvelyében maradna - mondta.

A nemes Kester arcába bámult, és kezdte összegyűjteni az energiáját az Ösvény használatához.

- Úgy látom, ma kalóz leszel - mondta.

Kester arcán dühös fintor futott végig, de a szemét egy pillanatra sem vette le a templomosokról. Nem válaszolt.

Salust a két templomos közé lépett.

- A vérdíj az enyém - közölte Kesterre mutatva. - Nem osztozom ezzel a csempésszel.

Kester a férfira vicsorgott, aztán intett a templomosoknak, hogy lépjenek közelebb.

- Ha jutalom jár érte, kérem a részemet.

- És meg is fogod kapni - felelte a férfi templomos.

Társa meg a keservesen panaszkodó Salust társaságában elindult feléjük. A félóriás kísérők már indultak volna utánuk, de a nő egy intéssel visszaparancsolta őket.

- Urai vagyunk a helyzetnek - mondta a savanyú képű templomos, és kikerült egy kupac terméskövet. - Mindjárt indulunk tovább.

Kester hirtelen eleresztette Agis karját és előkapott egy tört a mellére erősített hevederből.

- Az enyém a nő! - sziszegte.

Egyetlen csuklómozdulattal a templomosnő torkába hajította a tőrt. Az a nyakához kapta a kezét, aztán hörögve a földre zuhant.

Még le sem ért a porba, Agis már nyúlt is Kester egyik tőréért. Azzal tisztában volt, hogy ilyen messziről képtelen pontosan hajítani, de tudta, mit kell tennie. Kirántotta a fegyvert a hevederből, a második templomos felé hajította, aztán az Ösvény segítségével célba irányította. A tőr ugyanott találta el a férfit, mint a nőt.

Salust elfehéredő arccal hátrálni kezdett. Az út túloldalán ácsorgó félóriások dühödten felordítottak, majd a rakpartra léptek. Viszont nem kezdtek el rohanni. Túlságosan méretesek voltak, és könnyen felbukhattak volna egy ládában vagy egy rabszolgában.

- Köszönöm, hogy kiálltál mellettem - mondta Agis.

- Már kifizettél - felelte a tarek nyersen. Újabb tőrt húzott elő a hevederből. - Legközelebb lassabban nyúlok az ezüstödért.

Ezzel Salust felé hajította a tőrt. A penge mélyen a tengerész mellkasába fúródott. A férfi összecsuklott, és utolsó erejével egy elhaladó félóriás lábába kapaszkodott. Az állatias lény dühösen lerúgta magáról a haldokló férfit, aztán Kester felé suhintott a bunkójával. A tarek könnyedén kikerülte a csapást, és a félelmetes fegyver egy közeli hajó oldalán csattant.

Agis előhúzta a kardját és felkészült a félóriások támadására.

Kester megragadta a karját.

- Felesleges harcolni velük - mondta. - Ezek a barmok nem képesek elkapni a magunkfajtákat.

- Akkor miért ölted meg Salustot? - kérdezte Agis hátrapillantva. A rémülten szaladgáló rabszolgák és kikötői felügyelők között félóriások botladoztak - ládákat rugdostak le a mólóról és bőszen káromkodtak.

- Sohasem bíztam meg benne - felelte a tarek, aztán futásnak eredt és a karjánál fogva maga után húzta a nemest.

Elrohantak a halomba rakott gyapjúbálák mellett, átverekedték magukat a rikoltozó erdlukon, aztán Kester karavellája felé vették az irányt. Amikor közelebb értek a hajóhoz, Agis észrevette a mindkét oldalon felsorakoztatott tucatnyi katapultot és nyílvetőt.

- Minek ezek az ostromgépek?

- Óriások. - Kester nem is mondott többet. Megragadta a tatról lelógó vastag kötelek egyikét, Agis kezébe nyomta, aztán ő is megmarkolt egyet. - Indulás, Perkin! - ordította, miközben elindult felfelé. - Irány Lybdos és ne sokat totojázz!

- Nem Lybdos - helyesbített Agis, aki majdnem lezuhant a kötélről, amikor a hajó zökkenve meglódult előre. - Először fel kell hajóznunk a torkolatba.

Kester mogorván végigmérte.

- Nem jó - mondta. - Ezek után nincs sok kedvem ismét elhajózni Balic előtt. A flottának pedig nagy az előnye. Minden óra számít.

- Nem érdekes. Mielőtt eltűnnénk, be kell tartanom egy ígéretemet - felelte Agis, és megkapaszkodott a hajópalánkban. - Ha pedig van egy kis szerencsénk, a barátom akár meg is állíthatja azt a flottát.

- Ha ezt akarod... - mondta Kester, aki egyik kezével a kötélen lengedezett, a másikkal pedig áttolta a nemest a mellvéden. - De így többet kérek.

 

Negyedik fejezet:

A BAZA-SZOROS

Az Iszaporoszlán szél alatti oldalán derengő bizonytalan alak Tithian szerint nem lehetett sziklatömb. Egyrészt úgy tűnt, párhuzamosan mozog a hajóval, másrészt a körvonalai leginkább egy gigászi vállon ülő roppant fejre emlékeztettek. Viszont a csekély távolság ellenére - ötven méter sem választhatta el tőlük - Tithian nem volt benne biztos, pontosan mit lát. Ötödik napja egyfolytában süvöltő szélvihar korbácsolta a tengert és a levegőbe került rengeteg por miatt a hajó orrából még a tatfedélzetet sem lehetett tisztán látni.

Tithian a mellette álló elsőtiszthez fordult, aki tömör üvegből készült kúpot emelt a szeméhez.

- Mi az ott? - kérdezte az alakra mutatva.

- Egy óriás - felelte a tengerész. - De ne aggódj. A Baza-szorosban járunk. Hamarosan mélyebb iszapra érünk, és oda már nem követhet minket. - Megnyugtató szavai ellenére a fiatalabb férfi hangjából kicsendülő elfogódottság elárulta, hogy ideges.

- Add csak ide a királyi szemet - mondta Tithian, és kikapta az üvegkúpot a tengerész kezéből.

- A hajó megvakul nélküle, Tithian király! - tiltakozott a férfi. - Itt nagyon sekély a homok!

Tithian rá se hederített a panaszkodó elsőtisztre, hanem egyszerűen lehúzta a szeméről a porvédő maszkot és a mocskos üveglencsék helyére a kúp szélesebbik végét illesztette. A csúcsot a homályos alak felé fordította. Andropinis varázslatának köszönhetően az üvegen keresztül szemlélődő Tithian látását már nem zavarta a homokvihar.

Az a valami határozottan egy óriás volt. Fején hosszú fonatokba csavart, zsíros haj lengedezett, kavicsszerűen érdes vállát durva sörte borította. Arca olyan volt, mint egy rágcsáló meg egy ember vonásainak a keveréke és ehhez társult még csapott homloka, lecsüngő füle, mélyen ülő szeme és két üregnyi lyukban végződő hegyes orra. Szájából tucatnyi repedezett agyar meredt elő, görbe állán mohaszerű szakáll lengedezett.

- Ilyen ocsmány óriás nincsen még egy a világon - mordult fel Tithian. - Fylo! - Az elsőtiszthez fordult. - Állítsátok meg a hajót! - parancsolta.

Navarch Saanakal, a királyi flotta főtemplomosa lépett Tithian mellé. Félelf volt, de még társainál is nyúlánkabbra, karcsúbbra nőtt: két fejjel magasodott Tithian fölé. A porvédő maszk koszos üveglencséi alatt halványbarna szemek villantak, tüzesen, akár a parázs. Keskeny, éles vonású arca volt és csontos orra, de a feje nagy részét eltakarta az orrát védelmező vörös selyemsál.

- Az Iszaporoszlán nem holmi csónak, felséges úr - mondta erőltetett udvariassággal. - Nem lehet egyetlen pillanat alatt megállítani. - Elvette a királyi szemet és visszaadta az elsőtisztnek. - Ha nem haragszik... Satchetnek szüksége van rá a hajó irányításához.

- Akkor forduljunk meg - parancsolta Tithian, és a szél alatti oldalon kavargó porfelhőbe mutatott. - Beszélnem kell azzal az óriással!

Navarch Saanakal csak a szemét forgatta.

- Az Iszap-tengeren az ember inkább elkerüli az óriásokat, felséges úr - mondta. - Ha ez nem sikerül, irány a mély homok vagy jöjjön a harc, ha nem maradt más lehetőség... de nem szoktunk velük beszélgetni.

- Az az óriás az enyém - közölte Tithian, és visszahúzta a szemére a porvédő szemüveget. - Meg kell tudnom, mit keres itt. Fontos dolga lenne Balic előtt, a pusztaságban.

- Rendben van - sóhajtotta Navarch Saanakal. Az elsőtiszthez fordult: - Forduljunk meg. A flotta többi hajója vegyen minket körül félkörben, és az Iszaporoszlán legyen középen.

Miközben a tiszt elindult, hogy kiadja a parancsokat, Tithian kinézett a tengerre. Mindent eltakart a gyöngyszín porfátyol, elmosódott a határ az ég meg a tenger felszíne között. Még a napkorong is majdnem teljesen eltűnt, mindössze halovány, narancssárga ragyogás jelezte a helyét.

A rossz látási viszonyok ellenére a király állhatatosan fürkészte a ködszerű kavargást, hátha meglátja Fylót. Akárhogy is nézte, az óriás jelenléte semmi jót nem jelentett. Ez az idióta vagy megölte Agist és követte Tithiant a Baza-szorosig, vagy rájött, hogy a „barátja” nem fog visszatérni soha, és szabadon engedte a nemest.

A király maga sem tudta, melyik megoldásban reménykedett igazán. Ha Agis él, bizonyára a nyomában van és kétségtelenül eltökélt szándéka felelősségre vonni a Kled elleni rablótámadásért. Előbb vagy utóbb utol fogja érni, és valószínűleg kénytelenek lesznek megküzdeni egymással.

A király ezt semmiképpen sem akarta. Túlságosan élénken élt még benne ifjúkori barátságuk emléke. Tithian szinte még most is hallotta a kamasz Agis könyörgését, amint éppen le akarja beszélni arról, hogy kiosonjon az akadémiáról egy kis éjszakai tivornyázásra, aztán pedig vigasztalni próbálja, amikor a mester parancsára csomagolnia és távoznia kellett az iskolából. Később, miután Tithianból Kalak templomosa lett és ezzel elárulta nemesi származását, találkozott egyszer Agisszel, aki több ifjú nemes társaságában járta az Elf Piacot. Egyik sértés követte a másikat, aztán a veszekedés verekedéssé fajult, de Agis a fiatal templomos oldalán harcolt, megmentve egy kiadós veréstől. És természetesen nem feledkezhetett meg arról, mi történt az öccse halála után...

De Tithian most nem engedhette meg magának az efféle gondolatokat, addig biztosan nem, amíg nem tudta, meg kell-e ölnie Agist. Lehunyta a szemét, nagy erőfeszítéssel elhessentette kétségeit, aztán felpillantott és az elsőtisztre nézett.

- Látod az óriásomat? - kérdezte.

- Nem - jött a válasz. - Túlságosan megelőztük.

Tithian sarkon fordult, hogy alaposan lehordja Navarch

Saanakalt, amiért szem elől veszítette Fylót, de a templomos azonnal kész volt a válasszal.

- Húsz hajónk kutat az óriásod után, tehát előbb vagy utóbb úgyis megtaláljuk - mondta a félelf, aztán a tisztre nézett. - A katapultokhoz rendelt rabszolgák álljanak készenlétben. Ez minden hajóra vonatkozik.

- Nem megöletni akarom Fylót - tiltakozott Tithian. - Legalábbis még biztosan nem.

- Nem áll szándékomban megölni, de lehet, hogy nem lesz hajlandó beszélni - felelte a főtemplomos. - Amíg sikerül rávennünk a békés együttműködésre, talán nem ártana, ha csatlakoznál Ictinishez. A parancsnoki hídon a lebegtetők gödre a legbiztonságosabb hely.

A kapitány egy sekély, nyitott mélyedésre mutatott, közvetlenül a kormány előtt, ahol az Ictinis nevű, ősz hajú férfi ült és egy csiszolt obszidián félgömbre szorította tenyerét. Nyúzott arcával leginkább egy nyomorúságos koldusra emlékeztetett, de az ujjain csillogó aranygyűrűk elárulták valódi rangját. Ictinis lebegtető volt, a különlegesen képzett elmefürkészek egyike, akik az Ösvény erejével a portenger felett tartották a hajót. Mentális energiáját az obszidián félgömbbe irányította, onnan pedig a hajótörzsbe. Nem volt könnyű munka, komoly testi és szellemi erőbírást igényelt.

Tithian lecsusszant arra az apró padra, ahol a lebegtető ült, miközben a tanítványait oktatta. Az utóbbi öt napban a király nem kevés időt töltött ezen a széken, miközben megpróbálta elsajátítani Ictinis művészetét. Valójában nem érdekelte túlságosan, miként lehet a levegőben tartani egy hajót, viszont meg akarta érteni a félgömb működését, mert rendkívül hasonlított azokra az obszidián gömbökre, amelyekkel a máguskirályok megcsapolták alattvalóik energiáját, amikor leghatalmasabb varázslataikhoz folyamodtak.

Mivel Tithian még csak öt éve tanulta a varázslás fortélyait, még egyetlen olyan erősebb varázslatot sem ismert, amit ne tudott volna a szokott módon megidézni. Azonban szöget ütött a fejébe a gondolat, hogy esetleg egy gömb segítségével kiterjeszthetné korlátozott képességeit. Ráadásul gyanította, ha még most megtanulja, miként irányíthatja az energia áramlását az obszidiánon keresztül, később sokkal könnyebb dolga lesz, amikor a leghatalmasabb varázslatokat tanulja majd.

Ictinis hirtelen felkapta a fejét és vörös karikákkal szegélyezett szeme tágra meredt az ijedtségtől. Tithian először attól tartott, hogy az öregember rosszul lett, de a lebegtető Saanakalt kereste, hogy közölje vele az üzenetet, amit most kapott a gömbön keresztül.

- Phaedras kapitány jelenti, hogy amint megkezdte a fordulatot, óriásokat vett észre, akik falat alkotva elállják a szoros bejáratát, méltóságos uram - mondta Ictinis.

- Mifélék? - érdeklődött Saanakal. - És mennyien vannak?

Ictinis visszafordult a félgömbhöz. Pillantása elhomályosult, ahogy mondta:

- Körülbelül ötvenen lehetnek. Mind szörnypofájúak.

- Szörnypofájúak? - kérdezte Tithian.

- Az óriások népe két nagy csoportra osztható, az emberformákra és a szörnypofájúakra - magyarázta a kormánynál álló tengerész, egy fiatal nő, akinek az arcát teljesen eltakarta porvédő szemüvege és selyemsálja. A hangja ugyan nyugodtan csengett, de olyan szorosan markolta a kormányt, hogy alkarján kidagadtak az erek.

Saanakal fintorogva az előttük kavargó ködbe meredt.

- Az túl sok - jegyezte meg a fejét csóválva. - Bizonyára Lybdosról jöttek.

Tithian kimászott a lebegtető mellől.

- Miért? - kérdezte.

- Meg akarnak támadni. Mindössze néhány napnyira járunk Lybdostól, és a szörnypofájúak nem engednek idegeneket a sziget közelébe - magyarázta a kapitány. - Most azonban kérlek, fáradj vissza a lebegtetők gödrébe.

Tithian nemet intett.

- Látni szeretném, mi történik.

- Akkor állj félre! - csattant fel Saanakal, és a mellvéd felé intett. - Mindjárt harcolni fogunk.

Tithian már szóra nyitotta a száját, hogy tiltakozzon a durva bánásmód ellen, de végül nem szólt semmit, és megtette, amire kérték. A csata után is bőven lesz alkalma megfenyíteni a főtemplomost.

Saanakal az elsőtisztre pillantott.

- Terep?

- Hét alacsony sziget balra - jelentette a fiatalember, majd a hajó jobb oldalát is végigpásztázta a királyi szemmel. - Elszórtan sziklatömbök... nem, inkább óriások lesznek azok... fél mérföldnyire jobbra. Újabb ötvennek becsülöm a számukat. - Leeresztette az üvegkúpot és Saanakalra nézett. - Bekerítik ezt a szárnyat.

- Láncoljátok a katapultok kezelőit a fegyverekhez - mondta Saanakal különösen nyugodt és csendes hangon. - Hozzátok fel a varázslót. Készítse elő Balic tüzét.

Az elsőtiszt arcából kifutott a vér és nyelt egy nagyot.

- Ahogy parancsolod, méltóságos uram.

Miközben az elsőtiszt továbbította a parancsokat a hajó többi részébe, Saanakal Ictinishez fordult.

- Sorba rendezni a hajókat. A Lirrek dala vezeti a szigetek elleni rohamot, de tilos megtörni a formációt. Minden hajó Balic tüzét használja a katapultokban.

- Igenis, méltóságos úr - válaszolta Ictinis. Visszafordult a fekete félgömbhöz, és a következő pillanatban élettelenné vált a pillantása.

Tithian a tatfedélzet korlátjához lépett, hogy onnan figyelje az előkészületeket, és remélte, hogy a legénység addig a homok felett tartja a hajót, amíg megtalálja Fylót. A király nem is sejtette, vajon miféle szerepe lehet annak a termetes baromnak a rajtaütésben, de biztosan nem véletlen, hogy az óriás éppen most bukkant fel a Baza-szorosban.

Odalent, a főfedélzeten a legénység féltucatnyi tagja a katapultokkal küszködött. A kötelek hátborzongató nyöszörgéssel tiltakoztak, amikor az izmos törpe rabszolgák a hosszú forgatókaroknak feszültek és küszködve próbálták leszorítani, a helyükre szíjazni a katapultok kosárrészét. Mindegyik fegyver mellett egy templomos is állt, nem könnyítve meg a törpék dolgát: korbácsot suhogtattak a törpék kopasz feje felett és ordítva sürgették őket.

Mindegyik katapult mögött egy kavicsos porral megtöltött kőtartály tornyosult. A hajó varázslója, egy busa fejű, ősz hajú férfi a fedélzet túlsó végében várakozott. Két segéd kísérte, egyikük egy kézikocsira erősített, fekete sárral teli kádat gurított, a másik hosszú nyelű merőkanalat szorongatott.

A varázsló parancsára a segéd megállította a kocsit az első katapultnál, társa pedig egy kanálnyi fekete sarat öntött a kőtartályokban tárolt porra. A varázsló a fedélzet felé fordította a tenyerét, majd varázsolni kezdett. A művelet a szokásosnál tovább tartott, mert az Iszap-tengerben nem sok növény nőtt, így a szükséges energiát egy távoli szigetről kellett megcsapolni.

Amikor a varázsló összegyűjtötte a szükséges energiamennyiséget, ráolvasta a varázslatot a keverékre. Tüzesen izzó, sárga villanás futott az ég felé, végigszáguldott a keresztrudakon és füstcsíkot lobbantott a vitorlákból. Orrfacsaró, csípős szag sodródott a tatfedélzeten, a keverék pedig természetellenes, aranyszín fénnyel égni kezdett.

Amikor a varázsló a következő katapulthoz lépett, Tithian visszafordult a korláthoz és kinézett a tengerre. Az óriásokat még mindig eltakarta a kavargó porfüggöny, de annyit azért látott, hogy a flotta zárta sorait. Jobb oldalon a Wyvern haladt, olyan közel, hogy az orrából egy erős férfi át is ugorhatott volna Tithian mellé. Tisztábban látta a Wyvern orrában álló, betöltött nyílvetőben pihenő fatörzsnyi szigonyokat, mint saját hajója fedélzetét.

A varázsló az utolsó kőtartályban is fellobbantotta a tüzet aztán az orrfedélzetre ment, hogy a nyílvetők között várja meg a csata kezdetét. A katapultok legénysége helyükre lökte a tüzelőkarokat, és csontlapátokkal a kezükben várták, hogy az óriások felbukkanásakor újra megtölthessék a fegyvereket. A legénység többi tagja - leszámítva azokat, akikre szükség volt a köteleknél - a főfedélzet közepén toporgott. A csapat egyik fele fogazott lándzsákat markolt, a másik fele pedig tűzoltásra készen homokkal töltött zsákokat szorongatott. A vitorlák csapkodásán és a tűz ropogásán kívül nem hallatszott más zaj.

- Phaedras kapitány kilőtte a katapultokat. - Ictinis elhallgatott, aztán befejezte a jelentését: - A Lirrek Dala elsüllyedt.

- Ilyen gyorsan? - kérdezte Tithian hitetlenkedve.

Saanakal bólintott, és a hajón még nagyobb lett a csend, mint az előbb. Tithian a párkányhoz lépett és az áthatolhatatlan kavargásba meredt. - Áruld el, Saanakal, mennyi óriást tudunk legyőzni?

- Egy maréknyit - vallotta be a főtemplomos színtelen hangon.

- És a flotta nem maradhat meg?

- Nem valószínű - felelte Saanakal. - Körülöttünk sekély a homok, ezért képtelenek vagyunk kikerülni az ellenfeleinket... és még senki sem élte túl száz óriás támadását.

Elölről, a porfüggöny mögül több tucat egyszerre felcsapódó katapult tompa csattanása hallatszott. Sárga fénycsíkok hasították fel az eget, majd tüzes záporesővé robbantak az ív tetején. Mire az izzó cseppek leértek a tenger felszínére, egybefüggő, arany lángfüggönnyé álltak össze. A messzeségben tompa ordítás és bömbölés harsant, ami inkább hasonlított a vadállatok hörgésére, mint emberforma lények kiabálására.

- Az Óriások Ostora támad, uram.

A lebegtető szinte be sem fejezhette a mondatot, amikor az elsőtiszt felkiáltott:

- Kövek!

- Katapultokat! - ordította Saanakal azonnal.

Tithian időben fordult meg ahhoz, hogy megpillantsa az Iszaporoszlán mellett felbukkanó tucatnyi óriást. Még éppen látta az emberszabású, hatalmas testeken ülő állatfejeket - madarakat, oroszlánokat, wyverneket, kankokat és egyéb fajzatokat -, aztán a kavargó ködből záporozni kezdtek feléjük a sziklák. A többségük a hajó előtt csapódott a tengerbe és ezüstös porfelhőt kavart fel. Négy sziklatömb célba talált, és mennydörgésszerű robaj rázta meg a fedélzetet.

Az egyik kődarab szilánkokra zúzta az orrban álló nyílvetőt. A szorosra feszített kötelek elpattantak, és a felcsapódó huzalok a kezelők felét átszórták a palánkon. A főfedélzetbe két szikla csapódott, kank méretű lyukakat ütöttek a deszkákba és vagy fél tucat fegyveres tengerész zuhant a lenti raktérbe. Az utolsó lövedék telibe talált egy Balic tüzével megtöltött tartályt. Öt törpe rabszolga ordított fel a fájdalomtól, amikor a sárgás lángnyelvek végignyalták a vállukat. Égő, szirupszerű folyadék csorgott végig a fedélzeten.

Az előrerohanó tűzoltók a lángokra borították homokzsákjaik tartalmát. A katapultok kezelői ugyanebben a pillanatban húzták meg a kioldóköteleket, hogy viszonozzák az óriások támadását. Még a megégett törpék is elsütötték fegyvereiket, bár közben végig ordítottak a fájdalomtól.

Balic tüze lángoló csíkot húzva, hangos sziszegéssel távolodott a hajótól, megvilágította az eget és olyan csípős bűzt hagyott maga után, hogy Tithian úgy érezte, mindjárt megfullad a kaparó füsttől. Amikor a tüzes golyóbisok elérték ívük legmagasabb pontját, a hajó varázslója felemelte bütykös ujját és felkiáltott:

- Zápor!

A gömbök szétrobbantak és izzó cafatokra szakadva zuhogtak lefelé, teljesen elborítva mindent, amit odalent találtak. Egy pillanatra csend borult a tájra, aztán a következő pillanatban maga a homoktenger lobbant lángra és zsíros, fekete füstöt öklendezett a levegőbe. Fájdalmas sikolyok kórusa robajlott végig a tenger felett és tört meg a hajótörzsön. Aztán a homok lassan elnyelte a lángokat és a kiáltások is elhaltak.

Amikor a füst szétoszlott, a hajóra támadó tizenkét óriás nyomtalanul eltűnt. A tengerészek egy pillanatra abbahagyták a tűzoltást és hangos ujjongásban törtek ki. A törpék egyszerűen csak leeresztették a katapultokat. Az öt megégett rabszolga képtelen volt teljesíteni a feladatát, bármennyire durván csattogott felhólyagzott hátukon a korbács.

Tithian Saanakalhoz fordult.

- Mintha azt mondtad volna, hogy nekünk végünk.

- A varázslónk ez alkalommal tökéletesen időzített - mondta a főtemplomos, és a tengerre mutatott. - Ha viszont elhagyja a jó szerencséje, mi is elpusztulunk.

Tithian a jelzett irányba pillantott, és hideg marok szorította össze a szívét. Az előző összecsapás hevében teljesen meg is feledkezett a többiekről. Iszonyodva bámulta a Wyvern felé robogó nyolc óriást. Mindegyikük egy faltörő kost szorongatott a kezében.

A Wyvern orrában elsütötték a nyílvetőt. Fatörzsnyi méretű lándzsa vágódott az egyik kecskefejű óriás mellébe. Egy kígyófejű szörny pikkelyes torkát szigony ütötte át. Mindkét támadó azonnal felbukott, és úgy elnyelte őket a homok, mintha soha nem is léteztek volna. A maradék hat óriás azonban telibe kapta a hajót: faltörő kosaik hatalmas lyukakat hasítottak a törzsbe és csapásaik erejébe még az árboc is beleremegett.

A lyukakon vízként ömlött befelé a homok, de a lebegtetőnek így is sikerült a levegőben tartania a sónert. Lándzsát markoló tengerészek hada rontott az óriásokra, miközben a katapultok legénysége lapátokkal szórta át a palánkon Balic tüzét.

Erőfeszítéseiket nem sok siker koronázta - az óriások könnyedén félrecsapták a lándzsákat és kikerülték az ügyetlenül feléjük szórt lángokat. Megragadták a hajótörzsbe szaladt faltörő kosokat és egyszerre tolták felfelé az összeset. A még mindig lebegő hajót nem volt nehéz felfordítani. Az emberek, a fegyverek, a rakomány - minden, ami nem volt rögzítve - pörögve hullott alá a homoktengerbe. Miután a lebegtető és az obszidián félgömb is eltűnt, a Wyvern felhőt kavarva csapódott a porba.

Nagyjából a háromnegyedéig merülhetett el, amikor feneket ért és megállt. A túlélők azonnal megrohamozták az iszapból kimagasló részeket, de nyilvánvaló volt, hogy nem húzhatják sokáig. Amikor az Iszaporoszlán távolodni kezdett a roncstól, az óriások faltörő kosaikat bunkósbotokként használva nekiálltak, hogy szilánkokra zúzzák, ami a hajóból megmaradt.

Tithian Saanakalhoz fordult.

- Vond vissza az előző parancsot - mondta. - Senki se meneküljön a szigetek felé. Utasítsd a hajókat, hogy bocsátkozzanak közelharcba az óriásokkal. Amikor az óriások megpróbálják feldönteni a hajót, zúdítsák rájuk a tüzet a mellvédről.

A főtemplomos úgy bámult rá, mint egy eszelősre.

- Ez öngyilkosság! - nyögte ki végül. - Hajók nélkül...

- Az óriások mindenképpen elsüllyesztik a hajóinkat. Ennyi erővel akár magunkkal is vihetnénk néhányat a halálba - válaszolta Tithian. Az első tisztre és a kormányosra pillantott, és hozzátette: - Van még itt valaki, aki inkább harc közben, mint gyáván akar elpusztulni?

A kormányos felelt elsőnek.

- Én engedelmeskedem a parancsaidnak, méltóságos uram - közölte Saanakallal. - De szívesebben halnék meg harcban.

Több fiatalabb tiszt is csatlakozott hozzá, ami még jobban felbőszítette Saanakalt.

- Csendet! - ordította. Pillantása visszatért Tithianra. - Mivel Andropinis király arra utasított, kövessem a parancsaidat, eddig teljesítettem is a kívánságaidat. De amit most kérsz, az őrültség. Nem fogom megtenni.

- Akkor lázadónak kell tekintenem téged - vágott vissza Tithian. Kezével megérintette a vállán lógó batyut, de nem nyúlt bele.

- Miért lázadás, ha nem vagyok hajlandó lemészároltatni a flottámat? - csattant fel a főtemplomos.

- A flottádnak mindenképpen vége - közölte Tithian, és közelebb lépett Saanakalhoz. - Akkor meg mitől félsz? A dicsőséges haláltól?

- Mindig van remény...

- Igazán? - mordult fel Tithian gúnyosan. Ictinisre nézett.

- Hány hajónk maradt? - kérdezte.

- Tizenegy - felelte a lebegtető. - Nem, most már csak tíz.

- A sónerek úgy süllyednek, akár a kövek, Navarch. Csak azoknak van esélyük a túlélésre, akik képesek hajó nélkül átkelni a homokon. - Tithian végigmérte a tatfedélzeten összeverődött fiatal tiszteket, aztán hozzátette: - Kik azok? A varázslóitok, a lebegtetőitek és talán a kapitányaitok?

A főtemplomos arca vörössé vált a dühtől. Keserű suttogás csapott fel az összegyűlt tisztek között.

- Bizonyára van nálad egy varázsgyűrű vagy egy talizmán, amivel biztonságos helyre juthatsz - erősködött tovább Tithian. Ugyan nem is sejtette, vajon Saanakal tényleg rendelkezik-e efféle holmival, ésszerű következtetésnek tűnt feltételezni, hogy igen... és a legénységnek ennyi éppen elég volt. - Talán ezért nincsen kedved közelharcba bocsátkozni. Ha a hajó elsüllyed, elmenekülhetsz. De egy óriás markából már semmilyen varázserő nem menthet ki.

- Még egy szó, és kilövetlek a katapultból - sziszegte a főtemplomos. - Most pedig parancsolom, térj vissza a lebegtető mellé és hagyd rám a flotta irányítását!

- Hogy a legénységed elpusztuljon, míg te elmenekülsz? - jegyezte meg Tithian fejcsóválva. - Azt már nem.

- Vigyétek le - parancsolta Saanakal, és intett az első tisztnek.

Mielőtt bárki megmozdulhatott volna, Tithian a férfi szemébe nézett.

- Ezt a flottát maga Andropinis bocsátotta a rendelkezésemre - közölte. - Ha Navarch Saanakal megtagadja az utasításaimat, uralkodója parancsával száll szembe. Még így is van kedvetek csatlakozni hozzá?

Amikor a főtemplomos látta, hogy az első tiszt meg sem moccan, szitkozódva a tőréért nyúlt.

- Elég ebből!

- Szerintem nem - mondta az első tiszt, és megmarkolta Saanakal karját. - Ha meg kell halnom, hát haljak meg úgy, ahogyan leéltem az életemet... ahogyan Andropinis király kívánja.

Ezzel átnyújtotta a királyi szemet a kormányosnak és egyetlen mozdulattal átlökte a templomost a palánkon. A rémülten felordító Saanakal a köpönyege zsebéhez kapott. De mielőtt előhúzhatta volna, amit ott rejtegetett, elnyelte a homok.

Tithian elismerő biccentéssel nézett végig a legénységen.

- Készüljetek fel a katonákhoz méltó halálra - közölte velük. - Csatába!

Amikor a döbbent tisztek nekiláttak kiadni a parancsokat, Tithian szólt a lebegtetőnek, hogy továbbítsa az utasításait a túlélő hajóknak. Utána kivette a kormányos kezéből a királyi szemet és fürkészni kezdte a kavargó porfüggönyt.

- Mit keresel? - kérdezte a nő.

- Az óriásomat - válaszolta Tithian.

Nem kellett hozzá sok idő, hogy megtalálja azt, akit keresett. Pillanatokon belül rábukkant Fylo ocsmány alakjára. A félóriás egy csapat élén éppen egy másik hajó felé tartott. Az óriások már elhajították a sziklákat és most a sűrű homokot taposva, faltörő kosokat szorongatva caplattak a sóner felé.

A hajón kilőtték a katapultokat, de a varázsló rosszul időzítette a parancsszót és a lángok az óriások mögött záporoztak a tengerre. Ettől függetlenül a csata még közelről sem volt lejátszva. A palánk mellett Balic tüzével töltött kőtartályok sorakoztak, hogy a támadókra zúdítsák őket és a nyílvetők legénysége is kivárta, amíg a támadók közelebb érnek.

Tithian átnyújtotta a királyi szemet az egyik fiatal tisztnek.

- Melyik hajó az?

- A Királyi Szerető - felelte a férfi.

- Jó - mondta Tithian, és Fylo ronda arcára mutatott. - Látod azt az óriást?

- Amelyiknek emberszerű feje van?

- Igen. Tartsunk egyenesen feléje - felelte Tithian. Utána a lebegtetőhöz fordult. - Közöld a Királyi Szeretővel, hogy várjanak a támadással. Csatlakozunk hozzájuk és megszabadítjuk őket ettől a csürhétől.

A következő néhány percben Tithian komor csendben figyelte, amint az Iszaporoszlán megközelíti az óriásokat. A támadók gyanúsnak találták a hajó tétlenségét, és sokkal óvatosabban igyekeztek a Királyi Szerető felé. Viszont most már olyan közel értek a hajóhoz, hogy a faltörő kosokat felemelve bármelyik pillanatban rohamra indulhattak ellene.

- Saba kapitány engedélyt kér a védekezésre - jelentette a lebegtető.

- Nem! - köpte Tithian.

- Nem érünk oda időben! - tiltakozott a kormányos. - Ha nem állnak ellen...

- A Királyi Szeretőnek mindenképpen vége! - csattant fel Tithian. - És nem akarom, hogy bárki megölje az óriásomat... legalábbis még nem.

A tisztek többsége kétkedő pillantásokat váltott egymással, de csak egyikük merészelt megszólalni:

- Miért nem?

- Csak ő tervelhette ki ezt a rajtütést, és tudni akarom, miért... mielőtt kiszabnám rá rettenetes büntetését - válaszolta a király. Visszafordult Ictinishez. - Közöld Saba kapitánnyal a következőket: ha az óriások megtámadják a hajót, Tyr királyának a mágiája fogja megvédelmezni... de csak akkor, ha nem zavarnak meg az ellentámadással.

A lebegtető elküldte az üzenetet.

A következő pillanatban Tithian és a tisztek tanúi lehettek, amint Fylo és az óriások nekirontanak a Királyi Szeretőnek. Mivel a legénység semmilyen ellenállást nem tanúsított, a roham ereje szabályosan letépte az orrfedélzetet a hajóról. A nyílvető lövedéke ártalmatlanul suhant el a semmibe, a tűzzel töltött tartályok felborultak és lángoló pokollá változtatták a fedélzetet. A tengerészek és a törpék átvetették magukat a palánkon és gyötrelmesen sikoltozva, hosszú füstcsíkokat húzva maguk után eltűntek a porban és végleg elhallgattak.

Termetes férfi lépett Tithian elé. Selyemsálja leoldozva lógott a nyakában. Összeszorította a száját, pufók arca falfehérre sápadt az előbb látott iszonyattól.

- Azt mondtad, megmented őket! - nyögte.

- Ugyan már - felelte Tithian. Tenyerét közben lopva, a háta mögött a fedélzet felé fordította és elkezdett energiát gyűjteni egy varázslathoz. - Hallottátok, mit mondtam az előbb: a Királyi Szerető sorsa megpecsételtetett. Tudhattátok hát, hogy hazudok, amikor azt az ígéretet tettem.

- Úgy tűnik, hogy amikor átlöktem Navarch Saanakalt a palánkon, csak egy gyávát cseréltem le egy hazugra - mordult fel az első tiszt és Tithian felé lépett. - Azt mondtad, óriásokat ölünk... nem pedig a tiédet védelmezzük!

- A flotta már most több óriással végzett az én parancsnokságom alatt, mint Saanakal irányításával összesen!

Ezzel felmarkolt egy csipetnyi port a mellvédről és a levegőbe hajította. Amint kimondta a bűbáj szavait, az első tiszt, a kormányos és a tisztek mind a fedélzetre rogytak. Porvédő maszkjuk alatt is látszott, hogy lecsukódott a szemük. A kormánynál immáron nem állt senki, és a hajó egyenesen a lángoló Királyi Szerető felé kanyarodott.

Amint Tithian sónere orral a tüzesen izzó roncsnak vágódott, a hajó varázslója levetette magát a palánkról. Legalább száz métert tehetett meg a szigetlánc felé, mielőtt egy óriás agyoncsapta volna.

Az Iszaporoszlán vitorlája lángba borult és füst hömpölygött végig a főfedélzeten. A tengerészek meg a rabszolgák egyszerre ordítottak fel a rémülettől, egyszerre néztek fel, vajon mi történhetett, aztán a következő pillanatban az egész hajó megremegett, amikor az orra a Királyi Szerető palánkjának vágódott.

- Ideje indulni - mondta Tithian.

A király energiát gyűjtött egy újabb varázslathoz, majd a lebegő-bűbáj segítségével a levegőbe emelkedett. Elővigyázatosan kikerülte az óriásokat, akik esetleg lecsaphatták volna és a tatkorlát felett kisodródott a tenger fölé. A háta mögött, az Iszaporoszlán fedélzetén egymás után lobbantak lángra a Balic tüzével megtöltött tartályok és arany tűzoszlopok csaptak a gyöngyházszín égre. A két roncsot pillanatokon belül egyáltalán nem lehetett megkülönböztetni egymástól.

Tithian hamar megtalálta Fylo semmivel össze nem téveszthető tömegét a lángoló pokol túlsó oldalán. Az óriás a Királyi Szerető leszakadt orránál, a hajó egyetlen épen maradt részénél állt, és gyerekded örömmel kacagva, egy árboccal söpörte le a homokba fúródott fedélzetről a túlélők maradékát.

Tithian az óriás felé lebegett, át a füst és a por ködfátylán. Közben óvatosan előhúzott a zsákjából egy apró üvegrudat, de még nem fejezte be a bűvigéket, amelyekkel villámnyalábot varázsolhatott volna. Nem állt szándékában végezni az óriással, amíg meg nem tudta, mi köze Fylónak ehhez a rajtaütéshez és mi történt Agisszel.

Fylóhoz közel, de jóval karnyújtásnyi távolságon kívül megállt a levegőben.

- Mit keresel te itt? - förmedt rá a félóriásra, de ordítania kellett, hogy Fylo is meghallja.

Az óriás elfordult a roncstól, és azonnal ütésre emelte az árbocot.

- Áruló!

Tithian hátravetette magát. A rögtönzött bunkó tompa puffanással fúródott a homokba és gyöngyszín porfelhőt kavart fel.

- Miért támadsz a barátodra? - kérdezte a király és elfojtotta azt a hirtelen támadt vágyat, hogy villámot varázsoljon az óriásra.

Fylo összehúzott szemmel méregette, milyen messze lehet a célpontja, aztán vállat vont és visszafordult a Királyi Szerető roncsához.

- Tithian hazug, nem barát - közölte, és az árboc lökésével az iszapba taszított egy törpét. - Agis igazi barát.

- Mi köze mindehhez Agisnek? - kérdezte Tithian. Haragot és megkönnyebbülést érzett egyszerre, mert az óriás megjegyzéséből ítélve elengedte a nemest, de nem ölte meg. - Azt ígérted, vigyázni fogsz rá!

- Ígér, de Agis mutat igaz Tithian Fylónak - mondta az óriás. - Aztán megy Balic és Agis mond Fylónak, flotta hajóz Lybdos. Mond Fylónak, „Figyelmeztesd óriásokat. Talán Fylo lakhat náluk.” - A félvér árboca lecsapott egy templomosra és úgy lapította össze, akár egy bogarat. - Szól igazat. Most Fylo lakik Lybdos - szörnyfej cimborákkal.

Tithian képtelen volt uralkodni magán.

- És miből gondolod, hogy bárki képes elviselni egy olyan ocsmány félkegyelműt, mint amilyen te vagy?

Fylo szeme kidülledt a haragtól és Tithian felé hajította az árbocot. A király megpróbált oldalra vetődni előle, de a rúd így is eltalálta a vállát. Szörnyűséges fájdalom cikázott végig a karján és az üvegrúd kiesett a kezéből. Tithian pörögve zuhanni kezdett a tenger felé, és szinte csak az utolsó pillanatban bírt úrrá lenni a testén, még mielőtt elnyelte volna a homok. Fylo már ott is volt mellette, roppant ujjaival megmarkolta Tithiant és nem engedte, hogy a batyujába nyúljon egy újabb varázslatkomponensért.

- Agis szeret Fylo! - morogta az óriás. - Szörnyfejek szeret Fylo!

Tithian szomorúan megcsóválta a fejét.

- Nagyon sajnálom - mondta. - De Agis csak kihasznál téged. Akárcsak a szörnypofájúak. Ha ennek itt vége, elzavarnak. Fylo egyedül marad, úgy, mint régen.

- Nem! - A tiltakozás ellenére az óriás láthatóan elszontyolodott.

- De igen - erősködött Tithian. - Én vagyok az egyetlen, aki képes lenne kedvelni téged. Mindenki más undorítónak tart.

Fylo megrázta a fejét.

- Tithian hazud! Tithian szörnyű dolog csinál barátaival Kledben!

- Szóval Agis erről is beszélt? - Tithian nem adta fel. - Tulajdonképpen meg sem lepődök rajta. Azóta féltékeny rám, hogy királlyá választottak. De tudod, mi fáj nekem igazán, Fylo? Az, hogy mindezt elhiszed neki.

Az óriás meglepettnek tűnt.

- Fáj?

- Jobban, mint hinnéd - bólintott Tithian. - Az embernek olyan kevés barátja van, ha király. Pedig azt hittem, hogy te meg én... - A mondat végét hagyta elúszni a semmibe, aztán lesütötte a szemét.

- Fylo is hisz így... egyszer - mondta az óriás. Visszafordult a Királyi szerető homokba fúródott roncsához, felkapta utolsónak maradt templomost és belehajította szerencsétlent a kavargó szélbe.

- Mit művelsz? - kérdezte Tithian riadtan.

- Agis figyelmeztet Fylo, Tithian próbál majd új trükk - felelte az óriás, és úgy szorította a markában tartott királyt, hogy az alig kapott levegőt. - Agis mondja, hagyni téged itt.

- Nem árulhatsz el!

- Fylo végez, mielőtt megy lakni Lybdos - kuncogott Fylo. - Ég veled, barát.

Roppant mutatóujjával megpöckölte Tithian fejét, és Tithian érezte, hogy szürke, kavargó homály nyeli magába.

 

Ötödik fejezet:

RÉGI BARÁTOK

A két homokdűne közötti sekély mélyedésben egy balici sóner leszakadt orra hevert. Az oldalára fordult roncsot teljesen belepte a szürke porréteg, orrárboca lankadtan meredt az ég felé. A deszkákon egy férfi feküdt, teljesen védtelenül a karmazsin napkorong sugaraival szemben, némán és mozdulatlanul, akár maga a tenger.

- Ott van! - kiáltotta Agis.

A nemes a hajóroncs felé mutatott. Kester, aki Agis és Nymos között állt az Árnyékvipera tatfedélzetén, komor pillantással fürkészte a tengert a karavella bal oldalán. Nyugodt napjuk volt, fojtogatóbb, mint egy téglaégető kemence és szinte szél sem rebbent, ezért hamar rátaláltak a hajó maradványaira.

- Biztosan ő az? - kérdezte a tarek.

Ahhoz ugyan még túlságosan messze voltak, hogy világosan lássák a mozdulatlanul heverő férfi arcát, Agis mégis biccentett.

- Nem láttam más túlélőt, és Fylo megígérte, hogy olyan helyen hagyja, ahol megtalálom. - Amikor a karavella csúszva megindult lefelé a dűne oldalában, a nemes még hozzátette: - Vigyél oda.

A tarek a fejét csóválta.

- Halottnak tűnik.

- Akár élve, akár holtan, de vissza fogom vinni Tyrbe.

- De nem az Árnyékviperán - morogta Kester. - Azért béreltél fel, hogy elkapjunk egy élő embert. Nem egy halottért jöttünk. Nem engedem, hogy a kísértete megfertőzze a hajómat.

- Ez esetben nem fizetem ki a visszautat - fenyegetőzött a nemes.

- Fogsz te fizetni, hidd el... különben kiteszlek oda! - A tarek egy bozóttal borított szigetre mutatott, nem egészen mérföldnyire tőlük.

Agis megcsóválta a fejét.

- Az egyezségünk úgy szólt, hogy segítesz elkapni Tithiant... függetlenül attól, él-e vagy meghalt.

Kester már a késéért nyúlt, amikor Nymos a nemes és a tarek közé vetette magát.

- Mi ez az ostobaság? - kérdezte. Vak szemei a semmibe meredtek. - Miért nem megyünk oda és nézzük meg, milyen állapotban van? Ráértek akkor is vitatkozni, ha nem lélegzik.

- Okos javaslat - mondta Agis.

Kester egy pillanatig még mogorván összeráncolt homlokkal bámult rá. Aztán vállat vont.

- Odamegyünk.

A tarek visszafordult a főfedélzet felé, ahol a vitorlák felcsavarva pihentek a keresztrudakon. A palánknál húsz alak állt, kezükben hosszú farudakkal. Mindegyik rúd akkora volt, mint egy óriás, és ezeket szabályos időközönként a lenti portengerbe döfték. Amikor elérték a sekély szoros fenekét, a kimerült szolgák egyszerre indultak meg a tat felé - ilyenkor a karavella egy mekillot sebességével előrébb csúszott valamennyit. Mindegyik sorban volt egy élevezős, aki mély, gyászos torokhangon kántált, hogy összehangolja a többiek mozdulatait: „Nyomjad, nyom-jad, nyom-jad vagy halál”.

Amikor a két énekes elérte a tatfedélzetet, új kántálásba kezdtek:

- Állj meg, állj meg, most pihenés vár!

Mindkét sor megtorpant, és a rabszolgák kiemelték a porból a rudakat. Amikor mindenki megállt, az élevezősök elrikkantották magukat:

- Elő-re, elő-re, igyekezzél már! - Ezzel a rabszolgák az orrba rohantak, hogy ismét a porba döfjék a rudakat és kezdjék elölről az egészet.

Amikor az Árnyékvipera orra elérte a homokteknő alját, Kester megkapaszkodott a palánkban és leordított:

- Perkin, éles fordulat balra!

A kormányos megpördítette a kereket, és a bal mellvédnél álló rabszolgák visszahúzták a rudakat. A karavella olyan fürgén fordult, hogy Agisnek el kellett kapnia Nymos karját, nehogy a hüllő lezuhanjon a fedélzetről. Viszont azt is látta, hogy hiába az éles kanyar, a hajó orra fel fogja szántani a következő homokdűne oldalát, még mielőtt befejezhetné a manővert.

Kester dühösen felmordult, egyetlen ugrással átvetette magát a hajó lebegtetője felett és hosszú korbácsot kapott le a korlátról. Leugrott a főfedélzetre és ütlegelni kezdte a vétkes rabszolgákat. Akárhányszor a korbács célba talált, egy rabszolga mindig felordított a kíntól és véres csík nyílt mezítelen hátán.

- Azt mondtam, éles kanyar balra! - ordította a tarek.

A baloldalon álló rabszolgák botladozva előrerontottak a póznákkal és ledöfték a porba, mintha megpróbálnák hátrafelé mozdítani a hajót. Az Árnyékvipera orra azonnal és élesen megpördült, éppen csak elhibázva a következő homokdűnét. Kester sem pihent, szünet nélkül csapkodta és átkozta a legénységet, akiket azzal fenyegetett, hogy lomhaságukért mindenki kap egy emlékeztetőt a hátára.

Agis lesietett Kester mellé, és csitító mozdulattal megfogta a korbácsot.

- Nem lesz elég ennyi? - kérdezte. - Éppen elég baj, hogy rabszolgákkal hajózol, de akkor sem érdemelnek ilyen büntetést.

Kester kivicsorította az agyarait.

- Ez az én hajóm - hörögte. Szájából kellemetlen szag áradt - a hosszú utazások nagyon megviselték egy tarek szervezetét. Megszokott, gyíkokból vagy kígyókból álló étrendje helyett kénytelen volt sózott, szárított húson élni - bár ez is csak árnyalatnyival volt jobb a legénység többi tagjának kiosztott penészes élelemnél. Agis gyanította, hogy tarek ennivalója még az emésztésénél is rosszabb lehetett, mert indulás óta egyre pocsékabb lett a hangulata. - Úgy irányítom, ahogyan nekem tetszik.

- Addig nem, amíg én fizetlek - felelte Agis és kivette a korbácsot a tarek széles kezéből.

- Ezek mind fegyencek voltak, mielőtt a hajóra kerültek volna - szólalt meg Nymos odafent, a tatfedélzet korlátja mellett. Tejfehér szemei üresen bámultak a semmibe Agis feje felett. - Megérdemlik, amit Kestertől kapnak... és az életükkel tartoznak neki.

- Így igaz - helyeselt Kester. - Ha nem vásárolom meg őket, már régen kivágták volna a szívüket az arénában.

- Attól, hogy megmentesz valakit, még nincsen jogod állat módjára bánni vele - tiltakozott a nemes, aki a korbáccsal a kezében visszatért a tatfedélzetre. - Részemről nem fogom elnézni... még a hajó kapitányától sem.

Kester követte Agist. Miután visszaakasztotta a korbácsot a szögre, a roncs felé mutatott.

- Gondolom, a barátodnak kevésbé állatias sorsot szánsz, igaz? - kérdezte.

Az Árnyékvipera olyan közel húzódott a hajó maradványához, hogy Agis tisztán látta a hasán heverő Tithiant, akinek hosszú barna copfja az egyik vállára lógott.

- Nem szántam neki semmiféle sorsot. Mindössze visszaviszem a városomba, hogy ott feleljen a bűneiért - válaszolta a nemes.

- És kiszeded belőle, miben mesterkednek Andropinisszel - tette hozzá a tarek. - Azért, mert viszolyogsz az erőszaktól, még meg fogod oldani a nyelvét.

- Tithiant más módon is beszédre lehet bírni - felelte Agis. - Ráadásul nincs az a kín, amivel kiszedhetném belőle az igazat, ha nem akarja.

- Főleg akkor, ha nem halt meg - tette hozzá Kester. A tarek le sem vette a tekintetét az Árnyékvipera jobb oldali palánkjáról, amely most haladt el Tithian mozdulatlan teste mellett. Kivárta, míg a hajó előrébb csúszott pár métert, aztán felmordult:

- Megállni!

A tengerészek először kiemelték a rudakat, majd megfordították és ismét a homokba szúrták őket. A karavella nagyot zökkenve megállt, úgy, hogy a hajó fara szinte összeért a ronccsal. A rabszolgák riadt csendben pislogtak le a palánkon át Tithian mozdulatlan testére.

Kester leugrott a tatfedélzetről, felkapott egy hosszú pallót és átcsúsztatta a hajópalánk aljába vágott lyukon, ki a ronccsá zúzott tat felé. Intett Agisnek, a pallóra mutatott és csak ennyit mondott:

- Légy óvatos. Attól, hogy az iszap sekély és a hajó alja a fenéknek ütközött, még bármikor megmozdulhat. Ha lezuhansz, sohasem szedünk ki onnan.

- És ha a derekamra kötnénk egy kötelet? - kérdezte Agis, miközben átkászálódott a palánkon.

- Mondtam már, hogy nem szállítok hullákat a fedélzeten - vágott vissza Kester zsémbesen. - Mire visszacibálnánk, a tüdőd csordultig telne homokkal.

- Miért nem emeled fel az Ösvény erejével? - tanácsolta Nymos.

Agis csak a fejét csóválta, bár a mozdulat inkább magának szólt, mint a vak varázslónak.

- Meditációim közben ezt a területet sohasem tártam fel magamban - felelte a kérdezett. - A király pedig túlságosan nehéz ahhoz, hogy más módszerrel próbáljam megmozdítani. Ha vissza akarom vinni Tyrbe, nekem kell átmennem érte.

A nemes visszafordult a mekillot-bordából hasított pallóhoz. Olyan széles lehetett, mint ő maga vállban, tíz méter hosszú és viharvert külseje elefántcsontszínben csillogott. Alatta gyöngyházfényben sodródott a homok, annyira finom szemcsékben, hogy inkább tűnt oázisban kavargó ködfátyolnak, mint homokpadnak.

A palló túlsó vége majdnem a ronccsá tört, enyhén jobb felé lejtő hajóorr közepén hevert. Mivel az egész hajómaradvány megdőlt, a pallónak csak az egyik széle érintette a deszkákat. A másik néhány centivel a fedélzet felett imbolygott.

Tithian a hasán hevert a roncs közepén. Batyuját a mellkasára szíjazva viselte, arca ellenkező irányba nézett. Barna haja csomókba ragadt a vértől, a homlokát ékesítő arany diadémot pedig csúnyán behorpasztotta egy ütés.

Agis eleresztette a palánkot és csoszogva megindult előre. Ha megmoccant alatta a palló, a szíve azonnal a torkába ugrott a félelemtől. Félúton járhatott, amikor a palló megingott a súlya alatt és elkezdett lefelé csúszni a fedélzeten. Agis hasra vetette magát, hogy egyenletesebb legyen a súlyelosztás, majd az út hátralevő részét kúszva tette meg. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire elérte a palló másik végét, de végül csak sikerült, és Agis hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal lemászott a roncsra.

A gerendák közül elfojtott nyöszörgés hallatszott. A roncs jobboldali része még mélyebbre süllyedt a homokba. Tithian mozdulatlan teste közelebb csúszott az iszaphoz, Agis pedig majdnem elveszítette az egyensúlyát. Átszaladt a fedélzeten, megmarkolta a király vállát és az orrba húzta, hogy egyensúlyba hozza a roncsot.

Megrázta Tithian vállát.

- Ébresztő - mondta. - Az útnak még nincsen vége.

Amikor erre sem kapott semmilyen választ, a hátára fordította a királyt. Tithian teste teljesen ernyedt volt, izmai erőtlenül engedelmeskedtek. Ha mellkasa nem emelkedik és süllyed egy alig érzékelhető ütemre, Agis halottnak hitte volna.

Tithian szeme szinte teljesen belesüppedt az üregébe és az egész arcát megszáradt vér borította. Kicserepesedett ajkai közül sötétbarna, szomjúságtól megduzzadt nyelv türemkedett elő, száraz, akár maga az Iszaptenger.

- Ez még innen is olyan döglöttnek tűnik, mint egy letaglózott óriás! - kurjantotta Kester a hajóról. - Lökd a homokba és tűnjünk el innen. Jobb, ha nem vacakolunk sokat errefelé.

- Életben van, többé-kevésbé - jelentette Agis. Hátranézett, és látta, hogy a palánk mellett ott áll Kester, Nymos meg a fél legénység. - De képtelen vagyok magához téríteni.

- Nedvesítsd meg az ajkát - tanácsolta Nymos. - A szomjúság az egyik leghatékonyabb serkentőszer, még egy öntudatlan ember számára is.

Mivel Agis sehol sem látott vizestömlőt, kinyitotta a zsákot és belenézett. Bár a batyu kívülről kifejezetten tömöttnek látszott, mégis üres volt. A nemes összehúzta a zsák száját és visszafordult a hajó felé. - Hajítsatok át egy vizestömlőt!

Kester félig telt butykost akasztott le a főárboc egyik kampójáról és Agis felé hajította. A nemes nem tudta elkapni a súlyos zsákot, így az Tithian mellkasán puffant. A király meg sem rezzent.

- Ha ez nem keltette fel, semmi sem fogja - mondta Kester. - Kénytelen leszel áthozni. Ha nem sietünk, ez a roncs veled együtt fog elsüllyedni.

Agis bizalmatlanul az ingatag pallóra pillantott.

- Először megpróbálkozom Nymos módszerével - mondta.

Az ölébe vette Tithian fejét és kevéske vizet öntött a szájába.

Néhány csepp végigcsordult a király duzzadt nyelvén és eljutott a torkába. Durván, szaggatottan felköhögött, de nem nyitotta ki a szemét és valószínűleg még mindig nem ébredt fel.

Agis tisztában volt vele, hogy a szomjúság és a hőség bárki vérét olyan sűrűvé aszalja, hogy az illető elveszítheti az eszméletét, de Tithian esetében nagy eséllyel nem ez okozta a problémát. Akkor ugyanis vörösre puffadt volna az arca és ragacsos verejték borította volna a homlokát, nem pedig napégette, hámló bőr. Valószínűbbnek látszott, hogy agyrázkódást kapott az ütéstől, ami behorpasztotta a koronáját és sebet hagyott a fején.

Agis félresöpörte a koronáról a vértől csatakos hajat és gyengéden megpróbálta leszedni a diadémot. De alig fordította el néhány centiméterrel, a fejpánt horpadt része máris beleakadt a király fejsebébe. Tithian fájdalmasan felnyögött és ösztönösen megpróbálta kitépni magát a nemes szorításából. Ezen felbátorodva Agis a meghajlott korona alá nyúlt és elkezdte lecibálni a király fejéről.

Csontos kéz markolta meg a nemes karját.

- Ne merészeld megérinteni a koronát! - recsegte Tithian, és repedezett körmét Agis ujjába mélyesztette. Kinyitotta ugyan a szemét, de pillantása továbbra is ködös és fókuszálatlan maradt.

Agis elengedte a diadémot.

- Szerintem még a halálból is visszatérnél, hogy megtartsd ezt az értéktelen vacakot - jegyezte meg.

Tithian eleresztette a nemes kezét, és némi erőlködés után sikerült Agis arcára fókuszálnia.

- Te! - szakadt ki belőle gyengén. - Áruló!

Agis újabb adag vizet csorgatott Tithian szájába.

- Pedig kettőnk közül nem én vagyok az áruló.

A királynak némi fuldoklás után sikerült lenyelnie a vizet.

- Egy egész flottát veszítettem el miattad! - köpködte. Rekedt hangja alig volt több suttogásnál.

Tithian nehézkes mozdulatokkal megpróbált feltápászkodni, fennakadt a szeme és felnyögött a fájdalomtól. Megérintette a szétroncsolt diadémot.

- Hogyan vetted rá azt a féleszű Fylót az árulásra? - kérdezte. - Tudom, hogy nem az Ösvény erejével, mert azt a módszert magam is kipróbáltam.

- Fylónak van annyi esze, hogy felismerje az igazságot, ha az orra elé tolják - válaszolta Agis, és Tithian kezébe nyomta a vizestömlőt. - Igyál. Jobban örülnék, ha élve tudnálak visszavinni Tyrbe.

Tithian elfogadta a tömlőt és az ajkához emelte. Ivott néhány kortyot.

- Pillanatnyilag nem áll szándékomban visszatérni Tyrbe - szólalt meg aztán.

- Neked semmi beleszólásod a dologba - felelte Agis, és kezét a kardja markolatára csúsztatta. - Visszaviszlek a városba.

Még be sem fejezte a mondatot, megnyitotta magát elméje belső erőtartalékai előtt, hogy ha arra kerül a sor, az Ösvény segítségével védje meg magát. A palotában tevékenykedő kémei már tájékoztatták róla, hogy Tithian sokat fejlődött, elmefürkészként és varázslóként egyaránt, vagyis méltó ellenfél lehet, ha összecsapásra kerül a sor.

Tithian vállat vont.

- Azt hittem, örülsz, ha egy időre megszabadulsz tőlem - jegyezte meg. - De ha ennyire ragaszkodsz hozzá, hát legyen. Vigyél vissza.

Agis gyanakvóan összehúzta a szemét.

- Ne hidd, hogy a csalfa ígéreteiddel hatni tudsz rám! - figyelmeztette a királyt.

Tithian kimerülten megcsóválta a fejét.

- Túlságosan régen ismerjük már egymást - mondta. - Megsebesültem és kimerültem. Akkor sem tudnék ellenállni, ha szeretnék. - Ajkához emelte a tömlőt, nagyot kortyolt belőle, aztán visszaadta a nemesnek. - Ezt kénytelen leszel vinni, barátom.

Agis a vállára vetette a tömlőt, majd óvatosan a pallóhoz kúszott. Közben intett a királynak, hogy kövesse. Félig-meddig támadásra számított ugyan, de Tithian nem okozott gondot. Szorosan Agis mögött jött és elkínzottan, szaporán szedte a levegőt. Amikor közelebb értek a pallóhoz, a hajó még jobban megdőlt és a fedélzet egyre meredekebbé vált.

Amikor végre elérték a mekillot-bordát, Agis intett a királynak, hogy menjen előre.

- Én majd kitámasztom - magyarázta, és megmarkolta a palló végét. - Indulás.

- Örülök, hogy végre méltó tiszteletet tanúsítasz királyod iránt - tréfálkozott Tithian, és felkapaszkodott a pallóra.

- Arra figyelj, amit csinálsz - parancsolta a nemes savanyúan. - Élve lesz rád szükségem.

- Milyen figyelmes - felelte Tithian, miközben lassan araszolni kezdett a faragott csontdarabon.

Agis figyelmét nem kerülte el a király ajkán felderengő gunyoros mosoly.

- Eszedbe ne jusson elárulni - közölte, és fejével Kester felé bökött. - Jól megfizettem azt a tareket, neked meg egy peták sincsen a batyudban.

Tithian megtorpant és sértett fintorral az arcán visszanézett.

- Valóban ennyire kiszámítható lennék?

- Hallgass és másszál tovább! - ordított rá Kester. - A roncsot mindjárt elnyeli a homok!

Tithian sikeresen átért az Árnyékvipera fedélzetére. Kester megragadta és különösebb ceremónia nélkül átrántotta a mellvéden. Agis éppen csak megvárta, míg a király a fedélzetre lép és már meg is indult előre. Két métert sem tehetett meg, amikor mély döndülés hallatszott a leszakadt orr-rész mélyéből.

Tithian lehunyta a szemét és összpontosított.

Amikor Agis alatt vadul megremegett a palló, csak annyi ideje maradt, hogy megátkozza Tithiant. A roncsból fülsértő csikorgás, recsegés és ropogás csapott fel, aztán a hajó orrárboca hatalmas porfelhőt kavarva az ég felé vágódott. A palló lecsúszott a fedélzetről és lezuhant. Agis is követte, le a szürke tengerbe. Sikoltani próbált, de csak elfúló nyögésre telt tőle, mert az iszap maró íze betöltötte a száját.

Egy méterre lehetett a szürke tenger felett, amikor nagyot rándulva megállt a levegőben - lába iszapba merült, orrát forró por perzselte. Mintha egy biztonsági kötélen himbálózott volna - habár tudta, hogy ez lehetetlen. Amikor lassan kiemelkedett a szürke porörvényből, meghallotta Nymos és Kester hangját, akik a nevét kiáltozták. Agis mindössze egyetlen magyarázatot tudott elképzelni a dologra: bizonyára a vak hüllő varázslata mentette meg.

Miközben a kavargó homokfelhőben lebegett felfelé, felkészült egy mentális támadásra, hátha Tithian ismét megpróbál végezni vele. Mire befejezte a szükséges előkészületeket, az Árnyékvipera is kibontakozott a ködből. A tarek kapitány és társai mindössze homályos foltoknak tűntek. Tithian arcát megfeszített összpontosítás rántotta grimaszba, Kester pedig a mellvédet markolva bámult le rá a porfüggönyön keresztül. Nymos a kapitány mellett állt - feje a derekáig ért - és fülét, a hasított nyílást, Agis felé fordította.

- Állítsátok meg! - krákogta a nemes és Tithianra mutatott. A torkát eltömítő por miatt még ezt is alig tudta kinyögni.

Sem a varázsló, sem a tarek nem mozdult, ezért Agis előhúzta a kardját. Amikor elég közel ért a hajóhoz, megragadta a mellvédet és átmászott a fedélzetre. Kester azonnal elállta az útját és elkapta a fegyvert szorongató kezét.

- Tithian mentette meg az életedet, ezért nem ölheted meg a hajómon - közölte a tarek. - Rossz szelet hozna ránk.

Agis mogorva arccal kirántotta a karját a tarek szorításából, kikerülte a kapitányt és látta, hogy Tithiannak megroggyan a térde. Levegő után kapkodott és két rabszolga támogatta két oldalról, nehogy elvágódjon. Arca most még nyúzottabbnak tűnt, mint az előbb, amikor Agis megtalálta.

A nemes visszacsúsztatta a kardot a hüvelyébe és a király mellé lépett.

- Mit forgatsz a fejedben? - förmedt rá. - Miért mentettél meg?

- Hagyhattad volna, hogy meghaljak a roncson - suttogta Tithian és Agisre meredt. - Most kvittek vagyunk.

A nemes a fejét csóválta.

- Nem szokásod rendezni az adósságaidat - jegyezte meg.

Tithian szenvtelen arccal fogadta a nyílt szavakat.

- Tudod, akadnak kivételek - mondta.

- Nem valószínű - csattant fel Agis. - Nem mentettél volna meg, ha nem származik belőle hasznod. Elárulnád, mi az?

- Már mondtam - felelte a király.

- Ahogy akarod - mondta a nemes. Az egyik támgerendáról lekapott egy óriáshajból font kötelet, aztán Tithian mögé lépett és elkezdte összekötözni a kezét. - A Tanácsnokok Ligájának nevében azzal vádollak, hogy rabszolgákat akartál ejteni. Visszatérsz velem Tyrbe, ahol a Szabad Polgárok Törvényszéke előtt felelsz helytelen viselkedésedért.

Tithian kitépte a markát Agis kezéből és talpra kászálódott.

- Mi ez az egész? - kérdezte. Kesterre és Nymosra pillantott, biztosan ők is hallják-e mindezt, aztán folytatta: - Annyira elvakított volna a féltékenység, hogy már ilyen szedett-vedett vádakat koholsz ellenem?

- Kíméld magad. Ezzel itt senkit sem fogsz megtéveszteni.

- Ami Kledben történt, tévedés volt - mondta Tithian. - A csapataimnak nem kellett volna megtámadniuk azt a falut.

- Akkor miért tették? - kérdezte Agis.

Tithian hosszú ideig szótlanul meredt a nemesre.

- Vagyis még mindig nem jöttél rá? - kérdezte végül.

- Oszd meg velem.

- Borys - válaszolta a király. - Foglyokat gyűjtöttek a Sárkánynak fizetendő adóhoz. Szerinted miért nem bukkant fel azóta, hogy Sadira visszatért a Hajdanvoltak Tornyából?

Agis gyomra lassan görcsbe rándult. A harag, a bűntudat vagy talán a szánalom miatt - maga sem tudta.

- Hálás vagyok az őszinteségedért - mondta. - A Tanácsot biztosan érdekelni fogja, hogy ártatlan életekkel akarod megváltani Tyr szabadságát.

Tithianból kirobbant a kacagás.

- Attól tartok, barátom, elhagyott a józan eszed! - kuncogta, miközben hitetlenkedve csóválta a fejét. - Valóban azt hiszed, hogy a Szabad Polgárok Törvényszéke elítél engem, amiért megmentettem őket a Sárkány dühétől?

- Igen - válaszolta a nemes. - Megszegted Tyr legszentebb törvényét.

Tithian barátságosnak látszó mozdulattal megfogta Agis karját.

- Akkor ostoba vagy! - mondta nevetve. - Ha valakinek két lehetőséget kínálsz, választhat a családja biztonsága vagy mások szenvedése között, mindig az idegenek fognak meghalni. A tanács hősnek fog tartani, nem pedig bűnözőnek.

- Megszegted a törvényt - vágott vissza Agis magabiztosan. - Azt, amelyiken az egész Szabad Város létezése alapul, és gondoskodni fogok róla, hogy a tanács is átérezze a tett komolyságát.

- És majd előállsz egy újabb tervvel, vajon hogyan menthetnénk meg a polgárainkat Borys tombolásától? - érdeklődött Tithian. - Talán megtaláltad a Sötét Lencsét? Készen állsz megölni a Sárkányt?

Agis az ajkába harapott. A király gunyoros szavai jobban feldühítették, mint azt hajlandó lett volna beismerni. Két barátjával, Rikusszal és Sadirával az utóbbi öt év nagy részében a lencsét keresték. De még mindig sejtelmük sem volt, hol lehet.

- Bármilyen módon is védelmezzük Tyrt, semmi köze sem lehet a rabszolgasághoz - válaszolta Agis.

Tithian gúnyosan felnevetett.

- Ez esetben boldogan állok a törvényszéked elé - vihogott. - Ha megértik, milyen más lehetőségeik vannak, azt hiszem, szánalmasnak találják majd a törvényedet.

- Szerintem pedig megértik, hogy egy király, aki hajlandó ilyesmire, a saját népét is bármikor elárulná - mondta Agis, és ismét Tithian keze után nyúlt. - Alattvalóid nem olyan ostobák, mint hinnéd.

- És nem is olyan bátrak, mint hinnéd - válaszolta a király, és ismét elhúzódott, nehogy megkötözzék. - De mielőtt elindulnánk hazafelé, talán nem ártana tudnod, miért utaztam ilyen messzire.

- És ezzel megkímélnéd magadat egy fájdalmas kihallgatástól - szólt közbe Nymos. Előrelépett, villás nyelve vadul csapkodott a feszültségtől.

Agis félretolta az apró termetű varázslót.

- Hazudik - közölte. - Csak megpróbál eltéríteni a célomtól.

- Ez egyáltalán nem így van - mondta a király, és Agis szemébe nézett. - Sőt, azt hiszem, igen érdekesnek fogod találni a mondandómat.

- Kétlem.

- Vagyis már nem érdekel a Sötét Lencse?

- Egyáltalán nem - csattant fel Agis. - Mi köze ennek az egészhez?

- Megtaláltam - mondta a király egyszerűen. - Ami azt illeti, éppen ezért megyek, hogy elhozzam.

- Mi az a Sötét Lencse? - érdeklődött Nymos.

- A Sötét Lencse egy ősrégi varázstárgy, Nymos - magyarázta Agis. - Több mint ezer évvel ezelőtt a máguskirályok a Lencse segítségével teremtették meg a Sárkányt - és nélküle képtelenek lennénk elpusztítani. - A nemes pillantása visszatért Tithianra. - De én úgy vélem, a király hazudik. Nem tudja, hol van. Évek óta kutatunk utána a barátaimmal. Ha mi nem bukkantunk rá, nem hiszem, hogy neki sikerülhetett volna.

- Ne légy féltékeny, Agis - mondta Tithian gunyoros mosollyal. - Az elmúlt években olyan képességekre tettem szert, amelyekkel te nem rendelkezel.

- Akkor hát hol van? - csapott le Agis.

Tithian korholó mozdulattal az ujját ingatta.

- Nem mondom meg - felelte. - De elárulom, hogyan találtam rá. Így megőrzöm a titkomat és talán sikerül meggyőznöm téged is, hogy igazat beszélek.

- Hallgatlak - sóhajtotta Agis.

Habár higgadt arckifejezést erőltetett magára, közben vadul vert a szíve. A Sötét Lencsével nem csupán Tyrt lehetett volna megvédelmezni, hanem Athas többi részét is új életre kelthette volna. Már csak a Lencse hiányzott ahhoz a két dologhoz, ami már a barátai birtokában volt: az egyik Rkard Veszedelme, Rikus varázskardja, a másik pedig az a hatalmas erejű mágia, amivel Sadirát felruházták a Hajdanvoltak Tornyában. Ha mind a három összetevő megvan, véget vethetnének a Sárkány pusztításának.

Miután Tithian egy darabig hagyta, hadd fokozódjon a feszültség, folytatta.

- Úgy találtam meg a Lencsét, hogy egyszerűen nem kerestem.

- Micsoda ostobaság ez? - förmedt rá Kester.

- A lencsét két törpe lopta el a Hajdanvoltak Tornyából... két törpe, akik esküvel fogadták meg, hogy végeznek Borysszal - magyarázta a király. - Amikor meghaltak és fogadalmuk beteljesítetlen maradt...

- Megszegték életük legfőbb parancsát - szólt közbe Agis. A törpe természet egyik furcsaságára utalt, amely kényszeresen arra sarkallta a törpéket, hogy kizárólag egyetlen cél érdekében áldozzák fel egész életüket.

Tithian bólintott.

- Amikor úgy haltak meg, hogy nem teljesítették kitűzött céljukat, élőholt kísértetekké váltak - mondta. - Varázserőmmel felkutattam ezeket a lidérceket, és innen tudom, hol találom a Sötét Lencsét.

- És felajánlottad Andropinisnek, hogy ő is részesülhet belőle. Ezért kaptad meg tőle a flottát - mondta Nymos gyanakvóan. Agis mellé lépett, kezével megfogta a nemes derekát és Tithian felé mutatott. - Én azt mondom, kössük egy sziklatömbre és hajítsuk le a fedélzetről.

- Erre semmi szükség, Nymos - mondta Tithian, aki bizalmatlanul méregette a hüllőt. - Feltevéseid helytállóak, egy apróságot leszámítva. Nem áll szándékomban betartani Andropinisnek adott szavamat. Szükségem van a Lencsére, hogy megölhessem a Sárkányt - Tyr érdekében.

- Bocsáss meg nekem, ha esetleg kételkednék indítékaid tisztaságában - jegyezte meg Agis.

- Jól van - mondta Nymos. - Hajítsuk a tengerbe és keressük meg a lencsét mi magunk.

- Nem ölhetjük meg - mondta Agis. - Élve kell a Szabad Polgárok Törvényszéke elé állnia.

- Nem vihetsz vissza most! - kiáltotta Tithian. - A Sötét Lencséről van szó! Máguskirályokhoz méltó hatalommal ruházhatna fel minket!

- Nem mondok le a lencséről - felelte Agis. - Te is tudod, hogy ahhoz túlságosan fontos nekem.

- Jó - mondta Tithian sunyi mosollyal. - Akkor dolgozzunk együtt... Tyr érdekében.

Agis a fejét csóválta.

- Ezt az utat Kester bárkáján fogod megtenni... és bilincsbe verve térsz vissza Tyrbe.

- Vagy együtt csináljuk ezt végig, vagy sehogy - vágott vissza Tithian. - Különben soha nem tudod meg, hol találod.

- És hirtelen már nem is számít Tyr sorsa? - érdeklődött Agis.

- Most is csak azt tartom szem előtt - válaszolta a király.

- Hazudsz - mondta a nemes. - Ráadásul azt is tudom, hol kell keresnem... Lybdos szigetén.

Tithiannak elkerekedett a szeme.

- Ostoba! - sziszegte. - Nélkülem nem jársz sikerrel!

- Dehogynem - felelte Agis mosolyogva. - Biztosan kényelmesnek találod majd a hajófeneket.

A nemes megragadta Tithian vállát, és a főfedélzet felé fordította, ahonnan Kester rabszolgái szemlélték a jelenetet.

- Megpróbálok gondoskodni róla, hogy az út hátralevő részét viszonylagos kényelemben töltsed - mondta, és a király csuklójára tekerte a kötelet.

- Bizonyára mindent megteszel, ami tőled telik - felelte a király távoli hangon.

Agis felpillantott, és látta, hogy a rabszolgák elragadtatottan, ámultan merednek a királyra. Először nem is fogta fel, mi történik, mert ezt az arckifejezést még sohasem látta ennyi arcon egyszerre.

- Mit művelsz? - förmedt rá Tithianra, és egyetlen mozdulattal szorosra húzta a csomót.

- Nem te tartozol nekem magyarázattal? - kérdezett vissza a király. - Úgy tudtam, barátom, te elítéled a rabszolgaságot.

- Így is van - felelte Agis. - De ez Kester hajója...

- Talán felszabadíthatnánk ezeket a szerencsétleneket - folytatta a király, aki egy pillanatra sem vette le a tekintetét a tömegről. - Végtére Tyrben törvény tiltja a rabszolgaságot... és mi nem tyriek vagyunk?

- Az én hajómon ugyan senki sem szabadít fel rabszolgákat! - mordult fel Kester.

A legénység rá se hederített. Mintha mind révületben lettek volna, egyszerre harsant fel a kiáltás:

- Hurrá Tyrnek!

- Igen, hurrá Tyrnek! - ordította Tithian. - Segítsetek, és mind hősök lesztek! Hatalmas palotákban éltek majd, és a fáró tüskéje helyett végre a gyümölcsét is megehetitek!

A rabszolgák kábán felordítottak, majd egy emberként rontottak előre, hogy kiszabadítsák Tithiant. Kester azonban eléjük ugrott.

- Vissza a rudakhoz! - harsogta. Megragadta az egyik rabszolgát, kirántotta a tömegből és egyetlen csuklómozdulattal elroppantotta a nyakát. - Kitekerem a nyakatokat!

Már nyúlt a következő áldozatáért, amikor Agis előkapta a kardját.

- Állj! - kiáltotta. - Nem ők tehetnek róla!

A markolattal lesújtott a király halántékára. A meggörbült diadém újabb horpadással gyarapodott. Hangos csattanás hallatszott, aztán a király térde megroggyant és Tithian elterült a deszkákon.

 

Hatodik fejezet:

MYTELENE

Agis szerint a lebegtető tanítványa sem tűnt sokkal egészségesebbnek néhai mesterénél, akit egy órával ezelőtt vitt el a láz. A nő arcán patakokban szakadt a veríték, szeme fehérjét zavaros, sárga hártya felhőzte, orra és szája körül vörösre égett és felrepedezett a bőr. Még a csontos arcot pettyező szeplők is elszürkültek, lélegzete pedig elkínzott zihálással szakadt ki belőle.

Agis hangosan csettintett egyet a fiatal nő szép csontú arca előtt. A lebegtető duzzadt szemhéja leheletnyit megemelkedett. A nő fásult tekintete Agis arcára kúszott, de nem szólt semmit.

- Kibírod egyedül, Damras? - kérdezte a férfi.

A tanítvány bólintott.

- Ez Tithian műve - mondta a nemes. - Lemegyek a zárkába és véget vetek ennek az egésznek.

- Siess - nyögte a nő.

Agis kimászott a pótszékből és elindult a fedélzeten. Azonban éppen elért a létrához, amikor Kester ragadta meg a vállát.

- Mit keresel te itt? - förmedt rá Agisre. Kezében egy királyi szemet szorongatott, mert szeles napjuk volt, és a porfüggöny az Árnyékvipera árbocának magasságában kavargott.

- Damras haldoklik...

- Csak rosszul van! - szakította félbe Kester a nemes magyarázatát. Nem is pillantott a lebegtető felé, amikor hozzátette: - Damras fiatal. Rendbe fog jönni.

- Attól nem maradunk a homok fölött, ha nem nézünk szembe az igazsággal - jegyezte meg Nymos, aki most lépett oda melléjük. - Ha Damras meghal, az Árnyékviperának vége.

- Mondtam már, hogy rendbe fog jönni! - mordult fel a tarek.

- Nem - mondta Agis. - Tithian megöli.

- Ostobaságokat hordtok össze - morogta Kester. - Ha végez a lebegtetőkkel, velünk együtt pusztul el. Miért tenne...

Szavait Damras elkínzott sikolya szakította félbe. Agis Kesterrel és Nymosszal a sarkában a lebegtetőhöz rohant. Damras állapota szemmel láthatóan rosszabbodott. Álla a mellkasára bukott, tekintete üresen meredt a semmibe. Remegő keze a félgömb peremére csúszott és úgy tűnt, mindjárt el is ereszti az egészet.

Agis lemászott a lebegtető székébe, és a válla felett hátraszólt Kesternek.

- Fordulj a sziget felé!

A nemes jobb oldalra mutatott, ahol sziklacsipkés, félhold alakú sziget emelkedett ki az örvénylő porból. Habár még több mérföldnyi távolságban voltak tőle, jól látszott a meredek sziklafalon kanyargó ösvény. A sziklagerinc tetején szögletes, fehér formák szegélyezték - kizárólag épületek lehettek.

Kester a fejét ingatta.

- Az ott Mytelene, az óriások egyik erődje - mondta. - Addig tudatánál kell tartanod Damrast, amíg biztonságosabb szigetre nem érünk.

Agis megfogta a lebegtető kezét. A nő ujjai forrók voltak, mint a napégette kövek.

- Damras nem bírja ki a következő szigetig - figyelmeztette a kapitányt, és visszacsúsztatta a nő kezét a félgömb tetejére.

- De mi sem, ha itt szállunk partra - válaszolta Kester. - Ha láttad volna, miként bánnak az óriások a vendégeikkel, ezt még te is tudnád.

Damras besárgult szeme a nemes arcát kereste. Nem bírom, de Kesternek igaza van - üzente gondolatban, mert már beszélni is gyenge volt. - Segíts.

Most azonnal lemegyek Tithianhoz - felelte Agis.

A lebegtető csak a fejét csóválta. - Nem. Addigra a hajó régen homok alatt lesz. Itt van rád szükségem.

Mondd, mit csináljak - kérdezte a nemes és nyugtalanul nyelt egy nagyot. Aztán Nymos és Kester felé fordult.

- Damras megtanít rá, hogyan kell lebegtetni a hajót - közölte.

Mindketten pislogtak egyet, aztán a jozhal csak ennyit mondott:

- Mi majd gondoskodunk Tithianról.

- Ne - felelte Agis. - A király szemmel láthatóan kiheverte a megpróbáltatásokat, és azonnal megtámadna benneteket az Ösvény segítségével. Nincsen elegendő erőtök ahhoz, hogy ellenálljatok neki.

- Tudok varázsolni - erősködött a hüllő.

- Mint ahogy Tithian is - szakította félbe a nemes. - Addig nem nyithatjátok ki a zárkát, amíg én magam nem vagyok ott, hogy felfogjam a mentális támadásokat. Máskülönben megint átvenné az uralmat a legénység felett.

- Akkor Tithian marad, ahol van - szögezte le Kester. - Az én hajómon nem lesz még egy lázadás. - A kormányhoz lépett, és intett a jozhalnak, hogy kövesse.

Miután távoztak, Damras megfogta Agis kezét, úgy, hogy a nemes tenyere hozzáérjen az obszidiánhoz. A férfi ujjaiban kísérteties fájdalom lobbant, majd jéghideg kín-csápok nyalták végig a csuklóját és a karját. Beették magukat a csontjaiba, kiszívták az erőt az izmaiból, a melegséget a véréből.

Hagyd, hadd élősködjön az életerődön. Damras mentális üzenete gyengén, távolian jutott el hozzá, és érezte, hogy a nő keze elereszti az ujját. Idézd fel magadban a hajó képét.

A nemes fogcsikorgatva ellenállt a zsibbasztó fájdalomnak és maga elé képzelte az Árnyékvipera viharvert törzsét. Közben kaput nyitott az energiaközpontjához, hogy a félgömb szabadon hozzáférhessen a szellemi energiájához. Lénye középpontjából forró patakként áradt kifelé az életerő, át a testén, egyenesen a karjába. A kezébe furakodott csápok egyre melegebbek lettek a felzubogó energiától, majd aranyszín szikrák pattantak a tenyeréből, amiket a félgömb rögtön elnyelt. Agis hirtelen úgy érezte, hogy a hajó a teste részévé vált.

Idézd fel a tengert, olyannak, amilyen valaha volt.

Agis elméjében hirtelen felemelkedett a hajó körül örvénylő homokfüggöny és csillogó, szürkéskék vízfelszín bukkant fel mögötte. Először csak a hullámok csapkodását hallotta, aztán eljutott hozzá a lágyan himbálózó hajó ringatózó mozgása is. Az ég zafírkék lett és szélfútta permet csapott Agis arcába. A nemes megnyalta az ajkát: a víz sós volt, akár a vér, de tagadhatatlanul víz volt.

A látványtól szabályosan elakadt a lélegzete. Minden irányban, ameddig csak a szem ellátott, tenger hullámzott, végtelen, akár az ég és egyhangú, mint az Elefántcsont Háromszög sós pusztaságai. Ez a tenger tökéletes ellentéte volt az igazinak, fenséges és csábító, nem pedig üres és unalmas.

Amikor végül magához tért a meglepetés okozta döbbenetből, csak annyit kérdezett:

Mi ez?

Az Iszaptenger, jóval a máguskirályok kora előtt - magyarázta Damras.

Az lehetetlen - felelte Agis. - A máguskirályok előtt Rajaat uralkodott. A világ zöld volt és fák borították. Olvastam róla...

Akkor rossz beszámolókat olvastál - szakította félbe Damras. - De most nincsen időnk vitatkozni. A világot víz borította. Fogadd el.

Rendben van.

Agis alig ejtette ki az utolsó szavakat, a lelke mélyén őserejű vágyakozás támadt. Nyugtalan vágyódás kelt benne, olyan erővel, hogy szinte fájdalmat okozott, és alig vett tudomást az elméjében csapkodó vitorlák visszhangjáról. A következő pillanatban megjelent körülötte a lebegtetők gödre. Agis a pótszéken ült, mind gondolataiban, mind a való világban.

Lassan a hajó többi része is alakot öltött a fejében. Elképzelhetetlen súly nehezedett a lelkére, olyan iszonyatos, hogy a szíve, gyomra, összes szerve belesajdult a kínba, mintha bármelyik pillanatban szétrobbanhatnának. Riadtan felordított, de annyira szörnyűséges volt a fájdalom, hogy csak elfojtott hördülésre telt tőle.

Te vagy a víz - utasította Damras. - A te erőd viszi az Árnyékviperát.

A lebegtető még be sem fejezte, amikor orrfacsaró bűz csapott elő az Agis elméjében ringatózó hajó belsejéből - még a gyomra is összeszorult tőle. A karavella palánkja mocskosbarnára színeződött, a tőkesúly alól ocsmány, sötét folt kezdett terjedni és förtelmes barna színűre festette a csillogóan kék tengert. A rothadás szaga még erősebbé vált, és annyira átható lett a bűz, hogy Agis majdnem elhányta magát.

Mi történik? - kérdezte.

Ez a láz - válaszolta Damras. - A hajóból jön.

Mármint Tithianból - helyesbített Agis. - A hajón keresztül mérgez meg minket.

Akkor nagyon erősnek kell lennie. Szembeszállt az obszidián gömbből áradó természetes áramlattal - felelte Damras. - Segítek ellenállni, ameddig még bírom.

Inkább pihenj - tiltakozott Agis. - Azzal nem segítesz a hajón, ha meghalsz.

Egyedül még nem tudnád végigcsinálni - vágott vissza Damras.

Mindketten elhallgattak, és Agis a feladatra összpontosított. Bár megpróbálta a víz felszínén tartani az Árnyékviperát, a borzalmas bűz, amit Tithian támadása idézett fel és a félgömb, amely folyamatosan apasztotta az energiáját, így együtt kezdett kifogni rajta. Hamarosan kábának, könnyűnek érezte magát.

Lehet, hogy mindjárt elájulok - jelentette be Damrasnak.

Nem meglepő - válaszolta a nő. Hiába nyert némi haladékot Agis segítségével, most is gyenge, beteges hangon beszélt. - Sokáig kell gyakorolni, amíg megtanulod, miként irányíthatod a félgömbből áradó energiát. Most pihenj, én átveszem egy kicsit.

Agis érezte, hogy eltűnik a lelkére nehezedő súly. A fejében hömpölygő tengerről lefoszlott a sötét folt, és bár még mindig nagyon fáradt volt, legalább a hányinger enyhült egy kicsit.

Az Árnyékvipera egy darabig rendesen hasította a porfelhőt, de Damras egyszer csak rémülten felsikoltott. Hátborzongató halálhörgés szakadt ki a torkából, aztán előrezuhant és a keze lecsúszott a félgömbről. Mielőtt még Agis elkaphatta volna, a lebegtető végigvágódott a deszkákon és megüvegesedett tekintettel meredt az égre.

Az Árnyékvipera nagyot rándult, lelassult, aztán süllyedni kezdett a homokban, mint egy kőszikla. Agis megpróbálta megállítani - elképzelte, hogy a karavella ismét az elméjében csapkodó hullámokon lebeg. A hajó súlya most még elviselhetetlenebbnek tűnt, és a gyomra azonnal felkavarodott, amint Tithian bűzös, pusztító rontása végigterjedt a kék tengeren. Egyedül arra volt képes, hogy gondolatait az ősidők tengerére összpontosítsa és így nem is tudott törődni a mellkasában lüktető fájdalommal vagy a gyomrában kavargó borzalmas hányingerrel.

A gödör felett Kester nyújtott arca bukkant fel.

- Mi folyik itt? - kiáltotta.

Agisnek válaszolnia sem kellett: Damras élettelen teste magáért beszélt.

- Amikor az előbb megrándult a hajó, azt hittem, rögtön elsüllyedünk - jegyezte meg Nymos, aki szintén felbukkant odafent. - Talán mégis ki kellene kötnünk azon a szigeten.

- Ha valóban süllyednénk, már mindannyian a homokot nyelnénk - mordult fel a tarek. - Agis majd felszínen tart minket.

A nemes a fejét ingatta.

- Elmefürkész vagyok, nem lebegtető - mondta. - Szerencsénk van, ha a legközelebbi partig kibírom.

Kester agyarai megcsikordultak, aztán bosszúszomjasan összeráncolta a szemöldökét.

- Rendben, akkor próbára tesszük a szerencsénket a sziget túlsó felén - vicsorogta. - És ha egyszer kiérünk a partra, saját kezűleg csavarom ki Tithian nyakát.

A tarek éppen kiadta a parancsot a kormányosnak, amikor a félgömb mélyén felbukkant egy kes’trekel képe. A ragadozó madár szárnyai hatalmas csapásokkal kavarták a levegőt. Kiemelkedett a fekete mélységből és a nemes felé szállt. A szárnyai könyökrészén apró, háromujjú kezek voltak: egyikben sokágú korbácsot, a másikban sarlót szorongatott. A nyakán emberi koponya ült és a fejet ékesítő, ütött-kopott aranykoponya alól hosszú, barna copf kígyózott elő. A madár egyre csak emelkedett, míg a végén lecsupaszított feje az egész félgömböt betöltötte.

Agis! - harsant fel Tithian hangja. - Nem bírod sokáig felszínen tartani ezt a hajót, de én igen. Hadd vegyem át.

Előbb bíznék meg egy skorpióban - válaszolta Agis.

Most nem a bizalomról van szó - mondta a király. - Hanem a gyakorlati érzékről. Ha összedolgozunk, sokkal nagyobb esélyünk van megszerezni a Sötét Lencsét.

Hogy aztán megölj és elszedd tőlem? - kérdezte a nemes. - Őrültség lenne tőlem, ha lehetőséget nyújtanék neked.

Gondolj csak bele, mit szalasztasz el - erősködött Tithian. - Végezhetnél Borysszal... hát nem ér ez meg annyit, hogy kockáztass?

Nem, ha nem vagyok kénytelen kockáztatni - válaszolta Agis. - Most pedig hagyjál békén - mielőtt eleresztem a gömböt és mindketten meghalunk.

Tithian szeme dühösen felparázslott.

Egyedül nem fogod tudni megcsinálni - mondta, miközben aláereszkedett a félgömb sötétjébe. - Még mielőtt ennek vége lenne, kénytelen leszel kiengedni.

A gödör peremén felbukkant Kester feje.

- Óvatosan odalent! - vakkantotta. - Mindkét oldalon homokban haladunk!

Agis elhessegette a király gondolatát az agyából és a fejében hullámzó tengerre összpontosított. A víz enyhén sötétebbé és sűrűbbé vált. A különbség szinte észrevehetetlen volt, és a nemesnek talán fel sem tűnt volna, ha nem befolyásolja a hajó mozgását.

Agis gondolatban elátkozta Tithiant, amiért ennyire megnehezíti a dolgát, aztán ismét maga elé képzelte a tengert, úgy, ahogyan a lebegtető először megmutatta neki. Az energiaközpontjából áradó erő felduzzadt és a barna víz halványodott valamelyest. Az elméjében lebegő Árnyékvipera kissé magasabbra emelkedett és olyan könnyedén szelte a habokat, mint amikor még Damras is segített neki.

- Így már jobb - jegyezte meg Kester, és elismerően bólintott. - Biztos vagy benne, hogy nem bírnád legalább tíz órán át? Bárhol kiköthetünk, csak Mytelene szigetén ne.

Agis nemet intett.

- Addigra halott lennék, akárcsak Damras - felelte kimerült hangon. - Hamarosan ki kell kötnünk, hogy véget vessek Tithian zavarásának és jobban kiismerjem a gömböt.

- Ha te mondod... - sóhajtott Kester. - De beletelik még vagy tíz percre, amíg megkerüljük azt a földnyelvet, és ki tudja, mennyi ideig tart megfelelő kikötőhelyet találni.

- Kell valahol lennie ezen az oldalon is - tanácsolta Agis.

- Igen, van egy... ahol az óriások kigázolnak a partra - ismerte el Kester. - És biztos vagyok benne, hogy te sem szívesen kötnél ki ott.

- Nem! - csattant fel Nymos. - Sokkal jobbak az esélyeink a túlsó oldalon. Ha a porfüggöny kitart, még napokba telhet, mire észreveszik, hogy kikötöttünk.

- Attól tartok, tévedsz. Az árbocok elárulnak minket - mondta Kester, és a fedélzet fölé magasodó hatalmas farudakra mutatott. - Én csak azt remélem, hogy azért beletelik némi időbe, mire a nyomunkra akadnak.

- Miről beszélsz? - értetlenkedett Nymos, aki karcsú, nyújtott fejét forgatva próbálta felfogni, mit akar mondani a tarek.

- Az árbocok kilátszanak a homokfelhőből - magyarázta Agis. - Gondolom, nem tudod elrejteni őket, igaz?

A jozhal egy pillanatra elgondolkodott.

- Az árbocokat nem vagyok képes elrejteni - szólalt meg végül. - A hasi erszényéből előhúzott egy kisméretű pálcát. A bot végét apró álarc díszítette. - De azt meg tudom csinálni, hogy úgy nézzenek ki, mintha óriások lennének.

Kester elgondolkodva simogatta dudorokkal borított fejét, aztán vállat vont.

- Gyerünk, próbáld meg - mondta. - Nem hiszem, hogy a jelenlegi helyzetünk ennél rosszabbra fordulhatna.

Ezzel visszatért megszokott figyelőhelyére, Nymos pedig fürgén az árbocokhoz sietett, hogy elvégezze a szükséges ráolvasást. Az Árnyékvipera lassan sodródott Mytelene szigete mellett, a partvonallal párhuzamosan, és egyre mélyebbre merült a homokba, mert Agisen fokozatosan úrrá lett a kimerültség és a rosszullét. A hányinger mellé hamarosan láz és általános gyengeség is társult, és keserű szagú verejték csorgott végig a homlokán. Már éppen arra gondolt, hogy maga mellé ültet valakit, aki ébren tartja, amikor Kester hangja zengett végig a fedélzeten.

- Legénység az orrban! Nyílvetőt kilőni! - parancsolta. - Első csoport! Tőkesúlyt felhúzni! A többiek a vitorlákhoz!

A hajó túlsó végében tucatnyi tengerész feszült neki a csörlőknek és küszködve hátrafeszítették a három nyílvetőt. Pillanatokon belül helyükre lökték a súlyos szigonyokat, amelyek fogazott fejükkel olyan vastagok lehettek, akár egy törpe teste.

A főfedélzeten ideges rabszolgák tébláboltak a függőleges csörlők körül, aztán nekifeszültek a forgatókaroknak és vastag, fekete kötelet csévéltek fel egy roppant fadobra. Ezzel szépen lassan kiemelték a hajó tőkesúlyát - egy mekillot lapockáját - a helyéről. A csontot valaha fáradságos munkával uszony alakúra faragták, és tükörsimára csiszolták, hogy ne tapadjon meg rajta az iszap.

Miközben társaik a tőkesúllyal küszködtek, a többi rabszolga felkúszott az árbocra meg a keresztrudakra. Lassan felcsavarták a súlyos ponyvákat a fagerendákra és tengerészcsomóval rögzítették mindet. Mire ezzel végeztek, az Árnyékvipera annyira lelassult, hogy szinte mozdulatlanul lebegett.

Agis először Nymos hangját hallotta, amint kimondja a varázslat parancsszavát, és csak utána pillantotta meg az árbocok között álldogáló jozhalt, aki apró pálcájával sorban rámutatott a vaskos rudakra. És ahol az előbb még az árbocok magasodtak, most három óriás állt. Kicsit alacsonyabbak voltak, mint Fylo és kevésbé szőrösek, hórihorgas testalkatú, durva, napcserzette irhájú teremtmények. Az egyik nyakán kosfej ült, a másikén egy sólyom, a harmadiknak pedig kígyófeje volt.

- A tolórudakhoz! - parancsolta Kester. A tarek a királyi szem segítségével fürkészte a tengert, valahol messze a hajó előtt. - Lassan előre!

A legénység tagjai elfoglalták kijelölt helyüket és a homokba szúrták a rudakat. Agisnek a következő percek olyan hosszúnak tűntek, mintha az egész szigetet megkerülték volna. Egyszer majdnem elhányta magát, utána meg észrevette, hogy úgy kapkodja a levegőt, mintha szaladt volna. De valahogy csak sikerült talpon maradnia, és hamarosan kibontakoztak előttük a part csipkés körvonalai - nem lehetett messzebb tizenkét méternél.

- Készítsétek a pallókat! - harsogta Kester, aki még mindig nem eresztette el a királyi szemet.

A rabszolgák még szinte oda sem értek a kijelölt helyekre, amikor kiáltás harsant az árbockosárból: - Óriás jobbra! - Némi hallgatás következett, aztán még hozzátette: - Még négy balra!

- Ennyit az álcázásról - mordult fel Kester, és leeresztette a királyi szemet. - Milyen közel vannak? - ordított fel a kosárba, majd megfordult, hogy felnézzen az főárboc tetejére.

Amikor a tarek meglátta a három szörnypofájú óriást, minden szín kifutott az arcából. Agis először azt hitte, Nymos illúzióvarázsa riasztotta meg ennyire, de aztán azonnal kiderült, hogy nem erről van szó.

- Miért szörnypofájúak? - szakadt ki a tarekből elfúló hangon.

Ugyanebben a pillanatban a hajótól balra roppant árnyék bontakozott ki a ködből. Nagyot szökkenve megindult az Árnyékvipera felé, a feje búbján vadul lengedezett a hat fonatba sodort haj. A nemes ugyan nem igazán látta az arcát a porfüggöny miatt, annyit meg tudott állapítani, hogy többé-kevésbé emberi vonásai voltak, robosztus testalkata és baltaszerűen kampós orra. A kolosszus a feje fölé emelte a karját, és a kezében szorongatott sziklatömböt a hajó árboca fölé emelte.

- Tűnjél innen, mocskos saram! - mennydörögte.

Egy pillanattal azelőtt, hogy elhajította volna a követ, Kester felordított:

- Tűz!

Agis meghallotta a visszacsapódó szíjak hangos pendülését. Fatörzsnyi szigony vágódott ki az egyik nyílvetőből és egyenesen a titáni mellkas felé szállt. Hangos reccsenéssel ért célba és mélyen a támadójuk szegycsontjába fúródott. Az óriásból fájdalmas sóhajjal szakadt ki a levegő. A markából kicsúszott a sziklatömb és port kavarva hullott a homokba. Leesett állal az Árnyékvipera orra felé sandított, leeresztette a kezét, ujjai a szigony markolatára fonódtak, aztán éppen csak elhibázta a hajót, amikor elvágódott.

A nyílvető legénysége ismét felajzotta a fegyvert. Kester ujjongott az örömtől.

- Majd megtanulod, kire hajigáljál követ! - harsogta.

- Nem kellene véget vetni a varázslatnak? - kérdezte Agis.

- Most már nem - jött a válasz. - Hadd higgyék, hogy a szörnypofájúak gyilkolják a cimboráikat.

Szinte be sem fejezhette a mondatot, amikor újabb sziklatömb vágódott elő a kavargó porból. Megszaggatta a vitorlázatot, letépte a kosarat a főárbocról és a köteleket a feszítőgyűrűkről. Aztán a zuhanó szikla megpattant a felhúzott tőkesúlyon és lyukat ütött a fedélzetbe. A sikoltó őrszem egy pillanat múlva követte.

- Mindenki hátra! - kiáltotta Kester.

A rabszolgák az iszapba lökték a rudakat, majd elkezdték ellökdösni a hajót a parttól. Kester csak átkozta őket a lassúságukért, aztán lenézett a lebegtető gödrébe.

- Tartsd felszínen, Agis, különben végünk!

Újabb két óriás bontakozott ki a ködből, közvetlenül az Árnyékvipera orra előtt, és követték a hajót, már amilyen gyorsan csak haladni tudtak a homokban. Vezetőjük hatalmas sziklatömböt szorított a mellkasához, mintegy pajzsként védelmezve magát és társát az esetleges támadásoktól.

- Szólj a rabszolgáknak, hogy emeljék fel a rudakat - mondta Agis.

- Miért? - kérdezte Kester a boltozatos homlokát ráncolva.

- Tudod, mi az a jég? - kérdezett vissza a nemes válaszképpen, és máris folytatta az összpontosítást. Meg sem várta, mit mond a kapitány, azonnal szélesre tárta energiaközpontja kapuját és zubogó áradatként zúdította a félgömbre saját életerejét. Az elméjében hullámzó tenger színe a zavaros barnából halványsárgára világosodott.

Hallotta Kester ordítását:

- Rudakat a magasba!

A nemes nagy levegőt vett, aztán felidézett egy képet, amit ő maga is csupán egyetlen egyszer látott életében, egy csípősen hideg reggelen, fent a hegyekben, vadászat közben: egy befagyott tavat. A gondolataiban zúgó tenger elefántcsontszínűvé változott és kemény lett, akár a szikla. A fagytócsa sebesen terjedt a karavella körül, és a tengerből hamarosan végtelen, fehér síkság lett, kihalt, mint a sziklás pusztaságok és tükörsima, mint az obszidián.

A nemes nem érte be ennyivel. Elképzelte, mi lenne, ha a hajó két oldalára hosszú külvillákat illesztenének. Az úszótalpak helyére obszidián pengéket képzelt, pengeéles, strapabíró korcsolyatalpakat, amelyek az Árnyékvipera roppant súlyával is megbirkóztak. Agis egyre hosszabbra növesztette ezeket a kiálló rudakat, míg a végén a hajó magasan a jég felszíne felett egyensúlyozott, készen arra, hogy a legkisebb lendületre suhanni kezdjen a befagyott tengeren.

Sziklatömb csapódott az orrfedélzetre, és megzavarta a nemest az előkészületekben. Darabokra zúzta a halomba rakott pótszigonyokat és kidöntötte az orrárbocot. Amikor a hatalmas farúd ledőlt, a ködben gúnyos hang harsant:

- Te másik saram is meghalsz ám!

- Lökjétek meg, Kester! - kiáltotta Agis. - Mindenki kapaszkodjon!

- Hátra! - ordította a tarek, aki mit sem törődött Agis figyelmeztetésével.

A rabszolgák leeresztették a rudakat és meglökték a hajót. Az Árnyékvipera úgy suhant el az óriások mellett, mint a kilőtt nyílvessző. A nyílvetők legénysége, akik csak a megfelelő pillanatra vártak, elengedték a karokat. Szíjak pendültek és két szigony hasított a ködbe. Az első mélyen egy óriás gyomrába fúródott. A teremtmény felordított, megmarkolta a szigony nyelét, aztán fejjel előre belezuhant egy magas homokbuckába.

A második lövedék mély sebet hasított az utolsónak maradt óriás könyökébe - vörös vérpermet keveredett a porba, és a szigonyt elnyelte a kavargó köd. Agis először azt hitte, az óriás hajszál híján, de megmenekült, amikor a lény szeme elfelhősödött, és az óriás tántorogni kezdett, mint aki rettenetesen berúgott. A következő pillanatban összecsuklott a térde, és vadul rángatózó izmokkal a homokba zuhant.

- Mérgezett szigonyok. Most már azt is tudod, miért hívják a hajót Árnyékviperának - kuncogott Kester, aki a királyi szem segítségével figyelemmel kísérte az óriás haláltusáját. - Három megvolt az ötből. Mi történt a másik kettővel, akikről az őrszem beszélt?

Agis már nem tudott válaszolni, mert egész testét kiverte a jéghideg verejték és remegni kezdett. Halántékában perzselő, tébolyító fájdalom lüktetett, belsőségei úgy égtek, mintha tüzet nyelt volna. Borzalmasan fájt a gyomra, és tudta, hogy kitartása határához ért. Önkéntelenül előrehajolt, mert könnyíteni akart magán, de közben kétségbeesetten kapaszkodott a félgömbbe, nehogy elengedje.

- Mi történt, Agis? - förmedt rá Kester. - Ha most abbahagyod, itt helyben elsüllyedünk!

- Tithian láza! - nyöszörögte Agis, és erőtlenül megpróbált feltápászkodni. - Nem tud...

Fülsértő csattanás hallatszott a tat felől, és az Árnyékvipera hirtelen zökkenéssel megállt. Agis kirepült a székből és a hátsó palánk felé gurult. A feje egy csont tartópillérnek csapódott, aztán tudatosult benne, hogy Kesterrel, a kormányossal és fél tucat tengerésszel együtt egymás hegyén-hátán hevernek. Gyomorkavaró bűz csapott az orrába, majdnem olyan borzalmas, mint amit a gödörben érzett az előbb.

Agis felpillantott, és azon kapta magát, hogy két hihetetlenül kék szempárba bámul. Mindegyik alatt egy-egy rücskös orr meredezett, meg egy barlangként ásító száj, telis-tele sztalagmitszerű fogakkal.

- Túl kicsik! Nem lehetnek saram kémek! - mordult fel az egyik óriás.

A másik zavartan elfintorodott, aztán pallos méretű ujjával beletúrt csomókban meredező hajába.

- Vigyük őket Mag’r elé - mondta. - A törzsfőnök tudni fogja, mik ezek.

 

Hetedik fejezet:

A FŐNÖKÖK TANÁCSA

Tithian és Agis nem menekülhetett a vörhenyes napkorong bősz sugarai elől. Palatetejű asztalon álltak, amely akkora lehetett, mint egy átlagos tér Tyrben. A forróság lomha hullámokban söpört végig a fekete kőlapon, perzselve égette a lábukat, cserepessé szárította az ajkukat és egy csepp nedvességet sem hagyott szomjúságtól feldagadt torkukban. Nymos félig kábán hevert mellettük, hüllőteste képtelen volt lehűteni a vérét ezen a fortyogóan meleg asztalon. A jozhal mellett Kester támolygott, aki szintén közel állt ahhoz, hogy összeessen.

A hajó legénysége egymás mellé húzódva kucorgott a közelben. A kormányos erőfeszítései sem voltak elegendőek ahhoz, hogy elhallgassanak, és a halálra rémült rabszolgák vagy rettegve motyogtak egymás között, vagy ideges pillantásokat vetettek hátrafelé, ahol a kőlap vége kilógott egy meredek sziklafal fölé, amelyet ezer láb mélyen az Iszaptenger gyöngyházszín derengése nyaldosott.

A kőlapot jobbról és balról egy szurdok fala fogta közre. A sziklás lejtőbe mindkét oldalon két-két padot faragtak, akkorákat, mint Tyr védművei. A padokon most tucatnyi óriás üldögélt. Szögletes, emberszerű arcukat dudorokkal tarkított, keményre cserződött bőr borította. Mindegyikük saját törzse totemállatának a képét tetováltatta csapott homlokára - bárányt, erdlut vagy egyéb háziállatot. A legtöbbjük hosszú, gubancos fonatokban viselte a haját meg a szakállát, amit Balicban fontos alapanyagként használtak a kötélfonó mesterek. Dühös kiáltozásuk mennydörgésként visszhangzott a kőlap felett, olyan hangosan, hogy Tithian a szavaik felét nem is értette.

- Most már éppen eleget várattak - mordult fel a király.

Elindult a felrepedezett palán az asztalfő felé, ahol egy kerekded arcú óriás ült fekete bazaltból faragott trónján. A vulkáni hegygerinc kőzetéből kivájt hatalmas szék akkora volt, mint az egész Arany Palota. A titán három, barnalevelű virágfüzérből font királyi diadémot viselt simára borotvált fején, Tithian gyanúja szerint uralkodói jelvény gyanánt. Az óriás fénytelen, tompa szemét puffadt szemhéj takarta, barna íriszében kizárólag akkor csillant értelem, amikor elöntötte a düh vagy a rosszindulat. Feldagadt arcán petyhüdten lógott pofazacskója, rábuggyant húsos nyakára és megeresztett vitorlaként remegett, amikor haragos vagy vidám vicsorral kivillantotta cakkos fogalt.

Tithian alig tett meg néhány lépést, amikor Agis ujjal a karjába vájtak.

- Mit művelsz? - förmedt rá a nemes.

- Megmentem az életünket - válaszolta a király.

- Így is túl sokat tettél már - sziszegte a melléjük lépő Kester dühödten összehúzott szemmel. - Ha nem ölöd meg a lebegtetőimet, most nem lennénk itt.

- Te kényszerítettél rá. Nem kellett volna bezárnod a hajódra... de most csendet! - szisszent fel Tithian. Agis felé fordult és a szemébe nézett. - Figyelmeztettelek, hogy nélkülem képtelenség megtalálni a Sötét Lencsét. Most megmutatom, miért.

A király kirántotta a karját Agis szorításából és folytatta az útját, egészen egy agyagból készült ivókupáig, ami a mellkasáig ért. A trónuson ülő óriás rá sem hederített, mert éppen harsogva üvöltözött egy főnökkel, aki jó harminc lépésre onnan, az asztal középső részén ült. Tithian csak úgy mellékesen a föld felé fordította a tenyerét és energiát gyűjtött egy varázslathoz.

Az óriások feje fölött, a sziklás lejtőn lassan elfonnyadtak a tőrpenge-fű csomói meg a gurulbogáncs sárga gömbjei, és a gyökerükből minden életerő Tithian kezébe áramlott. Pillanatokon belül hamuvá porladtak, és a kanyon fala ugyanolyan fekete és élettelen lett, mint a gigászi kőasztal.

Az óriás mancsa úgy csapott le fentről, mint kes’trekel a napon heverő tetemre. Megmarkolta az agyagkupát, megfordította, és miután húsz liter aranyszín sört borított Tithian fejére, a vállába nyomta a poharat.

- Nincs mágia! - bömbölte.

A kupába szorult Tithian fülét fájdalmasan tépte a tompa visszhang.

- Túl késő! - mordult fel a király.

Felemelte a kezét, kitépett egy szálat a talárja szegélyéből és a mutatóujjára hurkolta. Az óriásra mutatott vele, kimondta a bűvigéket és a hurkot lerántotta az első ujjízületig.

Az óriás ordításába ismét beleremegett az egész kupa - de ez alkalommal meglepett sikoly szakadt fel belőle. A koronája ugyanis lecsúszott a torkára és lassan elkezdett összeszorulni rajta. Körös-körül riadt kiáltozás harsant, és még az asztal is beleremegett, amikor kétoldalt talpra ugrottak az óriások. Tithian elmosolyodott, és csavart egyet a hurkon. Olyan szorosra húzta, hogy majdnem kiserkent alóla a vér.

Valaki letépte a fejéről a kupát.

- Ezt nevezed te segítségnek? - förmedt rá Agis, és elhajította a poharat. - Mindnyájunkat meg akarsz ölni?

- Olyannak látszottam, mint aki ily kevésre becsüli saját életét? - kérdezte Tithian.

- Inkább olyannak, akinek elment az esze - horkant fel Nymos. Az apró teremtű jozhal a nemes mellett támolygott, és háromujjú kezével Agis övébe kapaszkodott, nehogy felbukjon. - Vess véget a varázslatnak, különben...

- Késő! - kiáltotta Kester, és karjuknál fogva elrántotta Agist meg Nymost a király mellől. - Félre, különben titeket is apróra zúznak!

Tithian felpillantott. Néhány óriás hajolt fülé, szélesre nyitott tenyérrel, készen rá, hogy összenyomják.

- Állj! - üvöltötte Tithian. - Ha meghalok, a főnöknek is vége!

Ezzel a bazalt trón felé mutatott. A törzsfőnök koronája teljesen eltűnt a húsos nyak redői között, és az óriás mocskos körmei tátongó sebeket vájtak a húsába, miközben hiábavalóan próbálta bedugni az ujját a fojtogató ágak alá.

- Hazudol! - mordult fel egy nyúlánk, vörös hajú, szakállas óriás. - Hogyan ölhetnéd meg, ha meghalsz?

- Mágia - válaszolta Tithian, és felemelte a fonállal körbekötött ujját. - Ha meghalok, ez a hurok még jobban megszorul, és levágja az ujjamat! Ugyanez történik majd a törzsfőnök koronájával is, csak az a fejét fogja lenyesni a nyakáról!

Néhány óriás közelebb tolta a kobakját és szemügyre vették a magasba emelt mutatóujjat. Lélegzetük dögletes szélként söpört végig a királyon, de egyébként úgy tűnt, nem akarnak támadni.

A király elmosolyodott.

- Máris jobb - közölte. - Most...

Szavait az asztal túlsó végén feldübörgő hang szakította félbe.

- Erisszed el Mag’r főnököt, különben lesöpröm a barátaidat a Főnökök Asztaláról!

Tithian hátranézett, és látta, hogy az egyik óriás a kőlapra csapta roppant karját, készen rá, hogy egy pillanat alatt az Iszap-tengerbe szórja Kester reszkető rabszolgáit.

- Azt csinálsz velük, amit akarsz - mondta a király, és visszanézett Mag’r felé. A törzsfőnök arca vörösről lilára váltott, szeme egyre jobban kidülledt az üregéből. - Nem a barátaim.

- Hiszen ez a legénységem! - mordult fel Kester és a király elé lépett. - Szükségem van rájuk az Árnyékviperán!

- A legénység pótolható.

- De nem itt! - jegyezte meg a néhány méterre álldogáló Nymos. - Ha így akarsz megmenteni minket, nem vagy eszednél.

- A legénység felelősség - vágott vissza Tithian. - Ha az óriások azt hiszik, fontosak nekünk, Mag’r felhasználja őket ellenünk.

- Nem engedem, hogy feláldozd őket - figyelmeztette Agis a királyt. - Ők is élő, gondolkodó lények, akárcsak Tyr összes polgára.

A nemes keze megindult a dereka felé, ahol most is ott lógott a kardja. Az óriásokat nagyjából annyira izgatták az emberre méretezett pengék, mint egy mul gladiátort néhány ócska fakard, ezért még azzal sem törődtek, hogy elvegyék tőlük a fegyvereket.

- Mindig is túlértékelted mások életét, Agis - jegyezte meg Tithian, és meglazította az ujján a hurkot. - De legyen kívánságod szerint.

Amikor Mag’r torkán kiengedett a diadém, az óriás azonnal belekapott az ágakba és letépte a nyakáról. A hegyoldalba hajította a koronát és köhögve, fuldokolva markolászta a torkát. Minden egyes köhögés orkánerejű szélként zúdult végig a kanyonon.

A túloldalon guggoló óriás, aki eddig Kester legénységét fenyegette, levette a kezét az asztalról. A rabszolgák felől megkönnyebbült sóhaj szállt az ég felé. Tithian pillantásra sem méltatta őket. Előkapott egy élő tűzlegyet a batyujából, összenyomta és a tőre pengéjére kente, majd gyorsan elmormolta a következő varázsige szavait.

Mire végzett, Mag’r arca visszanyerte megszokott színét és rendesen szedte a levegőt. Aztán Tithianra nézett.

- Kitépem a kezed meg a lábad! Naponta egyet! - morogta. Szeme sárgán izzott a dühtől. - Azt kívánod majd, bárcsak gyorsan meghaltál volna, mint a barátaid!

Amikor az óriás kinyújtotta a kezét, a király a levegőbe hajította a tőrét és befejezte a varázslatot. A kés Mag’r kezébe vágódott, pontosabban mélyen az egyik ujjába fúródott és a törzsfőnök visszakapta a kezét a mellkasához. A sebből zöldessárga ragyogás áradt szét, amit a Főnökök Asztala körül döbbent mormogással fogadtak.

Mag’r megpróbálta kitépni a tőrt az ujjából, de Tithian csak megpöccintette a csuklóját, és a fegyver kirepült a sebből. A levegőben lebegett, néhány lábnyira a törzsfőnöktől, készen arra, hogy újra lecsapjon.

- A tőröm olyan, akár a napdarázs - hazudta Tithian. Le sem vette a szemét az óriásról, aki döbbent csendben bámulta világító ujját. - Az első csípés csak apró sebet okoz, de a második után hetekig rosszul leszel. - Hatásszünetet tartott, hogy a törzsfőnöknek legyen ideje mindezt megemészteni, aztán hozzátette: - Ami a harmadikat illeti... nos, reméljük, erre nem kerül sor.

Mag’r messze eltartotta magától az ujját.

- Ki vagy te? - förmedt Tithianra. - Miért jöttél Mytelene szigetére?

Mielőtt még Tithian válaszolhatott volna, a Mag’r bal oldalán álló titán felmordult.

- Szörnypofa kémek ám! - Az óriások között dicsőségben megőszült vénnek számíthatott, mert ősz haját gubancos fonatokban viselte, tejfehér szemére súlyos bőrredők lógtak, fogai helyén csontszín csonkok meredezek. A fején éktelenkedő formátlan tetoválás gyík, sas vagy akár kígyó is lehetett. Az óriás ráncos keze végigsöpört a foglyok felett. - Azért jöttek a szigetre, hogy kikémleljék a seregünket!

A Mag’r jobbján álló óriás lepislantott a trióra, és csak annyit mondott:

- Kémek, az biztos. - Sokkal nagyobb volt a többieknél, horgas orra akkora, akár egy kank nyerge és egyik szemét fekete sál takarta. - Mit tegyünk velük, Nuta főnök? - kérdezte hátrapillantva. - Zúzzuk össze a kezüket meg a lábukat?

Mag’r akkora erővel sújtott le az asztalra, hogy Agis és Kester ledőltek a lábukról. - Nem, Félszem! - mennydörögte, miközben aggodalmas tekintetét le sem vette Tithian lebegő tőréről. - Nem öljük meg és nem kínozzuk meg őket. Jobb ötletem van.

Az óriások némán várták, hogy a törzsfőnök megmagyarázza, mire gondol. Amikor a csend kezdett túl hosszúra nyúlni, Nuta főnök összehúzta a szemét és megkérdezte:

- Miféle ötlet?

Tithian úgy döntött, eljött az ideje, hogy kedvező irányba billentse a beszélgetés menetét.

- Mag’r törzsfőnök bizonyára rájött, hogy nem lehetünk a szörnypofák kémei.

Mag’r mosolyogva biccentett.

- Így van - mondta, és gúnyosan Nutára vigyorgott. - Ezek itt Balic kémei.

Izgatott mormogás dübörgött végig a szurdokban, és Mag’r diadalmasan mosolygott.

- És akkor mi lesz? - erősködött Félszem. - Élve megnyúzzuk a kémeket, aztán leromboljuk a várost?

- Nem! - bömbölte Nuta. Mindkét hatalmas öklével az asztalra sújtott. Tithian lába majdnem belezsibbadt a borzasztó rengéshullámba. A vén óriás talpra ugrott, és az asztal fölött áthajolva Félszem elé tolta az arcát. - A Látókő nem Balicnál van. A szörnyfejek azok, akik nem engedik visszajönni hozzánk! - Nuta Tithian és a társai felé intett. - Megöljük a kémeket, azt’ megtámadjuk Lybdost.

Félszem először hátrahőkölt, amikor az arcába zúdult az öregebb óriás hirtelen haragja, de aztán összeszedte magát és mogorván Nutára meredt. Ő is az asztalra csapott, és szintén áthajolt felette - most majdnem összeért az arcuk. Reggel óta, azaz mióta az asztalra hajították őket, Tithiant és társait most először védte árnyék a vörhenyes nap kegyetlen sugarai elől - igaz, az odafent sötétlő roppant arcokon megfigyelhető dühös grimaszokból ítélve ez inkább a vihar árnyéka volt.

- Balic csak ne álljon senki mellé! - morogta Félszem, akinek egyetlen ép szemében kezdett felparázslani a harag. Megátalkodott hangsúlyából ítélve Tithiannak úgy tűnt, hogy Félszem nem is annyira saját igaza miatt, hanem Nuta ellen vitatkozik. - Levágjuk a kémeknek kezit meg lábát, visszaküldjük Balicba, azt’ irány a város. - Kegyetlen mosoly derengett fel az ajkán, és az asztal végében összeverődött főnökökre nézett. - Megsarcoljuk a várost és elvisszük az összes jóságos holmit onnan - tette hozzá, amit társai egyetértő kiáltozással fogadtak.

- Nem! - vicsorgott Nuta.

Tithian figyelmét nem kerülte el a vén óriás felfelé lendülő ökle. De csak akkor jutott eszébe figyelmeztetni a társait, amikor ő maga már elugrott az útból. Nuta főnök ökle elsöpört Agis és Kester mellett - akik mindketten ugyanabba az irányba bukfenceztek és pontosan állon kapta Félszemet. A fiatalabb óriás fogazata akkorát csattant, mint egy katapult és hátrabukott a feje. Majdnem elesett, de végül imbolyogva megindult lefelé, az asztalra. Szájából sziklányi fogak potyogtak a királyra és társaira pedig több vödörnyi vér záporozott fentről.

- Vigyázz! - ordította Tithian.

Megragadta Nymos karját és Mag’r felé vetődött. A szeme sarkából még látta Agist és Kestert, akik az ellenkező irányba gurultak. Félszem roppant feje fülsüketítő csattanással vágódott az asztalnak. Tithian meg a jozhal majdnem egy métert repültek a levegőben, és a kőlap még akkor is remegett, amikor puffanva megérkeztek.

- Megmentettél! - szakadt ki Nymosból, habár hangsúlya inkább meglepetésről, mint háláról árulkodott. - Miért?

- Mert abból semmi hasznom, ha hagylak meghalni - felelte a király kurtán. Amikor feltápászkodott, még hozzátette:

- Ráadásul nekem is jól jön, ha élsz. Egyedül én sem bírok eljutni Lybdosra.

Aztán minden további magyarázat helyett megfordult, és végigmérte az asztalon heverő, öntudatlan Félszemet. Az óriás rossz szeméről lecsúszott a kendő, és bozontos szemöldöke alatt most nem látszott más, csak az a heges gödör, ahol valaha a szeme lehetett. Felrepedt szájából habos vér csorgott és kilátszottak törött fogai.

- Agis? - kiáltotta Tithian. - Jól vagy?

Az óriás háta mögül Kester nézett rá vissza.

- Hát nincsen ott?

Tithian alaposan szemügyre vette az eszméletlen óriásnak a felé eső oldalát, hátha valahol kilóg egy kar vagy egy láb a roppant torzó alól. Félszem vére pillanatokon belül felhevült a perzselően forró asztalon és a levegőben vas ízű, átható szag terjengett. A vöröslő tócsában egerek és egyéb elkábult rágcsálók hevertek, amelyeket a becsapódás ereje szórt le a titáni testről. A király nyomát sem látta a barátjának.

- Valaki nyöszörög a túloldalon - mondta Nymos. Apró, spirál alakban tekeredő kagylót szorított a fülnyílásához és Félszem feje felé mutatott.

Kester eltűnt, aztán az óriás feje ringani kezdett, amikor a tarek megpróbálta felemelni. A kapitány nyöszörgéséből és nyögéséből ítélve Tithian nem tartotta valószínűnek, hogy akár együttes erővel elég magasra tudnák emelni.

Tithian felnézett Nutára.

- Emeld fel Félszem fejét! - parancsolta. - Ki kell szednünk onnan a barátomat.

Nuta válaszként csak vicsorgott.

- Nuta összelapít! - morogta, és már nyújtotta is a kezét.

Tithian oldalra vetődött és két bukfenccel Félszem mozdulatlan alkarja mellett termett. Batyujából előkapott egy üvegrudat, és már majdnem nekiállt előkészíteni a varázslatot, amikor emberi kéz érintette meg a vállát.

- Erre nem lesz szükség - hallatszott Agis elcsigázott hangja. - Csak azt tudnám, hogyan akarsz megmenteni minket, ha állandóan magunkra haragítod az óriásokat.

A király hátranézett és megpillantotta a nemest, aki az óriás könyökhajlatában állt. Egész testét vér borította, de láthatóan nem esett komoly baja.

- Nem sérültél meg? - kérdezte Tithian.

- Nem, hála Kesternek - válaszolta a nemes. - Sikerült felemelnie Félszem fejét, hogy kimászhassak alóla. Ha késik egy kicsit, megfulladok.

Az óriás túloldaláról Kester kiáltása csattant:

- Vigyázzatok!

Agis kirántotta a kardját, Tithian pedig felnézett: éppen időben ahhoz, hogy lássa Nuta lefelé zúduló kezét. A nemes fegyvere megvillant és megakasztotta a csapást. A kard mélyen a hatalmas tenyérbe fúródott. Az óriás torkából falrengető ordítás szakadt fel és elhúzódott.

Agis kardja azonban beakadt a vaskos inak közé és nem akart kiszabadulni. A fegyverébe kapaszkodó nemes lassan felemelkedett az asztalról. Tithian megragadta a bokáját, és még így ketten is már majdnem egy méter magasságban jártak, mire a penge kiszabadult. Amikor végre visszazuhantak a kőlapra Nuta harsogó átkai kísérték őket, társai mennydörgő röhögéséről nem is beszélve

- Látod? - kérdezte Tithian, amikor feltápászkodott a vértócsából, ahová lepottyant. - Ezekkel az óriásokkal egyikünk sem bír egyedül.

- Azt azért nem mondanám, hogy elbírnál velük - jegyezte meg Nymos, akinek kelletlen fintor ült ki hüllőképére, amikor belegázolt Félszem vérébe. - Eddig éppen csak sikerült életben maradnod.

Tithian már készült a gúnyos visszavágásra, amikor Nuta mennydörgő hangja félbeszakította.

- Nevessetek, bolondok! - ordított rá az asztalnál vigyorgó óriásokra. - Ha nem Lybdost, hanem Balicot támadjuk meg, a szörnypofák soha nem engedik el a Látókövet a szigetükről!

Társai azonnal elhallgattak, aztán az asztal túlsó végén megszólalt egy óriás.

- Nuta jót mond. Most nálunk kellene lennie a Látókőnek, nekünk kellene okosnak lennünk, de azok a saram szörnypofák azt akarják, hogy náluk maradjon örökre. Azt akarják, hogy mi, a joorshok, egyre butábbak és butábbak legyünk - a végén még a törpék is okosabbak lesznek nálunk!

Agisnek önkéntelenül felszaladt a szemöldöke, és Tithian ebből tudta, hogy barátja is furcsán ismerősnek találta a két törzs nevét. A két törpe lovagot, aki egykor ellopták a Sötét Lencsét a Hajdanvoltak Tornyából, Jo’orshnak és Sa’ramnak hívták. A nevük és a törzsek elnevezése közötti hasonlóság aligha lehetett a véletlen műve, de királynak egyelőre nem volt alkalma megfejteni ezt a rejtélyt.

Egy másik óriás Agisre és Tithianra mutatott.

- Velük mi legyen? - kérdezte. - Balic kémjeit nem ölhetjük meg csak úgy. Meg kell büntetnünk a várost, amiért ideküldték őket.

Tithian megfordult és az óriásra nézett.

- Ha megengeded, segítek megválaszolni a kérdésedet - mondta. - Nem vagyunk Balic kémjei... és a saramoké sem. Azért jöttünk, hogy segítsünk.

Szavai hallatán az óriások között elszabadult a káosz. A zabolátlanul harsogó röhögés dübörgése nem sokban különbözött egy hegyomlás morajától.

- Mit képzelsz, mit csinálsz? - förmedt rá Tithianra Kester, aki most kapaszkodott fel Félszem nyakára. - Attól, hogy efféle ostobaságokkal beszéled tele a fejüket, még nem fognak megkímélni minket.

- Ez nem ostobaság - sziszegte a király. - És az én módszeremmel sokkal jobbak az esélyeink, mintha megrettent rabszolgákként könyörögnénk az életünkért.

- Mit tudsz te arról, hogyan kell alkudozni az óriásokkal? - kérdezte Nymos.

- Azt biztosan jobban tudom nálad, hogyan kell alkudozni uralkodókkal - felelte Tithian. - Szerintem egyikőtök sem lett volna képes rábeszélni Andropinis királyt arra, hogy kölcsönadja a flottáját. - Amikor ezt senki sem tudta megcáfolni, Tithian Agisre pillantott. - Ha élve akartok kijutni innen, bízzátok rám a dolgot.

A nemes kelletlenül bólintott, aztán követte Tithiant és végig szorosan a király mögött maradt. A törzsfőnök felemelt kézzel lecsendesítette a röhögő főnököket.

- Szórakoztatsz még minket, mielőtt megöllek?

- A körülményeket tekintve én azt hiszem, a joorsh klánokra ráférne egy kis segítség - vetette ellen Tithian.

- Mit tudnál nekünk segíteni? - kuncogott az óriás, és roppant kezével Tithian izzó tőre felé suhintott. - Lyukat fúrsz a saramok erődjébe ezzel a repülő tűvel?

- Természetesen nem. Ennél már most többet tettem. Nem hallottad, hogy a flottám kicsalta a szörnypofákat a Baza-szorosba, ahol rengeteget megöltünk közülük?

- Sok hajót veszítettél! - kiáltott közbe a Nuta balján ülő óriás. A többiek kedvéért jól láthatóan felemelte az összes ujját, aztán visszanézett Tithianra. - A Jerke klán látta az egész csatát. Nem is győztél!

A felszólaló főnököt nehéz lett volna fajtája díszpéldányának nevezni. Végtagjai olyan ösztövérek voltak, mint a fáró-fa, beesett arca pedig arról árulkodott, hogy ritkán tömheti tele a hasát. A homlokára egy bárány rajzát tetoválták.

- Ami azt illeti, nem győzni jöttünk - mondta Tithian. - Mindössze csatába akartuk csalni a szörnypofákat, hogy egy erősebb sereg hátulról megtámadhassa őket az erődjük védfalain kívül. Mint kiderült, tévedtünk, amikor azt hittük, hogy a Jerke klánban van annyi bátorság, hogy kihasználja a lehetőséget.

A Jerke klán vezetőjének elborult az arca a sértés hallatán, majd felkapott egy sziklát a háta mögötti hegyoldalról.

- A Jerkék vannak olyan bátrak, mint bárki más! - bömbölte és felemelte a kőtömböt.

- A sértéseiddel mindannyiunkat megöletsz! - szisszent fel Agis.

A nemes izmait megfeszítve lekucorodott, hogy szükség esetén azonnal fedezékbe ugorjon, de Mag’r abban a pillanatban felpattant a trónjáról.

- Orl! - harsogta a törzsfőnök. - Tedd le azt a sziklát!

Tithian felrángatta Agist a földről.

- Ne mutass előttük félelmet! - mondta gúnyos vigyorral. - Az a gyengeség jele.

Dölyfösen Orlra meredt. Az óriás elkapta a tekintetét, aztán elhajította a sziklát, ki az Iszap-tengerbe.

- Senki sem mondta, hogy segítsek a balici hajóknak - zsémbelődött Orl, és bűnbánóan a törzsfőnökre nézett. - De segíthettünk volna. Nem félünk a harctól.

Mag’r egy mordulással jelezte, hogy elfogadta a bocsánatkérést, aztán visszaült a trónra és szúrósan Tithianra meredt.

- Andropinis király azt ígérte, kimarad a háborúból - mondta. - Miért támadta meg a saramokat?

- Nem is támadta meg - felelte Tithian.

Mag’r bosszúsan elfintorodott.

- De azt mondtad...

- Hogy az én flottám megtámadta a saramokat - helyesbített Tithian. - Én nem Balicból jöttem.

- Hazudik, törzsfő - szólt közbe Orl. - Az Balic flottája volt, vagy én legyek az Iguána klán feje.

- Igen, Balic hajói voltak - ismerte el Tithian. - Andropinis királytól vettem őket kölcsön. De tyri flotta volt, az én parancsnokságom alatt. Tithian király vagyok, Tyr uralkodója.

- Azok a hajók Balicból gyöttek - szögezte le Nuta. - Akkor meg mindegy, ki vagy, akkor is balici hajók.

- Talán igen, talán nem - szólt közbe Mag’r, és egy intéssel elhallgattatta a főnököket. - Mondjuk, hogy Tyr flottája volt. Miért támadná meg Tyr a saramokat?

- Nem te vagy az egyetlen, akit kiraboltak - felelte a király. - Van náluk valami, ami ugyanolyan értékes a városomnak, mint a Látókő a joorshoknak.

- Mi? - csattant fel Nuta.

Tithian csak mosolygott.

- Ennyire ostobának nézel? Még a végén szemet vetnél rá - válaszolta. - De abból, amit eddig hallottam, nyilvánvalónak tűnik, hogy a szörnypofák nagy varázserővel rendelkező tárgyakat és embereket őriznek a szigetükön. Vajon miért, kérdem én? Hogy ők uralják az Iszap-tengert?

Csend borult a szurdokra, aztán Mag’r előrehajolt és alaposabban szemügyre vette Tithiant meg a társait.

- Az Iszap-tengernek nincsen ura - mondta.

- Most még nincsen, talán - felelte a király. - De azzal, amit Tyrből loptak... - Nem fejezte be a mondatot. Pillanatnyi hallgatás után még hozzátette: - Fogalmazzunk úgy, hogy mind a törzsed, mind a városom jobban jár, ha közös erővel elvesszük tőlük.

Az óriás főnökök halkan sustorogtak egymás között. Tithiant méregették és bizalmatlanul ingatták a fejüket. Mag’r egy ideig hagyta, hadd motyogjanak, aztán azt mondta:

- Jó történet, de semmi okom rá, hogy higgyek neked.

- Talán hihetőbbnek tűnik, ha elárulom, hogy az a varázstárgy a Hajdanvoltak Tornyából származik - szólalt meg Agis.

Tithian összerezzent. A nemes sokat kockáztatott, csupán azért, mert feltételezte, ha a két törzs a két törpe lovagról kapta a nevét, akik a Hajdanvoltak Tornyából lopták el a Lencsét, akkor az óriásoknak is ismerős lesz a név. De a terv láthatóan bevált, mert az összegyűlt óriások között izgatott suttogás kélt, Mag’r pedig gyanakodva sandított le foglyaira.

- Mit tudtok ti a Hajdanvoltak Tornyáról? - förmedt rájuk.

- Nagyon keveset. De a legendák szerint onnan származik az amulettem - hazudta Tithian. Bosszúsan Agisre nézett, aztán az Ösvény segítségével mentális üzenetet küldött neki:

Merész próbálkozás volt, de szükségtelen. Teljesen ura vagyok a helyzetnek.

Majd elhiszem, ha elengedtek - felelte a nemes. De fanyar megjegyzése ellenére nem akadékoskodott tovább.

Amikor Mag’r törzsfőnök minden jel szerint elfogadta Tithian magyarázatát, a király folytatta:

- Andropinis azért adta kölcsön a flottáját, mert hitt nekem. Ha ő úgy gondolta, érdemes kockára tennie a hajóit, talán neked sem ártana aggódnod. Ha a saramok Balic ellen vonulnak, először titeket kell legyőzniük.

- A joorsh népet nem győzi le senki! - tiltakozott Orl.

Többen csatlakoztak hozzá, de Mag’r elgondolkodva bámulta a főnököket. Végül csendre intette őket, és Tithianra nézett. Tekintetében

- Ha életben hagyunk, hogyan tudsz segíteni nekünk? - kérdezte a törzsfőnök.

Tithian elmosolyodott.

- Ezt már közösen kell eldöntenünk - mondta mézesmázosan. - Esetleg a sereged kicsalja őket az erődjükből, mialatt mi belopózunk hozzájuk. Ellopjuk azt, amiért jöttünk és megmentjük nektek a Látókövet.

- Ki kell találnunk valami mást - jegyezte meg Mag’r a fejét csóválva. - Túl kicsik vagytok, nem bírjátok el a Látókövet.

Tithianból megkönnyebbült sóhaj szakadt fel.

- Emiatt nem kell aggódnod. Agis meg én közösen akár a legnagyobb óriást is képesek vagyunk megemelni - mondta, és Agis vállára tette a kezét. - Nem igaz, barátom?

- Ha muszáj... - felelte a nemes, és elhúzódott a királytól. De attól még nem vagyunk barátok.

 

Nyolcadik fejezet: