A MEDVE

Amikor a szkiff megkerülte a sziklás földnyelvet, váratlanul nyirkos levegő simított végig Agis arcán. Az éjszaka sötétjében beletelt egy kis időbe, mire rájött, honnan jöhet a nedves szellő: egy feketén tátongó grotta szájából, alig tíz méterre előttük.

A barlang egy csipkézett peremű félsziget aljába vezetett, az Iszap-tengerből meredeken kibukkanó szirt talapzatába. Onnan, ahol Agis állt, úgy tűnt, mintha a sziklák csupaszon magasodnának az égbolt felé, de tudta, hogy ez nem így van. Nem sokkal ezelőtt, amikor Kester a rúddal bekormányozta a szkiffet a sötét öbölbe, a nemes megpillantotta a hegycsúcsot koronázó gőgös védfalakat. A falak kétszer olyan magasak voltak, mint egy óriás, minden egyes kanyarulatát lőtornyok védtek és egész hosszában csipkés fogazat futott végig rajta.

Agis az árnyékban felsejlő barlangszáj felé mutatott.

- Ez elég kicsinek tűnik - suttogta. - Nézzük meg, hová vezet.

Nymos felemelte elkeskenyedő pofáját és beleszimatolt a levegőbe. Kígyónyaka egész hosszában megremegett.

- Nem valami bölcs ötlet - mondta. - Borzalmas bűz van odabent.

- Minek a szaga? - tudakolta Kester, aki most a homokba szúrta az evezőrudat és megállította a csónakot.

- Nem tudom biztosan - felelte a jozhal. - De büdös és állatias. Másképpen nem tudom leírni.

- Bármi is legyen az, annál ott biztosan nem lehet állatiasabb - szólt közbe Tithian, aki a bárkát lebegtette.

A király arra a lapos földnyelvre mutatott, amely Lybdos erdővel borított hegyoldalát kötötte össze a sziklás félszigettel, ahol most rejtőztek. Közvetlenül a földnyelv mögött Ral aranyszín korongja lebegett az égen, előtte pedig élesen kirajzolódott egy szörnypofájú saram alakja. Az óriásnő rendkívül elővigyázatosan ballagott a veszélyes sziklagerincen és minden lépés előtt óvatosan megvizsgálta a talajt.

- Minél kevesebbet mutatkozunk előtte, annál jobb - mondta Tithian. - Menjünk be a barlangba.

- Próbálkozzunk máshol - erősködött Nymos. - Mag’r szerint az egész félszigetet behálózzák ezek a grották.

- Lehetséges, de előfordulhat, hogy az egész éjszaka eltelik, mire megtaláljuk a folyosót - vetette ellen Tithian. - Nincsen időnk kellemesebb illatú barlangokat keresgélni.

- Egyetértek - helyeselt Agis.

- Látod, mégis tudunk mi együtt dolgozni - mondta Tithian.

- Azért, mert egyetértek, még nem bízom meg benned - figyelmeztette a nemes, és végigsimított az övére erősített, óriáshajból font kötélen. Amint nincsen többé szükségük Tithianra, ezzel a pányvával fogja megkötözni - de ez alkalommal hurok is lesz rajta, ami az első adott jelre megszorul Tithian nyakán.

Tithian elmosolyodott, de csak ennyit mondott:

- Azt azért el kell ismerned, nem lesz könnyű dolgunk, ha még egy ilyen barlangot akarunk találni. Elég nagy ahhoz, hogy elférjen benne a csónak, de az óriások már nem juthatnak be, amíg mi távol vagyunk.

- Mit számít az? - tiltakozott Nymos. - Az egész terv őrültség. Nem fog sikerülni.

- Ne kezd újra! - mordult fel Kester, és egy lökéssel útjára indította a csónakot. - Ülj le és kímélj meg minket a fecsegésedtől.

Mindannyian jól tudták, mi baja a jozhalnak Tithian és Mag’r közös tervével. Amikor a király megtudta, hogy a saram erőd egy barlangokkal behálózott félszigetre épült, ráadásul a barlangokon át be lehet jutni a várba, felvetette, hogy osonjanak be egy ilyen föld alatti alagúton. Nymos azonnal tiltakozott. Mint mondta, az óriások sem olyan ostobák, hogy szabadon hagyják az összekötő folyosókat. Tithian egy vállvonással elhallgattatta a hüllőt, és biztosította őt meg a többieket is, hogy bármilyen saram akadállyal megbirkózik és kiszabadítja a Látókövet.

Mag’r törzsfőnöknek tetszett az ötlet, bár ő úgy képzelte, hogy Tithian és csapata először kinyitja bentről a vár kapuját, és majd ők szabadítják ki a Látókövet. Hogy szövetségesei biztosan betartsák a szavukat, meg is fenyegette őket - ha a hajnali roham idején zárva találja a kaput, elsüllyeszti az Árnyékviperát.

Amikor a csónak becsusszant a barlangba, olyan sötétség borult rájuk, hogy Agis a bárka orráig sem látott el. Azonban nem gyújtott fáklyát, nehogy a lobogó lángok fénye kiszűrődjön a barlangból és felkeltse az őrszem érdeklődését. Inkább elkérte Nymostól a botját és letérdelt a bárka orrfedélzetén. Lassan maga előtt tartva a botot a sötétben araszolt előre, hátha akadályba ütközik, illetve néha halkan rákoppintott a falra, hogy tudja, merre tartanak.

Néhány percig haladhattak így, amikor mély dübörgés rázta meg a barlangot valahol előttük és fullasztó porfelhő kavarodott fel. A hang olyan tompa volt és mély, hogy Agis inkább a gyomrában érezte, mint hallotta.

- Elég távol vagyunk már! - sziszegte Nymos. Csapkodó farka halkan kopogott a bárka palánkján.

Kester megállította a csónakot, és Agis a kijárat felé nézett. Csak sűrű, mélységes sötétséget látott.

- Talán már eléggé mélyen vagyunk ahhoz, hogy fáklyát gyújtsunk - javasolta.

A többiek egyetértettek. Nymos egy darabig a csónak alján kotorászott, aztán előreadott egy borzalmas szagot árasztó fáklyát.

- És a tűz? - kérdezte a nemes.

- Ha megengeded... - kezdte Tithian. A király beletúrt a zsákjába. - Kester, rántsd végig ezt az ágat ezen a kődarabon.

Olyan hang hallatszott, mint amikor egy fadarabot húznak végig egy kőfalon, aztán savanyú kénkőszag csapott Agis orrába és egy pillanatra fehér fényszikra vakította el. Mire ismét rendesen látott, már egy égő ágat tartott a kezében. A csónak fenekén az a zsíros tömlő hevert, amiből olajat locsoltak a fáklyára, Kester pedig fehér habkövet szorongatott az egyik kezében, a másikban pedig egy megperzselődött ágat.

Nymos kikapta a tarek kezéből a komponenseket és reszkető orral végigszimatolta mindkettőt.

- Mágia? - kérdezte mohón.

- Nem igazán - felelte Tithian. - Egyszerű bárd-trükk.

Kester kihúzta a homokba döfött rudat.

- Mágia vagy nem, a fény az fény - mondta. - Most már mehetünk.

A tarek egy lökéssel útjára indította a csónakot.

Agis a kezében tartott fáklya fényénél körülnézett. A grotta mennyezetét tejfehér kalciumréteg borította. Karcsú, szürke cseppkövek százai furakodtak elő a plafonból. A fentről csüngő lándzsák hegye embermagasságban letört, és most éles, csipkézett cseppkő-pengék meredeztek mindenfelé. A rejtélyes pusztítás zavarba ejtette Agist, de hiába nézte meg alaposabban az alakzatokat, nem bírt rájönni, mi okozhatta.

Amikor egyre mélyebbre hatoltak a félhomályos derengésben, a kalciumfoltok a mennyezetről a falakra is átterjedtek, míg a végén az egész alagutat tejfehér burkolat borította. Szabályos időközönként mészkőfüggönyök sarjadtak a fal hasadékaiból, vagy bütykökkel borított párkányok mellett haladtak el. A cseppkőoszlopokhoz hasonlóan ezek is megrepedeztek vagy letörtek, mintha időnként egy termetes valami préselte volna át magát a folyosón.

- A szag egyre erősebb - figyelmeztette Nymos a többieket. - Nem érzitek?

Agis beleszimatolt a huzatba, de nem érzett mást, csak állott levegőt és a lángoló fáklyaolaj bűzét.

- Rothadó tetem, semmi más - jelentette ki Kester kitágult orrlyukkal. - Nem kell izgulni.

A tarek bíztató szavai ellenére a nemes előhúzta a kardját. Az alagút szeszélyesen tekergett és minden kanyar után egyre tágasabbá vált, míg a végén Agis már a kardjával sem érte el a falat. A mennyezet fokozatosan emelkedni kezdett és a cseppkőoszlopok egyre hosszabbak lettek, bár itt is hiányzott a végük. A szkiff alján homokba temetett sziklák csikordultak és egyre több törött sztalagmit meredt elő a lösszel töltött mederből.

Agis már éppen attól tartott, hogy a csónak nem jut tovább, amikor a barlang újabb folyosóba torkollott, amelyet még a fáklyafény sem tudott bevilágítani. Az enyhén emelkedő padozaton törött cseppkövek, időkoptatta hajópalánkok hevertek mindenfelé, szürke csontvázak társaságában - akadt közöttük emberé és különböző bestiáké egyaránt.

- Ezt nem ártana megvizsgálnunk közelebbről - mondta Agis. Intésére Kester megállította a csónakot, néhány méterre a nagyobb barlang bejárata előtt. - Vajon elég sekély ez a csatorna ahhoz, hogy gyalogszerrel belegázoljak?

A tarek az evezőrúdra nézett, ami jócskán kilógott az iszapból.

- Lehetséges - mondta. - De ha belelépsz egy lyukba, nem állok jót érted.

Agis letelepedett a csónak orrában és felkészült rá, hogy lemásszon a lösszel töltött csatornába, amikor hirtelen elakadt a lélegzete és önkéntelenül levegőért kapkodott. Fojtogató, orrfacsaró bűz hömpölygött végig a folyosón, olyannyira elviselhetetlen, hogy még a lába is megremegett a hányingertől.

Hátborzongató bizsergés futott végig a tarkóján, és egész testében belezsibongott a szellemi energia áradatába. A fáklyafény vakító fehér fénnyel felizzott, aztán kihunyt és sötétség borult a csónakra. Ha Agis nem hallotta volna az égő olaj halk sziszegését, megesküdött volna rá, hogy a fáklya elaludt. De érezte a lángok melegét, ezért egyelőre nem dobta le a csónak aljába, hanem továbbra is a kezében szorongatta a pillanatnyilag hasznavehetetlen holmit.

- Nymos, fényt! - parancsolta Kester. Riadt hangja visszhangokat vert a barlang falai között. - Teljes sötét van.

Nymos karmai idegesen kaparásztak, aztán kimondott néhány bűvigét.

- Mire vársz? - mordult fel Kester.

- Agis kardja nem világít? - kérdezte a jozhal.

- Nem - felelte Agis. - Az Ösvény erejét használják ellenünk, nem mágiát.

- Én is érzem - szólt közbe Tithian. - A csónak gömbje szikrázik az energiától.

Fülsüketítő moraj robajlott elő a nagyobbik folyosóból, olyan mély és rezonáló hangon, hogy a nemes lába alatt megremegett a csónak. Torz alak tépett az elméjébe, fekete és perzselő, akár a fáklya lángja. A támadó a sötétség védfala mögül támadt és beletúrt a gondolataiba. A nyomában perzselő szorongás és természetellenes félelem járt, és Agis nem is emlékezett rá, mikor félt ennyire valaha.

Úgy döntött, felfedi támadója kilétét és megpróbálta maga elé képzelni a karmazsinvörös napkorong képét. Azonban alig derengett fel gondolatai között a vörhenyes korong, amikor hatalmas, fekete karom csapott elő a homályból és magával ragadta a napot. A nemes elméjére ismét sötétség borult.

Nymos rettegve felsikoltott, akárcsak Kester, sőt, még Tithian ajkáról is felszakadt egy nyögés. Agis nem foglalkozott különösebben velük. Ő csak megdöbbent. Még sohasem érte ennyire durva mentális támadás, és el sem tudta képzelni, miféle teremtmény képes egyszerre négy ilyen csapásra.

Elölről hangos kaparászás hallatszott, mintha hatalmas test nyomakodott volna befelé a kis barlangba. A mindkét falon végigcsikorduló reszelős hangból ítélve úgy tűnt, hogy ez a valami teljesen kitölti a folyosót. Megpróbálta felemelni a kardját, és akkor vette észre, hogy a karja nem engedelmeskedik.

- Lökd vissza a csónakot - szólt hátra. - Messzebbre kell kerülnünk tőle.

A bárka meglódult. Néhány métert csúszott hátrafelé, aztán hirtelen megállt.

- Kester? - kérdezte Agis.

Semmi válasz.

- Azt hiszem, a tarek megdermedt a félelemtől - mondta Tithian. - Ennek a valaminek hatalmas ereje van.

Hangos horkantás visszhangzott végig a barlangon és dögletes szellő csapott Agis arcába. A kaparászás egyre hangosabban és mélyebben hallatszott, a porfüggöny mögül köveken koppanó karmok fojtott zaja szűrődött elő.

- Hé, mindannyian! - kiáltotta Agis. - Képzeljétek azt, hogy a kardom lángolva világít az elmétekben! Harcolnunk kell, különben az a lény végez velünk.

Miközben a teremtmény megállás nélkül közeledett feléjük, Agis úgy tett, ahogyan azt a többieknek is tanácsolta. Egy pillanatra még sűrűbbnek tűnt a fejében terjengő sötétség, és mindössze a kardja halvány, szürke körvonalait volt képes maga elé idézni. Amikor azonban a többiek is csatlakoztak hozzá, a bestia nem tudta mindannyiukat a sötétségben tartani. A nemes kardja - az elméjében és a külvilágban egyaránt - sugárzó fehér fénybe borította a grottát.

De Agis így sem bírt a barlangra koncentrálni. Most, hogy elméje takarosan elrendezett csarnokait végre bevilágította a fény, azt is meglátta, mi okozta eddigi dermedtségét. A folyosó véres padlóján a saját teste hevert - pontosabban úgy tűnt, hogy a saját teste az. Valami borzalmasan megcsonkította, ezért mindössze a hosszú fekete hajról és az egyik véres kezében szorongatott kardról, az Asticles család pengéjéről ismerte fel, amelyen most Nymos fényvarázsa táncolt.

A társaiból felszakadó döbbent nyögésből ítélve mindannyiukat hasonló látvány fogadta saját elméjükben.

- Képzeljétek el, hogy felálltok - mondta Agis, aki közben elkeseredetten küzdött, nehogy kihunyjon a fejében a kard fénye. - Kifárasztottuk a bestiát, és most le is győzhetjük... de ehhez együtt kell dolgoznunk!

Torokhangú morgás dübörgött végig a barlangon. Súlyos mancs csapott a hajó orra felé, de nem talált, és a folyosót beterítette a felkavart porfelhő. A mancs vészjósló csendben eltűnt a porban, és ismét felhangzott a hangos kaparászás, amint a bestia még közelebb vonszolta magát.

Agis összeszedte a gondolatait és saját megcsonkított holtteste lassan talpra állt. A mennyezetből azonban karmos, állatias mancs bukkant elő, a mellkasára taposott és visszalökte a földre. Agis világító kardjával lesújtott a mancsra. Forró vér fröccsent az arcába, amikor belevágott a kötélvastag inakba és artériákba.

De a láb még így sem mozdult.

A nemes felhagyott a kaszabolással és inkább széttárta a karját. Elképzelte, hogy a teste rugós csapdává változik, mint amilyet a lirr-gyűjtők meg a rabszolgavadászok használtak, vagy bárki más, aki nem szemtől szembe akarta elkapni zsákmányát. Bensőjéből zubogva áramlott elő az energia, és a karja a csapda állkapcsává alakult. Az éles fémfogak felpattantak és a roppant mancsba haraptak, ami még mindig a földhöz szögezte a nemest.

A karmos láb megpróbált elhúzódni, de Agis csapdája nem eresztette. A mancs tekergett és vonaglott, minden lehetséges irányba elhúzódott, miközben a fémfogak vadul marcangolták a húsát, míg végül csak a csupasz csont maradt. A lény még küzdött egy darabig, de aztán megértette, hogy képtelen kiszabadítani a lábát.

A mancs hirtelen mozdulatlanná vált, és Agis holttestén elkezdtek begyógyulni a sebek. Mellkasáról lassan felemelkedett a roppant súly a mancs kifakult a gondolatai közül.

- Kiszabadultam! - jelentette Tithian.

- Én is - felelte Agis.

A nemes kezében tartott fáklya ismét megszokott fénnyel ragyogott és lobogó, sárga lángok világították be a barlangot. Agis kardján megint ott sziporkázott Nymos fényvarázsa.

A nemes megrázta a fejét, hogy kitisztítsa gondolatait, aztán felpillantott és szemügyre vette a lényt, amely az Ösvény segítségével majdnem végzett velük. Amikor azonban meglátta, mi mászott utánuk a folyosóra, azt kívánta, bár maradtak volna sötétben. Egy agyaras, behemót szörnyeteg hevert előttük, fekete orra akkora, mint Agis feje, szögletes pofájának a mérete pedig vetekedett a csónak orrával. A kimerült vadállat szélesre tátotta roppant állkapcsát, lefittyedő szájából éppen kilógott vöröslő nyelvének a vége és patakokban csorgott belőle a nyál. Az orra felett apró, fájdalmasan pislogó szem ült a barna szőrrel borított, kerekded, vastag csontú koponyában. A feje tetején hetyke, gömbölyű fül meredezett, barátságos formája félelmetesen nem illett a bestia iszonyú külsejéhez.

A teremtmény többi része még hátborzongatóbb volt. Hosszú, barna szőrpamacsok türemkedtek elő az egész testét beborító, szelvényezett héjpáncél rései közül. Lomha vállai mindkét oldalon a falhoz szorultak, hasa a porcsatornából kimeredő cseppköveken feküdt, gerince a mennyezetet súrolta.

- Ral oltalmazzon minket! - fohászkodott Kester elfúló hangon. - Egy medve!

Hatalmas ordítás rázta meg a barlangot. A vadállat feltápászkodott a fölről és felkapta porba temetett mancsát. Agis elhajította a fáklyát és lángoló kardját suhogtatva kiugrott a csónakból. A medve mancsa közvetlenül a háta mögött csapott le és egyetlen ütéssel szilánkokra zúzta a csónak orrát.

Agis fülében társai rémült sikolya visszhangzott, amikor belevágott a szörny fekete orrába. Még látta a megnyíló, véres sebet, aztán érezte, hogy lába homokba merül. Szürke porfelhő kavargott körülötte, és a bestia ismét elbődült.

Agis megcsúszott egy elmerült cseppkőoszlop oldalán: kifordult a bokája. Éles fájdalom hasított a lábába. Megijedt, hogy teljesen el fog merülni, ezért szabadon maradt kezével megkapaszkodott a cseppkőben. Levegőért kapkodott, de legalább annyi port lélegzett be, mint levegőt. Görcsösen köhögve a medve torka felé vágott a karddal. A penge ártalmatlanul pattant le a garatot borító páncélról.

- Kester, segíts! - krákogta Agis.

Semmi válasz.

- Nymos?

A medve kitátotta a pofáját és nyáltól csöpögő állkapcsával lassan Agis fölé hajolt. A nemes megpróbálta összekaszabolni, de mindössze a sárgás agyarakból sikerült lepattintania néhány apró szilánkot. Nagy levegőt vett - tartott tőle, hogy utoljára lehunyta a szemét és ledobta magát a porba. Vakon vonaglott előre, miközben szabad kezével a cseppkő sima felszínét markolta, lábával vadul rugdosta magát előre a csúszós padlón.

A medve állatias horkantással utánakapott. Agisre homokzápor zúdult, aztán éles fogak karcolták végig a bokáját. A nemes elrántotta a lábát, a másikkal pedig vadul rugdosott. Megtámasztotta a talpát a vadállat orrán és elrúgta magát a medvétől. Sziklán csikorduló agyarak elfojtott hangja hallatszott a porból, amit rögtön követett a tövénél elharapott cseppkő tompa reccsenése.

Agis még egy lépéssel előbbre vergődött, aztán feltápászkodott. Éppen csak kitüsszögte az orrából a port, amikor érezte, hogy a feje búbja a medve hasát borító páncélnak koccan. Kinyitotta a szemét, amit azonnal elborított a perzselő por, de azt azért még látta, mi történik körülötte. Amikor megfordult, két vérző orrlyukba bámult, amelyek a port szimatolgatták ott, ahol az előbb ő állt. A bestia orra mögött a szilánkokká zúzott csónak néhány darabja fennakadt egy oszlopon és nem süllyedt el. A széttört csónakorr maradványait lángra lobbantotta az elgurult fáklya. Agis az égő fa fényében megpillantotta Nymos letépett farkát egy cseppkő tetején. Sem Kestert, sem Tithiant nem látta sehol.

Agis gyomrát csomóba szorította a bűntudat. Ha a tarek meghalt, hiányolni fogja. A gondolattól pedig, hogy esetleg a foglya nélkül kell visszatérnie Tyrbe, szinte rosszul lett. Még ha meg is találja a király testét, az nem ér fel a nyilvános tárgyalással, amit Neevának és a törpéknek ígért.

Aztán úgy döntött, mindenképpen küzdenie kell, és amilyen gyorsan csak mert, előrelopakodott. Óvatosan tapogatta maga előtt a port, futóhomokot és rejtett cseppköveket keresett, és megpróbálta nem felhívni magára a medve figyelmét. Amikor a bestia vállához ért, nagy levegőt vett, majd minden erejével a teremtmény hónaljába szúrta a kardját.

A penge markolatig fúródott a húsba és forró vér zubogott végig Agis karján. A medve dühödten felordított, hátrakapott a fejével és nyálasan csillogó agyarakkal a nemes felé harapott. Agis hasra vetette magát és beugrott a medve pofája alá, majd amikor eszébe jutott, hogy a haldokló állat agyon is nyomhatja, gyorsan előrébb kúszott. A medve karmai felkarmolták mögötte a homokot.

Egy vastag cseppkő lábánál járt, amikor a szörnyeteg elkapta. A kőoszlop tompa reccsenéssel eltört, aztán elviselhetetlen fájdalom hasított Agis testébe. Torkából felszakadt a sikoly. Aztán fulladozva köhögött, mert orra és szája azonnal megtelt porral. A következő pillanatban a medve mancsa kiemelte a homokból és a törött oszloppal együtt áthajította a barlangon.

Agis a falnak csapódott, aztán visszahullott a porba és süllyedni kezdett, akár egy kődarab. Az öntudatlanság fekete hullámaival hadakozva ülő helyzetbe tornázta magát. Lábát futóhomok nyelte magába, és Agis a karjával hadonászva próbált megkapaszkodni egy másik cseppkőben.

Ehelyett azonban vaskos lábra markolt. Két erős kar karolt belé fentről, aztán egyetlen gyors mozdulattal kirántotta a homokból és megpördítette. Agis a tarek izmos karjában találta magát, hátával Kester kidolgozott mellkasának szorult. Két összekulcsolt kéz ölelte a hasát.

- Kester! - De a név végül nem hagyta el az ajkát, mert a tüdeje lángolt a légszomjtól, torkát pedig eltömítette a por.

A tarek erősen megnyomta Agis hasát és közben erősen rácsapott a felsőtestére. Fájdalom cikázott végig a nemes törött bordáin. A mellkasába szorult utolsó pár korty levegő zihálva, a légcsövét eltömítő porral együtt szakadt ki belőle. Vadul köhögött, amitől ismét fájdalom nyilallt az egész testébe, aztán a tüdejét végre elöntötte a levegő. Szörnyűséges fájdalom lüktetett az oldalában, ahol a medve három mély vágással felhasította a derekát. El sem merte képzelni, mi történt volna, ha a medvének nem kellett volna kitépnie egy egész oszlopot ahhoz, hogy hozzá tudjon férni.

Csak miután Kester talpra állította Agist, akkor tűnt fel neki, hogy nem is repült olyan messzire. Az égő roncs fényében jól látta néhány méterrel távolabb a medve mozdulatlan testét. A vadállat a hasán hevert, élettelen pofáját betemette a homok, roppant teste eltorlaszolta a szűk folyosó bejáratát. A test annyira kitöltötte a barlangot, hogy a háta és a mennyezet között nem maradt több fél méternél.

- Sajnálom, amiért magadra hagytalak - mondta Kester. Egyik kezével még mindig a nemes könyökét markolva. - De mire kimásztam a homokból és végre levegőhöz jutottam, már az átkozott dög alatt voltál, én meg nem akartam megijeszteni.

- Emlékezetes csata volt - jegyezte meg Tithian, aki egyszer csak felbukkant az égő csónak fénykörében. Mivel alacsonyabb volt a többieknél, éppen csak a homok felett tudta tartani az állát.

- Te meg hol bujkáltál csata közben? - förmedt rá Agis. Aztán elfintorodott, mert ettől újra fájdalom nyilallt a testébe. - Egy kis mágia igazán nem ártott volna.

- Avatkoztam volna bele egy ilyen művészi szépségű jelenetbe? Soha - felelte Tithian. - Rikus a maga idejében fél tucat medvét legyilkolt az arénában, de egyiket sem tudta olyan tisztán elintézni, mint te.

Agisnek összeszűkült a szeme, de belátta, hogy nincs értelme szóvá tenni a király gyávaságát. Inkább azt mondta:

- Keressük meg Nymost és menjünk.

- Mehetünk - mondta Tithian. - De Nymosból nem sok maradt, amit magunkkal vihetnénk.

- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Agis.

Kester pillantása elkomorodott, aztán megcsóválta a fejét.

- A medve első csapása telibe találta a csónak közepét, pontosan ott, ahol ő ült.

- Ha magaddal akarod hozni, először szedd össze a darabkáit - tette hozzá Tithian. Elsétált a nemes mellett, leszedte a jozhal farkát a cseppkő túloldaláról és Agis felé nyújtotta. - Szerény véleményem szerint nem éri meg a fáradozást.

- Remélhetőleg a törpék is olyan kíméletesek lesznek veled, mint a medve volt Nymosszal. - Agis szinte köpte a szavakat. A nemes ellökte magától Tithian kezét és megfordult, hogy megnézze, hol lehetne átmászni a medve tetemén.

Ekkor pillantotta meg a hatalmas szempárt a medve gerince és a mennyezet közötti résben.

- Attól tartok, társaságunk akadt - suttogta a nemes. Szabadon maradt kezéből ösztönösen kihullott az üres kardhüvely.

- Látom - mondta Tithian. Már nyúlt is elvarázsolt batyuja után.

Kester rámarkolt az evezőrúdra és előreugrott.

- Eridj a dolgodra, szörnyike! - mordult fel, és a rúd hegyét a résbe lökte.

A szempár eltűnt és átható hördülés hömpölygött végig a barlangon. Valami elkezdte kivonszolni a medve tetemét a folyosóból, kavargó porfelhővel borítva el mindent.

- Rossz emberek! - morogta egy ismerős hang. - Ölni meg medve!

A három bajtársnak leesett az álla, aztán Agis felkiáltott.

- Fylo? Te vagy az?

A medve megállt.

- Vagyok Fylo - hallatszott a fojtott válasz. - És?

- Tudod, ki van itt? - harsogta Agis.

- Medveölő - vágott vissza az óriás, és ismét ráncigálni kezdte a medvét. - Fylo elkap és belehajít Gyűlölet Öblébe!

- Agis vagyok, a barátod.

A rózsaszínben csillogó szemek ismét megjelentek a hasadékban.

- Agis? Mit csinál itt?

- Ne válaszolj - suttogta Tithian, és egy üvegrudat húzott elő a batyujából.

Fylo pillantása a királyra villant és dühösen összehúzta a szemét.

- Tithian!

A szempár eltűnt. Egy pillanattal később hosszú kar furakodott be a medve háta felett a folyosóra és megpróbálta kirántani Tithiant a porcsatornából. Kester felkapta a tőrét és az egyik hatalmas ujj hegyébe vágta. Fylo fojtott hangon dühös szitkokat mormolt, aztán visszahúzta a kezét.

- Fylo, mi ketten barátok vagyunk, ha jól emlékszem! - kiáltotta Agis. - Hát egy barát így bánik a másikkal?

- Jó - mormolta Tithian az üvegrudat simogatva. - Csald elő. Egyetlen alkalom is elég lesz.

Agis leszorította a király kezét.

- Nem.

- Tithian nem barát - mondta a medve fölött bekukucskáló óriás. Most már kicibálta annyira a medvét a folyosóra, hogy oldalról az egész fejét be tudta dugni a folyosóba. - És netán Agis sem barát már? Miért öl meg Fylo medve? - Az óriás szomorúan elfintorodott, amitől megremegtek üregnyi orrlyukai.

- Ha a barátom vagy, miért hagytad, hogy a medvéd megtámadjon? - vetette ellen Agis.

Fylo összeráncolta csapott homlokát.

- Fylo nem tud, hogy Agis az - mondta végül.

- Mi pedig nem tudtuk, hogy ez a te medvéd - felelte Agis. - A magunk dolgával törődtünk, de megtámadott minket. Nem tehettünk mást, védekeznünk kellett.

Fylo ezen egy kicsit eltöprengett, aztán azt mondta:

- Bemásztok medve barlangja. Ő csak véd otthon. - Az óriás elfintorodott, aztán elkezdett kimászni a lyukból.

Mielőtt még teljesen eltűnt volna a feje, Kester gyorsan megkérdezte:

- Egyébként mit akartál csinálni ezzel a medvével, mármint élve?

Fylo ismét visszadugta a fejét a barlangba. Ez alkalommal büszke mosoly ragyogott az arcán.

- Fylo saram lesz... megy Bawan Nal saját klánjába - magyarázta. - De először kell neki új fej... nagy fej, mert ő is nagy. Ezért Fylo cimborái medvével, kéri, cseréljenek fej. - Ennél a résznél szomorú fintor futott végig az arcán, aztán felmordult. - De most medve meghal. Fylo nem van saram. Nem mehet sehova... megint.

Az óriás lerogyott a földre a medve túloldalán és nem szólt többet.

Tithian Agis mellé lépett.

- Erre most nincsen időnk - suttogta, és felemelte az üvegrudat. - Vedd rá ezt a félkegyelműt, hogy még egyszer megmutassa magát. Én majd gondoskodom róla, és folytathatjuk az utunkat.

- Tudom, hogy ezt nehéz elhinned - mondta Agis -, de én nem árulom el a barátaimat.

Tithian hitetlenkedve csóválta a fejét.

- Bocsáss meg - sziszegte gúnyosan. - Nem hittem, hogy ennyire rossz ízléssel válogatod meg a barátaidat... habár gyaníthattam volna, tekintve, mennyire vonzódsz a néhai rabszolgákhoz meg a törpékhez.

- Jobban kedvelem társaságukat, mint a királyokét - felelte a nemes hidegen.

Tithian szeme dühösen felvillant.

- Akkor azt hiszem, most neked kell döntened - mondta. - De ha nem vagy hajlandó megölni ezt a félkegyelműt, legalább szabadulj meg tőle, hogy elvégezhessük, amiért jöttünk.

- Nem hiszem, hogy ez bölcs ötlet lenne - mondta Agis. - Ami azt illeti, szerintem jobb lenne, ha beszélnék vele egy kicsit. Máskülönben még azt hiszi, jelentenie kell minket a saramoknak.

- Ezért kellene hagynod, hogy végezzek vele! - suttogta a király.

Agis rá sem hederített Tithianra, hanem előrelépett, megragadta a medve fülét és azt kapaszkodóként használva felmászott a lény vállára. Az erőlködéstől ismét fájdalom nyilallt a bordáiba, és porlepte sebeiből elkezdett szivárogni a vér.

- Fylo, sajnálom, hogy meg kellett ölnöm a medvédet - mondta. A hasadékon átszüremlett az égő csónak fénye, és a reszketeg derengésben Agis alig látta az óriás dülledt szemét. - Nem tehetünk esetleg valamit, amivel kárpótolhatunk a veszteségeidért?

Az óriás komoran megcsóválta a fejét.

- Nem.

- Ha később visszaviszed a medvét az erődbe, talán még elcserélheted vele a fejedet - indítványozta Agis.

Fylo felnézett.

- Medve túl nehéz Fylónak cipel - mondta.

Hirtelen Tithian bukkant fel a medve fején.

- Talán segíthetek - mondta. - A varázserőmmel megemelhetem neked. Nem könnyű, de meg tudom tenni... ha megmutatod, melyik út vezet át a barlangokon a kastélyba.

Az óriás úgy bámulta a királyt, mintha annak elment volna az esze.

- Fylo nem tud ilyent - mondta a fejét ingatva. - Barlangok nem megy erődbe. Megy le, Gyűlölet Öblébe.

- Micsoda? - csattant fel Kester. - Mi azt hallottuk, hogy az erőd alatt barlangok vannak!

Az óriás bólintott.

- Igen - mondta. - Varázsbarlangok. Nagyon szép, van mindenféle kő... nem van olyan, mint ezek itt.

- Hát akkor ennyit erről - mordult fel a tarek. - Soha nem kapom vissza a hajómat.

Agis titokban megkönnyebbülten felsóhajtott. Legalább annyira szeretett volna bejutni az erődbe, mint Kester vagy a király, de ehhez nem akarta felhasználni a barátját. Ha a saramok megtudják, hogy Fylo juttatta be őket a kastélyba, az óriásra kínzó halál vár.

Tithian mereven bámulta az óriást, majd végül így szólt:

- Nem gond, Fylo. Nem nekem lenne szükségem arra, hogy átvigyem ezt a medvét a barlangon.

- Ne, Tithian - figyelmeztette Agis. - Nem engedem.

A király csak mosolygott.

- Mit nem engedsz, Agis? - kérdezte. - Csak annyit mondtam, hogy én képes vagyok bevinni Fylo medvéjét a kastélyba, a kapun keresztül.

- Tényleg? - kérdezte az óriás és reménykedő fény villant a szemében.

- Igen - felelte a király.

Az óriás reménykedő arca hirtelen elkomorult. Szomorúan megcsóválta a fejét.

- Bawan Nal mondja, medve kell jelentkezzen önként fejcsere. Ha medve halott, nem jelentkezz önként.

- Azt akarod mondani, hogy Nal szerint egy élő medvét kell bevinned az erődbe? - kérdezte Tithian, aki felmászott a medve orrán Agis mellé. Kester odalent maradt és a csónak értékes obszidiángömbjét kereste a homokban.

- Igen - bólintott Fylo. - Mondja, medve kell jön magától.

- És utána mi történik? - érdeklődött a király.

- Mágia. Levágja medve feje, levágja én fejem, és cserél - mondta az óriás. Büszkén felszegte az állát, és még hozzátette: - Utána Fylo szörnypofa!

- Értem - mondta Tithian. - És te láttál már ilyen ceremóniát? Láttad már saját szemeddel, amint egy saram levágatja a fejét Nallal?

Az óriás a fejét ingatta.

- Nem. Még nem.

- De biztosan látni fogod - mondta Tithian. - Mármint mielőtt megengeded neki, hogy a te fejedet is levágja.

Fylo nyugtalannak tűnt.

- Miért kérdez?

- Ne is figyelj rá, Fylo - mondta Agis, akit undorral töltött el, milyen eredményesen ültette el Tithian az óriás fejében ezeket a kegyetlen gondolatokat. - Keresel egy másik medvét és biztosan minden rendben lesz a saramokkal.

- Igen, ebben én is biztos vagyok - bólintott Tithian, talán egy kicsit túlságosan is buzgón. Agisre pillantott, majd azt mondta: - Jól ismersz. Mindig a legrosszabbra gondolok... de ha én cserélnék fejet egy vadállattal, előtte megnézném, hogyan csinálják valaki mással.

- Szerinted Bawan Nal átver Fylo? - bömbölte az óriás.

- Ne hallgass rá, Fylo - szólt közbe Agis, és megmarkolta a király gallérját. - Csak ki akar használni...

- Dehogyis - tiltakozott Tithian, és türelmesen lefejtette magáról a nemes ujjait. - Mindössze szeretném megvédelmezni a barátunkat. Ha én lennék Nal, én is mindenkit meg szeretnék győzni arról, hogy bármilyen nagy és bátor Fylo, nem elég okos a királyi trónhoz. Gondoskodnék róla, hiszen egy kegyetlen tréfával...

A tréfa szó alig hagyta el Tithian ajkát, és Fylo térdre rogyott, majd dühösen bömbölve megtaszította a medvét. Agis és Tithian hasra vetették magukat és a csontos páncélba kapaszkodtak, nehogy az óriás lesöpörje őket a vadállat hátáról.

- Fylo! - harsogta Agis. - Állj!

- Nem! - mennydörögte az óriás. Elhúzódott a medvétől és elkezdett visszamászni a nagyobb barlangba. - Fylo őrült! Eleget tréfáztak vele. Megy, megöl Nal!

- Nem tudod megtenni! - kiáltott utána Tithian. - Bent van az erődben... és túl sok harcos védi!

- Nem megállít Fylo! - vetette hátra az óriás bömbölve a válla felett. - Fylo is nagy meg bátor! Kikerget Nal erődből!

Miután az óriást elnyelte a sötétség, a barlangban még sokáig visszhangzott a szétguruló sziklák csattogása, a padlót borító fadarabok és csontok ropogásával keveredve.

- Látod, mit műveltél? - morogta Agis, miközben kúszva megindult a vadállat hátsója felé. - Hagynod kellett volna, hadd intézzem el a magam módján... én nem hazudoztam volna, nem játszottam volna rá a félelmeire.

- Honnan sejthettem volna, hogy teljesen megőrül? - vágott vissza a király. - Egyébként is, honnan tudod, hogy nincs igazam Nallal kapcsolatban?

A nemes nem válaszolt. Egyszerűen lecsúszott az állat hátsó felén a nagyobb barlang padlójára. Itt mindössze derékig ért a homok, bár a lejtős fenék itt töredezettebbnek tűnt, mint a szűkebb folyosóban.

- Fylo, várj! - harsogta Agis. Hangja végigvisszhangzott a hatalmas termen. - Honnan tudhatod, hogy Nal átver?

- Mindenki mindig tréfázik Fylo! - hallatszott a válasz jókora távolságból, balkéz felől.

- De én nem! - kiáltotta Agis, és az óriás után eredt. Megbotlott egy homokba rejtett sziklán, de visszanyerte az egyensúlyát. - Én mindig őszinte voltam veled, nem?

A szétguruló kövek zaja megszűnt, vagyis az óriás valószínűleg megállt.

- Igaz - mondta Fylo. - Te sohasem viccel Fylóval.

- Akkor talán Nal sem teszi - folytatta a nemes. - Ha megtámadod, még a végén fájdalmat okozol valakinek, aki pedig a barátod. Addig nem tudhatod, amíg próbára nem teszed.

Deszka reccsenése hallatszott, amikor az óriás megfordult.

- Próba? - kérdezte. - Hogyan?

- Talán Tithian meg én meg tudjuk oldani, hogy a medve élőnek nézzen ki - mondta Agis. - El tudjuk vinni a kastélyig.

- Minek? - kérdezte az óriás.

- Majd meglátjuk, hogyan viselkedik Nal, amikor meglát téged meg a medvét - magyarázta Agis. - Ha nem lepődik meg azon, hogy visszatértél és előkészíti a ceremóniát, tudni fogod, igazat mondott.

- Nal megőrül, ha meglát medve halott - tiltakozott Fylo.

- Nem - felelte Agis. - Ott leszek a közeledben. Ha már tudom, hogy Nal nem akar átverni téged, elárulok neked egy titkot a joorshokról, amitől nagyon kedvelni fog téged... mint amikor meséltem neked a balici flottáról.

A nemes tudta, hogy ha be kell tartania ezt az ígéretet, nyugodt szívvel megszegi Mag’r törzsfőnöknek tett fogadalmát. Ő és a társai ugyanis csak életveszélyes fenyegetés hatására egyeztek bele a törzsfő tervébe, ezért nem érezte kötelességének betartani a szavát.

- Az jó - mondta Fylo. - De ha még boldogságos lesz, akkor is megöl te meg barátaid. Nem kedvel kicsi emberek Lybdos szigetén.

- Örülök, hogy ennyire szíveden viseled a sorsunkat - felelte Agis. - De ha elárulod Bawan Nalnak a titkot, már nem a te felelősséged, mit csinál utána. Az már a mi dolgunk.

- Ha Agis akar - egyezett bele az óriás. - De ha Nal viccel Fylo - mint mond Tithian?

- Az még jobb - mondta Agis. - Mert akkor rajta nevetünk a végén.

 

Kilencedik fejezet:

SZÖRNYETEGEK KASTÉLYA

- Megállni! - sziszegte egy női hang.

Fylo engedelmeskedett, és megtorpant a sziklagerinc szélén. Nem volt könnyű feladat, mert mindegyik talpa olyan széles volt, mint a vékonyka hegyi ösvény maga. Az egyiket kénytelen volt a másik mögé tenni, ami eléggé megnehezítette az egyensúlyozást.

- Ki az? - kérdezte.

Nem kapott választ. Fylo elfintorodott és hunyorogva a sötétségbe kémlelt. A holdak elég magasan jártak és sápadt fénybe borították az előtte elterülő kavicsos talajt, amit imitt-amott sziklák és homokfoltok tarkítottak. Kicsit távolabb, a hegycsúcsról leereszkedő vízmosás szájában két szögletes torony között a kastély kapuja magasodott. Fylo nem látta a nőt, aki az előbb megszólította, sem a torony ablakaiban, sem a kapu előtt.

- Hol vagyok?

Amikor szemét erőltetve a halovány fénybe bámult, lába megcsúszott a párkányon. Fylo majdnem lezuhant, de egy gyors szökkenéssel sikerült megmenekülnie. Leugrott a teraszra. A medve követte, és az óriás csitító mozdulattal megfogta a nyakát.

Fylónak nehezére esett elhinni, hogy az állat megdöglött. Számára ugyanolyannak tűnt, mint néhány órával ezelőtt, mielőtt még Agis véletlenül végzett vele. Ugyanazzal a lomha cammogással haladt, mint akkor, ugyanúgy mély hangon morgott, ha Fylo túl gyorsan ment, sőt, még most is áradt belőle a félig megemésztett hús bűze.

Ha az óriás nem saját kezével húzta volna ki a belsőségeket a medve hasából, talán meg is feledkezett volna róla, hogy most Agis meg a társai kuporognak odabent. A nemes az Ösvény segítségével tudta elérni, hogy a medve sétáljon, morogjon vagy éppen mozgassa a fülét. Tithian mágiája elleplezte a halálos vágást a lábán, illetve a felnyitott sebet a hasán, ahol Fylo kiszedte a belsőségeket.

- Fylo visszajön medve - jelentette ki az óriás. - Kész fejcsere!

A kapu előtt bizonytalan körvonalú alak moccant, aztán előrelépett. Az óriás azonnal felismerte, hogy egy saram nővel akadt dolga. Egy okkersárga ágyékkötőt leszámítva teljesen meztelen volt és karcsú, ruganyos testét kavicsszerű mintázatú bőr borította, amely színváltoztató képességének köszönhetően segített neki beleolvadni a kapu csontborításába. A karcsú szépség látványa őseredetű ösztönöket kavart fel Fylóban - bár az érzés inkább melankolikus magánnyal, mint izgalommal vagy reménnyel töltötte el. Több esze volt annál, mintsem azt higgye, hogy egy ilyen nő megnyitja a szívét egy ilyen ocsmány félvér előtt, mint ő.

A nő alig egy lépésnyire állt meg Fylótól. Ék alakú kaméleonfeje volt, amelyet mindenhol apró, durva pikkelyek borítottak, állkapcsáról széles bőrlebernyeg lógott a nyakára. Feje két oldalából hengeres szemek türemkedtek elő - mindegyiket külön-külön tudta mozgatni, és vastag szemhéja csak egy keskeny csíkot hagyott a felső részen, ahol kilátszott a szeme. Félkör alakú szájában csipkézett csonttaréjok futottak végig, nyújtott pofája hegyéből veszélyesnek látszó szürke csontfullánk meredt elő.

- Nem vártunk, Fylo. - Amikor megszólalt, husángszerű nyelv villant ki a szájából.

- Miért? - bődült el Fylo, aki azt leste, vajon az óriásnő titokban szórakozik-e rajta. - Brita gondol Fylo van buta nem találni vissza?

Brita mindkét szemrése az óriás felé villant.

- Nem - mondta. - De nem túl gyakori, hogy egy áttérő ilyen hamar elhozza állat-testvérét a Vadak Kastélyába. - A nő lassan körözni kezdett körülötte, de vigyázott, hogy a medve mancsait elkerülje. - Különösen nem egy ilyen bestiát.

Fylo gyomra hideg csomóvá szorult. Agis fáradságos munkával elmagyarázta neki, hogy ha valaki észreveszi a vadállat hasában rejtőző három embert, azonnal megölik, de Fylo tudta, hogy barátja hatalmasat téved - a szörnypofák sokkal bestiálisabbak voltak annál, mint azt Agis képzelni bírta. Nem érnék be egy egyszerű kivégzéssel. A veszély ellenére a félvérnek eszébe sem jutott eltérni Agis tervétől. Amikor a saramok befogadták, kellemes biztonságérzet fogta el. Életében először nem úgy tekintettek rá, mint egy kellemetlen, kitaszított páriára. Leginkább attól félt, hogy a saramok barátságos viselkedése csak egy kegyetlen tréfa része. Miután Tithian is felvetette ezt a lehetőséget, képtelen volt figyelmen kívül hagyni és egyfolytában kínozta, mintha egy lirr rágcsálta volna a bokáját.

- Semmi gond medvével - horkantott fel Fylo, és kitekeredett nyakkal követte az óriásnőt. - Brita csak irigy.

A karcsú őrszem mindössze egy csúfondáros vigyorra méltatta.

- Lehet, hogy te otromba és büdös akarsz lenni - mondta gúnyosan. - De én nem.

Fylónak ráncba szaladt a homloka.

- Mi gondolsz?

- Ha átkelsz Sa’ram Hídján, nem csak a fejed változik meg - mondta a nő. - Magadba fogadod állat-testvéred szellemét. Onnantól kezdve a természeted is hasonlítani fog hozzá.

Brita hátralépett és végigmutatott a testén. Bőrszíne halványsárgáról sötétkékre változott, hosszú fürtjei obszidiánfeketére sötétedtek és ruganyos szépsége komoran, fülledten érzékivé vált.

- Kaméleon nővérem rám hagyományozta a külső megváltoztatásának képességét - mondta Brita. Vihogva Fylo medvéjére mutatott. - Te viszont suta leszel és büdös.

- Fylo lesz erős és tüzes!

Brita nem törődött az óriás dühös kitörésével, hanem a medvéhez lépett.

- Én nem találom olyan tüzesnek - jegyezte meg. - Sőt, inkább tunyának mondanám.

- Mit tunya? - kérdezte Fylo összehúzva a szemöldökét.

- Álmos, mintha elaltattad volna - incselkedett a nő, és egyik hengeres szemével végigmérte a medvét. - Ugye még véletlenül sem csempésztél damaszk-kaktuszt az ételébe?

- Medve nem alusz! - morogta az óriás. - Fylo nem ért méreg.

- Pedig olyan engedelmes. Nem igazán ezt várnád egy harapós medvétől. - Lehajolt, hogy a medve szemébe nézzen, de pillantása megakadt az állat orrán éktelenkedő, porral lepett seben. - Mi történt az orrával? - kérdezte, és végighúzta az ujját a forradáson.

Fylo félrenézett és megvakarta durva sortéit. Amikor hirtelen egy jó válasz sem jutott eszébe, elöntötte az idegesség és a gyanakvás.

- Miér’ Brita kérdez ilyent? - követelte.

- Én vagyok az őrszem. Ez a feladatom - felelte a nő, aki továbbra sem vette le a szemét a medvéről. - Miért, talán zavar?

- Brita nem akar Fylo lenni szörnypofa! - kiáltotta a félvér.

- Ha nem érdemli meg, nem is - vágott vissza Brita ellentmondást nem tűrő, rosszindulatú hangon. - És ez könnyen előfordulhat, ha elfelejti, hogy mi saramoknak nevezzük magunkat - nem szörnypofáknak! Szóval mi történt állat-testvéred orrával?

Fylo a nő fenyegetése hallatán gyorsan meghunyászkodott.

- Medve ment Knosto enni joorsh meg birka - hazudta, miközben megpróbált úrrá lenni indulatain. - Tele has, elálmosod. Én felébreszt, kés bele orrába.

Brita az álláról csüngő bőrredőt babrálta.

- Azt hiszed, elhiszem ezt a mesét? - köpte a szavakat.

A medve hirtelen kinyitotta a száját és olyan hangosat bömbölt, amilyet Fylo még az életében nem hallott. Kivicsorította hatalmas agyarait és Brita felé lépett, amivel annyira meglepte a félvért, hogy meg sem próbálta visszatartani az állatot, ami a kapu felé szorította Britát.

- Ne engedd! - sikoltotta Brita, és megmarkolt egy falra akasztott lándzsát.

- Medve! - üvöltötte Fylo. Amikor a medvéhez trappolt, nem bírta elfojtani a kuncogását, amikor eszébe jutott, milyen csalódott arcot vágna a nő, ha tudná, hogy egy döglött állat elől menekül. - Hagyol Brita! - tette hozzá, és megmarkolta a vállpáncélját.

Brita a bestia szeme felé szegezte a lándzsáját.

- Nem viheted be ezt a szörnyeteget! - sziszegte. - Bánni sem tudsz vele!

A kapu fölött gúnyos röhögés harsant, legalább olyan hangos, mint amilyen csúfondáros.

- Ha Fylo nem tudna bánni a medvéjével, már halott lennél... nem igaz, Brita? - A hang olyan mély volt, mint az Iszaptenger maga, de fel-felbukkanó, dallamos zönge keveredett hozzá. - Most pedig állj félre és engedd be barátainkat a Vadak Kastélyába.

Brita a vállára lökte bőrlebernyegét és lesütötte a szemét.

- Igenis, bawan - mondta, aztán félreállt és egy udvarias intéssel befelé invitálta a félvért.

Amikor a hatalmas kapu csikorogva nyílni kezdett, Fylo felpillantott a falra. Nal bagolyfeje nézett le rá fentről. A bawan arca olyan volt, mint egy szürke toliakból összeállított maszk, két aranyló szemmel és fekete, veszedelmes, horgas csőrrel a közepén. Hegyes füle leginkább tollas agyarra hasonlított, és abba az irányba fordította, amerre csak akarta.

Amikor a kapu végre teljesen kinyílt, Nal intett Fylónak.

- Lépj be, barátom - kiáltotta. - Korábban értél vissza, mint számítottuk, de attól még ugyanolyan kedves vendég vagy várunkban.

A félvér engedelmeskedett, és görnyedten beóvakodott a kapun, nehogy bevágja a fejét a keresztgerendába. Ebben a pillanatban Nal hangja visszhangzott végig a fejében, amikor a bawan az Ösvény segítségével megszólította a medvét: Te is megtisztelnél minket jelenléteddel, vadállat-testvérem?

Amikor Fylo meghallotta a kérdést, megbotlott és elvágódott a földön. A gyomrát annyira összeszorította a félelem, hogy szinte fel sem tűnt neki, mi történik vele. A medve csak egy állat volt, és még életében sem értette meg az óriások nyelvét. A félóriás biztos volt benne, hogy ezt Nal is tudja, hiszen nála okosabb óriással még sohasem találkozott. Akkor viszont miért a kereskedők nyelvén szólította meg a bestiát?

A medve megállt Fylo mellett, megszimatolta, aztán a mancsával megpróbálta a hátára fordítani. A félvér ezt Agis utasításának vette, és feltápászkodott. Egy apró udvarban állt, ahol cserzett bőrből készített ágyékkötővel meg szegecses bunkóval ellátott, két oroszlánfejű óriás fogta körül két oldalról. Az őrök mögött magasodó falak akkorák lehetettek, mint a félszigetet körülvevő sziklák. Fylo úgy érezte magát, mintha egy mély gödör alján állna. Ebből a zsákutcából egyedül a szemközti meredek gránitsziklára felkapaszkodó átlós ösvényen lehetett kijutni. Az út egy ponton a lejtőbe vájt mély árok felett haladt át. A mesterséges barázda tetején nagy kőgolyóbis pihent, akkora, akár egy sóner. Ha legördítik onnan fentről, egyenesen a kapu elé gurul.

A magasban, az ösvény mögötti falról Bawan Nal alakja magasodott föléjük. Britához és az őrökhöz hasonlóan ő is csupán egy ágyékkötőt viselt. Vékony, bolyhos tollréteg borította izmos testét.

- Gyere, Fylo! - kiáltotta. - Vezesd be testvéredet új otthonába.

A bawan hívogató szavai lecsitították Fylo növekvő félelmét, és engedelmesen elindult felfelé az ösvényen. A medve néhány lépésnyire lemaradva követte és minden egyes lépésnél halkan felmordult. Mire a lejtő felére értek, a morgásból elkínzott zihálás lett, és a vadállat a kelleténél többször megbotlott.

Fylo megállt és megveregette a medve hátát a két masszív lapocka között.

- Terv megy jól - suttogta. Aggódott, mert úgy tűnt, hogy Agist hamarabb kimerítette az állat mozgatása, mint várta. - Már nem sokat vár.

A medve elcammogott mellette és kapaszkodott tovább. Aztán a lejtő háromnegyedénél elbotlott egy kőhalomban és hasra esett. Az óriás várta, hogy ismét feltápászkodik, de a teremtmény nem mozdult és fojtott hangok szűrődtek ki a hasából. Olyan halkan, hogy még Fylo is alig hallotta, de ez cseppet sem enyhítette aggodalmát.

- Feláll, medve! - kiáltotta, és öklével a roppant bordákra csapott, hogy figyelmeztesse Agist.

- Fylo! Hát így kell bánni azzal, aki hamarosan átadja neked a fejét? - feddte meg Nal, aki még mindig az ösvény tetején várakozott. A bawan tollas füle a fejére lapult, aranyszín szeme a mozdulatlan medvét méregette. - Talán beteg a medvéd. Az megmagyarázná, miért ilyen kimerült.

A félvér a fejét ingatta.

- Medve erős - de ügyetlen.

Nal látszólag nem elégedett meg ennyivel, és gondolatban ismét megszólította az állatot: Mi bajod, barátom? Biztosan nem félsz?

Megint úgy beszélt hozzá, mintha az megértené a szavait, és Fylo szíve újfent szaporábban dobogott a félelemtől. A bawanra nézett.

- Medve nem ért - mondta. - Miért beszél vele Nal így?

Alig hangzott el a kérdés, amikor a medve a hátsó lábára támaszkodva feltornázta magát a földről és hosszú, dühödt ordítást eresztett a levegőbe, ami sokáig visszhangzott a falak között.

- Szerintem érti, Fylo - kuncogott Nal. - Egy medve sem szereti, ha gyávának tartják.

A bawan felemelte a fejét és vibráló, huhogó hangon felrikoltott, többször egymás után, ugyanolyan hangosan és vadul, mint ahogyan a medve bömbölt az előbb. Az udvaron álló oroszlánfejűek fülsüketítő üvöltéssel válaszoltak, aztán nyivákolás, bömbölés, károgás és egyéb állatias hangok vad kakofóniája harsant a sziklatetőn. Brita is felsikoltott, sziszegő hangja tisztán hallatszott a kapu túloldaláról.

Nal a kőgolyóbishoz lépett és bátorítóan rákoppintott a csőrével. A fülsértő lárma a végén olyannyira elfajult, hogy még a gránitszikla is megrázkódott. A medve páncélja szemmel láthatóan remegett.

Fylo a medve vállára tette a kezét, gyengéden visszalökte négy lábra és felvezette az ösvényen. Amikor végre megérkeztek a nagy kőgolyó mellé, Nal felemelt kézzel elhallgattatta a hangzavart. A bawan lassan körüljárta Fylo medvéjét, majd elismerően bólintott.

- Szép állat-testvér - mondta. Megfogta Fylo karját és bevezette a kastélyba.

Az erőd belseje egyetlen hatalmas, üres, állati belsőségekkel teliszemetelt sziklaplató volt, ahol legalább kétszáz saram nyüzsgött a csupasz gránitpadlón. Társaikhoz hasonlóan ők is csak ágyékkötőt viseltek, sőt, néhányan még azt sem. Kusza összevisszaságban végezték a dolgukat - bárányokat vágtak le, aludtak, bőszen összekapaszkodva viaskodtak a földön vagy éppen szeretkeztek -, és egyáltalán nem törődtek azzal, ami néhány lépésre tőlük történt. Az egyik sarokban egy sólyomfejű anya próbálta álomba ringatni újszülött csecsemőjét, miközben tíz méterrel arrébb tíz másik törzstag széles kört alkotva ropta a táncot: vadul sikoltozva, üvöltve és csiripelve üdvözölve a két holdat az égen.

A szülőkkel ellentétben a gyermekeknek nagyjából emberi fejük volt, bár mindegyikük arcát elcsúfította valamilyen ocsmány fogyatékosság. Alig tíz méterre onnan egy két méternél magasabb csecsemő játszadozott egy homokgödörben. Az orrából kiálló, agyarszerű kitüremkedést leszámítva teljesen épnek tűnt. A közelében két testvér fogócskázott egy kifejlett kossal. Sötét hajukkal és nemes arcvonásaikkal nem sokban különböztek attól a néhány joorsh gyermektől, akikkel Fylo eddig találkozott, bár az idősebbik fiú füle a földet verdeste, a fiatalabbik egyik szeme pedig olyan nagyra duzzadt, hogy a fél arcát elborította.

A két fiú mögött hatalmas kristályfalak magasodtak elszórtan a platón. Mindegyiket másféle kristályból építették és kisebb földterületeket kerítettek be velük. Akadt ott kvarc, csillámkő, turmalin meg egy tucatnyi más ásvány. Ezeket az építményeket nehéz lett volna rendes épületeknek nevezni, mert semmi olyasmi nem akadt rajtuk, amit tetőnek, ablaknak vagy ajtónak lehetett volna nevezni. Fylót inkább azokra a kaktuszsövényekre emlékeztette, amelyeket Balic környékén látott a nemesi ültetvényeken, ahová gabonáért vagy juhokért osont be néha.

A kristályfalaknál mindössze egyetlen dolog volt magasabb, a sziklatető peremén körbefutó szögletes védfal. Kétszer akkora lehetett, mint egy óriás, és hatalmas kőkupacok álltak a tövében. A halmok között helyenként durván faragott lépcsőlejáratok vagy félhomályos ajtók nyíltak a vár falára épített tornyokba. Több helyen óriások csoportosultak, akik köveket adogattak fel a mellvédre, ahol társaik méretes kocsikra rakodták és a fal stratégiailag fontos pontjaira szállították a sziklatömböket.

Bawan Nal az erőd hátsó része felé vezette Fylót, de egyetlen pillanatra sem engedte el a kezét.

- Jól tetted, barátom, hogy egy ilyen bámulatos teremtmény kegyeit kerested - mondta. Majdnem teljesen kitekert nyakkal oldalra pillantott. - Hamarosan te meg ő egyetlen lény lesztek.

- Mi gondolsz? - kérdezte Fylo aggodalmasan, mert az jutott eszébe, hátha a bawan arra célzott, hogy ő is olyan halott lesz, mint a medve.

- Hamarosan megtudod - mondta Nal mosolyogva.

Menet közben hirtelen felszegte a fejét és mély hangon többször felhuhogott. Még a tollait is felborzolta. Hosszú, mélyen zengő rikoltás volt, inkább hasonlított egy kürt, mint egy élőlény hangjához.

Az egész udvar elcsendesedett. Nal az erőd távoli sarkában álló, kvarcfallal körülvett térség felé vezette Fylót. Közben a többi saram is felsorakozott mögöttük egyetlen nagy. hosszú sorban. A legmélyebb hangú szörnypofák hátborzongató dalt dúdoltak, ami kizárólag hosszú, szomorú üvöltésekből állt. Habár nem volt szövege, a félóriás mégis egész testében megborzongott. Amikor a menet elérte a kvarcfalat, a bawan felemelt kézzel megállított mindenkit.

Nal a tisztás bejáratához, a falba vágott réshez lépett, majd a törzse felé fordult.

- Hamarosan új harcost köszönthetünk a saramok között - mondta, és szemében sárgán villant a holdfény. - Fylo egyszer már bebizonyította hűségét, amikor figyelmeztetett Balic flottájára, és kivívta csodálatunkat, amikor állat-testvéréül Lybdos leghatalmasabb vadállatát választotta: a medvét!

A tömeg vad morgásban tört ki. Fylo elégedetten sugárzó arccal bámult rájuk, aztán a medve szemébe nézett és bólintott, jelezve, hogy Agis lassan elárulhatná azt a titkot, aminek Bawan Nal majd örülni fog. A bawan hamarosan le fogja vágni a medve fejét.

- És mintha ez még nem lett volna elég ahhoz, hogy kiérdemelje megbecsülésünket - folytatta Nal -, harmadannyi idő alatt hozta el közénk állat-testvérét, mint eddig bárki! - A bawan a medve felé intett. - Öt nap alatt meggyőzte ezt a hatalmas állatot, hogy adja át neki a fejét!

Fylo figyelmét nem kerülte el Nal hangjának gunyoros éle, de a tömegből felcsapó vad kiáltozás és füttyögés végül meggyőzte róla, hogy minden rendben van.

Nal egy intéssel a zárt rész felé terelte Fylót.

- Hozd magaddal a medvédet, barátom.

Fylo ajkáról lehervadt a büszke mosoly, és képtelen volt levenni a pillantását a medvéről. Miért nem mondja már Agis azt a titkot, amivel boldoggá teheti Nalt? Hirtelen eszébe jutott valami más is: mi van, ha a barátja elárulta - ha nincs is titok?

- Adod Fylo most medve feje? - kérdezte, és előre rettegett a pillanattól, amikor a bawan a bestia belsejében rábukkan Agisre meg a többiekre.

- Hajnalig várnunk kellene - mondta Nal. - De az ostoba Mag’r azt hiszi, orvul lecsaphat ránk. A joorsh sereg még hajnal előtt megérkezik, ezért még ma este túl kell esnünk rajta.

Fylónak leesett az álla a csodálkozástól.

- A joorsh? - kérdezte levegőért kapkodva. - Itt?

- Sokáig tartott, mire végre összeszedték magukat - biccentett Nal -, de amikor Balic flottája megtámadott minket, végre felbátorodtak. - A bawan felborzolta a tollazatát, aztán elgondolkodva végigmérte Fylót. - Különös, nem?

Az óriás összehúzta a szemöldökét.

- Hogy mi különös?

- Mag’r törzsfőnök és én egyezséget kötöttünk. Ha Balic beavatkozik a háborúnkba, felfüggesztjük az ellentéteinket és közösen megtámadjuk a várost. - Nal benyúlt a fal mögé és előhúzott egy fejszét. Obszidián feje akkora lehetett, mint egy sóner tőkesúlya. - De ahelyett, hogy Balic ellen vonulnának, a joorsh törzs alattomosan megtámad minket! - üvöltötte az óriás, most már szemmel láthatóan dühösen.

- Csúnya joorsh! - bólogatott Fylo hevesen.

A bawan Fylo nyakához nyomta a fejszét.

- Szerintem Mag’r törzsfőnöknek nem is kell annyira a Látókő. Szerintem elég okos ahhoz, hogy ideküldjön téged, figyelmeztessen a flottára, mi meg kivonuljunk ellenük - és elveszítsük a harcosaink negyedét!

- Fylo nem joorsh! - tiltakozott a félvér. - Mag’r főnök mocskos!

Nal nem vette el a pengét.

- És tudod, mi jutott még eszembe? - horkantotta gúnyosan. - Szerintem te sem vagy annyira ostoba, mint amilyennek látszol. Nem véletlen, hogy Mag’r támadásának éjszakáján tértél vissza, igaz?

Fylo csapott álla remegni kezdett, aztán megrázta a fejét.

- Nem Fylo ötlet - mondta.

Bawan Nal erre csak felmordult.

- Mit kell tenned? - követelte. - Megvárni a csata kezdetét, aztán a medvéddel kinyittatni a kaput?

Fylo a fejét ingatta.

- Nem. Bawan gondol rossz.

- Szerintem meg jól - felelte Nal, és felemelte a fejszéjét.

A medve előre vetette magát, félretaszította Fylót és roppant elülső mancsával felfogta a fejszecsapást. A penge könnyedén levágta a végtagot. Hideg vérpatak fröccsent a halott vadállat sebéből, aztán a medve arccal előre a sziklának vágódott. A saram harcosok azonnal odaugrottak és elkezdték felfeszegetni a csontos páncélt.

A félvér tett egy lépést előre, aztán megtorpant. Még mindig nem tudta, vajon Nal hazudott-e neki a ceremóniával kapcsolatban. Képtelen volt eldönteni, a félreértést tisztázza-e vagy megtámadja Nalt.

Amíg Fylo tétovázott, a halott medve megpróbált talpra állni. Azonban a hátán heverő óriások súlyával még az ő hatalmas ereje sem bírt megbirkózni, és visszarogyott a földre. A szörnypofák megújult haraggal csépelték tovább, és egyszer csak egy leszakított vállpáncél repült ki a tülekedő alakok közül. A félvér tudta, hogy hamarosan feltépik a medvét. Mérhetetlen haragjukban talán észre sem veszik Agis aprócska testét addig, amíg darabokra nem szaggatták.

Amikor Fylónak eszébe jutott, hogy esetleg elveszítheti első és egyetlen igaz barátját, döntött. Az ütlegelő óriásokhoz lépett, megragadott egy menyétfejű harcost és letépte a medvéről.

- Kelj fel, Agis!

Mögötted, Fylo! - jött a válasz. - Ne is törődj velünk!

A félvér megpördült és Nallal találta magát szemben. A bawan már ütésre emelte a fejszéjét, de annyira megdöbbentette a medve mentális üzenete, hogy elkerekedett, ámult szemmel meredt a félvérre. Fylo erősen megtaszította a bawant, aki csattanva vágódott a kvarcfalnak. Feje hangos puffanással csapódott a falnak és a kezéből kicsúszott a fejszéje. Tekintete megüvegesedett, fátyolossá vált, aztán a háta mögé nyúlt, hogy egy nagy kristályszilánkot megmarkolva talpra álljon.

Fylo figyelme visszatért a medvéhez. Újabb saramot cibált le az állatról, aztán még egyet és még egyet. De amint egy harcos eltűnt, máris egy újabb ugrott a helyére. Szörnypofák rontottak Fylóra, karmok csikordultak kavicsszerű bőrén, mennydörgő ütlegek csattantak a fején. A félvér látta, hogy így képtelen kiszabadítani a barátját, de nem jutott eszébe semmi más.

A medve erőfeszítései ugyanilyen hiábavalónak bizonyultak. Mivel a hasán hevert és mozdulni sem tudott, sem a három másik lábát, sem a fogait nem tudta bevetni támadói ellen. Megpróbált a hátára fordulni és elkúszni onnan, de nem járt sikerrel. A testére nehezedő roppant súly valószínűleg egy élő medvének is sok lett volna, és Fylo tudta, hogy Agis túlságosan kimerült már, és képtelen ekkora erővel felruházni a halott izmokat.

- Hagyol medve! - ordította Fylo, és hátulról átnyalábolta az egyik gyíkfejű saramot. - Medve nem veszély... Fylo az!

A félvér megragadta a harcos állát és megrántotta. Ellenfele nyaka hangos csattanással tört el. A szörnypofa torkából halálhörgés szakadt fel, aztán mozdulatlanul terült el a földön. A többi saram szinte nem is törődött vele, mindössze néhány támadója az agyarait is bevetette ellene.

Fuss, Fylo! - üzente Agis. - Nekünk is jobb, ha megszöksz!

- De...

Tedd már! - parancsolta Agis. - Mielőtt Nal újra megtámad.

A félvér megragadta az egyik saram támadót és megpördült, éppen időben ahhoz, hogy megpillantsa Nalt, aki éppen feléje tartott. A bawan karomszerűen begörbítette az ujjait, horgas csőrét szélesre tátotta. Fylo a bagolyfejű óriás felé taszította a foglyát. A két saram mennydörgő puffanással zuhant a földre. Nal egy darabig vadul marcangolta saját harcosát az ujjával meg a csőrével.

Fylo félreugrott, aztán futásnak eredt. Három lépést tehetett meg, amikor saram harcosok vetették rá magukat oldalról. Fylo a sziklának csapódott és tüdejéből fájdalmas hörrenéssel tódult ki a levegő. A következő pillanatban már óriások ültek a kezén meg a lábán, ketten pedig a mellkasát szorították le.

Levegőért kapkodva megfeszítette a hátát és megpróbált oldalra hengeredni. Sikertelenül. A medvéhez hasonlóan ő sem tudott mit kezdeni a hatalmas testek súlyával. Fylo a vadállat felé nézett, és látta, hogy a csontpáncél legnagyobb részét már letépték róla. A saramok most könyörtelenül marcangolták a húsát, agyaraikkal és mocskos karmaikkal egyaránt. A félvér összeszedte minden megmaradt erejét és egy utolsó próbálkozással nekifeszült fogvatartóinak - de egyetlen végtagját sem bírta kiszabadítani.

Nal jelent meg Fylo mellett, és fejszéjét a félvér fejéhez nyomta.

- Befogadtalak a törzsembe! - sziszegte dühösen. - És árulással hálálod meg nekem?

A fejsze nyele lecsapott. Hangos csattanás visszhangzott Fylo koponyájában, és egy pillanatra minden elsötétült előtte. Orra elzsibbadt, aztán vér csordult a torkába. Szájában vas íze terjengett.

- Kérem - könyörgött Fylo. - Harcosok ne bánt kicsi emberek!

- Kicsi emberek? - kérdezte Nal.

Aztán a bawan ismét lesújtott a fejsze nyelével. Szörnyűséges, szúró fájdalom hasított Fylo szemébe. A szemhéja azonnal megdagadt.

- Medvében - nyögte Fylo, és állával a medve felé bökött. - Van nekik titok Bawan Nalnak.

Nal abbahagyta Fylo ütlegelését és tollas fejét a medve felé fordította. Nagyjából ugyanebben a pillanatban történt, hogy kék, sistergő fény burkolta be a medve egész testét. A saramok, akik leszorították a földre, döbbenten felsikoltottak, és egymásba léptek, amikor a hirtelen támadt rémület hatása alatt menekülni próbáltak. A vadállat dübörgő ordítással három megmaradt lábára állt és ügyetlenül bicegve egyenesen Fylo felé iramodott.

Nal a félvér és a medve közé lépett, meglendítette a fejszéjét és hátborzongató csatakiáltást hallatott. A medve elrugaszkodott a talajtól - megpróbálta átugrani a fejszét és agyarai közé kapni a bawan fejét.

Nal lebukott. Ugyanabban a pillanatban vízszintesen meglendítette a pengét és egyszerűen lecsapta a medve megmaradt elülső mancsát és letépte a mellét védő csontpáncélt. Az állat hosszúkás orra a sziklás talajnak vágódott, aztán megállt, bár a lendület miatt átbucskázott a fején. Hátsó része a kristályfalnak csapódott, majd mozdulatlanul elterült a földön.

- Agis! - kiáltotta Fylo, aki most nagyon aggódott barátjáért.

A bawan fejszéje még háromszor lecsapott: levágta a medve két megmaradt lábát meg a fejét. Miután Nal úgy vélte, hogy a vadállat már nem okozhat több galibát, szétvetett lábbal megállt a mellkasa felett és meglendítette a fegyverét. Amikor felhasította a bestia szegycsontját, Fylo tisztán hallotta a bentről felharsanó három fojtott sikolyt.

Nal a fülét hegyezte. Hangos reccsenéssel kitépte a fejszét az állatból, aztán két kézzel megmarkolta a sebszájakat és elkezdte kitágítani a nyílást. A súlyos csontok éles reccsenéssel engedtek, és Nal úgy nyitotta fel a mellkast, mintha egy diót törne fel.

- Nocsak, mi van itt? - kérdezte a bawan. Visszanézett Fylóra és szemében haragos szikra lobbant. Aztán egyik hatalmas kezével beletúrt a sebbe. - Csak nem tüdőgiliszta?

 

Tizedik fejezet:

A KRISTÁLYVEREM

A vermet hegyikristályból faragott hatalmas lap fedte. Szélei láthatatlanul, látszólag illesztés nélkül olvadtak össze a környező gránitsziklákkal. A kristály fedőlap olyan vékony és átlátszó volt, hogy amikor alatta megmoccant valamelyik alaktalan árny és a lemezhez nyomta az arcát, Agis innen fentről is tisztán látta kísérteties vonásait. Általában gyermekek voltak, sima állú, húsos arcú teremtések, sebzett, vádló tekintettel.

- Miért jöttetek Lybdosra? - kérdezte Nal ellentmondást nem tűrő hangon.

A bawan Sa’ram Hídján, a verem fölött átívelő kőhídon állt. Egyik kezével Agis bokáját markolta. A nemes fejjel lefelé lengedezett az áttetsző kristálylap felett. Nal másik kezében Tithiant és Kestert szorította, olyan szorosan, hogy mindkettőjüknek egészen ellilult az arca.

A kérdésre Tithian válaszolt.

- Már mondtuk! - jelentette ki a király. - Hajótörést szenvedtünk Mytilene szigetén. Mag’r törzsfőnök azt ígérte, életben hagy minket, ha segítünk neki.

- A joorsh törzs hajnalban támad - tette hozzá Kester. - Akkor kellene kinyitnunk a kaput.

- És mi volt Fylo szerepe ebben a tervben?

Tithiant és Kestert szorongató kezével a verem túloldalára mutatott, ahol négy saram harcos tartotta az eszméletlen félvért a kezénél meg a lábánál fogva. Őket leszámítva a fallal körülzárt tér üres volt, mert a többi saram a közelgő csata előkészületeivel foglalatoskodott.

- Fylónak semmi szerepe nem volt a dologban - mondta Agis. - Átvertük, hogy segítsen nekünk.

- Ne hazudj nekem - sziszegte Nal. - Van annyi sütnivalóm, hogy tudjam, mi folyik itt. Tolvajok vagytok, Fylo pedig az összes óriást elárulta. - A bawan biccentett a félvért szorongató harcosoknak. - Mutassátok meg vendégeinknek, mi vár rájuk.

A négy óriás a gödörbe lökte Fylo zúzódásokkal borított testét. A kristálylap nem tört darabokra, még csak meg sem repedt, mindössze meghajlott egy kicsit az óriás roppant súlya alatt. A félvér a hátán hevert és majdnem teljesen eltakarta az ezüstösen csillogó felületet, sőt, a keze meg a lába még le is lógott róla. Alatta kísértet-orrok és -szájak nyomódtak a kristálylaphoz és tompán kiszűrődött alóla a hangjuk - fülsértő, magas hangon kiabáltak, mint az izgatott gyerekek. A saramok elhátráltak a veremtől - bármilyen fülük is volt, befogták és riadt arckifejezéssel hátat fordítottak a látványnak.

A következő pillanatban Fylo süllyedni kezdett. Teste lassan áthatolt a hegyikristályon. A fejek elmosódott, sáfrányszín foltokban nyüzsögni kezdtek körülötte. Amikor a válla és a térde is átjutott a lapon, a félvért már nem tartotta semmi és lezuhant a verembe. A lidérces arcok követték a sötétbe.

- Az óriás, akit most megöltél, mindig csak jót akart neked! - kiáltotta Agis és Nalra meredt.

- Azt majd én eldöntöm - felelte a bawan. - Mellesleg kétlem, hogy halott lenne... de hamarosan kívánni fogja a halált.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Odalent tartjuk a leválasztott fejeket, miután egykori viselőjükből igazi saram lett. Néha ellátjuk őket játékszerekkel, különben elunják magukat és eltűnnek... velük együtt pedig mi magunk is - mondta a bawan kegyetlen fintorral. - Nyugodjatok meg, a Feleslegeseknek hála Fylo ezerszer is megbánja, hogy árulásra vetemedett.

- Azt ajánlom, jól fontold meg a dolgot, mielőtt minket lehajítanál oda - figyelmeztette Tithian. - Ha szabadon engedsz minket, segíthetünk legyőzni a joorsh sereget. Ha viszont megpróbálsz megbüntetni, mindent megteszünk, hogy a segítségünkkel elpusztítsák a törzsedet.

Nal szeme haragosan felvillant.

- Fenyegetőzésed üres, akárcsak az ígéreteid - mondta. - Mit számítana három jelentéktelen ember az óriások csatájában?

- Lehet, hogy mi jelentéktelenek vagyunk, de a varázserőm semmiképpen sem az - tiltakozott Tithian. - Döntsd el te, vajon a segítségedre legyene vagy ellened.

Nal kuncogáshoz hasonló hangot hallatott horgas csőrével.

- Szerintem túlértékeled a varázserődet - mondta. Előrehajolt, Tithiant és Kestert szorongató markát a gödör fölé nyújtotta, majd szétnyitotta az ujjait. Kester lezuhant a mélybe. Csak egy kurta sikolyra telt tőle, mielőtt a kristálylapnak csapódott volna, aztán meg sem moccant. A Feleslegesek azonnal felbukkantak alatta és arcukat a kristályhoz szorítva nyüzsögtek odalent.

- Mentsd meg, ha olyan nagy a hatalmad - nevetett Nal.

Tithian megpróbálta kirántani a karját a bawan szorításából. De Nal továbbra is erősen markolta, így a király sem a komponenseit nem bírta elérni, sem a szükséges kézmozdulatokat nem tudta elvégezni.

- Lazíts a szorításodon! - parancsolta Tithian. - Szükségem van a kezeimre, ha varázsolni akarok.

- Hát ez szerencsétlen fordulat a tarek barátod számára - vigyorgott a bawan gúnyosan, aki azt nézte, hogyan tápászkodik fel odalent a zuhanástól kábult Kester. - Szerintem szabad kézzel nem bízhatok meg benned.

A kristálylapon térdeplő Kester négykézláb megindult a perem felé. Nem jutott messzire, mielőtt a hegyikristály elnyelte a kezét meg a lábát. A tarek bosszúsan felhorkantott és felnézett Agisre.

- Nem lett volna szabad elfogadnom az ezüstödet - mondta, mielőtt elnyelte volna a fedőlap.

Miután a nő is eltűnt a sötét mélységben, Nal megfordította Agist és Tithiannal együtt aranyszín szeme elé emelte mindkettőjüket.

- Most pedig áruljátok el nekem, tolvajok, mit akartatok tenni a Látókövemmel, különben mehettek utána!

- Minket nem érdekel a Látókő - kezdte Agis. - A joorsh...

- Ne tagadd! - förmedt rá a bawan. - Sa’ram elárulta nekem, hogy emberek kutatnak utána.

- Ezt mondta Sa’ram? - kérdezte Tithian. - Mi szükségünk lenne a Látókövetekre?

A király még be sem fejezte a kérdést, amikor Agis hirtelen tudta a választ is: a Látókő nyilvánvalóan azonos a Sötét Lencsével. Csak az a lencse lehet, amit a két törpe hosszú évszázadokkal ezelőtt ellopott a Hajdanvoltak Tornyából és ami olyan fontos nekik, hogy most, ezer évvel később is őrködnek fölötte. Valószínűleg azért hozták ide, okoskodott a nemes, mert ezt itt biztonságos helynek tartották, és a varázstárgy lassan az óriások kultúrájának meghatározó elemévé vált.

- Sa’ram nem magyarázza meg senkinek, mit és miért tesz... még nekem sem - válaszolta Nal Tithian kérdésére. - De ostobaság lenne kételkedni a szavában.

- Hát persze, akárcsak Jo’orsh szavában - felelte Tithian, és eltúlzott komolysággal bólogatott. - Erről még Tyrben is hallottunk. Azt is tudjuk, hogy ők azok a törpék, akik ellopták a Sötét Lencsét - amit te Látókőnek hívsz - a Hajdanvoltak Tornyából.

- Hogy merészeled! - bődült fel Nal felháborodottan. - Sa’ram és Jo’orsh az első két óriás! Nem törpék!

Agis felhúzta a szemöldökét, mert gyanította, hogy mind Tithiannak, mint Nalnak igaza van. A Kemalok Királyainak Könyvéből tudta, hogy Sa’ram és Jo’orsh volt az utolsó két törpe lovag. Viszont a Hajdanvoltak Tornya, a Sárkány Szülőhelye életveszélyes, mágiával fertőzött vidékké változott, ahol az élőlények teljesen más és legalább annyira undorító teremtményekké változtak át. Tekintve, hogy a két törpe egyenesen a hely szívéig hatolt, valószínűnek tűnt, hogy valami más alakban jöttek elő onnan - jelen esetben óriásokként.

- Lényegtelen, milyen fajhoz tartoztak - legyintett Tithian. - Az számít, hogy tolvajok voltak. Vissza akarjuk vinni a jogos tulajdonosának, amit elloptak.

Agis elfintorodott.

- Ne hazudozz - mondta. - Az igazságnak több hasznát látjuk.

Tithian gyilkos pillantást vetett a nemesre.

- Egyetértek. Éppen ezért beszélek most őszintén. - Visszanézett Nalra. - A Sötét Lencse jogos tulajdonosa nevében vagyok itt.

- Hát az meg hogy lehet? - gúnyolódott Nal. - Sa’ram szerint Rajaat több mint ezer éve elbukott.

Tithian magabiztosan az óriásra mosolygott.

- Ha ismered Rajaat történetét, azt is tudod, ki győzte le... azaz ki tarthat igényt a lencsére.

- Ugye nem Borysra gondolsz? - kérdezte Agis elakadó hangon. - Ennyire mélyre még te sem süllyedhetsz a romlottság bugyraiba!

- Az nem romlottság, ha egy király mindent megtesz a városa védelmében - felelte Tithian.

- Mit is törődsz te Tyrrel! - kiáltotta a nemes vádlón. Most vette csak észre, hogy Nal élénk érdeklődéssel, csendben figyeli kettőjük párbeszédét. - Ha Sárkánynak adod a Lencsét, mindent megtagadsz, amit az a város jelképez - arról nem is beszélve, hogy senki sem mentheti meg többé Athast!

- Neked ehhez semmi közöd - válaszolta Tithian, és célzatosan elfordította a fejét.

A nemes tudta, hogy vitával itt többet nem érhet el, ezért inkább elhallgatott és megpróbálta kitalálni Tithian indítékait. A király nem az a jellem, aki felcsapna küldöncfiúnak, különösen nem akkor, ha a feladat olyan veszélyekkel jár, mint amellyel most is szembe kellett nézniük. Ha Tithian a Sárkány parancsára jött ide, akkor biztosan valami különleges jutalomban bízik... és Agisnek ki kellene találnia, mi az.

Tithian közben tovább vitatkozott Nallal.

- Azt ajánlom, még most add át nekem a Látókövet, bawan - mondta. - És a törzsed megmenekül a rettenetes joorsh támadástól.

Nal kitartotta Tithiant a verem fölé, úgy, hogy a király lába a levegőben kalimpált.

- És ha inkább ledoblak?

- Akkor neked meg a törzsednek is vége - felelte Tithian. - Ha nem a joorsh nép, akkor a Sárkány pusztít el benneteket. - Akkor sem lehetett volna nyugodtabb, ha éppen az Arany Palotában osztogat utasításokat az inasának.

- Blöffölsz - mondta Agis.

- A barátodnak igaza van - bólintott a bawan, aki még mindig a verem fölött tartotta a királyt. - Nem félek a Sárkánytól. Sa’ram varázslatának hála sem Borys, sem a csatlósai nem akadhatnak rá a Látókőre.

- Én talán nem a Sárkányt szolgálom? És mégis megtaláltam meg a lencsét, nem? - kérdezett vissza Tithian. - Vannak módok, amelyekkel kijátszható a lencsét védő bűbáj... mint azt az én jelenlétem is bizonyíthatja.

Nal nem szólt semmit.

- Mind Andropinis, mind Borys tudja, hogy egy balici flottával útnak indultam a lencse felkutatására - folytatta a király, aki tovább ütötte a vasat. - Ha egy hajó sem tér vissza a húszból, vajon mennyi idő alatt jönnek rá, mi történt? Hány óriás falut pusztít el a Sárkány, mielőtt Lybdosra érne?

- Az arcátlanságod egyszerűen elképesztő - morogta Agis. - Te vagy az egyetlen, aki ilyen körülmények között is fenyegetni merészeli fogva tartóját... de azt hiszem, ennyit el is várhatok tőled. Mindig akkor voltál a legmerészebb, ha a legmagasabb tétekben játszottál.

Tithian arca elkomorodott.

- Figyelmeztetlek, hogy ne avatkozz közbe.

- Mibe ne avatkozzon bele? - csattant fel Nal.

- A megállapodásomba, amit a Sárkánnyal kötöttem, hogy megakadályozzam Tyr pusztulását - magyarázta Tithian gyorsan, mielőtt Agis megszólalhatott volna. - Ne is figyelj rá. Beszélhet bármit, mit sem változtat azon, amit az előbb mondtam.

Agis nem javította ki Tithiant, mert ha Nalra hatni lehet ilyen fenyegetőzésekkel, akkor ő mindenképpen csak ronthatna a helyzetükön. Viszont továbbra is érezte, hogy a király hazudik, mert már régóta gyanús volt neki Tithian érdeklődése a varázslás és az Ösvény módszerei iránt. Most pedig egyértelművé vált, hogy Tithiannak kizárólag a Sötét Lencsére van szüksége ahhoz, hogy álmából valóság legyen - igazi rémálom Tyr számára.

Miután az óriás egy darabig meghányta-vetette magában Tithian szavait, megszólalt:

- Tudni akarom, milyen jutalmat remélsz, ha átadod a Sárkánynak a Látókövet.

- Semmi mást nem kell tudnod, csak azt, hogy a végén vagy átadod nekem a lencsét, vagy a Sárkány viszi magával erődöd füstölgő romjai közül - vágott vissza Tithian. - Te döntesz.

A bawan nyakán felborzolódtak a tollak.

- Van igazság abban, amit eddig elmondtál, Tithian - jegyezte meg. - És mielőtt ennek az egésznek vége lesz, azt is tudni fogom, mi az igazság abban, amit még nem közöltél velem.

Agis csalódottan látta, hogy Nal visszafojtja dühét - ezek szerint mégsem hagyta hidegen Tithian fenyegetőzése.

- Biztos vagyok benne, bawan, hogy sokkal érdekesebbnek találod majd azt, amiről a király nem beszélt - szólt közbe a nemes. - De először hallgass meg engem. Én szintén a Sötét Lencséért jöttem, de én meg akarom ölni a Sárkányt, nem pedig szolgálni. Athas csak így lehet az virágzó föld, amilyen valaha régen volt.

- Megölni a Sárkányt? - motyogta Nal hitetlenkedve.

- A barátaimnak sikerült megszerezniük a másik két eszközt, amire még szükségünk van - felelte Agis. - Nálunk van az a varázskard, amit maga Rajaat kovácsolt egykor, varázslónő társunkat pedig a Hajdanvoltak Tornyában felruházták a régiek varázserejével. Most már csak a Sötét Lencse hiányzik.

- És ha elviszitek a Látókövet, milyen mágia tartja majd a Feleslegeseket a barlangjukban? - kérdezte Nal dühösen.

- Ugyanaz, ami megvédelmez titeket, amikor a joorsh törzsnél van a lencse - vetette ellen Agis.

- Mytelene csak három napnyi járásra van innen, és az erő még ekkora távolságból is túlságosan gyengén hat. Sok Felesleges megszökik és megtámadják a népemet - sóhajtotta Nal. - Ha még messzebbre viszed a Látókövet, a törzsem ugyanúgy elpusztul, mintha a Sárkány igázott volna le minket.

- Talán akad más módszer, amivel a helyükön lehet tartani őket - erősködött Agis. - Ez egész Athas érdeke.

- Miért érdekelne engem Athas? - kérdezte Nal. - Elsősorban a saramokkal törődöm, másodsorban pedig az összes többi óriással.

- Borys megölése az óriásoknak is érdeke! - tiltakozott Agis.

- De nem annyira, mintha hagynánk a Látókövet ott, ahová való - válaszolta a bawan, és a verem fölé emelte Agist. - Nem számít, milyen nemesnek hiszed a céljaidat, nem engedem, hogy ellopd tőlünk.

És ezzel ledobta Agist a gödörbe.

Amikor a nemes a kristálylapnak csapódott, összecsuklott alatta a térde és az oldalára hengeredett. A felület furcsán melegnek tűnt, és Agis érezte, hogy izzik az energiától. Odalent, az arcától néhány centire Feleslegesek nyomakodtak az átlátszó lapnak, és tisztán hallotta a kisgyermekek magányos, riadt jajgatását.

Lehunyta a szemét. Ugyan az Ösvénnyel sem Fylón, sem Kesteren nem tudott segíteni, azt remélte, hogy legalább saját testét a felszínen tudja tartani, mint ahogyan Damras utasításait követve lebegtetni tudott egy egész hajót. Érezte a teste mélyéből feltoluló erő bizsergését - aztán vakító villanás robbant az agyában és mintha ezernyi trombita harsogott volna egyszerre. Agis elméjét elképzelhetetlen fájdalom szaggatta darabokra, és bár ő maga a fejében tomboló szörnyűséges hangzavartól nem hallotta, de elkínzott sikoly szakadt fel a torkából. Minden izmát lángok perzselték és torz, görcsös fájdalom sajdult a gyomrában. Képtelen volt kinyitni a szemét. Valahol a magasban Bawan Nal kacagása harsant.

- És ez csak ízelítő a Látókő hatalmából! - kiáltotta a saram. - Azt ajánlom, ne használd többet az Ösvényt... különben százszor hatalmasabb fájdalomban lesz részed!

A kín olyan gyorsan foszlott semmivé, ahogyan jött, és Agis hideg verítékben fürdő testtel, levegőért kapkodva hevert a gödörben. Fagyos borzongás futott végig rajta. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy félig már elmerült a hegyikristályban. Teste egyik fele már át is jutott az áttetsző lapon. Innen mindössze rózsaszín foltnak látszott és megdermedt a hidegtől, mintha jégbe mártották volna. A nemes felpillantott, és meglepve látta, hogy Tithian bűntudatos arccal néz le rá a magasból. Aztán elnyelte a mélység.

Mintha egy örökkévalóságon át csak zuhant volna. Tekintetét le sem vette a feje fölött húzódó áttetsző fedőlapról, rémült sikolya a gránitfalból sarjadó kristályok között visszhangzott. A Feleslegesek csapatostul tódultak utána - maszkra emlékeztető arcuk már nyomokban sem hasonlított rendes fejre és úgy ragyogtak a sötétben, mint száz külön hold.

Agis pépes, meleg valaminek csapódott. A hirtelen becsapódás erejétől égető fájdalom lobbant a hasában. A feje egy csontos bordának vágódott, keze szőrös testet érintett és mély hördülés visszhangzott a verem falai között.

Agis rájött, hogy Fylo mellkasán hever, több mint tíz méterre a kristály fedőlap alatt. Amikor körülnézett, az óriás vállán megpillantotta Kester mozdulatlan, összecsuklott testét. Tucatnyi Felesleges nyüzsgött rajta. Az óriás fejét sem hagyták érintetlenül: több ragyogó fénybe burkolózó fej lökdöste egymást az arca előtt.

A nemes a hasára fordult és megpróbált felállni, amikor észrevette, hogy Fylo lábai egy kristályokkal teliszórt, fekete aknába lógnak. Még éppen eszébe jutott, hogy ezek szerint a félvér fennakadt egy párkányon, magasan a verem alja fölött, amikor a Feleslegesek rárontottak, és szúró fájdalom lobbant az egész testében.

 

*

 

Bawan Nal hagyott egy kis időt Tithiannak, hadd tűnődjön el Agis sorsán, aztán roppant hüvelyk-és mutatóujja közé csippentette a királyt.

- Áruld el, miféle jutalmat reméltél a Látókőért cserébe! - parancsolta a saram. Kicsit összenyomta az ujjait, és Tithian mellkasa fájdalmasan összeszorult. - Vagy inkább préseljem ki belőled a választ?

- Mit számít az neked? - kérdezett vissza a király. - Nincsen más választásod... kénytelen vagy átadni az Látókövet.

A saram szeme néhányszor megrebbent, aztán közelebb emelte Tithiant.

- Nem. Neked nincsen választásod.

Amint Nal csőre összecsattant, halk szisszenés hallatszott, amint az óriás nagy levegőt vett. A bawan sárga szeme hirtelen hideg lett, merev és rendkívül vonzotta Tithian pillantását. Megpróbált félrenézni, sikertelenül.

Amikor rájött, hogy az óriás mindjárt megtámadja az elméjét, gyorsan felidézte a védőfalat, egy átszakíthatatlan, átlátszó energiahálót, ami olyan sűrű volt, hogy még egy szúnyog sem fért volna át a szemek között. A háló szélén minden szálat egy-egy hatalmas denevér tartott, összesen vagy egy tucat - szemük helyén vörhenyes láng lobogott, szájuk tömve volt méregtől csöpögő agyarakkal.

Alig maradt ideje elhelyezni a csapdát, amikor sziporkázó, szárnyas fehér oroszlán robbant be az elméjébe. A teremtmény nem is lassított. A barlangot szisszenő visszhangok és sistergő, kék szikrák töltötték be. A grotta feléig sodorta magával a hálót, mire a denevéreknek sikerült eléggé szorosra feszíteni körülötte, annyira, hogy az oldalához szorítsák hatalmas szárnyait.

Az oroszlán dühödten felordított, majd előre vetette magát, egyenesen lefelé, Tithian elméjének legmélyebb, legsötétebb zugát megcélozva. A király felfelé, a kijárat irányába indította a denevéreket. Miközben küszködve engedelmeskedtek, Nal teremtménye lassan kővé változott, és mivel egyre súlyosabb lett, fogva tartóit is magával rántotta Tithian elméjének mélyébe.

Tithian erőt gyűjtött és elkezdte megnövelni a denevérek méretét. Az erőfeszítés teljesen kifárasztotta, de addig nem állt meg, amíg mindegyik akkora nem lett, mint egy kes’trekel. Ha hagyja megszökni az oroszlánt, olyan sok energiába kerülne ismét elkapni, hogy nem lenne ereje védekezni a támadások ellen.

Az oroszlán zuhanása lassult egy kicsit, de a teremtmény ezúttal vassá változott, amitől azonnal kétszeresére nőtt a súlya. A vadállat elhagyta a fő barlangjáratot és Tithian hatalmas denevéreit maga után vonszolva zuhant a király elméjének a mélyére.

Az oroszlán kitátotta a száját, de Nal hangja dübörgött elő a torkából.

- Ostoba! - kacagta az óriás harsogva. - Nem győzhetsz le! Nálam van a Látókő!

A teremtmény belekapott a hálóba, és maga felé rántotta a denevéreket. Tithian összeszedte minden maradék erejét és megpróbálta eltüntetni a hálót, hadd zuhanjon csak le Nal, de elkésett. A bestia elkapta a denevérek lábát, és míg pörögve suhant alá a sötétségben, karmokkal és agyarakkal esett neki a hasuknak. Pillanatok alatt felfalta Tithian védőit és akadálytalanul suhant elméje középpontja felé. Még a szárnyát sem mozdította, zuhant, akár egy kő.

Néhány pillanat múlva visszhangzó csattanás jelezte, hogy földet ért a verem alján. Hangosan felordított, és szemében aranyszín fény gyúlt.

- Lássuk csak, mit rejtegetsz idelent!

Az oroszlán ragyogó tekintete addig pásztázta a verem falát, amíg rá nem akadt egy különálló, huzatos alagútra az egyik oldalon. Mély, elégedett hördülést hallatott és előre vetette magát. Mérgező harapású gyíkok ugrottak elő az árnyékból és acélos fogak martak a bestia lábába, miközben vérszívó skorpiók potyogtak a fejére, hogy méregtől csöpögő farkukkal szúrják ki a szemét. A teremtmény válaszképpen eltaposta a hüllőket, aztán megrázta a fejét és a rovarok csak úgy repültek mindenfelé. De több támadás így is célba ért.

A méreg még csak le sem lassította az oroszlánt. Szirupszerű tűz buggyant elő a sebekből és savkönnyek csordultak a szeméből. Mindegyik folyadék időben semlegesítette a mérget, mielőtt bármilyen kárt okoztak volna.

Az alagút több száz ébenfa oszloppal támogatott terembe nyílt. Mindegyik oszlopon magányos fáklya lobogott, de fekete lánggal, ami inkább magába szívta, mintsem árasztotta a fényt. Nem hallatszott más, csupán egy halkan, tébolyultan kuncogó férfi hangja.

Az oroszlán gerincén felállt a szőr. Hasra vetette magát és addig kúszott előre a homályos derengésben, amíg el nem érte a terem túlsó végét. Itt, egy emberi csontokból készített trónuson ült Tithian király, Tyr ura. Egyik kezében a máguskirályok obszidián jogarát tartotta, a másikban pedig egy levágott fejet: egyetlen barátjáét, Agisét.

- Most már tudod, mit ígért nekem Borys: teljesíti szívem leghőbb kívánságát - szólalt meg Tithian hasonmása.

A jogar fejrészében lila fény derengett fel, aztán hirtelen Agis feje szólalt meg:

- Most távozz. Őfelsége egyedül kíván lenni. - Nyomatékképpen Tithian a hívatlan betolakodó fejére mutatott a jogarral.

Az oroszlán kitátotta a száját, mintha bömbölni akarna, de a termet ehelyett mély, dübörgő nevetés töltötte be.

 

*

 

A Feleslegesek csak úgy nyüzsögtek Agis körül és éteri szájukkal azonnal lecsaptak az összes szabadon hagyott testfelületre. Minden egyes gyötrelmes csók fájdalmasan megperzselte a húsát és szörnyűséges, vöröslő csík maradt utána, ami még hosszú ideig égetett. Habár a legtöbb gyermeki száj volt, könnyen lehettek kétszer, sőt, háromszor akkorák, mint a nemes ajkai, és hatalmas hólyagokat martak a bőrére.

Agis felállt.

- Elég! - ordította, és majdnem elveszítette az egyensúlyát, amikor a talpa alatt megmoccant Fylo hasa. - Hagyjatok békén!

A Feleslegesek fürgén elröppentek előle és döbbenten méregették az álló alakot.

- Miért bírja a fájdalmat? - kérdezte az egyik elfúló hangon.

- Erős elméje lehet - mondta egy másik.

- Nem, másról van itt szó - felelte egy harmadik, akinek gombszerű orra volt és a kevés felnőtt fej közé tartozott. - Okosabb, ha ezt békén hagyjuk.

Miközben a fejek tanakodtak, Agis elkezdett Kester felé kapaszkodni és most először vette szemügyre a vermet. Az akna szabálytalan, szögletes verem volt, hol összeszűkült, hol kitágult. Mint azt már korábban is észrevette, a falakból nagy kvarckristályok meredtek elő, belsejükből ezüstös derengés áradt. A sápadt fényben Agis száznál is több megsárgult koponyát pillantott meg, minden kristály hegyén egyet.

Amikor a tarekhez ért, a Feleslegesek ismét rávetették magukat. A bőréhez dörgölőztek és hosszú, barna és nyálkás csíkokat hagytak rajta. A bűzölgő foltok tompa fájdalmat okoztak és Agis azonnal émelyegni kezdett, illetve úgy érezte, mintha lázas lenne.

Lehunyta a szemét és lénye központjára összpontosított, és harc nélkül hagyta, hadd öntse el a gyomorkavaró fájdalom. Minden gondolatával kizárólag az Ösvény misztikus igazságaira fókuszált, azokra az igazságokra, amelyekkel képes volt elfogadni a fájdalmat és felhasználni arra, hogy túllépjen halandó teste korlátain.

Amikor úgy érezte, ura a gyötrelmes fájdalomnak, megszólalt:

- Elég a játszadozásból. Hagyjatok minket békén, különben nagyon megbánjátok.

Néhány Felesleges döbbenten meredt rá, de a többség csak támadott tovább. Agis lehunyta a szemét és megcsapolta szellemi energiaközpontját. Megkínzott testében hamar összegyűlt a szükséges mennyiségű, zsibongó energia. Agis több mint száz nyitott tenyeret képzelt maga elé, aztán kinyitotta a szemét és minden kísértet felé útnak indított egyet. A tenyerek hangos csattanással vágódtak a célpontoknak, aztán beleolvadtak az arcukba és fekete lenyomatot hagytak.

Miután mindegyiküket megjelölte, így szólt:

- Azért tettem, hogy tudjátok, képes vagyok beváltani a fenyegetőzésemet. Ha megint védekeznem kell, már nem leszek ennyire könyörületes.

A Feleslegesek riadtan kiáltozva felrebbentek és a fejük fölött lebegtek.

Agis letérdelt és megvizsgálta Kestert. Ahol a ragyogó arcok a hátához és a vállához dörgölőztek, ott vastag bőréből szikkadt, ráncos kéreg lett. Amikor a nemes a hátára fordította, a másik oldalát még rosszabb állapotban találta. Már régen elveszítette az eszméletét, de arcát továbbra is grimaszba rántotta a kín. A nyakát és a mellkasát borító irha ugyanolyan torz módon meggyűrődött, mint a hátán, azt leszámítva, hogy a felsőbb bőrréteg itt egyszerűen porrá omlott.

Agis kitépett néhány szálat az óriás gyér szakállából, amivel az óriás nyakához kötözte a nőt, majd minden figyelmével Fylo felé fordult. A félvér arca legalább úgy eltorzult, mint a saram gyermekeké. Az egyik szeme majdnem kétszeresére dagadt és most bizonytalanul dülledt kifelé, mint egy polc szélén egyensúlyozó golyóbis. A másik viszont összezsugorodott, olyannyira, hogy szinte el is tűnt a szemöldöke alatt. Valahogyan az orra is átalakult, és most a két orrlyuka között széles hasadék húzódott. Még a két kiálló foga sem úszta meg a változást, és most két különböző irányba meredeztek, mint egy elgörbült villa két szára.

Agis a felette lebegő arcokra nézett.

- Miért tettétek ezt? - kiáltotta.

A Feleslegesek lassú körökben ereszkedtek felé, anyagtalan arcuk bánatos vagy éppen acsarkodó bizarr maszkokká torzult - a nemes nem tudta eldönteni, pontosan melyikbe. Néhány gyerek kísértetiesen zokogott, arcukon lidérc-könnyek csorogtak végig, le a fekete mélységbe.

- Félünk! - visította egy kislány.

- És egyedül vagyunk! - tette hozzá egy fiú.

- Miért dobtak le ide minket?

Angis lelkét minden egyes sírós hang hallatán újra meg újra elkeseredés szorította össze. Minden panasz csak növelte a fájdalmát, szíve elnehezedett és elgyengült. Hamarosan úgy érezte, mintha rettenetes súly nehezedne rá és minden lélegzetvétel fájt. A Feleslegesek azonban tovább zúdították rá a fájdalmukat, míg a végén annyira eltöltötte a nyomorúság, hogy úgy érezte, szétrobban.

- Hagyjátok abba! - ordította.

A nemes energiát gyűjtött az Ösvény használatához, aztán megint lehunyta a szemét és most egy kalapácsot képzelt maga elé, fehér tollakkal a markolatán. Amikor érezte, hogy a kép szilárdan megragadt az elméjében, a legmagasabban lebegő koponyára nézett és odavetítette a gondolat-kalapácsot. A fegyver egy pillanat múlva meg is jelent, fehér szárnyai lassú, kecses ívben kavarták a levegőt.

- Ez az utolsó figyelmeztetése! - jelentette ki a nemes.

Amikor a Feleslegesek így sem hagyták abba a vonyítást, ütésre emelte a lebegő kalapácsot. Mielőtt azonban lesújthatott volna, a gomborrú nő arca lebegett elé, akivel az előbb már beszélt. Inkább tűnt joorshnak, mint saramnak - nem volt semmilyen szembetűnő torzulása és mandulavágású szeme különösen lágy tekintettel méregette Agist.

- Ne tedd, kérlek! - mondta. - A fájdalmuk őszinte. Képtelenek uralkodni magukon.

Agis visszafogta az ütést, de eszméletlenül heverő barátaira mutatott.

- És akkor miért nem uralkodtak magukon, amikor ezt tették velük? - kérdezte dühösen.

- Tudom, hogy kegyetlennek tartod őket, de nem vagy tisztában azzal, miért teszik - felelte a nő.

- Akkor áruld el nekem - mondta a nemes és megint ütésre emelte a kalapácsot.

A nő csak a fejét csóválta.

- Megpróbálom, de hogyan is érthetnéd meg azt, amit te úgysem érzel? - kérdezte.

- Meglepődnél, ha tudnád, mi mindent képes vagyok megérteni - vágott vissza Agis.

- Ezt nem. Túlságosan jó szíved van.

Agis elfintorodott. Vajon a nő csak hízelegni próbál?

- Mit tudhatsz te a szívemről?

- Azt tudom, hogy tisztább azoknál a kristályoknál - felelte a nő, és a falból sarjadó kvarc-szilánkokra mutatott. - Máskülönben nem lettél volna képes dacolni a belőlük áradó varázserővel.

Agis az egyik közeli kristályból áradó derengés felé pillantott.

- A Látókő mágiája? - kérdezte, mert eszébe jutott, mit mondott Nal az előbb - hogy a Feleslegeseket a Látókő varázsereje börtönzi a verembe.

- Ez tart minket életben - bólintott a nő. - És az ebből áradó erő élteti a börtönünket fedő lapot.

- Ez valóban érdekes, de nem magyarázza meg a barátaid kegyetlenségét.

A nő fájdalmas pillantást vetett a felettük lebegő arcokra.

- Így viselkednek a gyerekek, ha bezárod őket - mondta. - A náluk gyengébbeken élik ki a haragjukat.

Agis eltüntette a kalapácsot.

- Ez esetben a legjobb lenne kiszabadítani őket, nem igaz? Akkor nem lesznek ilyen kegyetlenek.

A kísértet kétkedő pillantással méregette.

- Ne kelts bennük hamis reményeket - mondta. - Ezt nem tudod megtenni.

- Szerintem viszont igen - felelte Agis, és nyakát nyújtogatva felnézett a kristálylapra. - Segíthetsz magukhoz téríteni a barátaimat. Szükségünk lesz rájuk.

Még be sem fejezte a mondatot, amikor Tithian hórihorgas alakja csattant a verem fedelén. A kristálylap átható zümmögéssel megremegett, és a király teste kezdett átsüllyedni erre az oldalra.

A Feleslegesek egyszerre lódultak meg feléje.

- Ezt felejtsétek el! - harsogta Agis. Magában még hozzátette: - Pedig igazán megérdemelné a kígyó.

Az arcok megálltak és a gomborrú nőre pillantottak.

- Azt ajánlom, tegyétek azt, amit mond - parancsolta nekik a nő -, ha valaha is vissza akarjátok kapni a testeteket.

Miközben a Feleslegesek kelletlenül szétszóródtak, Tithian teste is átjutott a fedőlapon. Egyenesen Fylo hasára zuhant, és az óriás egész teste megrázkódott a becsapódás erejétől. Agis egy pillanatra megijedt, hátha a félvér lecsúszik a párkányról és mindannyian pörögve zuhannak alá a sötét mélységbe, de az óriás csak néhány lábnyit csúszott előre. Sőt, úgy tűnt, hogy a lökés még biztosabban beékelte a kiszögellésbe.

Tithian nyöszörögve megpróbált felállni. Aztán fennakadt a szeme és összeesett. Agis lecsúszott Fylo mellkasáról és ujját a király nyaki ütőeréhez nyomta. Erős, szabályos pulzust érzett.

- Valószínűleg egész Athas jobban járna, ha itt és most végeznék veled - mondta a nemes, és ujjával felhúzta a király szemhéját.

Tithiannak felpattant a szeme és ellökte Agis kezét.

- Nem vagy te elég bátor ahhoz, hogy megölj - mondta gúnyosan. - De amúgy sem számít. Athasnak többé nincs félnivalója tőlem.

- És vajon miért? - kérdezte Agis, aki rögtön azt nézte, nincsenek-e súlyos fejsebei a királynak. - Ugye nem azt akarod elhitetni velem, hogy már nem is érdekel a Látókő?

- Mit számít, hogy mit hiszel! - ordította Tithian és megragadta Agis vállát. Közelebb húzta magához a nemest és zihálva hozzátette: - Az a féreg hazudott nekem!

- Milyen féreg? - kérdezte Agis. - És miről?

- A Sárkány! - kiáltott fel Tithian. - Nal mondta. Borys senkit sem tehet máguskirállyá... még a Sötét Lencsével sem!

 

Tizenegyedik fejezet:

A KRISTÁLYLAP MEGHASAD

Fylo ökle keményen az áttetsző fedőlap egyik megfeketedett sarkának csapódott. Hangos reccsenés visszhangzott a verem falai között és az ütés erejébe az egész csillámló lap beleremegett, amin a félvér állt. A fedél nem törött el. Az óriás visszahúzta az öklét, hogy ismét próbálkozzon, amikor hirtelen riadtan felordított: a talpa alól eltűnt az ideiglenes padozat. Sikoltva zuhant alá a mélységbe.

- Megvan! - hallotta Kester Agis hangját.

Közvetlenül az óriás alatt fekete árnyék jelent meg, ami leginkább az Árnyékvipera egyik orrvitorlájára emlékeztetett és négy sarkával egy-egy zömök kristályhoz tapadva, feszesen várta az óriás becsapódását. Fylo le sem lassult, amikor átszakította az árnyék-ponyvát és eltűnt a sötét folt alatt.

Agis szitkozódását a verem egész hosszában hallani lehetett, aztán a haszontalan háló semmivé foszlott. Kester lenézett, és látta, hogy a félóriás karmolva, rugdalózva próbál megkapaszkodni az akna falában, bár a sziklák mély sebeket hasítottak a tenyerébe meg a talpába. Letört egy kristályt, és sziporkázó, ezüstös meg karmazsin szilánkok záporoztak lefelé.

Amikor Fylo az akna összeszűkülő részéhez ért, végre sikerült megkapaszkodnia. Mozdulatlanul, nagyokat zihálva, vízszintes helyzetben függeszkedett a halálos mélység fölött - kezével az akna egyik falába kapaszkodott, a lábát pedig a túloldalon vetette meg. Miután összeszedte magát, felnézett és pillantása megállapodott Tithianon. Az egyik szeme még mindig nagyobb volt, mint a másik, de mindkét szemgolyója kezdte visszanyerni normális méretét - és lassan eltűntek róla azok a torzulások is, amelyeket a Feleslegeseknek köszönhetett.

- Tithian hazud! - vicsorgott az óriás, és nekivágott a hosszú, felfelé vezető kapaszkodónak. - Ígér megtart Fylo.

- Tévedés volt - felelte a király. Egy nagy kristálysziklánkon kuporgott, jó hét méterrel a fedőlap alatt, abban a magasságban, ahol Fylo csillámló lábtámasza is lebegett. Körülötte mindenfelé saram koponyák lógtak, amelyekről most a Feleslegesek áttetsző, maszkszerű arca nézett le rá. - Mi hasznom lenne abból, ha leejtenélek?

- Ha képes vagy lebegtetni egy hajót, akkor Fylót is a levegőben bírod tartani - mordult fel Agis a fenti kakasülőjén, közvetlenül az akna legtetején. - Szándékosan ejtetted le.

- Az indulat beszél belőled! - csattant fel Kester. Ő félúton helyezkedett el kettejük között, ahonnan könnyen közbeléphetett, ha a két férfi vitája már-már összecsapással fenyegetne. - A királyod legalább annyira ki akar jutni innen, mint mi. Ha szerinte baleset volt, hát akkor az volt.

- Tithian nem követ el ilyen hibát - erősködött Agis. - Bizonyára azt hitte, hogy Fylo ütése megrepesztette a kristályt. Ezért ejtette le.

- Honnan tudod, mit gondolt? Talán a fejében turkáltál, ahelyett, hogy a dolgodat végezted volna? - kérdezte Kester. Elhallgatott, és a kristály fedőlapra mutatott, amelyet már zöldre festett a hajnal előtti percek fénye. - Ha nem bírtok összedolgozni, nem jutunk ki innen hajnal előtt... és ha Mag’r elsüllyeszti a hajómat, mert nem nyitottuk ki a kaput, nem is kell átharapnotok egymás torkát. Majd én megteszem.

Amikor a nemes nem tiltakozott, Kester Tithianhoz fordult.

- Tudsz szilárd talajt varázsolni Fylo lába alá vagy sem?

- A félvér nehezebb, mint hittem - felelte Tithian.

- Erre magam is rájöttem - morogta a tarek. - Akkor más kiutat kell találnunk.

- Mint például? - kérdezte a király.

A tarek összehúzta bozontos szemöldökét és szórakozottan dörzsölgette kérgesre keményedett nyakát. Ujjai alól lehámlott bőr szitált. A tarek eleresztette a nyakát, mert ismét eszébe jutott, hogy amíg teljesen fel nem gyógyult a sérüléseiből, nem túlságosan okos ötlet ott vakarni, ahol viszket.

Némi gondolkodás után megindult lefelé a verem falán. Hosszú karjaival kristályról kristályra lendült.

- Ha felfelé nem megy, hát menjünk lefelé - mondta.

- Nem! Azt nem szabad! - kiáltott fel Sona, a gomborrú nő, akit a Feleslegesek névlegesen a vezetőjüknek tekintettek.

Kester elé lebegett és elállta az útját. - Odalent a feláldozott állatok csontjai hevernek. Nem zavarhatjátok meg őket.

Kester idegesen pislogott Sonára, mert még nem felejtette el, milyen szenvedéseket okoztak neki a kísértetek, amikor leesett a gödörbe.

- El az utamból - parancsolt rá végül.

- Kester, ne - szólt oda Agis. - Tartsuk tiszteletben Sona kívánságát. Szerintem Fylo biztosan össze tudja törni a fedelet, ha Tithian képes szilárd kapaszkodót varázsolni a lába alá. - És keserűen a királyra pillantott.

Kester felhúzta a szemöldökét és a nemesre nézett.

- És mondd csak, hány börtönből szöktél meg eddig?

- Életemben nem jártam még börtönben - felelte Agis meghökkenve. - Miért?

- Mert én magam vagy egy tucatnyi börtönből szöktem már meg. Bízd csak rám az agyalást - mondta a tarek. - Minden lehetséges esélyt ki kell használnunk, bár talán még így sem sikerül kijutnunk.

- Nincs odalent semmi, aminek hasznát vehetnétek - erősködött Sona. - Megzavarod, aminek nyugodnia kellene!

- Kösz, de tudok vigyázni magamra - vetette oda Kester.

- Túlságosan veszélyes! - tiltakozott Sona. - Az állatok...

- Az állatokból nem maradt több egy kupac öreg csontnál. Nem akadályozhatnak meg abban, hogy megtaláljam innen a kiutat - vicsorogta a tarek. A következő kristály felé nyúlt.

Sona előrekapott és megharapta Kester csuklóját. A tarek vaskos karján perzselő fájdalom kúszott végig, aztán akarata ellenére ökölbe szorult a keze, majd csattanva vágódott a kristálynak, amit el akart kapni, és rögtön le is csúszott róla. Éppen csak megmenekült egy hatalmas zuhanástól, amikor szabad kezével sikerült megkapaszkodnia egy másik kristályban. Átható bűz csapott az orrába, és amikor lenézett, látta, hogy a kísértet ajkai körül dögletesen párálló, zöld folt terjed végig a karján.

- Szedd le rólam! - sikoltotta, és Agis felé nyújtotta lüktető karját.

- Jól van, Sona, megértettük - mondta a nemes. - Biztosan Kester is belátta, hogy új tervet kell kitalálnia.

- A varlok szemére! - szisszent fel a kínlódó tarek összeszoríott fogakkal. - Engem ugyan nem tarthat vissza semmi, hogy körülnézzek. Ha nem találjuk meg a kiutat, úgyis meghalunk.

A nemes vállat vont.

- Akkor viszont nem segíthetek rajtad - mondta. - Ez Sona otthona, és azt kell tennünk, amire kér.

- Te álnok kígyó, te! - ordította Kester és elkezdett Agis felé mászni. - A hajóm nevére mondom, letépem a karodat és azzal verlek agyon!

- Felesleges, Kester - szólt közbe Tithian. - Ha becsületről van szó, makacs, akár egy kőszikla. - A király a batyujába nyúlt. - Azonban előfordulhat, hogy köztes megoldást ajánlhatok.

Két nehéz lánccal összekapcsolt kalitkát húzott elő a batyuból. A két apró ketrecben két levágott fej volt, akiknek szoros kontyba kötötték a hajukat. Az egyiknek hamuszín bőre volt és beesett arca, a másik groteszk módon felpuffadt és behízott szeme keskeny réssé szűkült.

- Sacha! Wyan! - szakadt ki Agisből a kiáltás. - Hát meg hol rejtegetted ezt a két nyomorultat?

- Ahhoz neked semmi közöd - felelte Tithian. - De talán ők majd leereszkednek a verem aljára. Körülnéznek, akad-e kifelé vezető járat és vigyáznak, nehogy megzavarják a csontok nyugalmát. Utána elmesélik nekünk, mit láttak. Így kiderül, van-e egyáltalán értelme vitatkoznotok.

- Inkább végignézem, ahogy itt helyben feldobod a talpadat - mondta a dagadt fej, és hosszú, szürke nyelvével megnyalta az ajkát. - Legalább egy rendes ebéd kikerül belőled.

- Sacha jól mondja - helyeselt a másik fej. - Miért segítenénk neked?

Tithian egy kulcsot húzott elő a batyuból. Mindkét fej azonnal elhallgatott, pillantásukkal szinte felfalták az apró, faragott csontdarabot.

- Szándékomban áll kiengedni benneteket - ígérte Tithian. - Végtére is miért ne békülhetnénk ki?

- A személyiséged éppen elegendő indok - vicsorgott Sacha.

- A jellemével még megbékélek, ha valóban kienged innen - tiltakozott Wyan. - De mi a helyzet Borysszal? Ha jól rémlik, a parancsa szerint soha nem engedhetsz ki ezekből a ketrecekből.

- Azt hiszem, ismeritek Boryst - felelte Tithian. - És most már én is. Rengeteg gondtól megkíméltetek volna, ha megmondjátok, hogy hazudik.

Sacha ajkán kegyetlen mosoly derengett fel.

- Rontottuk volna el a szórakozásunkat? - kérdezte. - Sokkal mulatságosabb volt végignézni, ahogyan máguskirállyá próbálsz válni.

- És hittél volna nekünk? - tette hozzá Wyan. - Magadnak kellett rájönnöd az igazságra.

- Tehát segíteni fogtok nekünk? - förmedt rájuk Kester, aki fokozódó fájdalmai miatt egyre kevésbé fékezte türelmetlenségét.

- Segítenek - válaszolta Tithian és kinyitotta a két zárat. - Ha Sona is egyetért az ajánlatommal.

A szellem eleresztette Kester karját és ellebegett. A szája helyén undorító, rothadó folt maradt a tarek karján.

- Ha nem érintik meg azokat a csontokat - mondta. - Máskülönben mindenki, aki most ebben a veremben van, keservesen megbánja ezt a döntést.

A kalitkák ajtaja szinte még ki sem nyílt, a két fej már ki is röppent. Azonnal alábuktak a mélységbe, mintha attól tartanának, hogy Tithian meggondolja magát és visszadugja őket börtönükbe.

- Biztosan megbízol ebben a kettőben? - kérdezte Kester, aki gyanakvó fintorral nézte a két fej pánikszerű menekülését.

- Egyáltalán nem bízom meg bennük - felelte Tithian, és egy kisebb kristályra akasztotta a láncot a két ketreccel. - Ha viszont nem jönnek vissza, tudjuk, hogy létezik kijárat.

- Ha nem jönnek vissza, akkor megzavartak valamit odalent - helyesbített a szellem és visszalebbent a fenti párkányra. Összehúzott szemmel végigmérte Agist és hozzátette: - Addig viszont azt ajánlom, próbáljátok beváltani az ígéreteteket. Jól tudjátok, hogy a gyerekek türelme véges.

Agis lenézett Tithianra.

- Ha megint elszúrod...

- Nem fogom - szakította félbe a király. Viszonozta a nemes pillantását és mintha árnyalatnyi fájdalom tükröződött volna a tekintetében. - Igazán alaptalanul viselkedsz velem így - panaszkodott. - Különösen azt tekintve, mit szándékoztam felkínálni neked, ha nem törték volna porrá a reményeimet, hogy valaha is máguskirály lehessek.

- Amúgy sem tartottam volna rá igényt - mondta a nemes.

- Valóban? - kérdezte a király. - Az sem érdekelt volna, ha életet ajánlok neked?

- Ahhoz, hogy ajánlatodnak bármilyen súlya legyen, először is meg kellett volna fenyegetned - felelte a nemes. - Igazán nem várhatod, hogy ezért hálás legyek.

Tithian türelmesen mosolygott.

- Természetesen nem - mondta. - De félreértettél. Én más értelemben kínáltam volna neked életet... ugyanis örökké élhettél volna.

Agis összehúzta a szemét.

- Ez nem a megfelelő idő a játszadozásra - mondta. - Azt hittem, jobban ismersz annál, minthogy ilyen taktikával próbálj levenni a lábamról.

Tithian vékony ajkán torz mosoly derengett fel, aztán csak csettintett egyet a nyelvével.

- Milyen gyanakvó itt valaki - mondta. - Nem csoda, hogy mindig is feszült volt a barátságunk.

- Kapcsolatunk azért feszült, mert egy hazug tolvaj vagy - vágott vissza a nemes.

- Illetve gyilkos - tette hozzá Tithian. - De sohasem árultalak el téged.

- És mi a helyzet az elhanyagolt kötelességeiddel Tyr lakóival szemben? - érdeklődött Agis.

Tithian csak a szemét forgatta.

- Mindig túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítottál a banális látszatnak - vihogott gúnyosan. - Én az örökké tartó életről magyarázok neked, mire téged sokkal jobban foglalkoztat az a néhány ígéret, amit egy csapat felszabadított rabszolgának meg koldusnak tettünk.

- Így igaz - vágta rá Agis habozás nélkül. - Illetve az, hogy bíróság elé állítsalak téged.

- Ennyi elég is lesz a civódásból - vágott közbe Kester. A kristály mennyezeten végigszikrázó zöldes fénycsíkokra nézett. - Foglalkozzatok a pillanatnyi gondjainkkal. Ha még hajnal előtt ki akarjuk nyitni azt a kaput, mielőtt Mag’r elsüllyesztené a hajómat, akkor nem ártana teljes erőből próbálkoznunk - vagy reménykedjünk abban, hogy Sacha meg Wyan találnak lent egy alagutat. - Sonára pillantott és kihívóan elvicsorodott.

A trió csendben megvárta, míg Fylónak sikerült felmásznia közéjük, aztán Kester Tithian mellé küldte az óriást. Agis a verem áttetsző fedeléhez nyomta az ujját, majd lehunyta a szemét és széles kört rajzol a kristályra. A csillogó kvarclapon megjelent egy fekete vonal és követte a fedélre rajzolt körvonalat.

Kester biccentett Tithiannak, aki szintén lehunyta a szemét és végighúzta a kezét a verem fölött. Mozdulata nyomán pszi-energiából szőtt palánk jelent meg a levegőben, ami két vaskos kristály tövéhez csatlakozott. Az áttetsző palánk olyan széles lehetett, mint amilyen magas a király, és folyamatosan változatta a színét.

Fylo óvatosan megszemlélte a palánkot, aztán egyik lábával ránehezedett. Az erőtér megsüllyedt a súlya alatt és kékes szikrák pattantak elő sziszegve a sarka alól. Az óriás visszahúzódott a kristály mellé, amibe kapaszkodott.

- Szilárdabbat! - parancsolta.

Tithian kinyitotta az egyik szemét és az óriásra bámult.

- Meglesz... de csipkedd magad. Nem bírlak sokáig tartani, te felpuffadt hústorony. - Ezzel folytatta az összpontosítást, és a plató színe végül megállapodott egy nem átlátszó, gránitvörös árnyalatnál és már nem vibrált.

Ezzel egy időben a kör, amit Agis rajzolt, tintafeketére színeződött. Hideg ködcsápok fodrozódtak alatta és úgy vonaglottak, mint az Elf Piac utcai táncosai.

- Most, Fylo! - zihálta Agis, akinek már most halottsápadttá vált az arca, miközben megpróbálta fenntartani a kört a kristályt átitató misztikus erővel szemben.

Az óriás aggodalmas pillantást vetett Tithianra, aztán átlépett a platóra és gyorsan lekucorodott. Jól hallatszott a tüdejébe tóduló levegő zúgása, majd Agis fekete körére meredt. A kör azon a részen kioltotta a kristálytetőt átitató mágiát, ami törhetetlenné tette a kvarclapot.

Fylo zengő ordítást hallatott, aztán felpattant és öklével pontosan a kör közepére sújtott. Szörnyűséges robaj visszhangzott végig a veremben, a félvér keze pedig lepattant a kristálylapról. A lába alatt meg sem remegett az erő-palánk, de a fedél sem repedt meg.

- Te gyáva féreg! - ordított rá Tithian, aki most kinyitotta a szemét. - Hát csak ennyi telik tőled?

Fylo csúnya fintort vágott és már majdnem mondott valamit, de Kester megelőzte.

- Ne is törődj vele - mondta, mert látta, hogy Agis egész testében remegni kezd az erőfeszítéstől. - Próbáld meg újra, Fylo. Most már tudod, hogy nem szakad le alattad a palánk. Üthetsz keményebben is.

Az óriás elfordult Tithiantól, aztán ökölbe szorította a másik kezét.

- Fylo tör tető! - ígérte.

A félvér ökle csattanva vágódott a kristálynak. Az akna falai között éles recsegés-ropogás visszhangzott végig, amit az óriás győzedelmes üvöltése követett. Fylo fejére és vállára kristályszilánkok zápora hullott, és az óriás megingott, majd Kester meg Tithian felé tántorodott. A tarek eltakarta az arcát, de érezte, hogy néhány szilánk az alkarjának vágódik és több éles vágást ejt bőrszerű irháján. A következő pillanatban a vermet betöltötte a sötét aknába záporozó törött kristálydarabkák csilingelése.

Kester érezte, hogy hideg szellő simít végig testén és felnézett. A nemes feje fölött, a fekete kör közepén csillag alakú hasadék tátongott, ahol könnyedén kiférhetett egy ember - vagy akár egy tarek nő. A hajnal előtti fény nyers sugarakban csorgott le fentről a verembe és betegzöld fénybe borította Agis kimerült arcát. Azonban Kester nagy elkeseredésére ebbe a zöldbe már a hajnali égre kapaszkodó reggeli napkorong néhány sárga fénycsápja is belevegyült.

A Feleslegesek egymás után lebbentek fel a koponyákról. Csapongó madárrajként özönlöttek kifelé a hasadékon és tébolyult örömmel, hangosan rikoltozva szárnyaltak a szabad levegőn. Tompa hangjuk morbid, gyűlöletes zengése még most, a kristályfedélen át is megborzongatta a tareket.

- Még egyszer, Fylo! - csattant fel sürgetve, és mászni kezdett a nyílás felé. - Mi már kiférünk, de te még nem!

Az óriás lenézett Tithianra, akinek most már megállás nélkül csöpögött a veríték hosszú, vörösesbarna copfja végéről. A király bíztatóan biccentett, majd visszafordult az erő-palánk felé. Szeme kidülledt az erőlködéstől. Fylo felemelte a kezét és lendületet vett egy újabb ütéshez.

Két ismerős hang harsant a lába alatt:

- Nem mentek el nélkülünk! - jelentette ki Wyan, majd még hozzátette: - Jobban ismerhetnél minket, Tithian király, mintsem megpróbálj rászedni! Mi tanítottunk mindenre!

Az erő-palánk alól felbukkant a két hamuszín fej. Elsuhantak Fylo ökle mellett, majd lebegni kezdtek a feje körül, hogy ne tudjon ütni.

- El az útból! - parancsolta Tithian. - Nem akartunk nélkületek távozni.

- Ne hazudj! - szisszent fel Sacha.

A következő pillanatban a puffadt fej belemart Fylo lecsüngő fülcimpájába és húzni kezdte. Az óriás fájdalmasan felüvöltött. Wyan beleharapott a másik fülébe és szintén cibálni kezdte. Ha a félvér nem akarta elveszíteni a füleit, kénytelen volt állandóan körbe forogni.

- Mi a fenét csináltok? - csattant fel Tithian.

- Azonnal hagyjátok abba! - parancsolta Agis.

A fejek ettől még keményebben cibálták az óriást. Fylo fején vérpatak csordult végig és egyre csak forgott körbe-körbe, a támadóival együtt. Őrülten csépelte a levegőt, de többet püfölte a saját fejét, mint a másik kettőét.

Kester ugyan nem értette, mi az oka ennek a bősz támadásnak, ez még nem tartotta vissza attól, hogy tegyen ellene valamit. Előkapott egy tőrt a bőrhevederből és a dagadt fej felé hajította. A fegyver a tarkóján találta el Sachát és markolatig eltűnt benne. A fej összeszorított fogakkal szitkozódott, de nem halt meg és az óriást sem engedte el.

Kester döbbenten Tithianra nézett.

- A te fejeid! Csinálj velük valamit!

- Például mit? - vágott vissza a király. - Közben tüntessem el az erő-palánkot?

Kester pillantása Agisre vándorolt, aki veszélyesen egyensúlyozott a kristály peremén. Megpróbált kinyúlni a vele egy magasságban lebegő fejek felé, hogy legalább az egyiket lerángassa Fylóról. Felette lassan szürkülni kezdett a fekete kör. Sőt, a kristályfedél mágiája visszacsorgott a repedésekbe és a csillag alakú hasadék lassan kezdett összeforrni.

- Agis, ne! - kiáltotta Kester és a fekete körre mutatott.

A nemes a szürkülő foltra pillantott. Aztán másodpercnyi habozás nélkül visszafordult az óriáshoz. Alig hibázta el Wyan kontyát.

Mindkét fej erőszakosan oldalra röppent, és így borzalmas erővel, egyszerre téptek bele Fylo fülébe. A félvér megpördült és egyik lába lecsúszott a palánkról. Néhány pillanatig bizonytalanul egyensúlyozott a peremen. Kester újabb tőrért nyúlt.

Sacha és Wyan ismét rántottak egy nagyot az óriáson, és Fylo ez alkalommal valóban lelépett a paláinkról. Háttal zuhant lefelé, meglepett kiáltása visszhangokat vert a veremben. A két fej végre eleresztette a fülét és a nyílás felé röppent.

Kester elhajította a tőrt és sikerült felhasítania Wyan arcát. De mindössze annyit ért el vele, hogy a fej kis időre kisodródott. Agis majdnem lezuhant a kakasülőjéről, amikor megpróbálta elkapni őket, de ők elkerülték a veszélyes mozdulatot és a hátramaradt Feleslegesekkel együtt kiröppentek a hasadékon.

- Ne engedd bezárulni, Agis! - üvöltötte Kester, és a résre mutatott.

A nemes Fylo után nézett, aztán felegyenesedett és megérintette a szürkülő kört. Amikor az ismét feketére színeződött és a repedés sem gyógyult tovább, Kesterből megkönnyebbült sóhajtás szakadt fel. Csak ezután pillantott le a verem aljára, hogy megnézze, mi történt az óriással.

Fylo abban a keskeny hasadékban hevert, ahol egyszer már sikerült fennakadnia. Vállából egy éles kristály véres hegye meredt elő. Szeme megüvegesedett, tekintete kiüresedett, de nyilvánvalóan túlélte a zuhanást, mert mellkasa gyengén emelkedett a lélegzetvétel ütemére.

Kester mindkét gyomra összeszorult. Amennyire eddig Agist megismerte, az óriás állapotának köszönhetően most minden bizonnyal azt a kis esélyt is elfecsérlik, amivel még megmenthetnék az Árnyékviperát, ha időben kinyitják a kaput.

A kellemetlen csendet Tithian hangja törte meg.

- Hagynom kellett volna, hogy Borys Urik tűzgödrébe hajítsa ezt a két nyomorultat! - üvöltötte, miközben elhaladt Sona ragyogó arca mellett, ami még mindig nem hagyta ott a megsárgult koponyát. - Fylónak kellett volna darabokra taposni az ocsmány pofájukat!

Amikor a király elérte Kestert, a tarek megszólította:

- Miért tették? Ennek semmi értelme - kérdezte.

- Mert áruló, hálátlan fajzatok, azért! - vicsorgott Tithian, aki csak egy pillanatra állt meg, és máris folytatta a mászást.

A verem tetejéről Sacha gúnyos vihogása hallatszott.

- Hízelgéssel semmire sem mész! - figyelmeztette Tithiant.

A repedésen keresztül bámulta őket. Kester látta, hogy a halántékából eltűnt a tőr, csak száraz, szürke seb maradt utána.

- Így igaz - tette hozzá Wyan, akinek még mindig az arcában volt a kés. - Már eldöntöttük, kit engedünk ki... és ki az, akit nem.

A tarek felpattant és már mászott is felfelé, izmos karjával szaporán húzódzkodott egyik kristályról a másikra. Amikor Agis mellé ért, még annyi időre sem állt meg, hogy elkapja a hasadék peremét. Egyszerűen elrugaszkodott a legmagasabb kristályról és hosszú karjával csapkodva megkapaszkodott a jéghideg kristályban.

A tarek felhúzta magát a hasadékba, bár nem kis erőfeszítésébe került, mire széles vállait kipréselte a lyukon. A kristály éles pereme belemart az irhájába, bár sokkal jobban érezte a mellkasát elszorító fájdalmat. Azonban kúszva-mászva, vonagló mozdulatokkal és húzódzkodva végül át tudott nyomakodni a szabad levegőre.

Sacha és Wyan addigra eltűntek a szeme elől. Kester már sokkal könnyebben boldogult, amikor a derekát kellett átpréselnie a lyukon, és hamarosan a kristálylapon állt. Azt a területet, amelyet most Agis fekete köre védelmezett, nem itatta át mágia, vagyis egyelőre szilárd volt, akár a gránit. A gödör pereme csupán egy ugrásnyira volt tőle, és néhány lépésre onnan ott hevert a tőr, amit Sacha fejébe hajított.

Kester lassan megfordult, hátha meglátja valahol a fejeket. Az égbolton a kora hajnal fénye ragyogott és durva, sárga fény festette meg a köveket. A tarek végül megtalálta a két fejet: Sa’ram Hídja felett lebegtek, ahol még az ő hosszú karja sem érhette el őket, hacsak ki nem merészkedik a csillámló kristálylapra. A fallal körülvett térség üres volt. Még a Feleslegesek is eltűntek, habár tébolyult viháncolásukat még itt is jól lehetett hallani. Azonban semmi nem utalt arra, hogy megkezdődött volna a joorsh támadás, és a tarek ismét reménykedni kezdett. Talán Mag’r nem süllyeszti el a hajóját, amíg ki nem nyitják a kaput.

- Felküldöm Tithiant - hallatszott Agis hangja a keskeny repedésből. - Tartsd szemmel és végezz vele, ha próbálkozna valamivel.

A nyílásban felbukkant a király csontos keze és tapogatózva szilárd támaszt keresett a hideg lapon. Kester megragadta a csuklóját és elkezdte cibálni. Mire a király előbukkant a szűk hasadékból, mindenhol vöröslő horzsolások borították.

- Szerinted mi vagyok én, baazrag? - sziszegte Tithian, aki végig szorosan ölelte a batyuját, nehogy kicsússzon a kezéből. - Légy óvatos!

- Arra most nincsen időnk. - Kester durván a földre lökte a királyt, aztán Sacha és Wyan felé intett. - Tartsd őket szemmel. Azután, amit Fylóval műveltek, nem igazán bízom meg bennük.

Kester letérdelt a rés mellé és benyúlt a nemesért, de közben Agis tanácsát megfogadva fél szemmel végig Tithiant figyelte. Habár látszólag most védtelen helyzetbe került, a tarek nem aggódott túlságosan. Közte és a király között nem sok hely maradt a megfeketedett, szilárd részen. Ha Tithian hirtelen mozdulatot tesz, könnyedén lerúghatja a csillámló részre. De Kester egyébként sem hitte, hogy Tithian megtámadná. Először is szüksége van rá, a hajó kapitányára, ha valaha is el akarja hagyni ezt a szigetet, sőt, mióta rájött, hogy nem lehet máguskirály, mintha készségesebben hajlott volna az együttműködésre.

Amikor Agis csak nem markolta meg a kezét, Kester leszólt a lyukba:

- Mire vársz odalent, hé?

- Nem fog jönni - válaszolt helyette Tithian. A batyujába nyúlt és előhúzott egy óriáshajból font kötelet, ami a zsák méretéhez képest meglepően hosszú volt. - Meg akarja menteni az óriást.

Kester bosszúsan felsóhajtott, aztán bekukucskált a hasadékba.

- Örülhetünk, ha a saját irhánkat meg tudjuk menteni... az óriásodról már nem is beszélve - közölte Agis árnyékba burkolózó alakjával.

- Nem hagyhatjuk itt így. - A nemes a verem alja felé intett. Kester ugyan innen nem látott rá Fylóra, de a vállát átütő véres kristály emléke még élénken élt benne. - Most pedig dobd le nekem a kötél végét. Lemegyek és megnézem, képes vagyok-e kiszedni belőle azt a szilánkot. Aztán ráhurkolom a kötelet.

- És akkor mi lesz? - kérdezte Kester. - Ezen az apró lyukon soha az életben nem bírod áttuszkolni.

- De legalább addig sem hal meg, amíg megpróbáljuk valahogy eltüntetni a fedőlapot - válaszolta Agis.

- Már elmúlt a hajnal! - tiltakozott Kester. - Szerinted Mag’r meddig vár, mielőtt elsüllyesztené a hajómat?

- Várni fog - felelte Agis. - Ha elsüllyeszti a hajódat, semmi okunk kinyitni a kaput... és annyi esze neki is van, hogy ezzel tisztában legyen.

- Nem tudhatod biztosan!

- Egyetértek - suttogta Tithian. Letérdelt Kester mellé és a kezébe nyomta a kötél végét. - Talán tényleg ki kellene nyitnunk a kaput Mag’r törzsfőnöknek... most rögtön.

Kester az ajkába harapott. Nem nézett a király szemébe, de a kötelet sem engedte el.

- Mi lesz Agisszel? - kérdezte.

- Majd gondoskodik Fylóról - vetette fel Tithian, aki láthatóan nem nagyon akart lenézni a gödörbe. - Később visszajövünk érte.

Kester némán, mozdulatlanul gubbasztott egy darabig. Tithianhoz hasonlóan ő sem nézett a nemes felé, bár érezte, hogy Agis szemmel tartja őket az árnyékokból, akár egy bagoly.

- Sejtem, mit sustorog Tithian - szólalt meg a nemes jól hallható, csengő hangon. - Ne hallgass rá. Rengeteg tennivalónk van még ma reggel: mindenkinek ki kell jutnia a veremből, meg kell találnunk a Sötét Lencsét, megmenteni a hajódat. De ha pánikba esünk és egyik befejezetlen dologból ugrálunk a másikba, végünk.

Kester továbbra sem szólt semmit. Azon tűnődött, vajon miből gondolta a nemes, hogy ezt mind képesek is lesznek végrehajtani, amikor régen felvirradt a reggel.

- Nem te mondtad, hogy csak közös erővel menekülhetünk meg innen? - folytatta a nemes. - Komolyan is gondoltad? Vagy csak egy kalóz hazugságait hallottuk?

- Átok rád meg az óriásodra! - mordult fel Kester.

- Bölcs döntés - hagyta helyben Tithian és felállt.

Kester azonban elkapta a karját és visszarántotta maga mellé.

- Itt maradsz - mordult rá, majd elvette tőle a kötelet és a végét lehajította a nemesnek.

- Köszönöm neked, hogy maradtál - mondta Agis. - Nem fogod megbánni.

- Én nem... de te még megbánhatod - morgott Kester. - Ha Mag’r elsüllyeszti a hajómat, te veszel nekem újat... és te fizeted rá a legénységet is!

- Kapsz tőlem kettőt - felelte a nemes mosolyogva. - De a legénységet te toborzod...felbérelt emberekből.

Kester felállt és Tithianra nézett.

- Te maradsz és nyitva tartod a lyukat... és eszedbe se jusson meglógni. Ha akár egy lépésnyire elhagyod ezt a kört, kinyírlak - tette hozzá, és végigsimított a bőrhevederbe tűzött két dobótőrön. - Keresek valamit, amihez hozzá lehet erősíteni a kötelet.

Ezzel a tarek kiugrott a szilárd talajra és a kötelet maga után húzva elindult a híd lába felé.

Tithian a távolodó kapitány után nézett és csendesen átkozta az ostobaságáért. Ettől függetlenül megtette, amit kért, és szellemi energiáját összegyűjtve átvette Agis eddigi feladatát.

- Gyerünk - szólt le a hasadékba. - De ne feledd, értékes perceket vesztegetünk el.

- Egyik perc sem lehet olyan értékes, mint az életem - válaszolta a nemes tompa hangja a mélyből. - Megvárom, míg Kester visszatér.

- Ahogy kívánod - bókolt Tithian.

Közben felbukkant Sona, az utolsónak maradt Felesleges és lassan lebegett felfelé. A nemes mellett megállt, és halvány fénybe borította Agis törődött arcát. Hálás szavakkal köszönte meg, hogy kiszabadította őt meg a társait. Tithiant még annyira sem érdekelte a hálája, mint Fylo sorsa, ezért elfordult a hasadéktól és nekiállt megszervezni a szökését.

Sacha és Wyan már vártak rá - a fekete kör fölött lebegtek. A király elkapta a kontyukat és a kristálylaphoz csapta a fejüket.

- Ezt meg miért tetted? - förmedt rá Sacha.

- Mert úgy tartotta kedvem! - felelte Tithian. Kirántotta a hajítótőrt Wyan arcából, majd fenyegetően megrázta a két fej felé. - Örüljetek, hogy nem kaparom ki ezzel a szemeteket!

- Hát így kell bánni a megmentőiddel? - tiltakozott Wyan, és kiköpött egy szürke fogcsonkot.

- Megmentők! - üvöltötte Tithian. - Megtámadtátok Fylót, én meg majdnem odalent maradtam!

- Ezt az apró kockázatot vállalni kellett - mondta Sacha, olyan halkan, hogy mindössze Tithian hallotta. - Nem engedheted meg, hogy bárki veled legyen, amikor megtalálod a Sötét Lencsét... még Agis sem.

Tithian a magasba emelte a két fejet és gyanakodva elfintorodott.

- Miért ne? - kérdezte. - A Sárkány hazudott nekem. Miért ne hagyjam, hogy Agis végezzen Borysszal?

- Ez elfogadom - felelte Sacha. - Viszont biztosra veszem, hogy Agis utána elpusztítja a lencsét... azt pedig biztosan nem akarod, ugye?

- Miért ne?

- A lencse egy eszköz - magyarázta Wyan szintén suttogva. - És mint minden más eszköz, csak annyira hatalmas, mint aki használja. Borys sohasem teremthet belőled máguskirályt. De ha valaki más kezébe kerül, aki még nála is hatalmasabb, akkor lehetséges.

- A Sárkánynál senki sem hatalmasabb - mondta Tithian gúnyosan.

- Tévedés - felelte Sacha. - Van valaki, aki valóra válthatja az álmodat: Rajaat.

- Csak az időmet fecsérlitek az ostoba meséitekkel - sziszegte a király. - Rajaat halott.

- Elment, de nem halt meg - felelte Wyan. - Szerinted mire kell Borysnak az a sok rabszolga?

- Az életerejüket felhasználva megakadályozza, hogy az árnyemberek kitörjenek a Nagy Feketeség börtönéből... legalábbis az Asticles-házban elhelyezett kémeim szerint Agis és Sadira így gondolják - felelte a király. Ideges pillantást vetett a verem felé, ahol Agis várakozott, de nem látta jelét, hogy a nemes bármit látott vagy hallott volna mindabból, ami idefent történt.

- És miért hiszed, hogy egy ostoba nemes meg a rabszolgái tudják, mit beszélnek? - kérdezte Sacha.

- Rajaat nem halt meg - tette hozzá Wyan behízelgő hangon. - Hanem be van zárva... és Borys arra használja fel a rabszolgák életerejét, hogy fenntartsa az őt bebörtönző varázslatot.

Tithian meglehetősen közömbösen fogadta a hírt. Még nem látta világosan, ennek miért kellene érdekelnie.

- Ha elviszem Rajaatnak a Sötét Lencsét, máguskirályt csinál belőlem?

- Ezt mi nem ígérhetjük meg neked - búgta Wyan. - Mi csak Rajaat kémei vagyunk Tyr városában.

- Viszont az árnyemberek segítségével tudattuk Rajaattal, milyen nagyravágyó terveket forgatsz a fejedben - mondta Sacha. - És azt hallottuk, hogy ha segítesz neki, szívednek kedves jutalmat kapsz majd.

Tithian elmosolyodott és elengedte a két kontyot.

- Mit kell tennem?

Mielőtt a fejek válaszolhattak volna, Kester rohanó léptei hallatszottak a híd felől. A verem pereménél megtorpant, úgy két méterre a földön heverő tőrtől, ami az előbb Sacha halántékába fúródott. A kezében a hevederében maradt két tőrt markolta. Pillantása megakadt a Tithian kezében szorongatott tőrön.

Szabadulj meg tőle - szólalt meg Wyan Tithian fejében. - Agis oldalán áll.

- Mi folyik itt? - szólalt meg Kester számon kérően.

- Nyilvánvalóan nem az, amire gondolsz - felelte Tithian, és lassú mozdulattal a tarek felé nyújtotta a tőrt. - Feltételezem, erre még igényt tartasz. - Amikor Kester meg sem próbálta elvenni a fegyvert, a király vállat vont és letette a földre. - Látom, Agis paranoiája ragadós.

Kesterben mintha enyhült volna a feszültség, de még nem tette el a saját fegyvereit.

- És mi van ezekkel?

- Azért jöttünk, hogy bocsánatot kérjünk - mondta Wyan.

- Néha túlzásba visszük a tréfát - tette hozzá Sacha.

- Ez nem tréfa volt - vágott vissza a tarek és félig kivicsorította az agyarait.

- Természetesen nem. Fylo súlyosan megsérült - bólintott Tithian. Megvető pillantással elzavarta a fejeket a körtől, aztán figyelme visszatért Kesterre. - Jobb lenne, ha visszajönnél. Agis nem bízik bennem, és amíg téged nem lát, nem akarja rám bízni, hogy nyitva tartsam, a hasadékot és a kötelet sem hajlandó elkapni.

- Micsoda? - süvítette a tarek, és a helyükre lökte a tőröket. - Azzal fecsérli az időt, hogy rám vár?

- Azóta meg sem moccant - mondta Tithian somolyogva. Lehajolt és megrángatta a lazán lógó kötelet. - Látod? Semmi súlya.

Kester leugrott a fekete körre. Felkapta a tőrt, amit Tithian néhány pillanattal előbb letett a lapra, majd letérdelt a hasadék mellé. Éppen be akarta dugni a fejét a résbe, amikor hirtelen hátrahőkölt - Sona ragyogó arca bukkant fel előtte. Amikor a Felesleges ellebegett, Kester visszahajolt a lyukhoz.

- Eleget vártam már, Agis!

Tithiannak feltűnt, hogy a tarek haragja ellenére fél szemmel őt figyeli. A király mosolyogva oldalra lépett, hogy Kester még jobban lássa, és a kezét összekulcsolta a háta mögött. Pillantása a gödör peremén heverő tőrre vándorolt, amellyel Kester megtámadta Sachát, aztán kaput nyitott energiaközpontjára. Vigyázva, nehogy akár egyetlen apró mozdulattal megriassza a tareket, elképzelte, milyen érzés lenne a kezében tartani a fegyvert. Apró energiaörvény kavarodott fel benne és a következő pillanatban a tenyerében érezte a markolat hidegét.

- Most, miután végre visszatértél - kérdezte Tithian -, a barátunk is hajlandó lemenni Fylo után?

A király előrehajolt, mintha át akarna nézni a tarek válla fölött. Azonban Tithian nem Agist kereste odalent, hanem számolni kezdte a csigolyákat Kester izmos vállai között. Rendkívül pontosnak kell lennie, ezzel tisztában volt - elég gladiátorviadalt látott már, hogy tudja, a tarekek a halálos döfés után még gyakran harcoltak tovább. Ha nem sikerül egyszerre lebénítania és megölnie Kestert, a nő könnyedén végezhet vele.

- Most mászik lefelé - felelte Kester, aki egy grimasszal jelezte, hogy nincs ínyére a király közelsége.

Tithian meglendítette a karját és mélyen Kester hátába vágta a tőrt. A fegyver hegye pontosan ott hatolt be, ahová célzott, a két lapocka közé és elvágta a szívhez vezető gerincet. A tarek döbbent sikolya még a torkában elhalt, és egyetlen rándulás nélkül elernyedt a teste.

- Akkor kellett volna indulnunk, amikor mondtam - jegyezte meg Tithian.

Betuszkolta a tarek vállát a keskeny résbe, aztán a hátára taposott, hogy még jobban beleszoruljon. Ha sikerül belepréselnie a hasadékba, Agis képtelen lesz kiszabadítani, mielőtt túlságosan kifáradna ahhoz, hogy visszafogja a kristálylap varázserejét.

Miután biztos volt benne, hogy a tetemet képtelenség időben kirángatni a lyukból, kiugrott a szilárd talajra. A lába szinte még le sem ért a kőre, amikor Kester hullája alól felharsant Agis tompa hangja.

- Tithian!

A király megfordult. Kester háta meg-megfeszült a szabadulni próbáló Agis taszigálásától.

Igen, Agis? - kérdezte az Ösvény segítségével, hogy szavait ne tompítsa el a kristályfedél. - Feltételezem, nem gondoltad meg magad az előző ajánlatommal kapcsolatban és nem akarsz halhatatlan lenni?

Csak álmodozol - felelte a nemes.

Tudod, legalább megpróbálhattál volna hazudni - mondta Tithian. - Még az is előfordulhatott volna, hogy eléggé hinni szerettem volna... és bedőlök neked.

Közben felbukkant Sacha és Wyan és már sürgetni kezdték volna, de a király egy legyintéssel csendre intette őket.

Sok mindennek nevezhetlek, de ostobának semmiképpen - jelentette ki Agis. - De kettőnk közül nem én vagyok a hazug.

Ez igaz. De nézd csak meg, mire jutottál a becsületességeddel - mondta a király. - Nemes szándékaid csak bajt hoznak rád. - Szavaiban őszinte bűntudat csengett.

Amikor Agis nem felelt, Tithian elővigyázatosan Kester testére pillantott. Tudta, hogy régi barátja megpróbálja feltartani, amíg szabaddá nem teszi a nyílást.

Agis kis idő múlva azért válaszolt.

Nem vagyok olyan erényes, mint hiszed - mondta. - Ha az lennék, sohasem téríthettél volna el eredeti célomtól a Sötét Lencséről szóló történeteddel.

A lencse igenis valódi! - tiltakozott Tithian.

Tudom... akárcsak az én ígéretem, amikor szavamat adtam, hogy visszaviszlek Tyrbe. Amikor erről megfeledkeztem, foltot ejtettem a becsületemen és megszegtem a szavamat, ha nem is a gyakorlatban, de elméletileg mindenképpen.

Számomra nem léteznek efféle különbségek - felelte a király. - Talán éppen ezért az a végzeted, hogy elbukj... míg belőlem a sors máguskirályt teremt.

Nem azt mondtad, hogy ez lehetetlen? - érdeklődött Agis, gyanakvással és aggodalommal teli hangon.

Ugyan már. Gondolod, hogy ennél kevesebbért hajlandó lennék elárulni téged? - kérdezte Tithian. Megfordult és elindult a falba vágott kijárat felé. Egy intéssel maga mögé parancsolta a két fejet. - Sajnálom, de nem maradhatok tovább, barátom. Találkozóm van egy Látókővel.

Ne hidd, hogy győztél, Tithian! Még nincsen vége!

A király megtorpant és szemügyre vette Kester testét. A tarek teste még mindig ütemesen rázkódott Agis erőfeszítéseitől, de egyelőre semmi jel nem mutatott arra, hogy sikerült volna kilöknie a tetemet a lyukból.

A király elmosolyodott.

Természetesen nincsen vége - gondolta engedékenyen. - Még terveim vannak veled.

 

Tizenkettedik fejezet:

AZ ELSŐ ÓRIÁSOK

Csipkézett szikladarab repült át a fal fölött és szilánkokra törte egy sáskafejű harcos páncélját, közvetlenül összetett szemei között. Az óriás felordított, a sebéhez kapta a kezét, aztán addig támolygott hátrafelé, míg a végén le nem zuhant a mellvédről és fejjel előre egy kőkupacnak nem vágódott. A saram nyaka hangos reccsenéssel eltört, majd roppant testével elsodort két fiút, akik sziklákat adogattak fel az idősebbeknek.

A harcos halála szinte senkinek sem tűnt fel a csata zűrzavarában. A fal egész hosszában saram óriások körvonala rajzolódott ki a sárgára fakult hajnali ég háttere előtt, akik felváltva szórták a köveket és a sértéseket a Vadállatok Kastélyát körülvevő joorsh támadókra. Azok persze nem késlekedtek a válasszal. Mindenhonnan becsapódó sziklatömbök dübörgése és csattanása hallatszott, és a szünet nélkül, ütemesen visszhangzó dörejekbe beleremegett az egész erőd, mintha egy kitörni készülő vulkán tetején állna.

Tithian Sacha és Wyan társaságában, a földszint viszonylagos biztonságából szemlélte a küzdelmet, miközben egy tucat megrettent kecske között meglapulva átóvakodott a nyílt részeken. Habár nem óriás méretű kecskék voltak, fajtársaikhoz képest igen magasra nőttek, ezért a királynak csak egy kicsit kellett lehúznia a fejét és már ki sem látszott a válluk mögül. Az első joorsh sortűz dübörgésekor több száz háziállat rontott ki a karámokból - birkák, kecskék, sőt, még erdluk és kankok is. Az utóbbi negyedórában megrettent nyájak tülekedtek szerte az erődben, patás veszedelemmé változtatva az egész sziklaplatót.

Nem csak a háziállatok okoztak kavarodást. A Feleslegesek szétszóródtak a kastélyban és óriásról óriásra röppenve keresték néhai testüket. Ha kicsivel hosszabb ideig időztek egy saramnál, a harcos rögtön sarkon fordult és menekülni kezdett, Bawan Nal nevét harsogva, akinek egyébként teljesen nyoma veszett.

Úgy tűnt, néhány szellemnek sikerült megtalálnia egykori testét. Éteri arcuk maszkként tapadt a szörnypofákra, elviselhetetlen fájdalmat okozva az óriásoknak. Az egyik kőhajigáló például azonnal megfeledkezett faladatáról és helyette hüllőfejét csapkodta a falnak. Egy másik saram a felborított talicskája mellett támolyogva tépkedte a tollakat madárarcáról.

Tithian a tollazatába markoló madárpofájú saram nőt figyelte, amikor a magasból kisebbfajta sziklatömb zuhant feléje. Jócskán az erőd falain belül ért földet, közvetlenül Tithian nyája előtt. A lövedék azonnal darabokra robbant, maró kőporral telítette a levegőt és szilánkokkal borította el a kecskéket. Az állatok tébolyultan mekegve megfordultak és menekültek, de közben majdnem ledöntötték Tithiant a lábáról. Amikor eltűntek, a király és két testetlen társa azon kapta magát, hogy egyedül vannak és több száz méter nyílt gránitplató választja el őket a célpontnak kijelölt elkerített résztől.

Két tucat nagydarab, erőszakos külsejű saram rontott ki az egyik kapun. Mindannyiuk nyakán agyaras, mérgező állatok feje ült: viperák, pókok, mindenféle százlábú. Sőt, az egyik egy halálfejes denevér csontos koponyájára cserélte a sajátját, egy másik pofájából pedig egy tűfogú cickány agyarai meredtek elő. Kezükben fatörzsnyi, acélhegyű lándzsákat szorongattak, testüket mekillotpáncél védte.

A király sarkon fordult és a kecskék után rohant.

 

*

 

- Készen állsz, Fylo? - kérdezte Agis és lenézett a sziporkázó aknába.

Az óriást mozdulatlanságra kényszerítette a vállából kimeredő kristály. A sebéből szivárgó vér cseppenként hullott alá a feneketlen mélységbe. A szemét ugyan félig lehunyta, de pillantása a nemes felé fordult. Épen maradt kezében a Kesterre erősített, kifeszített kötél végét markolta.

Agis a tarek hevederéből kihúzott tőrrel levágott egy darabot a kötélből, ami még Kester halála előtt lejutott a verembe. Tekintve, hogy mekkora erőfeszítésébe került átfűrészelni az óriáshajból font kötelet, Agis biztos volt benne, hogy Fylo cibálhatja, amennyire csak akarja, nem fog elszakadni.

- Fylo kész - jelentette elkínzott, rekedt hangon.

- Akkor húzzad!

Az óriás keményen megrántotta a kötelet. Kester teste először meg sem moccant, aztán hirtelen kicsusszant a hasadékból és ernyedten zuhant alá a mélybe. A hosszú zuhanásnak a félvér ölében lett vége, és Fylo összerándult a becsapódás erejétől. Agis még az akna tetejéről is tisztán hallotta a kvarckristályon megcsikorduló óriás-lapocka hangját. Az óriás összeszorított fogai közül mély, elgyötört mordulás tört fel.

A hang még el sem halt, amikor Fylo összeszedte magát és a nyílásra mutatott.

- Megy! Elkap áruló Tithian!

Agis bólintott, mert tisztában volt vele, hogy segítség nélkül képtelen leszedni az óriást a kristályszilánkról.

- Ha találok segítséget, azonnal visszatérek! - kiáltotta, miközben megpróbált kimászni a csillag alakú repedésen. - Nem hagylak itt.

Az óriás bólintott.

- Fylo tud.

- Bátor barát vagy - biztatta Agis. Felhúzta magát a hajnal sárga fényébe.

Alig bukkant ki a felsőteste a meghasadt fedél alól, amikor hirtelen roppant hüvelyk-és mutatóujj fogta közre. Valaki kirántotta a lyukból és felemelte a levegőbe.

- Milyen jókor érkeztünk... csak nem távozunk? - szisszent fel egy sziszegő hang.

Agis érezte, hogy megfordítják, aztán azon kapta magát, hogy egy saram arcába bámul. A harcosnak hihetetlenül nagy, szőrös füle, ráncos orra és hatalmas, skarlátszín szeme volt - mindez egy halálfejes denevér koponyájában.

- Vigyél Bawan Nalhoz - utasította Agis, aki most vette észre a fogva tartója mögött álló másik két tucat szörnypofát. Kígyók, pókok és rovarok fejét viselték. - Nagyon fontos, hogy beszéljek vele!

Kijelentését gonosz vihogás fogadta.

- Bawan Nal is így gondolhatja - felelte a harcos. - Hiszen nem túl gyakran rendeli magához a Méregfalkát a Csillámudvarból.

 

*

 

A villás végű faág vége sárgás fénnyel izzott és enyhén meggörbülve a fallal körülzárt rész felé mutatott, ahol egyetlen saram harcos őrködött a földalatti lejárat előtt. Az őrszem csontfejszét szorongatott, akkorát, mint egy fáró-fa, többé-kevésbé henger alakú, csupasz fején gyöngyként csillogó apró szemek és kicsi, hegyes fül ült. Csúcsos orra két hatalmas orrlyukban végződött, felső ajka alól két méregtől csöpögő agyar türemkedett elő. Alig bírt megállni a lábán, annyira forgott körbe-körbe - nagy ívben lengette a baltáját és a hűs szellőt szimatolva kereste az esetleges betolakodók nyomát.

Tithian egy pillantást vetett az óriásra, aztán gyorsan visszahátrált a sarok mögé, nehogy a ruhájából áradó borzalmas trágyaszaggal felkeltse a harcos figyelmét. A király egy darabig követte az ezüstös csillámkő-fal ívét, ami közvetlenül a sziklás talajból sarjadt ki, aztán visszatette a jóspálcáját a batyuba.

- A lencse itt van... és ezek csak egyetlen őrt hagytak a bejáratnál! - jelentette be, miközben egy kis számszeríjat meg egy tegezt húzott elő, benne tucatnyi dobótőrre emlékeztető lövedékkel. - Ez így túlságosan könnyű. Tízszer ennyire számítottam.

- Túlságosan önelégült vagy - intette Sacha a király füle mellé lebegve. - Eddig kizárólag kétségeket ébresztettél bennem, semmi mást.

- Csak egy idióta hihette, hogy az óriásfalka minket üldöz - jegyezte meg Wyan egyetértően. - Semmi okod nem volt beleugrani abba a trágyagödörbe.

- Ha akkora idióta vagyok, akkor ti hogyan kerültetek oda, mire megérkeztem? - vágott vissza Tithian, és egy apró lövedéket lökött a számszeríj vájatába.

Miután végzett az előkészületekkel, szabadon maradt kezét a föld felé fordította és erőt gyűjtött egy varázslathoz. Az energia a kapu felől szivárgott a testébe, igen lassan, mert kénytelen volt magát Lybdos szigetét megcsapolni. Ha valaha nőtt is növény a csupasz grániton, azt már régen lelegelték a háziállatok csordái. Végül sikerült összeszednie annyi erőt, amivel útjára engedhette a varázslatot. Meggörnyedve, lassú léptekkel elindult a bejárat felé.

Még három lépést sem tehetett meg, amikor egy nyílvető tompa csattanása visszhangzott végig az erőd távolabbi falain. Ezt hangos fájdalomüvöltés követte és Tithian a kapu felé nézett. Oroszlánfejű óriás hullott alá a falról, mellkasában hosszú szigonnyal. A király elmosolyodott: ezek szerint Mag’r még nem süllyesztette el az Árnyékviperát, ami jelentős mértékben megkönnyítheti a dolgát, ha menekülni kell.

Most azonban a soron következő feladatra összpontosított. Előrelopakodott és befordult a csillámkő-fal csipkézett sarkán. Mindkét kezét a hasára szorította, hogy eltakarja a számszeríjat.

Az őrszem kitágult orrlyukkal beleszimatolt a levegőbe, aztán hunyorogva a király felé pillantott.

- Micsoda fura egy kecske - mondta. Aztán elindult Tithian felé, és még hozzátette: - Ne szaladj. Attól csak begorombulok.

- Ne aggódj - vihogott Tithian. - Eszem ágában sincsen elszaladni.

Az őrszem agyarai megcsikordultak, majd baltáját felemelve rohamra indult. Tithian várt egy kicsit, amíg az óriás összeszedte a kellő lendületet, aztán célzott, meghúzta a ravaszt és ugyanabban a pillanatban kimondta a varázsigét. Az íjhúr halkan pendült egyet és útjára indította az apró lövedéket. A levegőben suhanva szikrázni, sziszegni kezdett és kék szikrákat húzott maga után.

Időközben az őrszem is elég közel ért ahhoz, hogy támadjon, és a király feje felé sújtott a baltával. Tithian hasra vetette magát, így a penge mellette csattant a grániton, olyan közel, hogy elborította a letört szilánkok zápora. Az aprócska tű ebben a pillanatban állt bele az óriás mellkasába.

Az őrszem úgy csapott rá a sebre, mintha rovar csípte volna meg. Aztán szórakozottan megvakarta a helyét és gúnyosan elvigyorodott.

- Malt nem lehet kék szikrákkal megölni - közölte Tithian mozdulatlanul heverő alakjával.

Az apró sebből szürke füstcsáp kacskaringózott elő, aztán Mal mellkasa megemelkedett, mintha egy hatalmas korty levegőt vett volna. Valahonnan a bordái közül kisülés tompa zaja hallatszott. Apró szeme kidülledt a meglepetéstől, aztán szörnyűséges, félig gurgulázó, félig morgó, félig hörgő hang szakadt fel belőle és a torkához kapott. A balta kicsúszott a kezéből és megroggyant a térde.

Tithian félrehemperedett. Hallotta a sziklára zuhanó csontmarkolat hangját, aztán meglátta a baltafej egyre közeledő, sötét árnyékát. A penge életlen része pontosan a fején találta el és éles reccsenés hasított a koponyájába. A következő pillanatban a baltát követte az őrszem élettelen teste is, és borzalmas fájdalom hasított a király testébe.

A világ forogni kezdett és a fejében lüktető fájdalom végighullámzott az egész testén. Még a lélegzetvétel is fájt, és érezte, hogy az agyára kezd ráborulni a semmi szürke leple. Riadtan tudatosult benne, hogy mindjárt elveszíti az eszméletét, és elméje az öntudatlanságba menekül az égető fájdalom elől. Ezt most nem engedhette meg... ha elalszik, meghal. Sőt, ami még rosszabb, mindössze karnyújtásnyira a Látókőtől.

- Felállni, te szánalmas korcs! - kiáltotta Sacha.

- Vagy dögölj meg, és az árnynép rabszolgája lesz a lelked... amíg Rajaat ki nem szabadul - fenyegetőzött Wyan.

Tithian fogódzót keresett dühös szavaikban és elképzelte, hogy ujjai egy égő kötélre fonódnak. Húzódzkodni kezdett, egyik kéz, másik kéz, fokozatosan húzta fel magát a sötétségből, a vakító fénybe és a perzselő fájdalomba, ami az ő teste volt. Pillanatokon belül ismét elöntötte a kín.

Megpróbálta elfogadni teste gyötrelmeit, hagyta, hadd csapjon végig rajta perzselő szélként, röviden meg-megmártózott a kellemetlen, de elviselhető szenvedésben. Nem ment. Sohasem volt képes elviselni a fájdalmat és nem is tanulta meg, hogyan kell. Ha túl akarja élni, kénytelen lesz egy régi trükkhöz folyamodni, aminek kamaszkora óta gyakran látta már hasznát.

Szellemi energiája segítségével felidézte maga előtt Agis barátja képét. Saját szenvedése feneketlen fiola volt, amiből szirupszerű, barna folyadék csöpögött Agis nyitott szájába. Tithian azonnal jobban érezte magát. Még mindig rettenetes fájdalmat okozott neki az óriás csontrepesztő súlya, de ez a kín azonnal a barna fiolába került, onnan pedig Agis torkába. Még mindig sajogtak a bordái és lüktetett a feje, de legalább el tudta viselni a fájdalmat.

Lassan kivonszolta magát a baltanyél hihetetlen súlya alól, aztán feltápászkodott és megállt a halott óriás mellett.

- Valamivel jobban festesz - jegyezte meg Sacha. - Így talán lehet még belőled Rajaat szolgája.

- Mi történt? - tudakolta Wyan.

- Átruháztam a fájdalmamat Agisre - felelte Tithian. - Ne felejtsetek el emlékeztetni, hogy hálával tartozom neki, miután kiszabadítottam Rajaatot.

- Addig nem fogja kibírni - válaszolta Sacha. - Küldetésünk hónapokig is eltarthat.

- Agis úgyis kitalál majd valamit - jelentette ki a király szórakozottan, miközben alaposan szemügyre vette a fallal elkerített részt.

Durván négyszögletes, durva csillámkő-tömbökkel körülvett terület volt. A falak a sziklából sarjadtak, mint egy magas, ezüstösen csillogó sövény. A tér közepén gyöngyszín hártya csillámlott egy sötét alagút bejárata előtt, ahová éppen befért egy saram - vagy egy kisebb termetű joorsh. Az alagút padozata meredeken megdőlt, ezért bárki is mászott le oda, a jobboldali falnak kellett támaszkodnia.

Tithian elindult az alagút felé.

- Egyébként sem számít, életben marad-e Agis, mire visszatérünk - jegyezte meg közben. - Ha nem él, majd feltámasztom. - Amikor a fejek nem szóltak rá semmit, Tithian feléjük fordult: - Rajaat fel tud ruházni ekkora hatalommal is, ugye?

- Rajaat varázserőt ad neked - felelte Wyan. - Az már a te dolgod, mire használod.

Tithian elért az alagúthoz és megállt. A bejáratot egyetlen csillámkő-lap fedte, vékony, mint egy papírlap és átlátszó, akár az üveg. Azon túl mindkét oldalon csillámkővel borított, meredek lejtő indult lefelé. A padlót meg a mennyezetet több száz, egymás mellé préselt csillámkő-lap fedte, amitől úgy festett, mint egy gerincükkel befelé fordított, megtépázott könyvekkel megrakott polcsor.

- Mire vársz? - csattant fel Sacha. - Indulj már!

A király széthúzta a batyuját és előhúzott egy fekete derékszíjat, ami olyan vastag volt, hogy inkább övnek látszott. A csatot vörös lángok takarták el, és a festett szikrák közepén egy kegyetlen fél-ember koponyája ült. Amikor Tithian a karjára vetette a holmit, a merev bőr úgy ropogott, mintha ujjakat roppantanának el.

- Hiszen ez Rang Öve! - kiáltotta Wyan elakadó lélegzettel.

Tithian bólintott.

- Szerény ajándék Sa’ram és Jo’orsh kísértetének - felelte. - Emlékeztek még azokra a rabszolgavadászokra, akik annyira felbőszítették Agist?

- Akik tévedésből kirabolták Kledet - erősítette meg Wyan.

- Így van, csakhogy az nem volt tévedés... és nem rabszolgákra vadásztak - mondta a király mosolyogva.

Ezzel a csillámló kőlapnak nyomta az ujját. Pillanatnyi égető érzés után a keze kibukkant a túloldalon, az ezüstös hártya mögött. A membránról eszébe jutott a vermet fedő kristálylap. Nem felejtette el, milyen nehéz volt kijutni onnan, ezért még habozott egy pillanatig, mielőtt belépett volna a folyosóra.

- Ti ketten megvártok itt - mondta a fejeknek. - Még szükségem lehet rátok, ha ki akarok jönni.

- Veled tartok - mondta Wyan. - Majd Sacha megvár idekint.

Tithian fontolóra vette az ajánlatot, aztán megcsóválta a fejét.

- Ne felejtsétek el, hogyan bukkantam rá a lencsére... úgy, hogy Jo’orsh és Sa’ram élőholt lelke után kutattam - jegyezte meg. - Őket biztosan megtalálom odalent, de a Sötét Lencsét talán nem. Nem sok jóra vezetne, ha felismernének benneteket még Rajaat idejéből.

- Ahogy kívánod - felelte Wyan. - De ha nem jársz sikerrel...

- Semmi olyat nem tehettek velem, ami rosszabb lehetne annál, amit Sa’ram és Jo’orsh tartogathat nekem - válaszolta Tithian.

A király átlépett a csillámkő-lapon, majd visszanézett két kísérőjére. A fejek a bejárat előtt lebegtek és gyanakvó fintorral bámultak utána.

- Bújjatok el! - parancsolta Tithian. - Ne legyetek itt, ha kiküldöm Sa’ramot és Jo’orsht!

A fejek összehúzott szemmel ellebegtek.

- Figyelni fogunk! - figyelmeztette Sacha.

A király botladozva megindult lefelé a meredeken megdőlt folyosóban. Amikor hozzáért a síkos csillámkőhöz, lázas bizsergést érzett az ujjában. A bágyasztó levegőben lomhán terjengett a sötétség állott szaga. Tithian szisszenő lélegzetvételén és a talpa alatt csikorduló kavicsok halk hangján kívül egyetlen árva hang sem hallatszott. A folyosó színe ezüstről lassan levendulaszínre váltott, aztán zöld lett, majd barna és végül, amikor már olyan mélyre jutott, hogy a fenti bejárat már csak egy távoli, világító pontnak látszott, az alagút szurokfeketévé vált.

Hamarosan olyan sötét lett, hogy nem látott semmit. Tithian megállt, hogy megidézzen egy fényvarázst. Amikor megpróbálta nyitott tenyerébe gyűjteni a szükséges erőt, ugyanaz a parázsló érzés futott végig rajta, mint amikor korábban megérintette a falat. Mielőtt öklét összezárva elvághatta volna az áramlatot, a különös erő saját életre kelve végigzubogott a testén, mintha kívülről pumpálta volna belé valaki.

Tithian a fájdalomtól sziszegve kinyitotta a kezét és megpróbálta kizárni magából a lángoló energiát. De semmi sem történt, csak saját megperzselt kezének a szaga csapott az orrába. A király már-már attól tartott, hogy lángra lobban a keze, előkapott egy maréknyi világító moszatot a batyuból és befejezte a varázslatot.

Vakító fény öntötte el a folyosót. Tithian testében lassan kihunyt a tüzes bizsergés, amint a varázslat elnyelte a felgyülemlett energiát. Azonban az égett hús átható szaga egyáltalán nem enyhült, sem a testét mardosó forróság. A király összeszorított fogakkal kapkodta a levegőt és az elméjében felidézett fiolából kicsordult a kín barna szirupja.

Sőt, legnagyobb bosszúságára a varázslat sem egészen úgy működött, mint várta. A lágy, vörhenyes fény helyett több száz skarlátszín fénygömb szikrázott fel a folyosón, egyik pillanatban felvillanva, a következőben pedig vörösesbarna lobbanással eltűnt.

Beletelt egy kis időbe, mire a szeme hozzászokott a különös megvilágításhoz. És mire végre megint látott, azt kívánta, bárcsak még mindig vak lenne.

A folyosón két idomtalan, csontvázszerű alak kúszott felé, akkorák, mint egy saram óriás és olyan torzak, hogy szinte nem is volt emberformájuk. Lábuk bütykös csomóvá állt össze, lábfejük gubancos gömbre emlékeztetett, combjuk, térdük, bokájuk pedig egyetlen vastag nyalábbá csavarodott. Vállukból hosszú, csavart csontszilánkok sarjadtak, és nem volt sem könyökük, sem csuklójuk, sem kezük. Az egyik alaknak összeolvadtak a bordái és púpos volt a gerince, zömök nyakán csapott homlokú koponya ült. A másik alak felsőteste elviselhetőbb látványt nyújtott, de neki egyáltalán nem volt feje.

Ahol valaha a szemük lehetett, ott most narancssárga derengés izzott, még a fejetlen szörnyűségnél is. Néhai álluk helyén durva, ősz szakállcsomók lengedeztek, anélkül, hogy bárhol csonthoz vagy húshoz értek volna.

Tithian önkéntelenül hátrált egy lépést. Eddigi kutatásai során kiderítette, hol találhatja meg Sa’ramot és Jo’orsht, miként érheti el, hogy meghallgassák, még arra is felkészült, hogyan szerezheti meg tőlük a lencsét... de a szeme elé táruló iszonyatra egyáltalán nem számított.

Ettől függetlenül erőt vett rettegésén és határozott hangon felkiáltott:

- Ti lennétek Sa’ram és Jo’orsh, Kemalok utolsó lovagjai?

Nem azért kérdezte, mintha kételkedett volna benne, hanem emlékeztetni akarta a kísérteteket, kik voltak egykor. A király tudta, hogy az a törpe, aki nem érte el élete kitűzött célját, halála után lassan megfeledkezett egykori énjéről és a lassú évszázadok alatt gondolkodásra képtelen szörnyeteggé vált. Valószínűleg egyedül a feledés szabadíthatta meg őket attól a kíntól, amelyet életük legfőbb értelmének elárulásával idéztek magukra. De ha Tithian végre akarta hajtani a tervét, ezt a kevés vigaszt is meg kellett tagadnia Jo’orshtól és Sa’ramtól. Tudniuk kell, kik ők.

A két név semmi hatást nem tett a kísértetekre. Csak vonszolták magukat tovább, majd alig két lépésre Tithiantól megálltak. Egy kis ideig egyikük sem mozdult, aztán fülsüketítő sikoly harsant a torkukból, ami lángnyelvként perzselte végig Tithian fejét. Tüzes szellő csapott végig rajta, leégette arca felső rétegeit és ráncos, repedezett bőr maradt utána. Amikor üvölteni próbált, tüdejét tűzforró levegő töltötte meg. A gyötrelmes, lángoló érzés pillanatokon belül szétáradt az egész testében, kormosra égette a csontját, megpörkölte a húsát, és a végén minden ízületében elviselhetetlen fájdalom lobogott, semmivé égetve a fiatalsága maradványait. A képzeletbeli fiolára összpontosított, hátha képes akkorára növelni, hogy ezt az új fájdalmat is Agisre ruházza.

A fiola azonban eltörött és tartalma zubogva áradt vissza Tithian testébe. Elméjét kavargó kínáradat borította el. Agis arcát elsodorta az örvény, és a király lázasan, erőtlenül és megégve magára maradt.

Térdre rogyott és magához húzta a batyuját. Kotorászó keze egy öregember sovány és májfoltos keze volt, csuklójáról bő, sápadt redőkben lógott le a bőre és minden porcikájából elszállt az erő. Levegőért kapkodott. A kísértetek metsző sikolyától ugyan még a saját hangját sem hallotta, de azt érezte, hogy a torkából hörögve felszakadó lélegzet erőtlen és reszelős.

De az iszonytató pár továbbra sem hagyta abba a sikoltozást, és Tithian érezte, hogy pillanatról pillanatra öregszik. Előrántott egy bagolytollat a batyuból és a talaj felé fordította a tenyerét. A testébe zubogó energia ismét hatalmas fájdalommal járt. Érezte, hogy a forróság szó szerint belülről égeti a húsát, de ez szinte eltörpült a fájdalom mellett, amit a két lidérc okozott neki.

A levegőbe hajította a tollat és rekedten kinyögte a varázsigét, bár inkább csak érezte, mint hallotta, mit mond. A varázslat ismét nem teljesen úgy sikerült, mint várta. Nem teljes csend borult a folyosóra, mindössze a borzalmas sikoltozás lett tompább, mintha egy hosszú szurdok túlsó végéből hallatszott volna.

A perzselő kín lassan alábbhagyott és ezer apró fájdalomgóc maradt helyette. Tithian minden porcikája lázasan lüktetett, úgy kavargott a gyomra, mintha kénkövet lakmározott volna és a fülében csengő rettenetes csilingelés sem akart abbamaradni. Ettől függetlenül tudta, hogy ha időlegesen is, de túlélte a lidércek sikolyát.

Feltápászkodott és megállt a szellemek előtt. Beleszédült az erőfeszítésbe. Amennyire tudott, erőt vett magán, hogy ne remegjen, és ne húzza össze magát, amikor a két tüzes szempárba néz.

- Ismét megkérdem - kiáltotta parancsolóan -, ti vagytok az utolsó törpe lovagok, Sa’ram és Jo’orsh?

Meglepetésére ez alkalommal a lidércek válaszoltak - és úgy tűnt, teljesen uraik maradtak a gondolataiknak.

- Mi nem törpék vagyunk, ember! - mennydörögte az egyik alak, akinek volt feje. - Mi vagyunk Jo’orsh és Sa’ram, az első két óriás! Éreztük, hogy varázserőddel a Látókő után kutatsz, de soha nem lehet a tiéd, tolvaj!

A két kísértet karcsonkjai végéből apró, vörös lángnyelvek pattantak elő. Lassan, kúszva megindultak előre, miközben torz karjaikkal Tithian arca után tapogatóztak. A király hátrálni kezdett, de vén lábai nem engedelmeskedtek neki: megbotlott és majdnem felbukott. Már nyúlt volna a batyuja felé egy újabb varázslat komponenséért, amikor eszébe jutott, mekkora fájdalmat okozott az előző két bűbáj, és úgy döntött, inkább mással próbálkozik.

Lehunyta a szemét és azt képzelte, hogy ő egy tömör gránittömbből kifaragott szobor. Éppen elkezdte összegyűjteni az Ösvény használatához szükséges erőt, amikor a szobor hirtelen, magától megváltozott. Sovány arca nyúzott lett, majdnem olyan, mint egy koponya, szeme alatt sötét karikák jelentek meg, karvalyorra pedig annyira kiállt az arcából, hogy vékony ajka szinte nem volt több árnyéknál. Válla meggörnyedt, hosszú haja torzonborzan meredezett minden irányba.

A látvány ugyan undorral töltötte el Tithiant, de nem szándékozott változtatni rajta. Húsa kővé változott, ami képes ellenállni a tűznek, és jelenleg csak ez számított. Megacélozta izmait, nehogy elszaladjon, aztán kihúzta magát és szembenézett két támadójával.

A csontsovány teremtmények alig egy lépésnyire torpantak meg előtte, és karjukat egyenesen Tithian mellkasa felé emelték. A karcsonkokon táncoló lángnyelvek fellobbantak és elborították a király testét, mint az előbb perzselő leheletük. A tűz nem sok kárt tett a királyban, csak ártalmatlanul dühöngött körülötte.

- Lehet, hogy ti vagytok az óriások két atyja, de törpének születtetek - jelentette ki Tithian. Tekintetét a két pár lebegő, izzó zsarátnokba fúrta, majd felidézte a törpék szent szövegének, a Kemaloki Királyok Könyvének első sorait: „Mi, törpék, kik folyékony tűzben fogantunk és kopár sötétségben nevelkedtünk, mi vagyunk a kemény törzs, a sziklák népe...”

A király eközben meglehetősen nevetséges és bizarr képet képzelt maga elé, egy szakállas törpét, ráadásul hajjal, mert ha jól tudta, akkor az egykori törpéket így jelenítették meg a régi ábrázolásokon. Az Ösvény segítségével útnak indította teremtményét a fejetlen szörnyeteg izzó szeme felé. Igazából nem támadni akart, egyszerűen csak remélte, hogy bármilyen elméje is legyen a lénynek, sikerül kapcsolatba lépnie vele.

Közben folytatta a litániát: „A hegyek a mi csontjainkba mélyesztik gyökereiket, nem másba; a vizek a mi szívünkből fakadnak, nem másból; a hideg szelek a mi szánkból fúnak elő, nem máshonnan. Azért teremttettünk, hogy a világ bástyái legyünk, hogy támogassuk a zöldellő mezőket.”

Tithian törpe küldönce átlépett oda, ami a lidérc elméjéből még megmaradt, és a királyt hirtelen vörhenyes ragyogás vakította el. A lába alól eltűnt a talaj és pörögve, forogva zuhant alá a vörös fénybe.

A király két szárnyat képzelt a törpe hátára, hátha így megállíthatja a zuhanást. Amikor megvénült teste mélyéből felbuggyant az erő, felkavarodott a gyomra, de a küldönc hátán megjelentek a szárnyak. Viszont azonnal füstcsíkok csaptak fel belőlük, aztán lángra is lobbantak.

Tithian nagyon remélte, hogy mielőtt a küldönce is a szárnyak sorsára jutna, sikerül elérnie a lidérc elméjét, ezért megismételte a Kemaloki Királyok Könyvének kezdő sorait: „Mi, törpék, kik folyékony tűzben fogantunk és kopár sötétségben nevelkedtünk, mi vagyunk a kemény törzs, a sziklák népe. A hegyek a mi csontjainkba mélyesztik gyökereiket, nem másba; a vizek a mi szívünkből fakadnak, nem másból...”

A vörhenyes ragyogásban sötéten ásító, kerek barlangnyílás jelent meg, közvetlenül Tithian küldönce előtt. A fekete kör rohamosan nőni kezdett. Hamarosan teljesen eltűnt a vörhenyes fény és a törpét elnyelte a sötétség. Valahol a feketeségben vékony vízpatak csordogált egy apró tóba és Tithian a nyirkos levegő édes illatát érezte. Bőrén hűs szellő simított végig, finom érintése menedéket és biztonságot ígért.

Tithianban csak ekkor tudatosult, hogy a lidércek már nem támadják valós testét. Körbevették, leeresztették megnyomorodott karjukat és nem okádták rá a tüzet. A narancssárga izzás eltűnt, helyén igazi szemek csillogtak a bozontos szemöldök és a hosszú, ősz szempillák alatt, míg a nyugodt, komoly tekintet ősi bölcsességről és szilárd egyéniségről árulkodott.

A fejetlen kísértet elméjében két lángoló tűzcsóva jelent meg és világította be a sötétséget Tithian küldönce előtt. A király meglepve vette észre, hogy a törpéje nem egy egyszerű barlangfolyosón áll, hanem egy gigászi földalatti udvaron. Közvetlenül előtte egy csodálatos torony kapuja magasodott, két oldalán egy-egy fáklyatartóban szövétnek lobogott. Az erőd hihetetlen magasságokba emelkedett, a teteje beleolvadt a barlang mennyezetébe.

Tithian küldönce átsétált a bronzveretes kapuszárnyak között és belépett az erődbe. Félhomályos előcsarnokban találta magát. A bejárat egyik oldalán törpékre méretezett kőpad állt. A másik oldalon nyújtózó padot emberi lábakra tervezték. A túloldalon újabb kapu nyílt - a boltív fölé erősített, keresztbe tett csatabárdok bármikor lenyakazhatták az engedély nélküli behatolókat.

Most két törpe lépett ki ezen a belső kapun. Mindketten egyszerű geometriai mintákkal díszített, arannyal szegélyezett csillogó acélvértet viseltek. Az egyik alak a hóna alatt szorongatta a sisakját. Ettől függetlenül az arcából így sem látszott több, mindössze egy állhatatos, barna szempár meg büszke, görbe orra, mert hosszú haja és bozontos szakálla mindent eltakaró sörénnyé állt össze. A második törpe lecsapta a rostélyt, és csak két zöld szem és a hosszú szakáll fonatai látszottak ki alóla.

- Miért szólítottál vissza őseink csarnokaiba? - csattant fel a sisakos törpe. - Miért beszélsz nekünk a hegyek gyökeréről, a tiszta vizekről és a hűs szellőkről... a tűz és a sötétség népéről?

- Eljött az idő, hogy ismét királyotok mellé álljatok, Sa’ram - felelte Tithian, aki úgy gondolta, hogy ez a törpe, aki nem volt hajlandó megmutatni az arcát, csak a saramok őse lehet.

A törpére semmilyen hatást nem tett a neve.

- Ez lehetetlen - mondta végül. - A leszármazottaink érdekében teljesítenünk kell a kötelességeinket.

- Teljesítenetek kell a kötelességeteket, mert a királyotok ezt parancsolja! - mondta Tithian élesen. - Rkard hívat benneteket és engedelmeskednetek kell.

- Rkard halott - felelte Sa’ram, és haragos, narancsszín izzás derengett fel rostélya mögött. - Számolatlan évszázadok óta halott.

- Rkard újjászületett, és azért jöttem, hogy visszahívjalak benneteket a szolgálatába - mondta a király. Ha a kísértetek rájönnek, hogy hazudott, szörnyűséges és lassú halál vár rá. De Tithian tervei szerint nem fognak rájönni. Előre felkészült rá, hogy igazolnia kell a történetét, máskülönben soha nem állt volna elő ennyire pimasz átveréssel. - A valódi testem a kezében szorongatja azokat a jeleket, amelyek azt bizonyítják, hogy igazat beszélek.

A következő pillanatban a lidérc kilökte Tithian küldöncét az elméjéből. Ismét a fülledt csillámkő-alagútban állt, mindkét oldalán egy óriásnyi méretű, torz, összeolvadt csontrémmel, akik valaha törpék voltak.

Mutasd meg azokat a jeleket - parancsolta Sa’ram. Mivel nem volt szája - sőt, még feje sem -, az Ösvény segítségével továbbította üzenetét.

Tithian felemelte a Rang Övét és Sa’ram csontkarjára terítette.

- Hiszen ez Goblinfej! - tiltakozott Jo’orsh. Lassan az ő szemében is felizzott a narancsszínű fény. - Ez a törpe generálisok címere, nem a királyé.

- És ez nem egy és ugyanaz a rang volt Kemalok pusztulásakor? - vetette ellen Tithian. A szemekben felderengő narancssárga fényből ítélve a terve nem úgy alakult, ahogyan eltervezte. A batyujába túrt. - Ettől függetlenül tartottam tőle, hogy ez az egy jelkép nem lesz elegendő. Ezért hoztam magammal ezt is...

Ezzel előhúzott egy ékkövekkel kirakott, fehérfémből kovácsolt koronát, majd Jo’orsh karcsonkjára csúsztatta.

- Rkard koronája - erősítette meg a szellem. A hangja furcsán csalódottnak tűnt és mindkettőjük szemében kihunyt a narancsszín izzás. - Mit kíván tőlünk?

- Térjetek vissza Kemalokba - felelte Tithian, és titokban megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle. - Találtok ott egy ifjú ember-törpe félvért, akinek vörös szeme van. Ő az a test, akiben Rkard visszatért erre a világra. Védelmezzétek meg a veszedelemtől, mert őt jelölte ki a végzet, hogy Buryn Tornyának zászlója alatt egyesítse az emberek és törpék seregét.

Igazság szerint Tithiannak fogalma sem volt róla, vajon Rkard tényleg reinkarnálódott-e bármilyen ifjú testben. Viszont több hónap fáradságos munkájával áttanulmányozta az ősi törpe legendákat és számtalanszor kifaggatta fejetlen tanítómestereit. A történet végső változatát egy ősöreg törpe hiedelemre alapozta, miszerint Kemalok királyai mindig megjelennek, ha a várost veszély fenyegeti. Mivel azt ő is tudta, hogy Rkard nem is olyan régen valóban megjelent és megsegítette a várost, Tithian biztos volt benne, hogy Sa’ram és Jo’orsh különösebb fenntartások nélkül elhiszi majd ezt a koholmányt.

A két kísértet néhány percig némán bámulta egymást. Végül Jo’orsh megcsóválta a fejét.

- Nem teljesíthetjük királyunk parancsát - mondta. - Kötelességünk megvédeni a Látókövet...

- Királyotok kérése sokkal fontosabb ennél - mondta Tithian, és óvatosan méregette a két törpét. Miután arra a következtetésre jutott, hogy elfogadták, mint Rkard valódi küldöncét, hozzátette: - És még annál is fontosabb, hogy beteljesítsétek eskütöket és végezzetek Borysszal.

Sa’ram szeme felparázslott.

Azt az esküt képtelenek vagyunk teljesíteni.

- Egyedül talán... de közeleg az idő, amikor mégis alkalom nyílhat rá, ha Rkard elég idős, hogy az emberek és a törpék seregét csatába vezesse - mondta Tithian. - Karnyújtásnyira vannak tőle a szükséges fegyverek: Rkard Veszedelme... egy varázslónő, aki járatos a Hajdanvoltak Tornyának mágiájában... és itt, Lybdos szigetén a Sötét Lencse vár rá. A ti feladatotok megvédelmezni a gyermeket, amíg elég idős nem lesz ahhoz, hogy végezzen a Sárkánnyal. Én itt maradok a Lencse mellett, amíg vissza nem tértek érte.

- Nem. Rá kellett jönnünk, hogy léteznek Borysnál is gonoszabb hatalmak! - tiltakozott Jo’orsh. - Máskülönben nem szegtük volna meg az eskünket és nem ítéltük volna magunkat erre a sorsra. - Bütykös karcsonkjával torz csontváztestére mutatott.

Ha a Sárkány meghal, Rajaat kiszabadul - tette hozzá Sa’ram. - Folytatja a háborút a fajok ellen és addig meg sem áll, amíg mindet ki nem irtották. Nem ítélhetjük pusztulásra Athas népeit csak azért, hogy megbosszuljuk Boryson a törpék sorsát vagy hogy megmeneküljünk az örökkévalóságig tartó szenvedéstől.

- Ezért kell mindannyiunknak engedelmeskednünk a király parancsának. Rkard nem csak Kemalok törpéit fogja megvédelmezni, hanem Athas összes különböző faját is - érvelt Tithian, aki most tényleg latba vetette minden meggyőzőképességét... még akkor is, ha fikarcnyit sem törődött ezekkel a nemes célokkal, amelyek érdekében olyan ékesszólóan érvelt. - A Sárkány és a bajnokai pusztasággá változtatták a világot. Ha nem végzünk Borysszal, nem marad semmi, ahol akár a törpék, akár más fajok megélhetnének.

- És mi a helyzet Rajaattal? - csattant fel Jo’orsh. - Mi értelme megölni Boryst, ha Rajaat elpusztítja a világot?

- Majd találunk egy jobb módszert, hogy elbánjunk Rajaattal. És ha nem sikerül? Mi a különbség, ha megtartjuk a lencsét, miközben Borys elpusztítja a világot? - kérdezte Tithian.

- Túlságosan sokáig tűrtük, hogy az egyik gonosz helyett a másik uralkodjon felettünk. Mindkettőt el kell pusztítani, különben Athas ugyanúgy elpusztul, mintha mind Borys, mind Rajaat szabadon garázdálkodna!

Szavaiban van bölcsesség, Jo’orsh - vetette fel Sa’ram.

- Sohasem harcolt Rajaat ellen! - tiltakozott Jo’orsh. - Nem látta a Zöld Kor roppant mészárlásait!

- A királyotok viszont igen. És ő küldött ide, hogy átvegyem a helyeteket - vágott vissza Tithian. Amikor úgy tűnt, hogy a két kísértetet még mindig nem sikerült meggyőznie, hozzátette: - Kemalok felé magatok is meggyőződhettek róla, mi lett Athasból. Utána biztosan nem gondoljátok majd, hogy a világnak jobb, ha Borys szabad.

- És ha mégis? - kérdezte Jo’orsh.

- Akkor semmi mást nem kell tennetek ahhoz, hogy megmentsétek a Sárkányt, csak megölni egy gyermeket és visszatérni a Látókőhöz. De én biztosra veszem, hogy belátjátok királyotok igazát, máskülönben sohasem javasoltam volna ilyesmit - mondta Tithian. Igazság szerint egyáltalán nem érdekelte, vajon a lidércek megvédelmezik vagy megölik-e Neeva gyermekét, amíg őt egyedül hagyják a Sötét Lencsével. - Most pedig menjetek! Nincsen más választásotok, hiszen a királyotok hívat benneteket. Be kell tartanotok az esküt, amit még életetekben tettetek!

Igaza van, Jo’orsh - mondta Sa’ram. - Látnunk kell, mi lett a világból. Lehet, hogy több rosszat okoztunk, mint jót.

- És lehet, hogy éppen most teszünk így - felelte Jo’orsh. - De majd meglátjuk.

A két lidérc elindult felfelé, a felszín felé. Sa’ram vitte az övet, Jo’orsh a koronát. Tithian egy kis ideig még figyelte őket, aztán elindult lefelé az alagútban. És mire a két kísértetnek nyoma veszett, Tithiant mindössze néhány méternyi sötétség választotta el a lencsétől.

 

Tizenharmadik fejezet: