A barátság eltépett kötelékei
Athas, a sötét nap világa sok ezer éve a hatalmuktól eszelőssé vált máguskirályok birodalma. Rabszolgasággal és álnoksággal fertőzött városai fekélyes sebek a testén. Csak a legerősebb hősök, a legbátrabb szívűek szállhatnak szembe a világ bitorlóival. A Prizma pentalógia ilyen hősök történetét beszéli el...
I. Tithian - Tyr hataloméhes uralkodója. Sem a barátai, sem az ellenségei nem akadályozhatják meg, hogy máguskirály legyen belőle.
Agis Asticles - a pszionika mestere, tűzrőlpattant szenátor. El kell fognia a királyt, és vissza kell vinnie Tyrbe, hogy bíróság előtt feleljen azért, amit tett... a rabszolgavadászatért.
Fylo - a félvér óriásnak nincsen más vágya, csak az, hogy mások elfogadják. De rá kell jönnie, hogy akár emberek, akár óriások között keres barátokat, kemény és életveszélyes út vár rá.
Michel T. Grieblingnek, akit sohasem felejtek el.
Köszönetnyilvánítás
E könyv megírásában és a sorozat összeállításában több ember vett részt. Valamennyiüknek szeretnék köszönetet mondani. Az alább felsoroltak erőfeszítései nélkül Athas sohasem láthatta volna meg a karmazsinszínű nap fényét:
Mary Kirchoff és Tim Brown - ők többet segítettek a világ megformálásában, mint bárki más;
Brom - aki alakot képzelt mindennek és érzéseket keltett bennünk;
Jim Lowder - aki utat mutatott és türelmes volt;
Lloyd Holden (a janesville-i Harcművész Akadémia vezetője) - aki közreműködött az akciójelenetek megírásánál;
Andria Hayday - aki támogatott és bátorított;
Jim Ward - aki együtt érzett velem, támogatott, akitől rengeteget kaptam.
PROLÓGUS
Neeva csak a szeme sarkából látta a napvarázs vörhenyes villanását. Csapatai fölényes győzelemre álltak ugyan, szívét mégis a hirtelen pánik hidege szorította marokra. A láng a Fénymadár-kapunál lobbant fel, pedig éppen az védelmezte a falu összes elrejtett kincsét - köztük a számára legértékesebbet, kisfiát; Rkardot.
Rémülten tudatosult benne, hogy ebben a pillanatban képtelen fia segítségére sietni. Éppen egy halott mekillot roppant páncéljának a tetején állt, és mindössze két rövidkarddal a kezében kellett felvennie a harcot három, lándzsákkal és tőrökkel felfegyverzett férfival. Harcostársai Kled keskeny utcáin hadakoztak, könyörtelen csapásaik alatt sorban hullottak az idegen rablók, akik rabszolgaságba akarták vetni a falu népét. Az a néhány betolakodó, akinek sikerült elkerülnie a törpék véres fejszéit, most a városfalon ütött hasadékok felé menekült. A falakat még a csata kezdetén rontotta le az a hatalmas hüllő, amin most Neeva állt. Ha azt nézte, milyen hihetetlen gyorsasággal csaptak le rájuk a támadók, tulajdonképpen rendkívül jól álltak, de ez fikarcnyival sem derítette jobb kedvre az aggódó édesanyát.
- Elég legyen ebből! - mordult fel Neeva, és kardjával legközelebbi támadójára sújtott.
A fémpenge tompa reccsenéssel hasította ketté a férfi szegycsontját és mélyen a mellkasába vájt. A védőcsapatok parancsnoka meg sem várta, amíg az idegen felbukott. Inkább fél térdre rogyott és a másik lábát kinyújtva megpördült. Az egyik rabszolgavadász éppen akkor lépett előre, hogy Neeva védtelen hátára támadjon, de a nő bokája telibe találta a térdét és ledöntötte a lábáról. A nő nem szakította meg a körívet, és még azelőtt felhasította támadója torkát, hogy a férfi leért volna a földre. A harmadik rabszolgavadász Neeva mellkasa felé szúrt a lándzsájával. A nő szabadon maradt kezével félrecsapta a fegyvert, aztán mélyen a fickó gyomrába döfte a kardját.
Neeva kirántotta fegyvereit haldokló ellenfeleiből. Szinte meg sem hallotta kínlódó nyöszörgésüket. Tekintete már az utcát fürkészte, hátha megpillantja valahol a férjét. Titkon remélte, hogy Caelum idézte fel a napvarázst a Fénymadár-kapunál. De a férjét végül a falu túlsó végében sikerült megtalálnia, túlságosan messze ahhoz, hogy neki tulajdonítsa azt a villanást.
Neeva biztosra vette, hogy csapatai most már az ő irányítása nélkül is képesek lesznek végezni az ellenfeleikkel, ezért fogta magát és lecsúszott a mekillot páncéljáról. Átbotorkált a lerombolt kunyhók között, aztán kicsusszant az egyik szűk sikátorba és rohanni kezdett a Fénymadár-kapu felé. Kétszer is kénytelen volt megállni, mert csetepatéba bonyolódott az útjába kerülő, rémülettől félőrült rabszolgavadászokkal, de annyira sietett, hogy néhányuknak sikerült elillannia.
Ötven méterre járhatott a kaputól, amikor három inixet vett észre a párhuzamosan futó utcán. Az állatok vadul csapkodtak kígyószerű farkukkal és lyukakat ütöttek a széles utat szegélyező kunyhók kőfalába. A gyíkok majdnem öt méter hosszúak voltak, testüket hamuszín pikkelyek borították, zömök lábakon álltak és csontos csőrükkel könnyedén kettéharaphattak volna egy átlagos embert. Mindegyik bestián egy-egy lándzsás kucorgott; a gyíkok hátára napszítta csontból fabrikált hordszékeket szereltek.
Neeva abban a pillanatban tudta, hogy a rabszolgavadászok nem véletlenül támadták meg éppen ezt a falut. Bárki is volt az, aki a támadást kitervelte, tudott Kled titkos kincséről és arról, hol találhatja meg, az első két inix hordszékét ugyanis peremig megtöltötték a Fénymadár-kapu mögül kihurcolt kincsek: bronzpáncélok, acélfejszék és -kardok, sőt, még a régvolt királyok aranykoronái is. A parancsnokasszonyban felmerült a gondolat, hogy az inixlovasok talán az egész rabszolgavadászattal csak a rablást próbálták álcázni, de gyorsan elvetette ezt az ötletet. A rablók túlságosan nagy veszteségeket szenvedtek ahhoz, hogy egyszerű figyelemelterelésről legyen szó.
Amikor azonban meglátta, mit rejt a harmadik inix kosara, egy csapásra megfeledkezett a rablók lehetséges indítékairól. Ez a gyík nem kincset, hanem két alakot szállított. Egyikük egy köpcös ember volt, és egy acél hosszúkardot szorongatott a kezében, amit nyilvánvalóan most lopott Kled fegyverraktárából. A másikuk egy visszataszító külsejű, pengeéles arcú félelf volt, aki rövidre nyírt szakállat és bő, csapkodó köpönyeget viselt, de nem hordott fegyvert. Egy kapálózó fiatal fiút szorított magához. A gyermek ugyan még csak öt éves lehetett, de már most olyan magasra nőtt, mint egy átlagos törpe, és vaskos csontú testén kidomborodtak az izmok. A teljesen kopasz fiúnak szögletes állkapcsa, dühösen parázsló szeme és fejéhez simuló füle volt.
- Rkard! - nyögte Neeva levegőért kapkodva, és azonnal a gyermekrablók után eredt a keskeny sikátorban.
Teljesen egyértelmű volt, a támadók miért nem kincsekkel rakták meg azt a harmadik inixet, és miért éppen az ő fiát vitték magukkal. A fiú mul volt, ember és törpe keverék, akiért kisebbfajta vagyont fizetnek bármelyik város rabszolgapiacán. Rkard törpe apja robosztus testalkatát és anyja fürgeségét örökölte, ezért biztosan a gladiátorvermekbe kerülne, ahol bajnokot nevelnének belőle. Neeva egész gyermekkorát ilyen vermekben töltötte, és tökéletesen tisztában volt azzal, milyen rémségek várnának ott a fiára.
Neeva elérte a sikátor túlsó végét, és átugrotta az inix csapkodó farkát. Az egyik rövidkardot a bestia horpaszát borító pikkelyek közé döfte, majd a fegyverben megkapaszkodva felhúzta magát a gyík hátsójára. Az állat felordított a fájdalomtól, és a fejével csapkodva próbált belemarni támadójába, de a lovas a lény szemhéj nélküli, csupasz szeme felé bökött a lándzsa hegyével.
- Nyomás, Slas! - harsogta, és a teremtmény megállás nélkül száguldott tovább a keskeny sikátorban.
- Készülj, Rkard! - kurjantotta Neeva.
A fiú abbahagyta a kapálózást, és az ég felé emelte egyik apró kezét. Ugyanebben a pillanatban a lovas kihajolt a hordszékből és acélpengéjével Neeva fejére sújtott. A nő szabadon maradt kardjával hárította a csapást, aztán körkörös mozdulattal megpróbálta kiütni a másik kezéből a fegyverét. Sajnálatos módon a rabló sem volt kezdő. Még azelőtt elrántotta a pengét, mielőtt Neeva lefegyverezhette volna.
- Mi van veled, Frayne? - csattant fel a Rkardot szorongató félelf. - Végezz a szajhával!
- Nem vagyok szajha! - mordult vissza Neeva, és megvetette a lábát a bestia oldalán. - A fiúból pedig nem lesz rabszolga!
A felbőszült édesanya kitépte a kardot az inix oldalából és a hordszékre vetette magát. Egy duplacsavarral támadott - először az egyik pengével sújtott Frayne hosszabb kardjára, aztán már ott is volt a másik rövidkard, amivel a szabadon hagyott arcot vette célba. A megdöbbent rabszolgavadász kénytelen volt elhajolni, és Neeva már át is vetette magát a szék pereme felett, útjára indítva a harmadik csapássorozatot.
Frayne megpróbálta kihasználni Neeva pillanatnyi figyelemkiesését, és a hasa felé szúrt. A nő még a levegőben csavart egyet a testén, és köríves rúgást indított a férfi feje felé. A penge ártalmatlanul suhant el a hasa mellett, a férfi pedig a hordszék túlsó végébe zuhant. Csak az utolsó pillanatban bírta felkapni a fegyverét, hogy hárítsa a csapást, ami könnyedén kettéhasíthatta volna a koponyáját.
Neeva egy elf kötéltáncos kecsességével Frayne és a fiát szorongató félelf közé vetette magát. Észrevette, hogy Rkard elrablója egyik kezével köpönyege zsebébe nyúl, nyilvánvalóan egy varázslat anyagi komponenséért. A félelfet annyira lefoglalta Neeva látványa, hogy észre sem vette a fiú kezét, amit rőtre festett a vörhenyes napból nyert erő.
Neeva a két férfi torka felé mutatott a két kard hegyével.
- Engedjétek el a fiamat - mondta. - Halott emberek úgysem kezdhetnek vele semmit... és biztosíthatlak benneteket, nem hagyjátok el élve Kled falait.
- Attól tartok, ezt nem te fogod eldönteni - felelte rá a félelf, és kirántotta a kezét a zsebéből.
Rkard ragyogó keze fogva tartója arca felé kapott. Neeva elfordult, hogy ezzel is kétes biztonságba ringassa Frayne-t. A háta mögött vörös fény villant, aztán a félelf meglepetten felsikoltott. Amikor a nő visszanézett, a férfi éppen elvakított szeme elé kapta a kezét. A következő pillanatban egyetlen dühödt csapással leválasztotta a fejét a nyakáról.
Mire ismét figyelni tudott a másik támadóra, Frayne kardja már védtelen térde felé suhant. Neeva egy ugrással kikerülte a fegyvert, majd egyik kardjával alacsonyan, a másikkal magasan próbálta hárítani a férfi válaszcsapását. A rabszolgavadász azonban legnagyobb meglepetésére, nem indított újabb támadást. Ehelyett felnyúlt, megmarkolta a hordszék oldalát és megpróbált talpra állni.
Neeva már éppen elindult előre, amikor az inix hirtelen megtorpant.
- Anya! - sikoltotta Rkard.
Neeva hátrapillantott a válla felett, és látta, hogy fia a varázsló fejetlen teteme felett áll. Rkard az inix hajtója felé mutatott, aki lemászott a bestia nyakából és nekiállt bemászni a hordszékbe. A másik két inix hajtója rá sem hederített a közjátékra: a lopott törpekincsekkel megpakolt bestiák most hagyták el Kledet.
Neeva odadobta a fiának a másik rövidkardot.
- Tudod, mit kell tenned, Rkard - mondta.
Meg sem várta, vajon a fiúnak sikerül-e elkapnia a fegyvert, már meg is indult Frayne felé. A rabszolgavadász már feltápászkodott, ajkán magabiztos mosoly derengett.
- Egy gyermek egy lándzsás ellen? - kérdezte gúnyosan. - Ez legalább akkora ostobaság, mint egyetlen árva karddal kiállni ellenem.
- Lehet - felelte rá Neeva.
Habár ebből semmi sem látszott, jóval biztosabb volt a dolgában, mint valaha. Frayne jól bánt a karddal, de megjegyzéséből ítélve ő sem az arénában tanult meg harcolni, ezért sokkal inkább ellenfele fegyverére, mint magára az ellenfélre figyelt. Ha valaki egy gladiátorral harcol, talán nem is követhet el ennél komolyabb hibát.
Neeva támadással kombinált védekezésbe kezdett, és a cikázó penge mögé rejtőzve haladt előre, mert tudta, hogy Frayne pontosan ezt várja tőle. A rabló továbbra sem akart lemondani hosszabb kardja előnyéről, ezért oldalra lépett, de Neeva ebben a pillanatban előreugrott, és ügyetlenül a férfi bordái felé szúrt. Frayne bekapta a horgot, és válaszképpen brutálisan a nő fejére sújtott.
Neeva elrúgta a lábát a talajtól, és bokája satuba kapta a rabszolgavadász derekát; ezzel egy időben elhajolt oldalra. Frayne kardja ártalmatlanul suhant el a feje fölött. - Neeva a hordszék padlóján csattant és oldalra hemperedett. A hirtelen csavarással ledöntötte a rablót a lábáról. A hátára zuhant, elterült a padlón, de a derekát még mindig a nő lába fogta satuba. Neeva felült, egyik kezével felkapta a kardját és egyetlen mozdulattal átszúrta a fickó torkát.
Visszakapta a fejét, és az inix feje felé pillantott. A hajtó éppen akkor vetette át magát a hordszék peremén - Neeva nem is látott mást, csak az egyenesen az ő fejének célzott lándzsahegyet. Rkard ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy felegyenesedjen a perem alól, ahol eddig rejtőzködött. A fiú kitartotta a kardját, egyenesen a támadó elé. A férfit azonnal felnyársalta a lendület. Felsikoltott a borzalmas fájdalomtól, elejtette a lándzsáját, aztán maga alá temette a fiút.
Neeva odaugrott, a nyakszirtjére mért fürge csapással végzett vele, utána megragadta a holttestet és lerántotta a fiáról. Rkard a varázsló lefejezett tetemén hevert, tetőtől talpig véresen.
- Rkard, nem esett bajod? - kérdezte Neeva, és a fiú mellé lépett.
Rkard nem válaszolt. A figyelmét teljesen lekötötte valami, ami a varázsló mellett hevert a padlón.
- Válaszolj, fiam! - szólt rá Neeva, és magához ölelte a mult.
- Jól vagyok, anya - mondta a fiú, és felemelte a kezét. - Nézd, mit találtam. - Rkard egy szögletesre metszett, vérmocskos krizolit-kristályt szorongatott a markában.
Neeva elvette tőle az ékkövet és megtörölgette.
- Ezt meg honnan szerezted?
Erőt kellett vennie magán, hogy ne csendüljön ki harag a hangjából. Eddig két alkalommal látott ilyen kristályt: amikor még Tyr lakója volt.
- A varázsló zsebéből esett ki - magyarázta Rkard. - Megtarthatom?
- Nem hiszem - felelte az anyja.
Neeva eltartotta magától a kristályt, és egy éles arcú férfi apró képmása jelent meg az ékkő belsejében. Karvalyorra volt, gyöngyként csillogó, barna szeme és hosszú, barna haja, amit egy arany diadémmal szorított hátra. A férfi Tithian volt, a nő egykori gazdája.
- Neeva! - A férfi alig bírt megszólalni. - Hogyan került hozzád az ékkövem?
- Megöltem a varázslódat - mordult fel a nő. - És te leszel a következő.
Tithian kétkedő arccal elfintorodott.
- Ugyan már - mondta behízelgő hangon. - Tyr királya vagyok. Az háborút jelentene.
- Kétlem - csattant fel Neeva. - Ha Agis és a tanács megtudja, hogy rabszolgákat gyűjtesz, saját kezűleg vágják ki a szívedet.
Ezzel összezárta a markát az ékkő körül, megszakítva a mágikus kapcsolatot a drágakőbe zárt alakkal.
Első fejezet:
AZ ÓRIÁS
Agis megállította hátasát és kitörölte a homokot sajgó szeméből - remélte, hogy csak rosszul lát. A Balic-félszigetet szünet nélkül tépázta a szél, forró lehelete hosszú zászlóként cibálta magával az Iszaptenger torkolatából felkapott agyagos port. A helyzeten csak rontott, hogy a sziklás vidékre egy órával ezelőtt leszállt a szürkület - a kanyargós utat kezdték elborítani a lila árnyak és félig betemette a kavargó, szilvakék homok.
Nem messze onnan, ahol az Asticles család sarja állt, fekete sziklák alkotta cakkos kőfal emelkedett. Több mérföld hosszúságban húzódott mindkét irányban, és olyan magas volt, hogy Agisnek megfájdult a nyaka, mire végre megpillantotta a sziporkázó csillagokat a fal pereme felett. Nagy megkönnyebbülésére a karavánút nem kapaszkodott fel a lankás hegyoldalon, hanem bekanyarodott a meredély közepét kettéhasító keskeny szurdokba.
Az ösvény közepén hatalmas sziklatömb hevert, ami az egész hegyszorost eltorlaszolta. Alakja leginkább egy üldögélő emberére emlékeztetett, bár még az Agis birtokát védelmező őrháznál is nagyobb lehetett. A magasban, a hold fátyolos korongja előtt jól láthatóan kirajzolódtak a monolit feje felett repdeső denevérek, a tömb egyik vállán pedig csapatnyi arany porsirály tollászkodott, bár ebből a távolságból, különösen a kavaró homok miatt, mindössze homályos alakoknak tűntek. A nemes két nagyobb hímet látott, akik éles csőrükkel egymást csipkedték.
Időközben a madarak csipkelődése valódi csatává fajult. A felbőszült madarak felcsapták a levegőbe és karommal meg csőrrel estek egymásnak. A nagyobb hím kihasználta termetéből adódó előnyét, és könyörtelenül hajszolta ellenfelét, míg az csapdába nem esett a nyugvóhelyük feletti kőszirt alatt.
Agisnek most már második alkalommal tűnt úgy, hogy a Monolit egyik szikladarabja megmoccan, és biztos volt benne, hogy az előbb sem a szeme csalta meg. A roppant tömb oldala mellől felemelkedett egy hatalmas kéz, és a sirályok felé kapott. Mindkét hímet a markába szorította, majd az árnyékokba burkolózott kőszirthez csapta őket. Visszhangzó csattanás hallatszott, amibe még a talaj is beleremegett és a szurdok tetejéről vízesésként zúdult le a homok. A madárraj többi tagja tébolyultan rikoltozva és csivitelve felszökött a levegőbe, és dühösen cikáztak a magasban; de mihelyst a roppant kéz dübörögve visszahullott a földre, a madarak is visszatértek a fészkükbe.
A nemes meg sem mozdult. Érezte, hogy alatta enyhén remeg a kank hátasát borító kitinpáncél. A rovar kétszer akkora volt, mint egy ember, hat lába akár egy-egy vaskos husáng, testét fekete kitin védte, zömök fején két szőrös antenna rezgett. Habár kidülledő szemeivel még a talajt is alig látta, Agist nem lepte meg hátasa riadalma. A jószág dobhártya-szerű fülmembránjai valószínűleg fájdalmasan belesajdultak a mennydörgő csattanásba, ami az előbb végzett a két sirállyal.
Agis megpaskolta a kank antennáját, és az állat sietve megindult előre.
- Az sem érdekel, ha az ott egy óriás - mondta, de egy pillanatra sem vette le barna szemét az előttük magasodó tömbről. - Túl kell jutnunk rajta.
Amint egyre közelebb értek, úgy vált egyre kivehetőbbé a roppant alak. Az óriásnak göröngyös, vaskos teste volt, kavicsszerűen érdes bőrén átütöttek csomós izmai, amelyek valóban egy sziklafal kiszögelléseire emlékeztettek. Fejét hosszú fonatokba csavart zsíros haj borította, mellkasán és hátán durva sörte sarjadt. Gigászi arcán érdekesen keveredtek az ember és a rágcsálófélék arcvonásai: csapott homloka volt, lecsüngő füle, hegyes csúcsban végződő orra alatt valóságos üregeknek tűntek orrlyukai. Szeme mélyen megbújt a homloka alatt. Habár úgy tűnt, mintha aludna, szemgolyója még így is szinte szétfeszítette szemhéját. Felsőajka alól tucatnyi cakkos metszőfog türemkedett ki, görbe állán mohaszerű szakáll lengedezett. Összességében véve Agis még életében nem látott ennél az óriásnál undorítóbb teremtményt.
Amikor az alakhoz ért, a nemes megállította a hátasát és leszállt róla. Az egész kanyon bűzlött a mosdatlan test szagától, és Agis majdnem rosszul lett, amikor megcsapta az óriás bűzös lehelete. A titán egyenesen az út közepén ücsörgött, roppant könyökét megtámasztotta a szurdok falán, és összeszorította a lábát.
Agis tölcsért formált a kezéből.
- Elállod az utat! - ordította.
Az óriás mindössze széllökés-erejű szusszanással válaszolt, ami meglobogtatta a nemes hosszú, fekete haját.
Agis előhúzta a fegyverét. Bámulatos kard volt, ősöreg, mint Tyr városa, gravírozott rézkosárral, a hosszú acélpengére pedig a fegyver történetét vésték. Előrelépett és gyengéden az útját eltorlaszoló roppant combhoz nyomta a kard pengéjét.
Az óriás torkából zengő morgás tört fel, aztán felemelte a kezét. Agis alig ugrott el onnan, a gigászi tenyér már le is csapott a combjára, pontosan oda, ahol az előbb megpiszkálta. A behemót megvakargatta a lábát, aztán visszaejtette a földre a kezét. Egyszer sem nyitotta ki a szemét.
Agis átlépte a kezet. Csak a tenyér akkora volt, mint egy nagyobb pajzs, ujjai pedig olyan hosszúak, mint Agis kardja. A nemes nagy levegőt vett, aztán a kard tompa részével, teljes erővel lesújtott a hüvelykujj egyik percére.
A kanyon falai között meglepett ordítás visszhangzott és a lény felkapta a kezét. Az óriás szeme felpattant. Barlangnyílás-méretű orrlyuka elé tolta az ujját, megszagolgatta, aztán végignyalta lepedőnyi nyelvével.
- Bocsáss meg, amiért megzavartalak! - ordította Agis, aki felkészült rá, hogy bármelyik pillanatban oldalra vesse magát. - De elállod az utamat. Nekem át kell itt jutnom.
Az óriás Agisre meredt. Két roppant szeme lentről két holdnak tűnt, a közepét ellepő feketeséget fehér kráterek tarkították.
- Fylo alusz - szólalt meg mennydörgő hangon. - Mennyé körbe. - Az óriás összekulcsolta a kezét a hasán és lehunyta a szemét.
- Ez nekem nem elég! - kurjantotta vissza Agis.
Fylo rá sem hederített. A következő pillanatban ütemes, dübörgő horkolás hangzott fel, ami majdnem beszakította Agis dobhártyáját és alapjaiban rázta meg a szurdok falát. A nemes rájött, hogy udvariaskodással itt nem jut semmire, ezért hüvelyébe csúsztatta a kardját és a kankhoz lépett.
Agis lehunyta a szemét, és elméje energiaközpontjára összpontosított, ahol az Ösvény három ereje - a spirituális, a mentális és a fizikai erő - gyülemlett fel testében. Tűzből szőtt, himbálózó kötelet képzelt maga elé, amely a torkát köti össze energiaközpontjával, szabad utat engedve lénye misztikus erejének.
Amikor az energia már a nyakában lüktetett, Agis kinyitotta a száját és azt kiáltotta:
- Mozdulj!
Ez az egyetlen szó egy villámcsapás erejével kapta telibe a szunyókáló Fylót, szerteszét szórta a vállán tollászkodó porsirályokat és fülsértő csattanásokkal végigvisszhangzott a kanyonban. A titáni lény úgy ült fel, mint aki karót nyelt, szeme a kanyont elborító árnyakba meredt, erőtlen állkapcsa szabályosan leesett a megdöbbenéstől és a félelemtől.
- Eltűnés! - ordította Agis parancsszavának fokozatosan halkuló visszhangjainak. - Fylo erős, mint szél!
- A szurdokban nincsen senki - kiáltott rá Agis, most már megszokott hangján. - Én itt vagyok.
Az óriás lenézett Agisre, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Büdös lehelete majdnem elsodorva a nemest.
- Fylo mond körbemegy - mordult fel. - Aludni kell.
Agis megcsóválta a fejét.
- Addig nem hunyod le a szemed, amíg át nem engedsz. Ha kell, egész éjjel nem hagylak aludni.
Az óriás bosszúsan elfintorodott.
- Fylo eltapos, mint medve.
Agis felhúzta a szemöldökét.
- Úgy érted, mint egy... Inkább hagyjuk. Sokkal egyszerűbb lenne, ha átengednél. Csak a lábadat kell felemelned, alatta már elfér a kankom.
Az óriás makacsul a fejét ingatta.
Agis az erszényéért nyúlt.
- Kétszeresét fizetem a szokásos sápnak.
- Sápnak? - visszhangozta Fylo. Zavartan vakargatta a szakállát: láthatóan nem ismerte a szót.
- Az összegnek, amiért hajlandó lennél átengedni - magyarázta Agis, és pénzérmét húzott elő az erszényéből. - Egy ezüst biztosan elegendő lesz. - A csillogó korongot a magasban tartva az óriáshoz sétált. - Tessék. Ez a tiéd.
Fylo leeresztette roppant mancsát, és a nemes belepottyantotta a pénzt. A fémkorong eltűnt az életvonal széles repedésében, és Agis már attól tartott, az óriás észre sem veszi. Fylo azonban szemmel láthatóan tudta, miképpen kell bánni az efféle apró holmikkal. Megnyalta az ujjbegyét, rányomta a pénzre és a szeme elé tartotta.
- Fylo elenged téged - ennyiért?
Agis nem tudta eldönteni, mire vélje az óriás hangsúlyát, de úgy tűnt, mintha a vesztegetési kísérlettel mélyen megsértette volna Fylót.
- Ha megbántottalak, elnézésedet kérem - mondta. - De az adott körülményeket tekintve ez olyan magától értetődőnek tűnt.
Az óriás ezen eltöprengett egy pillanatig, aztán mogorván összehúzta a szemöldökét.
- Kicsoda értet... érti... tűnik... - Képtelen volt helyesen felidézni a kifejezést, amit Agis használt, ezért másképpen próbálkozott: - Mi van?
Agis végigsimított hosszú haján, hogy ezzel is nyerjen egy kis időt. Ha a tompa agyú behemót még nem jött rá eddig, hogy ennél jobb helyet nem is találhatna az utazók megsarcolására, véletlenül sem szerette volna, ha éppen ő juttatja az eszébe.
- Azt akartam mondani, hogy ez nem tűnik valami kényelmes helynek - jegyezte meg. A háta mögött nyújtózó sivatag felé bökött. - Miért nem heveredsz le inkább ott... és hagysz engem átkelni a szurdokon?
- Fylo nem alusz - jelentette ki az óriás váratlan büszkeséggel a hangjában. Az ujjára tapadt pénzt az erszényébe dugta, amit körülbelül fél tucat birka cserzetlen irhájából fércelhetett össze, aztán lenézett a nemesre.
- Fylo őriz utat barátnak - mondta.
- Miféle barátnak? - kérdezte Agis.
Az óriás nem válaszolt rögtön; közelebb hajolt Agishez, és suttogni kezdett, szinte magának.
- Fekete haj, egyenes orr, szögletes áll... - Felsorolás közben az ujjain számolgatott, mintha számba venné az előtte álló alak jellegzetességeit. Amikor a pillantása a nemes homlokára vándorolt, elfintorodott. - Milyen szem színe?
- Mit érdekel az téged? - vágott vissza Agis, aki remélte, a halovány holdfényben nem látszik, hogy barna a szeme. Valaki nyilvánvalóan nagyon fontosnak tartotta, hogy Fylo felismerje őt - és Agis sejtette is, ki lehet ez az illető. - Mondd csak, ezt a barátodat véletlenül nem Tithiannak hívják?
- Nem! - felelte az óriás túlságosan is gyorsan. Pillantása vadul cikázott jobbra meg balra, és amennyire csipkés metszőfogai engedték, összeszorította a száját. - Barát nem hív Tithian.
Agis elmosolyodott az átlátszó hazugság hallatán, de nem azért, mert annyira mulattatta volna az óriás együgyűsége, hanem azért, mert ez a gyenge próbálkozás is megerősítette gyanúját, hogy jó nyomon jár. Hét nappal ezelőtt Neeva bukkant fel a birtokán egy csapat törpe társaságában, és azt követelték tőle, kerítse elő Tithiant, akinek felelnie kell a falujukban indított rabszolgavadászatért. A nemes képtelen volt teljesíteni a kérésüket, mivel a király még néhány nappal a támadás előtt rejtélyes módon eltűnt a városból.
Neeva és a törpék kijelentették, hogy majd ők felkutatják a királyt, de Agis ragaszkodott hozzá, hogy Tithiant kizárólag Tyr egyik polgára állíthatja bíróság elé. A király nagy népszerűségnek örvendett a városban, ezért Kled bármilyen büntetőhadjárata háborúhoz vezethetett volna. Keserves alkudozások árán végül sikerült egyezséget kötniük. Neeva Agis birtokán marad és ott várakozik; a nemes és tucatnyi Tyr-béli ügynök közben útnak indult felkutatni eltűnt uralkodójukat. Ha két hónap múlva sem térnek vissza a királlyal, a törpék kedvük szerint intézhetik az ügyet.
Eddig szerencsére úgy tűnt, hogy Agis tartani tudja a megbeszélt határidőt - feltéve, ha sikerül átjutnia ezen az óriáson. Visszasétált a hátasához, és egyelőre nem foglalkozott azzal a kérdéssel, vajon honnan tudta a zsákmánya, hogy Agis a nyomában van. Tithian óvatos ember volt, és kétségkívül egész kémhálózattal figyeltette, ki jár mögötte.
Fylónak csak ennyit mondott:
- Nem számít, ki a barátod. Elvetted a pénzemet, ezért most már kénytelen vagy átengedni.
Fylo meg sem moccant.
- Nem - mondta. - Te lenni Agis.
- És ezt miből gondolod? - kérdezte a nemes.
Az óriás arcán lassan szétáradt a ravaszkás mosoly.
- Mert úgy néz ki, mint ő.
- Legalább száz más ember hasonlít erre az Agisre - felelte a nemes, és rápaskolt a kank tapogatójára. Amikor az ideges hátas megindult előre, még hozzátette:
- Légy oly szíves felemelni a lábadat... vagy add vissza az ezüstömet.
Fylo megtapogatta az erszényt, amibe az előbb eltette a pénzt, aztán bosszús arcot vágott és tétován elfintorodott. Végül vállat vont, és felemelte a lábát; a talpát megvetette a szurdok falán.
Agis nógatására a kank megindult előre. A szíve úgy kalapált, mint egy szobrász vésője, szájában hirtelen poros íz áradt szét. Nehezen bírta megállni, hogy ne kapjon a vizestömlője után, de egyenesen előrenézett és átbújt Fylo térde alatt.
Abban a pillanatban, amikor kibukkant az óriás térde alól, a teremtmény levette a másik lábát a falról és eltorlaszolta előtte az utat.
- Fylo látni akar szemeket - mondta, és a nemes felé nyújtotta a kezét.
Agis már nyúlt volna a kardja markolata felé, de hamar rájött, hogy a fegyverrel legfeljebb az egyik hatalmas ujjat tudná összevagdosni. Inkább hagyta, hogy Fylo a markába fogja a testét. Az óriás meglepő gyengédséggel felemelte a levegőbe; a remegő kank egyelőre a két fatörzsnyi comb között maradt.
Két porsirály csapott le fentről, hogy megvizsgálják, mi lehet az, amit az óriás felszedett a földről. Ocsmány dögök voltak, fejüket rőt pikkelyek borították, kampós csőrükben tűhegyes fogak sorakoztak, karmaikat vastagon takarta a mocsok és a véres váladék. Amikor tépett szárnyaikon elvitorláztak Agis mellett, vörös szemük mohón megvillant és falánkul csattogtatták csőrüket.
- Tűnjetek el - suttogta a nemes. - Ma éjjel nem kaptok koncot.
Fylo fejmagasságig emelte foglyát, majd Athas két holdja felé fordította, hogy jobban megnézhesse a sápadt fényben. Tányérnyi szemét összehúzva próbált bekukucskálni Agis árnyékban maradt arcába. Agis lehunyta a szemét és elkezdte összegyűjteni szellemi energiáit az energiaközpontjába.
A szorítás erősödött; Agis egyre nehezebben kapott levegőt.
- Ha Fylo markol, fej szétloccsan, mint oroszláné - figyelmeztette az óriás. - Kinyit szem!
Agis nem engedelmeskedett. Helyette maga elé képzelte saját arcát, de nem barna szemekkel, hanem kékkel, és nem fekete hajjal, hanem sötétbarnával.
- Mutat Fylónak! - erősködött az óriás.
- Ha annyira akarod, hát tessék.
Amikor Agis felpillantott, egyenesen egy gigászi pupillába bámult. Megpróbálta fogva tartani a lény pillantását, de Fylo két szeme között túl nagy volt a távolság, ezért nem tudott egyszerre belenézni a két hatalmas szemgolyóba. Inkább a közelebbire összpontosított. Ezzel egyidőben felidézte az elméjében megformált képet, és az Ösvény erejét felhasználva megpróbálta elérni, hogy az óriás ezt a kitalált ábrázatot lássa az igazi arca helyett.
Fylo zavartan fintorogva bandzsított, és Agis tudta, hogy a csel nem úgy működik, ahogyan eltervezte. Nem hatolt mélyre az óriás agyában, mert ahhoz több időre lett volna szüksége, és ezalatt Fylo biztosan megtudná, milyen színű a szeme. Ehelyett a behemót elméjének a látásért felelős részével lépett kapcsolatba. Mivel azonban egyszerre kizárólag egy szemébe tudott belenézni, az óriás egyértelműen két különböző alakot látott.
Fylo elfordult, és csak az egyik szemével sandított foglyára. A következő pillanatban visszakapta a fejét és a másik szemével is szemügyre vette a nemest. Amikor azonban Agis könnyedén váltott, és tekintetét azonnal a másik szemébe fúrta, az óriás elkezdte kapkodni a fejét, hátha úgy is szemügyre tudja venni a foglyot, hogy nem kell a szemébe néznie. Mindhiába. Végül nyilvánvalóvá vált számára, mennyire reménytelen így a dolog, és ismét két szemmel méregette foglyát.
Aztán Agis legnagyobb meglepetésére Fylo arcán lassan szétáradt a vigyor.
- Fylo szeret játékokat - mondta, majd kicsit erősített a szorításán. - Fylo szerint emberke van barna szem.
Agisnek elszorult a torka, és ismét befelé figyelt: a mentális hasonmást egy falánk porsirály képével cserélte ki. Teste központjából zubogva tódult fel az energia, hogy életre keltse a teremtményt, és a következő pillanatban a madár már önálló életet élt. Küldönc volt, Agis gondolataiból fogant alkotás, mégis képes volt kiszabadulni a nemes fejéből, hogy végrehajtsa a rábízott feladatot.
- Biztos vagy te ebben? - kérdezte Agis, és az óriás pupillákat elborító feketeségbe bámult. - Az lesz a legjobb, ha közelebbről is megnézed.
Ezzel útjára engedte küldöncét és ráuszította Fylo elméjére. A madár villámsebesen kiröppent Agis szeméből, bele az óriáséba és eltűnt a pupilla mögött.
- Emmeg mi? - követelőzött Fylo.
Agis nem válaszolt; inkább arra összpontosított, amit az óriás elméjében felfedezett. Az egész terület szürke volt és ködös, a félig megformált gondolatok homokviharként kavarogtak mindenütt. A nemes előtt egyszer elsuhant az óriás ökle, az ujjak közül vér csorgott. Utána hatalmas száj képe derengett fel előtte, amiből két vadul kapálózó láb lógott kifelé, miközben a száj tulajdonosa a zsákmány többi részét ropogtatta. Agis az Ösvény mestere volt, ezért könnyedén rájött, mit jelentenek ezek a képek: az óriás éppen azon töpreng, hogyan végezhetne vele. Sürgősen meg kell oldania a helyzetet, mielőtt Fylónak kedve támadna a gyakorlatban is megvalósítani elképzeléseit.
Csipkézett szélű sziget úszott be a látómezejébe; olyan aprólékosan részletesnek és szilárdnak tűnt, hogy kizárólag emlékkép lehetett. A mélybe zuhanó, meredek sziklafal tetején hat emberarcú óriás állt. Sziklákat hajigáltak le a peremről és ordítoztak: „Menj törpékhez, ocsmányság” meg „Mennyé innen! Fylo elriaszt birka!”
Agis az elsuhanó sziget felé irányította a sirályát. Ha hatalmat szerez az emlékkép felett, talán felhasználhatja saját céljaira és pillanatokon belül ráveheti az óriást, hogy engedje el.
A kinti világban orrfacsaró, forró lehelet csapott Agis arcába.
- Visz vissza madár! - bömbölte az óriás, és olyan erővel szorította meg a nemest, hogy Agis attól tartott, mindjárt eltörik a bordája.
Fylo szavai meglepték. Gyakran használta az Ösvényt és gyakorlottan surrant ki meg be mások gondolatai között. Az óriás viszont érzékelte a behatolást, és ez azt jelentette, rendelkezik valamilyen ösztönös tehetséggel, mert ahhoz kétségtelenül túlságosan ostoba volt, hogy a szokott módon - kemény tanulás és gyakorlás árán - sajátítsa el a pszionika művészetét.
- Ha megölsz, a madár örökre a fejedben marad - próbálkozott a nemes, aki ezt a néhány szót is alig bírta kinyögni.
Fylo szorítása nem erősödött, de nem is gyengült.
- Abbahagy, és Fylo nem bánt. - Az óriás hangja egyszerre tűnt eltökéltnek és idegesnek.
- Addig nem, amíg el nem engedsz - mondta Agis határozottan.
Miközben beszélgettek, a nemes egyre közelebb irányította a madarát az óriás elméjében kibontakozó sziget felé.
Amint a sirály lába a hegycsúcs kövéhez ért, a sziklákat hajigáló behemótok azonnal odakapták a fejüket. Kőtömbök röppentek a betolakodó madár kopasz feje felé, és dübörgő kiáltás harsant: „Hess, csúnya madár!”
Agis ismét megcsapolta energiatartalékait, és a sirály mekillottá változott. A kődarabok már majdnem elérték a madarat, amikor az a százszorosára nőtt, tollas szárnya csontos páncéllá alakult, horgas csőre pedig hegyes fogakkal tömött, csapott ormánnyá. Az elhajított sziklák mennydörgő csattanással vágódtak az otromba gyík páncéljának, de ártalmatlanul pattantak le róla és eltűntek a szakadék pereme mögött.
A nemes az első pillanatokban attól tartott, hogy Fylo visszaszerezte az uralmat az elméje fölött, de hamar rájött, hogy ezek az óriások saját akaratukból cselekszenek. A hat szörnyeteg mögött, a sziklaperem mögül nagy, szőrtelen rágcsáló bukkant elő. A bestia zömök lábai kampós karmokban végződtek, hátát laza bőrredők és csontlemezek védték. Egyedül a feje nem tűnt különösebben veszedelmesnek, mert az arca Fylo kidülledő szemét és sarjadozó szakállát viselte.
A rágcsálóra emlékeztető lény nekirontott Agis mekillotjának, de két óriás elkapta a farkát és egy pillanatra megállásra késztette a rohamozó teremtményt. Az azonban kemény küzdelemmel mégis folytatta az útját, kampós karmai jól hallhatóan csikorogtak a szikláin.
Fylo nem jó társ! - gúnyolódott az egyik behemót, miközben megpróbálta visszacibálni a rágcsálót. - Arca van túl csúnya!
Agis kihasználta a pillanatnyi zavart, és megindult előre, tisztes távolságban a peremtől. Az a négy óriás, aki nem Fylóval szórakozott, most megindult felé. A nemes megállította küldöncét, aztán megvárta, míg azok odaérnek elé és csak utána csapott le rájuk. Egyiküket csőrszerű szájába kapta és a gyíkfej egyetlen rántásával eltörte a gerincét.
A támadás a többieket még csak le sem lassította. A maradék három óriás a gyík horpaszának feszült és a szakadék felé taszigálták. Közben egyfolytában ordítottak:
- Tűnnyé el, buta gyík!
A nemes megpróbált ellenállni: kiejtette teremtménye szájából a megnyomorított óriást és szilárdan megvetette roppant lábát a köveken. Minden létező erejét összeszedve nekifeszült a sziklának, de hiába. Az óriások lassan és könyörtelenül egyre közelebb szorították a meredély széléhez.
A sziklacsúcs túloldalán küzdő Fylo sem járt több szerencsével. A farkát markolászó óriások egyre messzebbre vonszolták, és közben kegyetlenül kacagtak:
- Fylo van túl buta társnak - van túl gyenge!
Amikor Agis mekillotja már csak méterekre volt a szikla peremétől, ismét maga elé idézte a sziklacsúcs képét, és elképzelte, hogy egy keskeny sziklagyűrű kivételével az egész talaj futóhomokká változik. Testét görcsbe rántotta a borzalmas energiaveszteség, majd a következő pillanatban porrá omlottak körülötte a kövek. Az emlék-óriások meglepetten felordítottak, és megpróbáltak kiugrálni a gödröt szegélyező gyűrűre. A mozgolódás csak felgyorsította a folyamatot, az előbb még szilárd talaj egyre kevésbé volt szilárd, és mindannyian derékig merültek a porba.
Bár a mekillot zömök lábait ugyanúgy elnyelte a por, mint ellenfeleit, Agis számított erre és azonnal alakot váltott. A félig porba merült teremtmény páncélja olajos pikkellyé alakult. Lassan szétfoszlottak robosztus körvonalai, és karcsú, szalagformájú alakká változott: ék alakú feje volt, kígyószerű hátán tüskés kitüremkedések sorakoztak.
Miközben Fylo az óriásokkal együtt még mélyebbre süllyedt a homokban, Agis angolnaszerű lénye elkúszott a peremig és még éppen időben tekeredett fel a kőgyűrűre ahhoz, hogy lássa ellenfelei fejét elmerüli az iszapban. A nemesből mély sóhajtás szakadt ki, mert biztos volt benne, ezúttal ő nyert. Rettenetesen kifáradt, de még maradt annyi ereje, hogy átvegye az uralmat a sziget fölött.
A kinti világban borzalmas mordulás rázta meg a kanyon falát, aztán Fylo szorítása gyengülni kezdett és Agis majdnem kicsúszott ellenfele markából. Még mielőtt lezuhant volna a magasból, a nemes gyorsan az óriás remegő ujjaiba kapaszkodott.
- Eressz el - mondta Agis, és az óriás véreres szemébe meredt. - Megszereztem az egyik emlékképedet. Most már csak idő kérdése, és az egész elmédet én irányítom. Nem kell mást tennem, csak a képedre formázom ezt a szigetet, aztán...
- Nem - sziszegte Fylo kimerültségtől reszkető ajkakkal.
- Nem győzhetsz le - közölte a nemes. - Ha elveszítesz egy küldöncöt, az majdnem olyan, mintha levágnák valamelyik végtagodat... csak ez esetben szellemi energia ömlik a sebből, nem pedig vér. Nem tudsz szembeszállni velem.
- Fylo nem veszít! - ordította az óriás.
Az óriás fejében felkavarodott és felhabzott az iszapteknő felszíne. Agis angolnája átcsusszant a sziklagyűrű peremén. Ez lett volna az első eset, hogy valamelyik ellenfele új mentális őrt teremt az első pusztulása után, bár attól tartott, Fylo pontosan ezt csinálja.
A nemes megpróbált erőt gyűjteni a védekezéshez, de érezte, hogy az előző kimerítő küzdelem után minden tartaléka lassan csorog kifelé szellemi központjából. Még mielőtt visszaváltoztathatta volna a tavat kővé, két hatalmas olló robbant elő az iszapból és rámarkolt az angolnára. Agis vonaglott és megpróbált kiszabadulni, de minél jobban kapálózott, annál szorosabban vájtak a testébe a fogazott csontdarabok. Végül felhagyott a harccal és tűrte, hogy az ollók a magasba emeljék.
Fylo újdonsült teremtménye lassan előkúszott az iszapból. Halványan egy gigászi dűnerákra emlékeztetett. Az ovális héjból azonban négy szemkocsány helyett Fylo feje meredt elő.
- Agis veszít - jelentette ki a rák, és fogói még szorosabban markolták az angolnát.
- Akkor mindketten veszítünk!
Agis oldalra kapott és fogai ellenfele nyakába vájtak. A fogazott ollók a testébe téptek, de ő már Fylo teremtményének a torkát marcangolta. Szájában szétáradt a vér íze, aztán fájdalom lobbant a testében. Sikolya fülsértő zajjal visszhangzott a fülében, majd mindent elnyelt a fehér izzás.
Beletelt néhány percbe, mire tudatosult benne, hogy nem halt meg. De még így is kába volt, émelygett és nem tudta, vajon ez már a valós világ-e, Fylo elméjén kívül. Egész testét izzó, szúró fájdalom gyötörte, gyomrában hányingert keltő ürességet érzett, mintha valamit kiszedtek volna belőle.
Amikor lassan ismét tudatára ébredt az őt körülvevő világnak, észrevette, hogy Fylo nyitott tenyerében hever. A nemes feltápászkodott és már majdnem futásnak eredt a várakozó kank felé - aztán tudatosult benne, hogy hátasa messze van tőle, lent, a mélyben. Az óriás hegyomlásnyi térdén pihentette a kezét. Agis az óriás arcába nézett, és látta, hogy a teremtmény elkínzott tekintete őt fürkészi.
- Fylo fáj - jegyezte meg az óriás.
- Agis is - ismerte el a nemes. - És ez így is lesz ez darabig. Beletelik néhány napba, mire kiheverjük veszteségeinket.
Fylo hangos nyögéssel nyugtázta a kellemetlen hírt.
- Akkor Agis minek támad? - kérdezte.
- Mert utol kell érnem a te Tithian barátodat.
- Nem Tit...
Agis egy kézmozdulattal elhallgattatta.
- Semmi értelme alakoskodnod - mondta. - Tudod, hogy Agis vagyok az Asticles-házból, én pedig tudom, ki bérelt fel, hogy végezz velem.
Az óriás ezen elmorfondírozott egy darabig, aztán közelebb emelte magához Agist.
- Rendben. De Tithian nem mond megöl Agis - felelte. - Csak megállít.
- És azt akarod, hogy ezt elhiggyem neked? - csattant fel a nemes gúnyosan, miközben az óriás hüvelykujjára támaszkodva támolyogva lábra állt. - A király ritkán riad vissza egy-egy gyilkosságtól.
- Fylo igaz mond - bizonygatta az óriás. - Tithian mond, megállít Agis barátot, de nem bánt. Védelmez.
- Mitől? - kérdezte Agis.
Fylo viselkedéséből ítélve valószínűnek tűnt, hogy igazat mond, de a nemes ettől még kevésbé értette a dolgot. Egyszer valóban megesett, hogy Tithian a befolyását felhasználva megmentette a barátja életét, amikor Agis fellázadt Tyr előző uralkodója ellen. De ez sok-sok évvel ezelőtt történt, mielőtt a nemesből a Tanácsnokok Ligájának a vezetője, azaz a király legerősebb politikai ellenfele vált volna.
Az óriás megforgatta a fejében Agis kérdését, aztán vállat vont.
- Fylo elfelejt, miért Tithian akar védelmez.
- Fylo nem is tudta, mert Tithian nem árulta el neki - közölte Agis. - Nem akar ő megvédelmezni engem. Egyszerűen nem szeretné, ha utolérném.
- Csak mert Tithian megy veszélyes hely - erősködött
Fylo.
Agisnek felszaladt a szemöldöke.
- Miféle veszélyes helyre?
- Balic városa - válaszolta az óriás. - Maradsz Fylóval, amíg visszajön?
- Tithian nem jön vissza - mondta Agis.
- Tithian ígér - mordult fel az óriás. Ujjai összeszorultak foglya körül. - És Fylo ígér, Agis marad itt.
- Az ígéreteket szerintem is illik betartani, de ne hidd, hogy Tithian hajlandó lenne ilyesmire - mondta Agis. - Bármit is ajánlott neked...
- Fylo nem eladó! - mennydörögte az óriás, és olyan erővel markolta meg Agist, hogy kiszorította a szuszt a nemesből. - Tithian barát!
A heves válasz elgondolkodtatta a nemest. Az óriás agyában tévelygő kegyetlen emlékképek alapján valószínűnek tűnt, hogy a visszataszító teremtmény magányos életet élt. Tithian, aki mesteri módon ki tudta használni mások érzelmeit, kétségtelenül ráérzett erre és cinikus módon barátságot kínált a társtalan óriásnak.
- Valaha én is úgy gondoltam, hogy Tithian a barátom - mondta Agis, miközben Fylo szorításában vergődve megpróbált levegőt venni. - De ez nem így van. Tithiannak nincsenek barátai.
- Én! - harsogta az óriás. - Fylo Tithian barátja!
Agis megcsóválta a fejét.
- Nem - mondta. - Fylo Tithian bábja. És miután megtetted, amit akart, soha többé nem törődik veled.
- Hazudó! - ordította az óriás. - Tithian visszajön hamar!
- Szerencsétlen Fylo. A magány teljesen elvakított - mondta a nemes. Aztán elakadt a lélegzete, amikor az óriás marka ismét összeszorult körülötte, de még hozzátette: - Be is tudom bizonyítani.
Fylo szorítása kissé megenyhült.
- Hogyan?
- Gyermekkorom óta ismerem Tithiant - felelte Agis. - Lépj át az elmémbe, és saját szemeddel győződhetsz meg róla.
- Nem - mondta az óriás. - Ez csapda, bántani Fylót.
- Egyikünknek sem lenne erőnk még egy gondolatpárbajhoz - jegyezte meg Agis a fejét csóválva. - Sőt, én sokkal nagyobb kockázatot vállalok, ha beengedlek az elmémbe. Ha csapdát sejtesz, bármikor visszavonulhatsz.
Beszéd közben egy hatalmas, üres teret képzelt maga elé, olyan nyílt terepet, ahol az óriás remélhetőleg nem tart majd orvtámadástól.
Fylo egy ideig némán méregette Agist, majd a következő pillanatban a nemes gondolatai között megjelent a küldönce. Lapos, korongszerű fejét zászlóként lobogtatta a szél, hosszú farka hegyes csúcsban végződött. Szája a lény altestén volt, felül pedig tucatnyi szem sorakozott egymás mellett.
A teremtmény ruganyos teste szárnyként csapkodott, aztán a levegőbe röppent és a hatalmas tér felett átrepülve leereszkedett Agis elméjében.
- Tithian hol? - követelőzött a lény.
Agis felidézte a király emlékképét. A macskakövek közül orrfacsaró szagú, barnás folyadék szivárgott elő. A pocsolya kezdte felölteni egy ember alakját, majd lassan felderengtek rajta Tithian beesett arcvonásai is. Az arc nem sokban különbözött az angolnától, amit Agis még az előző csatában teremtett: kiugró pofacsontja, vékony, horgas orra és kicsi, ráncos ajka volt. Szeme barna gyöngyként, gyanakvóan és fürkészően csillogott.
Mire az óriás különös küldönce szárnyait széttárva megindult az emlékkép felé, Tithian alakja hús-vér, sovány férfivá változott és felegyenesedett. Fylo röpte karnyújtásnyi távolságban megtorpant, és lassan körözni kezdett a király felett.
- Úgy néz ki, mint Tithian - mondta az óriás, és küldönce hegyes farka az emlékképre mutatott. - De talán hazud Fylónak.
- Nem - válaszolta a nemes. - Elengedem. Azt csinálsz vele, amit akarsz. Megvizsgálhatod, amilyen óvatosan csak szeretnéd, és magad győződhetsz meg arról, hogy én nem avatkozom közbe. - Amikor Fylo még most is csak szótlanul körözött tovább, Agis újabb érvvel próbálkozott: - Ha félsz attól, amit megtudhatsz, akkor Tithian nem is lehet igazán a barátod.
- Fylo nem fél. Gyerünk.
Agis kisebbfajta sólymot teremtett az alak egyik kezéből. Miután átköltöztette a madárba a tudatát, felrebbent és tisztes távolságban leszállt.
Fylo leereszkedett Tithianra és teljesen elnyelte. A küldönc teste lüktetni kezdett, vagyis az óriás elkezdte megvizsgálni az emlékképet, vajon Agis tényleg teljesen megszakította-e vele a kapcsolatot. Kis idő elteltével az óriás elégedettnek tűnt. Küldönce levált a király testéről és semmivé foszlott, az óriás tudata pedig eggyé olvadt Tithiannal.
Agis figyelő tekintete előtt a király változni kezdett, és gesztenyebarna, rövidre nyírt hajú fiatal fiú lett belőle, aki nem lehetett több hat vagy hét évesnél. Szögletes füle meredeken elállt a koponyájától és kisméretű feje miatt karvalyorra sokkal nagyobbnak tűnt. Egyik kezét úgy tartotta, mintha egy felnőtt kezét szorítaná.
- Ő itt Agis - szólalt meg egy férfi. Agis felismerte Tithian apjának a hangját. - Ti ketten barátok lesztek.
Az ifjú Tithian pillantása végigfutott egy láthatatlan valamin, mintha egy babát szemrevételezne, majd gúnyosan így szólt:
- Atyám, ha nem vagy képes megvenni nekem a legjobb barátot, akkor nem is kell.
Az emlékkép tíz évet öregedett. Tithian immáron igazi fiatalember volt, aki mintha örökké mogorván húzta volna össze komor szemöldökét. Haját hosszú, fonott copfban viselte. Az a szürke köntös volt rajta, amit mind neki, mind Agisnek viselnie kellett, amikor novíciusként tanulták az Ösvény titkait az akadémián. A Tithian pillantásából áradó kimerültség és kín arról árulkodott, hogy aznap különösen kemény edzésük volt a mesterükkel.
- Nem is fogtam fel, mi történt, Agis - mondta. - Amikor már nem bírtam elviselni a fájdalmat, arra gondoltam, bezzeg neked milyen jól megy. És erre minden fájdalom eltűnt. Esküszöm, nem is sejtettem, hogy átruháztam rád!
A kép ismét öregedett valamennyit, de most csak néhány évet. Tithian piros köpönyege arról árulkodott, hogy már a tanulmányai felénél járt. Kezében tüskés fáró-ágat szorongatott, a beavatás egyik jelképét, amivel azt bizonyította, hogy sikeresen átjutott egy fontos próbán.
- Te vagy a legjobb barátom, Agis. Természetesen átruháztam rád a fájdalmam egy részét - mondta. - Ez egyébként sem csalás. Végül is nem buktunk le, nem igaz?
Az emlékkép egyre idősebbé vált, arcán gyorsuló iramban hagytak lenyomatot elsuhanó, fiatal évei. Az egyik pillanatban a királyi templomosok fekete talárját viselte és azt bizonygatta, hogy semmi köze a testvére halálához. Kicsivel később már a főtemplomosok aranyhímzéses köpönyege volt rajta, így érkezett látogatóba Agis birtokára, a barátság álcája mögé bújva - és elkobozta a nemes legerősebb rabszolgáit. Később aztán árnyalatnyi pironkodás nélkül, készségesen beismerte, hogy Agis leghűségesebb szolgájával kémkedett a nemes után.
A következő pillanatban Fylo eleresztette Tithiant, és új alakot formázott magának, amely ezúttal saját magára hasonlított.
- Nem! - ordította, és hatalmas öklével lesújtott gyűlölete tárgyára. - Tithian hazug!
Az ütés a földre lökte a király képmását. Az óriás taposni és rugdosni kezdte - szemmel láthatóan teljesen el akarta pusztítani az emléket.
- Várj! - kiáltott rá Agis a madár csőrén keresztül. - Arra még szükségem van!
Sólyomként gyorsan visszaröppent Tithian testére és összeolvadt az emlékmással. Hagyta, hogy a király teste pocsolyává olvadva visszacsorogjon a kövek közötti hasadékokba, majd új alakot formázott magának, ez alkalommal saját hasonmását.
- Most már hiszel nekem, Fylo?
Az óriás nem válaszolt. Küldönce hátat fordított a nemesnek és elindult a kihalt téren. Minden lépéssel egyre áttetszőbbé vált, majd végül teljesen eltűnt.
Agisnek alig maradt ideje visszatérni a valódi világba - a következő pillanatban érezte, hogy a hatalmas kéz a kank hátára ülteti.
- Megy! - bömbölte az óriás, és feltápászkodott, hogy a nemes elférjen mellette. - Hagy békén Fylo!
Agis előre indította hátasát. Amikor biztonságos távolba ért az óriástól, megállt és visszafordult.
- Ne légy ilyen ostoba, Fylo! - kurjantotta vissza. - Tithian becsapott, de neked jó szíved van. Egy napon úgyis találsz magadnak egy igazi barátot!
- Nem - felelte az óriás. Csúnya arcára mutatott. - Fylo félvér. Ronda apja törzsének, buta anyja törzsének.
- Lehet, hogy nem vagy szép, de azt nem állítanám, hogy buta lennél - mondta Tithian. - Rájöttél, hogy Tithiannal melléfogtál. Ez igen okos dolog volt.
Az óriás mintha jobb kedvre derült volna. Elgondolkodó kifejezés ült ki az arcára, aztán alaposan szemügyre vette a nemest.
- Talán Fylo és Agis lehet barát?
- Talán... de ahhoz több időt kellene együtt töltenünk - mondta a nemes engedékenyen. - Most azonban el kell csípnem Tithiant - még mielőtt mást is bántana.
Fylo elmosolyodott, aztán lehajolt és a kank elé tartotta nyitott tenyerét.
- Fylo vinni téged - közölte. - Kapjuk el Tithiant együtt.
Második fejezet:
A PATRÍCIUSOK TANÁCSA
Tithian a Fehér Palota előcsarnokában állt és a nyitott ablakban szemlélődve a Balic kikötőjében horgonyzó hajókat számolta. A kikötő a város peremén terült el, ahonnan az öböl felett lengedező ezüstös porfátyol egészen a dokkokat körülvevő fogadókig elsodródott. Tyr királyának azonban nem okozott különösebb nehézséget a feladat, hiszen a kavargó ködből úgy meredtek elő az árbocok, mint egy felperzselt erdő facsonkjai.
- Miért érdekel ennyire Andropinis király armadája? - kérdezte kísérője, a balici templomosok krémszín tógáját viselő fiatalember. Dölyfösen felszegte az állát, rendkívül magasan hordta az orrát és rövidre vágott haja fehér volt, mint a köpönyege. - Figyelembe véve, hogy Tyr milyen messze van az Iszap-tengertől, felesleges a flottánk miatt aggódnod.
- Nem érdekel túlságosan a hajóhad - hazudta Tithian, miközben magában tovább számolta az árbocokat. - Csak meglepett, hogy ennyire zsúfolt a kikötő. Mennyi bárkának parancsol a királyod?
- Ezt nem szokásunk az idegenek orrára kötni - válaszolta a templomos, és megmarkolta Tithian karját. - És azt sem szeretjük, ha a hajóinkat számolgatják.
Tithian kitépte a kezét a fiatalember markából.
- A városomban megkorbácsoltatnálak a tiszteletlenségedért!
A templomost láthatóan hidegen hagyta a fenyegetés.
- Ez nem a te városod és nem te vagy Balic királya - közölte. - Most pedig fordulj el az ablaktól.
- Szívesen... ha Andropinis király hajlandó lesz fogadni végre - vágott vissza Tithian, és megpróbált úrrá lenni indulatain. - Ha még egyszer megérintesz, megöllek... és biztosíthatlak róla, hogy Andropinisnak sem lesz ellene kifogása. - Kezét a vállán lógó iszákba csúsztatta.
A templomos két testőre, a két elpuhult félóriás, akiknek a feje majdnem a mennyezetet verte, most megmozdult. Fából faragott lándzsáik hegyét Tithian mellkasa felé szegezték. Bőrpáncélt viseltek, csapott vállukról fehér köpönyeg lógott, lefittyedő ajkuk jól mutatta lomha felfogásukat. Tithian megvetően végigmérte őket, aztán visszafordult kísérőjéhez.
- Add át ezt az uradnak - mondta. Az iszákból egy nyolcágú csillaggal díszített apró rézmedált húzott elő. Kalak pecsétje volt, Tyr egykori máguskirályáé, akinek jelenleg Tithian bitorolta a trónját. - Közöld vele, hogy beleuntam a várakozásba.
Ezzel sem tett különösebb hatást a templomosra.
- Tolmácsolom az üzenetet... de azt fogod kívánni, bár ne tettem volna.
Ezzel sarkon fordult és távozott. A félóriások maradtak.
- Nagy hiba volt, Tyr királya - mondta az egyik szörnyeteg. - Ő Maurus volt, őfelsége kamarása.
Tithian fanyar mosolyt villantott az őr felé.
- Szerintem pedig éppen Maurus követett el hibát.
A király tekintete visszatért az árbocokhoz. A kavargó porfátyol ellenére úgy tűnt, hogy a kikötő szokatlanul zsúfolt: egyetlen dokk sem állt üresen, sőt, még a nyílt tengeren is horgonyoztak hajók, több tucatnyi. Céljai eléréshez neki mindössze néhány bárkára lenne szüksége az öbölben összegyűlt armadából.
Miután meggyőződött róla, hogy akad elegendő hajó és ember, amiből kérhet magának, pillantása végigsiklott Balic többi részén is. A zömök épületeket fehér márvánnyal burkolták, az utakat hófehér mészkőlapokkal fedték le, és ettől mintha az egész város gyöngyházfényű derengésben úszott volna. A Fehér Palota megerősített tömbjét a Kereskedőnegyed oszlopcsarnokos piacai vették körül - az épületek meglepően nagyok voltak, szabályos körvonalaik pedig meghökkentően kecsesek. A kalmárnegyed mögött az elf piac ütött-kopott raktárai álltak, aztán az aréna, a mesteremberek műhelyei és a lakosság nagy részének otthont adó zsúfolt lakóházak következtek. Balic összességében véve virágzó, kellemes nagyvárosnak tűnt, ahol Tithian maga is szívesen uralkodott volna.
Egy napon ez akár be is következhet, kuncogott magában.
Maurus még mindig nem tért vissza, ezért gondolatban visszatért ahhoz a férfihoz, aki az ő nyomait követte a sivatagban. Tithian akkor szerzett róla tudomást, amikor a kéme, egy elf sivatagi száguldó jelentette, hogy valaki - akire ráillett Agis, a tyri nemes leírása - kérdezősködött utána valamelyik oázisban. Habár az elf elfogadható summáért hajlandó lett volna végezni a nemessel, a királyt elfogták a kétségek. Bárki a nyomába eredhetett volna, de Agis volt az egyetlen, akit nem volt képes megöletni.
Tithian nem igazán tudott mit kezdeni gyengeségével. Számtalan érvet felsorakoztatott döntése mellett: kezdetben azt mondogatta magának, ostobaság lenne végezni egy ilyen értékes államférfival. Amikor ez nem tűnt elég meggyőző indoknak, emlékeztette magát arra, hogy Agis mindent tud a mezőgazdaságról, amit csak tudni lehet, és ennek köszönhetően nem akadt más város Athas világán, ahol ennyire termékenyek lettek volna a földek. Máskor azzal győzködte magát, hogy a nemes halála komoly lázongásokhoz vezetne, vagy talált még tucatnyi hasonló érvet arra, miért nem bántja Agist.
Azonban tisztában volt vele, hogy hazudik saját magának. Agis száz meg száz különböző esetben lázította fel ellene a Tanácsnokok Ligáját, kezdve azzal, hogy a szegények ingyen ihattak a városi kutakból, egészen addig, míg a nemesi birtokokat jótékony célokkal működtetett ültetvényekké alakította. Az efféle arcátlansággal mások az életükkel fizettek volna, de Tithian az utolsó pillanatban mindig visszariadt attól, hogy megölesse régi barátját.
És most sem volt képes rászánni magát, pedig Agis nemkívánatos felbukkanása élete legfontosabb vállalkozását veszélyeztette. Amikor Fylo teherhordónak jelentkezett nála, inkább ráuszította Agisre - de a félkegyelmű óriásnak külön a lelkére kötötte, hogy a nemest nem megölni, hanem csak feltartóztatni kell.
Remélhetőleg soha nem fogja megbánni ezt a döntését. Agis számtalan alkalommal bebizonyította, hogy legalább olyan találékony tud lenni, mint amennyire határozott, és talán még egy óriás sem képes sokáig feltartani.
Ez esetben nem is olyan nagy baj, ha Fylo az utasításokkal ellentétben végez a nemessel. Legalább nem Tithian lelkén szárad barátja halála.
Ezt a gondolatot szinte azonnal elhessegette. A király egyetlen barátja nem ilyen véget érdemel. Agis nem volt mindig a politikai ellenlábasa, sőt, akadt idő, amikor ő volt az egyetlen, aki kiállt Tithian mellett. Ha meg kell halnia, hát haljon meg királya saját kezétől, gondolta Tithian.
Agis megérdemel ennyit.
A csarnokban a kamarás buzgón kopogó léptei visszhangoztak, és Tithian azonnal megfeledkezett barátjáról. Amikor visszafordult az ablaktól, az önelégülten vigyorgó Maurusszal találta magát szemben.
- Andropinis király ilyenkor a Patríciusok Tanácsában tartózkodik - közölte a kamarás, és rosszindulatú szikra csillant a szemében. - Arra kér, keresd fel ott.
Maurus az őrök társaságában végigvezette Tithiant egy folyosón, ahol régen halott államférfiak életnagyságú szobrai meredtek rájuk, majd egy tágas udvaron átvágva beléptek a márványlapokkal burkolt gyülekezőcsarnokba. A szabályos kocka alakú épület díszes párkányzatát bordázott oszlopok tartották. Tithian szó nélkül elindult felfelé a lépcsősoron, de mielőtt beléphetett volna az ajtón, a kamarás megelőzte és elállta az útját.
- Ha megengeded, majd én vigyázok a holmidra - mondta. Vigyázva, nehogy megérintse vendégét, a batyura mutatott.
Tithian széthúzta a zsák száját és megmutatta a belsejét.
- Mint magad is láthatod, üres - közölte. - Aggodalomra semmi ok.
Maurus nem mozdult.
- Attól tartok, mégis ragaszkodnom kell hozzá - felelte. - A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak, nem igaz?
- Való igaz - mondta Tithian beletörődve.
Vonakodva leakasztotta a válláról a zsákot. Maurus nem alaptalanul gyanakodott, hiszen ebben a mágikus batyuban a világ összes holmija elfért volna, pedig állandóan üresnek látszott. Mielőtt elhagyta Tyrt, bőségesen csomagolt élelmet, vizet, pénzt és egyéb dolgokat, amire utazás közben szüksége lehetett. Köztük természetesen fegyverek is akadtak, nem is egy, de Tithian nem ezért nem akarta kiadni a batyut a kezéből. Lapult benne még valami, ami talán segíthet meggyőzni Balic uralkodóját, és a megfelelő időzítés kedvéért szerette volna magánál tartani.
Átnyújtotta a zsákot a kamarásnak, és magában némán elátkozta elővigyázatossága és buzgósága miatt.
- Most már bemehetek?
Maurus a vállára akasztotta a batyut, majd egy intéssel betessékelte vendégét az ajtón. Tithian egy kisebbfajta előszobába lépett, ahol egy félóriás őr strázsált a szemközti kétszárnyú ajtó előtt. Tisztelgett a kamarásnak, majd kinyitotta az ajtót és félreállt.
Tithian belépett a következő terembe. A levegő forrón, nyirkosan cirógatta bőrét, illatszerrel locsolt testek szaga terjengett mindenfelé. Saruja halkan csosszant a kőlapokon, de ezt leszámítva olyan mély volt a csend, hogy először azt hitte, üres helyiségbe lépett.
De mihelyst a szeme hozzászokott a fullasztó homályhoz, rá kellett jönnie, hogy tévedett. A hatalmas termet mindkét oldalon márvány padsorok szegélyezték, amelyeket néhol a mennyezetet tartó, két sorba rendezett márványoszlopok törtek meg. A padokon több százan várakoztak türelmesen, férfiak és nők vegyesen, ezüsttel és arannyal szegett fehér tógákban. Számos faj képviseltette itt magát: emberek, mulok, törpék, félelfek, sőt, még egy tarek is akadt közöttük. Mindannyian tökéletes csendben ültek, szoborszerű mozdulatlanságban, hogy még a selyemruhák suhogása se zavarja meg a hátborzongató némaságot.
A terem túlsó végén, egy rózsaszín jáde-emelvényen áttetsző alabástromból faragott, üres trónszék állt. A lélegzetelállító bútordarab hátulját kékes árnyalatú holdkövek díszítették, a karfát tömör kalcedonból, a lábakat átlátszó citritkristályokból készítették. Úgy tűnt, mintha a trónszék a terem keskeny ablakain beáradó összes fényt magába szívná és tompa, fehéres izzással világítaná be a termet.
Tithian megállt egy nagyjából vele egykorú, őszülő halántékú patrícius mellett. A nő csúcsos füle és hegyes ívbe futó szemöldöke alapján félelf lehetett, de fajtársaival ellentétben kifejezetten kövérkés és matrónaszerű jelenségnek tűnt. Mellette, egy szappanfa háncsaiból font lapos kosárban hat aranypénz hevert. A nő nem fordult meg, nem nézett Tithianra.
- Balicban nem szokás köszönteni az idegeneket? - kérdezte Tithian. Hangja gongszóként visszhangzott végig a néma termen.
- Lady Canace nem hall téged - mondta a közeledő Maurus. - Ami azt illeti, nem is lát.
Tyr királya megkerülte a nőt. Aszott szemhéját visszataszító, vörhenyes égésnyomok csúfították el, és Tithiannak az az érzése támadt, hogy a nőnek nincsen szeme.
Maurus megállt Tithian mellett, aztán megérintette a nő ajkát. A nő rémülten összerezzent, de hagyta, hogy a férfi kinyissa a száját. A nyelve helyén kiégetett csonk éktelenkedett.
- Andropinis király nagyra értékeli a patríciusok véleményét - közölte Maurus színtelenül. - Viszont határozottan nem szeretné, ha az itt megvitatott ügyekről bárki tudomást szerezne a Fehér Palota falain kívül.
- Bölcs előrelátás - jegyezte meg Tithian. - Milyen kár, hogy a kamarásával nem ennyire elővigyázatos.
Maurus becsukta Canace úrhölgy száját, és visszavágásra készen megpördült, de a trón felől felcsendülő megjegyzés elhallgattatta.
- Ne bőszítsd fel a kamarásomat - mondta a maró hang. - Vedd úgy, mintha engem bőszítenél fel.
Tithian a trón felé pillantott. Az emelvény előtt hatalmas férfi állt. Magasabb volt, mint egy elf és izmos, akár egy mul. A fején csillogó ezüstkorona alatt szénfekete haj fonatok göndörödtek. Keskeny arca volt és olyan hosszú orra, hogy akár csőrnek is beillett volna, fekete, tojásszerűen elnyújtott orrlyukakkal. Amikor cserepes ajkát hátrahúzta, láthatóvá váltak gladiátorstílusban kihegyezett fogai. A patríciusokkal ellentétben ő nem tógát viselt, hanem ujjatlan, fehér selyemből készített tunikát, ezüstszín nadrágot és puha bőrcsizmát.
- Andropinis király - mondta Tithian. Nem hajtott fejet, és hangja is közömbös maradt, sem ámulat, sem félelem nem csendült belőle.
Andropinis szó nélkül hátat fordított neki és elindult a trónus felé. Amikor felsétált a lépcsőn, Tithiannak azonnal feltűnt, hogy Balic királya nem egészen ember. Tunikája alatt is jól látszottak a gerince mentén végigfutó hegyes kitüremkedések, karját pedig apró pikkelyek borították.
Andropinis helyet foglalt a trónszékében, majd körülnézett a teremben. Megérkeztünk, tanácsnokaim - közölte az Ösvény segítségével az összes jelenlevővel.
A patríciusok felálltak. Mindegyikük egy fonott kosárkát szorongatott a kezében. Tithian megvárta, míg ismét elcsendesedik a terem, aztán biccentett a kamarásnak.
- Jelents be - mondta.
Maurus a trón felé intett.
- Szerintem jelentsd be magadat - közölte. - Te akartad ezt a kihallgatást, nem én.
Tithian a trónus lábához sétált. Andropinis fehér szeme hideg volt és szúrós, akár a szilánkká töredezett jég. Balic uralkodója nem szólt semmit. A máguskirály valóságos embertoronynak tűnt Kalakhoz képest, aki szánalmas emberi roncs volt. Úgy festett, mint aki képes kettéharapni egy embert vagy letépni egy félóriás fejét. De Tithian tisztában volt vele, hogy a látszat néha csal. Nem egyszer tanúja volt annak, hogy Kalak, aki legalább olyan törékenynek és erőtlennek látszott, mint egy százéves öregasszony, futó pillantásával rabszolgákat ölt meg vagy egyetlen csuklómozdulattal törte ki egy mul nyakát.
Első Tithian, Tyr királya áll előtted.
Tithian szinte észre sem vette, hogy a király megmozdult, és Andropinis máris ott magasodott előtte.
- A patríciusaimat nem érdekli, ki vagy te - jegyezte meg a király csendesen, és megmarkolta az alacsonyabb uralkodó vállát. Ujjai karomként vájtak Tithian húsába, szájából égett parafa szaga áradt. - Ha volnál szíves a saját nyelveddel beszélni.
- Ha ez a kívánságod... - felelte Tithian. Határozott, magabiztos mozdulattal felemelte a kezét, és lelökte a király mancsát a válláról. - És kérlek, ne feledkezz meg róla, hogy Tyr uralkodójával beszélsz.
- Lehet, hogy megölted Kalakot, de nem vagy király - felelte Andropinis. Lassú léptekkel körbesétálta Tithiant és tetőtől talpig végigmérte. - Fogalmad sincsen róla, mit jelent királynak lenni.
- Éppen eleget tudtam róla ahhoz, hogy csatát nyerjek Uriki Hamanu ellen - válaszolta Tithian. Összességében véve azt a háborút ugyan Rikus nyerte meg, de Tithian már olyan régóta a sajátjának tekintette azt a győzelmet, hogy erről az apróságról meg is feledkezett. - És sikerült elnyernem Borysnak, Athas Sárkányának a kegyét.
Andropinis megtorpant, és Tithianhoz hajolt.
- Okosabban tennéd, ha nem harsognád tele a palotámat a Sárkány ősi, titkos nevével - sziszegte fenyegetően a fülébe.
- Nem állt szándékomban, mint arról te is meggyőződhetsz... ha rátérünk látogatásom céljára - válaszolta Tithian.
Andropinis bólintott, aztán a padsorok felé lépett, ahol a nemesek még mindig állva várakoztak.
- Megbeszéljük, miközben a patríciusok átnyújtják nekem az ajándékaikat.
Tithian követte Andropinist a padsorok közé. Maurus nagy fateknőt emelt fel a trónszék mögül, és egy lépéssel lemaradva csatlakozott a két királyhoz. Az első patrícius előtt rögtön meg is torpantak. Az aszott öregember kosarában néhány rubinkő csillogott.
Andropinis kiválasztotta a legnagyobb ékkövet és a fény felé tartotta.
- Mi dolgod van Balicban, trónbitorló? - kérdezte anélkül, hogy vendégére pillantott volna.
Tithian nem kertelt és nem alakoskodott.
- Szükségem van kétezer katonára és néhány hajóra, amivel átkelhetek az Iszap-tengeren.
Andropinis felhúzta a szemöldökét, aztán felmarkolta az összes rubint és a kamarás kezében tartott teknőbe szórta.
- Miből gondolod, hogy tőlem mindezt megkaphatod?
Tithian a Maurus vállán lógó batyu felé intett.
- Ha megengeded...
Andropinis egy pillanatnyi habozás után biccentett.
- Ha fegyvert merészelnél rántani...
- Nem vagyok ilyen ostoba - mondta Tithian. Leemelte a batyut Maurus válláról és egy kézzel belenyúlt. Lehunyta a szemét és felidézte az egyik arannyal megrakott zsák képét, amit még Tyrben rejtett el a batyuban. Amikor kristálytisztán látta maga előtt a képet, kinyitotta a kezét. A következő pillanatban durva posztót markolt. Nyögve előhúzta az aranypénzekkel tömött súlyos zsákot, amely majdnem akkora volt, mint a batyu maga. A Maurus kezében tartott teknőbe lökte, aztán széthúzta a tetejét, közszemlére téve a sárgásan csillogó pénzkupacot.
Andropinis hidegen meredt az érmékre.
- És azt hiszed, ezzel megvásárolhatod a segítségemet?
- Nem a segítségedet akarom megvenni - válaszolta Tithian. - Hanem az embereidet meg a hajóidat. - Amikor látta, hogy Balic királya változatlanul kőmerev arccal bámulja, még hozzátette: - Az összeg második felét akkor fizetem ki, ha visszaértem... és kárpótollak az esetleges veszteségekért is.
- Mi a helyzet az eddig elszenvedett veszteségeimmel? - csattant fel Andropinis.
- Miféle veszteségekkel?
- Öt évvel ezelőtt Tyr nem fizette ki az adóját a Sárkánynak, ezért kénytelen voltam még ezer rabszolgával hódolni neki - mondta Andropinis. - Nem tudtam befejezni a termőföldek köré tervezett nagy falat. Talán te is hallottál róla, mi történt ezután.
- A Nagy Mészárlás? - kérdezte Tithian, akinek eszébe jutott az a kurta háború, amikor az óriások egy kisebb sereggel lerohanták a Balic-félszigetet.
- A mészárlásban elveszítettem a seregeim felét és a földek negyede elpusztult - közölte Andropinis, és hátat fordított Tithiannak. A következő patríciushoz, egy asszonyhoz lépett, szemügyre vette a kosár tartalmát, majd biccentett Maurusnak. - Kétlem, hogy lenne annyi aranyad a varázstarsolyodban, hogy kárpótolni tudj mindezért - tette hozzá vendégére pillantva.
- Még mindig építhetsz egy másik falat - vágott vissza Tithian. - De nekem szükségem van a flottádra. A Sárkány nevében követelem tőled.
- Azt hiszed, megijeszthetsz a nevével? Pusztán ezért végeznem kellene veled - sziszegte Andropinis. Egyik kezével megragadta Tithian torkát. - Talán meg is teszem.
- Nem hazudok - mondta Tithian. - Erre magad is rájössz, ha megmutatom a foglyaimat.
Tyr királya ismét a batyujába nyúlt, és felidézte magában egy vaslánc képét. Amikor a markában érezte a fém hidegét, kihúzta a kezét a zsákból, a lánccal együtt, amelynek mind a két végéhez egy-egy vasketrecet erősítették. A ketrecekben két testetlen fej hevert. Amikor kibukkantak a fényre, kurta pillantást vetettek Tithianra, aztán azonnal Andropinisra néztek.
- Öld meg, hatalmas király! - szisszent fel az egyik fej. Aszott arcát hamuszín bőr borította, beesett vonásai voltak, ajka repedezett, akár egy bőrszíj. - Vágd el Tithian torkát és lökd ide nekem!
- Nem, én akarom a torkát! - mordult fel a másik rab. Ez a fej puffadt volt és dagadt, behízott szeme keskeny réssé szűkült, szájában szürke, töredezett fogak korhadoztak. Társához hasonlóan ő kontyban viselte a haját, nyakcsonkjaikat vastag, fekete fonállal varrták össze. Villás nyelvével végignyalta a rácsot, aztán folytatta: - Hagyd életben a gyáva férget! Látni akarom a rettegést a szemében, miközben kiszívom belőle az erőt!
Andropinis kivette Tithian kezéből a ketrecet, és mellesleg elengedte a király torkát.
- Wyan és Sacha! - mondta. - Borys azt mesélte, megszabadult tőletek.
- Rajaat mágiáját nem olyan könnyű megtörni - köpte Sacha, a felpuffadt fej. - Hasítsd már fel az imposztor ereit, Albeorn! Hetek óta éheztet minket.
- Albeorn? - kérdezte Tithian.
- Dunswich-i Albeorn, az Elfek Pusztítója, Rajaat Nyolcadik Bajnoka - horkantotta Wyan. - Aki elárulta mesterét... aki miatt megépült a Hajdanvoltak Tornya.
Tithian tudta, hogy Wyan arra a borzalmas, fajirtó háborúra utalt, amelyet egy Rajaat nevű ősi varázsló robbantott ki évezredekkel ezelőtt. A háborúnak több mint ezer évvel ezelőtt vége szakadt, amikor Rajaat választott bajnokai - Sacha és Wyan kivételével - mesterük ellen fordultak. Miután térde kényszerítették urukat, a lázadók Rajaat leghatalmasabb varázseszközét felhasználva egyik társukból, az Ebéből származó Borysból megteremtették a Sárkányt, majd mindegyikük választott magának egy várost Athason, ahol halhatatlan máguskirályként uralkodott tovább.
Andropinis még mindig a ketrecet méregette.
- Ez a kettő lenne a bizonyítéka annak, hogy a kegyeibe fogadott a Sárkány? - kérdezte.
Tithian bólintott.
- Amikor azt mondta, hogy megszabadult tőlük, arra gondolt, hogy rám bízta őket - felelte. - Akaratuk ellenére ugyan, de ők a tanítómestereim, és egy napon én is mesteremet szolgálhatom majd, mint máguskirály.
Balic uralkodója meglepettnek tűnt.
- Igaz ez? - kérdezte szemöldökét ráncolva.
- Természetesen nem - horkantotta Wyan. - Hazudik.
- Öld meg! - sziszegte Sacha.
Andropinis a galéria egyik kőpadjához csapta a két ketrecet. Tithiannak még a füle is belesajdult a csarnokban végigvisszhangzó iszonyatos csattanásba. A fejek a vasrácsoknak vágódtak, aztán visszapattantak és mozdulatlanul, kábán a ketrec padlójára zuhantak. Amikor Balic uralkodója Tithian kezébe nyomta a láncot, a király észrevette, hogy mindkét ketrec sarka behorpadt.
- Egyelőre elfogadom ezt a két förtelmet bizonyítékként, és elhiszem, hogy a Sárkány nem akart megölni téged - mondta Andropinis. - Eltüntetheted őket előlem - és elárulhatod, miért van szükséged a flottámra.
Tithian visszatuszkolta az ájult fejeket a zsákba, és csak annyit mondott:
- Ez kizárólag rám és Borysra tartozik.
- Akkor hagyd itt az aranyat és távozz. A kihallgatásnak ezennel vége - mondta Andropinis, és folytatta a patríciusok ajándékainak szemrevételezését. - A kamarásom elkísér a város kapujáig.
Maurus gúnyos mosollyal Tithian felé fordult és udvariasan az ajtó felé intett.
Tithian rá se hederített.
- Mi lesz a hajóimmal?
- Neked nincsenek hajóid.
- A Sárkány nevében kértem tőled szívességet! - csattant fel Tithian.
- Ez az egyetlen oka, amiért életben hagytalak, trónbitorló - válaszolta Andropinis. A soron következő törpe patrícius kosarából kiemelt egy gyapjúdarabot, majd az Ösvény segítségével megkérdezte: Mit jelentsen ez, Lord Rolt?
A Rolt Ház száz juhot kínál fel, hogy legyen mivel etetni őfelsége hadseregét - érkezett a válasz.
Andropinis elfintorodott, megragadta a törpe vastag csuklóját és könnyedén elroppantotta. Lord Rolt torkából torz üvöltés szakadt fel és a törpe összecsuklott. Ha a király nem ragadja meg a törött karját, a padlóra zuhant volna.
A törpének még a fájdalom ellenére is sikerült válaszolnia:
A Rolt Ház ezer juhot ajánl fel neked, hatalmas király.
Andropinis elmosolyodott és eleresztette a patríciust, aki a padlóra rogyott. Még visszanézett a törpére, nem hagyva kétséget Tithianban, hogy a jelenet kizárólag neki szólt, majd folytatta az útját.
Tithian a burkolt fenyegetéssel mit sem törődve tovább erősködött.
- Ha megtagadod a kérésemet, azzal Boryst tagadod meg.
- Az lehet. De nem fogom útnak indítani a flottámat - a te kedvedért nem és biztosan nem most.
- Hanem mikor? - kérdezte Tithian.
Andropinis vállat vont.
- Talán a következő hónapban, talán csak évek múlva - mondta. - Ha véget ér az óriás törzsek közötti háborúskodás.
- Mely törzsek háborúznak egymással? - kérdezte Tithian.
- Kérdésedből világosan kitetszik tudatlanságod. Nem is lennél alkalmas a hajóim irányítására - mordult fel gúnyosan Balic uralkodója.
- Biztosan ki tudnánk kerülni őket, és semmi baja nem esne a hajóidnak - válaszolta Tithian.
- Engem nem a hajóim érdekelnek! - csattant fel Andropinis. - Én a városomat akarom megvédeni. Ha az óriások megpillantják a hajóimat a torkolatban, azt hiszik majd, hogy szövetkeztem az ellenségeikkel. Felvonulnak Balic városa ellen, én pedig belekeveredek egy olyan háborúba, amihez semmi közöm.
- Nem hittem volna, hogy egy máguskirály megriad néhány félbolond óriástól - vágott vissza Tithian.
- Csak az ostobák becsülik le az óriásokat - felelte Andropinis. Megtorpant Lady Canace, a kövérkés félelf asszony mellett, akivel Tithian az előbb hiába próbált beszélni. Szemrevételezte a kosár tartalmát, csettintett a nyelvével, aztán a kézfejével arcon csapta a nőt. A félelf asszony a padlóra zuhant, az ajándékba hozott hat aranypénz szétgurult a kövön.
Miközben Maurus felszedegette a pénzeket, Andropinis folytatta a sétáját.
- Még ha Borys személyesen jönne követelőzni, akkor sem bíznám a hajóimat egy ilyen idiótára - mondta a király.
- Nem vagyok idióta. - Tithian hangja nyugodt maradt.
- Ha azt hiszed, hogy a Sárkány máguskirályt csinálhat belőled, idióta vagy - jegyezte meg Andropinis. Hosszú gyémánt nyakéket emelt ki egy törpe patrícius tömpe ujjai közül.
- Én azonban úgy gondolom, képes felruházni a szükséges hatalommal... miután átadtam neki a Sötét Lencsét - válaszolta Tithian.
A Sötét Lencse egy ősrégi varázstárgy volt, amellyel Rajaat lázadó bajnokai bebörtönözték urukat és Sárkánnyá változtatták társukat, Boryst. Nem sokkal ezután két törpe ellopta a lencsét a Hajdanvoltak Tornyából, és azóta sem akadt rá senki.
Andropinis visszaejtette a nyakláncot a kosárba, aztán összehúzott szemmel Tithianra pillantott.
- Feltételezem, hogy sikerült rájönnöd, hol rejtőzik a lencse és a Sárkány téged küldött el érte - jegyezte meg.
- Igen - válaszolta Tithian. Korábban azt remélte, hogy nem kell ilyen sokat elárulnia Andropinisnek, de tisztában volt vele, hogy a máguskirály kizárólag a legfontosabb esetekben hajlandó kockára tenni a hajóhadát. - Borys azt mondta, segíteni fogsz nekem és kaphatok tőled hajót meg embereket.
Balic uralkodója egy pillanatig szótlanul méregette vendégét.
- Ha valóban a Sárkány kért meg, hogy próbáld meg felkutatni a Lencsét, áruld el, hol találom - mondta végül. - Szeretném tudni, hol kell keresnem, ha esetleg elbuknál.
Tithian savanyúan Andropinisre mosolygott.
- Valóban ezt akarod?
A Sárkány figyelmeztette, hogy senkinek nem árulhatja el a Sötét Lencse rejtekhelyét, mert a néhai tolvajok hatalmas erejű varázslatot bocsátottak rá, amely lehetetlenné teszi, hogy akár Borys, akár a máguskirályok rátaláljanak.
Andropinis tömpe, éles fogait kivillantva viszonozta vendége mosolyát.
- Talán tényleg a Sárkány küldött - mondta. - Több száz évbe került, mire megértette a lencsét védő varázslat természetét. A segítsége nélkül egy emberöltő nem lett volna elegendő ahhoz, hogy megtudd, amit most tudsz.
- Borys figyelmeztetett, hogy a lencsét bűbáj védi - erősítette meg Tithian. - Ha jól értettem, a varázslat legalább annyira elválaszthatatlan a tudástól, mint bélféreg a rabszolgától. A két dolog együtt jár.
Andropinis biccentett.
- Még mielőtt rájöttünk volna, milyen hatalmas bűbáj ez, legalább száz ügynökömnek folyt ki a fülén keresztül az agya, amikor megpróbálták elmondani, mit tudtak meg róla.
Tithian nyelt egyet, és hirtelen nagyon boldog volt, amiért ilyen hűségesen betartotta az utasításokat. Borys figyelmeztette, hogy az életét kockáztatja, ha elárulja a lencse rejtekhelyét, de a hátborzongató részletekről nem tett említést. Leküzdötte borzongását, és ismét megpróbált a megbeszélésre összpontosítani.
- Vagyis megkaphatom a flottádat?
- Kapsz tőlem embereket és hajót - felelte Andropinis. - De ne merészelj visszatérni Balicba, különben azt kívánod, bárcsak végeztem volna veled itt és most. Nem az én városom fogja megszenvedni azt, amikor Borys elpusztítja a lencsét.
- Értettem.
Andropinis a kamarásra pillantott és biccentett.
Maurus Tithianhoz lépett.
- Egy őr majd elkísér a vendégházba. Miután végeztem a szükséges előkészületekkel, küldetek érted. - Amikor Tithian meg sem moccant, a kamarás a kijárat felé intett. - Arra.
Tithian rá se hederített. Le sem vette a tekintetét Andropinisről.
- Igen? - kérdezte Balic ura. - Van még valami?
Tithian megvető mosollyal a kamarásra pillantott.
- Az lenne a legjobb, ha a mai beszélgetésünk a legnagyobb titokban maradna, Andropinis király - mondta. - A feladatom éppen elég nehéz a Titkos Szövetség közbeavatkozása nélkül is.
- Maurus hűséges - válaszolta a máguskirály.
- Hozzád talán - mondta Tithian. - De velem szemben fikarcnyi tiszteletet sem tanúsított, és én utazok az óriások földjére... ahol nem okozna különösebb nehézséget megszervezni egy rajtaütést. Borys nevében azt kell kérnem tőled, hogy némítsd el szolgádat.
Andropinis fejcsóválva hallgatta Tithian merész szavait.
- Talán mégis lehet belőled máguskirály, Tithian - mondta. Intett a kamarásnak, hogy lépjen közelebb.
Maurus elejtette a fa kincsestálat, megfordult és menekülni próbált.
- Kérlek, királyom!
Andropinis elrobogott Tithian mellett, és roppant kezével megragadta a kamarás vállát. Ujjai hegyéből hosszú karmok sarjadtak, aztán az Ösvény segítségével a Patríciusok Tanácsához fordult.
Köszöntsétek kamarásomat, az ifjú Maurust - jelentette be -, mert ezennel a patríciusi címmel ruházom fel!
A palota falai szinte beleremegtek a dübörgő tapsviharba.
Harmadik fejezet: