HASÍTOTT SZIKLA

Sadira úgy érezte, már soha nem állnak meg. Minden lélegzetvétellel perzselő fájdalom áradt szét a testében, minden lépés megtétele után úgy érezte, szétrobban a feje. A lábát szaggató fájdalmat már órák óta nem érezte, és nem is nagyon tudta, érzéketlenné váló lába hogyan képes megtartani a testét, hogy tudja előrevinni a sziklás terepen.

- Fuss! - kiáltotta Grissi, aki minden erőfeszítés nélkül ügetett a varázslónő mellett. - Már nincs messze.

Sadira, ha lett volna ereje hozzá, megüti az elf nőt. Grissi már négy napja ezzel biztatta - négy napja, amióta a törzs útnak indult a sivatagban. Az elfek nem törődtek velük, nem lassítottak le miattuk, magukra hagyták őket, boldoguljanak, ahogy tudnak. Grissi persze bírta volna az iramot, de inkább Sadira mellett maradt.

- Ne... - lihegte Sadira. - Ezt... már túl... sokszor... hallottam...

Nem ismert rá a saját hangjára. A torka úgy bedagadt a szomjúságtól, hogy már levegőt is alig kapott.

- Pedig ez az igazság. - Grissi a látóhatárra mutatott. - Nem látod őket?

Sadira felemelte a fejét a narancsvörös homokról, és előrenézett. Az árnyéka úgy mozgott Grissié mellett, akár az oázisok tavában a kígyótestű halak. Az alkony bíborszínű árnyalatai előkúsztak a sziklák közül és szétterültek a síkságon, amelynek egyhangúságát csak az a néhány kardhosszú fűszál törte meg, amelyet az erre elhaladó kankok nem legeltek le. A horizonton különös, pókhálószerűen egymásba bonyolódó, violaszínű fényvonalak borultak egy szelíd, kupolaszerű halomra. Sadira nyomát sem látta a Napfutárok törzsének.

- Már csak néhány perc, és pihenhetsz - győzködte Grissi.

- Ha kibírom addig a dombig... - krákogott Sadira. - Ha nem... esek össze...

Alig lehetett érteni a szavait. Grissi levette a válláról a lapos vizestömlőt, kinyitotta, és a félelf felé nyújtotta.

- Igyál - mondta. - Nehogy összezáruljon a torkod.

Sadira dühös pillantást vetett az elf nőre, de végül elfogadta a tömlőt, és a nyílására tapasztotta a száját. Nem emelte fel a fejét, egyre csak a földet figyelte, nehogy megbotoljon valamiben, és közben felfelé emelte a tömlő alját. Az orrán keresztül szívta be a levegőt. A meleg, állott víz lecsorgott a torkán. Nem lassított le, futás közben szívta ki az utolsó értékes cseppeket.

Amikor a tömlő kiürült, visszaadta Grissinek.

- Egy órával ezelőtt azt mondtad, nincs több vizünk - mondta. A szavait most már tisztán lehetett érteni.

- Csak akkor idd meg az utolsó korty vizedet, ha már látod a helyet, ahol megtöltheted a tömlődet - felelte az elf. A vállára kanyarította az üres tömlőt.

Sadira a látóhatár sötét vonalára nézett, és... Nem volt biztos benne, de mintha fákat, sok száz fát látott volna egymás mellett.

- Hála a szeleknek! - sóhajtotta. - Egy oázis...

- Nem egyszerű oázis. Ez a Hasított Szikla. - Grissi előremutatott a furcsa halomra. - Látod?

Sadira a távoli fákra meredt.

- Nem - vallotta be. - Mit kellene látnom?

- Egy széthasadt sziklát - magyarázta Grissi. - Sosem értem, a városiak hogyan képesek életben maradni, amikor félig-meddig vakok.

Sadira úgy tett, mintha nem hallotta volna az utolsó megjegyzést. Újra érezte a lábát. Megfeledkezve a hátában vonagló fájdalomkígyóról, felgyorsított. Az erőfeszítéstől lüktetni kezdett a halántéka - mintha valaki kalapáccsal püfölte volna a fejét -, de nem lassított.

Nem sokkal később meglátta az elfek táborát. A harcosok a domb tetején, fekete csoportokban gyűltek össze, a vacsorájukat készítették. A gyermekek már korábban kicsapták legelni a kankokat, és most megpróbálták összeterelni a csordát, hogy éjszakára felhajtsák a dombtetőre.

- Ma gyorsabb voltam, mint máskor - állapította meg Sadira. - Eddig, mire a táborhelyre értem, már a fél társaság aludt.

Grissi a fejét rázta.

- Semmivel sem vagy gyorsabb, mint eddig - hűtötte le. - Ma nem tettünk meg akkora utat, mint máskor.

A két nő eljutott a domb tövébe. Ahogy felkapaszkodtak az emelkedőn, át kellett küzdeniük magukat a tövises bozóttal és húsos, sárga gombákkal benőtt vízmosásokon. Az árkokat mintha valami értelmes faj ásta volna ki: ugyanolyan mélyek és szélesek voltak, és úgy helyezkedtek el egymás alatt és fölött, mint a céltáblákon a körök. A mélyedéseket itt-ott keskeny csatorna kötötte össze, így a domb felülről nézve úgy festhetett, mintha háló borult volna rá.

Amikor a két nő átmászott az utolsó árkon, Grissi elindult a dombtető felé, ahol egy hengerszerű, fekete gránitmonolit emelkedett ki a talajból. A szikla körülbelül Sadira melléig ért, és olyan széles volt, mint egy nagyobb társzekér. A közepén egyenetlen, két lépés hosszú repedés futott végig. A nyílás olyan széles volt, hogy egy gyermek kényelmesen elfért volna benne. A mélyéről vékony, zümmögő hang hallatszott, amit rendszeres időközönként recsegő gurgulázás és vízcsobogás szakított félbe.

Rhayn, Huyar, Magnus és még néhányan az elf harcosok közül a monolit tetején álltak, és a repedést vizsgálgatták. A szemüket a nyílás fölött keresztbetett lándzsa nyelére erősített, a mélybe leeresztett kötélre meresztették. Grissi felkapaszkodott a monolitra, majd felsegítette Sadirát.

- Adjatok innom valamit! - lihegett a varázslónő. Előredőlt, kezét a térdére szorította, és megpróbált normális ritmusban lélegezni.

A varázslónő meglepetésére éppen Huyar volt az, aki feléje nyújtott egy lapos vizestömlőt. Sadira gyanakvó pillantást vetett az elfre. Amikor Huyar őszinte tekintettel nézett vissza rá, megvonta a vállát és felemelte a tömlőt, hogy a szájába öntse a vizet. Egy korty - a meleg, megbüdösödött folyadék végigcsorgott a torkán a tömlő kiürült. Sadira visszadobta Huyarnak.

- Nincs kedvem tréfálkozni! - morogta mérgesen. A nővérére nézett. - Adnál egy kis vizet?

- Annyi vizünk volt, amennyit Huyar adott - mondta Rhayn. - De ha vársz egy kicsit, a gyerekek mindjárt felküldenek valamennyit.

Sadira leült a langyos kőre. Túl fáradt volt ahhoz, hogy állva várja meg a vizet. Huyar átlépett a repedés fölött és leguggolt mellé.

- Meglepetést okoztál - mondta. - Nem hittem volna, hogy egészen idáig kibírod.

- Háát... sokszor már én sem - felelte Sadira. Meglepte, hogy az elf ilyen elismerő hangon szól hozzá. - Ha csak magamért kellett volna futnom, és nem egész Tyrért, talán nem is sikerül...

- Milyen nemes beszéd! - Huyar hangjában világosan fel lehetett ismerni a gúnyt. - Ezek szerint rajtad kívül a városod minden lakójának örömet szerez, hogy az apám állapota nem javul.

- Nekem nem szerez örömet Faenaeyon betegsége - ellenkezett Sadira. Észrevette, Rhayn figyelmesen hallgatja a beszélgetést.

- Ej, ne add az ártatlant! Valid csak be: kapóra jött neked a dolog. Csak így juthattál el ide, a Hasított Sziklához.

- Hová akarsz kilyukadni, Huyar? - kérdezte Sadira.

- Oda, hogy holnap reggel magadra maradsz. Egyedül kell megtalálnod a tornyodat - mondta a harcos. - Éppen ezért arra kérlek, ha módodban áll segíteni a törzsfőnökünkön, akkor tedd meg. Semmi okod megtagadni a segítséget...

- Egy azért mégis lenne - lépett hozzájuk Rhayn. - Abban a pillanatban, amikor Faenaeyon magához tér, követelni fogod Gaefal gyilkosának megbüntetését.

- Talán tévedtem, amikor azt mondtam, hogy Sadirának köze van a dologhoz. - Huyar rámosolyogott a félelfre. - Ha segítesz, akkor köszönetet kell mondanom neked. Nem foglak gyilkossággal vádolni.

Sadira határozottan megrázta a fejét. Undorítónak találta, hogy az elf a politikai előny megszerzése érdekében hajlandó lemondani öccse gyilkosának megbüntetéséről.

- Nézzük csak, jól értettem-e - mondta. - Ha Faenaeyon meggyógyul, a halála után te leszel a törzs vezére. Így van? Ha viszont Faenaeyon állapota nem változik, Rhayn lesz a törzsfőnök, mert most éppen ő az ideiglenes vezér.

- Ennek a dolognak semmi köze sincs...

- Ne tagadd! Beszéljünk nyíltan. Ha segítek, ha meggyógyítom Faenaeyont, békében eleresztesz, és nem vádolsz meg Gaefal meggyilkolásával... Jól értettem?

- Ha segítenél Faenaeyonon, akkor a tetteiddel bebizonyítanád, hogy jóindulattal vagy a törzsünk iránt. - Huyar figyelmes, de kissé riadt arccal nézett a varázslónőre.

- Sajnálom, de egyszer már ígértél valamit, és nem tartottad meg a szavadat. Egyedül Rhaynnak köszönhetem, hogy eljutottam ide. Nem tudom, a történtek után hogyan bízhatnék meg benned.

- Különben is, nálam van Sadira obszidiánja - tette hozzá Rhayn.

Azon a napon, amikor Rhayn vezérré választatta magát, a Napfutárok összetalálkoztak egy karavánnal. Rhayn üzletet kötött: két kankot elcserélt néhány alaktalan obszidiánrönkre. Sadira nem tudta, hogy az árnyak elfogadják-e majd ezeket ajándékba, de ez volt a legtöbb, amit adhatott nekik.

Huyar összehúzott szemmel nézett a varázslónőre.

- Ha azt hiszed, hogy célba értél, nagyot tévedsz - morogta ingerülten. - A Hajdanvoltak Tornya még mindig messze van, és...

A harcos mondatát éles sikoly szakította félbe. A hang a repedésből érkezett. Sadira talpra szökkent, és az elfekkel együtt a nyíláshoz ugrott. Lenézett a sötétségbe.

- Segítség! - visított odalent egy gyerek. - Ezek a...

A hang elcsuklott, és nem szólalt meg ismét. Lentről csak az a zümmögés, az a gurgulázás szűrődött fel, amit Sadira már korábban is hallott.

- A szelek nevére, mi baj? - bömbölte Magnus.

Nem kapott választ. Katza (a karját még mindig felkötve hordta, de más baja nem volt) előrébb lépett,

- Cyne odalent van! - mondta. - Most mit csináljunk?

Sadira már levette a zsákját Grissi válláról. Előkotort egy maréknyi fárótövist, és jókora négyszöget formázva, a repedés köré rakta. Az alakzat közepén a kötelet tartó lándzsa volt.

- Magnus, tartsd meg a kötelet! A lándzsa a gyerekeket elbírta, de egy felnőttet nem fog megtartani.

- Keresztül tudsz jutni a repedésen? - kérdezte Katza.

Sadira bólintott. Nekilátott, hogy összegyűjtse a varázslathoz szükséges energiát. Ahhoz képes, hogy a domboldalon milyen sok fa nőtt, az életerőáramlás meglepően gyenge volt. Ennek ellenére, mire Magnus a derekára erősítette a kötelet, a varázslónő is felkészült. Intett a többieknek, álljanak hátrébb, majd végrehajtotta a varázslatot.

A tövisekből kirakott négyszög belsejében a szikla folyékonnyá vált, és mintha örvénylene, lassan körbeforgott. A forgás egyre gyorsabb lett, az anyagtömeg fokozatosan ködpárává változott. Amikor az átalakulás befejeződött, nyoma sem maradt a sziklának - a helyén, a négyszögön belül csupán egy sűrű, éjszínű felhő lebegett.

Sadira megfogta a kötelet, átvetette a hóna alatt és a combja köré tekerte. Aztán belelépett a ködbe, és lassan csúszni kezdett lefelé.

- Csak akkor gyertek utánam, ha megrántom a kötelet!

Tíz-tizenkét lábnyi ereszkedés után kijutott a fekete felhőből. Egy meghökkentően tágas, gőzzel teli barlang mennyezetén találta magát. A kötél vége halványpirosan ragyogó felhőkbe veszett, amelyeken túl semmi sem volt, csak a sötétség.

A varázslónő szorosabbra fogta a combja körül a kötelet, lefékezte a csúszást és fülelni kezdett. Csak azt a gurgulázással és csobogással meg-megszakított zümmögést hallotta, amit már a felszínen is észrevett.

Felnézett. A homorú mennyezetet porózus, horzskőre hasonlító fehér szikla alkotta. Az tisztán látszott, hogy a boltívnek látszó felületet nem mesterségesen alakították ki - ilyen finoman ívelő vonalakat csak a természet képes létrehozni. A felületen parányi, rózsaszínes pöttyök ragyogtak, amelyek közül néhány időnként lehullott a sötétségbe.

Sadira úgy döntött, az lesz a legokosabb, ha kikémleli, hová jut, ha folytatja az ereszkedést. A zsákjába nyúlt, elővett egy kis fagolyót. Tenyerét a mennyezet felé fordította, hogy energiát gyűjtsön a fényvarázslathoz, de nem érezte a csiklandást, amit a testébe áramló életerő szokott okozni. A keze fölött élénkebben világítottak a pasztellárnyalatú pöttyök. Koncentrált - a színek megsötétedtek, a pici pontok megduzzadtak, de még mindig nem hatolt belé az energia. Mély lélegzetet vett, és zavartan, nem kevés félelemmel ökölbe zárta a kezét. A jelek szerint a mennyezet szívta magába a külvilágból összegyűjtött erőt.

Hogy lehet ez? Még sosem hallott kőről, ami így viselkedett volna.

A varázslónő visszatette a fagolyót a zsákjába, és ereszkedni kezdett a pirosas köd felé. Ahogy egyre lejjebb csúszott a kötélen, a zümmögés és a gurgulázás mind erősebb, mind fenyegetőbb lett. A furcsa zajoktól végül már a vízcsobogást sem lehetett hallani.

Kicsivel később megpillantotta a barlang padlóját. Közvetlenül alatta egy széles, vörösen izzó kristály meredezett.

A képződmény legalább olyan magas volt, mint Sadira. A felületére vastag ásványréteg tapadt.

A különös zümmögés forrása a kristály belsejében volt. A hangot néhány másodpercenként megszakította az ásványréteg alól a levegőbe szökkenő gőztömeg gurgulázása. Az elflátását használó élénkvörösnek látta a kiáramló felhőket.

Sadira leereszkedett a kristály mellett álló porózus kődarab tetejére. Miután lefejtette magáról a kötelet, megadta a jelzést a többieknek, hogy követhetik. Maga sem tudta miért, de úgy érezte, jobban teszi, ha előhúzza a Meredydtől kapott tőrt. Eltávolodott a kötéltől.

Furcsán vaknak érezte magát. A saját testét és a padlót tisztán ki tudta venni, de a barlang olyan tágas, olyan öblös volt, hogy a falait - elflátás ide vagy oda - nem láthatta. Még sosem tapasztalt hasonlót; most érezte át először, milyen dolog egyedül egy sötét helyen lenni.

A fejére apró, meleg vízcsöpp hullott, a homlokára csorgott. Letörölte, majd lenyalta az ujja végéről. Legalább olyan meleg volt, mint a teste, de tisztának, frissnek érződött.

Másodjára Huyar ereszkedett le. A harcost Grissi, Katza, és még tíz elf követte. Katza kivételével - nála csak egy tőr volt - valamennyien magukkal hozták íjukat és csontkardjukat.

- Hol van Rhayn? - kérdezte Sadira.

- Ilyen esetekben a vezérnek a törzzsel kell maradnia - magyarázta Grissi.

- Most bennem kell megbíznod - kacsintott Huyar vigyorogva. Oldalra fordult, intett a harcosoknak. - Szóródjunk szét, és nézzünk körül egy kicsit!

A következő pillanatban Katza váratlanul felkiáltott:

- Ide! Nyomok!

Sadira és a többiek elindultak a hang irányába. Lefutottak a rövid, szelíd lejtőn, és csakhamar meglátták Katzát. A nő a hatalmas csarnok szélénél térdelt. A homorú mennyezetről pirosasan csillámló vízerekben csorgott le a falakon lecsapódott gőz. A cseppek egy keskeny, feketés patakmederben gyűltek össze, amely - Sadira gyorsan körülnézett - övként fogta körbe a barlang peremét.

A patak túlsó oldalán egy folyosó bejárata sötétlett. A nyílás olyan szűk és alacsony volt, hogy talán még egy törpe is csak lehajtott fővel fért volna keresztül rajta.

- Mit találtál? - kérdezte Huyar.

Katza az ép kezével néhány sárrögre mutatott.

- Valaki kijött abból az alagútból - magyarázta. - Kijött, aztán visszament.

- Milyen fajhoz tartozhat? Hány társa lehet? - kérdezte Sadira.

Grissi is megvizsgálta a sárvonalat.

- Emberek... Több ember. - Megcsóválta a fejét. - Azt nem lehet megmondani, hányan voltak.

- Nem a gyerekek?

- Nem. Túl nagyok a nyomok.

- Lehet, hogy Nibenayből jöttek? - kérdezte a varázslónő. Elképzelhetőnek tartotta, hogy Dhojakt rájött, hová igyekszik, és egy rövidebb úton elküldte a pribékjeit ebbe az oázisba.

- Lehetséges - mondta Huyar komoran. - Menjünk, nézzük meg!

Keresztülgázolt a patakon, és bepréselte magát az alagútba. Az elfek követték. Sadira, miután néhány korty langyos vízzel enyhítette a szomját, utánuk ment.

Keresztülbújtak a szűk és alacsony folyosón. Egy tágas barlangba értek, amelynek a közepén megdöbbentően mély, de keskeny repedés húzódott. A szakadék fölött furcsa, természetes képződménynek látszó híd ívelt át. A mélyből gurgulázó gőztömegek törtek elő.

A hídra érve Sadira csodálkozva megállt. A barlang egyik végéből hűs, csípős szellő érkezett, amely magával hozta a föld alatti járatok dohos szagát és a friss víz illatát. A másik oldalról valami zúgás hallatszott, ami leginkább a vízesések morajára emlékeztetett. Sadira nem tudta megállapítani, hogy a zuhatag táplálja, vagy éppen ellenkezőleg: elvezeti a szakadék mélyében rohanó patak vizét.

A híd túlsó oldalán az ösvény balra fordult, majd egy keskeny párkányon futott tovább. Az egyik oldalán a mély szakadék húzódott, a másikon falba vájt ajtónyílások sorakoztak egymás mellett. Mindegyik alacsony volt; aki állva keresztülfért rajtuk, az még a melléig sem érhetett Sadirának.

A varázslónő, ahogy elhaladt a nyílások előtt, sorra mindegyikbe belesett. A bejáratok mögött húsz lépés hosszú folyosókat látott. A legtöbb üres volt, némelyik valami tágas terembe vezetett, amelyekben oszlopok sorakoztak. Egyik-másik helyiség mennyezete boltíves volt, az egyik sötét folyosó végén pedig egy árkádsor látszott.

A legelöl haladó Huyar négykézlábra ereszkedett és bevezette a harcosait az egyik mellékfolyosóba. Ahogy az elfek egyenként utánamásztak, majdnem mindegyikük felkiáltott. A riadt hangokat megkönnyebbült sóhajok követték, de a neszekből ítélve valami arra ösztönözte a sokat próbált harcosokat, hogy minél gyorsabban továbbhaladjanak.

Amikor Sadirára került a sor, ő is megtudta, mi döbbentette meg társait. A mellékjárat falait kriptáknak tűnő, gyermekmagas mélyedések szegélyezték. Mindegyik fülkét valami furcsa, áttetsző fedlappal látták el. A csontsima anyag nem lehetett üveg, ahhoz túl homályos volt. A fedőlapok mögött apró testek álltak.

Sadira az első pillanatban azt hitte, rátaláltak az elveszett elf gyermekekre, ám amikor jobban szemügyre vette az egyiket, megnyugodott. Az alak nem gyermek volt, hanem felnőtt férfi. A bőre barna, akár az agyag, a haját egészen rövidre nyírták, az arca szögletes volt. Egyszerű, ujjatlan zekét viselt, a feje búbját kerek, fedőre emlékeztető föveg takarta. Sadira előtt hideg, kékes árnyalatban jelent meg - ebből arra lehetett következtetni, hogy már nem él.

- Mi lehet ez? - kérdezte Grissi, aki alig néhány lépésnyivel Sadira előtt mászott. - Talán valami törpe?

- Nem. Úgy hallottam, a törpék egykoron szőrösek voltak. Meg izmosak. Szakállt viseltek és hosszú hajat. - Sadira két, oldalt a szeméhez tette a kezeit, a tenyere élét a fedlaphoz szorította, és tágra nyitott szemmel az apró férfira meredt.

- Szerintem inkább úgy néz ki, mint egy... félszerzet!

- Félszerzetek? Idekint, a sivatagban? - csodálkozott Grissi. - Lehetetlen. A félszerzetek hegylakó vadak.

A kicsi férfi szemhéja felemelkedett, a sötét pupillák Sadira irányába fordultak. A varázslónő hátrarántotta a fejét. A félelem jeges ujjakkal zongorázott végig a gerincén.

- Megmozdult! - kiáltotta riadtan. - Tűnjünk el innen!

Vagy tucatnyi kripta előtt kellett elmásznia, mire egy keresztfolyosóban utolérte az elfeket. Ez a járat elég magas volt ahhoz, hogy felállhasson, ám a társainak még mindig mélyen előre kellett hajolniuk.

Huyar a folyosó végébe mutatott. A mennyezetet és a padlót egy helyütt pirosas fényoszlop kötötte össze. A világosság minden bizonnyal a tetőn lévő lyukon keresztül jutott le.

- A nyomok abba az irányba vezetnek - suttogta.

- Mi a terved? - kérdezte Sadira.

- Ha nibenézek, akkor valószínűleg te kellesz nekik - vélte Huyar. - Ha így van, megkapják, amit akarnak.

- Nem! - sziszegte dühösen Grissi. - Faenaeyon befogadta Sadirát a törzsbe. Elsőként ereszkedett alá a kötélen, és ezzel bebizonyította, érdemes rá, hogy Napfutár legyen!

- Grissinek igaza van - bólogatott Katza. - Most Sadirát árulnád el... És legközelebb? Melyikünkkel tennéd ugyanezt?

Huyar az ajkába harapott.

- Tényleg azt hittétek, hogy átadnám őt a nibenézeknek? - kérdezte. - Nem, erről természetesen szó sem lehet. Viszont... remek csali válna belőle.

Az elf előadta a tervét. Egyszerű volt, de sikert lehetett remélni tőle, ám volt egy gyenge pontja.

Amikor Huyar befejezte, Sadira az egyik falra, a porózus fehér kőre mutatott.

- Ez a szikla nem ereszti át a mágikus energiát - mondta. - Idebent nem tudok varázsolni.

- Majd mi gondoskodunk arról, hogy időben kijuss! - bíztatta Huyar. Nyílvesszőt illesztett az íjához, és kétrét görnyedve továbbment a folyosón. A mennyezeti nyílás alatt megállt, megvárta, míg a szeme alkalmazkodik az erősebb fényhez, majd óvatosan kinézett.

A szabadba vezető nyílás körül nem talált őröket, mert miután intett a többieknek, kimászott rajta.

Az elfek követték, sorban mind felkapaszkodtak, egyedül Sadira maradt a folyosón, a nyílás alatt. A kezében a végrehajtandó varázslat kellékét tartotta. Jó darabig egyetlen hangot, egyetlen pisszenést sem hallott. Már kezdett attól tartani, hogy mégsem nibenézek voltak azok, akik elragadták a gyermekeket, hanem szörnyek, ismeretlen élőlények, akik most a felnőtt harcosokkal is végeztek.

Amikor meghallotta a hangot, azonnal szétfoszlottak kínzó gondolatai.

- A kölykökért jöttetek, elfek? - kérdezte egy nibenéz nő, aki minden bizonnyal a templomosok közé tartozott.

- Igen - válaszolt Huyar. - Miért vittétek el őket?

- A sivatagban még egy egész századnyi félóriással sem tudtunk volna legyőzni titeket - mondta a templomosnő. - Eljöttünk hát ide, és túszokat ejtettünk. Ez látszott a legjobb megoldásnak. Így biztosan megkapjuk azt, amit akarunk.

- Mi lenne az?

- Te is éppen olyan jól tudod, mint én - felelte a templomosnő.

- Háát... Talán a törzsfőnökünket akarjátok visszakapni? Nem, miatta nem követtetek volna minket, nem vágtatok volna át a sivatagon... - Huyar megpróbálta eljátszani a bambát. Nem sok sikerrel. - Vagy mégis a vezérünket akarjátok? Amikor először fogságba ejtettétek, eladtátok őt a Shom Ház rabszolgakereskedőinek, és talán...

- Nem a vezéreteket akarjuk! Ne add az ostobát, pontosan tudod, miről van szó! - csattant fel a templomosnő. - Azt a vén elfet még annyira sem tartjuk, mint benneteket.

- Mit mondtál?! - Huyarnak nem kellett tettetnie a dühöt, de sikerült uralkodnia magán. - A törzsfőnökünk az apám.

- Igazán? Nálatok az a szokás, hogy megmérgezitek a szüleiteket? - kérdezte a templomosnő. - Vagy csak a törzsfőnökökkel csináltok ilyesmit?

Sadira gyomra összeszorult, elképzelni sem tudta, mi történhet ezután. Huyar hosszú ideig hallgatott. Sadira már attól félt, hogy feldühödik, megfeledkezik a gyermekekről, és rátámad a nibenézre.

- Faenaeyon - mondta végre az elf harcos - romlott bort ivott. Gondolom, azt a nőt akarjátok, akitől kapta.

A terv szerint Huyarnak nem így kellett volna lefolytatnia a beszélgetést, ám Sadira mégis a helyén maradt. Tudta, még a fafejű Huyar is elég dörzsölt ahhoz, hogy ne bízzon meg a templomosokban, de üzletet kössön velük. Az elfnek azt is tudnia kellett, hogy a gyermekeket csak akkor szerezheti vissza, ha nem másítja meg a tervet, és legalább nagyjából úgy intézi a dolgokat, ahogy előre megbeszélték.

A templomos egy gesztussal felelhetett - a varázslónő nem hallotta a válaszát.

- Akkor - folytatta Huyar - hozzátok elő a gyermekeinket. Látni akarjuk őket. Ha épek és egészségesek, félútig lekísérjük hozzátok Sadirát.

- Tegyétek félre az íjakat! - követelte a templomosnő.

- Hogy megöljetek minket? - nevetett Huyar. - Nyugodj meg, amíg a gyermekeinknek nem esik bántódásuk, addig biztonságban érezhetitek magatokat. Nem tennénk kockára az életüket egy támadással.

- Jól van, de tudd: habozás nélkül megöljük őket, ha nem tartod be a szavad.

Csend támadt, majd felharsant Katza hangja:

- Cyne! Hogy lehettél ilyen ostoba? Hogy eshettél ilyen nyámnyila városlakók fogságába?

Ez volt a jel, amire Sadira várt. A foga közé kapta a varázslathoz szükséges tárgyat, a kis gránitdarabot, és kimászott a lyukon. Még fel sem ért, amikor elkezdte összegyűjteni a mágikus energiát.

Egy kicsiny tisztásra jutott. Időközben besötétedett, az ámbraszínű fényt szóró két hold, a Ral és a Guthay már az égbolt közepén vigyorgott. A tisztás peremén hat templomosnő állt a túszokkal. A nibenézek pajzsként tartották maguk elé az elf gyermekeket, akik ugyan reszkettek a félelemtől - a templomosnők éles tőröket tartottak a nyakukhoz -, de nem estek pánikba. Egyikük sem sírt, és remélni lehetett, hogy ha eljön a megfelelő pillanat, pontosan végre tudják majd hajtani a felnőttek utasításait.

- Most! - sziszegte Sadira anélkül, hogy kivette volna a fogai közül a gránitdarabot.

Az elfek habozás nélkül felemelték az íjaikat, és átlőttek a gyermekeik feje fölött. Ahogy a döbbent templomosnők felrikoltottak, Katza elüvöltötte magát.

- Futás, gyerekek! Ide, hozzám!

Mire Sadira felegyenesedett a lyuk mellett, a hat templomosnő közül öt keresztüllőtt fejjel feküdt a földön. Az elfek nyílvesszői csak az egyiküket kímélték meg - azt, amelyik Cyne-t tartotta maga előtt. Ahogy az öt gyerek rohanni kezdett a felnőtt elfek felé, a templomosnő gondolkodás nélkül végighúzta a pengéjét a fiú torkán. Cyne harcoshoz illőn halt meg: ahogy a vére a földre fröccsent, még sikerült a könyökét gyilkosa bordái közé vágnia.

Katza eszelős rikoltással, tőrt rántva rontott a templomosnőre. Három lépést sem tett meg, amikor újra megpendültek az elf íjak húrjai. A vesszők elszáguldottak Katza mellett, és ezúttal nem tévesztettek célt.

Sadira kivette a szájából a gránitdarabot, a gyerekek feje fölé dobta, és kimondta a mágikus szavakat.

Ugyanebben a pillanatban egy rejtőző nibenéz mágus is végrehajtott egy varázslatot. A bokrok közül szivárványszínű fényfoltok röppentek a tisztás fölé, rövid időre elvakítva Sadirát és az elfeket.

Sadira egy sor éles reccsenést hallott - az ő varázslata is működött. Még mindig nem látott semmit, de tudta, onnan, ahová a köve esett, magas gránitfal nő ki a talajból. A terv szerint ennek a falnak a védelmében az elfek összeszedik a gyerekeket, és valamennyien visszamenekülnek a föld alatti járatba.

Sadira sejtette, az ellenséges varázsló fényfoltjai keresztülhúzták a számításaikat.

Apró lábak közeledő dobogását hallotta. Felkiáltott.

- Be az alagútba és vissza a nagy barlangba! Kössétek rá magatokat a kötélre, és szóljatok Magnusnak, húzzon fel benneteket!

Néma csend. Sadira megijedt, hogy a gyerekek nem fognak engedelmeskedni neki.

- Tegyétek, amit mondott! - harsant fel Huyar hangja.

A gyerekek sorban leereszkedtek a lyukba, Sadira pedig energiát gyűjtött a következő varázslathoz. A szeme csak nehezen tisztult ki a hirtelen ragyogás után, de végül sikerült kivennie a körülötte álló Napfutárok alakját.

Az ellenséges varázsló delejéből csak Huyar és Grissi tért magához, a többiek még mindig a levegőbe bámultak. A tekintetük üres, az arcuk merev volt, ámuldozva motyogtak, és meg sem próbálták elkapni a szemüket a színes fényfoltokról.

Huyar megmarkolta a hozzá legközelebb álló harcos vállát, megrázta, majd párszor pofon vágta.

- Ébredj!

Hiába erőlködött, az elf képtelen volt elszakadni a mágikus látványtól.

Sadira nyílvesszők zizzenését hallotta. Féltucatnyi elf a földre rogyott - haláluk előtt egyetlen hangot sem adtak ki magukból. A varázslónő a falra nézett, amit alig egy perce teremtett. Három nibenéz katona - a mellüket a királyi címerállat, a cilop képe díszítette - oldalról, futva próbálta megkerülni az akadályt.

Sadira éppen a zsákjába nyúlt egy varázstárgyért, amikor meghallotta a sziklás talajon csattogó karmos lábak közeledő zaját.

A nibenézek megeresztettek egy újabb nyílzáport. Grissi is a halottak között volt...

Huyar, aki eddig megpróbált életet verni zavarodott társaiba, dühös morgással a kardja után nyúlt.

- Semmi értelme! - szólt rá Sadira. - Dhojakt... közeledik.

- Remélem, kitépi a szemeidet! - morogta az elf, és visszaugrott a lyukba.

Huyar gyávaságból menekült el, de ez volt az egyetlen ésszerű dolog, amit tehetett. Sadira utánaereszkedett, de a lyukban maradt. A válla egy magasságban volt a talajjal. Miközben a nibenézek mozgását figyelte, folyamatosan szívta magába az energiát, de nem vett elő egyetlen mágikus tárgyat sem.

Egy perc sem telt el, amikor a gránitfal egyik végében megjelent Nibenay hercege. A holdfény elég erős volt ahhoz, hogy Sadira alaposan szemügyre vehesse. Dhojakt orra helyén dagadt, bíborszínű hústömeg volt, két orrlyuk helyett egyetlen formátlan, tág nyíláson szedte a levegőt.

Dhojakt kutató, fekete szeme azonnal rátalált Sadirára. A varázslónő látta az íriszekben megvillanó gyűlölködő fényt.

- Tudtam - mondta Nibenay hercege -, hogy csak így lehet elcsalogatni téged védelmezőid közeléből...

A cilopember Sadirára mutatott. A varázslónő lerántotta a fejét, és leugrott az alagútba. A testét majd szétvetette az összegyűjtött mágikus energia. Megfordult, és rohanva Huyar után indult. A háta mögött megreccsent valami. Visszanézett. A lyuk száján keresztül fekete porfelhő ereszkedett a folyosóra.

A feketeség pár másodpercig tétován lebegett, aztán a padlóra telepedett - szerencsére nem terült szét a járatokban. Egy pillanattal később a holdak sugarai akadálytalanul keresztüljuthattak a nyíláson.

Sadira elfordította a fejét, és megvárta míg elflátása működésbe lép. Amikor ez megtörtént, beugrott abba a mellékfolyosóba, amelyikben a félszerzetet látta. Huyar léptei eltávolodtak, kicsivel később már csak a járat túlvége felől érkező zúgás, a vízesés halk, állhatatos zaja törte meg a csendet.

Aztán meghallotta a csörtetést. A nibenéz íjászok sorra leugráltak a lyukba, és elindultak a folyosón. Dhojakt követte őket.

Újra csend támadt.

Sadira bekúszott a szűk járatba (véletlenül sem pillantott oldalra, nehogy újra farkasszemet kelljen néznie valamelyik feltámadó félszerzettel), és megrugdosta a falat. A nibenézek tisztán hallhatták, merre jár.

Amikor az alagút végébe ért, a falhoz húzódott, lekuporodott és várt. A egyik kezében a tőrét tartotta, a másikban egy kemény gyantadarabkát. A kavics alakja pontosan olyan volt, mint a savkristályoké.

Nem sokkal később meghallotta a neszezést. A nibenéz katonák elindultak az alagútban. Sadira tudta, semmit sem látnak a sötétben. Fáklyagyújtásra nem volt idejük, Dhojakt pedig - hála az energiagyűjtést megakadályozó fehér köveknek - nem lobbanthatott előttük mágikus fényt. A katonák mögött a karmaival türelmetlenül kaparászó herceg közeledett.

Sadira megvárta, míg az első három ember kimászik az alagútból. Az ideges arcokat élénkvörösnek látta. Nem moccant. A katonák rájöhettek, hogy a járat végére értek, és megpróbáltak felegyenesedni.

Sadira ezt a pillanatot várta. Előrecsapott a tőrével. Mély sebet hasított az első katona arcára, aztán ugyanazzal a lendülettel lerúgta a sziklapárkányról.

A második katonával nem kellett törődnie, a fickó önmagát pusztította el. Vakon előredöfött obszidián rövidkardjával. Nem látta, mi veszi körül, és azt sem, hová lép. Sadira könnyedén kitért a penge elől és kibillentette a férfit az egyensúlyából. A férfi üvöltve lezuhant a mélységbe.

Sadira pillanatnyi habozás nélkül a harmadik nibenéz álla alá döfte a tőrét. A férfi gurgulázó fájdalomkiáltást hallatott. Sadira kirántotta belőle a tőrt. A katona a nyakát szorongatva térdre roskadt, majd holtan a párkányra zuhant.

- Mi folyik ott? - kérdezte Dhojakt dühösen. - Előre! Gyerünk!

A negyedik katona engedelmeskedett, átmászott halott társán. Sadira testében a csata izgalma és a korábban összegyűjtött mágikus energia pezsgett. Előrelépett, és a férfi tarkójába vágta a tőrét.

Az ötödik őr megállt az alagút szájában, és nem mozdult.

- Előre! - üvöltötte hátulról Dhojakt. - Azt mondtam... előre!

Az ötödik és a hatodik katona szinte kiröppent az alagútból - a hátuk mögül érkező herceg olyan erővel taszította előre őket, hogy mindketten lefordultak a párkányról.

Dhojakt kidugta a fejét az alagútból. Sadirára nézett.

- Elég volt belőled! - fröcskölte. Elcsontosodott csáprágói szétfeszültek, mérget csorgatva, dühösen csattogni kezdtek.

Sadira a tőrt és a gyantadarabot maga elé tartva hátrált. Dhojakt nem próbált energiához jutni - már korábban felfedezte, hogy hiába tenné. Fürgén, szinte vidáman ugrott ki az alagútból, és elindult a párkány szélére húzódó varázslónő felé.

A herceg keresztülmászott két halott katonáján. Sadira megállt. Tőle jobbra egy másik alagút szája sötétlett. Megnyugtató volt tudni, hogy szükség esetén van hova menekülnie, bár tudta, ha erre kényszerül, nem sokáig maradhat életben.

Dhojakt nem habozott. Ahogy túljutott a halottakon, előrerontott, de nem a párkányon indult meg, ahogy Sadira várta. A rovarszerű lény felkapaszkodott a függőleges falra, oldalra fordult, és úgy közeledett az áldozatához. Amikor elérte a varázslónő melletti nyílást, megállt, és lenyújtotta emberkarjait, hogy elkapja és magához húzza Sadirát.

- Jobban jártál volna, ha már Nibenayben megöllek - mondta közben. - Sok fájdalomtól és bosszúságtól megmenekültünk volna... mindketten.

- Te talán igen, én viszont nem! - Sadira a herceg arca felé lökte a kezét, amiben a gyantadarabot tartotta.

Dhojakt, ahogy meglátta a kavicsot, oldalra kapta a fejét, hogy védje az orrát.

- Ez még egyszer nem fog bejönni, ostoba! - sziszegte.

Sadira elmondta a varázsszavakat. A kavicsból nem mérgező, maró sav fröccsent ki, hanem sűrű, nyúlós gyanta. A ragacsos anyag pillanatok alatt beborította a herceg fejét és felsőtestét.

Dhojakt felfogta, hogy rászedték. Erőteljes mozdulatokkal forgatni kezdte a fejét. A varázslónő hátrébb lépett és kiejtett egy szót.

A gyanta megszilárdult, kőkeménnyé, sziklarideggé változott. Sadira az amorf tárgy belsejébe nézett. Alig tudta kivenni Dhojakt kinyújtott karjainak körvonalát, a tátott szájból előmeredő csáprágókat. A varázslat a kisebb hatásúak közé tartozott, így az anyag nem borította be az altestet és a lábakat. Nibenay hercege leginkább egy olyan óriási százlábúra hasonlított, aminek a feje szerencsétlen módon beleragadt egy jókora gyantadarabba.

Sadira eltette a tőrét, majd két kézzel megragadta és húzni kezdte a gyantatömböt. Dhojakt megpróbálta a porózus falba vájni a karmait, de hiába, a saját súlya éppen abba az irányba rántotta, amerre Sadira akarta.

A varázslónő hosszas erőlködés után leválasztotta a gyantatömböt a falról, és sikerült átbillentenie a sziklapárkány peremén. A herceg karmai kiszakadtak a kőből. Dhojakt előrecsúszott. Vadul kapálózott a lábával - még mindig nem tett le arról, hogy megölje ellenfelét, ha másként nem, hát úgy, hogy magával ragadja a halálba. Sadira félrehúzódott, Nibenay hercege pedig átbucskázott a párkány fölött. Sadira fáradtan leguggolt, és zihálva hallgatta, ahogy a cilopember karmai végigkaristolják a feneketlen szakadék falát.

Nem hallott csobbanást, sem csattanást. A karomcsikorgás hirtelen maradt abba, egyetlen hang sem igazolta, hogy Dhojakt leért a szakadék aljába.

A varázslónő előrehajolt és óvatosan lenézett. Arra számított, hogy Dhojakt még mindig ott kapaszkodik valahol, és karmát a falba vájva elindul felfelé, de... A tintasűrű sötétségen kívül semmit sem látott.

- Szép volt - hallotta Huyar hangját.

Sadira riadtan felsikoltott, úgy megijedt, hogy kis híján leszédült a párkányról. Huyar elkapta a vállát, biztos kézzel megtartotta.

- Különösen az tetszett - mondta közben -, ahogy elintézted a katonákat. - Óvatosan felállította Sadirát, és közben gyors mozdulattal kirántotta a nő övéből a tőrt.

A penge a varázslónő tarkójához ért.

- Most pedig - mondta Huyar - megnézzük, mi van a zsákodban. - Szabad kezével levette Sadira válláról a zsákot, kinyitotta, és a földre öntötte a tartalmát. Ügyelve arra, hogy a tőr egyetlen pillanatra se távolodjon el a nő nyakától, előrehajolt és kézbe vette azt a gondosan faragott csontfiolát, amit Magnus és Rhayn Nibenay Dalnoknegyedében szerzett.

- Hát ez meg micsoda? - kérdezte az elf. Sadira arca elé tartotta a fiolát. Az ujjai végigsimították a csontba vésett hangjegyeket. - Talán a méreg, amit beadtál a vezérünknek?

- Nem - felelte Sadira. Mivel nem is reménykedhetett benne, hogy sikerül legyőznie vagy kicseleznie az elfet, az igazmondás tűnt a legjobb megoldásnak. - Ez az ellenszer...

 

Tizenhatodik fejezet:

VADVIDÉK

- A saját lányom! - bömbölte Faenaeyon. - Hogy voltál képes ilyet tenni?

Sadira a Hasított Szikla tetején állt, és a karmazsinvörösen felkelő napkorong körül kavargó olívzöld felhőket bámulta. A kezét hátrakötötték, az apja előtte járkált fel s alá, mellette pedig Huyar állt egy kivont karddal. A Napfutárok a monolit körül összegyűlve, komor csendben várták a fejleményeket.

- El kell jutnom a Hajdanvoltak Tornyába - mondta Sadira nyugodtan.

- A Torony! Ó, igen, a Torony! - kiáltotta a törzsfőnök. - A hely, ahol az Új Fajok teremtődnek. A hely ahol... ki tudja, talán szert tehetsz valamire, amivel legyőzheted a Sárkányt. - Dühösen megrázta a fejét, majd Magnusra bökött. - Ha szerencséd lesz, és élve kijutsz onnan... Vajon mivé válsz odabent?

- Ezzel te ne törődj - vágott közbe Sadira. - Inkább arról beszélj, hogy kimenekítettelek a rabszolgakarámból. És tudod, miért tettem? Mert valaki megígérte, hogy cserébe elvisztek a Hajdanvoltak Tornyához!

- Amikor pedig Faenaeyon úgy döntött, mégsem kísér el oda - szólalt meg Huyar -, akkor összeszövetkeztél Rhaynnal, és vezért csináltál belőle.

Sadira nem válaszolt. Faenaeyon eléje állt.

- Így történt?

- Mi okom lenne felelni? - Sadira elfordította a fejét.

Faenaeyon megfogta a lánya állát, maga felé fordította a fejét.

- Mondd meg az igazat, és életben maradsz! Válaszolj, és megláthatod a Hajdanvoltak Tornyát! Rhayn segített neked, igaz?

Sadira nem felelt. Faenaeyon ingerülten megfogta a vállát, és lenyomta a repedt sziklára.

- Sejtettem - morogta. Megfordult, és a másik lányára nézett. - Hogy tehettél ilyet? Sadira kívülálló, te viszont Napfutár vagy!

Az elf a fejét rázta.

- Apám, én nem...

- Rhayn, nincs értelme hazudni. - Sadira erőlködve felállt. - Az apánk nem ostoba. Világosan látja, mi történt. Ha elmondod neki az igazat, talán valami olyasmi történik, ami hasznára lesz a törzsnek.

Faenaeyon a varázslónőre meredt.

- Mit beszélsz?

Sadira keményen az apja szemébe nézett.

- Azt mondtad, ha őszinte leszek, életben maradok és megláthatom a Hajdanvoltak Tornyát. Tartod magad a szavadhoz, vagy ez az ígéreted is csak annyit ér, mint a többi?

- Tartom magam a szavamhoz! Bár megbánod, hogy ezt teszem - fröcsögte Faenaeyon. - Mondd el, hogy történt!

Sadira bólintott.

- Az egész lényege az, hogy te már nem érdemled meg a törzsfőnöki címet. Már rég nem vagy méltó rá. Ellopod, amit a harcosaid szereznek. Úgy bánsz velük, mint a rabszolgákkal szokás. A vitás kérdésekben annak javára döntesz, aki megveszteget... Ez volt az oka annak, hogy Rhayn megkért, mérgezzelek meg. Az ő ötlete volt, nem az enyém. Most nem sikerült, de előbb-utóbb megint akad valaki, aki megpróbál majd félreállítani. A Napfutárok érdekében remélem, legközelebb sikerülni fog a dolog!

Faenaeyon szenvtelen arccal hallgatta Sadirát, majd a másik lányára nézett.

- Igaz ez?

Rhayn a varázslónőre meresztette a szemét, és meg akarta rázni a fejét, amikor Magnus eléje állt.

- Sadira igazat szólt. Nincs értelme tagadni. - A törzsfőnökre nézett. - Felneveltél, fiadként kezeltél, de... én is részese vagyok az összeesküvésnek.

Faenaeyon lehunyta a szemét. Amikor újra felnézett, meghökkentően öregnek és fáradtnak tűnt.

- Talán tényleg volt idő, amikor jobb vezér voltam - motyogta. - De ez nem mentség arra, amit tettetek. Jogomban áll, hogy most rögtön végezzek veletek!

- Így legyen! - kiáltotta Huyar, magasra emelve a kardját. - Ők végeztek Gaefallal, aki meglátta őket, amikor kijöttek a Dalnoknegyedből. Megölték az öcsémet! Ha nem szolgáltatsz igazságot, majd én megteszem!

Faenaeyon szigorúan a fiára nézett.

- Nem hallottad, mit mondtam? Megígértem Sadirának, hogy megláthatja a Hajdanvoltak Tornyát!

- Bosszút akarok! Elégtételt!

- Ha nem én vagyok az, akit meg akarsz támadni, akkor tedd el a kardodat! - Faenaeyon fenyegetően Huyar felé lépett.

Huyar az apja szürke szemébe nézett, és dühe szinte azonnal riadalommá változott. Kard volt nála, a törzsfőnök nem tartott a kezében fegyvert, de még így sem volt kedve összemérni harcbéli tudását Faenaeyonéval. Eltette a kardját, a földre szegezte a tekintetét.

- Követelem, hogy...

- Nem követelsz te semmit! - legyintett Faenaeyon. - Ha olyan bátor lennél, mint Rhayn, már rég te vezetnéd a törzset, és Gaefal ma is élne. - Elfordult a fiától, végignézett az elfeken. - Egyelőre én vagyok a törzsfőnök, és az is maradok, amíg nem jön valaki, aki elég erős ahhoz, hogy elfoglalja a helyemet.

Az elfek némán fogadták a bejelentést. Faenaeyon Magnusra és Rhaynra mutatott.

- Ami pedig titeket illet, könyörületes leszek - mondta. - Választhattok: meghaltok, vagy elkíséritek Sadirát a Hajdanvoltak Tornyához.

Rhayn a széldalnokra nézett, majd az apjára pillantott.

- Sadirával tartunk.

Faenaeyon megjátszott sajnálkozással felvonta a szemöldökét.

- Ha lett volna merszetek a halált választani, kevesebb szenvedésben lenne részetek. - Intett Magnusnak és Rhaynnak, másszanak fel a monolitra, majd arra a helyre mutatott, ahová Huyar a varázslónő holmiját szórta. - Tegyétek oda a zsákotokat, a fegyvereiteket, a vizestömlőiteket. Úgy fogtok elmenni innen, ahogy érkeztetek... Csak a ruhát tarthatjátok meg, ami rajtatok van.

 

*

 

Sadira és társai egy ezüstzöld hangafűvel benőtt mező szélén térdeltek, amelynek valahol a látóhatáron túl volt a vége. Egyetlen kőszigetet, egyetlen kopár földfoltot sem lehetett felfedezni a meghökkentően friss, élettel teli növénytengerben. A horizont szélén fehér sziklatorony emelkedett - olyan távol volt, hogy időnként elveszett a délutáni párafoltok levegőben kígyózó szálai mögött.

Bár a magasló fehérség nem lehetett más, mint a Hajdanvoltak Tornya, a három vándor úgy tett, mintha észre sem vette volna. Figyelmüket egy sokkal közelebbi helyre összpontosították - oda, ahol valamivel korábban egy falkáravaló vad erdlu bukkant elő a semmiből.

A tollatlan madarak - magasak, mint az elfek, testesek, akár a kankok - a jelek szerint nem is sejtették, hogy valaki figyeli őket. Egyenletes iramban gyalogoltak át a mezőn, kígyószerű nyakuk csapkodó korbácsként hullámzott, kicsiny fejük ide-oda himbálózva le-lecsapott az ezüstlő seprűfű tobozaira, a magas tejgyomok csontszínű virágaira. Időnként egyikük-másikuk megeresztett egy izgatott rikoltást, és a földet kapálva csapkodni kezdett hasznavehetetlen szárnyával, jelezve, hogy ék alakú csőrével felszúrt egy kígyót, vagy valami hasonló állatot.

Magasan a madarak fölött harang alakú, nyálkás, hártyás test lebegett a szélben. A sodródó lény szélessége tízlépésnyi lehetett, hasa oldaláról vékony csápok lógtak alá. Az áttetsző test belsejében pulzáló kék szervek időnként élénksárgává váltak és felragyogtak.

- Visszajött a lebegő! - sziszegte Sadira, szemét a különös lényre meresztve.

A varázslónő azt a kvarcszilánkot tartotta a kezében, amit még a sivatagban talált. A testében lüktetett a néhány pillanattal korábban összegyűjtött mágikus energia.

- Talán minket követ - suttogta Magnus.

- Érdekes lenne, mert az elmúlt másfél napban széllel szemben haladtunk - jegyezte meg Rhayn. - Különben szárnyak és lábak nélkül hogy tudna követni bennünket? A szél határozza meg, merre mozog.

- A szél mindenütt jelen van - felelte Magnus. - Meglepődnél, ha tudnád, mi minden lehetővé válik azok számára, akik ismerik a titkait.

Miközben a széldalnok kiejtette e szavakat, négy kék hártyaszalag ereszkedett alá a lény testének közepéből. A szálak kecses, de gyors mozgással rácsavarodtak az egyik csipegető erdlura. A meglepett madár menekülni próbált, pánikba esve rikoltozott, és közben magával vonszolta a fölötte lebegő lényt. A társai felkapták a fejüket és menekültek, ki merre látott.

Rhayn talpra ugrott.

- Sadira, most! - kiáltotta. Üldözőbe vette a madarakat. - Nem veszíthetjük el őket!

Sadira a legnagyobb erdlu felé mutatott a kvarcszilánk hegyével, és elsorolta a mágikus igéket. A kőből áttetsző fénycsík zümmögött elő, amely mintha nyílvessző lenne, a kiválasztott madár testébe csapódott. Barna pikkelyek röppentek a levegőbe. Az erdlu meglepett rikácsolást hallatva megtett még két lépést, aztán a földre roskadt. Rhayn a hátára ugrott, egyik lábát a torkára tette, felfelé és hátra rántotta a fejet, s eltörte a nyakát.

- Szép volt! - kiáltott vissza a húgának. - Megkímélted, nem robbantottad szét a húst...

Sadira ügyet sem vetett Rhaynra, a lebegőt figyelte, amely kecsesen felemelte a földről prédáját, és könnyedén kéken pulzáló hasa felé vonta a madár testét. A félelemtől megvadult erdlu a csőrével és a karmaival a csápokat csapkodta, de ha sikerült letépni magáról valamelyik nyálkaszálat, azzal csak azt érte el, hogy a többi még erősebben tartotta.

Amikor a madár egy vonalba ért a lebegő testének szélén himbálózó csápokkal, s a nyúlványok rátekeredtek, abbahagyta a hiábavaló kínlódást. A nyaka elernyedt, a lába erőtlenül lenyúlt. Szomorúan károgva tűrte, hogy lassan még feljebb emeljék. A kocsonyás testű lebegő hasa megduzzadt, magába fogadta az erdlut, amely egy pillanattal később már csak jókora sötét gombóc volt gyilkosa gyomrában.

Sadira leküzdötte az undorát és a félelmét.

- Szóljatok rám néha, ne hagyjam, hogy egy ilyen lebegő fölém kerüljön...

- Eddig sikerült kikerülnünk - mondta Magnus. - Veszélyes egy dög, de azért én szeretném közelebbről megvizsgálni. Sokat tanulhatnék egy olyan lénytől, amely ilyen bámulatos összhangban van a széllel, és...

A széldalnok morfondírozásának Rhayn dühös kiáltása vetett véget.

- Sadira! Segíts!

A varázslónő a tobozokon és a hosszú növényszálakon keresztültaposva a nővéréhez sietett. A fű a bokája fölé ért, a talajt nem is lehetett látni a hosszú, zöld, sűrűn növő szálaktól.

Rhayn mellé érve Sadira rögtön megértette, mi ejtette zavarba a nővérét. Az erdlu oldalán, azon a ponton, ahol a fénycsík eltalálta, néhány pikkely vaskos tollá változott, néhány másik pedig egymásba olvadt, és olyan vastag irharéteget hozott létre, ami hasonlított Magnus bőrére. A nyaknak azon a részén, ahol Rhayn eltörte, remegő gombóc formázódott a sárga pikkelyek alatt. Az elf nő már letörte a madár egyik karmát (jó lesz tőr helyett, gondolta); a sebből szürkés, ujjhegyre hasonlító képződmény bukkant elő.

Sadira többször elbeszélgetett Faenaeyonnal a Torony környékén élő lényekről, így tudta, hogy a megsebzett erdluk teste gyakran átalakul. Számított valami ilyesmire, arra azonban nem gondolt, hogy a folyamat ilyen gyorsan végbemegy, és ennyire undorító lesz az eredménye.

A varázslónő véget akart vetni az elmúlt három nap szenvedéseinek, ezért félresöpörte viszolygását, és letérdelt a nővére mellé. Amióta fegyverek és víz nélkül elváltak a Napfutárok törzsétől, kínlódássá vált az életük. A három nap során csupán egyszer ettek (Magnusnak sikerült kipiszkálnia egy kis gyíkot az egyik szikla alól), víz helyett pedig azt a löttyöt itták, amit az út közben talált növényekből nagy keservesen kisajtoltak.

Amikor Rhayn közölte, hogy egyetlen erdlu elejtésével fegyverhez, vizestömlőhöz és húshoz jutnának, Sadira szíves-örömest beleegyezett, hogy tegyenek egy kis kitérőt, és egy napot szánjanak rá a vadászatra.

A jelek azonban arra vallottak, hogy a Hajdanvoltak Tornyában működő mágikus erő megfosztja őket zsákmányuktól.

- Most mit csináljak? - kérdezte Sadira.

Rhayn a tőrszerű karommal levágott egy másikat, amit Sadira kezébe nyomott. A friss sebből máris előbukkant egy szürke ujj.

- Szükségünk van a karmokra, a lábszárcsontokra, az inakra, a gyomorra, a csőrre, a legkeményebb pikkelyekre... Mindenre, amit le tudunk vágni róla - utasította Rhayn. - De légy óvatos! Ha megvágod magad...

Nem fejezte be a mondatot, a madár pikkelyei alól előtüremkedő pici kézre mutatott.

- Ezt talán inkább Magnusnak kellene csinálnia - vélte Sadira. - Az ő bőre sokkal vastagabb, mint a mienk.

Rhayn megrázta a fejét.

- Neki sokáig tartana. Túl vastagok az ujjai - mondta. - Jobb, ha inkább szemmel tartja a lebegőt.

Az elf homlokráncolva a két agyarra nézet, ami meglepő gyorsasággal nőtt ki az erdlu csőréből. Elhallgatott, minden figyelmét a zsákmány feldarabolásának szentelte.

Néhány perccel később jókora kupac gyűlt össze a madár levágott testrészeiből: karmok, pikkelyek, két hosszú combcsont, inak és egy kevés hús. Akadt egynéhány olyan dolog is, amikkel - a két nő remélte - helyettesíteni lehetett a zsákjaikban maradt varázstárgyakat.

Rhayn a kupac tetejére hajította az erdlu gyomrát.

- Ebből lesz a vizestömlőnk - mondta, és végignézett a mezőn. - Feltéve, hogy találunk valamit, amivel megtölthetjük.

- Tudod, ha ez a hely tényleg olyan veszedelmes, amilyennek Faenaeyon tartja, nem valószínű, hogy eljutunk a Toronyhoz - mondta Sadira. - Ha esetleg mégsem akartok velem tartani...

- Veled tartunk - felelte Rhayn határozottan. - Nem azért jöttem el idáig, hogy visszaforduljak.

- De... miért? - kérdezte Sadira. - Én Tyrért teszem, amit teszek. A városért, amely számotokra semmit sem jelent.

- A Toronyban azt a valamit akarod megtalálni, amivel legyőzheted a Sárkányt. Így van? - kérdezte Rhayn ahelyett, hogy válaszolt volna a kérdésre.

Sadira megvonta a vállát.

- Fogalmam sincs, mit fogok találni. Az viszont biztos, hogy Dhojakt rengeteg kényelmetlenséget vállal azért, hogy megállítson.

- Vállal? Ezzel azt akarod mondani, hogy még mindig életben van? - kérdezte Rhayn, miközben keresgélni kezdett a levágott szervek között. - Huyar azt mondta, lelökted valami szikláról...

- Igen, valóban lelöktem, de nem hiszem, hogy leesett - gondolkodott el a varázslónő. - De ha mégis... akkor sem biztos, hogy elpusztult.

- Kíváncsi vagyok, miért erőlködik ennyire? Mi lehet a Toronyban? - Rhayn erőteljes mozdulattal letépte az inat az egyik lábszárcsontról.

- Talán azt akarja megakadályozni, hogy ne változzunk át... valamivé - vélte Sadira. - Mielőtt elindultunk, Faenaeyonnak volt egy érdekes megjegyzése. Ha tényleg a Torony az a hely, ahol az Új Fajok megszületnek, ki tudja, a mágiája talán hozzásegíthet ahhoz, amit akarok. Talán Dhojaktból is ott lett cilopember.

Rhayn az erdlu deformálódott maradványaira nézett.

- Átalakulás? Úgy látom, az a titokzatos mágikus erő dönti el, mit hoz létre. Gondolod, hogy bárki képes lehet befolyásolni?

- Talán. Egyszer már láttam, ahogy valaki átalakult - mesélte Sadira. - Amikor megöltük Kalakot... Éppen akkor végeztünk vele, amikor félig-meddig már sárkánnyá változott. Szerintem, ha hagyjuk, sikerült volna neki a dolog.

- Szóval szerinted a Hajdanvoltak Tornyában van valami, ami mindent át tud alakítani.

Sadira megvonta a vállát.

- Úgy tudom, a legelső Sárkány éppen itt teremtődött, és... amit itt látunk, szintén ezt igazolja.

- Szóval van egy erő, ami mindenkit azzá alakít, ami lenni akar?

Sadira bólintott.

- Nohát! - kiáltott fel Rhayn. - Ezért megyek veled. Ha ez lehetséges, akkor a Toronyban én is megtalálhatom azt, amit akarok.

Sadira felvonta a szemöldökét.

- Mi lenne az?

- Erő, hogy legyőzzem Faenaeyont. Erő, ami a törzs főnökévé tehet - felelte Rhayn. Nyugatra, a Hasított Szikla irányába nézett.

- A Napfutárok nem fognak visszafogadni - mondta Sadira. - Teljesen mindegy, mit találunk. Közöttük már nincs helyed.

- Ebben én nem vagyok ennyire biztos. Az elfek gyakorlatiasak. Ha van egy erős, nagy hatalmú törzsfőnök, akkor követik... Különösen akkor, ha nincs más választásuk.

- A saját néped zsarnoka akarsz lenni? - hökkent meg Sadira.

- Nem fogom hagyni, hogy a gyermekeim nélkülem nőjenek fel - heveskedett Rhayn. - Egy másik nő mellett olyan életük lesz, mint a rabszolgáké.

- Meredyd nem fogja hagyni. Azok után, amit érte tettél...

- Meredyd már régen elfelejtette, hogy az én aranyamnak köszönheti a gyermeke szabadságát - mordult fel Rhayn. Leült, egy ínszálat fűzött az egyik tűhegyes csont végébe, és nekilátott, hogy összevarrja az erdlu gyomrának alsó részét.

Sadira a fejét rázta.

- Meredyd a barátunk.

Rhayn felnevetett.

- A barátságokat az érdekek alakítják ki - mondta. - Meredyd most, hogy már semmit sem kaphat tőlem, nem sorolja magát a barátaim közé. Nem fog vigyázni a gyermekeimre... Ha most ő lenne az én helyemben, én sem vigyáznék az övére.

Felcsendült Magnus dallamos hangja. Sadira felkapta a fejét és a széldalnokra nézett, aki jó százlépésnyi távolságban, a lebegő lény alatt állt. Fekete szemét a pulzáló hasra meresztette, és úgy mozgatta előre-hátra a füleit, mintha valami hangot hallana, amit rajta kívül más nem érzékelhet. Valami nagyon meglephette: a szája tátva maradt a csodálkozástól.

- Mit művel ez? - kérdezte Sadira riadtan.

A lebegő lény leeresztette szalagszerű karjait. A nyúlványok a föld fölött alig néhány lábnyira himbálóztak. A szélben halk zene szólalt meg, olyan lágyan, olyan puhán, hogy Sadira nem is hallotta igazán, inkább csak érezte a bizsergését a tarkóján.

- Azt hiszem, Magnus beszélget a lebegővel - mondta Rhayn, és folytatta a munkáját. - Én a helyedben békén hagynám... Nem lenne jó, ha elriasztanád ezt a micsodát.

Néhány perccel később az elf végzett a varrással, és elégedetten félretette az új vizestömlőt. Letépett még néhány ínszálat a csontról, majd intett Sadirának, üljön le mellé. Gyors mozdulatokkal fegyvereket készítettek maguknak: borotvaéles, hegyes karmokat kötöztek a madár combcsontjaira.

Már majdnem végeztek, amikor Sadira meglátta a körülöttük sötétlő tucatnyi árnyékot.

A fekete foltok alakja az emberére emlékeztetett, a végtagjaik hosszúra nyúltak, a törzsük kígyószerű volt, a szemük helyén kékes parazsak izzottak. A varázslónő körbenézett, még az égre is felpillantott, de hiába kereste, nem találta azokat a lényeket, amelyek árnyékot vethettek a földre.

Az egyik sötét alak kinyújtotta a kezét, hogy megfogja Rhayn vizestömlőjét. Amikor az ujjai megérintették a madár gyomrát, az anyag megfeketedett, és mintha összeolvadt volna az árnyékkal.

- Mik ezek? - kérdezte Rhayn a fekete formákra bámulva.

- Árnyemberek - felelte Sadira, akinek hirtelen minden eszébe jutott, amit Rikus egy bizonyos Umbráról mesélt, meg az, amit Er’Stali mondott arról a két törpéről, akik a Hajdanvoltak Tornyába érvén obszidiándarabokat ajándékoztak az árnynépnek. - Azt hiszem, a Toronyból jöttek.

Rhayn felállt. Nem érdekelte igazán, honnan jöttek a sötét lények, sokkal jobban izgatta, hogy mit akarnak csinálni.

- Szólj nekik, hogy adják vissza a tömlőnket! - Fenyegetően megemelte a lándzsáját.

- Szóljak nekik? Hogyan?

Amikor az árnyékok közelebb lebegtek, az elf végrehajtott egy köznapi varázslatot. A kezéből fénysugár szökkent elő, amelyet maga elé irányított, hogy hátrébb kényszerítse a sötét alakokat. Tettének csupán egyetlen látható eredménye volt: az árnyékok még feketébbek és még sűrűbbek lettek.

Az egyik árnyék megállt, a teste megvastagodott, szinte megszilárdult. Amikor az átalakulás befejeződött, feltérdelt. Néhány pillanattal később, amikor talpra állt, a testének éppúgy volt vastagsága, mint szélessége és magassága. Legalább akkora volt, mint egy félóriás, úgy tornyosult Rhayn fölé, ahogy az elf Sadira fölé.

- Milyen jogon vadásztok a mi földjeinken? - kérdezte. A fején megnyíló, száj gyanánt szolgáló kékes hasadékból a szavakkal együtt fekete füstpamacsok szálltak ki.

Rhayn válasz helyett elhátrált és Magnus felé nézett. Amikor látta, hogy a széldalnok és a lebegő lény belefeledkezik a csicsergő, muzsikáló párbeszédbe, felkiáltott.

- Magnus! Hagyd békén azt az izét, és gyere ide!

Magnus nem hallhatta a kiáltást. Az árnyék lenézett a földön heverő társaira, majd a széldalnok felé mutatott. Néhány fekete alak elindult Magnus felé, haladtukban úgy úsztak keresztül a füves talaj fölött, ahogy az ember áttempózik az oázisbéli tavak vizén. Amikor a széldalnokhoz értek, megálltak, tömör, háromdimenziós alakot öltöttek és talpra szökkentek.

A lebegő elhallgatott, és lelökte szalagszerű karjait, hogy felkapja Magnust. A széldalnok éneke gurgulázó hörgéssé változott, fájdalmasan felkiáltott. A lebegő végtagjai megrövidültek, de nem ő emelte magához Magnust - a furcsán pulzáló test ereszkedett lejjebb. A Magnus köré gyűlt árnyemberek visszaolvadtak a földbe, és nagy sietve hátrálni kezdtek.

Rhayn rémülten felsikoltott és futva elindult a széldalnok felé. Sadira követni akarta, de az emberszerű, két lábon álló árnyék elébe ugrott.

- Ezen a földön minden préda a miénk - sziszegte az árnyember. Elkapta Sadira csuklóját.

A feketeség lassan felkúszott a varázslónő karján. A bőre, a húsa kihűlt és sajogni kezdett, a sötét kéz mintha minden hőt kiszippantott volna a testéből.

- Mivel akartok megfizetni azért, amit elraboltatok tőlünk? - kérdezte az árnyék.

- Bocsássatok meg! Nem tudtuk, hogy ez a madár a tiétek.

Sadira elhúzta a kezét és ki akart térni, de az árnyember ismét az útját állta. A varázslónő kétségbeesetten az erdluról lefejtett húskupacra mutatott.

- Még nem vettük el, itt van, és talán...

Nem fejezhette be a mondatot.

Magnus mennydörgő hangon felüvöltött. Nem dalolt, egyetlen basszushangot ismételt meg újra és újra. A messzezengő, visszhangzó ordítás olyan mély volt, hogy Sadira semmi mást nem hallott. A csontjai belsejében érezte, az ízületeiben. Megremegett a gyomra és minden zsigere. Annyi ereje maradt, hogy felemelje a fejét és Magnus felé nézzen.

Rhayn a széldalnok mellé ugrott, és eszelős gyorsasággal csapkodni kezdte a Magnus testére tekerődött csápokat. Nem sokat ért el a támadással, legfeljebb annyit, hogy a lebegő lényből sűrű nyálka csorgott a fejére. A széldalnok arrébb taszította, és még hangosabban üvöltött. Örvénylő szél támadt, a kavargó levegő sivatagi homokot és apróbb-nagyobb köveket hozott magával, és körbefolyta Magnust meg a támadóját. A lebegő lény teste reszketni, rázkódni kezdett, kékes csápjai fájdalmasan vonaglottak.

A következő pillanatban a szélörvény darabokra szaggatta a lebegő testét. Csápfoszlányok és nyúlós, ragacsos húscafatok fröccsentek szét a réten. A csonkolt test legnagyobb egyben maradt darabja tovalibbent Magnustól, a talaj fölé ereszkedett. Talán sikerült volna elmenekülnie, ha a fű között láthatatlanul meglapuló élőlény nem tekeri köré tövises nyelvét, és nem rántja le magához.

A lebegő a földre toccsant. Magnus becsukta a száját és összerogyott. A szélörvény pillanatok alatt semmivé vált.

Sadira kikerülte az árnyembert és a széldalnokhoz rohant. Rhayn már Magnus mellett térdelt. A férfi arcán és karján égő, vörös horzsolások mutatták, hol értek hozzá a lebegő lény csápjai. Az egyik combján felhasadt a bőr, a sebből sűrű vér ömlött.

- Magnus! Gyógyítsd meg magad! - kérte Sadira, miközben lefejtett a széldalnok válláról egy vékonyka csápdarabot.

A széldalnok ernyedten bólintott és énekelni kezdett.

A seb nem forrt össze. A megrepedt bőr alól hirtelen egy barna gyökér kúszott elő. Sadira kikapta Rhayn kezéből a fegyvert, és levágta Magnusról a kinövést.

Magnus fájdalmasan felordított, kikapta az erdlukarom-lándzsát Sadira kezéből. Messzire hajította a fegyvert.

- Ne! - kiáltotta. - Ez... ez az én részem! Érzem, ahogy kinő... a csontjaimból...

A sebből egy másik gyökér dugta ki a végét. Magnus, Sadira és Rhayn elborzadva figyelte, ahogy a nyúlvány egyre vastagszik, egyre hosszabbra nyúlik. Pár másodperc múlva már akkora volt, mint Sadira alkarja.

A gyökér vége lefelé fordult és beásta magát a földbe. Rhayn és Sadira elkapta, és nem törődve Magnus üvöltésével megpróbálták kirántani. Nem sikerült. A gyökér bekúszott a föld alá. A két nő egy darabig még húzkodta, cibálta, ám amikor olyan vastag lett, hogy át sem érték, abbahagyták az erőlködést.

- Valami mással kell megpróbálkoznunk - kiáltotta Sadira. - Mi lenne, ha megégetnénk?

- Az olyan lenne, mintha a lábamat gyújtanátok fel - mondta Magnus fogcsikorgatva. - Vagy talán még rosszabb...

- Akkor mit csináljunk? - kérdezte Rhayn tanácstalanul.

- Mi meg tudjuk állítani és vissza tudjuk fordítani a metamorfózist - szólalt meg egy mély hang.

Sadira hátrapördült és a mögöttük álló árnyemberekre meredt. Mindegyik szilárd alakot öltött. Pár lépés távolságban várakoztak, hidegkék szemükkel egyre a gyökeret nézték, amely összekapcsolta Magnus testét a földdel.

- Képesek vagytok rá? - kérdezte a varázslónő.

- Természetesen - felelte az árnyék. - Ez a mi földünk, nem igaz?

Sadira és Rhayn félreállt.

- Akkor... tegyétek meg! - mutattak Magnusra. - Kérünk benneteket...

Az árnyemberek vezére megrázta a fejét.

- Először ejtsünk szót a fizetségről - mondta. - Már több mint egy éve nem kaptunk szállítmányt. Azt reméltük, a karaván futárai vagytok...

- Nem, nem vagyunk futárok! - horkant fel Rhayn. - De ne vesztegessük az időt! Segítsetek rajta! - Lemutatott Magnusra.

Az árnyember ismét megrázta a fejét.

- Fizetség nélkül semmit sem teszünk.

- Majd én fizetek! - kiáltotta az elf nő, és szétterpesztette az ujjait, hogy energiát gyűjtsön.

Sadira lefogta a nővére karját.

- Sajnáljuk, de nincs obszidiánunk...

- Akkor a barátotok így marad, míg nem hoztok valamennyit - sziszegte az árnyak szószólója. Megfordult és felkapta a földről a lándzsát, amit Magnus elhajított. Miközben fekete teste magába olvasztotta a fegyvert, társai az erdlu teteméhez siettek. Összeszedték a karmokat, a pikkelyeket és a csontokat, mindent beleolvasztottak a talajba, majd lapossá változtak, és kúszva elindultak a távoli Torony felé.

- Most mi legyen? - kérdezte Rhayn.

- Követjük őket - mondta Sadira. - Ha tényleg tudnak segíteni Magnuson, akkor a Torony mágiáját is képesek irányítani. Csak annyi a dolgunk, hogy meggyőzzük őket, adják meg nekünk azt, amiért idejöttünk.

- Ezt bízd csak rám! - kiáltotta Rhayn. - Ha alkudozásról van szó, egyetlen árnyék sem tehet túl egy elfen!

- És velem mi lesz? - kérdezte Magnus.

Sadira szomorúan ránézett.

- Ha itt maradunk, nem tudom, hogyan segíthetnénk rajtad - mondta. - Ha viszont eljutunk a Toronyba, és sikerrel járunk, magunkkal hozzuk az árnyembereket is. Ők majd kiszabadítanak.

A széldalnok bólintott.

- Igen, tényleg nincs más megoldás, de... Mit fogok enni? És inni?

Rhayn megcsókolta Magnus arcát, és közben megpaskolta a földbe mélyedő barna gyökereket.

- Táplálékot akarsz? Hát nem tudod, mire valók a gyökereid?

 

Tizenhetedik fejezet:

HAJDANVOLTAK TORNYA

Sadira elcsúszott a következő göcsörtös bogófa mellett, de vigyázott, nehogy a törzset beborító tőrhosszú tövisek felsértsék a bőrét. Mozgás közben fél szemmel végig a feje fölötti ágakat figyelte. Még csupán három óra telt el azóta, hogy Rhaynnal beléptek az erdőbe, de már legalább hatszor rájuk támadtak a fák koronájában lapuló, kígyószerű állatok. A lények módszere egyszerű, de hatékony volt: mozdulatlanul várták, hogy kiszemelt prédájuk alájuk érjen, majd villámgyorsan leereszkedtek, és megpróbálták a testüket beborító tűhegyes, horgas végű taréjokra döfni a szerencsétlen teremtményt.

Sadira, ahogy biztonságos távolságba jutott a bogófától, előrenézett. Arra számított, most is csak újabb furcsa alakú fatörzseket fog látni, de tévedett. Egy kis nyiladék szélén állt. A tisztáson hamuszürke bokrok nőttek, a forró szélben húsos szirmú fehér virágok himbálóztak vékony, sárga szárukon. A látvány lenyűgöző volt, ám a varázslónő szinte észre sem vette a növények szépségét. Az elmúlt másfél nap során Rhaynnal már vagy tucatnyi hasonló helyet láttak, és eleddig mindegyikről bebizonyosodott, hogy a nyugalmas felszín komoly veszélyeket takar. Sadirának azonban most ez sem jutott az eszébe; most csak egyvalamit látott: a tisztás kellős közepén álló fehér, égbe nyúló kőtömböt.

A csontszínű, oszlopszerű kő teteje a felhők közé veszett. A lábánál álló ősrégi kapusház őrizte a keskeny lépcsősor alját, amely a torony külső oldalára tekeredve, spirálisan emelkedett egyre feljebb, olyan magasra, hogy a végén a szem úgy látta, egybeolvadt a fehér kőcsúccsal. Az oszlop a végtelenbe nyúlt, Sadira legalábbis nem látta a tetejét. Alulról nézve úgy tűnt, hogy egyre vékonyabbá, egyre keskenyebbé válik, és a csúcsa - ha volt egyáltalán ilyen - beleolvad az égbe, kiemelkedik a világból.

- Azt hiszem, megérkeztünk a Hajdanvoltak Tornyához - mondta Rhayn, amikor utolérte a varázslónőt.

- Még nem - felelte Sadira. Óvatosan kilépett a tisztásra. - Még legalább százlépésnyi távolságot kell megtennünk... Ezen a vidéken ez nem kevés.

A két nő lassan haladt előre. Nem nyúltak a bokrokhoz, megpróbálták kikerülni a virágokat. Amikor erre nem volt lehetőség, gondosan megvizsgálták a növényeket, amelyeken keresztül kellett gázolniuk, megnézték a szárukat és a végüket, nincs-e rajtuk tövis, szívókorong, vagy valami olyasmi, ami a vérüket vehetné. Így persze csak bosszantó lassúsággal tudtak haladni, de egyetlen pillanatra sem feledkeztek meg arról, hogy szükség van az óvatosságra - még túlságosan élénken emlékeztek arra, mi történt Magnusszal.

A Toronyhoz vezető út felénél járhattak, amikor nem messze hangos horkantások és röffenések törték meg a kísérteties csendet. A sárga szárú fehér virágok, a fűszálak vad táncba kezdtek, ahogy a hörgő-morgó lények a nővérek felé iramodtak.

- Majd én! - kiáltotta Rhayn. A zsebébe nyúlt, egy csipetnyi homokot vett elő.

Egy pillanattal később menyéttestű, vadkanagyarú rágcsálók hada bukkant ki a növények alól. Egyenesen a két nő felé tartottak, karmos lábuk magasra rúgta az apró földrögöket.

Rhayn feléjük hajította a homokot és közben kimondta a varázsszavakat. A homokszemek szikrázni kezdtek és egymás közelében maradva kicsiny felhőt alkottak a talaj fölött. A rágcsálók belerohantak a csillámló ködbe, összeroskadtak, egymásra rogytak és mély álomba zuhantak.

- Ez volt az utolsó varázslatom - jelentette ki Rhayn. A Torony felé fordult.

- Nekem sem maradt már semmim, csak a remény...

A Toronyhoz vezető út során a két nő - más eszközük nem lévén - varázslatokkal védte meg magát a vadvidék bestiáitól. Sajnos, valahányszor végrehajtottak egy-egy mágikus tettet, az elméjükből kitörlődtek a legfontosabb szavak és mozdulatok. Nem volt ebben semmi szokatlan; minden mágiahasználó ismerte a jelenséget. A veszteséget általában úgy pótolták, hogy újra és újra megtanulták, felfrissítették a varázslattal kapcsolatos tudnivalókat. Mivel azonban Faenaeyon elkobozta tőlük a varázskönyveiket, Sadirának és Rhaynnak erre nem nyílt lehetősége, így minden varázsigét csak egyszer alkalmazhattak.

Sadira óvatosan továbbhaladt a Torony felé. A fülét hegyezve lépkedett, abban bízott, az érzékszervei időben figyelmeztetik a közelítő veszélyekre.

Ahogy egyre közelebb kerültek a Toronyhoz, a varázslónő felfedezte, hogy ugyanolyan porózus fehér kőből van, mint a Hasított Szikla alatti barlang fala. Meglepőnek találta a dolgot, de nem aggodalmaskodott miatta. A furcsa kő ugyan meggátolta a mágikus energiák összegyűjtését, de nekik már úgysem maradtak bevethető varázslataik, így nem volt szükségük ilyen erőre.

Néhány perccel később a kapusházhoz értek. Az ősrégi, masszív épület falait jókora gránittömbökből emelték, a fekete felületek simaságát csak a lőrések még sötétebb foltjai törték meg. A kapuszárnyakat már rég felfalta az enyészet, a kőből faragott sarokpántok azonban a helyükön maradtak. A boltíves, alagútszerű járatot lezáró, egykor sűrű rostély megroggyant, a rudak vége mélyen behatolt a kopott járókövek széles repedései közé.

Amikor a két nő belépett a boltív alá, egy kékesen szikrázó szempár jelent meg az egyik lőrés mögött.

- Maradjatok, ahol vagytok! - parancsolt rájuk egy hang. Lehetetlenség volt megállapítani, férfi vagy nő szólt hozzájuk.

Rhayn és Sadira engedelmeskedett. A keskeny lőrésből valami feketeség suhant elő, amely pillanatnyi tétovázás után magára öltötte az árnyemberek alakját. Amikor vastagságot teremtett magának, felállt, és előrelépve elzárta az útjukat.

- Hoztatok obszidiánt? - kérdezte.

- Nem, a szállítmány később fog megérkezni - felelte Rhayn, aki azt látta a leghelyesebbnek, ha ő tárgyal az árnyékkal. - Most csak egy kisebb ajándékot hoztunk, hogy kimutassuk jó szándékunkat. Viszonzásképpen egy apró szívességet szeretnénk kérni tőletek.

- Mi az ajándékotok? - kérdezte az árnyember.

- Hírek. Umbráról és a Lubar család obszidiánbányáiról - felelte Rhayn.

Amikor felkészültek erre a beszélgetésre, Sadira mindent elmondott a nővérének, amit Rikustól és Er’Stalitól hallott arról, hogy a Lubar család egyik tagját, Maetant milyen kapcsolat fűzte az Umbra nevezetű árnyemberhez, meg a Hajdanvoltak Tornyához. Rhayn, miután megtudta, hogy a Lubar család rendszeres obszidiánszállítmányokkal fizette meg Umbra szolgálatait, úgy gondolta, könnyedén megszerzi majd az árnyemberektől azt, amiért a Toronyba jöttek.

Amikor a sötét lény nem mutatott érdeklődést, Rhayn folytatta.

- Azt hittük, fontos a számotokra, hogy újra folyamatosan érkezzenek az obszidiánszállítmányok...

Úgy tűnt, ezzel már közelebb került a céljához.

- Meghallgatjuk, amit mondani akartok - felelte az árnyember. Oldalra libbent, majd visszaszivárgott a lőrésbe.

Rhayn udvariasan maga elé intette Sadirát.

- Csak utánad!

A varázslónő keresztülbújt a rostély maradványain, és elindult a keskeny folyosón. Tudta, most még óvatosabban és figyelmesebben kell haladniuk, mint eddig. A lépcsőfokok csupán félarasznyi magasak voltak, a szélességük pedig nagyjából feleakkora, mint Sadira lábfejének hossza. Hogy még nehezebb legyen a feljutás, a fokok néhol úgy megkoptak, hogy meredek rámpára hasonlítottak. A kőfelületet mindenütt ezer év alatt összegyűlt por borította, ezért egy homokdűne oldalán könnyebb lett volna felkapaszkodni, mint itt.

- Vigyázz - szólt hátra Sadira. - Ha már eddig épségben eljutottunk, ne itt törjük össze magunkat.

- Az elfeknek nem szokásuk lecsúszni a lépcsőkről...

Sadira hátralesett, majd előrefordult, és óvatos, tapogatózó léptekkel elindult felfelé.

- Nem gondolod, hogy egy kicsit túl sokat ígértél az árnyembernek?

- Miért, mit ígértem? - kérdezte Rhayn.

- Tulajdonképpen semmit, de... azt éreztetted, hogy segíteni tudsz nekik. Ez nem volt valami bölcs dolog - suttogta Sadira. - Amikor rájönnek, hogy nem tudunk obszidiánkaravánokat küldeni, dühösek lesznek ránk. És tudod mit jelent az, ha megharagszanak?

- Sikerült felpiszkálni az érdeklődésüket - mondta Rhayn. - És most éppen erre volt szükségünk. Természetesen nem fogunk obszidiánt hozni nekik, de talán megtudjuk, mire van még szükségük... Ha ez sikerül, akkor azt a valamit esetleg tényleg megkaphatják. Ha pedig olyasmit kérnek, amivel nem rendelkezünk... Nos, senki sem lehet olyan szegény, hogy ne ígérgethessen.

Sadira megrázta a fejét, de nem fordult hátra.

- Remélem, nem tudják, hogy az elfek hogyan szoktak üzletelni - mormolta.

Folyamatosan, pihenő nélkül haladtak felfelé. Sadira combja sajogni kezdett, a sarka is fájt, a vádlija pedig már majd szétszakadt. Nem volt hozzászokva a lépcsőmászáshoz, de megpróbált megfeledkezni a fájdalomról, és minden figyelmét a fokokra összpontosította.

Hosszú idő múlva már rövid, de rendszeres pihenőket tartott. Megállt, kifújta magát, és közben végignézett a tájon. Egyetlen homokdűnét vagy kopár, kavicsos pusztát sem látott, a Toronytól a látóhatár széléig minden üde, zöld, élettel teli színben játszott. Ezüstösen zöldellő bokrok és cserjék, barnás teknőcbokrok, kékes bogófák... Ha nem lett volna olyan nehéz és veszedelmekkel teli a Hajdanvoltak Tornyához vezető út, pusztán ezért a látványért megérte volna felkapaszkodni a lépcsőkön.

Az egyik rövid pihenő alkalmával Sadira megkérdezte:

- Nem látod valahol Dhojaktot?

Rhayn a fejét rázta.

- Rengeteg élőlény van odalent, de azt hiszem, egyik sem a mi nyomainkat követi. - Intett a húgának, menjen tovább. - Gyerünk! Az üzletelés egyik alapelve: minél kevesebb időt hagyunk a vevőnek a töprengésre, annál biztosabb, hogy rásózzuk a portékát.

Továbbmentek, és legközelebb már a Torony tetején álltak meg. A lépcsősor egy kicsiny, alabástrom falú, csontkupolás bástya tövében ért véget. A nyitott kapukon túl az út egy hatalmas, kéken csillogó vízzel teli medence fölött vezetett, és a mesterséges tóból kiemelkedő minaret felé lejtett. A karcsú torony külső falait fehér ónixlapokkal fedték be, a tetején a karmazsinvörös nap fényében pirosas-rózsaszínes árnyalatban játszó kristálykupola tündöklött.

Ahogy átjutottak a kapun, Rhayn és Sadira letérdelt a medence partján. Már szédelegtek a szomjúságtól, de mégsem mertek inni. A víz kék volt ugyan, de förtelmes bűzt árasztott, a medence alján és oldalán pedig valamilyen vízi növény zöldes, fűszálszerű levelei lebegtek. Néhány helyen egészen a fenékig leláttak - a medence alján zsigerszerű sziklaképződmények húzódtak végig, amelyek a halvány rózsaszíntől a jádezöldig tucatnyi különböző színnel világítottak.

Sadira kimert egy maréknyi vizet, és leküzdve undorát, a szájához emelte. Amikor megpróbálta lenyelni a bűzhödt folyadékot, a torka görcsös rángással tiltakozott az undorító íz ellen. Elfelejtette a szomját, és visszaköpte a vizet.

- Ez nem ivásra való - szólalt meg a közelükben egy mély hang.

Rhayn és Sadira talpra szökkent, hátrapördült. Tucatnyi árnyember állt mögöttük. Mindegyik sötét, háromdimenziós alakot öltött, kéken izzó szemüket a jövevényekre meresztették.

Amikor a két nő felállt, a vezér rájuk mutatott vaskos, fekete kezével.

- Beszéljetek Umbráról!

- Ki vagy? - kérdezte Rhayn.

- Khidar a nevem. Umbra távollétében én vezetem a népünket - felelte az árnyember. - Beszéljetek Umbráról!

- Először nektek kell megfelelnetek a mi kérdésünkre - próbált alkudozni Rhayn.

Khidar előrébb lépett és elkapta az elf nyakát. Rhayn állára és vállára sötét árnyfolt kúszott.

- Semmi sincs, amit meg kell tennünk - morogta az árnyember. A szájából fekete köd fröccsent Rhayn arcába.

- Nekem sem muszáj elmondanom, hogy mi történt Umbrával! - vágott vissza az elf.

- Ez igaz... De ha nem teszed, hát halj meg!

A sötétség továbbterjedt, belepte Rhayn arcát.

Sadira rádöbbent, hogy Khidar vagy nem ismeri az alkudozás fogalmát, vagy egyszerűen nem akar egyezkedni.

- Beszélj! - kiáltott rá Rhaynra.

A nővére azonban mintha meg sem hallotta volna a kérését. A feketeség rácsorgott a fejére, lefolyt a mellkasára. Rhayn előrecsapott. Az ökle keresztülhatolt az árnyember testén, de nem tett kárt benne. Az elf visszahúzta a kezét. Már az is fekete volt.

- Úgy tudjuk, Umbrát elpusztították! - tört ki Sadirából. - Ereszd el!

Khidar eleresztette az elfet, Rhayn testéről eltűntek a fekete foltok. Lerogyott az út kövére. Reszketett, az arca olyan fehér volt, mint a mészkőlap, amin térdelt.

Khidar a varázslónő felé fordította az arcát.

- Most, hogy már tudjátok, ki az úr ebben a toronyban, mondjátok el részletesen, mi történt Umbrával!

Sadira szemügyre vette a nővére arcát, majd Khidarra nézett.

- Mielőtt folytatnánk, hadd magyarázzak meg valamit - mondta. - Azért jöttünk a Hajdanvoltak Tornyába, mert szükségünk van a segítségetekre. Ha nem kapjuk meg, nem jutunk át élve a Torony tövében lévő réten. Nincs vesztenivalónk, fenyegetéssel nálunk nem sokra mész.

- Igazán? Kíváncsi vagyok, akkor is ezt mondod-e, amikor megismered a Nagy Feketeséget - sziszegte Khidar. - Nem éppen egy kellemes hely...

- Inkább a Nagy Feketeség, mint hogy hitvány korcs módjára, a bogóerdőben bujkálva éljem le a hátralévő életemet! - vágta ki Sadira. Kihívóan nézett Khidarra, és amikor nem kapott választ, folytatta: - Két lehetőségetek van. Vagy segítek nekünk, vagy nem. Ugyanez igaz ránk is. Elmondhatjuk, mit tudunk Umbráról és a Lubar család obszidiánjáról, de akár hallgathatunk is.

- Ebben az esetben meghaltok...

- Akkor sem kerülünk rosszabb helyre, mint ahol most vagyunk - szólalt meg Rhayn, akinek közben sikerült összeszednie magát.

Sadira arra számított, Khidar folytatja a fenyegetőzést. Amikor ez elmaradt, továbbfűzte a szót.

- Van egy ajánlatom. Mi elmondjuk, mire lenne szükségünk. Ha megígéritek, hogy megkapjuk tőletek, akkor mindent elmondunk, amit Umbráról tudunk.

- Nem jó - szólt közbe Rhayn. Felállt. - Mi a biztosíték rá, hogy megtartják a szavukat?

- Mi a biztosíték arra, hogy igazat mondunk nekik? - nézett rá Sadira. - Nem tehetünk mást, meg kell bíznunk egymásban.

- Ki vele, mit akartok? - kérdezte Khidar.

- Hatalmat - válaszolta Rhayn gondolkodás nélkül. - Azt akarom, hogy a Torony mágiája erőssé tegyen... Elég erőssé ahhoz, hogy a törzsem vezére lehessek!

Khidar bólintott.

- Ha fontos és érdekes lesz, amit elmondasz, sok erőt kapsz. Ha nem... - Nem fejezte be a mondatot, Sadirára nézett. - És te mit kívánsz?

Sadira habozott. Nem tudta, hogyan reagálnak majd az árnyékemberek, ha elmondja nekik az igazat. Lyanius jutott eszébe. A vén törpe, amikor megtudta, hogy szembe akar szállni a Sárkánnyal, először megtagadta tőle a segítséget. Talán okosabb lenne, gondolta, ha csak akkor hozakodna elő az igazsággal, ha már alaposan kiismerte az árnyembereket. Eddig egyetlen dolgot tudott róluk, azt, hogy nem kedvelik az efféle csereüzleteket.

Eszébe jutott valami. Talán nem helyes, ha szóba hozza a Sárkányt, de lehet, hogy hazugsággal csak rontana a helyzeten. Mély lélegzetet vett.

- Meg akarom akadályozni, hogy a Sárkány zsarnokoskodjon a városom felett!

Khidar közelebb húzódott hozzá, rávillantotta kéken parázsló szemét.

- Azt reméled, megállítjuk neked a Sárkányt?

- Nem akarom, hogy ti csináljátok. Semmi ilyesmit nem kérek... Viszont tudom, hogy van valami ebben a toronyban, aminek a segítségével győzhetek - mondta a varázslónő. - Ha nem így lenne, akkor Tithian király és Dhojakt herceg nem próbálta volna megakadályozni, hogy eljussak ide.

Az árnyék elismerően bólintott.

- Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy segítsünk - ígérte. - Halljuk, mit tudtok Umbráról?

- Hallottatok a háborúról, ami Tyr és Urik között dúlt? - kérdezte Sadira, arra az egy év előtti csatasorozatra utalva, amelynek Rikus volt az egyik főszereplője.

Az árnyemberek bólintottak. Sadira folytatta.

- A háború során Tyr egyik bajnoka, Rikus, a gladiátor, többször is megküzdött Umbrával. Az utolsó csatában Umbra halálos sebet kapott...

- Lehetetlen! - szólt közbe Khidar. - Nincs olyan fegyver, ami kárt tehetne bennünk.

- Rikus kardja különleges volt - mesélt tovább Sadira. - Rkard Veszedelmével küzdött, azzal a pengével, amivel...

- Amivel az ebei Borys megölte Rkardot, Kemalok utolsó királyát - fejezte be Khidar. - Ezzel a karddal valóban... végre lehetett hajtani azt, amiről beszéltél. Ez a... Rikus? Hol találta meg Rkard Veszedelmét?

- A kardra egy törpe törzs vigyázott - felelte Sadira. Felbátorodott azon, hogy Khidar ismerte a fegyvert, de a részleteket szándékosan elhallgatta; nem akarta megszegni a Neevának és Caelumnak adott szavát, nem akarta elárulni, miféle kincseket tartanak Kledben. - A küzdelem során Rikus is megsérült, és elvesztette az eszméletét, így nem látta pontosan, mi történt az ellenfelével. Mire magához tért, Umbra már eltűnt. A padlónak az a része, ahová zuhant, sötét és hideg volt, akár az éjszaka...

- Ezek szerint Umbra már valóban nem él - mondta Khidar töprengve. A hangja megkönnyebbülten csengett, ebből a varázslónő arra következtetett, kedvére való, hogy az árnyemberek éppen őt tartják vezérüknek. - De miért nem értesítettek? Miért nem szóltak, hogy foglaljam el a helyét Urikban? A népünk évszázadok óta üzleti kapcsolatban áll a Lubar családdal. Obszidiánt kaptunk, és cserébe a vezérünk időnként a segítségükre volt.

- Miután Urik elvesztette a háborút, Hamanu király meg akarta büntetni Maetant, akinek nem sikerült győzelmet aratnia. A büntetés az volt, hogy kiirtotta az egész Lubar családot - folytatta Sadira. - Ha valaki mégis életben maradt közülük, akkor nem úrként, hanem rabszolgaként került vissza az obszidiánbányákba.

- Ez sok mindent megmagyaráz - gondolkodott el Khidar. - Úgy tűnik, ezentúl máshonnan kell beszereznünk az obszidiánt...

- Talán köthetnénk egy mindkettőnk számára előnyös üzletet - szólt közbe Rhayn.

Khidar az elf nőre villantotta kék parázsszemét.

- Nem is tudtam, hogy az elfek obszidiánbányászással is foglalkoznak.

- Ne beszélj így velem! - horkant fel Rhayn, aki már a puszta feltételezést is sértőnek találta. - Az elfek nem végeznek ilyen aljamunkát. De amint a Napfutárok törzsfőnöke leszek, szívesen ellátunk benneteket obszidiánnal. Annyit lopunk, amennyit csak kértek!

- Kétlem - szállt vitába Khidar.

- Ne becsüld alá a Napfutárok képességeit!

- Nem becsüllek alá benneteket, de... kétlem, hogy egy tolvajbanda képes lenne évente száz rakományra való obszidiánt lopni - felelte az árnyember. - Különben sosem leszel a néped vezére...

- Micsoda? - kiáltott fel Rhayn.

- Azt mondtam, ha fontos és érdekes lesz, amit elmondasz, megkapod, amit kívánsz. Eddig meg sem szólaltál. Csak ő beszélt. - Khidar a varázslónőre mutatott. - Én betartom, amit ígértem. Ő megkapja, amire vágyik, te viszont nem!

- Ne próbálj becsapni! - morogta Rhayn fenyegető hangon, és a medence fölé tartotta a kezét. - Ne próbálj rászedni, mert esküszöm, hogy megbánjátok!

Khidar felnevetett.

- A szánalmas kis varázslataiddal nem tehetsz kárt bennünk.

- Talán nem... Viszont el tudom pusztítani ezt a kertet!

Hogy fenyegetése több legyen üres szóhalomnál, Rhayn nekilátott, hogy magába szívja a medencéből az életerőt. A víz örvényleni kezdett a tenyere alatt, az energia egy gőzoszlop belsejében emelkedett a kezéhez. Mivel a Hajdanvoltak Tornya ugyanabból a porózus fehér kőből volt, mint a Hasított Szikla alatti balrang fala, Sadira tudta, hogy a nővére csak a mesterséges tóban tenyésző növényektől rabolhatja el az életerőt. Amilyen elszántan, amilyen gyorsan csinálta, néhány másodpercnél nem kellett több ahhoz, hogy mindent elpusztítson a víz alatt, ami élő.

- Rhayn, ne tedd! - Sadira a nővére felé lépett.

- Tényleg azt hiszed, hogy megkapod tőlük, amit akarsz? - hörögte Rhayn. - Egymás ellen akarnak fordítani minket! Te ezt hagyod?

- Talán ez az igazság, de... De akkor is helytelen, amit most csinálsz! - kiáltotta Sadira.

Rhayn keze alatt a növények megbarnultak, a habzó vízből förtelmes rothadásbűz áradt.

- Hagyd abba! - üvöltötte Khidar.

- Miért hagynám? - kérdezte az elf. - Mindegy, mit teszek, így is, úgy is meghalunk.

- Most ez sem érdekes - szólt rá Sadira, aki képtelen volt levenni a szemét a víz színe alatt terebélyesedő barna foltról. - Utoljára kérlek, hagyd abba!

- Te nekem csak ne...!

Rhaynnak nem volt lehetősége befejezni a mondatát. Sadira fél térdre ereszkedett, körbefordult és kaszáló mozdulattal kirúgta a nővére lábát. Rhayn meglepetten felsikoltott. Elvesztette az egyensúlyát, és belezuhant a barna vizű medencébe.

A féltucatnyi árnyember egyetlen csobbanás nélkül siklott be a vízbe. Rátekerődtek a felszín alatt kapálózó Rhaynra, lefogták a karját, a lábát, és lejjebb, egyre mélyebbre húzták. Rhayn összeszedte minden erejét, ám hiába vergődött. Kiguvadt szemmel, üvöltésre tátott szájjal merült alá.

Sadira ekkor látta utoljára a nővérét...

A varázslónő szomorúan, döbbenten meredt a vízre. Nem érzett bűntudatot, Rhayn olyasmit tett, amit nem lett volna szabad, a Pusztítókat pedig minden esetben meg kell fékezni. Még az árnyemberek szószegése sem lehetett elég ok arra, hogy elrabolja a növényektől az életet. Az elf nőnek talán meg sem fordult a fejében, hogy miközben szánalmas bosszút akar állni az árnyembereken, a jövő élőlényeinek több nemzedéke számára okoz fájdalmat és bánatot.

Miközben nővére tettén és pusztulásán töprengett, egy jeges kéz ért a vállához.

- Gyere, igyekeznünk kell! - hallotta Khidar hangját.

- Miért? Hogy engem is becsaphass?

- Nem csaptuk be az elfet - felelte Khidar. - Szó szerint betartottuk az ígéretünket...

- Szó szerint! Hát éppen ez az! - kiáltott fel Sadira. Felállt, kihúzta magát és az árnyember szemét helyettesítő kék parázspárba nézett. - Ennyire nehezetekre esett volna megadni neki azt, amit kért?

- Nem, de akkor neked nem adhattuk volna meg azt, amit akarsz - válaszolta Khidar. - Így jobb lett volna?

- Legalább egy okom lenne rá, hogy bízzam benned! - sóhajtotta Sadira.

- Nem számít, hogy bízol-e bennem vagy sem - mondta az árnyember. - Gyere! Sietnünk kell, különben oktalan vadállattá változol, és elmenekülsz, mielőtt segíthetnénk rajtad.

Khidar a kőre mutatott, amelyre Sadira azelőtt térdelt le, hogy kirúgta Rhayn alól a lábait. A fehér mészkőre pirosas vérmaszat kenődött.

Sadira végignézett a lábán. Eddig észre sem vette, hogy lehorzsolta a térdét, de az átalakulás máris megkezdődött. Az apró sebből egy sárgás, kitines nyúlvány vége bukkant elő.

Miközben Khidar átvezette a medence közepén álló toronyhoz, Sadira megkérdezte:

- Miért segítesz? Egyáltalán... segítesz? Nagyon könnyen találhattál volna valami kifogást. Valami olyasmit, mint Rhayn esetében.

- Már mondtam: mi mindig betartjuk az adott szavunkat - felelte az árnyember, bár a hangsúlya elárulta, valamit elhallgat.

Sadira megállt.

- Itt valami másról van szó! Sokkal többről... - Összeszorította a fogát; a lábában görcsbe rándultak az izmok. - Valami okotok van rá, hogy segítsetek abban, hogy szembeszálljak a Sárkánnyal.

- És ha valóban így van? - kérdezte Khidar. - Mit érdekel az téged? Hajlandóak vagyunk segíteni. Egyedül ez számít, nem?

- Ahhoz, hogy legyen valami esélyem a Sárkány elleni küzdelemben, mindent meg kell tudnom róla és erről a helyről - mondta Sadira. - Ha ez nem lehetséges, akkor inkább hagyj itt, mindegy, hol halok meg.

- Azt hiszem, senkinek sem ártok azzal, ha mindent elmondok. Sőt, inkább használni fogok - felelte Khidar. - Elég erős és találékony voltál ahhoz, hogy a magad erejéből eljuss a Hajdanvoltak Tornyához... Ez jó jel, talán képes leszel végrehajtani a feladatot, amit elvállaltál.

- Köszönöm a dicséretet, de ha lehet, akkor inkább válaszolj a kérdéseimre. - Sadira nem akarta, hogy az árnyember elterelje a szót a lényegről.

Khidar felsóhajtott.

- Mennyit tudsz a Hajdanvoltak Tornyáról?

- Keveset, de valamennyit mégis. Azt például tudom, hogy most a Kristály Bástyába viszel - felelte a varázslónő, majd gyorsan elmondta mindazt, amit Er’Stalitól hallott: a Bajnokok fellázadtak Rajaat ellen, és arra kényszerítették, hogy létrehozza Boryst, a Sárkányt. Amikor odáig ért a történetben, hogy Jo’orsh és Sa’ram valamilyen úton-módon visszakényszerítette Boryst a Hajdanvoltak Tornyába, megérkeztek a Kristály Bástya kapujához.

Abban a pillanatban, ahogy Sadira kiejtette a száján a törpék nevét, Khidar kifakadt:

- Átkozott kis tolvajok! Soha ne találjon nyugtot a szellemük!

Sadira homlokráncolva nézett rá.

- Elloptak valamit? Micsodát?

- Hamarosan meglátod - mondta az árnyember. Kinyújtotta a kezét. - Most meg kell fognod a karomat...

A varázslónő habozás nélkül megmarkolta a hideg kart. Az árnyék kiszippantotta a melegséget a testéből. Olyan fájdalom járta át, olyan jeges borzongás futott végig rajta, amihez hasonlót még sohasem érzett, de uralkodott magán, és visszafojtotta a sikolyát.

Khidar előrelépett és beleolvadt az ónixfalba. Maga után húzta Sadirát, aki - minden szerve összerándult, minden izmából kiszállt az erő közben - ugyanolyan könnyedén átjutott a falon, mint az árnyember.

Khidar lerázta magáról Sadira kezét.

- Légy üdvözölve a Kristály Bástyában - mondta. - Ez az a hely, ahol Rajaat erőt és hatalmat adott a harcosoknak, akik végül érvényt szereztek az akaratának. És ez az a hely, ahol az árulók arra kényszerítették, hogy teremtse meg Boryst, a Sárkányt.

A varázslónő eleinte csak valami szélfútta ködfelhőként kavargó vöröses ragyogást látott maga körül, ám a szeme hamar hozzászokott a különös fényhez. A bástya falai egyetlen félhomályos helyiséget fogtak körbe. A padló egy domború tükör volt, a kopár, fehér falak egymás felé ívelve emelkedtek a kristálykupoláig, amelyet Sadira már a medence partján állva megcsodált.

A kupolából pirosas fényoszlop ereszkedett alá a tükörpadló közepére, ahol tucatnyi különböző méretű obszidiángömb állt. Sadira elámult - a domború padlón a gömböknek arrébb kellett volna gurulniuk -, de aztán megpillantotta a pici márványékeket, amelyek a helyükön tartották a fekete golyóbisokat.

Az obszidiángömbök belsejében kékes fény kavargott, úgy mozgott, mintha valami élőlény lett volna, amely a víz helyett a fekete, kemény anyagban úszkál.

- Mik ezek? - kérdezte Sadira. A lába iszonyatosan viszketett. Amikor lenyúlt és meg akarta vakarni, felfedezte, hogy a térdét már teljesen körbeölelte a sebből kisarjadt sárgás kagylóhéj.

- Tojások - felelte Khidar. A gömbökhöz vezette a varázslónőt.

Sadira enyhe bicegéssel lépett el a faltól. Csak ekkor vette észre, hogy a tükörpadló peremén több tucatnyi árnyékember áll. Valahányszor kifújták magukból a levegőt, sötét párafelhő csapott ki kék szájukból. Az apró fellegek a mennyezet felé emelkedtek, és egymáshoz kapcsolódva elhomályosították a felülről érkező fényt. Sadirának fogalma sem volt arról, hogy az árnyemberek mióta tartózkodhatnak a helyiségben. Talán csak utánuk érkeztek, talán már régóta itt voltak, mindenesetre, amikor belépett, egyiküket sem látta.

Khidar az obszidiángömbökre mutatott árnykezével.

- A kicsinyeinket a világtól elszigetelve nevelgetjük. Ahogy nőnek, úgy helyezzük át őket a kisebb gömbökből a nagyobbakba - magyarázta. - Mielőtt Jo’orsh és Sa’ram eljött ide, minderre nem volt szükség. Valamennyiüket egy helyen, a Sötét Lencse belsejében növesztettük.

- Sötét Lencse? - kérdezte Sadira.

- Rajaat a Sötét Lencsét használta a varázslataihoz - magyarázta Khidar. - Anélkül nem adhatunk neked olyan hatalmat, amilyenre vágysz. De ha el tudnád lopni valahogy Rkard Veszedelmét ettől a bizonyos Rikustól, kettő a birtokodban lesz a három dolog közül, ami a Sárkány megöléséhez szükséges.

- Nem tudnál egy kicsit világosabban fogalmazni? - kérdezte Sadira. - Miért lenne szükségem Rkard Veszedelmére?

- Azért, mert azt a kardot maga Rajaat kovácsolta - felelte Khidar. - Az az egyik olyan fegyver, amivel sebeket lehet ejteni a Sárkány testén. Az az egyetlen kard, amely megvéd a bestiától. Nincs olyan bajnok, aki képes lenne legyőzni azt a harcost, aki egy Rajaat által készített fegyverrel küzd!

- Meg tudom szerezni a kardot - jelentette ki Sadira magabiztosan. - Arról beszélj, mit akartok csinálni velem?

- Ha befejeztük, mindent megértesz - biztosította Khidar. - Most legyen elég annyi, hogy hozzáférhetővé teszünk a számodra egy új mágikus energiaforrást. Azt a forrást, amelyből Rajaat halála óta senki sem merített.

- Tehát a kard és az erőforrás... És mi lenne a harmadik dolog? - kérdezte Sadira.

Khidar a torony falának közepére mutatott.

- A Sötét Lencse - mondta. - Enélkül nem ölheted meg a Sárkányt.

Sadira a jelzett irányba nézett. A falakhoz egy óriási acélgyűrűt rögzítettek. A gyűrű oldalába hét különböző drágakövet ágyaztak, mindegyik legalább akkora volt, mint egy félóriás feje.

A gyűrű belső pereméből hat rúd nyúlt be középre. A hat rúd egy másik acélgyűrűt tartott, amely pontosan a tükörpadló közepe fölött helyezkedett el. A belső gyűrű egykor egy kristályt fogott körbe (Sadira úgy becsülte, a lencse legalább akkora lehetett, mint egy kank), de most üres volt. Ezen a belső gyűrűn keresztül érkezett a piros fényoszlop, amely a tükörpadlón elhelyezett tojásokat melengette.

- Hol találhatnám meg ezt a Sötét Lencsét? - kérdezte Sadira, és közben már azon tűnődött, hogy bírja majd megmozdítani, ha egyszer esetleg rábukkan.

- Egyedül kell megkeresned, ebben nem segíthetek. Még csak elképzelni sem tudjuk, hogy Jo’orsh és Sa’ram merre ment, miután elhagyták a Tornyot - folytatta Khidar. - Most viszont... újra hozzám kell érned. - A varázslónő kezéért nyúlt. - Felviszlek oda, ahol rád tudjuk összpontosítani a nap mágiáját.

- Még ne! - Sadira elhúzódott. Egyre jobban aggasztotta a térdéből kinövő undorító kagylóhéj, de eltökélt szándéka volt, hogy mindent megtud a Hajdanvoltak Tornyáról és a Sárkányról. Abban egészen biztos volt, hogy Khidar később is képes lesz normálissá változtatni a lábát, így nem volt ok a sietségre.

- Miért jó az nektek, hogy megadjátok, amit kértem?

Khidar szájából előfröccsent egy fekete felhő.

- A jutalmunk egyszerű - mondta. - A népünket az a mágia hozta létre, amely sárkánnyá változtatta Boryst. Mi Rajaat hű szolgáinak leszármazottai vagyunk, azoké a férfiaké és asszonyoké, akiket az uruk ellen fellázadó bajnokok megöltek. Amikor Borys meghal, megszabadulunk a ránk nehezedő átoktól.

- Köszönöm az őszinteséged. - Sadira hálásan biccentett. - Most már mehetünk.

Khidar átölelte a varázslónőt. Sadira testében döbbenetes, zsibbasztó hideg áradt szét. A jeges hullámok a bőrét rágták, a csontjához fagyasztották a húsát. Azon a helyen, ahol a fekete karok hozzáértek, sötét folt jelent meg a testén. A térde megroggyant, halálos dermedtség uralkodott el rajta. Elvesztette az egyensúlyát és rádőlt Khidarra.

Az árnyember a levegőbe emelkedett, magával húzta Sadira reszkető testét. A tükörpadlón az árnyak a helyiség közepére suhantak, és vad, ritmikus táncba kezdtek. A tükörről vibráló foltokká válva verődött vissza a fentről érkező fény. A foltok sugarakká alakultak és keresztülhatoltak a külső acélgyűrűbe ágyazott drágaköveken.

Khidar a kristálykupola alá röpítette Sadirát, majd megállt. A varázslónő látta, árnyékká változott a teste, elvesztette korábbi formáját, amorf, sötét massza lett belőle. Alatta színes fények ugráltak a torony falán; a drágakövekből kivillanó nyalábok tűzként lobogtak a talpa alatt.

A táncoló sugarak egyetlen vastag fénysugárrá egyesültek. A sugár szétrobbant, remegő, kavargó, szivárványszínű felhővé változott. A felleg belsejéből mély, fenyegető moraj hallatszott. Aranynyúlványok és fekete csápok emelkedtek fel, hogy megérintsék a dermedten figyelő varázslónőt.

Sadira testében perzselő és jeges fájdalomvillámok cikáztak. A kín elviselhetetlenné fokozódott. Érezte, kicsúszik Khidar hideg öleléséből. Ahogy belemerült a színförgetegbe meghallotta saját agonizáló kiáltását.

Amikor a hangja visszhanggá változva visszajutott hozzá, már nem fájdalmasan, inkább örömmel és győzedelmesen csengett...

 

Tizennyolcadik fejezet:

LIRREK DALA

Ahogy a nap a nyugati látóhatár széléhez érintette karmazsinvörös korongját, Magnus felemelte a hangját, hogy még egy dal erejéig csatlakozzon a lirrek vadállati módon üvöltő kórusához. A gyíkszerű lények körbevették, a hátsó lábukon állva, tarajos farkukkal egyensúlyozva felegyenesítették pikkelyes testüket. Amikor daloltak, szétterpesztették a nyakukon lévő bőrlebernyeget, és olyan nagyra tátották a szájukat, hogy úgy tűnt, a fejük egyetlen rózsaszínű, fogakkal teli pofává változott.

Kora délután érkeztek meg, Magnus azóta üvöltött együtt velük. A széldalnok először abban reménykedett, hogy a vadak fának nézik, és megállás nélkül továbbvonulnak. Sajnos reszketni kezdett a félelemtől, megmozdultak a felsőtestéből kisarjadt ágak. Elárulta magát. Az egyik lirr kíváncsian közelebb lépett hozzá, és kaparászni kezdte a törzsét.

Magnus abban a pillanatban megértette, a lirrek végezni fognak vele, felfalják. Tudta, nem kerülheti el a halált, de elhatározta, nem lesz könnyű préda. Hatalmas öklével sikerült bezúznia a kaparászó bestia koponyáját. A falka azonnal visszafordult, körbefogta, és lassan járkálva rázendített a lirrek kísérteties hangokból álló vadászdalára. Magnus először nem tudta, mit tegyen, de aztán támadt egy ötlete. Csatlakozott a kórushoz.

A csel bevált. Olyan megtévesztően utánozta a lirreket, hogy a bestiák nem támadtak rá, hanem körözni kezdtek, és miközben daloltak, megpróbálták eldönteni, mi lehet az, ami előttük áll. Préda? Fa volna? Vagy inkább valamilyen különös lirr?

A csel remek volt, de Magnus tudta, a ragadozók sokkal tovább fogják bírni hanggal, mint ő. Sajgott a torka, a hangok egyre reccsenősebben, egyre halkabban törtek ki belőle. Érezte, még a teljes sötétség beállta előtt el fog fogyni a maradék ereje.

Magnus megkönnyebbülésére a lirrek hirtelen elnémultak, szinte egyszerre a földre eresztették mellső lábaikat, és éhesen csillogó szemmel kelet felé fordultak. Egy pillanattal később rohanni kezdtek. Magnus a tekintetével követte őket, és csakhamar felfedezte, kit akarnak megtámadni.

A Hajdanvoltak Tornya felől egy magányos alak közeledett felé. Magnus ilyen távolságból képtelen volt megállapítani, hogy Sadirát vagy Rhaynt látja.

- Vigyázz! - üvöltötte. - Lirrek!

Elkésett a figyelmeztetéssel, a bestiák már a zsákmány közvetlen közelében voltak. Rávetették magukat a magányos nőre, a torka felé haraptak, hosszú karmaikkal a hasára, a mellére csaptak. Magnus levelekkel borított ágai elborzadva reszkettek. Megpróbálta félrefordítani a fejét, nem akarta látni, ami ezután történik, de a gyökerei olyan erősen hozzárögzítették a földhöz, hogy moccanni sem bírt.

A legnagyobb ámulatára a nő nem rettent meg a támadó lirrek láttán. Nem csinált semmit, csak megállt. A fogcsattogtató, karmot villogtató bestiák egyszerűen lepattantak a testéről.

A földre dőlő lirrek felugrottak, és taktikát változtatva a nő lábát vették célba. Fel akarták dönteni az áldozatukat. Ha pedig valaki a földre kerül, amikor lirrek tombolnak körülötte...

A nő megállt és a lenyugvó nap felé nyújtotta a kezét. Amikor visszahúzta, a teste karmazsinvörös fénnyel világított. Elrugdosta magától a megvadult lirreket - talán még egy esélyt akart adni nekik az életre, mielőtt szabadjára ereszti varázslatát.

Ennek az utolsó tettnek a láttán Magnus arra következtetett, hogy Sadira tért vissza. Az elfek között egy sem akadt volna, aki ilyen jólelkűen bánik a lirrekkel.

A bestiák nem fogták fel, milyen kegyben részesültek. Sadira, amikor rájött, hogy nem tudja elkergetni őket, végrehajtotta a varázslatot. A tenyeréből vakítóan fényes, vörös villám csapott elő.

Ahogy Magnus szeme kitisztult a lobbanás után, látta, hogy a lirrek mind eltűntek. A széldalnok megértette, mi történhetett. Sadira már cikkor is erős varázstudónak számított, amikor elindult a Hajdanvoltak Tornya felé, most pedig, amikor visszatért onnan, még nagyobb hatalom volt a birtokában.

A varázslónő olyan könnyed léptekkel tartott Magnus felé, mintha semmi érdekes nem történt volna. A széldalnok ekkor már biztos volt abban, hogy nem Rhayn tért vissza: az alkonyi fény megcsillant Sadira aranyló haján. Felismerte őt, bár az árnyékokkal takart arcot csak akkor láthatta meg, amikor egészen közel ért.

Amikor Sadira elébe állt, Magnus hüledezve meredt rá. A nő testén egyetlen karcolás, egyetlen harapásnyom sem látszott - semmi sem utalt arra, hogy percekkel korábban lirrek támadtak rá. Ám mégsem a varázslónő sértetlensége volt az, ami a legnagyobb döbbenetet okozta a széldalnoknak. Sadira éppen olyan gyönyörű volt, mint régen, de a bőre obszidiánfeketére színeződött. A szemének nem volt írisze, a szemgolyója kék parázsként izzott. Amikor kifújta a tüdejéből a levegőt, apró fekete füstpamacsok lebegtek elő a szájából. A sötét felhőcskék pillanatok alatt kékre színeződtek.

- Mi a baj, Magnus? - kérdezte Sadira kedves mosollyal. - Talán nem szereted a fekete nőket?

- Dehogyisnem, feltéve, ha te tényleg Sadira vagy - mondta a széldalnok idegesen vigyorogva.

A varázslónő felnevetett.

- Én vagyok az... többé-kevésbé. - A tekintete elszomorodott. - Sajnálom, rossz hírt hoztam. Rhayn... nem fog visszatérni.

A széldalnok bólintott, majd lenyelte a torkában formázódó idegesség-gombócot.

- Értem. Hát... - Megrázta az ágait. - Ezek szerint többé már nem fogok sétálgatni vele.

Sadira hallgatott egy sort, majd megkérdezte:

- Velem nincs kedved sétálni?

- Ne gúnyolódj - kérte Magnus. - Így is elég nehéz lesz látni, ahogy elmész...

- Nem gúnynak szántam - felelte Sadira. Előrelépett, és nekilátott, hogy letördelje a széldalnok testéről az ágakat.

- Ez fáj! - kiáltott fel Magnus. Megpróbálta ellökni magától a varázslónő kezét, de... Nem sikerült. Sadira úgy viselkedett, mintha hozzá sem ért volna. - Hagyd abba!

Sadira folytatta az ágak tördelését, a legvastagabbakat is olyan könnyedén távolította el, mintha satnya hajtások lennének.

- Talán elhatároztad, hogy az életed hátralevő részében leveleket növesztesz a hátadra? - kérdezte, amikor letörte az utolsó gallyat is.

- A fáknak ez a szokásuk - mentegetődzött a széldalnok. Bánatosan lenézett a Sadira előtt kupacba gyűlt ágakra.

- Te azonban nem vagy fa - jelentette ki a varázslónő. Magnus törzsére tette a kezét. - Elf vagy... többé-kevésbé.

A fává változott széldalnok enyhe bizsergést érzett azon a helyen, ahol nem is oly rég még a lábai voltak. Mozdulni próbált, és csodálkozva tapasztalta, az izmai megfeszülnek. Az alteste még fatörzs volt, de a lába engedelmeskedett az akaratának.

- Szorítsd össze a fogad - kérte Sadira. - Ez fájni fog.

- Mit akarsz...?

Magnus törzse lángra lobbant. Felkiáltott, a torkából előbuggyanó hang mennydörgésként robajlott végig a mező fölött. Néhány pillanatig eszelősen rángatózott, fuldokolt a csípős füstben, és megpróbálta eloltani az altestét emésztő tüzet. Perzselő fájdalom áradt szét benne. Mi történik vele? Talán Sadira úgy döntött, nem hagyja itt, földhöz kötötten, inkább végez vele?

A lába kiszabadult. Előrezuhant, elterült a varázslónő előtt.

- Ezt meg hogy csináltad? - lihegte, miközben végighúzta a kezét füstölgő lábain.

- Ajándékot kaptam az árnyemberektől - mondta a varázslónő. A kezét nyújtotta Magnusnak. - Egyebek mellett megismertem a mágia néhány különleges formáját.

Magnus kétkedően hátracsapta a füleit.

- Mi ez az ostobaság, és...?

- Nem ostobaság - jelentette ki Sadira. Hogy bebizonyítsa, igazat mondott, felemelte a széldalnokot a földről. Olyan könnyedén csinálta, mintha a hatalmas termetű lény nem lenne nehezebb egy csecsemőnél.

Magnus szája tátva maradt a csodálkozástól. Zavarodottan nézett Sadira karjára.

- Olyan erős lettél, mint egy félóriás!

- Nem én vagyok erős - magyarázta Sadira. - Nem én, hanem a nap. Amíg a horizont fölött van, erőt kapok tőle.

- Szóval nap-pap lett belőled? - kérdezte a széldalnok.

Sadira megrázta a fejét.

- Nem. Az árnyemberek elmagyarázták, mi ez az egész. Minden élet forrása a nap. Minden mágia az életerőből táplálkozik. A hétköznapi varázsló a növényekből, a Sárkány az állatokból vagy az emberekből vonja ki az erőt. Én mostantól fogva a legerősebb forrásból, a napból kapom.

Magnus még mindig nem hitte el, amit hall.

- Ezt az árnyemberek tették veled? - kérdezte. - Képtelenség! Hogy tudhatnak ennyi mindent a napról? Hiszen csak árnyékok!

- Ki ismerné náluk jobban a fényt? Világosság nélkül az árnyék nem létezhet.

Magnus nem szólt. Előrecsapta a füleit, és átnézett a varázslónő válla fölött.

- Van ott valami - suttogta.

Sadira hirtelen megfordult. Egy szaramiszt viselő alak éppen ebben a pillanatban emelkedett ki egy ötven lépés távolságban álló bokor mögül. A varázslónő még ebből a távolságból is tisztán látta a lény dühösen remegő, alaktalan orrcimpáját, dülledt szemét, amit az ő arcára meresztett.

Az alak felemelte a kezét és Sadira felé mutatott.

A varázslónő félrelökte Magnust. A széldalnok a levegőbe emelkedett, és széles ívet leírva a földre zuhant.

Dhojakt - mert ő volt az, aki kilépett a bokor mögül - megmozdította az ajkait. Valami varázsszót ejthetett ki, mert a feje fölött megjelent egy óriási bagoly fénylő alakja. A madár éles rikoltással elindult Sadira felé. A szemei helyén narancsvörös lángok lobogtak, a karmait sistergő villámok helyettesítették.

Sadira nem próbált kitérni a támadás elől. Mozdulatlan maradt, és hagyta, hogy a madár egészen közel kerüljön hozzá.

A bagoly szikra-és lángzáport zúdított maga elé, ám ezüstlő karmai nem hasogatták fel Sadira bőrét, a szeméből előcsapó tűz meg sem pörkölte a varázslónő testét. Sadira nyugodtan tűrte a támadást, majd egyik kezét a bagoly testéhez érintette, és nekilátott, hogy kiszívja belőle az életerőt. A mágikus lény testéből ugyanúgy vonta ki az energiát, mint korábban a növényekből.

A bagoly lelassult, a teste szemkápráztató gyorsasággal zsugorodni kezdett. Néhány pillanattal később semmi sem maradt belőle.

A varázslónő Dhojakt hercegre nézett, a föld fölé tartotta a kezét és kibocsátotta magából a bagolytól szerzett energiát.

Amikor az életerő visszajutott a talajba, Sadira elindult a cilopember felé.

- Már éppen azon tűnődtem, mi történhetett veled, hercegem - üdvözölte.

Magnus közben feltápászkodott, és biztonságos távolságot tartva követte Sadirát.

- Mit csinálsz? - suttogta. - Tűnjünk el innen! Meneküljünk... Amíg a Torony közelében vagyunk, elég, ha csak megkarcol minket, és máris...

- Nem fog megkarcolni minket! Hozzánk se fog érni.

Határozottan haladt előre. Dhojakt nem vonult vissza.

- A Hasított Sziklánál szerencséd volt - kezdte. - Eltartott egy ideig, míg kiszabadultam... Abban a barlangban nem használhattam mágiát.

- Meg akartalak ölni - felelte Sadira. Megállt, már csak néhány lépésnyi távolság választotta el a hercegtől.

Magnus oldalra húzódott, nem került közel a varázslónőhöz.

- Nem sikerült - folytatta Sadira. - Most azonban megteszem.

- Nem hiszem - válaszolt a herceg, ügyet sem vetve a széldalnokra. - Az, hogy nem akartam utánad menni a Toronyba, még nem jelenti azt, hogy nem tudlak elpusztítani!

Sadira felemelte a kezét, hogy energiát gyűjtsön egy varázslathoz, aztán hirtelen meggondolta magát és visszaeresztette a karját. Szerette volna megtudni, hogy Dhojakt miért nem követte a Hajdanvoltak Tornyába. Vajon mi lehet odabent, amitől a herceg félt?

- Hazug vagy - mondta. - Ha gyenge voltál ahhoz, hogy begyere a Toronyba, akkor ahhoz sincs erőd, hogy kárt tegyél bennem.

A megjegyzés, Sadira várakozásával ellentétben, nem gerjesztette fel Dhojakt haragját. A herceg magabiztosan elvigyorodott.

- Nem a gyengeség az oka, hogy nem mentem be a Toronyba... Mi hasznom származott volna abból, ha az apám esküdt ellenségei között szállok szembe veled? Minden figyelmemet lekötötte volna az ellenük vívott harc, nem jutott volna időm arra, hogy megöljelek.

- Neked és az apádnak... nincs okotok arra, hogy az árnyemberek ellenségei legyetek. És arra sincs okotok, hogy engem gyűlöljetek - mondta a varázslónő. Egy kicsit meglepte, hogy Dhojakt ilyen beszédes kedvében van. A herceg eddig nem sok időt vesztegetett arra, hogy eltársalogjon az ellenfeleivel, most mégis ezt tette. Sadirának nem tetszett a dolog. - A Sárkány nektek éppúgy ellenségetek, mint az árnyembereknek.

A herceg torkából valami mély, gurgulázó, nevetésre emlékeztető hang buggyant elő.

- Miből gondolod?

- Még az apádnak sem okozhat örömet, hogy minden évben meg kell fizetnie az adót - mondta Sadira.

- Nem! Örömmel és szívesen teszi - kuncogott Dhojakt. Nyugatra nézett (a nap már félig a horizont alá süllyedt), majd Sadirára pillantott. - Azt hittem, az árnyékok elmondták... Az apám segített létrehozni a Sárkányt.

Ha a herceg azt remélte, hogy meglepetést okoz a varázslónőnek a kijelentésével, nem tévedett. Sadira megdöbbent - de nem annyira, hogy elkerülje a figyelmét, milyen jelentőségteljesen nézett Dhojakt a lenyugvó napra. A herceg időt akart nyerni, meg akarta várni, hogy a sötétség ráboruljon a tájra. Sadira ebből arra következtetett, Dhojakt pontosan tudja, milyen természetű varázserőt kapott az árnyemberektől. Ha pedig ezt tudta, akkor alaposan ismernie kellett a Hajdanvoltak Tornyát.

- Képtelenség - ellenkezett Sadira. - Rajaat bajnokai voltak azok, akik sárkánnyá változtatták Boryst...

- És amikor elvégezték a munkát, mindegyikük betelepedett az Athas valamelyik városába. Mindegyik bajnokból máguskirály lett - tette hozzá Dhojakt. - Az apám neve Gallard...

Sadira már hallotta ezt a nevet; Er’Stali emlegetett egy bizonyos Gallardot.

- A Gnómok Pusztítója?

- Igen - felelte Dhojakt, és újra nyugatra sandított.

Sadira nem követte a pillantását. Eleget hallott. Bármilyen hihetetlennek is tűnt, a jelek szerint a Bajnokok több évszázadon át életben maradtak. Ha pedig így volt, lehetett némi igazság Dhojakt szavaiban. Ha ez volt az igazság, érthetővé vált, hogy a herceg miért tud ily sokat a Hajdanvoltak Tornyáról, és hogy a máguskirályok miért fizették meg szívesen az adót a Sárkánynak. Sadira már azt is értette, hogy

Nibenay királya és a herceg miért akarta bármi áron megfékezni őt.

Eleget hallott, úgy gondolta, ennél többet nem tudhat meg a hercegtől. A nap felé emelte a kezét. Az energia lassan áramlott a testébe - a karmazsinvörös korongnak már csak a fele látszott ki a horizont mögül.

- Vigyázz! - kiáltott rá Magnus.

Alighogy a széldalnok kiejtette a szót, Dhojakt megfeszítette rovarlábait és előrevetődött. Ahogy ráereszkedett Sadirára, az ajkai közül kilökődtek a fogait helyettesítő csontos csáprágók. A félelmetes, agyarszerű képződmények a varázslónő torka felé szúrtak.

Sadira hagyta, hogy a mérget csorgató rágók összezáruljanak a nyakán. Dhojakt teste az övéhez csapódott. Hátratántorodott. Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek, aztán...

Sadira ajka halvány mosolyra húzódott. Dhojakt csáprágói képtelenek voltak keresztüldöfni a bőrét, átvágni a nyakát.

Sadira leeresztette a kezét.

- Figyelmeztettelek, de nem hallgattál rám. Túl gyenge vagy, engem nem győzhetsz le!

A varázslónő mindkét tenyerével Dhojakt bordáira csapott. Tisztán hallotta a tompa, nedves reccsenéseket. A herceg csáprágói leváltak a nyakáról. Dhojakt eltátott pofájából agonizáló üvöltés tört elő. Testének emberforma része hátradőlt a ciloppotrohra, a koponyája a saját kitines hátához csattant.

Dhojakt előrelendült, megrázta a fejét és megfordult. Menekülni próbált. Magnus rávetődött, elkapta a potroh végét. Masszív lábait a földbe vájta, szorosan átölelte a herceg vonagló altestét, és nem eresztette.

- Siess, Sadira! - zihálta közben. - Már majdnem lement a nap!

Sadira hátralesett a válla fölött. A napból már csak egy keskeny, ívelt sáv látszott.

Dhojakt rovarlábai eszelős kaparászásba kezdtek. Amikor felfogta, hogy a karmai nem döfték át a széldalnok vastag bőrét, hátrafordult, és a csáprágóival támadott Magnusra. Sadira kettejük közé ugrott, és félretolta a rágókat.

- Ereszd el, Magnus - kérte. - Nem akarom, hogy megsérülj. Túl közel az éjszaka...

- Ne velem törődj! Ha elszökik...

- Nem fog elszökni. - Sadira a nap egyre vékonyodó íve felé tartotta a kezét. - Ereszd el!

Magnus engedelmeskedett. Dhojakt megpróbált elmenekülni. A varázslónő számított erre, elkapta a herceg karját, erősen megtartotta. A szabad kezét felemelve Dhojakt fejéhez közelítette fénylő mutatóujját.

- Várj! - rimánkodott a herceg.

- Bolondnak nézed? - mordult rá Magnus.

- Nem... Dehogy! Nem! - kiáltotta Dhojakt. - De van valami, amit tudnia kell, mielőtt megtámadja a Sárkányt. Elmondom... Utána öljetek meg, ha akartok, de hallgassatok végig!

Sadira a napra, az ég alatt sűrűsödő homályban egyre bizonytalanabbul világító, fonalvékony fénysávra nézett.

- Csak az időt húzza - szólt közbe Magnus.

- Nem - felelte a herceg. Sadirára nézett. - Erős és hatalmas lettél, de még így sem ölheted meg a Sárkányt... Ha harcolsz vele, az egész Athast veszélybe sodrod!

Sadira kinyújtott ujja megállt a levegőben.

- Folytasd! Gyerünk!

- A Sárkány hatalmas, de közel sincs annyi ereje, mint a hét máguskirálynak - mondta Dhojakt. - Gondold végig... Miért fizették meg az adót oly sok évszázadon át?

A varázslónő a herceg arcához érintette az ujját. Dhojakt szűkölni kezdett a fájdalomtól. A levegőben a megpörkölt hús bűze terjengett.

- Nincs időm rébuszokra! - sziszegte Sadira. Visszahúzta a kezét.

- Azért fizettek, mert a Sárkány az Athas védelmezője! - bökte ki a herceg. - Azért van szüksége az áldozatokra, hogy erős maradjon... hogy távol tudja tartani a gonoszt!

- Miféle gonoszt? - kérdezte Sadira.

Dhojakt a fejét rázta.

- Ezt még akkor sem mondanám el, ha megmenteném vele az életem...

- Vigyázz, Sadira! - kiáltott Magnus.

- Miféle gonoszt? - A varázslónő újra Dhojakt arcához nyomta az ujját. - Az árnyembereket?

A herceg felrikoltott, földhöz vágta magát kínjában. Egy pillanattal később a növények zsugorodni, barnulni kezdtek körülötte.

Sadira ujja megfakult. A nap utolsó sugara tűzcsíkként hatolt keresztül a sötét égbolton.

Dhojakt megpördült, csáprágóit szétfeszítette, és felkészült a varázslat végrehajtására.

Sadira felsikoltott.

- Véged, Pusztító!

Ahogy kiejtette a szavakat, fekete füstfelleget fröccsentett elő a szájából. A felhő a herceg fölé emelkedett, a belsejében mágikus energiák reccsentek. A varázsköd magába szippantotta Dhojakt testének hőjét.

Vérfagyasztó sikolyok hallatszottak.

Mire az éjszaka lemosta az égről a napfény utolsó foltjait, Nibenay hercegéből csupán egy sötét árnyék maradt a füvön.

Magnus a varázslónő mellé állt.

- Miért nem vártál még egy kicsit? - kérdezte. - Legalább egy fél pillanatot? Hagynod kellett volna, hogy beszéljen!

- Sajnálom. Sürgetett az idő - felelte Sadira. Ahogy a nap eltűnt az égről, fekete bőre megfakult és fokozatosan visszanyerte eredeti, rézbarna színét. - A lényeget úgysem árulta volna el, de így is éppen eleget mondott.

- Igazán? - Magnus idegesen mozgatta a fülét, ahogy a végignézte Sadira színváltását.

- Igen. Dhojaktnak igaza volt. Még nem készültem fel a Sárkány megölésére - felelte a varázslónő. - Arra viszont igen, hogy megakadályozzam Tyr feldúlását. Ismerem a gyenge pontjait...

 

Tizenkilencedik fejezet:

BORYS

A hatalmas erődszekér kettétörve, a homok alá süppedve feküdt az oldalán. Az igavonó mekillotokat nem szabadították meg a hevederektől, türelmesen álltak a roncs előtt. Türelmesen és mozdulatlanul, ahogy a dombok.

Az erődszekér környékén halott haramiák, döglött kankok hevertek. A kereskedők és az őrök holttestét kihúzták az építmény belsejéből, és halomba rakva az árnyékba fektették. A perzselően forró levegőben a bomlás halvány szagvirágai nyíltak. A könyörtelen nap már kiszívta az életerejüktől megfosztott holtakból a nedvességet, a testek összeaszalódtak.

Sadira lelassított és bevárta Magnust. Az Ezüstkéz elfektől szereztek három kankot, de még az óriásrovarok is alig bírták tartam a varázslónő által diktált iramot.

- Már megint a Sárkány? - kérdezte a széldalnok, ahogy Sadira mellé léptetett. - Amióta rátértek az Ezüstforrás mellett elvezető karavánútra, nem először tárult a szemük elé ilyen látvány.

Sadira bólintott.

- Közeledünk Tyrhez. Jó lenne tudni, mikor járt itt a Sárkány. - Felnézett Magnusra. - Nem tudnád megállapítani valahogy?

Magnus nemet intett.

- Normális esetben megvizsgálhatnánk a hullákat, és könnyen meghatározhatnánk, mióta halottak, de most... - Legyintett. - Ez nem normális eset. - Elindult az erődszekér felé. - Valami van a testek mögött - suttogta a tetemhalomra mutatva. - Azt hiszem, valami állat lehet...

- Nézzük meg!

A varázslónő nem várta meg, hogy Magnus lekászálódjon a kankja hátáról, határozott léptekkel elindult. Ahogy közeledett, valami szürcsölésfélét hallott az erődszekér túlsó oldaláról. Hirtelen nem tudta, melyik dögevő ad ki ilyen hangokat. Talán valami veszélyes állat? Megállt, a nap felé nyújtotta a kezét és energiát gyűjtött a varázslathoz.

Mielőtt a tetemkupachoz ért, a szürcsölés abbamaradt.

- Nem kellene őrködnöd? - kérdezte egy zsémbes hang. - Érzek valamit!

- Most te vagy a soros - morgott egy másik hang. - Te... Mi van akkor, ha ő érkezett meg?

Sadira megkerülte az erődszekeret, és abba az irányba nézett, ahonnan a hangokat hallotta. Először csak a halottak egymásba gabalyodott végtagjait látta, de aztán egy halott mul összeaszalódott lábszárán felfedezte a két fejet.

Mindkettő haját kontyba kötötték, mindkettő nyakát fekete cérnával varrták össze. A közelben lévő testek állapotából ítélve éppen táplálkoztak, amikor Sadira megérkezett. A varázslónő nem ismerte jól a fejeket, de már éppen elégszer látta őket, és tudta, ezek azok a tanácsadók, akiket Tithian király Kalaktól, a máguskirálytól örökölt.

- Kire vártok? - kérdezte Sadira.

A fejek hátrapördültek.

- Rád, kedvesem - nyájaskodott a dagadt orcájú, keskeny szemű. Sadira úgy emlékezett, Sachának hívják. - Azért jöttünk ki ide, hogy téged lássunk.

- Miért? - kérdezte Sadira. Nem bízott a fejekben. Gyorsan felemelte a kezét, hogy megmutassa: kész az önvédelemre.

- Semmi szükség a fenyegetőzésre - köszöntötte Wyan, a másik fej. Repedezett ajka gúnyos mosolyfélére húzódott, mélyen ülő szeme a varázslónő karmazsinvörösen ragyogó kezére meredt. - Ebben az ügyben a te oldaladon vagyunk.

- Miért van olyan érzésem, hogy nem mond igazat? - Magnus a varázslónő mögé lépett.

Sacha a széldalnokra nézett.

- Ez az egyik barátod, Sadira? - kérdezte. Hamuszín nyelvével végignyalta az ajkait.

- Igen - felelte a varázslónő komoran.

- Milyen kár! - sóhajtott fel Wyan, és undorodva a fonnyatag tetemre nézett, amiből korábban falatozott. - Nem lenne rossz valami frisset inni...

- Eszedbe ne jusson...! - figyelmeztette Sadira. - Mondjátok el végre, mit akartok. Nem érek rá.

- Akkor köszönetet kellene mondanod - hunyorgott Wyan. - Azért jöttünk eléd, hogy megmondjuk: Borys nem megy Tyrbe. Legalábbis egyelőre nem.

- Bolondot akartok csinálni belőlem? - Sadira elfordult és intett a széldalnoknak. - Gyere... Már így is éppen elég időt elvesztegettünk.

Ahogy elindultak a békésen várakozó kankok felé, Sacha és Wyan a levegőbe emelkedett és utánuk lebegett.

- Várjatok! - kiáltott Wyan. - Nem is hallgattok végig bennünket?

- Erre semmi szükség - válaszolta Sadira. Nem állt meg. - Ez az egész Tithian újabb cselének része lehet. De azért köszönöm, hogy eljöttetek. Így legalább tudom, nem késtem el.

- Márpedig, ha Tyrbe mész, akkor el fogsz késni! - Sacha felgyorsított, megkerülte Sadirát, az arca elé lebbent. - Tithian nem tudja, hogy eléd jöttünk.

A varázslónő félresöpörte a fejet. Sacha magatehetetlenül sodródott, majd hozzávágódott az egyik döglött mekillot páncélos testéhez, és a legközelebbi homokdűne oldalába pottyant.

Wyan röhögve figyelte a társát.

- Most az egyszer igazat szólunk - mondta. Nem közelített Sadirához, biztonságos távolságban maradt. - Mit gondolsz, honnan tudtuk, hogy vissza fogsz térni a Hajdanvoltak Tornyából?

- Honnan? Onnan, ahonnan Tithian megtudta, hogy oda készülök!

- Ugyan már! Ennek semmi értelme - mondta Wyan. - A kankot, aminek segítségével Tithian kémkedett utánad, Nibenayben maga Gallard ölte meg!

Ahogy meghallotta a máguskirály régi nevét, Sadira megtorpant, és intett Magnusnak, álljon meg ő is.

- Hol hallottad ezt a nevet?

Wyan rávicsorgott.

- Sejtettem, hogy ez érdekelni fog...

- Már mondtam: sietek! - Sadira a szeme sarkából látta, Sacha kiemelkedik a homokból, és óvatosan visszalebeg hozzá. - Mondd, amit el akarsz mondani, de ne húzzuk az időt. Hozzátok még akkor sincs türelmem, amikor jó kedvemben vagyok. És most nem vagyok!

- Eszünkbe sem jutott az időhúzás! - kiáltotta Wyan. - Az árnyemberek üzentek, hogy visszatérsz.

- Hogyan? - kérdezte Sadira. - Mit tudsz róluk?

- Ez most nem érdekes - lebbent közelebb Sacha. - Az a fontos, amiért idejöttünk. Tithian elmondta Borysnak, hogy milyen segítséget kaptál Kledben. Borys feldühödött és útnak indult. El akarja pusztítani a Királyok könyvét, és meg akarja büntetni a törpéket.

A varázslónő elgondolkodott, majd ellépett a fejek mellett, és intett Magnusnak, szálljon fel a kankjára.

- Hová megyünk? - kérdezte a széldalnok.

- Tyrbe - jelentette ki Sadira határozottan. - Bolond volnék, ha hinnék ennek a kettőnek. - Sachára és Wyanra mutatott. - A király tanácsadói. Nem tudom hogyan, de az biztos, hogy Tithian azóta figyel, amióta elhagytam Nibenayt. Azért küldte elém ezt a két ocsmányságot, mert el akar téríteni a célomtól.

- Nem igazán értem... - vallotta be Magnus.

- Nem érted, nem érted! Hát persze hogy nem érted, mert nincs is értelme! - csattant fel Wyan.

Sadira a fej felé nyújtotta a kezét, a tenyeréből fényes, vörös villám csapott elő. Wyan dühösen felrikoltott.

- Átkozott! Megvakítottál!

- Hallgass, vagy örökre így maradsz! - kiáltotta Sadira. Magnusra nézett. - Tithian túlságosan gyáva ahhoz, hogy szembeszálljon a Sárkánnyal, ezért nem akarja, hogy visszatérjek. Inkább megfizeti az adót. Elém küldte ezt a két fejet a Kledről szóló mesével, mert azt hiszi, a faluba megyek és nem Tyrbe. Távol akar tartani a várostól.

- Ez a terv olyan álnok, hogy akár Tithiannak is az eszébe juthatott volna - ismerte el Sacha. - De vajon biztos-e, hogy ő küldött ide minket?

Magnus elfordította a fejét, és csak az egyik szemével nézett Sadirára.

- Ez az egész túlságosan bonyolult - mondta. - Nem lenne könnyebb megegyezni a Sárkánnyal? Én, ha Tithian helyében lennék, beszélnék neki erről a Kledről meg a Királyok könyvéről, és cserébe azt kérném, idén hagyja békén Tyrt.

- Nem rossz! Határozottan nem rossz! - Wyan pislogott és közben vidáman vigyorgott. Ideiglenes vaksága szűnőben volt. - Ám Tithian nem ezt tette. Ő még mindig meg akarja fizetni az adót. Beszélt a Sárkánynak Kledről, de csupán azért, hogy jobb színben tűnjön fel előtte.

Sadira hosszan elgondolkodott, majd a két fejre nézett.

- Könnyebben elhinném a meséteket, ha tudnám, hogy hirtelen miért akarjátok elárulni Tithiant. Csak azt ne mondjátok, hogy Tyr lakói miatt teszitek!

- Természetesen nem miattuk tesszük - mondta Sacha. - Mondjuk úgy, az érdekeink ugyanazok, mint az árnyemberek érdekei...

- Ennyi nem elég - mondta Sadira. - Többet akarok tudni!

- Ha nagyon akarod... - hunyorgott Wyan. - Jól van. Ugye hallottál már a Rajaat elleni lázadásról?

Sadira bólintott, Wyan folytatta.

- Nem mindegyikünk volt lázadó. Urunk iránti hűségünkért a társaink megbüntettek bennünket. Lefejeztek minket.

- Ti... ti is a bajnokok közé tartoztatok? - hüledezett Sadira.

- Még mindig bajnokok vagyunk! - vigyorgott Sacha büszkén. - Akarod hallani a teljes nevem? Sacha Arala, a Koboldok Átka!

- Én pedig Lord Wyan Bodach vagyok, a Tündérirtó - mutatkozott be a másik fej. - Mi vagyunk az utolsó hűséget ismerő bajnokok. Gondolhatod, semmire se vágyunk jobban, mint arra, hogy bosszút álljunk az áruló Boryson.

- Ha ez igaz, akkor... A többiek miért lázadtak fel? - kérdezte Sadira.

- Háát, ha nagyon kíváncsi vagy rá... - Sacha rút arcáról eltűnt a mosoly. - Az árnyemberek azt az időszakot, amikor még Rajaat uralkodott, Zöld Kornak nevezik. Nem ok nélkül. Akkoriban az Athas termékeny volt, növénytakaró borította a tájait. Hasonlított a félszerzetek erdejére, amit a múltkor a saját szemeddel láthattál.

- A háborúk azonban nem múltak el nyom nélkül, mert nem csak mi, a bajnokok használtunk varázslatot a csaták során - folytatta Wyan. - Minden egyes összecsapást követően hatalmas földterületek váltak meddővé. Mire a győzelem közelébe kerültünk...

- Úgy érted, mire a legtöbb ősi fajt kiirtottátok - szólt közbe Sadira keserűen.

Wyan úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.

-...mire már majdnem sikerült kitörölnünk a világból a szennyet és a tisztátlanságot, az Athas legnagyobb része sivataggá változott.

- Így aztán a végső győzelem után Rajaat kijelentette, ezentúl egyedül ő használhat mágiát - mondta Sacha. - Nekünk le kellett volna mondanunk a hatalomról, amit korábban tőle kaptunk. Wyan és én szívesen teljesítettük volna urunk parancsát, ám a többiek megszegték esküjüket, és rátámadtak Rajaatra.

- Így vált az Athas olyanná, amilyen most - fejezte be Wyan. - Nos? Mit teszel? Elmész Kledbe, vagy inkább hagyod, hogy Agis és Rikus egyedül nézzen szembe a Sárkánnyal?

 

*

 

- Szedjétek ki belőlem! - Neeva elgyötört hangja messzire szállt a Kled szívében álló kicsiny kunyhóból. Egy varázslat segítségével végigvisszhangzott a narancsszínű homokdűnék emelkedőin, feljutott a homokkő-szikla tetejére, oda, ahol Sadira és a társai lapultak.

- Siess, Caelum! Ez fáj!

- Mi a baja? - kérdezte a hallgatózó Sadira mellett lebegő Wyan.

- Valaki kínozza talán? - kérdezte a varázslónő másik oldalán röpködő Sacha. Ajkain kegyetlen, kéjvágyó vigyor jelent meg.

- Még sosem hallottátok, hogyan kiabálnak a vajúdó asszonyok? - Magnus hitetlenkedve csóválta a fejét, és lenézett a falura. - Rosszabb időt nem is választhatott volna a gyermekszülésre.

Kled kapuja előtt Borys állt. Hosszú, lustán csapkodó farkával annyi homokot kavart fel, amennyit a legerősebb forgószél szokott. Sadira a távolság és a porfelhő ellenére is tisztán látta őt. A Sárkány olyan magas volt, mint a tisztavérű óriások, de olyan vékony, hogy mellette még egy elf is kövérnek tűnt volna. Kitinszerű bőrének színe akár a vasé; vézna, hosszú lábain két-két, ellentétes irányba hajló térd volt. A karjai mint a csontvázaké, göbös ízületű ujjai hosszú, hegyes karmokban végződtek. Az arca volt a legborzasztóbb, már távolról sem hasonlított az emberi ábrázatra. A kígyószerű nyak végén himbálózó fej olyan volt, mint a hegyes csőrű madaraké. A koponyája közepén tarajszerű bőrkeményedés futott végig, gyöngyszerű szeme olyan apró volt, hogy alig lehetett látni.

A Sárkány előtt, a falu kaputornyában két kicsiny alak állt. Sadira gyanította, az egyik Rikus, a másik talán Lyanius.

Kled harcosai a falak mentén várakoztak, mindannyian csillogó páncélt viseltek, acélpengés kardokat és bárdokat, fémtövises buzogányokat, íjakat tartottak a kezükben.

A kapuval szemközt emelkedő homokkő-dombon vagy száz alak állt Borys mögött. Mind tyri módi szerinti ruhát viseltek, hosszú, sötét köpenyük miatt messziről észre lehetett venni őket. Egyikük sem tartott magánál fegyvert, a jelek szerint varázslók vagy elmefürkészek voltak. A csapat élén álló férfi hosszú, fekete hajában széles, ezüstősz csík futott végig - Sadira az első pillantásra felismerte Agist.

Borys mintha észre sem vette volna a törpeharcosokat és a tyri varázslók csapatát. Sistergő, mennydörgő hangon felordított.

- Hozzátok elém azt az Er’Stali nevűt! Hozzátok a Kemaloki Királyok Könyvét, és a hordátok felének meghagyom az életét!

- Azt hiszem, éppen időben érkeztünk - jegyezte meg Sadira. - Menjünk le.

- Hát, ha muszáj... - Magnus még mindig remegett a fáradtságtól. Két napon keresztül percnyi pihenőt sem tartottak, Sadira hajcsárként űzte őket tovább, egyre tovább, míg végül megérkeztek a faluhoz. - De talán jobb lenne, ha kifújnánk magunkat egy kicsit, és...

- Erre most nincs idő! - Sadira elindult a lejtőn. Amikor hátrafordult, meglepetten látta, Wyan és Sacha ott lebeg a nyomában haladó Magnus mögött. - Nem is gondoltam volna, hogy ilyen bátrak vagytok - jegyezte meg.

- Amikor jó okunk van rá, elővesszük a merészségünket - bizonygatta Sacha.

Lent, a kaputoronynál a vén Lyanius valami sértőt mondott a Sárkánynak. Olyan reszketeg hangon beszélt, hogy a varázslónő a végrehajtott mágia ellenére sem értette tisztán a szavait. Borys szemkápráztatóan gyors mozdulattal előrenyúlt, leemelte a vén törpét a falról, és maga elé tartotta. Lyanius dühösen felordított, kapálózva megpróbált kiszabadulni. Az öklével a teste köré tekeredő gigászi, kemény ujjat püfölte. Mindhiába.

A törpék kapitánya felemelte a karját, de nem adott jelt a harcosoknak a nyilak kilövésére. Világosan látszott, ha valami csoda történne, és az első nyílzáporral sikerülne megölniük a Sárkányt, az uhrnomus szörnyethalna, amikor lezuhanna a földre a bestia kezéből.

Sadira megállt. Még mindig túl messze volt ahhoz, hogy bevethesse a csatamágiáját, de egy olyan varázslatot, amivel tompíthatta Lyanius esését, ilyen távolságból is végrehajthatott.

- A könyvet! - bömbölte a Sárkány.

Lyanius abbahagyta a vergődést, és a félelemtől reszketve belenézett Borys egyik szemébe.

- Miért nem megy be a faluba? Miért nem rabolja el, amit akar? - kérdezte Magnus. - Biztos megvan hozzá az ereje...

- Könnyen megtehetné - helyeselt Sadira. - De akkor mágiához kellene folyamodnia, és ezt nem teheti, mert szüksége van az erejére.

- Mihez? - kérdezte a széldalnok.

- Valami olyasmihoz, ami mindennél fontosabb a számára. Van valami, amit távol kell tartania - felelte a varázslónő, miközben vörösen izzó ujjával Lyaniusra mutatott.

- Te... tudsz erről? - hüledezett Wyan. - Tudsz erről, és mégis meg akarod tagadni Borystól a dézsmát?

- Én nem találtam olyan rettenetesnek Khidart és a népét - mentegetődzött Sadira.

Lyanius mozdulatlanná vált, a Sárkányra meresztette a szemét.

- Ne! - üvöltötte.

Borys ökle összezárult, az uhrnomus teste véres masszává változott. A törpék kapitánya leeresztette a kezét. Az íjászok megértették a parancsot - a száz acélfejes nyílvessző egyszerre röppent a levegőbe. Hangos csattanással csapódtak a Sárkány melléhez. Nem tettek kárt a bestiában, ártalmatlan esőcseppekként hullottak a földre.

Sadira lerohant a domb oldalán. Olyan gyorsan futott, hogy Magnus és a két fej képtelen volt tartani az iramot. Miközben egyre lejjebb ért, Borys felemelte az egyik lábát és átlépett a fal fölött. Rikus a magasba tartotta a kardját, szembefordult a Sárkánnyal, de nem indított támadást.

A mul hirtelen leeresztette a pengét és hasra vetette magát. Mielőtt leérkezett volna, több tucatnyi mágikus lövedék röppent ki a kapun kívül várakozó varázslók előrenyújtott kezéből. A levegő megtelt villámokkal, tűzcsóvákkal, szikrazuhatagokkal, és még ki tudja hány halált okozó varázsfénnyel. Sadira még sosem látott egyszerre, egy helyen, ennyi mágikus jelenséget.

Borys beleveszett a szédítő mágikus robbanássorozatba. Sadira még távol volt a faltól, de az ő lába alatt is megremegett a föld. A szél sűrű bűzt, égésszagot sodort felé.

Amikor a füst szétoszlott, Borys még mindig átvetett lábbal állt a fal fölött. Fekete, szürke, vörös és még tucatnyi különböző színű füstcsík emelkedett fel a bőréről, de nem látszott rajta, hogy megsérült volna.

Sadirát megdöbbentette, hogy a harc milyen hirtelen tört ki. Alig néhány másodperc telt el azóta, hogy Borys megölte Lyaniust, de Kled védői máris teljes erővel küzdöttek. A varázslónő, miközben továbbrohant, arra gondolt, talán meg kellene állnia, hogy a mágia segítségével kerüljön közelebb a falhoz, de aztán úgy döntött, mégsem ezt teszi. Az események olyan gyorsan követték egymást, hogy mire végrehajtaná a szükséges varázslatot és meghatározná, hová akar érkezni, a csatatér és a felállás drasztikusan megváltozhat.

A Sárkány a varázslócsoport felé fordította a fejét. Eltátotta óriási, csőrszerű pofáját. Sadira meghallotta az undorító sziszegést, ahogy a bestia magába szívta a levegőt.

Agis félreugrott és felordított.

- Mindenki fedezékbe!

Fülsiketítő robajjal fehéren izzó homoktömeg robbant ki Borys pofájából. Ahogy a fejét lassan jobbra-balra mozgatta, az égő homok beterítette az egész domboldalt. A csenevész, száraz növények és az ördögszekerek lángra lobbantak, a megperzselt testű varázstudorok haldokló üvöltése szinte szétvetette Sadira fülét. Pillanatok leforgása alatt férfiak és nők tucatjai váltak zsíros füstoszlopokká, mások testéről leolvadt a hús.

Sadira megijedt, hogy Agis is az áldozatok között van.

Rikus a kaputorony széléhez ugrott, és dühödt bömböléssel Borys hasa felé vágott a kardjával. A penge messzehangzó csattanással, kék szikrákat fröccsentve vágódott a testhez. Mély sebet hasított a Sárkány rekeszizma fölé, a szétváló bőr alól vörös füst és sárgán csillogó vér ömlött elő.

Borys véget vetve az iszonyatos homokzuhatagnak, becsukta a pofáját és lenézett a támadójára. Ahová izzó vére fröccsent, ott szétrepedtek a kövek, porrá omlottak a téglák.

Sadira támadótávolságba ért és megállt, hogy energiát gyűjtsön a varázslathoz.

Rikus újra előrecsapott, ám Borys könnyedén kitért előle, és közben négy hosszú karmával a mul felé suhintott.

Hátborzongató recsegés támadt, a mul körül kékes szikrák pattantak elő a semmiből. Amikor a szemkápráztató fények kihunytak, Rikus már nem állt a torony tetején.

Sadira felsikoltott.

- Ne!

Már éppen végre akarta hajtani a varázslatát, amikor a Sárkány kinyitotta a pofáját és dühösen felszisszent. Hosszú nyelve kivágódott a csőréből, végignyalta a tornyot. Borys ezután mozdulatlanná vált, és végignézett a Kledet körbefogó dombgyűrűn.

Valami történt, amihez neki nem sok köze volt...

Sadira megpillantotta a mult. Rikus zavarodottan, kábultan állt a kapu íve alatt. A varázslónőnek eszébe jutott, amit Khidartól hallott: azt a harcost, aki a Rajaat által készített fegyverek valamelyikét forgatja, senki sem győzheti le. Sadira úgy döntött, az lesz a legokosabb, ha nem hajtja végre a varázslatát, amíg nem egyesítik erőiket Rikusszal.

A Sárkányt és a mult szemmel tartva arra a helyre sietett, ahol utoljára látta Agist. A szeme elé táruló látványtól elakadt a lélegzete. A nemesúr a sziklás földön feküdt. Eszméletlen volt, alig lélegzett. Sikerült félreugrania Borys emésztő lehelete elől, de az izzó homokszemek leégették a köpenyét és az arcbőrét. A varázslónő a férfi mellére tette a kezét, és átcsorgatott a testébe egy kevés energiát. Tudta, egy kis szerencsével talán sikerül őt életben tartania, ám a rendelkezésére álló hatalommal és tudással nem gyógyíthatott. Magnuson kívül nem sokan segíthettek Agison...

Sadira felegyenesedett és a kapu felé nézett. Borys már mindkét lábával a falon belül állt. A körülötte ugráló törpeharcosok nekiestek acélpengés bárdjaikkal, de hiába csapkodták a bokáját, a lábszárát, meg sem sebezték. A Sárkány annyit sem törődött velük, mint Magnus a vérére éhes moszkitókkal. Végighúzta egyik ujját a Rikus által ejtett sebén. Érintése nyomán a bőr összeforrt, abbamaradt a sárgás vér szivárgása.

Miután meggyógyította magát, Borys megfordult és a falun keresztülgázolva elindult abba az irányba, ahonnan a vajúdó Neeva sikolyai hallatszottak. A törpeharcosok követték, de sokan csak annyit értek el a nagy tolongással, hogy halálra tiportatták magukat.

Rikus, amikor meglátta, hogy a Sárkány merre tart, hirtelen magához tért a sokkból. Megfordult, és a bestia után vetette magát.

A varázslónő végre meghallotta a futva érkező Magnus súlyos lépteit. Agis mozdulatlan testére mutatott, és ráparancsolt a széldalnokra:

- Vigyázz rá! Ne hagyd, hogy meghaljon!

- Mindent megteszek, ami tőlem telik - mondta a nehezen lélegző széldalnok. - Ki ez?

- Az egyik hitvesem - felelte Sadira. Kihúzta magát és futva a kapu irányába indult. Sacha és Wyan lebegve követte.

Sadira éppen akkor ért a kapuhoz, amikor Rikus elindult a Sárkány és a törpeharcosok után.

- Rikus! Várj! Segítségre van szükséged!

A mul megtorpant, hátranézett. Amikor meglátta Sadirát, leesett az álla a csodálkozástól.

- Hát veled meg mi történt? - kérdezte.

A varázslónő előrenyúlt, megemelte a mul állát, becsukta a száját.

- Nem érdekes. Az a lényeg, hogy eljutottam a Hajdanvoltak Tornyába, és megtudtam, hogyan menthetjük meg Tyrt... és Kledet. Bármi történjék, ne válj meg Rkard Veszedelmétől! Azt hiszem, mi ketten, közös erővel megállíthatjuk a Sárkány...

- Úgy érted: megölhetitek! - sziszegte Sacha.

Rikus a varázslónő háta mögött lebegő fejekre nézett.

- Mit keresnek ezek itt? - kérdezte elkomorodva. - Csak nehogy azt mondd, hogy a mi oldalunkon állnak!

- Ők szóltak, hogy ide kell jönnöm, és nem Tyrbe - mentegetődzött Sadira.

- Én akkor sem bíznék meg bennük...

- Jellemző! - morogta Wyan. - De mind ostoba, aki hálát vár egy multól!

Rikus felemelte a kardját, hogy lecsapjon a fejre, de Sadira lefogta a karját.

- Most sokkal fontosabb dolgunk is akad - szólt közbe. - Ha Borys oda indult, ahová sejtem...

Megrázta a fejét és a Sárkány után futott. Ha a bestia nem toronylik a falu fölé, akkor is könnyen meg lehetett volna találni: amerre elhaladt, véres halottak hevertek a romba döntött házak között.

Amikor utolérték, a Sárkány ez egyik kunyhó mellett térdelt, karjait a falak tetejére támasztotta, és bebámult mögéjük. Ez az épület volt az, ahonnan Neeva nyögései is sikoltásai hallatszottak.

Az egész törpesereg a Sárkány köré gyűlt. Az apró, izmos, bárdos és fejszés fickók úgy csapkodták a lábait, mintha kidöntésre ítélt fák lennének. Borys időnként oldalra legyintett a farkával, a szomszédos házak falához préselt egy-két törpét, de különben ügyet sem vetett támadóira.

Ahogy Sadira és Rikus közelebb értek, Borys kivillantotta hosszú nyelvét, és bedugta a tető nélküli kunyhóba.

- Gyerünk, áruljátok már el, hová rejtettétek ezt az Er’Stalit meg a könyvet! Ne kényszerítsetek rá, hogy az Ösvényt használjam! Ha varázsolni kezdek, a gyermeketek éppúgy el fog pusztulni, mint a falu valamennyi lakója...

Neeva riadtan felsikoltott.

- Ne!

Sadira még egyszer körülnézett. Sacha és Wyan, a két gyáva fej engedelmeskedett a gyávák ösztönének, mindketten eltűntek valahová. A varázslónő úgy vélte, nincs értelme tovább halogatni a támadást. A sárkány fejére mutatott.

- Rikus... Most! - kiáltotta közben.

Ahogy kiejtette a mágikus szavakat, karmazsinvörös fénysugár robbant ki az ujja végéből. A vörösség körbefolyta Borys fejét; a ragyogó gömb majdnem olyan fényes volt, mint a nap. A Sárkány meglepetten felüvöltött, talpra ugrott. Rikus melléje szökkent és eszelős csapásokkal vagdosni kezdte a lábait.

Borys lábán sebek nyíltak, a szétváló bőr alól kiömlő vér tüzes patakokként folyt végig az utcákon. Néhány csepp a mulra fröccsent. A perzselő eső szétkergette a törpéket, Rikus azonban összeszorította a fogát és úgy küzdött, mintha nem is érezné a fájdalmat.

Sadira, mielőtt felkészült volna a következő varázslat végrehajtására, a kunyhó ajtajához ugrott. Neeva meztelenül guggolt egy puha prémhalom tetején, Caelum vállát szorongatta, körmeit mélyen a törpe bőrébe vájta.

- Caelum! Fogd Neevát és fuss! - kiáltott rájuk Sadira.

- De a gyermek éppen most...

- Vidd innen! Gyerünk! - üvöltött a varázslónő. Félreállt az ajtóból.

Megfordult. A Sárkány éppen akkor emelte fel a kezét. A hosszú, karmos ujjak olyan könnyedén tépték le a csőrös fejről Sadira fénygömbjét, mintha egyszerű vászonmaszk lenne.

Sadira kimondott néhány varázsszót, és egy sötétséghullámot küldött a Sárkány fejére. Boryst ezúttal nem érte váratlanul a támadás; egyetlen laza csuklómozdulattal hárította az éjszínű lövedéket. A fekete villám az egyik kunyhóba csapódott, és szempillantás alatt híg árnymasszává változtatta a téglákat.

Sadira újra a nap felé nyújtotta a kezét.

Rikus átugrott egy sárgán bugyborgó sárkányvér-patak fölött, és Borys hasa felé döfött Rkard Veszedelmével. A Sárkány erre is számíthatott - még idejében rácsapott a kardra, és eltérítette a pengét.

Hosszú, karmos ujjával Rkard Veszedelmére bökött.

- Ez a kard az enyém! - kiáltotta.

- Nem! Most már az enyém! - vágott vissza Rikus. Előreszökkent, oldalra hajolt, és ügyes mozdulattal lemetszette a Sárkány ujjának végét.

A sebből kirobbanó sárga vér Rikus mellére fröccsent. A mul felordított, hátrébb botladozott; alig bírta a kezében tartani a kardot.

Borys bősz rikoltással lecsapott rá.

Sadira valami recsegést hallott, a mul körül újra felvillantak a metsző fényű kék szikrák. Rikus eltűnt.

A varázslónő tudta, ő lesz Borys következő célpontja. Elsuttogott néhány szót. A keze vibrálni kezdett, a bőre alól halk zümmögés hallatszott, az ujja vöröses fénnyel világított. A Sárkány Sadirára bámult és úgy nyitotta ki csőrös pofáját, mint akkor, amikor homokzáport fújt.

- Én nem tenném - figyelmeztette Sadira. A Sárkány felé emelte zümmögő kezét. - A mágiám a Hajdanvoltak Tornyából származik. Már láthattad, hogy hatással van rád.

- Ha megdöglesz, nem árthatsz nekem - vicsorgott Borys.

- Ez igaz. Ám ha megölsz, szabadjára ereszted az energiát, ami a kezemben van - mondta Sadira. Óvatosan lehajolt, és az út kövéhez érintette az ujját. A macskakövek megrepedtek, a tetejük szétnyílt. - Azután is megölhetsz, ha szétrobbantak a gyomrodban a gömbök... De akkor honnan fogsz energiát szerezni ahhoz, hogy zárva tartsd a börtönöd?

A Sárkány összecsattintotta a csőrét és lassan előrébb csoszogott. Dühösen, de némán méregette a varázslónőt. Sadira felegyenesedett, de nem lépett hátrébb. Aki látta, azt gondolhatta, rendíthetetlen a bátorsága, ám az elméje mélyéről előbukkant a kétkedés.

Talán mégsem az a helyes, amit tesz... Mi van, ha hibát követ el? Amikor a barátaival megölték Kalakot, a félig-meddig sárkánnyá változott máguskirály éppen le akarta nyelni az előkészített obszidiángömböket.

Obszidián a sárkánytestben - obszidián Nok varázsbotjának végén... Sadira gyanította, a fekete gömbök mindkét esetben ugyanazt a célt szolgálták: ezeknek a segítségével lehetett az állatokból és emberekből kivont életerőt mágikus energiává alakítani. Sadira tudta, ha téves a feltételezése, ha Borysnak nem azért van szüksége az emberáldozatokra, hogy varázserőre tegyen szert, akkor... Akkor mindennek vége.

Elbizonytalanodott, de már nem változtathatta meg az eredeti elképzelését. Próbát kellett tennie, hátha a Sárkány hajlandó lesz elfogadni a feltételeit. Előrelépett, kinyújtotta a kezét, és megérintette Borys kitines testét.

A sárkány lejjebb eresztette a fejét.

- Mit forgatsz a fejedben? - kérdezte. Egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a varázslónő vöröslő kezéről. - Talán egyezséget akarsz?

- Igen. - Sadira megkönnyebbülten felsóhajtott. Eddig minden rendben lenne... - Egyszerű az egész. Elkerülöd Kledet és Tyrt. Cserébe békén hagyunk.

- Nem! - hallatszott egy éles rikoltás. Az egyik kunyhó mögül a Sacha nevű fej bukkant elő.

- Megállapodtunk, hogy rátámadsz! - kiáltotta a társa mögött lebegő Wyan. - Ereszd szabadjára a varázslatot!

Borys szeme a két fejre villant.

- Arala és Bodach... Sokszor eltűnődtem, mi történt veletek Kalak halála után.

Sacha és Wyan a varázslónőhöz lebegett. Úgy helyezkedtek el mögötte, mintha védelmező pajzs lenne a teste.

- Hajtsd végre a varázslatot! - kiáltotta Wyan. - Megölöd a Sárkányt! Vége lesz, meglátod!

Sadira nem szólt, de tudta, Wyan hazudik. Ha megsemmisítené a Borys gyomrában lévő gömböket, megakadályozná ugyan, hogy használja a varázserejét, ám a Sárkány még így is legalább tíz különböző módot találna arra, hogyan végezzen vele.

Nem akart változtatni a tervén, de úgy döntött, színleg elfogadja a fejek tanácsát, hátha így hamarabb ráveheti a Sárkányt az alku megkötésére.

- Honnan tudjátok? - kérdezte. - Ha nem hal meg, velem együtt ti is elpusztultok.

- Meg fog dögleni - mondta Sacha határozottan.

Sadira a Sárkányra nézett.

- Mi legyen?

Borys nem vette le a szemét a két fejről.

- Add nekem Sachát és Wyant! - sziszegte.

A varázslónő habozás nélkül félreállt. Mielőtt a két fej bármit tehetett volna, Borys előrenyúlt és a markába fogta őket.

- Jövőre találkozunk - ígérte, és nemesember módjára meghajolt Sadira előtt.

Sadira nem viszonozta a gesztust. Borys megfordult és elindult. Ahogy távolodott, a teste egyre áttetszőbb lett. Mielőtt visszaért volna a falhoz, levegővé vált.

A varázslónő leguggolt. Egész testében reszketett, de nem eresztette ki magából a mágikus energiát. Gyanította, ezután csak akkor fogja biztonságban érezni magát, ha a fülében hallja a varázslat halk zümmögését.

Hosszú perceken át guggolt a kunyhó mellett. Túl kimerült volt ahhoz, hogy felálljon. A varázslat, aminek segítségével a távolból kikémlelte a falut, még mindig nem vesztette el a hatását. A füle megtelt a csata utáni hangokkal - hallotta Magnus gyógyító dalát, a sebesültek nyöszörgését, a szeretteiket gyászolók jajveszékelését és zokogását.

Az egyik hang sokkal erősebb volt a többinél. Neeva fájdalmasan felsikított, majd boldogan felnevetett. Világra hozta és magához ölelte az újszülöttek elszántságával bömbölő gyermekét.

Valamivel később Rikus fordult be a sarkon. Még mindig bőszen szorongatta a kivont kard markolatát. A mellkasán és a lábán, ahol a sárkányvér ráfröccsent, fehér hólyagok púposodtak.

Úgy nézett körül, mintha arra számítana, a Sárkány a következő pillanatban ráveti magát.

- Mi történt? - kérdezte.

Sadira kedvesen rámosolygott.

- Mondd már! - kérte. - Neeva gyermeke... Fiú vagy kislány lett?

EPILÓGUS

Tyrtől távol, a karavánúton I. Tithian király egy feldőlt erődszekér tetején állva a Sárkány holdfénytől csillogó szemébe meredt. Ha nem gyakorolta volna oly sokszor, hogyan képes uralkodni önmagán, talán remegni kezd a térde, a teste. Szinte nem is érezte, hogy a homlokát körbefogó arany diadém egy, az övénél jóval kisebb fejre készült.

- Nibenay a hibás, az ottani máguskirály képtelen volt megállítani Sadirát, aki így megtalálhatta a Hajdanvoltak Tornyát - mentegetődzött. - Nibenay királya tehet mindenről, nem én! Én csak akkor hibáztam, amikor megbíztam bennük! - A Sárkány derekán lógó két fejre mutatott.

- Te akkor hibáztál, amikor azt hitted magadról, hogy képes vagy kormányozni Tyrt! - sziszegte Sacha.

- És amikor azt hitted, hogy eszesebb vagy a rabszolgáidnál! - tette hozzá Wyan.

A Sárkány a fejekre tette a kezét, a szemekbe nyomta az ujjait. Sacha és Wyan elhallgatott.

- Folytathatod - vicsorogta Borys, miközben egyre mélyebben belevájta a szemgödrökbe a karmait. Felesleges volt ezt tennie, a fejek meg sem mukkantak.

- Ígérem, jövőre a városom meg fogja fizetni a dézsmát! - könyörgött Tithian. Szándékosan nem nézett kínlódó tanácsadóira.

- A te városod! - mordult fel a Sárkány. - Tyr Kalaké volt, Kalak pedig az enyém. A hatalma az én hatalmam volt, és te elraboltad tőle! Tőlem!

Tithian tétován megrázta a fejét.

- Nem, éppen ellenkezőleg. Szívességet tettünk neked. Kalak sárkánnyá akart válni, hogy átvegye a helyedet. Gondolom, ez nem lett volna kedvedre való...

- Azt én döntöm el, mi kedvemre való, és mi nem az - hörögte a hatalmas bestia. - Valójában az összes máguskirály sárkány, bár nem mindegyikük jelenik meg sárkányformában. Olyan alakot öltenek, amilyet akarnak. Ha Kalak olyanná akart válni, amilyen én vagyok, az egyedül rá tartozott... Arról pedig álmodni sem mert volna, hogy a helyemre lép. Azzal, hogy ezt mondtad, csak azt árultad el, hogy milyen keveset tudsz arról, amibe beleártottad magad.

- Akkor mutasd meg, mit kellene még tudnom! - kérte Tithian.

A Sárkány óriási szeme összeszűkült.

- Túl merész vagy. Ha meg akarnálak büntetni, elpusztíthatnálak. Téged, és az egész városodat.

- De akkor túlságosan nagy veszteség érne. Ha nem így lenne, már rég megtetted volna - emlékeztette Tithian. - Különben... ha hajlandó vagy teljesíteni egy kérésemet, kétszer annyi adót fizetek majd, mint annak idején Kalak.

A sárkány oldalra fordította a fejét, és fekete szemével végigmérte a királyt.

- Mit kívánsz? Mit akarsz tőlem?

- Semmi különöset - felelte Tithian. - Csak annyit, hogy segíts... Segíts, hogy máguskirállyá váljak!

 

(Folytatása következik)