DALNOKNEGYED

Dhojakt a téren maradt, Sadira pedig bemenekült a sikátorba. Ahogy bejutott a rejteket kínáló sötétségbe, megállt, és bekiáltott az árnyak közé.

- Az életemet köszönhetem neked. Most merre tovább?

Semmi válasz.

Hátulról csattogó zajt hallott. Visszanézett, és látta, Dhojaktnak sikerült kiszabadítania a kezét. A herceg úgy rántotta le magáról a mágikus hálót, mintha közönséges fonálból készült volna. Hosszúkás pofáját Sadira felé fordította, orrcimpái remegve szívták be a levegőt és a szagokat.

A varázslónő előrébb lépett.

- Van itt valaki?

Távoli lábdobogás - más semmi. Sadira elhatározta, megkeresi megmentőjét. Nem várta meg, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez és használni tudja elflátását, berohant az árnyak mélyére. Néhány lépést tett csak meg, amikor egy sarokhoz érkezett, és jobbról fényt látott.

Befordult a sarkon, és...

Egy hatalmas, erős, csontos kéz kapta el a csuklóját. Egy toronyló alak vált el a sikátor falától, eltakarva a járat túlsó végén kereklő fényfoltot.

- Magnus! - kiáltott fel Sadira.

- Nem bántalak - felelte a széldalnok.

A másik faltól elváló alak magas volt és sokkal karcsúbb, mint Magnus.

- Faenaeyonnak sok ezüstjébe kerültél. Vissza akarja kapni a pénzét. - Rhayn felemelte csontpengéjű tőrét. - Szétküldte a törzset, mindenki téged keres.

Sadira hátrakapta a fejét, ideges pillantást vetett a Bölcsek Terére. Sötétségen kívül mást nem látott, és ettől még erősebben érezte a veszedelmet, ami üldözőbe veheti.

- Ha nem tűnünk el innen, Faenaeyon sohasem fogja visszakapni a pénzét.

Sadira elindult, Magnus azonban visszahúzta. Rhayn a varázslónő torkához tartotta a tőrét.

- Sehova sem megyünk, míg meg nem egyezünk!

- Hát nem érted? - kiáltott fal Sadira. - Dhojakt herceg...

- Tudok Dhojakt hercegről - mondta Rhayn. - De te tudod-e, ki mentett meg tőle?

- Te? - hüledezett Sadira.

Rhayn bólintott.

- A varázslataim nem olyan erősek, mint azok, amiket te tudsz, de használhatóak - mondta. - Ahogy az imént mondtad: nekem köszönheted az életedet. Megmentettelek, és most egy apróságot kérek tőled viszonzásképpen.

- Mit akarsz? - kérdezte Sadira. Oldalra fordított fejjel fülelt, azt próbálta megállapítani, Dhojakt behatolt-e már a sikátorba.

- Emlékszel, miről beszélgettünk az Ezüstforrásnál?

- Faenaeyon megbuktatásáról - mondta Sadira.

- Igen - bólintott Rhayn. - Segítesz nekem, vagy inkább visszamész a herceghez? Gyorsan dönts... nincs időnk a tétovázásra.

- Segítek - felelte Sadira. - Segítek, ha elrejtesz Dhojakt elől, míg sikerül elintéznem néhány dolgot...

Rhayn még mindig nem vette el a tőrt a varázslónő nyakától.

- És nem fogod meggondolni magad amiatt, hogy Faenaeyon az apád?

- Ezt meg honnan tudod? - kérdezte Sadira.

Az elf nő Magnusra nézett. A széldalnok előre-hátra mozgatta lapátfüleit.

- Ezt is tudjuk, meg azt is, miért olyan fontos a számodra, hogy eljuss a Hajdanvoltak Tornyába - mondta Magnus.

- Megteszed, amit Rhayn kér?

- Lehet, hogy az ereimben Faenaeyon vére folyik, de nem tartom őt apámnak - mondta szenvedélyesen Sadira. - Segítek... hacsak Dhojakt nem akadályoz meg ebben.

Rhayn odabólintott Magnusnak. A széldalnok gyors léptekkel kivezette Sadirát az alagútszerű sikátorból. Rhayn hátramaradt. A zsákjába nyúlt, elővett egy zöld folyadékkal teli fiolát. Kihúzta belőle a dugót, a folyadékot arra a helyre öntötte, ahol eddig álltak, majd két társa után sietett.

- Mit csináltál? - kérdezte Sadira.

- Dhojakt megismeri a szagodat - magyarázta az elf nő. - Egy kicsit összezavartam. Nem fog rád találni... és ránk sem.

Intett Magnusnak. A széldalnok a város egymásba torkolló sikátorain keresztül az Elfpiacra nyíló kapuhoz vezette a lányt. Nibenaynek ezen a részén egykoron óriási palota állt. Az omlatag falakon még mindig fel lehetett fedezni a csodálatos domborműveket. A kőfaragványok olyan dzsungeleket ábrázoltak, amelyekhez foghatót Sadira még soha életében nem látott. A növények között széles pengéjű lándzsákkal felfegyverzett, mezítelen vadászok küzdöttek veszélyesnek tűnő állatokkal, vagy a virágba borult fák és az ágakról lelógó indaszövevények mögül előbújó fedetlen mellű asszonyokkal. A harcosok feje fölött egykedvű kígyók tekeregtek az alacsonyabban lévő ágakon, a fák vastag kérgű törzsébe élénken figyelő gyíkok kapaszkodtak. A lombok között csodálatos tollazatú madarak ücsörögtek, némelyik olyan kövér volt, hogy talán fel sem bírt emelkedni a levegőbe.

A domborműveken látható tiszta képek éles ellentétet alkottak a néhai kastély külső falán túl nyüzsgő bazárral. Az udvarszerű téren tucatnyi elf törzs állította fel gyíkbőr sátrát és kunyhóját. Teljes volt a felfordulás. Sadira, bármerre nézett is, hórihorgas elfeket látott, akik nagy hangon kínálgatták árujukat. A mézbe mártott kaktusztövistől kezdve a törpegyermekekig minden kapható volt náluk.

A hatalmas termetű Magnus könnyedén utat tört a tömegben. A trió olyan gyorsan haladt, mintha nem is egy eszelős forgatagon kellene keresztülvágniuk, hanem csak Agis kúriájának hűs folyosóin sétálgatnának. Végül eljutottak egy másik kapuhoz, amely az egykori palota belső udvarára nyílt. Az elfkufárok bazárjának hangzavara itt szelíd mormogássá tompult.

A kis udvaron vályogtéglából épített kunyhók álltak, olyan közel egymáshoz, hogy Magnus alig fért el közöttük. Az építmények tövében, egymástól egy-két lépés távolságban csinos arcú férfiak és kívánatos nők ücsörögtek, akik lanton vagy szitáron kellemes, melankolikus vagy éppen élénk dallamokat játszottak. Némelyikük egyedül muzsikált, mások zenéje csupán aláfestés volt a mellettük álló dalnok énekének.

A hangáradat édes volt és táncra csábító, Sadira csak meglehetősen nagy erőfeszítés árán tudta megállni, hogy ne ütemre lépjen. A kunyhókból erjesztett italok savanykás szaga szivárgott ki az utcára, hogy a levegőt elnehezítve összekeveredjen a hulladékkupacok és ürülékhalmok gyomorforgató bűzével.

Magnus megállt az egyik alacsony épület előtt, amelynek falát emberi koponyákkal és valami hatlábú, félszerzet-nagyságú rágcsáló állat csontvázával díszítették.

- Ez az - mondta.

- Figyelj Sadirára - kérte Rhayn.

- Mit keresünk itt? - kérdezte a varázslónő. - Ez nem a Dalnoknegyed?

- Milyen jó megfigyelő vagy! - jegyezte meg Rhayn kissé csípősen. Az ajtóhoz lépett. - Arra vagy kíváncsi, hogy miért jöttünk ide? Mindjárt megtudod!

Magnus megfogta a varázslónő karját.

- Ne félj - biztatta. - Rhayn tudja, mit csinál.

Sadirát ez sem nyugtatta meg, feszülten tekintgetett körbe. A bárdokról mindenki tudta, nem csak a dalolgatásból élnek, jó pénzért orgyilkosságok, merényletek elkövetésére is hajlandók. Legalább annyira értettek a gyilkoláshoz, mint a zenéléshez és a költészethez. Ha igazak a róluk szóló történetek, még arra is hajlandóak, hogy pusztán egy új ölési módszer kipróbálása végett fosszanak meg valakit az életétől.

Rhayn néhány perccel később egy furcsa külsejű félelf társaságában tért vissza. A fickó bőre csontfehér volt, az egyik szeme köré csillagot tetováltatott. A kezében egy kis boroshordót tartott, amit Magnus lába elé tett.

- Egyetlen kupányi, és minden gondotok megoldódik - mondta Rhaynnak.

- Az ellenszer? - Rhayn a félelf férfi felé nyújtotta a kezét.

- Ebben az árban csak a bor van benne - mentegetődzött a bárd, és már meg is fordult. - Az ellenszerért külön kell fizetni.

Rhayn a tőre után kapott, de Magnus fejcsóválva lefogta a kezét.

- A kísérőd csúf egy állat, de bölcs - mondta a bárd, ahogy megfordult és rávicsorgott Rhaynra. - Csak a bolond próbálna összeakaszkodni egy dalnokkal.

- Nem vagyok állat! - mordult fel Magnus. - Rhayn pedig nem bolond. Azt a bizonyos összeget a borért és az ellenszerért ajánlotta fel.

A bárd a széldalnokra meresztette a szemét. Jobbnak látta, ha nem húz ujjat a furcsa szerzettel; barátságosan elvigyorodott.

- Ej, barátom! Összevesznénk egyetlen ezüst miatt? - Felemelte a kezét, hogy megérintse Magnus vállát.

A dalnok viselkedése túlságosan gyorsan változott meg. Sadira rosszat sejtett. Egyik tenyerét a föld felé fordította, a másikat pedig bedugta a zsákjába, és megpróbálta megkeresni azt az oldalzsebet, amelyben a kéngalacsinjait tartotta.

- Ha hozzáérsz - kiáltott rá a bárdra -, csak egy felperzselt gödör marad a házad helyén!

A bárd gyorsan visszakapta a kezét. Sadira látta, hogy a középső-és a mutatóujja között megvillan egy hosszú, sötét fémtű.

- Okos, nagyon okos - bólogatott a tetovált szemű. A varázslónőre nézett, majd az övéhez nyúlt, és kivett alóla egy apró, faragott hangjegyekkel díszített csontfiolát. - Ez elég ahhoz, hogy húsz elfet megvédjetek a méreg hatásától. A bor megivása előtt elég belőle fejenként két csepp, de ha a méreg már hatni kezdett, akkor négyet kell beadni az illetőnek. - Rhayn kezébe nyomta a fiolát, majd ökölbe szorított kezére tette nyitott tenyerét. - Az üzletet megkötöttük. Semmitől sem kell tartanotok, ha betartjátok az utasításaimat. - Biccentett, megfordult és visszament a házába.

Magnus a varázslónőre nézett.

- Azt hiszem, megmentetted az életemet. Köszönöm.

- Szívesen - felelte Sadira, de nem volt biztos benne, hogy valóban megmentette Magnust. Felvonta a szemöldökét, és a széldalnok lába előtt álló hordóra nézett. - Azt hittem, csak félre akarjátok állítani Faenaeyont, nem pedig megölni...

- Sokféle kígyóméreg létezik - magyarázta Rhayn. Intett a széldalnoknak, vegye fel a hordót. - Nem mindegyik halálos.

Ahogy elindultak, Sadira megkérdezte:

- Nekem mit kellene csinálnom?

- Nem sokat - mondta Rhayn. - Annyi az egész, hogy visszajössz velünk a toronyhoz. Azt fogjuk mondani, hogy ezt a flaskát nálad találtuk...

- Már megmondtam: semmiért nem vállalom a felelősséget! - csattant fel Sadira. - Nem akarom, hogy engem hibáztassanak azért, ami történni fog. Különösen nem most, mert fogalmam sincs, mennyi ideig kell majd a Napfutárok között rejtőzködnöm.

- Senki sem fog hibáztatni semmiért. Sem téged, sem mást - mondta Rhayn. - Mindenki azt fogja hinni, hogy Faenaeyon részegre itta magát, és nem tud kijózanodni.

- Most azt várod tőlem, hogy elhiggyem, a méreg csak az apádra fog hatni? - kérdezte Sadira.

- A méreg mindenkire ugyanazt a hatást fejti ki, de kétlem, hogy Faenaeyonon kívül bárki inni fog belőle. Ha borról van szó, ugyanolyan önző és mohó, mint az ezüstök esetében - mondta Rhayn. - Különben nálam az ellenszer, és ha meglátom, hogy valaki titkon belekortyol a borba, beadom neki, mielőtt még rájöhetne, hogy mérget ivott.

Sadira megállt, a csontfioláért nyújtotta a kezét.

- Az ellenszer nálam lesz! - jelentette ki határozottan. - Ha megpróbáltok becsapni, átadom Faenaeyonnak... és akkor kudarca fullad az ellene szőtt összeesküvés!

- Nem fogunk becsapni. Ettől nem kell tartanod - győzködte Rhayn.

A varázslónő nem mozdult, nem húzta vissza kinyújtott kezét.

- Segíteni fogok nektek... de nem vagyok bolond - mondta. - Nem árt, ha most egy darabig a Napfutárok között leszek, de csak akkor vagyok hajlandó részt venni a mesterkedéseitekben, ha van valami a kezemben, ami szavatolja a biztonságomat.

- Azután, amit Magnusért tettél, nem hagynám, hogy bajod essen.

- Ezt most el kellene hinnem?

Rhayn felsóhajtott.

- Igazad van. Ezt, ha a helyedben lennék, én sem hinném el. - Átadta Sadirának a fiolát. - De figyelmeztetlek: ha megpróbálsz elárulni minket... Bármit mondhatsz majd, a törzsünk nekem és Magnusnak fog hinni.

- Jól van - bólintott Sadira. Megfordult, és a társai előtt haladva, fürge léptekkel továbbment a Dalnoknegyedből kivezető sikátoron.

Ahogy keresztüllépett az Elfpiacra nyíló kapun, beleütközött a fiatal elf férfiba, aki éppen akkor fordult be a sarkon. A harcos álla leesett a csodálkozástól, úgy meredt a varázslónőre, mintha Nibenay királya jelent volna meg előtte.

- Bocsánat - mentegetődzött Sadira, és oldalra lépett, hogy kikerülje az elfet.

A harcos megragadta Sadira kék ruhájának gallérját, a másik kezével pedig a tőre után kapott. Sadira keményen az elf lábfejére taposott és hátraugrott. A ruhájából leszakadt egy hosszú csík, a szövetdarab a férfi markában maradt.

- Hagyj békén! - sziszegte a varázslónő.

Az elf előrántotta a tőrét, és óvatosan, de bicegve Sadira után lépett.

- Ki gondolta volna, hogy éppen itt foglak megtalálni? Itt, ilyen közel a táborunkhoz?

A fiatal harcos orra horgas volt, az állkapcsa széles. Sadira ismerősnek találta.

- A Napfutárok közé tartozol? - kérdezte.

- Miért, hány elf törzset loptál meg rajtunk kívül? - kérdezte az elf. - Velem jössz. Faenaeyon azt akarta, hogy...

Az elf elhallgatott, Sadira háta mögé nézett.

- Magnus! Rhayn! Mit kerestek itt? - kérdezte. Pillantása a hordóra esett, amit a széldalnok tartott a kezében. - Ezt meg honnan szereztétek?

Kellemetlen csend támadt, Sadira kíváncsian várta, a társai mit felelnek. Amikor egyértelművé vált, hogy Magnusnak és Rhaynnak elakadt a szava, ő válaszolt helyettük.

- Ahogy látod - mutatott a széldalnokra és az elf nőre -, már fogoly vagyok.

- Ez a hordó a Dalnoknegyedből való? - kérdezte a fiatal elf férfi. A tőre hegyével a mérgezett borra bökött. - Milyen bolonddal akartad megitatni, ami benne van?

Ezúttal Sadirának sem jutott eszébe semmi, amit válaszképpen mondhatna. A Dalnoknegyedből származó hordóban csak egyvalami lehetett, és a fiatal elf a jelek szerint nem volt olyan ostoba, hogy ne értse meg, micsoda. A varázslónő tudta, hiába mondaná azt, hogy a mérget másvalakinek szánta. Talán hinnének neki, talán nem, de a lényegen ez semmit sem változtat: Faenaeyon semmiképpen sem ízleli majd meg az italt.

Sadirának eszébe jutott, hogy a zsebében van a méreg ellenszere.

- Azt hiszed talán, hogy méreg van benne? - mutatott a hordóra. - Tévedsz. Bor ez, tiszta bor. Iszol velem egy kortyot?

- Nem vagyok bolond! - horkant fel az ifjú harcos.

- Ez bor, és nincs benne méreg, Gaefal - szólalt meg Rhayn, aki megérthette, Sadira milyen cselre készül. - Mert ugye azt hiszed, hogy mérgezett, igaz? No, akkor láss csodát, mert én is szívesen iszom belőle!

- Honnan tudod, hogy nem lesz tőle valami bajod? - kérdezte az elf.

- Onnan, hogy a varázslónő nem a Dalnoknegyedben szerezte - magyarázta Magnus. - Láttuk, hol vette. A Gyors Szárnyaktól szerezte.

- Én nem láttam bort a Gyors Szárnyak sátrában. És különben is... a táboruk a piac túlfelén van - ellenkezett Gaefal. Felemelte a kezét (még mindig a markában szorította Sadira leszakított gallérját), és a tér másik vége felé mutatott. - Miért vittétek át a Dalnoknegyedbe, ha egyszer odaát fogtátok el?

A fiatal elf eszes volt: ahogy kimondta a kérdést, már tudta is, mi a válasz. Megdöbbent.

- Hazudtok! - Hátrálni kezdett. - Nem tudom miért, azt sem, hogy mire készültök, de... hazudtok!

Megfordult, és az embereket félretaszigálva elindult a tömegben.

- Gaefal! Gyere vissza! - kiáltott utána Magnus.

A fiatal elf nem engedelmeskedett. Rhayn kirántotta és elhajította a tőrét. A penge a harcos lapockái közé fúródott, markolatig belecsúszott a húsba. Gaefal felrikoltott, és arccal előre az utcakövekre zuhant.

A tömegből rémült kiáltások hallatszottak, néhányan elmenekültek a földre roskadó elf közeléből. Az Elfpiacon minden áldott nap meghalt valaki. Az, hogy ezúttal éppen egy elfet ért utol a végzete, a nibenézeknek inkább megkönnyebbülést okozott, s nem riadalmat.

Sadira, Rhayn és a széldalnok egy hosszú pillanatig némán, mereven állt a Dalnoknegyed kapuja előtt. A fiatal elf mozdulatlan testét bámulták.

Végül Magnus volt az, aki először magához tért. Hagyta, hogy a hordó kicsússzon az ujjai közül.

- Rhayn! - zihálta. - A Szent Szélre kérdelek: mit tettél?

- Megakadályoztam, hogy keresztülhúzza a számításainkat - felelte az elf nő. A fiatal harcos felé tuszkolta a széldalnokot.

- Gyógyítsd meg, aztán majd eldöntjük, hogyan tovább.

A varázslónő Magnus után indult, de Rhayn rámutatott a hordóra.

- Vigyázz erre, nehogy lába keljen - kérte.

Sadira tiltakozni akart, de aztán arra gondolt, milyen szerencsétlenül járna a tolvaj, aki elcseni és megissza a mérgezett bort. Úgy döntött, engedelmeskedik Rhaynnak.

Felcsendült a széldalnok hangja, a lágy szellő a hátára kapta az éneket. Magnus ugyanazt a gyógyító dalt énekelte, amit Sadira sebeinek begyógyításakor. Nyugodt, melankolikus dallam volt, tele kedvességgel, szelídséggel és reménnyel. Magnus gyönyörűen adta elő.

Mielőtt a varázslónő felfoghatta volna, hogy mennyire dühös Rhaynra, aki képes volt megölni ezt az ártatlan elfet, azon kapta magát, hogy haragja lassan-lassan szétfoszlik a gyógyító dal hangjai között. A szívében csak azoknak az érzelmeknek maradt hely, amelyet az ének nem tisztított ki belőle. Szimpátiát érzett a fiatal, szenvedő elf iránt, vágyott rá, hogy magára vállalja kínjai egy részét.

A dalnak kurtán-furcsán szakadt vége. Sadira felemelte a hordót, majd Magnus és Rhayn mellé lépett. A széldalnok a földön térdelt, az ölébe fektette a mozdulatlan elf testét. A Gaefal hátára ütött sebre azt a szövetdarabot szorította rá, amit a harcos Sadira ruhájáról szakított le.

- Mi a baj? - kérdezte a varázslónő. - Nem tudod meggyógyítani?

A széldalnok Sadirára meresztette fekete szemét, és lassan megrázta a fejét.

- Még az Árnyvilág szelei sem képesek visszahozni a holtakat. - Felnézett Rhaynra, aki hitetlenkedve, elborzadva bámult a halott elfre. - Túl messzire mentél, Rhayn - suttogta Magnus vádlón.

- Nem akartam megölni, de... nem hagyhattam, hogy visszamenjen a táborba és leleplezzen minket! - mentegetődzött Rhayn. Elfordult, figyelmesen körülnézett. Nem gyűltek köréjük bámészok, a járókelők elég bölcsek voltak ahhoz, hogy tudják: az ember helyesebben teszi, ha a városnak ebben a negyedében nem avatkozik bele mások dolgába. Persze a történtek nem maradtak észrevétlenül, vagy tízlépésnyi távolságban lassan kialakult a kíváncsiskodók köre.

- Jobb, ha megyünk - indítványozta Rhayn. - Előbb utóbb előkerülnek a templomosok.

Magnus bólintott. Visszafektette a holttestet az utca kövére, visszaadta Rhaynnak a tőrét, kézbe vette a hordót és elindult.

- Mi lesz Gaefallal? - kérdezte Sadira. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy Rhayn és Magnus képes a nyílt utcán hagyni a halott elfet.

- Nem vihetjük vissza a táborba - felelte Rhayn. Megfordult és Magnus után indult, aki a piac közepe felé tartott.

Sadira egy darabig még a test előtt állt, és azon tűnődött, vajon a Napfutárok normális esetben megadják-e a végtisztességet a halottaiknak. El tudta képzelni róluk, hogy nem teszik, hogy ott hagyják a holtakat, ahol elhullottak. Az elfek mindenre képesek...

Rhayn és Magnus után eredt. Amikor utolérte őket, megkérdezte:

- Rhayn! Ha a törzsfőnökséged azt jelenti, hogy ártatlanokat fogsz leöldösni, akkor... Akkor nem vagyok hajlandó segíteni neked!

Az elf nő megállt, sarkon fordult és Sadirára nézett.

- A Pusztítók mióta aggodalmaskodnak mások halála miatt?

Sadira remélte, a tekintete nem árulja el, mennyire az elevenére tapintott Rhayn a megjegyzésével.

- Lehet, hogy Pusztító vagyok, de az enyéim közül még senkit sem öltem meg!

Rhayn elkapta és megszorította a varázslónő karját.

- Nem vagy Napfutár! - sziszegte. - Mit érdekel az téged, hogy egyikünk, vagy akár mindegyikünk meghal? Neked annyi a dolgod, hogy elvidd ezt a bort az apámnak. Ennyi, és nem több, és ezt meg is fogod tenni!

- Biztos vagy benne? - kérdezte Sadira.

- Igen. Vagy talán azt szeretnéd, ha a Titkos Szövetség megtudná, hogy a tyri Sadira Pusztító lett? - Rhayn eleresztette a varázslónő karját. - Hogy azt higgyék, Sadira elárulta őket Nibenay királyának?

- Tudod, milyen könnyedén megölhetnélek? - kérdezte Sadira. - Lehet, hogy meg is teszem. Ha ilyesmivel fenyegetőzöl, talán nem is olyan sokára.

- Ha megölsz, akkor te nem leszel éppen olyan gyilkos, mint én? - Rhayn hosszan Sadirára meredt, aztán gúnyosan elvigyorodott. - Tegyük a dolgunkat, aztán felejtsük el egymást. Örökre! Nincs értelme a fenyegetőzésnek.

- Az én fenyegetésem nem csupán üres szóhalom - figyelmeztette Sadira. - Segítek neked, de csak addig, amíg előnyömre válik, hogy a Napfutárok között vagyok. Segítek, ha... Ha nem ölsz meg több ártatlant.

- Áll az alku - mondta Rhayn. - Amíg mindketten tartjuk magunkat a szavunkhoz, egyikünknek sem kell tartama a másiktól.

 

Tizedik fejezet:

ÉDES BOR

A Magnus és Rhayn előtt haladó varázslónő a sötét kapu felé cipelte a kicsi, de nehéz hordót. Az omlatag torony felé tartottak, ahol a Napfutárok tábort vertek. Az épület ősrégi alapjait vagy rosszul rakták le, vagy már megsüllyedt az évek során; Sadira úgy látta, a torony csak azért nem dől össze, mert két oldalát az Elfpiacot körülfogó falhoz támasztja.

Mielőtt belépett volna a kapun, a varázslónő megállt, és rátámaszkodott a nehéz hordóra.

- Faenaeyon nem fogja furcsállni - kérdezte anélkül, hogy felemelte volna a fejét -, hogy volt elég erőm végiggörgetni ezt az izét az Elfpiacon?

- Sokkal különösebbnek találná, ha azt mondanánk, hogy mi cipekedtünk helyetted - vélte Rhayn. Durván meglökte Sadirát és felvakkantott: - Tovább!

Sadira sóhajtott egyet, összeszedte az erejét, és begurította a hordót a kapun. A sűrű árnyak kanktrágyabűzt árasztottak magukból, a kőfalak visszhanggá alakítva felerősítették az óriásrovarok rágóollóinak csattogását. Sadira, ahogy a szeme hozzászokott a sötétséghez, látta, a torony földszintjét egyetlen tágas, boltíves, oszlopokkal alátámasztott mennyezetű csarnok foglalja el. Az oszlopok némelyike megdőlt vagy elrepedt, valamivel távolabb néhány leomlott boltív-fazetta törmeléke hevert a poros kőpadlón.

- Visszajöttél, kedveském? - szólalt meg Faenaeyon hangja a sötétben. - Ó, mennyire örülök, hogy újra láthatlak!

Sadira legnagyobb meglepetésére a törzsfőnök nem tűnt dühösnek.

- Én... nem mondhatom el ugyanezt - mondta gyanakodva.

A varázslónő az árnyékokra meresztette a szemét, és kisvártatva meglátta az egyik ingatag oszlopnak támaszkodó Faenaeyont. A törzsfőnök kihúzta magát és elindult Sadira felé. Anélkül, hogy üdvözölte volna Magnust meg Rhaynt, tőrhosszú ujjával a hordóra mutatott.

- Hát ez meg micsoda?

- Semmi olyasmi, amihez közöd lenne - felelte Sadira. - Különben azzal, hogy megkerestettél, csak az elfjeid idejét pazaroltad. Már nincs meg az ezüstöd.

Faenaeyon szeme bosszúsan felvillant, de a mosoly nem olvadt le az ajkáról.

- Hát persze, hogy nincs! - mondta. - Ha nálad lenne a két ezüst, akkor sem tudnál kárpótolni azért a tízért, amit kénytelen voltam kifizetni a kapuőröknek.

- Ha nem a pénzt, akkor mit akarsz tőlem?

- Ó, semmit, igazán semmit! Csak szeretnélek vendégül látni - felelte a törzsfőnök, és széles mozdulattal a lépcsősorra mutatott, ami a torony külső oldalán emelkedett a magasba. - Nibenay, ha még nem vetted volna észre, veszedelmes hely.

- Rájöttem - morogta Sadira, miközben a lépcső felé gurította a hordót.

Meglepte, hogy Faenaeyon már-már kedvesen, az ellenségesség legcsekélyebb jele nélkül fogadta, de egy pillanatig sem volt kétsége afelől, hogy nem vendég, sokkal inkább fogoly. Faenaeyon udvariassága csak annyit jelentett, szeretné visszaszerezni elvesztett ezüstjeit - vagy talán még többet is. A varázslónő tudta, ha nem engedelmeskedik a törzsfőnök szelíd hangon kiadott parancsainak, Faenaeyon minden bizonnyal megtalálja a módját annak, hogyan tudná rákényszeríteni őt az együttműködésre.

Sadira a lépcsősor aljába ért, lehajolt és felemelte a hordót.

- Hadd segítsek! - lépett mellé Faenaeyon.

Követve a Rhayntól kapott tanácsot, Sadira úgy tett, mintha nem akarná átengedni a hordót az elfnek. Eltolta Faenaeyont.

- Ha valóban vendég vagyok, akkor nem veszed el tőlem a boromat!

A törzsfőnök csodálkozó mosollyal nézett Rhaynra és Magnusra, aztán a lépcsőkre mutatott.

- Ha ez a kívánságod, ám legyen!

Sadira hangos nyögéssel felemelte a hordót. Nem tartozott a gyenge nők közé, de amikor feljutott a tizedik lépcsőfokra, a karja remegni kezdett a szokatlan erőfeszítéstől. Megállt, letette a hordót.

- Tényleg ne segítsek? - kérdezte Faenaeyon, aki követte a varázslónőt.

Sadira még ekkor sem eresztette a hordó közelébe.

- És ha Magnus vinné fel? - kérdezte a törzsfőnök.

- Egyedül is menni fog! - lihegte Sadira.

Faenaeyon megvonta a vállát, és morogva távolabb húzódott Sadirától.

- Mi bajod van? Talán azt hiszed, el akarjuk lopni a borodat?

- Igen! - felelte Sadira őszinte arccal.

Faenaeyon szélesen elmosolyodott, de a szemében álnokság csillogott.

- Ilyen ostobasággal tegyem tönkre a barátságunkat?

- A foglyod vagyok, nem a barátod - mordult rá Sadira. - Ha barátok lennénk, visszaadnád az erszényt, amit elvettél tőlem.

Faenaeyon tiltakozón felemelte a kezét.

- Nem egyszerűen „elvettem”. Üzletet kötöttünk, nem? - kérdezte éles hangon. - Ami pedig a becstelenséget illeti... Nos, te minek neveznéd azt a kis színjátékot, amit a Tánckapunál rendeztél?

Sadira felemelte a hordót, feljebb kapaszkodott néhány lépcsőfokkal. Nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy az apja esetleg mégsem akarja elvenni tőle a bort.

Hat lépcsőfokkal feljebb erőlködött, aztán ismét megpihent. Amikor elindult, nem emelte fel a terhet, megpróbálta feljebb gördítem. Faenaeyon mögötte maradt, készen arra, hogy elkapja és megfékezze a hordót, ha az esetleg kicsúszik a varázslónő kezéből.

Mire felért az első emeletre, Sadira hangosan lihegett.

- Üdvözlünk a Napfutárok táborában! - szólította meg Huyar.

A fekete hajú elf egy rövid folyosó elején állt. A folyosó ahhoz a kitágított lőréshez vezetett, amin keresztül ki lehetett látni az Elfpiacra. A délutáni égbolt tompuló, sárgás fénye éppen Huyar háta mögött ömlött be az emeletre, így Sadira alig-alig látta a férfi arcát.

A másik irányban a rövidke folyosó egy olyan helyiséghez vezetett, amely valamikor egy hivatali vagy fogadószoba előtere lehetett. A falak előtt kőpadok álltak, középen egy valamikor csodás szökőkút maradványa terpeszkedett. A kicsiny helyiség túlsó végében egy magas, boltíves ajtón keresztül lehetett bejutni a tényleges fogadószobába, amelynek padozata már régen leszakadt a földszintre.

Sadira ügyet sem vetett Huyarra, a következő lépcsősor felé gördítette a hordót. Faenaeyon, ahogy lehetősége nyílt rá, azonnal a varázslónő elé állt, és rátette a kezét a hordóra.

- Ez neked túl nehéz - mondta, és úgy emelte fel a súlyos tárgyat, mintha semmi sem lenne benne.

Sadira titokban örült annak, hogy Faenaeyon mégis elvette tőle a bort, de közben csalódottság áradt szét benne, és valami olyan érzés, ami leginkább a szomorúsághoz hasonlított. Rhaynnak mégis igaza volt, amikor apjuk mérhetetlen kapzsiságáról beszélt...

- Ennyit a barátságról - morogta.

- A barátok mindent megosztanak egymással, nem?

A törzsfőnök letette a hordót, acélpengés tőrével kifeszegette a dugóját, majd magasan a feje fölé emelte. A sűrű bor kiömlött a nyíláson, és vörös sugárban lecsorgott Faenaeyon torkán.

Közben Rhayn és Magnus is felért, mindketten a második emeletre vezető lépcsősor aljában álltak. Csak néhány másodperc telt el azóta, hogy Faenaeyon inni kezdett, a tekintete azonban máris homályosabbá vált.

- Túl édes, de elég erős - mondta, és a varázslónő felé nyújtotta a hordót. - Igyál egy kicsit!

Sadira szíve a torkába ugrott. A méreg a jelek szerint gyorsan hatott, így attól félt, ha iszik a borból, már azelőtt elhomályosul az elméje, hogy inni tudna az ellenszerből.

- Rajta! - biztatta Faenaeyon, és úgy hunyorgott, mintha nem látná tisztán Sadirát.

Huyar előretolta a varázslónőt.

- Ne sértsd meg a törzsfőnököt! Ne várd meg, míg újra megkínál! - mondta. - Nem sűrűn fordult elő, hogy megosztja valakivel a borát.

Faenaeyon megbillentette a hordót, a mérgezett bor Sadira arcára fröccsent. A nő hátralépett.

- Én inkább korsóból innék... - köpködte a szavakat, és elrongyolódott ruhája sarkával letörölte a szájáról a vörös folyadékot.

A megjegyzése hallatán Faenaeyon és Huyar felröhögött. A fiára nézett és a lépcsőre mutatott.

- Hozz neki egy korsót! - mondta. - Igyekezz! Szomjas vagyok, és sosem bocsátanám meg magamnak, ha elfogyna a bor, mielőtt visszaérsz. A végén még nem marad belőle a vendégünknek!

Huyar habozott.

- Légy óvatos - figyelmeztette az apját. - Lehet, hogy szökni próbál majd.

- Ha meg akarnék szökni, nem hagytam volna Rhaynnak meg Magnusnak, hogy idetereljenek - felelte Sadira magabiztosan. - Megvan rá a jó okom, hogy visszatértem a Napfutárokhoz.

Huyar résnyire húzta a szemét.

- Miféle okod lehet erre?

- Semmi közöd hozzá - mordult rá Sadira. Elfordult. - Hozd azt a korsót, mert a végén tényleg nem kapok a boromból!

- Nem vagyok a szolgád! - vicsorgott rá Huyar, de azért elindult a lépcsőn.

Ahogy eltűnt, Faenaeyon kuncogni kezdett.

- Óvatosabbnak kellene lenned ezzel a Huyar fiúval - mondta. - Egy nap majd ő lesz a törzs főnöke.

- Azért olyan sokáig nem maradok veletek - vágott vissza Sadira élesen.

- Ebben én nem lennék ilyen biztos - motyogta Faenaeyon.

- Ezt meg hogy érted? - kérdezte Sadira.

- Ó, semmi különös... Csak éppen az élet... az élet meglepően rövid is tud lenni.

- Ez igaz - bólintott a varázslónő. - Különösen az elfeké.

A kitágított lőréshez lépett, és hátat fordítva az apjának, színlelt érdeklődéssel lenézett az utcára. Úgy tett, mintha kíváncsian figyelné a szaramiszos járókelőket, az élénk színű tömeget. Hallotta, hogy Faenaeyon újra hatalmasat húz a hordóból. Hátralesett a válla fölött; biztos akart lenne abban, hogy a törzsfőnök a boron kívül nem törődik mással.

Sadira látta, hogy a hordó szinte hozzátapad Faenaeyon állához. Az elf nyugodtan ivott. A varázslónő kivette a zsákjából a faragott csontfiolát, és egy kövér csepp ellenszert vett a nyelvére.

Alighogy elrejtette a fiolát, Faenaeyon hangosan, öblösen böffentett egyet.

- Csak egy dolog létezik, amit jobban szeretek a bornál, és ez az ezüst. - A nyelve akadozva forgott. A padlóra tette, vagyis inkább ejtette a hordót.

Sadira elfordult a lőréstől. Faenaeyon leroskadt az egyik kőpad mellé, egyik vastag, izmos karját a hordóra tette.

- Miért imádod ennyire az ezüstöt? - kérdezte a varázslónő. - Azt még meginni sem lehet.

- A törzsfőnököknek ezüstre van szükségük - jelentette ki Faenaeyon határozott, komoly arccal. - Ezzel mérhető a hatalma és az, hogy a harcosai mennyire tisztelik.

Sadira megcsóválta a fejét. Képtelenségnek és ostobaságnak tartotta, hogy valaki az ezüsttel méri, milyen vezér.

- Ez így nem igaz - mondta, miközben leült Faenaeyon mellé a kőpadra. - Hallottam a harcosaidat, amikor rólad beszéltek. A bátorságodat emlegették, az ügyességedet, és nem azt számolgatták, hány ezüst lehet az erszényedben.

Faenaeyon a lányára nézett, meglepetten oldalra billentette a fejét.

- Tényleg? - kérdezte. Már alig lehetett érteni a beszédét.

Sadira bólintott.

- Azt beszélik, hogy amikor Faenaeyon fiatal volt, semmit sem tartott lehetetlennek.

- Ez igaz - mondta Faenaeyon. Szürke szemében furcsa szikra lobbant. - A sivatagban semmi sem futott olyan gyorsan, mint én, és még a sólymoknak is rettegniük kellett a nyilamtól. - Maga elé meredt, a boldogság fénye kifakult a szeméből. - És most mit beszélnek rólam? Mármint azon kívül, hogy bátor voltam.

Nem bírt Sadirára nézni, amikor feltette a kérdést.

- Semmi olyasmit, amin ne tudnál változtatni, ha nem tetszik - felelte a lány, nem törődve azzal az aprósággal, hogy Faenaeyon hamarosan olyan állapotba kerül, amikor már semmin sem tud változtatni. - Azt mondják, túl sokat követelsz magadnak abból, amit közösen szereztetek meg.

A félig-meddig kábult Faenaeyon megérintette a tőre markolatát. Szomorkásan bólintott. Sadira eltűnődött. Lehet, hogy Rhayn és Magnus elhamarkodottan döntött? Lehet, hogy még nem kellene félreállítani az útból Faenaeyont? Talán van más megoldás is...

A kételyeit Faenaeyon söpörte el. Felnyúlt, és lerántotta Sadirát a padról.

- Mit tudsz te rólunk? - hörögte. - Nem vagy Napfutár... Még csak elf sem vagy!

- Nem kell elfnek lennem ahhoz, hogy tudjam, mitől jó egy törzsfőnök... vagy mitől rossz - felelte Sadira. Felállt a padlóról.

- Azt mondtam, barátok vagyunk, de ez nem jogosít fel arra, hogy... - Faenaeyon acélárnyalatú szemében a düh hideg fénye világlott. - Ne merj így beszélni velem!

- Így? Hogyan? - kérdezte Huyar. Közelebb lépett az apjához, a kezében egy mocskos kőkorsót tartott. - Mit mondott az asszony? Mivel dühítette fel törzsünk főnökét?

- Hogy mit mondtam? Csak az igazat. - Sadira nem nézett fel Huyarra, nem vette le a szemét Faenaeyonról.

Huyar kinyújtotta a szabad kezét, hogy félrelökje a varázslónőt.

- Majd én teszek róla, hogy ne zavarhasd az apámat!

Sadira elugrott Huyar keze elől.

- Ha hozzám érsz, az lesz az utolsó dolog, amit életedben teszel! - Sokat kockáztatott ezzel a kijelentéssel, de nem tehetett mást. Nem tudta, még mennyi ideig kell a Napfutárok között lennie, és meg akarta mutatni, nem fogolynak, inkább vendégnek tekinti magát.

Huyar félrehajította a korsót, és mozdult, hogy megfogja Sadira kezét. Faenaeyon felpattant (gyorsabban mozdult, mint Rikus tette volna), és a varázslónő elé állt.

- Amikor megfenyegetett - mondta a fiának -, nem a levegőbe beszélt. Semmi kedvem megbosszulni a halálodat. - Lassan, akadozó nyelvvel beszélt. - Terveim vannak ezzel a nővel.

Faenaeyon a padlón heverő korsó felé taszította Huyart.

- Vedd fel és add ide! - parancsolta. - Bort ígértem a vendégnek.

Huyar engedelmeskedett. Tartotta a korsót, míg Faenaeyon bort töltött bele, aztán dühös szemvillogtatással átadta Sadirának, és peckes léptekkel felvonult a lépcsőn.

Ahogy Huyar elment, Sadira megkérdezte:

- Miféle tervekről beszéltél?

Faenaeyon homlokráncolva, bambán nézett rá.

- Hm?

- Azt mondtad Huyarnak, terveid vannak velem. Miféle tervek?

- Á, a tervek! Ne aggódj... Rengeteg ezüstöt fogunk keresni, és megtarthatod a részedet... Persze miután megfizetted a káromat, a tíz ezüstpénzt, amit miattad vesztettem el a kapunál.

A varázslónő egyetlen szóval sem árulta el az apjának, de neki is megvoltak a saját tervei. Másnap reggel vissza akart menni a Bölcsek Terére, hogy megkeresse Rakát, vagy legalább megtudja, a fiúnak sikerült-e megszöknie Dhojakt pribékjei elől, vagy sem. Úgy tervezte, ha Rakát elfogták, akkor visszatér a Napfutárok táborába, és egészen addig az elfekkel marad, míg sikerül végre kapcsolatba lépnie a Titkos Szövetség tagjaival.

Sadira a délután hátralevő részét azzal töltötte, hogy Faenaeyont nézte, aki folyamatosan és állhatatosan ivott. Lehetetlen lett volna megállapítani, hogy a törzsfőnök agytompító mámorát a bárd mérge, vagy csak a bor okozza, az viszont biztos volt, hogy a férfi egyre kevesebbet fogott fel abból, ami körülötte történik. Időnként eszébe jutott, és borral kínálta a varázslónőt, ám Sadira ritkán fogadta el az italt. Nem óhajtotta kitapasztalni, mennyi ideig hatásos az ellenszer, de éppen eleget ivott a zamatos borból ahhoz, hogy elhitesse az apjával, ő is élvezi. Faenaeyon végül leroskadt a fal mellé. Hosszú lábát kinyújtotta, csúcsos állán bor vöröslött. Sadira félretette a korsóját.

Az ég odakint hamarosan bíborszínűvé változott. A Napfutárok kis csoportokban visszatértek a táborba, a legtöbbjük hozott valami kisebb-nagyobb értékű tárgyat, amit valamelyik pórul járt nibenéztől lopott vagy csalt ki. Ahogy felértek az első emeletre, meglepetten látták a padon ülő Sadirát és a hangosan hortyogó Faenaeyont, de egyikük sem szólította meg a varázslónőt. Titkon talán még örültek is, hogy akkor sikerült visszatérniük, amikor a törzsfőnök nem vesz tudomást a világról, így nem foszthatja meg őket a zsákmánytól. Óvatosan, nesztelenül mentek fel a második emeletre.

Nem sokkal sötétedés után egy fiú jött le a lépcsőn. Egy vekni fárókenyeret, meg egy tömlőnyi erjesztett kanktejet hozott magával.

- Rhayn arra gondolt, talán megéheztél - köszöntötte.

- Köszönöm. - Sadira elfogadta az ételt és az italt.

A fiú a Faenaeyon mellett álló félig kiürült hordóra sandított, és megnyalta a száját.

- Milyen a bor? - kérdezte.

- Nem rossz - felelte Sadira. - Nem iszol belőle egy kicsit? Faenaeyon most úgysem venné észre.

- Ennyire azért nem vagyok szomjas - visszakozott a kölyök, és visszahúzódott a lőrés mellé. Úgy helyezkedett el, mintha őrködni küldték volna, azért, hogy tartsa szemmel az utcát és a varázslónőt.

Sadira evett, aztán hogy a fiú még véletlenül se ihassa meg a korsó alján maradt bort, ő hajtotta fel a vörös, mérgezett lét. Ezután végigheveredett a kőpadon, és betakarta magát a köpenyével. A nap megpróbáltatásai annyira kifárasztották, hogy néhány perccel később már mélyen aludt.

Csoszogásra ébredt. A helyiségben obszidiánfekete volt a sötétség. Újra hasznát vette elflátásának: ahogy óvatosan felemelte a fejét, megpillantotta a földszint felé igyekvő harcosok sorát. A menet végén Rhayn és Magnus haladt.

Az elf nő és a széldalnok megállt az első emeleten.

- Mi történik itt? - Sadira gyorsan felült.

- Huyar meg néhány barátja át akarja kutatni a várost - magyarázta Rhayn könnyedén. - Az öccse még mindig nem tért vissza.

- Gaefal?

Sadira egészen halkan ejtette ki a halott elf nevét - nem feledkezett meg a lőrés mellett őrködő fiúról. Rhayn bólintott, Magnus pedig a lőréshez ment.

- Leváltalak - mondta a kölyöknek.

A fiú boldogan bólintott, és a harcosok után eredt. Rhayn elkapta a karját, és a második emeletre vezető lépcsősor felé lökte.

- Ma már elvesztettünk egy fiatal harcost - mondta. - Ennyi éppen elég. Eredj, aludj egy keveset.

A kölyök vonakodva bár, de engedelmeskedett. Magnus a tunikája alól kihúzott egy üres vizestömlőt, átadta Rhaynnak, majd felemelte a hordót és kivette belőle a dugót.

- Mit csináltok? - kérdezte Sadira.

- Szerintem nem lesz szükség rá, de sosem árt az óvatosság - magyarázta Rhayn.

Magnus megtöltötte az elf nő kezében lévő tömlőt. Amikor végeztek, a széldalnok Faenaeyon mellett a padlóhoz vágta az üres hordót.

- Ha bárki megkérdi, Faenaeyon ejtette el - mondta Rhayn. Bedugaszolta a tömlőt. - Jól van, aludj tovább.

- Vigyázzatok arra a borra! - figyelmeztette őket Sadira. - Lehet, hogy valaki inni próbál majd belőle.

- Addig nem, amíg a tömlő a zsákomban van - felelte Rhayn. Felment a lépcsőn.

Sadira másodszorra nehezebben aludt el, és amikor végre sikerült neki, gyilkosságról és árulásról álmodott.

 

Tizenegyedik fejezet:

MASSZAFAL

Sadira érezte, valaki lehúzza róla a köpenyt, amit takaróként használt, aztán elkezdi ráncigálni a ruháját. Felnézett. Huyart látta maga fölött. Az elf egy vérmocskos, kék szövetdarabot tartott a kezében, a háta mögött tucatnyi harcos toporgott. A hajnal első, zöldes sugarai alig bírtak átfurakodni a széles vállak között. Két harcos Gaefal élettelen testét támogatta.

- Mit csináltok? - kérdezte Sadira. Megpróbált felülni.

Huyar visszanyomta a kőpadra, aztán belemarkolt a ruhájába, és melléje tartotta a rongycsomót. A varázslónő megérezte az alvadt vér félreismerhetetlen szagát. A gyomrát összeszorította a félelem jeges marka.

- Eressz! - kiáltotta. Ellökte az elf kezét.

- Ugyanaz a szín! - üvöltött fel Huyar, és Sadira arcába nyomta a véres rongyot.

- Na és akkor mi van? - kérdezte Magnus. Átfurakodott az elfek között, Huyar mögé állt, és lerántotta Sadiráról a feldühödött harcost. - Hagyd békén!

- Ezt a rongyot az öcsém sebében találtam! - magyarázta Huyar. A széldalnok elé tartotta a rongycsomót. - A sebben, amibe belehalt!

Sadira megmarkolta a zsákját és felállt. Érezte, mágiahasználat nélkül nem tudja megvédeni magát. A széldalnok - anélkül, hogy eleresztette volna Huyart - elvette és a szeme elé tartotta a rongycsomót.

- Ez a rongy olyan véres, hogy azt sem lehet megállapítani, milyen színű.

- A szélén kék - hörögte Huyar. Sadira ruhájára mutatott. - Pontosan olyan kék!

- Én magam legalább ezer ugyanilyen színű tunikát láttam már - legyintett Magnus.

A széldalnok a zsebébe akarta gyömöszölni a véres rongyot, ám Huyar kikapta a kezéből, és újra Sadira felé lépett.

- Akkor azt nézzük meg, hozzáillik-e a ruhája leszakadt részéhez!

- Igen - felelte Sadira. - Hozzáillik. - Rájött, ha hagyja, hogy Huyar végrehajtsa a próbát, ront a helyzetén. - Éppen átmentem a Dalnoknegyeden, amikor egyszer csak elém tántorodott egy fiatal elf. - Gaefalra mutatott. - Ő volt az. Sebesült volt... Bekötöztem, de meghalt.

- Rhayn és én azon a környéken találtunk rá a varázslónőre - mondta Magnus. Elhúzta széles száját, kivillantotta a fogait - hirtelen nem lehetett eldönteni, hogy helyeslően vigyorog, vagy fenyegetően vicsorog.

- Sajnálom, nem tudtam, hogy a Napfutárok közé tartozik - mentegetődzött Sadira -, különben már szóltam volna róla nektek...

- Szerinted mit keresett Gaefal a Dalnoknegyedben? - kérdezte Magnus, és végre eleresztette Huyart. - A számát sem tudom, Faenaeyon hányszor figyelmeztetett minket, egyedül ne menjünk arra a helyre.

A széldalnok hihetően hazudott. A harcosok halkan beszélgetni kezdtek, mindegyikük azon tűnődött, mi keresnivalója lehetett Gaefalnak egy ilyen veszélyes helyen. Még Huyar is elgondolkozott.

A harcos azonban nem azt a következtetést vonta le a dologból, amire Magnus számított.

- Csak egyetlen oka lehetett annak, hogy Gaefal megszegte a törzsfőnök parancsát - kezdte. Sadirára meresztette a szemét. - Gaefal téged üldözött, te pedig... megölted!

- Nem tudhatjuk biztosan, hogy így történt - próbálta csitítani Magnus.

- De azt sem tudhatjuk, hogy nem így történt! - Huyar közelebb lépett a varázslónőhöz, a tőréért nyúlt. - Lorelei mondhat bármit, egyetlen szavát sem hiszem el!

Magnus elkapta az elf csuklóját, és megakadályozta, hogy kirántsa a tőrt.

Sadira a derekához kapott, az övére mutatott.

- Láttatok nálam tőrt? Akár egyszer is? - kérdezte. - Elvesztettem a tőrömet, még azelőtt, hogy a Guthay-szurdoknál összetalálkoztam a Napfutárokkal. Ha én öltem meg az öcsédet, mivel tettem?

- Varázslónő vagy - vádaskodott az elf. - Akár mágiát is használhattál...

- Ez igaz, de én úgy látom, ezt a sebet penge ütötte - jelent meg Rhayn a lépcsősor tetején. - Elárulnád, miért éppen Sadirát okolod a történtek miatt?

- Sadira? - ismételte Huyar zavarodottan. - Kiről beszélsz?

- A vendégünkről - magyarázta Rhayn. - Mielőtt elcsíptük, Magnus kihallgatta a beszélgetést, amit egy fiúval, a Titkos Szövetség egyik tagjával folytatott. A valódi neve Sadira... Ő a tyri Sadira!

Sadira elmormolt egy káromkodást. Tudta, Rhayn megpróbálja elbizonytalanítani Huyart, mert azt hiszi, így talán megmentheti őt, de jobban örült volna, ha a törzs többi tagja előtt titokban marad valódi kiléte.

Huyar döbbenten bámult a lányra, a harcosok csodálkozva kiáltoztak.

- Te lennél Faenaeyon lánya? Te ölted meg Kalakot?

- A tyri Barakah és a törzsfőnökötök lánya vagyok - bólintott Sadira, és sokatmondó pillantást vetett a részegen hortyogó Faenaeyonra. - Bár azt hiszem, Faenaeyonnak nincs joga a lányának nevezni engem... Miatta lettem rabszolga!

- Amiről Faenaeyon azt mondja, hogy az övé, akkor az valóban az övé - szögezte le Huyar. - De ez még nem elég ahhoz, hogy higgyek neked. Talán... talán annál a fiúnál, a Titkos Szövetség tagjánál volt a tőr, ami végzett Gaefallal!

Tyr egyetlen templomosbírója sem tartotta volna elfogadhatónak az elf következtetéseit, ám Sadira sejtette, Huyar valójában nem az igazságot akarja megtalálni, csak bűnbakot keres.

- Nem én öltem meg az öcsédet, de azt hiszem, bármit teszek, úgysem fogsz hinni nekem - mondta a varázslónő, és közben a zsákjába csúsztatta a kezét. - Intézzük el most az ügyet, vagy felejtsük el az egészet. Támadj!

- Nem vagyok bolond - visszakozott Huyar. Ideges pillantást vetett Sadira kezére. - De nem hagyom megbosszulatlanul az öcsém halálát!

- Ezt senki sem kérte tőled - szólt közbe Rhayn. - De nem neked kell eldöntened, ki kapjon büntetést. Faenaeyon a törzsfőnök... Vagy erről talán megfeledkeztél?

- Nem feledkeztem meg róla - mondta Huyar. Intett az egyik elf harcosnak. - Ébreszd fel Faenaeyont, Jeila!

A harcos - barna hajú nő volt, az orrcimpájába három csontkarikát akasztott - bosszúsan nézett vissza Huyarra, de azért a törzsfőnök mellé lépett. Egyik kezét óvatosan a tőre markolatára tette, a másikkal megrázta Faenaeyon vállát.

- Faenaeyon... - suttogta halkan. - Szükségünk lenne rád...

A törzsfőnök elhörgött néhány érthetetlen szót, a szemhéja felemelkedett, de a pupillája üvegszerűen merev volt. Nagy kínkeservvel a fölébe hajló nő arcára próbált összpontosítani, és egy másodpercre úgy tűnt, sikerül keresztültörnie a kábulat falán. Végül hangosan felnyögött, mintha óriási fájdalmai lennének, majd hegyes álla visszabiccent a mellkasára. Üveges szeme nyitva maradt, a tekintetéből hiányzott az értelem.

- Még mindig részeg - jelentette Jeila.

Huyar megrázta a fejét, és az apja mellé lépett.

- Részeg? Én ebben nem vagyok ennyire biztos... - A törzsfőnök inge alá csúsztatta a kezét.

- Meghalt? - kérdezte valamelyik harcos.

- Nem, de... beteg. A szíve alig dobog, a bőre hideg, akár az éjszaka - felelte Huyar. Visszahúzta a kezét, Sadirára nézett. - Kíváncsi lennék, a visszatéréseddel mennyi bajt zúdítasz még a Napfutárokra.

- Tudom, mi jár a fejedben! - kiáltott fel Sadira. - De biztosíthatlak: semmi közöm Faenaeyon mohóságához. Ellopta a boromat, és mind megitta. Vagy te másra emlékszel?

- Huyar, mondd ki, amire gondolsz, vagy maradj csendben! - tette hozzá Rhayn. - Aki csak célozgatni tud, de az egyenes beszédhez nincs mersze, az... gyáva!

- Rhaynnak igaza van - bólogatott Magnus. - És arról se feledkezzünk meg, hogy a varázslónő Faenaeyon vendége.

Sadira először arra gondolt, Rhayn és Magnus csupán azért kel a védelmére, mert így akarják viszonozni a szívességet, amit nekik tett. Aztán rájött, mi cselekedeteik mozgatórugója: alá akarták ásni a harcosok előtt Huyar tekintélyét, hogy Rhaynnak könnyebb legyen a törzsfőnök helyére lépni.

Huyar, miután hosszan Rhaynra meresztette a szemét, dühösen felszisszent.

- Nem vagyok gyáva! Ami pedig Faenaeyon állítólagos „vendégét” illeti: szerintem ez a nő bocsátott mágikus álmot az apámra!

- Ugyan miért tettem volna, Huyar? - kérdezte Sadira. Úgy látta, az lesz a legjobb, ha védekezik, és nem számít segítségre.

Huyar újra elindult feléje, és csak akkor állt meg, amikor az arca néhány arasznyira volt Sadiráétól.

- Tegnap éppen te mondtad, hogy jó okod volt a visszatérésre. Így van?

- Igen, valóban mondtam valami ilyesmit.

- No! Szerintem azért jöttél vissza, hogy megdelejezd Faenaeyont - vonta le a következtetést Huyar. - Azért, hogy rákényszeríts minket, vigyünk el a Hajdanvoltak Tornyába.

Rhayn a mozdulatlanul, ernyedt tagokkal heverő törzsfőnökre nézett.

- Nem tudom, mi baja van Faenaeyonnak, de az biztos, hogy nem delejezték meg - mondta. - Ha egy kis eszed lenne, erre magadtól is rájöttél volna.

- Honnan tudod? - kérdezte a harcos. - Mit értesz te a varázsláshoz? Ismersz néhány ócska kis trükköt, de közöd sincs a valódi mágiához.

- Éppen eléggé ismerem ahhoz, hogy beleolvasszalak a földbe! - vágott vissza Rhayn. - Persze ehhez még mágiára sincs szükségem...

Huyar dühödten ökölbe szorította a kezét és féltestvére felé indult. Magnus kettejük közé állt; úgy tett, mintha azt akarná megakadályozni, hogy Rhayn valóra váltsa a fenyegetését.

- Ugyanahhoz a törzshöz tartozunk! - kiáltotta. - Ehhez tartsátok magatokat!

Magnus kettejükhöz szólt, de fekete szemét végig Huyaron tartotta.

Mielőtt Huyar bármit válaszolhatott volna, a második emeleti helyiségből egy fiatal harcos rohant be hozzájuk.

- Templomosok!

Huyar az elfekre nézett.

- Tartsátok fel őket, és közben készítsétek elő a kankokat!

- Ahogy az elfek lerohantak a lépcsőn, Huyar rávicsorgott Sadirára. - Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy te hoztad őket a nyakunkra!

- Előbb ki kell menekítenünk a törzset a toronyból. Azon, hogy miért jöttek ide a templomosok, később is ráérünk elgondolkodni! - mondta Rhayn. A lépcsőhöz ugrott. - Gyerünk!

Huyar a vállára vetette öccse holttestét, és Rhayn nyomában elindult a második emeletre.

- Hova mennek? - kérdezte Sadira. - Csapdába kerülhetünk.

Magnus megrázta a fejét.

- Az elfek mindig el tudnak menekülni - mondta, és mozdult, hogy a másik két Napfutár után vesse magát.

- Várj! - kiáltott rá Jeila. - Faenaeyon! Egyedül nem bírom felállítani. El kell vinnünk...

Az elf nő nem fejezhette be a mondatot - irtózatos robbanás rázta meg a tornyot. A hang után másodpercnyi kísérteties csend következett, aztán az építmény tövében felüvöltöttek a sebesült elfek. Magnus a lépcsőhöz rohant.

- Megnézem, tudok-e segíteni - kiáltotta. - Vigyétek fel Faenaeyont a többiekhez!

Alighogy a széldalnok elindult lefelé, a földszintről íjhúrok pengése hallatszott. Magnus maga elé kapta a karját, hogy védje a szemét. Felmordult - a nyílvesszők átütötték kemény, vastag bőrét, a húsába fúródtak. Ám (Sadira meglepetten látta) nem rogyott össze, hanem eszelős üvöltéssel - egy ember akkor rikoltana így, ha megdöfködik a mocsári darazsak - kitépte magából a nyilakat.

A varázslónő Jeila mellé állt, és a nyakába vette Faenaeyon egyik karját. Ahogy közös erővel végigvonszolták a törzsfőnököt a padlón, a feldühödött széldalnok újra üvölteni kezdett. Sadira látta, Magnus könyökéből egy agafari fából faragott lándzsa hegye áll ki.

A széldalnok a nyakánál és a derekánál fogva felkapta a feléje rohanó templomosok egyikét, magasra emelte az izmos női testet, majd lehajította a lépcsőn. A magatehetetlenül guruló templomos elsodorta felfelé igyekvő társait. Néhány pillanattal később dühödt, sérült, félig meztelen nők feküdtek a lépcső tövében. Magnus eltátotta hatalmas száját, és mély hangon rázendített egy háborús történetet elmondó balladára. A dallam és a hang hatására Sadira szívverése felgyorsult, a lelkét megbizsergette a vérszomj.

Az ezután következő fülsiketítő robbanás elnémította a széldalnokot, s a levegőbe emelte a hatalmas testet. Nekivágódott a terem belső falának, beütötte a koponyáját, azután a helyükről kimozduló kövekkel együtt a padlóra zuhant. A mellén szénfekete, majdnem szabályos kör alakú folt sötétlett, de megrázta a fejét, és maga mellé húzta izmos karjait. Megfeszítette a lábát, és lassan, nagyon lassan felnyomta magát.

Félig emelkedett csak fel, amikor a térde megbicsaklott. Visszazuhant a padlóra, és nem mozdult többet. Az álla a mellére bukott, fekete szeme fokozatosan szürkévé fakult.

Nibenéz szavak röpködtek a levegőben, a kőlépcsőkön saruk talpa csattogott, Jeila kibújt Faenaeyon karja alól.

- Gyere! - kiáltotta, miközben kirántotta a törzsfőnök övéből az acélpengés tőrt. - Időt kell nyernünk, hogy a többiek elmenekülhessenek! - Saját tőrét, az egyszerű csontfegyvert Sadira kezébe nyomta.

A varázslónő a padlóra ejtette a tőrt.

- Csak egy kicsit tartsd vissza őket! - kérte. A zsákjába nyúlt, ahol a mágikus eszközeit tartotta. - Jobb ötletem van...

Jeila bólintott és a lépcsősor tetejéhez ugrott. Kitért a legelöl haladó templomosnő obszidiánkardja elől, majd villámgyorsan mély sebet hasított a fegyvert tartó karra. Belerúgott az ellenfelébe - a templomosnő lezuhant a lépcsőn szabad kezével pedig elkapta a gazdátlanná válva lehulló kardot.

Miközben Jeila megverekedett a következő két templomossal, Sadira kis kockát formázott a zsákjában talált tiszta viaszmasszából. Miután elegendő energiát gyűjtött a varázslathoz, a kockát áthajított Jeila válla fölött, és kiejtette a megfelelő szavakat.

A viaszkocka szétrobbant, a belsejéből kiáramló finom köd ráereszkedett a lépcsősorra. A köd egy pillanattal később áttetsző kocsonyává változott, amely körbefolyta, magába olvasztotta a templomosokat.

A nibenéz nők hiába próbálták kiszabadítani magukat, hiába rúgtak és hadonásztak, a sűrű, ragacsos massza lelassította mozdulataikat. Jeila félrehúzódott, és elégedetten figyelte őket. A templomosnők arcát lassan bíborszínűre festette a légszomj. Fuldokoltak, akár a gyantába ragadt legyek.

Sadira nem vesztegette az idejét, Magnus mellé ugrott, és végrehajtott még egy varázslatot. Amikor a hatalmas termetű széldalnok teste lebegve felemelkedett a padlóról, a nő megfogta a karját, és a lépcső irányába vonszolta.

Sadira elindult felfelé, de előtte még visszakiáltott:

- Jeila! Hozd Faenaeyont! Igyekezz! A massza csak rövid időre állítja meg a templomosokat!

Az elf nő az övébe dugta a tőrt és a kardot, majd a törzsfőnök hóna alá bújt, és Sadira után vonszolta. Mire a felfelé vezető lépcsősor feléig jutottak, mindkét nő kifulladt. Magnus ugyan piheként lebegett, de Sadira így is csak nagy kínlódás árán tudta felfelé húzni az emelkedőn.

Ahogy közelebb értek a második emelethez, különös hangoskodás, zavarodott beszédfoszlányok szivárogtak le hozzájuk. Jeila megállt és a zaj forrásának irányába nézett.

- A törzs felének már rég messze kellene járnia - lihegte. - Valami nincs rendjén.

- Majd megtudjuk, mi a baj... majd ha feljutunk - zihálta Sadira, és állhatatosan továbbment.

Jeila mozdult, hogy kövesse, amikor a lépcsősor aljából feljutott hozzájuk a hátborzongató hang. Mintha éles, kemény karmok csapódtak volna valami kőhöz... Sadira nem nézett le, összeszedte minden erejét, és feljebb, egyre feljebb ráncigálta Magnust.

Jeila visszamaradt. Lefektette Faenaeyont, megfordult, és elindult lefelé.

- Feltartom őket! Küldj segítséget, és gyere vissza Faenaeyonért! - Kivonta a tőrt és a kardot.

- Ne! - kiáltott rá Sadira, aki már a legfelső lépcsőfokon állt. - Ez a hang nem olyan, mint a templomosoké!

Elkésett a figyelmeztetéssel. Dhojakt iszonyatos sebességgel közeledett feléjük. Sadira álla leesett a csodálkozástól, amikor ránézett. A nibenéz herceg fejét ragacsos nyálka borította. A jelek szerint sikerült keresztülvergődnie a varázslónő mágikus kocsonyáján - egyes-egyedül, minden segítség nélkül végrehajtotta azt, amihez még egy tisztavérű óriásnak sem lett volna elegendő ereje.

Sadira felrántotta Magnust az emeletre, és belekezdett egy újabb varázslatba. Közben Jeila rávetette magát Dhojaktra. A karddal a herceg nyaka, a tőrrel a fekete szemek felé szúrt.

Dhojakt még csak nem is hárította a csapásokat. A tőr acélpengéje elől egyszerűen elfordította a fejét, és hagyta, hogy a kard a nyakára csapjon. Az obszidiánpenge nem tett kárt a herceg bőrében, ám az ütés pillanatában szilánkokra hasadt. Az acéltőr használhatóbbnak bizonyult, de csak egy egészen apró karcolást ejtett Dhojakt pofacsontján, közvetlenül a szem alatt.

Jeila a herceg előtt dobbantott a lépcsőre. A szeme csészealj nagyságúra nyílt. Felemelte a tőrt, hogy másodszor is támadjon, ám Dhojakt karja hirtelen előrelökődött, három vékony ujja Jeila nyakába mélyedt. A nő kezéből kicsúszott a tőr. Megragadta a herceg karját. Dhojakt könnyed, már-már hanyag mozdulattal hajította a háta mögé az elf nőt.

Ahogy a herceg keresztülcsattogott az eszméletlen Faenaeyonon, Sadira egy faragott facsövet dobott a lépcsőre, és kiejtett egy sor misztikus szót. A lépcsősor félelmetes robajjal megnyúlt, elképesztően hosszúvá változott. A herceg és Faenaeyon egyetlen szempillantás alatt olyan távolságba került, hogy Sadira alig látta őket.

A varázslónő elfordult, de már hallotta Dhojakt karmainak egyre erősödő kaparászását. Tudta, nem sikerült megfékeznie a herceget és a mögötte érkező templomosokat, csupán egy kis időt nyert. Fellépett a második emeletre, s áthaladt a boltív alatt.

Egy kerek terembe jutott, amelyet egykoron valószínűleg kisebb kamrákra osztottak - a rég leomlott közfalak maradványait itt-ott még mindig fel lehetett fedezni a padlón. A tágas helyiségben cserépdarabok, rongyok, kisebb állatok csontjai hevertek.

A Napfutárok féltucatnyi kötelet erősítettek a mennyezeti gerendákra, ám a végüket még nem eresztették át a torony ablakain. A harcosok kihajoltak, és nyilakat lődöztek lefelé. Sadira megtalálta Rhaynt és Huyart; az elfek egy a semmibe nyíló ajtó két oldalán álltak - az ajtó mögötti balkonból csupán a mellvéd maradt meg, a padló régen leszakadt.

- Menjünk! - kiáltott rájuk Sadira. - Egy perc, és Dhojakt a nyakunkon van!

- Menj csak, ha nagyon akarsz - kiáltott vissza Huyar, és lemutatott a torony tövébe.

A varázslónő kilesett az egyik ablakon. Az Elfpiac külső falát körbefogó széles utcát látta maga alatt, amelyen egy szakaszra való nibenéz félóriás várakozott. A félóriások, hogy megvédjék magukat a Napfutárok nyilaitól, a fejük fölé emelték fapajzsaikat, de látszott rajtuk, nem hajlandóak elhagyni őrhelyüket.

Sadira kivett a zsákjából egy marékra való porított ként.

- Szóljatok a harcosoknak, hogy tegyék el az íjaikat, és ha szólok, eresszék le a köteleket - utasította Rhaynt. - Ne feledkezzetek meg Magnusról! Megtisztítom az utat...

Ahogy Rhayn kiadta a parancsokat, a varázslónő Huyarra nézett.

- Szükségem van egy kis vízre.

Az elf úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérést. Hátrafordult, körülnézett a kerek helyiségben, és megkérdezte:

- Mi történt Jeilával meg Faenaeyonnal?

- Jeila meghalt, Faenaeyon a nibenézek foglya.

Huyar elkapta és megszorította Sadira karját.

- Nem fogsz megszökni! - hörögte. - Nem mehetsz el innen, amíg Faenaeyon nincs biztonságban!

- Te hagytad odalent! Én megpróbáltam segíteni rajta, de... nem sikerült. - Sadira lerázta magáról a harcos kezét. - Ha nem hozol vizet, nem törődöm a Napfutárokkal, nem foglak megmenteni benneteket, és hagyom, hogy egyedül nézzetek szembe Dhojakttal! Elhiheted, sokkal könnyebb dolgom lenne, ha csak magammal kellene törődnöm, nem egy egész törzzsel!

Huyar hosszan a nőre meredt, majd megfordult és letépte az egyik harcosa válláról a vizestömlőt. Sadira összetette a kezét, és utasította Huyart, öntsön vizet a kénporra. Amikor a por sárgás sárrá változott, a varázslónő kihajította az ablakon, és elmondott néhány szót.

Az ázott kén nem esett le, megállt a levegőben, lebegni kezdett. Lassan sárgás, terpeszkedő ködfolttá változott. Az utcán álló félóriások aggodalmasan morgolódni kezdtek, parancsnokaik vezényszavakat üvöltöttek. Sadira megvárta, míg a sárga felhő elég nagyra dagad.

Rhayn a félelf mellé lépett. Két óriási zsákot cipelt, és maga után húzta a lebegő Magnust.

- Igyekezz! Dhojakt már közel van... és hozott egy falkányi templomost is!

- Vihar! - rikoltotta Sadira a sárga felhőre mutatva.

A felhő mennydörögve, aranyszínű villámokat szórva megrepedt. Tűz zuhogott alá a félóriásokra, olthatatlan lángok. A fapajzsok pillanatok alatt hamuvá emésztődtek. A toronyba felcsapott az égett hús jellegzetes bűze. A félóriások arrébb botladoztak, testüket körbefolyta a tűz, lánguszályt vonszoltak maguk után, és úgy üvöltöttek, akár a megkergült széldémonok.

Sadira megvárta, míg a tűzvihar alábbhagy, majd éles hangon felkiáltott:

- Köteleket ledobni!

Féltucatnyi kötélcsomó röppent ki az ablakokon. A végük még le sem ért a földre, amikor az első elfek mászni kezdtek. Sadira az egykori balkon ajtaján kilógatott kötélhez lépett, de Huyar félretaszította.

- Előbb a Napfutárok! - vicsorgott, és a kötélhez húzott egy izmos, ráncos homlokú elf nőt.

Sadira nem látta értelmét a vitának. Hátrahúzódott, Rhayn mellé állt. A törzs fele már lejutott, a hátukra erősített zsákokban magukkal vitték holmijukat is. Sadira tudta, fel kell készülnie a Dhojakttal való találkozásra. Felmarkolt a padlóról egy kevés port, és felkészül a következő varázslatra.

Körülnézett, pillantása Magnusra tévedt.

- Gyakran kell így menekülnötök? - kérdezte Rhayntól.

Az elf nő összerezzent. Nem nézett Sadirára, a lépcsőt tartotta szemmel.

- Olyan gyakran, hogy felesleges gyakorolnunk...

Sadira meghallotta Dhojakt lépteinek kaparászó zaját. Elkiáltotta a varázsigéket, és a hang irányába hajította a port.

A lépcső előtt félelmetes homokvihar kerekedett, a förgeteg olyan erővel zúdult ki az ajtónyíláson, hogy az egész torony megremegett. A sistergő zúgás minden más zajt elnémított, de Sadira szinte érezte azoknak a kiáltását, akik a vihar útjába kerültek, akiknek testéről a homokcsápok lemarták az eleven húst.

- Ez meg fogja állítani! - ordította Rhayn.

Alighogy az elf nő kiejtette az utolsó szót, Dhojakt beugrott a kerek terembe. A jelek szerint a homok nem tett kárt benne, egyenes háttal közeledett, mintha a vad szélvihar gyengécske szellő lenne csupán.

Sadira a kötelekre nézett. Néhány elf még mindig az ablakok előtt toporgott, arra várva, hogy a társaik leérjenek. A varázslónő látta, ha sikerülne is valamelyik kötél közelébe jutnia, nem kerülne sorra, mielőtt Dhojakt rájuk támad.

A herceg fekete szeme végigpásztázta a helyiséget, aztán rámeredt a varázslónőre. Elindult Sadira felé. Két elf harcos ugrott elé - nem Sadirát akarták megvédeni, inkább Huyart és a társaikat.

A harcosok meglendítették csontkardjaikat, és olyan erővel csaptak le Dhojakt testére, hogy a csattanásokat még a mágikus szél üvöltése sem bírta elnémítani. Az egyik penge letörött a markolatáról, a padlóra zuhant, a másik úgy pattant le, mintha a herceg teste kőből lenne.

Dhojakt még csak le sem lassított. A két elf közé állt, az egyiknek a szívtájékára mért irtózatos erejű ütést, ökle csuklóig belemélyedt a beszakított mellkasba. A másik elfet sokkal elegánsabban ölte meg: felcsúsztatta a kezét a tarkójáig, előrenyúlt, megfogta az állát és egyetlen mozdulattal kitörte a nyakát.

Dhojakt eltaszította magától áldozatait, és megállíthatatlanul továbbhaladt Sadira felé.

- Menj, Rhayn! - kiáltotta a varázslónő. Megfogta Magnus csuklóját, és az ajtóhoz rántotta a lebegő testet. - Menj, ha nem tudsz repülni!

- Veled maradok - felelte Rhayn. Ideges pillantást vetett Dhojaktra.

Huyar és néhány elf harcos védelmi vonalba rendeződött Magnus teste körül. Sadira és Rhayn kilökte a széldalnokot a toronyból. A varázslónő lendületet vett, de mielőtt ugrott volna, odaintett az elf nőnek.

- Gyere!

Mindketten Magnus széles mellkasára vetették magukat.

A széldalnok észvesztő iramban közeledett a talajhoz, de a zuhanásból csakhamar szelíd lebegés lett. Biztonságban süllyedtek a felperzselt utca felé.

- Kapaszkodj - mondta Sadira. - Minden rendben lesz.

- Nem hiszem - felelte Rhayn a toronyra nézve.

Sadira hátralesett. Az elfek elhagyták a tornyot, már Huyar is ott mászott az egyik kötélen. Dhojakt a balkon maradványa mögötti ajtóban állt, vékony ujjával a varázslónő felé mutatott, a másik kezét tenyérrel lefelé fordítva maga mellett tartotta. Sadira szabad szemmel is jól látta az undorító cilopember testébe áramló mágikus energiaszálakat.

Sadira felhördült.

- Ne! Nem elég, hogy szörnyeteg, még a varázsláshoz is ért?

Rhayn nem válaszolhatott. Dhojakt elmormolt néhány szót, és közömbösítette a varázslatot, amivel Sadira lebegővé változtatta Magnus testét. A széldalnok zuhanni kezdett, Sadira és Rhayn kétségbeesetten kapaszkodott az izmos karokba.

Magnus az egyik szétégett félóriás maradványaira zuhant. A varázslónő hallotta a szétroppanó bordák reccsenését, és közben úgy érezte, az ő testében is szilánkokká repednek a csontok. A tüdejéből kipréselődött a levegő, az elméje megbénult. Érezte, hogy legurul a széldalnokról, de azt már nem fogta fel, hogy a hátára zökken és elterül Magnus mellett a köveken. Iszonyatos bűz furakodott az orrába, fekete hamuszemcsék kavarogtak körülötte...

A fájdalom minden gondolatot száműzött a fejéből.

Nem vesztette el az eszméletét. Látta, ahogy a menekülő elfek közül kettő felemeli Rhaynt, néhányan pedig megpróbálják biztonságos helyre vonszolni Magnust. Az, hogy a varázslónőn is segíteni kellene, csupán egyetlen Napfutárnak jutott eszébe, egy zöld szemű, állapotos elf nőnek.

A nő, ahogy megpróbálta felemelni Sadirát, fájdalmasan felnyögött és a hasához kapott.

- Nem bírlak el - mentegetődzött, de még ekkor sem eresztette el a varázslónő csuklóját. - Talán ha húználak...

- Menj csak - biztatta Sadira. Tudta, az állapotos nő az életét kockáztatja, ha a közelében marad. - Menj, minden rendben lesz.

A nőnek nem kellett kétszer mondani. Egyetlen szó nélkül megfordult és elfutott.

Sadira nyögve, kínkeservesen feltérdelt. A teste tiltakozott az erőfeszítés ellen, de nem adta fel. Maga alá húzta a lábait, felállt és egy teljes pillanatig talpon maradt.

Iszonyatos égető érzés támadt a végtagjaiban, mintha az ereiben vér helyett tűz folyna. Elvesztette uralmát az izmai fölött, visszaroskadt az út kövére.

Nem pazarolta az időt önsajnálatra. Előrenyújtotta a kezét, és a kövekbe kapaszkodva kúszni kezdett. Nem mert visszanézni; attól félt, elhagyná a maradék ereje, ha meglátná a feje fölött ragadozó madárként lebegő Dhojaktot.

Öt-hat lépésnyi távolságra juthatott, amikor megértette, így nem fog megszökni. Egyetlen reménye maradt csupán; végre kellett hajtania egy olyan varázslatot, amit Dhojakt nem közömbösíthetett. A zsákja után nyúlt.

Egy sarus láb taposott a karjára.

- Ennek most semmi értelme - figyelmeztette egy ismerős hang.

A varázslónő felemelte a fejét. Raka kisfiús arcát látta maga fölött. A kölyök állkapcsának egyik oldalán friss égésnyom vöröslött, de ettől eltekintve éppen olyan volt, mint első találkozásukkor.

- Ó! - lihegte Sadira boldogan. - Hát megszöktél...?

- Tegnap igen - mondta a fiú. Sadira hóna alá nyúlt. - Ma viszont... lehet, hogy nem lesz szerencsénk. - Felnézett a toronyra.

Sadira követte a pillantását. A torony oldalán valami óriási rovar mászott lefelé. Kéttucatnyi lábával ügyesen kapaszkodott a kövekbe, fejjel lefelé, meghökkentő gyorsasággal haladt.

- Dhojakt!

A látvány erőt csorgatott Sadira izmaiba. Felnyomta magát a földről, és sikerült átölelnie Raka vállát. A fiú bevonszolta az egyik szűk, fedett sikátorba. A Napfutárok is erre menekültek el, ám Raka nem eredt az elfek után, hanem a város belseje felé fordult.

Hirtelen megállt, és behúzta Sadirát az egyik romos ház kapuján.

- Mit csinálsz? - kérdezte a varázslónő.

- A mesterem adott valamit, aminek a segítségével elrejtőzhetünk a herceg elől - felelte Raka. Az erszényébe nyúlt, és előhúzott egy kis kerámiakorongot. - Ez majd összezavarja Dhojaktot. Elveszti a szagnyomunkat, mi pedig időt nyerünk. Most ez a legfontosabb.

- Tehát nem véletlenül találkoztunk össze - mondta Sadira. - Kerestél...

- Igen - bólintott Raka. Letette a földre a korongot. - Miután eltűntél a Bölcsek Teréről, őröket állítottunk a Tiltott Palota valamennyi kapujához. Amikor Dhojakt ma reggel a templomosaival és a félóriásaival kivonult, tudtuk, hogy rád találunk, ha követjük őt.

- Ezek szerint... a Szövetség segíteni fog nekem? - kérdezte Sadira reménykedve.

- Amennyire tőlünk telik - felelte Raka. Elhúzta a kezét a korong fölött, és elmotyogott egy parancsszót. A korong beleolvadt a talajba. - De annyi segítséget nem adhatunk, amennyire szükséged lenne. Például nem vihetünk el a Hajdanvoltak Tornyába.

- Miért nem? - kérdezte Sadira.

Raka megfogta a nő karját, és átvezette a ház romjai között.

- Mert nem tudjuk, hol van - mondta. - A mesterem tudomása szerint eleddig senki sem járt ott... mármint az elfeken kívül. Közülük is csak a legbátrabbak merészkedtek a Torony közelébe. Az egész Elfpiacon legfeljebb tíz olyan harcost találnánk, aki tudja, merre van. Megpróbáljuk megkeresni valamelyiket, de sürget az idő. A hírek szerint az északi városok már hetekkel ezelőtt elküldték az adót a Sárkánynak, és Gulg királynője, Oba is elkezdte a rabszolgák összegyűjtését. A mesterem szerint ez azt jelenti...

- Hogy a Sárkány északról dél felé halad - fejezte be a mondatot Sadira. - Gulg után Tyr következik, Balic marad utoljára.

Raka bólintott, majd átsegítette a varázslónőt egy falrepedésen.

- Ha meg akarod fékezni, legfeljebb három heted maradt.

- Akkor nem vesztegethetem arra az időt, hogy vezetőt keressek - mondta Sadira. A toronyra nézett, ahol az apja fogságba esett. - Viszont ismerek valakit, aki el tud vinni a Hajdanvoltak Tornyába... Valakit, akit ki kellene szabadítani a herceg fogságából... Ebben is segítenétek?

- Mindent megteszünk, ami tőlünk telik - ígérte Raka.

A zajokból ítélve Dhojakt a romos házhoz ért. Raka elmosolyodott. Egy pillanattal később félelmetes sziszegés hallatszott az épület másik oldaláról. Zöldes szikrák lövődtek az ég aljára. Dhojakt dühösen felüvöltött. Kisvártatva olyan förtelmes bűz töltötte meg a levegőt, hogy Sadira nem bírta leküzdeni a hányingerét.

- No! - kiáltotta Raka elégedetten. - Most már biztonságban leszel... Legalábbis annyi ideig, amíg eltűnsz a környékről.

 

Tizenkettedik fejezet:

EMPÓRIUM

Faenaeyonra az Empórium hátuljában, az egyik karámban bukkantak rá. A térdét a melléhez húzva gubbasztott, üres tekintettel bámulta a kőpadlót. Egyik kezével egyfolytában az övét tapogatta, amin egykor duzzadt erszényei függtek, beesett arcára rámerevedtek a komor-rideg ráncok. A szája sarkából kicsorduló nyál nyúlóssá válva lógott az állán. Érthetetlen szavakat dünnyögött maga elé. és szemmel láthatóan fogalma sem volt arról, mit történik körülötte.

Egyértelmű volt: az elf ebben az állapotban meg sem kísérelhette a szökést, az Empórium őrei mégis ugyanúgy megbéklyózták, mint a többi eladásra szánt rabszolgát. A nyaka köré durva, fekete kötelet hurkoltak, aminek a végét a kőfalhoz erősített csontkarikához kötötték. Sadira valamikor éppen elég időt töltött ilyen karikához kötözve, tudta jól, hogy ennek eltöréséhez még Magnus ereje is kevés lenne. A kötelet sem lehetett egykönnyen elvágni: tisztavérű óriások hajából fonták, még az acélpengék is kicsorbultak volna rajta.

- Remélem, eléggé magadnál vagy ahhoz, hogy felfogd, milyen érzés rabszolgának lenni - suttogta Sadira, majd félrefordította a fejét.

Faenaeyon akkor sem ismert volna rá a lányára, ha tiszta az elméje. Sadira hennagyökérrel élénkvörösre festette a haját, hamucserjével megsötétítette a bőrét, faszénnel befeketítette a szemhéját. Kék ruháját zöld szaramiszra cserélte.

Ahogy Raka mellett lépkedve végigvonult az istállóban, többször is megállt, és szemügyre vette némelyik rabszolgát. Ügyelnie kellett a látszatra; olyan úrhölgynek akart tűnni, aki éppen azt próbálja eldönteni, melyik rabszolga felelne meg legjobban az igényeinek. A Shom Kereskedőház által fenntartott Empórium nagyobb volt valamennyi rabszolgapiacnál, amit valaha látott. Az óriási épületbe hatalmas ablakokon keresztül hatolt be a fény, a karámok közötti folyosókon sok száz reménybeli vásárló és árus sétálgatott. A magas, fazettás mennyezetet márványoszlopok támasztották alá, amelyek szinte eltűntek a rájuk tekeredő liánokon színesedő illatos virágok alatt.

A folyosók két oldalán karámok helyezkedtek el, amelyek tágasak voltak ugyan, de a bennük elhelyezett, eladásra szánt rabszolgák alig fértek el egymás mellett. A karámok hátulját azok a masszív kőfalak képezték, amelyekbe a csontkarikákat rögzítették.

Ahogy elértek a folyosó végére, Raka megkérdezte:

- Ez volt az az elf, akit keresel?

Sadira bólintott, és megkerülte az egyik virágokkal borított márványoszlopot.

- Egyetlen templomost vagy királyi gárdistát sem látok - jegyezte meg.

- Pedig biztos itt vannak valahol - mondta a fiú. - Az egyik emberünk ma reggel megpróbálta megvenni az elfedet. Döbbenetes, milyen árat kértek érte. A Shom Ház a jelek szerint nem akar megválni tőle... Talán azért, mert Dhojakt gyanítja, hogy ő a vezetőd. A herceg csalinak tette ide azt az idiótát.

Elhaladtak egy csontos, szikkadt öregember mellett, aki egy jókora vödörből az oszlopokra tekeredő növények tövét öntözgette. A férfi csak a munkájával törődött, ügyet sem vetett vízért könyörgő, szomjas rabszolgatársaira.

- Igazad lehet - gondolkodott el Sadira. Óvatosan végigmérte a tömeget. Elképzelhető volt, hogy a szaramiszba öltözött nők valójában templomosok, a Shom Ház egyenruháját viselő árusok pedig királyi gárdisták. Csapdaszaga volt az egész helynek. - Túlságosan egyszerű lenne, ha simán megvásárolhatnánk.

Elindultak, s abba az irányba tartottak, ahol Magnus és Huyar éppen két hosszú karú, szögletes fejű tareket vizsgálgatott. A széldalnok minden varázserejét latba vetette, hogy meggyógyítsa az előző nap szerzett sebeit, de még mindig fáradtnak tűnt, és nem bírt imbolygás nélkül állni. Sötét burnuszt viselt, a fejére csuklyát húzott. Az álöltözék nem igazán takarta el izmos testét, de legalább a mellére égett sebek nem látszottak ki alóla.

- Megtaláltátok? - kérdezte Huyar, aki nem változtatta meg a külsejét. Felesleges lett volna álcát öltenie, Dhojakt embereinek szemében ugyanolyan volt, mint bármelyik elf harcos. - Kijózanodott már?

- Megtaláltuk, de még mindig nincs magánál - mondta Sadira. - Nem felejtetted el, miben egyeztünk meg?

- Nem - felelte az elf. - Állom a szavam. Persze csak akkor, ha Faenaeyon magához tér, és elmondja, hol találjuk meg a Hajdanvoltak Tornyát.

Sadira nem hitt Huyarnak, egy percig sem bízott abban, hogy az elf valóban tartja magát az ígéretéhez. Tudta, Huyar bármit megfogadott volna annak érdekében, hogy kiszabadítsa az apját, de a szeme villogása elárulta, nem feledkezett meg a halott Gaefalról. A varázslónő azzal is tisztában volt, hogy Faenaeyon fogja eldönteni, elkíséri-e őt a Hajdanvoltak Tornyához, vagy sem.

Faenaeyon, akit a döntés meghozatala előtt ki kellett szabadítani, akinek be kellett adni a méreg ellenszerét.

Sadira abban bízott, hogy Faenaeyon, miután megtudja, kinek köszönheti a szabadságát, teljesíti megmentője kívánságát. Persze lehet, hogy így sem lesz hajlandó elmenni vele a Toronyhoz, de... De mindennel a maga idejében kell foglalkozni, felesleges előre aggodalmaskodni. Pillanatnyilag az elf törzsfőnök kiszabadítása volt a legfontosabb kérdés, amire választ kellett találni.

Rhayntól és Magnustól sokkal jobban tartott, mint az esetleg szószegőnek bizonyuló Huyartól. A nő és a széldalnok elég okos volt ahhoz, hogy tudják, be akarja adni Faenaeyonnak az ellenszert, mégis hamar elfogadták a dolgot. Talán azért, mert (ahogy Rhayn korábban többször is elmondta) nem akartak komoly kárt tenni a törzsfőnökben. Vagy talán azért, mert közben kieszeltek valami mást, amivel félre tudják állítani, és bíztak a sikerükben?

Bármi volt is a tervük, Sadira nem akart belekeveredni az ügybe. Az ő számára csak az volt a fontos, hogy az elfek kísérjék el a Hajdanvoltak Tornyához. Hogy azután mi történik Faenaeyonnal, ki lesz a Napfutárok főnöke, az már igazán nem az ő dolga.

Rakára nézett.

- A Szövetség segíteni fog?

Mielőtt a fiú felelhetett volna, hangos csattanás hallatszott az Empórium túlsó végéből. A folyosókon rémült kiáltozás támadt. Sadira a zaj irányába nézett. Az egyik mennyezetfazetta leomlott, az indákkal és virágokkal benőtt oszlop csonkultan, füstölögve meredt ki a törmelékhalomból.

Raka rámosolygott a varázslónőre.

- A Szövetség máris munkához látott. Próbára akarja tenni az ellenséget...

Az izgatott kiáltozás közepette jó néhány rémült vásárló elhagyta a csarnokot. A Shom Ház kereskedői a távozók után siettek, szép szavakkal, ígéretekkel próbálták rávenni őket a maradásra és az üzletkötésre. A rabszolgákkal senki sem törődött.

A helyükön maradó kufárok elmagyarázták a vásárlóiknak; hogy a történtek ellenére akkor cselekszenek a legbölcsebben, ha maradnak és befejezik az alkudozást. Akadtak olyan kereskedők is, akik sietve kihasználták a „balesetet”: megragadták az ijedt vevők karját, és gyors beszéddel rábeszélték a félig-meddig kábult embereket az üzlet megkötésére.

Megjelentek az őrök. A leomlott mennyezetrész felé futottak. Mindegyikük a Shom Ház három szitakötőt ábrázoló címerével díszített pajzsot cipelt, a templomos és a királyi gárdisták még mindig nem mutatkoztak.

- Dhojakt templomosai ügyesen elrejtőztek. Ha egyáltalán itt vannak - mondta Raka. - Szólj, ha felkészültél a következő lépésre.

A nő Huyarra nézett.

- Azt hiszem, a Shom Ház hamarosan esküdt ellenségének fogja tekinteni Faenaeyon törzsét. Remélem nem tévedtél, amikor azt mondtad, könnyű lesz visszaszerezni a kankokat, és gyerekjáték lesz elhagyni a várost.

- Azt egy szóval sem mondtam, hogy a saját kankjainkat fogjuk visszaszerezni - felelte Huyar. - Ami pedig a város elhagyását illeti: a harcosaink már hajnalban kivonultak. Később találkozunk Rhaynnal, ő fogja megmondani, hogy pontosan hol van a gyülekező. - Bosszúsan Magnusra pillantott. - Persze előfordulhat, hogy Rhayn esetleg úgy dönt, hogy átveszi a törzs irányítását, és szántszándékkal megfeledkezik rólunk.

A széldalnok felhorkant.

- Te tudod a legjobban, Faenaeyon harcosai sosem tennének ilyesmit.

- Menj, Huyar - monda Sadira az ajtóra mutatva.

Az elf nem engedelmeskedett.

- Veletek kellene maradnom - ellenkezett. - Faenaeyon az apám...

- Valakinek az ajtónál kell őrködnie. Dhojakt talán tényleg tőrbe akar csalni minket. Egy sétálgató elf senkiben sem kelt majd gyanút. Ha unatkozol, esetleg elemelhetsz pár erszényt.

- Ha muszáj, akkor megyek - bólintott Huyar. - De figyelmeztetlek, ha Faenaeyonnak baja esik...

- Nem lesz nagyobb bajban, mint most - mordult rá Magnus, és a kijárat felé tuszkolta az elfet.

Huyar a széldalnokra meresztette a szemét, majd megfordult és határozott léptekkel elsietett.

- Amikor meghalljátok a mennydörgést - mondta Raka tudni fogjátok, hogy elindítottuk a támadást. Várjatok egy kicsit, és csak azután próbáljátok kiszabadítani az elfet. Hajnalban találkozunk. Legyetek ott a Bölcsek Terén. Kicsempészlek benneteket a városból.

Raka elment.

Miután befordult az egyik sarkon, Magnus és Sadira a tarekeket vizsgálgatva várta a Titkos Szövetség támadását. A varázslónő észrevette, hogy a Shom Ház egyik kufárja egyenesen feléjük tart. Egy intéssel jelezte, nem akarja megvásárolni a két tareket, majd belekarolt Magnusba és újra elindult a folyosón.

- Amíg Rakára várunk... Lenne valami, amire szeretnék választ kapni.

- Ha tudok, felelek - ígérte a széldalnok.

- Miért kötődsz ennyire Rhaynhoz? - kérdezte Sadira. - Ha nem ismernélek, azt hinném, szerelmesek vagytok egymásba.

- Azt hiszed talán, én nem ismerem a szerelmet? Csak azért, mert az Új Fajhoz tartozom? - A széldalnok fekete szemében düh parázslott.

- Nem, erről szó sincs! - tiltakozott a varázslónő. - Én inkább Rhaynra gondoltam. Az elfek képtelenek igazán szeretni valakit.

Magnus megmozgatta a fülét a csuklya alatt.

- Ezt meg miből gondolod?

- Itt van például Faenaeyon - kezdte Sadira. - Az anyám a haláláig szerette, ám ő hagyta, hogy rabszolgasorba kerüljünk.

- Azt hiszem, összetéveszted a szerelmet a felelősségtudattal - jegyezte meg Magnus.

- A kettő ugyanaz - állapította meg Sadira. - Amikor szerelmes vagyok valakibe, minden érdekel, ami vele történik.

- Érdekel, ezt elfogadom - mondta a széldalnok. - De nem láncolod magadhoz. Nem fosztod meg a szabadságától, ami talán mindennél fontosabb a számára. Az elfek ismerik a szerelmet, de szabadon gyakorolják... Szabadon, kötelezettségek és ígéretek nélkül. Így mindenki azt tesz, amit akar.

- Az anyám nem azt tette! - sziszegte Sadira. - Ő nem akart rabszolga lenni!

- De szabad sem - ellenkezett a széldalnok. - Megszökhetett volna. Ha pedig közben megölik... Nos, a rabságnál még a halál is jobb.

- Volt egy gyermeke, akire gondolnia kellett!

- Ez megmagyarázza, miért nem szökött meg - vélte Magnus. - Ezért ne Faenaeyont hibáztasd. Talán tényleg szerette az anyádat. Legalábbis annyira, amennyire ő szeretni tud valakit. Ez viszont nem jelenti azt, hogy magával kellett volna vinnie őt.

Fülsiketítő robaj rázta meg az Empóriumot. A hang valódi mennydörgésre emlékeztető hullámokban visszhangzott végig a fazettás mennyezet alatt. Felriadtak a gerendákon, a boltívek árnyai között szendergő denevérek, óriási, feketén örvénylő rajokban az ablakok felé röppentek. Rikácsolásuk összeolvadt az alattuk kavargó tömeg ordítozásával.

Mielőtt az első denevérraj elérte volna a legközelebbi ablakot, a levegő sisteregni és zúgni kezdett - a hangokból ítélve egyszerre tucatnyi varázslatot hajtottak végre a közelben. A főkapu mögül villámok és narancsvörös lángok lobbantak be a csarnokba, szilánkokra zúzva a márványoszlopokat. A tűzhullámok végigsöpörtek a padló fölött.

- Halál a rabszolgakufárokra! - kiáltotta dühösen az egyik férfi.

- Halál a rabszolgavásárlókra! - tette hozzá egy nő.

Kiáltások, sikolyok - félelemkavalkád. Rémült kufárok és vásárlók rohantak Sadira és Magnus felé. Eszelős áradat; a hátulról érkezők letiporták az előttük rohanókat. Hátulról mennydörgés hallatszott, a futó lábak között és mögött egy-egy pillanatra fehér fény lobbant. Megpörkölődött, égett testek dőltek a padlóra, a tömegben hosszú, füstölgő folyosók keletkeztek. A csarnok túlvégében egy elfátyolozott arcú varázsló állt, szétterpesztett ujjai vége rózsaszínesen-fehéresen ragyogott.

- Rabszolgák! Lázadjatok! Keljetek fel hajcsáraitok ellen! - hallatszott Raka hangja. A fiatal varázsló megfeszítette az ujjait; újabb mágikus tett végrehajtására készült. - Eljött az idő, hogy kiszabadítsátok magatokat!

Az ifjú kiáltására válaszolva a rabszolgák közül néhányan felüvöltöttek, és megpróbálták lerángatni a nyakukról az óriáshajból font köteleket. Mások a falból akarták kitépni a csontkarikákat. Hiába erőlködtek, de Raka a segítségükre sietett: remegő, vakító fényből létrehozott egy aranyszínű energiapengét, amely sorra elmetszette a szerencsétlenek béklyóit.

A kiszabadított rabszolgák fogvatartóikra, hajcsáraikra vetették magukat, a vastag, érdes kötelek végét a közelükben lévő kufárok nyakára tekerték. Néhány kereskedő menekülni próbált, de nem bírták lerázni magukról az utánuk eredő lázadókat.

Magnus a folyosó közepére állt, szétvetette a lábát. A rohanó tömeg úgy vált ketté előtte, ahogy az áradat megnyílik, ha lerombolhatatlan szikla kerül eléje.

Sadira a széldalnok hátához simult és felkiáltott.

- Csinálj rendet!

- Tudhattam volna - morogta a széldalnok. - Sejthettem volna! A nibenayi Titkos Szövetség minden alkalmat megragad arra, hogy rátámadjon a rabszolgakereskedőkre.

Sadira elhaló sikolyokat hallott. A Shom Ház kufárjai üvöltve száguldottak el mellette. Oldalra pördült, pillantása arra a csontos rabszolgára esett, aki korábban békésen öntözgette az oszlopokra felkúszó növényeket. A fickó egy lopott tőrt tartott a kezében. A fegyver felemelkedett - a penge beledöfődött az egyik kufár hájas nyakába.

Ahogy a kövér férfi elterült, a csontos rabszolga a tőrt felemelve Sadira felé vetette magát. A varázslónő könnyedén kitért előle, és ahogy félrehúzódott, apró lábmozdulattal elgáncsolta támadóját. Öklével keményen ellenfele lapockái közé csapott. A szikár vénember a padlóra zuhant. Sadira a fegyvert szorító kéz csuklójára taposott, lehajolt, és minden erőlködés nélkül elvette a tőrt a férfitól.

- Nem is volt olyan rossz - jegyezte meg Magnus elismerően.

- Ezt Rikustól tanultam - felelte Sadira. A tőrrel a kezében hátrébb lépett.

A csontos férfi kezét a fejére szorítva oldalra gurult. Ahogy kilesett az alkarja és a könyöke alól, félelem látszott kiguvadó szemében, de nem kért kegyelmet, nem könyörgött.

- Veletek vagyunk - szólította meg Sadira. Lehajolt, talpra segítette a vénembert, majd körülnézett, hogy előkerültek-e már Dhojakt pribékjei.

Néhány üres rabszolgakarámban nők álltak; viszonylag nyugodt tekintettel figyelték a felfordulást, de semmi olyat nem tettek, ami bebizonyította volna, hogy a herceg templomosai közé tartoznak. Sadira a rabszolga kezébe adta a tőrt, és a kijárat felé tolta az öreget.

- Nincs sok időd. Ésszel használd!

A rabszolga ámuldozva eltátotta fogatlan száját. Gyorsan meghajolt Sadira előtt, majd előrevetődött, hogy lecsapjon egy selyemszaramiszt és réz karkötőket viselő nőre. A tőr húsba hasított, a nő testéből Magnus hüllőszerű ábrázatára fröccsent a vér.

A széldalnok bosszúsan kitörölte a szeméből a ragacsos folyadékot.

- Muszáj volt visszaadnod neki a kést?

- Ha te is lettél volna rabszolga, nem kérdeznél ilyeneket - hördült fel Sadira.

Megfogta a széldalnok karját, és elindult a folyosón. A hátuk mögött a csatazaj egyre hangosabb, egyre kakofonikusabb lett.

Amikor a csarnok végében álló oszlop közelébe értek, két nibenéz templomos lépett ki a folyosóra. Ledobták magukról szaramiszukat, és a máguskirály nevét kiáltva varázserőt kértek uruktól. Megálltak, egyikük valamit a padlóra ejtett. Halk pukkanás. Sadira orrába kénbűz csapott.

Apró tűzgomoly jelent meg a padlón. Egészen kicsi volt, de szempillantásnyi idő alatt kanknagyságúra duzzadt. Az egyik templomosnő úgy lökte maga elé a kezeit, mintha előre kívánná tolni a lánggolyót.

A tűz végiggördült a folyosón. Egyre nagyobb lett, fokozatosan gyorsult. Megfeketedett indák, elszenesedett testek, megpörkölődött kövek jelezték, merre haladt el.

Sadira a zsákjába nyúlt, de Magnus lefogta a kezét.

- Ne - suttogta. - Faenaeyonért jöttünk, nem pedig azért, hogy templomosokat öljünk.

A varázslónő visszahúzta a kezét, és a két templomosnő után nézett, akik követték a folyosón végigguruló, pusztító tűzgolyót. A fejében egy éles hang azt ordította, vesse bele magát a tömegbe, vegye ki a részét a harcból, ám énjének józanabbik fele tudta, a széldalnoknak igaza van.

A folyosó felénél a tűzgolyó szétrobbant, szikrákat és lángokat fröccsentett szét, majd fekete füstfelhővé változva semmivé vált. Az útját láthatatlan energiafal zárta el. Sadira, ahogy keresztülnézett a halványan vibráló mágiahártyán, megpillantotta Rakát. Az ifjú varázsló éppen megfordult, hogy elmeneküljön.

- Azt hiszem, ideje megkeresnünk Faenaeyont - mondta Sadira.

Alig hogy kiejtette a törzsfőnök nevét, a második templomosnő felemelte a kezét, és Raka feje fölé, a mennyezetfazettára mutatott. Az ujjai végén megjelenő kék fényfelhőből kivágódott egy égszínű kődarab. A lövedék a mennyezethez csapódott, a fazetta felszikrázott. Egy másodperccel később törmelékdarabok hullottak alá a folyosóra és Rakára.

Magnus fejcsóválva fordult oldalra.

- Kár a fiúért - suttogta szomorúan. - Most hogy fogunk kijutni a városból?

- Talán a Szövetség majd küld valaki mást - reménykedett Sadira. A két rabszolgára nézett, akik térdre roskadva elkezdték félrehajigálni a törmeléket, hogy kiássák a fiatal varázslót. - Persze az is lehet, hogy még életben van.

A széldalnok megrázta a fejét.

- Miből gondolod?

Sadira az ásó rabszolgákra mutatott.

- Esetleg ők látnak valamit, amit mi nem...

Eszébe jutott, hogy talán meg kellene védenie a két rabszolgát, segítenie kellene, de észrevette, hogy a fiatal varázsló energiafala még mindig a helyén áll. Biztosnak látszott, hogy a templomosok nem tudnak keresztüljutni a torlaszon - legalábbis egyelőre nem.

- Menjünk, intézzük el a dolgunkat! - Magnus a varázslónőt maga után húzva befordult az egyik sarkon.

Ezen a folyosószakaszon még nagyobb volt a zűrzavar, mint az előzőn. A járat közepe táján több tucatnyi selyemszaramiszba öltözött férfi és nő gyűlt össze, biztonságos távolságban a még mindig falhoz kötözött rabszolgáktól. A karámokban itt-ott az óvatlan rabszolgatartók és hajcsárok, vásárlók élettelen teste hevert; az arcuk megdagadt és belilult, ajkuk megduzzadt és kék lett, üveges szemük halotti merevséggel bámult a semmibe. Némelyikük nyakán még ott sötétlett a fekete óriáshaj-kötél, amivel megfojtották, kifejezéstelen arcuk fölött szabadságra vágyó gyilkosaik vicsorogtak.

A folyosó közepét itt egy aranyszínű mágikus torlasz zárta le, amely előtt a Shom Ház címerével díszített pajzsaikat tartva tíz-tizenkét fegyveres férfi állt. A katonák türelmetlenül várták, hogy a fedetlen keblű templomosnők varázslataikkal megszüntessék az akadályt. A remegő aranyfal túlsó oldalán egy idősebb varázsló tántorgott a kijárat felé.

A széldalnok Faenaeyon karámjához ment, és megmarkolta a kötelet. Hatalmasat rántott rajta, de hiába: a csontgyűrű kampója nem csúszott ki a fal kövei közül. Magnus ekkor feszesre húzta a kötelet, kinyitotta a száját, és egy olyan mély, dörmögésre emlékeztető hangot préselt ki magából, ami megrengette a padlót. A fal egy része megremegett; a varázslónő már arra számított, hogy a kőtömbök eltávolodnak egymástól, vagy apró kavicsokká hasadnak.

A folyosón összegyűlt templomosok és őrök hátrakapták a fejüket. Amikor felfogták, hogy Magnus mire készül. Megfeledkeztek a fényfal túlsó oldalán menekülő varázslóról, és futva elindultak Faenaeyon karámja felé.

Sadira gyorsan magába szívott egy energiaadagot.

- Magnus! Igyekezz!

A széldalnok végignézett a folyosón. Ajka kemény vonallá változott, összeszorította a fogait. Abbahagyta a dalolást, és miközben fél kézzel még mindig a kötelet markolta, a másik kezével beleöklözött a falba.

A csontkarika körül lévő kövek fodros, egyenetlen szélű szilánkokká válva hullottak a padlóra. A gyűrű kipattant a helyéről. Magnus a vállára kapta Faenaeyont, és fájdalmasan sziszegve rázni kezdte az öklét, amivel szétütötte a falat. Sadira intett, menjenek át a szomszédos folyosóra. Ő maga hátramaradt, hogy szemmel tarthassa az egyre közelebb érő nibenézeket.

Az őrök görbe kardjaikkal hadonászva próbálták megtisztítani maguk előtt az utat, de a riadalomtól megbénult emberek nehezen értették meg, mit akarnak. A legbambábbakat a fegyveresek egyszerűen félretaszították.

Az egyik templomos megállt, és fennhangon királya segítségét kérte egy varázslat végrehajtásához. A kezei közül izzó, vörös kődarab röppent elő. A lövedék hátba találta Magnust, sebet hasított belé, aztán lepattant. A levegő megtelt az égett bőr gyomorfacsaró szagával. A széldalnok üvöltve előredőlt, a padlóra bukott. Faenaeyon, akit eddig a vállán tartott, az Empórium hátulsó fala felé gurult.

Sadira felsikított.

- Magnus! Állj fel!

A széldalnok nem felelt, a varázslónő pedig nem merte levenni a szemét az ellenségről.

Egy másik templomosnő Sadirára mutatott hosszú körmökben végződő ujjaival, a levegőbe röppentett egy pici kristályszilánkot, és elsuttogta a mágikus szavakat.

A kristályszilánk nem hullott vissza. Egy pillanatig a levegőben lebegett, aztán egy robbanás kíséretében csillogó, tömör kristálykoronggá változott. Sadira tudta, a korong nem lehet vastagabb az ujjánál, de mégis... Ahogy a drágakő ragyogású, smaragdzölden, ametisztszínnel, gyémántként szikrázó felületre nézett, olyan érzése támadt, mintha valami irdatlan mélységbe bámulna.

A templomosnő elrikoltott még néhány varázsszót. A kristálykorong fehéren felizzott, majd szemkápráztató gyorsasággal sárga, vörös és kék hullámok száguldottak végig a felületén. A hullámok leváltak róla, és energiacsóvákká változva szétfröccsentek a levegőben. A korong, miközben a mélyében újabb színkavalkád keletkezett, elindult Sadira felé.

A varázslónő kört rajzolt a levegőbe.

A kristálykorong megállt, lassan, tétován megfordult, és őrjítő színörvényekkel körülvéve visszaszáguldott a folyosón, és mindent magába olvasztott, amit megérintett. Néhány pillanattal később a járat tele volt megcsonkított hullákkal. A korong karokat, fejeket, törzseket olvasztott le, széthasította a döbbenten ácsorgó vásárlók, a Shom Házhoz tartozó őrök, a kufárok és három nibenéz templomos testét.

Sadira a széldalnokra nézett. Magnus kínlódva próbált feltérdelni. A varázslónő mozdult, hogy segítsen neki, de hirtelen hátborzongató kaparászást hallott abból az irányból, ahol Faenaeyon feküdt. Sarkon perdült, és meglátta...

...Dhojaktot. A herceg szemében gyűlölködő, vöröses fény izzott.

Sadira erőt gyűjtött a következő varázsláshoz. Dhojakt közben lemutatott a padlóra, ökölbe zárta a kezét és úgy emelte fel, mintha valamit kirántana a földből. Éles csattanások hallatszottak, a ciloplábak alatt szétrepedtek a kőlapok.

A repedések kitágultak, egyetlen lyukká egyesültek. A varázslónő riadtan felsikoltott, és tenyerét a föld felé fordítva hátralépett.

A lyukból egy valódi cilop mászott elő. Tojásdad fejét oldalra ingatta, csápjával vadul hadonászva Sadirára meresztette rovarszemét, és szétnyitotta három pár csáprágóját. Fújt egyet - a lehelete bűzös volt, akár az avas pézsma -, és rohamot indított.

A varázslónő beugrott az egyik üres rabszolgakarámba, de a cilop túlságosan gyors volt.

A rovar utolérte a prédát, csáprágóival összecsípte Sadira combját, és könnyedén a levegőbe emelte az izmos női testet.

A vér forrón csorgott végig Sadira lábán. Érezte, a rovar csípős mérget spriccel az ereibe...

Méreg?! Pánikba esett.

- Magnus! - rikoltotta. - Magnus, segíts!

- Tőle ne várj segítséget - röhögött Dhojakt. – Megkapta, amiért idejött, és most... most cserbenhagy téged.

A varázslónő az Empórium hátsó falára nézett, de nem látta sem Magnust, sem Faenaeyont. Elátkozva a gyáva széldalnokot, a zsákjába nyúlt, és előrántotta az első tárgyat, amihez hozzáért a keze.

Egy hamuval borított fadarab volt.

Már majdnem visszatette - ezzel a tárggyal csak egy olyan varázslatot hajthatott végre, ami egyedül őrá hatott -, de aztán támadt egy ötlete. Leeresztette a kezét, megérintette a cilop csáprágóját. A fadarabbal a rovar fejére csapott, elkapta a hosszú, vastag csápokat, és elhadarta a megfelelő igéket.

A cilop hirtelen olyan fekete lett, mint Dhojakt szeme, aztán egy szívdobbanásnyi idővel később mintha anyagtalanná változott volna. Sadira kicsusszant a csáprágók közül, a padlóra ugrott. Az árnyszerű rovar támadni próbált, de rágói hiába csattantak össze a varázslónő testén, egyetlen apró sebet sem ejthettek rajta.

Sadira, ügyet sem vetve a harcképtelenné tett bestiára, leült, letépett egy csíkot a szaramisza aljáról, és a vérző seb fölött gyorsan elszorította a combját. A kötés nem akadályozhatta meg, hogy a méreg a szervezetébe jusson, de lelassította az áramlását. Egy kis időt mindenképpen nyert...

- A királyod nem mondta, hogy ilyen nehéz lesz végezni veled - hallatszott Dhojakt hangja.

Sadira felkapta a fejét. A karám oldalsó fala fölött megjelent a herceg feje.

- Ezt az egészet Tithianért teszed? - kérdezte Sadira döbbenten.

Dhojakt feje feljebb emelkedett, undorító ciloplábai segítségével felkapaszkodott az oldalfal tetejére.

Sadira mindkét tenyerét a padlóhoz szorította. Úgy tett, mintha fel akarna állni, de ez csel volt csupán. Dhojakt nem vehette észre, hogy energiát gyűjt, mert az erőszálak a földből közvetlenül a testébe jutottak.

- Nem szolgálok fajankókat! - sziszegte Dhojakt, miközben nekilátott, hogy leereszkedjen a falról. - Nekem is jó okom van arra, hogy holtan akarlak látni.

- Például micsoda? - kérdezte a lány.

Dhojakt válasz helyett leereszkedett, ciloptestének hátulsó része lassan csúszott le a fal tetejéről.

Sadira teste remegni kezdett az összegyűjtött mágikus energiától, de tudta, ennyi erő közel sem elég ahhoz, hogy megfékezze a rémherceget. Ha meg akarta törni a védelmet, ami miatt előző nap Dhojaktra nem fejtették ki hatásukat a varázslatai, ennél több, sokkal több energiát kell magába szívnia. Nem zárta össze az ujjait, a padlóhoz szorította a tenyerét. Az oszlopokról fonnyadt, megbarnult indák és virágok hullottak alá. Sadira még ekkor sem hagyta abba az életerőelszívást, és akkor is folytatta, amikor a növények hamuvá váltak, amikor érezte, hogy az Empórium alatt örökre meddővé válik a talaj.

Az energiaáramlásnak vége szakadt. Sadira megijedt. Lehet, hogy ennyi az egész? Lehunyt szemmel koncentrált, és csakhamar talált egy újabb erőforrást. Az energiaszálak az Empóriumon túlról érkeztek, és olyan lassan jutottak a testébe, mintha a növények nem szívesen válnának meg életerejüktől. Sadira megértette, mi történik: az erő a Bölcsek Terén álló csodálatos agafari fákból származott.

- Ne! - üvöltötte Dhojakt. - Nem pusztíthatod el az apám ültetvényét!

Sadira összeszorította a fogát, és minden erejét összeszedve magába szívta az agafari fák életerejét. Közben szabad kezével a zsákjába nyúlt, hogy elővegye a varázslathoz szükséges tárgyakat. Egy pillanatig úgy tűnt, az agafari fák mégsem adják át energiájukat, aztán... Mintha villám hasítana szét egy vastag záporfelhőt - a mágikus energia olyan áradatban zúdult belé, hogy a teste, minden porcikája égni, remegni kezdett. Ökölbe szorította a kezét, de az erőáramlás nem maradt abba. Véget akart vetni az egésznek, ám hiába. A fáktól elrabolt energia megbénította az akaratát, már a végtagjainak sem tudott parancsolni.

A dühösen fújtató Dhojakt közelebb ért. Széles orrából (amely körül - valószínűleg Raka előző napi varázslatának köszönhetően - megrepedezett és kivörösödött a bőr) gőzsistergéssel áramlott elő a levegő.

A herceg felhúzta ajkait, kivicsorította elcsontosodott csáprágóit, majd a vállánál fogva megragadta és magához húzta Sadirát. A varázslónő érezte, hogy a testéből az energia átáramlik a cilopemberbe. Ahogy megszabadult a feleslegtől, izmai újra engedelmeskedtek neki.

- Könyörteljes halált szántam neked - fröcskölte a herceg a szavakat. - De most már büntetést érdemelsz!

Sadira az ujjai közé csippentett egy darabka kristályosodott savat. A bőrnedvei, a verítéke azonnal feloldották az anyagot, amely éles fájdalmat okozva az ujjába, a húsába mart.

- Minden hiába - vicsorgott rá Dhojakt, és úgy fordította a fejét, hogy a fogait helyettesítő csáprágókkal keresztül tudja harapni a nő torkát. - Nem ismersz olyan varázslatot, amivel kárt tehetnél bennem.

- Tényleg nem? Akkor lássuk talán... ezt!

Sadira kirántotta a zsákjából a kristályt, és mélyen beletömte Dhojakt orrlyukába. Ahogy elhadarta a varázsszavakat, barnás gőz csapott elő a förtelmes orrból. A herceg kínlódva felvisított, és elhajította magától a varázslónőt.

Sadira a rabszolgakarám falához csapódott, de olyan keményen, hogy azt hitte, menten elveszti az eszméletét. Fájdalom szaggatta a testét, nem sokon múlott, hogy a koponyája nem hasadt szét a köveken. Nem ütötte be komolyabban a fejét, de érezte a közelében ólálkodó eszméletlenséget. A látószöge összeszűkült, mintha egy sötét alagút végében állt volna, és a hangokat sem egészen úgy fogta fel, mint máskor: az üvöltő Dhojakt mintha egyre messzebb került volna tőle.

Megrázta a fejét, és óriási erőfeszítéssel nyitva tartotta a szemét. Tudta, ha most hagyja, hogy az ájulás maga alá gyűrje, amikor magához tér majd, a nibenéz templomosok tömlöcében találja magát - ha egyáltalán felébred még valaha. Minden gondolatát a koponyájában lüktető fájdalomra irányította, úgy csimpaszkodott a kínba, mint a szakadék fölött himbálózó ember a mentőkötélbe.

Dhojakt üvöltése végül elhalkult. A háttérből mágikus párharcokra utaló szisszenések és robbanások hallatszottak. Sadira combján mintha lángra lobbant volna a valódi cilop által ejtett seb. Hányingere támadt, minden ízülete sajgott, a testét belepte a hideg veríték. A cilop mérge, gondolta. Hatni kezd...

A karám másik végében egy ernyedt test hevert a padlón. A rovarlábak agonizálva rángtak, az emberszerű törzs eszelősen vonaglott. Dhojakt mindkét kezét az arcára szorította, és vadállati hangon bömbölve segítségért könyörgött.

Sadira alig tudta elhinni, hogy a herceg még mindig életben van. A varázslat, amit bevetett ellene, a legerősebbek közül való volt, ezzel az igével szempillantás alatt egy egész szakasznyi katonát ártalmatlanná lehetett tenni.

Dhojakt élt, pedig Sadira közvetlenül az orrába dugta azt a savkristályt, amely feloldódva hihetetlen erejű, mérgező gázfelhőt eresztett ki magából - olyan gázt, amelyből egyetlen szippantásnyi is végezhetett egy felnőtt, erős férfival...

Hogy lehet ez? A herceg fejének azóta már rég barna nyálkatócsává kellett volna válnia!

Sadira tudta, újra meg kellene próbálkoznia Dhojakt megölésével, ám elképzelése sem volt, hogy mit csináljon. Hiába lett volna fegyvere, a hercegben a jelek szerint pengékkel sem lehetett kárt tenni. Ami pedig a mágiát illeti... Ha a halálköd nem végzett vele, mi árthatna neki? A varázslónő úgy döntött, az lesz a legokosabb, ha elmenekül, mielőtt valaki Dhojakt segítségére siet.

Ahogy Sadira a karám hátulja felé fordult, egy zömök alakot látott meg maga előtt. Férfi volt, az arcát fehér kendő takarta. Sadira megkönnyebbült, úgy érezte, nem érheti baj, ha a Titkos Szövetség egyik tagja vigyáz rá.

- El sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy látlak - mondta. Bicegve elindult az alak felé.

A fátylas férfi nem sietett elé, nem próbált segíteni neki. Hirtelen megfordult, és elfutott.

- Gyere vissza! - kiáltott utána Sadira. Elindult az ismeretlen után.

Amikor megkerülte az útját álló oszlopot és szétnézett, sehol sem látta a titokzatos embert, viszont a törmelékkel borított folyosón megpillantotta Magnust. A széldalnok éppen keresztültiport azon a tucatnyi halott őrön, akikkel a jelek szerint néhány pillanattal korábban végzett. A vállán Faenaeyont cipelte. A törzsfőnök még mindig üveges szemmel bámulta a padlót.

- Magnus! Várj! - Sadira majdnem felbukott, amikor újra rátört a rosszullét. - Szükségem van rád!

A széldalnok megtorpant, hátrafordult és Sadirára nézett.

- Igyekezz! - Előrefordult, és olyan gyorsan, ahogy csak bírt, végigsietett a folyosón. - Az ajtónál találkozunk.

A varázslónő elővett egy kis gallyat, pici hurkot formázott belőle, Magnus felé nyújtotta és rekedten elmondott egy igét.

A széldalnok hirtelen mozdulatlanná vált, egyik háromujjú lába arasznyi magasságban lebegett a padló fölött.

- Nem hallottad, mit mondtam? - kérdezte Sadira bosszúsan. - Arra kértelek, hogy várj meg!

 

Tizenharmadik fejezet:

ÜLTETVÉNY

Sadira elsántikált a parázsló fatörzsekből rakott máglya mellett, és belépett a sikátorra boruló árnyékok közé. Az agafari fa füstjétől, nem tehetett róla, köhögnie kellett. Forró, szélcsendes reggel volt, a füst olyan alacsonyan lebegett a talaj fölött, mint a vágtázó nyomán felemelkedő porfelhő az úton, és úgy összesűrűsödött a téren, hogy alig lehetett lélegzethez jutni, és az ember legfeljebb a tőle néhány lábnyira állókat látta - aki messzebb volt, az ködből előbukkanó kísértetnek tűnt.

A nibenéz rabszolgák azonban nem törődhettek sem a füsttel, sem a forrósággal. Sorra kivágták a Bölcsek Terén álló kiszáradt fákat, a megfeketedett, összeaszalódott törzsekből toronymagas máglyákat raktak. A füsttengerben valahol a város legjobb ryl-dudásai álltak, és szomorú zenével kísérték az ősrégi ültetvényt gyászoló dalnok énekét.

- Megtaláltad a fiút? - kérdezte Magnus.

- Nem - felelte Sadira. Már rég elmúlt hajnal, de Raka nem került elő, és a jelek szerint a Titkos Szövetség nem küldött helyette mást. - Tényleg láttad, hogy sikerült megszöknie az Empóriumból?

- Igen - mondta a széldalnok. - Két rabszolga éppen akkor szabadította ki egy törmelékhalom alól, amikor végigcipeltem Faenaeyont a folyosón. A fiú a menekülő rabszolgákkal tartott. Egy kicsit támolygott ugyan, de a saját lábán járt. Azután... nem tudom mi történt, mert rám támadtak a Shom Ház őrei. Elvesztettem szem elől a kölyköt.

A sikátort megtöltő füsttengeren keresztüllesve Sadira a széldalnokot nem, jóformán csak a köpenyből letépett vászoncsíkokat látta, amelyekkel Magnus bekötözte a sebeit.

Magnus mögött valahol Faenaeyon állt, aki kénytelen volt összegörnyedni, különben nem fért volna el a fedett sikátor fedele alatt. Az elf törzsfőnök még mindig kábult volt, részegnek tűnt, de már egyedül is tudott járni.

Miután megszöktették az Empóriumból, a varázslónő első dolga az volt, hogy az apja szájába töltötte az ellenszer felét, majd megkérte Magnust, hogy lássa el a sebeit. Szerencsére a széldalnok képes volt közömbösíteni a cilopmérget, és a vérzést is elállította, de a sérülés olyan komoly volt, hogy Sadira ezután is csak nehezen, bicegve tudott járni.

Az elf törzsfőnök a mellette álló Huyar karjára támaszkodott. A csapatból csak Rhayn hiányzott, aki nem sokkal korábban portyára indult, hogy előkerítse Sadira kankját. A varázslónő hátas nélkül nem is gondolhatott a város elhagyására.

- Talán a barátod azóta már elárult téged - kezdte Huyar hosszú hallgatás után Sadirának. - Ha megszorongatták, minden bizonnyal megtette...

- Lehet, hogy te képes lennél ilyesmire, a Titkos Szövetség tagjai azonban nem olyanok, mint az elfek - vágott vissza Sadira csípősen.

- Teljesen mindegy, hogy az a kölyök elárult-e téged, vagy sem - szólt közbe Faenaeyon. Amióta magához tért a méreg okozta részeg kábulatból, most szólalt meg először. A szavak akadozva, lassan buktak ki belőle. - Azt hiszem, nekünk magunknak kell megtalálnunk a városból kivezető utat.

- Nem lesz könnyű - vélte Sadira. - Tegnap kis híján megöltem a máguskirály fiát. Kétlem, hogy a kapuőrök csak úgy egyszerűen kieresztenek majd bennünket.

- Még Nibenay falán is vannak repedések. - Faenaeyon biztatóan Sadirára vigyorgott. - Kiviszlek a városból... Ezzel fogom meghálálni, hogy megmentettél.

- Köszönöm, de a megmentésedért más fizetség jár - felelte Sadira, és jelentőségteljesen Huyarra nézett.

- Igazán? - A törzsfőnök a fia felé fordult. - És mi lenne az?

Huyar idegesen nyelt egyet.

- Megígértem neki, hogy elvisszük a Hajdanvoltak Tornyához.

Faenaeyon dühösen meredt Huyarra.

- Ha megígérted, akkor kísérd oda egyedül!

- De hiszen azt sem tudom, hol...

- Menj el a Hasított Szikláig, aztán kövesd a felkelő napot, amíg meglátod a Tornyot - morogta a törzsfőnök. Elkapta Huyar nyakát, közelebb rántotta magához. - Hogy ígérhettél meg ilyesmit? Az egész törzset veszélybe akarod sodorni?

- Csak így volt hajlandó megkérni a barátait arra, hogy keressenek meg téged! - védekezett Huyar. - Különben nem fontos megtartani az ígéretet...

- Neked ilyen keveset ér Faenaeyon élete? - kérdezte Sadira.

- A törzsfőnököm élete legalább olyan fontos a számomra, mint a sajátom - felelte az elf harcos. - De Gaefalé is fontos volt... Nem hagyhatom megbosszulatlanul a halálát!

- Akkor keresd meg a gyilkosát, és büntesd meg! - csattant fel Sadira. - Ha valóban fontos neked Faenaeyon élete, akkor tartsd magad az ígéretedhez.

A törzsfőnök homlokráncolva elgondolkozott, majd közelebb lépett a varázslónőhöz.

- Fenyegetsz?

Sadira megrázta a fejét.

- Nem. De elvárom, hogy megkapjam a fizetségemet. Megmentettem az életedet, és ezért az egész törzsed hálával tartozik nekem.

Faenaeyon hosszan, figyelmesen szemügyre vette Sadirát.

- Először ki kell jutnunk a városból. Ha ez sikerül, majd eldöntjük, mi legyen a Hajdanvoltak Tornyával, és mit tegyünk Gaefal halálának ügyében. - A varázslónőre mosolygott, a vállára tette a kezét. - Bárhogy határozok, ne hidd, hogy elfelejtem, amit értem tettél. Nagyra becsülöm a bátorságodat és az eszedet.

Sadira lerázta magáról a törzsfőnök kezét, mielőtt azonban közölhette volna Faenaeyonnal, hogy nem érdekli, mi a véleménye, az ő számára egyedül az a fontos, hogy eljusson a Hajdanvoltak Tornyába, Magnus közbeszólt.

- Ami a bátorságát és az eszét illeti... azt hiszem, mindkettőt az apjától örökölte. Nem így van, Sadira?

Faenaeyon összehúzta gyöngyszínű szemét, és tetőtől talpig végigmérte a varázslónőt.

- Úgy tudtam, Lorelei a neved... Nem így hívnak?

Sadira a fejét rázta.

- Nem. Sadira vagyok. A tyri Sadira.

- Barakah leánya! - kiáltotta Faenaeyon.

- Meglep, hogy emlékszel az anyám nevére - felelte a varázslónő.

Faenaeyon keskeny ajka mosolyra húzódott.

- A leghíresebb lányom! - kiáltotta. Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa Sadira hennavörös haját. - Már az elején rá kellett volna jönnöm! Éppen olyan szép vagy, mint az anyád.

- Ezt nem tudhatom. - Sadira ellökte magától Faenaeyon kezét. - Az anyám, ahogy visszaemlékszem rá, megtört szívű, bánatos asszony volt, aki éppen élete egyetlen szerelme miatt jutott rabszolgasorba.

Faenaeyon szája tátva maradt; látszott rajta, őszintén meglepődik.

- Mi mást tehettem volna? - kérdezte. - Hoztam volna el Tyrből? Szakítottam volna el a népétől?

- Igen!

A törzsfőnök összezavarodott.

- És aztán? Tartottam volna magam mellett? Ő lett volna a kapcám?

Az utolsó szót megvetően ejtette ki. Az elfeknél „kapcának” hívták azokat a férfiakat és nőket, azokat a foglyokat, akik egy másik törzshöz tartoztak. A kapcák egészen addig rabszolgaként éltek, amíg a törzs vezetője úgy nem látta, elfelejtették népüket, és hűségesek az új közösséghez. Amikor ez megtörtént (sokszor évekig tartott a folyamat, de volt, hogy sosem került rá sor), a kapcából az elf törzs teljes jogú tagja lett.

- Még ez is jobb lett volna annál, mint ami történt! - kiáltotta Sadira.

- Semmit sem tudsz! - morgott Faenaeyon. - Barakah nem volt elf. A Napfutárok sosem fogadták volna be maguk közé. Örökre kapca maradt volna! A törzsfőnökünk abban a pillanatban a lirrek elé vettette volna, amint megszült téged!

Sadira elméjét elhomályosította a düh. Akkorát taszított az apján, amekkorát bírt. A hatalmas termetű elf megtántorodott. Amikor visszanyerte az egyensúlyát, indulatos hörgéssel elkapta Sadira karját.

- Eressz! - sziszegte a lány, és szabad keze a zsákja felé mozdult.

- Elég volt! - kiáltott rá Faenaeyon, majd hirtelen a széldalnok felé lökte Sadirát, és közben gyors mozdulattal kirántotta Huyar övéből a tőrt.

A hátrazuhanó varázslónő olyan zajt hallott, mintha két fegyver csapott volna egymásra. Megfordult, felemelte a fejét. Az apja éppen abban a pillanatban tért ki egy obszidián rövidkard elől.

A fekete fegyver a levegőben lebegett, senki sem fogta a markolatát, magától mozgott.

Faenaeyon cseles mozdulattal oldalra hajolt, és megpróbálta elkapni a rövidkard tompábbik végét. A sötét penge megvillant - a törzsfőnök éppen csak vissza tudta rántani a kezét.

Faenaeyon megfordult, és rohanni kezdett a sikátor túlvége felé, ahol egy vékony fiú állt, kezét és szétterpesztett ujjait a rövidkard irányába nyújtva. A fiú Sadirára mutatott, az obszidiánpenge a varázslónő feje felé csapott.

Sadira letérdelt és oldalra gurult a mocskos, kormos köveken. A mozdulattól perzselő fájdalom áradt szét sérült lábában. Felkiáltott. Meglátott maga előtt két vastag, csontszínű karmokban végződő lábat. Előrenyújtotta a kezét, hogy belekapaszkodjon és felálljon, a rövidkard azonban ismét rátámadt - ezúttal a nyakát vette célba.

Magnus oldalról irdatlan erejű ütést mért az obszidiánkardra. A fegyver az egyik kőfalhoz vágódott és szilánkokra hasadt.

Sadira megkönnyebbülten felsóhajtott. A sikátor másik végébe nézett, ahol Faenaeyon éppen felemelte a tőrét, hogy lecsapjon Rakára.

- Ne bántsd! - kiáltott rá Sadira.

Az elf tőre megállt a levegőben.

- De hiszen... - Faenaeyon megmarkolta a fiú mellén a ruhát. - Hiszen meg akart ölni téged!

- Nem számít - zihálta Sadira. Nehézkesen talpra állt. - Ő a vezetőnk. Hozd ide!

Faenaeyon tanácstalanul felvonta ívelt szemöldökét, és úgy nézett a lányára, mintha bolondnak tartaná. Fél kézzel összefogta Raka csuklóit, és a tőrt készenlétben tartva maga után vonszolta a kölyköt. Amikor Sadira elé ért, az ifjú varázsló gyűlölködő pillantást vetett a félelf nőre. Az arcán karcolások és horzsolások vöröslöttek - nem úszta meg sérülés nélkül, hogy előző nap a fejére zuhant az Empórium mennyezete, de komolyabb baja nem esett.

- Megígérted, hogy segítsz kijutnom a városból! - Sadira határozott, kemény pillantással nézett Rakára. - Miért akartál most mégis megölni?

- Elárultál! - kiáltott a fiú. - A mesterem kivetett a Szövetségből!

- Miért? - kérdezte Sadira döbbenten.

- Még te kérded? - Raka dühösen rázta a fejét. - Kiálltam melletted, aztán kiderült rólad, hogy Pusztító vagy! Tegnap láttuk, hogyan varázsoltál!

Sadira úgy érezte magát, mintha a fiú szavai apró öklök lennének, és mindegyik gyomorszájon vágná. Az ajkába harapott, félrefordította a fejét.

- Nem számítottam rá, hogy helyeselni fogod a módszereimet - mondta -, de amit tettem, azért tettem, hogy megállítsam Dhojaktot. Nem volt más választásom.

- Én inkább meghaltam volna! - vicsorgott Raka. - Büszkén! Tisztán!

- És mit értem volna el a hősködéssel? - kérdezte Sadira, aki már legalább olyan dühös volt, mint a fiú. - Mit számít az én büszkeségem, amíg a Sárkány rémületben tartja Athast?

- Inkább a halál, mint hogy segítsek a Sárkánynak elpusztítani a világot! - Raka kirántotta a kezét Faenaeyon szorításából, elkapta Sadira karját, és a sikátor tér felőli vége felé húzta. - Ez az ültetvény egyidős volt a várossal - mutatott az agafari fák összezsugorodott, élettelen törzsére. - A máguskirály érinthetetlennek nyilvánította! Egyetlen Pusztító sem mert hozzányúlni... Most meg tessék! Megjelenik a tyri Sadira, és mindent elpusztít!

- Sajnálom a fáitokat - mondta Sadira keserűen -, de a Sárkány megfékezése sokkal fontosabb... Vagy neked nem számít, hogy ezrek pusztulnak el? Ezrek, akik talán életben maradhatnának?

- De fontos! - kiáltotta Raka. A térre mutatott. - De ezek az életek is fontosak!

Sadira megrázta a fejét.

- Nevezz Pusztítónak, ha ezt akarod, de ha választanom kell az emberek és a növények között, én mindig az előbbiek javára döntök.

- Nem a fákról beszéltem - szólt közbe Raka. A legközelebbi máglya körül dolgozó rabszolgákra mutatott. - A király száz rabszolgával gondoztatta a fákat. Velük... Ha befejezik a takarítást, ők is máglyára kerülnek.

A varázslónő úgy érezte, mintha roppant súly nehezedne a mellkasára.

- Ezért igazán nem hibáztathatsz! Nem tudhattam, hogy...

- Tudnod kellett volna! - kiáltotta Raka. - Mindig meghal valaki, valahányszor meddővé teszel egy földdarabot. Talán nem azonnal, de előbb-utóbb mindenképpen. Kiszárítasz egy fárót, ami többé nem terem gyümölcsöt az éhezőknek. Elpusztítasz egy bokrot, ami egy gyík tápláléka lett volna. Egy gyíké, ami valaki más számára húst és bőrt, zsákmányt jelenthetett volna...

- Elég! - Faenaeyon durván visszahúzta Rakát a sikátorba, és felemelte a tőrt, hogy végezzen vele. - Hagyd abba a prédikációt, és...

Sadira lefogta az apja karját.

- Ne bántsd - kérte. - Igaza van.

Raka felbátorodva folytatta:

- Ami pedig még rosszabb, megölöd a jövőt. Ha a földből nem terem élelem, nem csupán az emberek fognak meghalni, hanem a gyermekeik is... és azok a gyermekek is mind, akik a következő ezer évben születtek volna.

A fiatal varázsló éppen akkor fejezte be a kiokítást, amikor a sikátor túlsó végéből felbukkant Rhayn.

- Helyes! - kiáltotta az elf nő. - Itt a vezetőnk.

Sadira csak ekkor vette észre, hogy a féltestvére üres kézzel érkezett.

- Hol a kankom? Gyalogosan, ilyen állapotban nem jutok messzire.

- Nem volt ott, ahol hagytad. Majd később elmondom, miért nem - vágta el a vitát Rhayn. - Különben jobban tesszük, ha elindulunk. Egy rohamcsapat éppen errefelé tart...

- Egy rohamcsapat? - hüledezett Faenaeyon. - Nibenayben még sosem láttam effélét.

- Még sosem sebesült meg a máguskirály fia - mondta Raka. - A király szétküldte a templomosait, hogy összeszedjék azokat, akiket Dhojakt gyógyulása érdekében fel lehet áldozni.

Magnus elkomorodott.

- Egyetlen olyan gyógyító varázslatot sem ismerek, aminek a végrehajtásához emberáldozatokra lenne szükség.

- A máguskirályok más típusú mágiát használnak, mint mi - vetette közbe Sadira, és Rakára nézett. - Segítesz nekünk elhagyni a várost?

Amikor a fiú megrázta a fejét, Huyar elkapta a nyakát.

- Mutasd az utat, vagy megdöglesz!

- Inkább meghalok - nyögte a fiú. A varázslónőre sandított. - Nem segítek egy Pusztítónak!

Sadira megpróbálta kiszabadítani Rakát.

- Ereszd már el! Attól, hogy megölöd, még nem fogunk megmenekülni.

Huyar nem engedelmeskedett, inkább Raka gégéjéhez szorította a hüvelykujját. A fiú torkából hátborzongató, gurgulázó hang buggyant ki.

A varázslónő az apja felé fordult.

- Ezzel semmit sem érünk el!

Faenaeyon elgondolkodott, aztán odabólintott Huyarnak.

- Ereszd el. Azt hiszem, tudom, hogy juthatunk ki a városból.

A harcos vonakodva levette a kezét a fiú nyakáról. Ellökte magától Rakát.

- Eredj, és örvendezz, hogy a tyri Sadira ilyen jószívű bolond!

A sikátor másik végéből lábdobogás és korbácscsattogás hallatszott. Rideg hangon kiadott parancsszavak reccsentek. A nibenéz templomosok már egészen közel voltak.

Raka a nyakát dörzsölgetve megpróbált elillanni, ám Faenaeyon elkapta a vállát.

- Ne a Bölcsek Tere felé menj. - A törzsfőnök a közeledő templomosok felé tolta a fiút. - Te leszel a konc, amit eléjük vetünk!

- Nem ezért mentettem meg az életét! - Sadira megfogta Raka karját. - Velünk fog jönni. Ha harcra kerül sor, még hasznát vehetjük.

A fiú eltaszította magától a varázslónőt.

- Inkább szembeszállok a templomosokkal, de nem szövetkezem egy Pusztítóval! - Az erszényébe nyúlt, előszedte a tervezett varázslathoz szükséges tárgyakat, és üvöltve futásnak eredt. - Halál Dhojaktra!

- Raka! - kiáltott utána Sadira. - Ne tedd!

A fiú után indult, de Faenaeyon elkapta a karját és megállította.

- Erre, leányom - mondta halkan, és kivonszolta Sadirát a Bölcsek Terére.

Alighogy kiléptek a füstös térre, a hátuk mögött olívzöld fény lobbant. A villanást vészjósló sistergés követte. Egy pillanatra hallani lehetett Raka diadalkiáltását, ám a hang hirtelen beleolvadt egy villám reccsenésébe.

Faenaeyon előtt három hatalmas alak jelent meg, mindhárom az összecsapás irányába rohant. Félóriások voltak, egyik kezükben görbe kardot, a másikban háromágú szigonyt tartottak. Fekete, karikás szemüket Faenaeyonra és az elfekre meresztették.

- Eleresztelek, ha megígéred, hogy nem csinálsz semmi ostobaságot - suttogta a törzsfőnök.

- Rendben van - felelte Sadira szokatlanul lágy hangon. Raka legutolsó szavai mintha súlyok lettek volna; nehéz súlyok, amelyek az elméjére zuhantak, amelyektől nem bírt szabadulni. Azon töprengett, vajon tényleg helyesen cselekedett-e, amikor a Sárkány elleni harcra hivatkozva ugyanazt tette, amit a mindenki által elátkozott Pusztítók.

A félóriások megálltak Faenaeyon előtt.

- Mi ez a zaj? - kérdezte az egyik, miközben gyanakodva végigmérte az elfet.

- A Titkos Szövetség - felelte Faenaeyon. Idegesen a sikátor másik vége felé lesett. - Azt hiszem, erre jönnek... talán éppen titeket akarnak megtámadni.

- Ezt meg honnan veszed?

Faenaeyon újra hátranézett.

- Hát nem hallottátok? A tyri Sadira a városban van! - mondta. - Ha engem kérdeztek, hát azért jött, hogy felszabadítsa a rabszolgákat. Úgy, ahogy Tyrben tette.

A szóváltás hallatán Sadira szívverése felgyorsult, a teste megremegett, de a félóriások nem vettek észre rajta semmi furcsát. Aggodalmas képpel egymásra néztek, majd a vezérük intett a másik kettőnek, és mindhárman elindultak a sikátorban.

- Senkinek se szólj arról a varázslónőről - vetette oda a vezér Faenaeyonnak. - Az embereknek nem kell tudniuk, hogy itt van.

A törzsfőnök megvonta a vállát.

- Ha ezt akarod, én hallgatok, de a Piacon mindenki erről beszél - mondta. - Megmondanád, merre találom a Kígyótornyot?

A félóriás egy másik sikátor füsttel betömött szájára mutatott, majd két társával együtt óvatos léptekkel továbbhaladt a szűk utcán, abban az irányban, ahol néhány perccel korábban Raka eltűnt.

Faenaeyon keresztülvezette csapatát a téren. Menet közben egészen közel húzta magához a lányát; nem akarta, hogy Sadira a bicegésével felkeltse a közelben őgyelgő félóriások figyelmét.

Amikor már a fedett sikátorban haladtak, Faenaeyon eleresztette Sadira karját.

- Az előbb egy kicsit vakmerő voltál - jegyezte meg a varázslónő.

- Ez volt a legokosabb, amit tehetett - felelte a törzsfőnök helyett Rhayn. - Annak a három bambának eszébe sem jutott, hogy titkolunk előlük valamit.

- Értem... - Sadira felgyorsított, megpróbált lépést tartani a többiekkel. - Mi történt a kankommal? Talán az az istállómester végzett vele?

- Éppen fordítva - felelte Rhayn. - Az istállómester rabszolgái szerint a vénember hívott valakit, hogy vizsgálja meg a hátasodat. Amikor kinyitotta a karám ajtaján, a kank a rágói közé fogta és egyszerűen elment. Az istállómester segédje egészen a palota kapujáig követte... A kank valami varázslatfélével megbolondította az őröket, aztán bevonult. Azóta senki sem látta. Az öreg sem került elő.

Sadira elgondolkozott.

- Ez Tithian műve! - sziszegte.

- Mi köze lehet ehhez a királyodnak? - kérdezte Faenaeyon.

- Dhojakt azt mondta, Tithiantól tudta meg, hogy Nibenayben vagyok - válaszolt Sadira.

Magnus hitetlenkedve ingatta a fejét.

- De... hogyan?

- A kankon keresztül. Tithian ért az elmefürkészéshez. Az Ösvényt használva a kankomon keresztül kémkedett utánam. Csak így tudhatta meg, hogy Nibenayben vagyok, és hogy a Hajdanvoltak Tornyához akarok eljutni.

- Úgy tudtam, Tithian jó király - szólt közbe Faenaeyon. - Miért árulna el téged?

- Te sokkal jobb vagy apának, mint Tithian királynak - felelte Sadira. - Valami miatt meg akarja akadályozni, hogy eljussak a Hajdanvoltak Tornyába. Ő is és Dhojakt is.

- Mi lenne, ha tényleg letennél erről az őrültségről? - kérdezte Faenaeyon. - Ha egy máguskirály fia nem akarja, akkor...

- Akkor is elmegyek oda! - vágott közbe Sadira. - Jó okuk lehet rá, hogy megpróbálnak megállítani. Még nem tudom, mi ez az ok, de sietnem kell. A Sárkány hamarosan eléri Tyrt, és én ott akarok lenni, amikor megérkezik.

- Értem... Tehát jó lesz igyekeznünk, mi? - kérdezte Faenaeyon nem kevés gúnnyal.

A törzsfőnök a sikátorból a kereskedőházak empóriumai mögött húzódó széles utcára vezette a társaságot. Határozottan haladt a város északi része felé, de időnként megállt, és útbaigazítást kért a járókelőktől. Volt, aki nem felelt a kérdésére, volt, aki válasz helyett az erszényére szorította a kezét és továbbsietett, de a legtöbben szemmel láthatóan megkönnyebbültek, amikor felfogták, hogy az elfek nem akarják bántani őket, és örömükben szívesen segítettek.

Sadira nehezen bírta a menetelést. Még akkor is nagy erőfeszítésébe került volna lépést tartani az elfekkel, ha nem sérült a lába, így pedig csupa kínlódás volt az egész. Fél óráig bírta, aztán kénytelen volt arra kérni a társait, lassítsanak le.

- Mi lenne, ha egy-két napig meghúznánk magunkat a városban? - kérdezte Magnus. - Holnapig semmit sem tehetek a lábaddal, a kankod nélkül pedig csak pár mérföldet bírnál megtenni a sivatagban.

Sadira megrázta a fejét.

- Nem, még ma el kell indulnunk. Abból, amit Raka mondott... arra lehet következtetni, hogy a máguskirály minden figyelmét a fia gyógyításának szenteli. Ha ezt befejezte, velem fog foglalkozni.

- Ebben az esetben talán az lenne a legjobb, ha itt hagynánk Sadirát. - Huyar az apjára nézett. - Nem hiszem, hogy helyesen tesszük, ha az egész törzset veszélybe sodorjuk miatta.

- Azt, hogy ki miatt sodorjuk veszélybe a törzset, és hogy mikor vagyunk egyáltalán veszélyben, én döntöm el - morogta Faenaeyon komor arccal. - Ha másként nem megy, a hátadra fogod venni Sadirát!

- Köszönöm - bókolt a varázslónő. - Jó tudni, hogy tisztességes is tudsz lenni, ha akarsz.

Faenaeyon gúnyosan elvigyorodott.

- Jó tudni, hogy a lányom tisztességesnek tart...

- Mielőtt elhagynánk a várost, valamit még meg kell szereznem - szólt közbe Sadira.

Az apja arcáról eltűnt a mosoly.

- Nem! - kiáltotta. Továbbment.

- Nem lesz belőle gond. Szükségem lesz rá a Hajdanvoltak Tornyában.

Faenaeyon megállt, meghökkenve a lányára nézett.

- Mi lenne az?

- Néhány obszidiángömb - felelte Sadira. - Ajándék az árnyékoknak...

Faenaeyon elsápadt - Sadira ebből rögtön tudta, az apja látta az árnylényeket, amikor legutoljára a Toronyban járt.

A törzsfőnök hamar összeszedte magát.

- Van pénzed? - kérdezte.

- Nincs - mondta Sadira. - Honnan lenne? Mindent elvettél tőlem.

- Nekem sincs pénzem, és most nem vagyunk olyan helyzetben, hogy szerezzünk. Ha tényleg szükséged van az obszidiánra... Nos, az lesz a legjobb, ha majd útközben veszünk egy keveset. Biztos találkozunk valami karavánnal, amit kirabolhatunk.

Mielőtt Sadira tiltakozhatott volna, a törzsfőnök Magnusra és Rhaynra mutatott.

- Ti ketten! Vigyázzatok Sadirára! - mondta, és felgyorsította a lépteit.

Kevéssel később kiértek egy kis térre, amelynek túlsó oldalán a Nibenayt északról határoló meredek, majdnem függőleges sziklafal magaslott. A kemény anyagból tucatnyi palotát vájtak ki, mindegyiket különböző magasságban. Az „épületek” fölött egy alacsony kőfal koronázta a sziklafal tetejét - ez volt az erőd, amely a városnak ezt a részét védte.

A sziklafal előtt egy magas torony állt. Messziről olybá tűnt, mintha egymásra tekeredett, megkövesedett testű gigászi kígyók alkotnák. A külső falon csillámló sok száz ablaknak pontosan olyan formája volt, mint a hüllőpikkelyeknek, a bejárata pedig egy kígyó kitátott, óriási szájára hasonlított.

A toronyból kígyófej alakú függőhidakon lehetett átjutni az ormon kialakított palotákba. A legmagasabban lévő híd az erődítményhez vezetett, amely mögött - Sadira a szemét erőltetve összeszámolta a parányi, sötét alakokat - hat, talán hét őr sétálgatott.

Faenaeyon a torony tövébe vezette csapatát. Ahogy a kígyófej-kapuhoz értek, két mul állta el az útjukat. Mindkettő görbe obszidiánkardot tartott a kezében, rövid, ujjatlan köntösüket fekete skorpiót ábrázoló címer díszítette. Egyikük sem látszott idősebbnek Rikusnál, de a testük valahogy mégis puhább volt. Sadira a külsejükből arra következtetett, hogy egykor valamelyik nemesúr gladiátorai voltak, de visszavonultak az arénákból, és már régen palotaőrként éltek.

A varázslónő apja megpróbált megállás nélkül átmenni a mulok között. Úgy viselkedett, mintha észre sem venné őket, ám a magasabbik őr az elf mellkasára szorította a tenyerét, és visszalökte a kapuhoz felvezető rámpán.

- Hová készülsz? - kérdezte az őr.

Faenaeyon rámeredt.

- Lord Ghandarával van dolgom - mondta. - Nem tartozik rád, hogy micsoda!

A mulok leeresztették kardjukat, de nem álltak félre.

- Nekünk senki sem szólt, hogy jönni fogsz - mondta az alacsonyabbik.

- Talán azért, mert nem jelentettem be magamat - felelte Faenaeyon. - Arra gondoltam, esetleg érdekelni fogja az üzlet, amit ajánlok.

Sadira, aki pontosan tudta, milyen viselkedést várnak el a rabszolgáktól, lehajtotta a fejét, és rémült arcot vágott, de közben olyan pillantással mérte végig a mulokat, mintha izmos testük látványa ámulatba ejtené és vágyat gerjesztene benne.

A néma csodálatnak megvolt a maga hatása. A mulok Sadira köré álltak, minden oldalról alaposan szemügyre vették.

- Lord Ghandara nagyon finnyás ám! - jegyezte meg a magasabbik. - Nem hiszem, hogy ez a lány megfelelne neki.

Sadira felszegte az állát és sértődötten összevonta a szemöldökét, majd úgy harapott az ajkába, mintha azt akarná megakadályozni, hogy az éles hangú válasz kitörjön belőle. A játékkal elérte a kívánt sikert: az őrök felröhögtek és félreálltak.

- Mutatom az utat - mondta a magasabbik.

- Ne fáraszd magad - felelte Faenaeyon, és felvezette a csapatát a rámpán. - Már jártam itt.

Ahogy Sadira belépett a toronyba, úgy érezte magát, mintha egy elvarázsolt kút fenekére került volna. A kísértetiesen halovány zöld fény pici, szikrázó ékkövekké változtatta a bőrére tapadó porszemeket. A folyosó, aminek az elején álltak, valamivel távolabb háromfelé vált. Mindegyikből forró szellő fújt feléjük, a levegőben penészszag és rothadásbűz terjengett, amit valami túlságosan édes aromájú füstölővel próbáltak elleplezni.

Faenaeyon a jobb oldali nyílásra mutatott, és tempós léptekkel elindult a meredek, spirális folyosón. Az egyik falon azok a pikkely alakú ablakok sorakoztak, amelyeket Sadira lentről már megcsodált. Időnként kinézett valamelyiken (egyszer a teret látta maguk alatt, másszor a sziklaorom tövét), és megállapította, gyorsan haladnak a torony teteje felé. Egyszer elsiettek egy oldalfolyosó bejárata előtt, amelynél két komor arcú fegyveres őrködött. A lány gyanította, hogy a járat valamelyik függőhídhoz vezetett, amelyen keresztül az egyik sziklába vájt palotába lehetett volna átjutni.

Sadira időnként mintha lépteket hallott volna, de senkivel sem találkoztak, kivéve egy üres gyümölcsöskosarat maga után vonszoló vénasszonyt, aki minden bizonnyal a piacra akart visszajutni.

Amikor megbizonyosodott afelől, hogy senki sem hallgatja ki a beszélgetésüket, Sadira megkérdezte:

- Faenaeyon, mit csinálunk, ha egyszer feljutunk a torony tetejére?

- Lesz odafönt két királyi gárdista - felelte az elf. - Megölöm őket, aztán átmegyünk az orom tetején lévő falhoz.

Sadira kilesett az egyik ablakon. Jó ötven láb magasságban jártak, az orom teteje sem lehetett alacsonyabban.

- És azután? - kérdezte.

- Azután varázsolni fogsz. Úgy, ahogy akkor tetted, amikor áthoztad a törzset a szakadék fölött - mondta Faenaeyon. - Mire az őrök feleszmélnek, már messze járunk.

Sadira megtorpant.

- Nem! Ahhoz a varázslathoz újra pusztítanom kellene! Nem vagyok hajlandó rá!

- Pedig muszáj - zárta le a vitát Faenaeyon meg sem állva. - Így a legegyszerűbb.

- Mielőtt idehoztál minket, meg kellett volna kérdezned, hogy megcsinálom-e!

Faenaeyon sarkon fordult, s a lányára meresztette szürke szemét.

- Nekem nem kell kérdezősködnöm! - morogta. - Én vagyok a törzsfőnök, te pedig azt teszed, amit parancsolok! - Még vagy egy fél percig bámult a varázslónőre, aztán megfordult és továbbment a folyosón.

Rhayn belekarolt Sadirába, és a törzsfőnök után húzta. A folyosó nemsokára vízszintessé változott, és a torony északi oldala felé kanyarodott.

- Az őröket bízzátok rám - súgta Faenaeyon. - Magnus, te meg Huyar tartsátok nyitva a kaput. Rhayn! Vigyázz Sadirára!

Néhány pillanattal később egy előcsarnokba értek. Az egyik oldalon csontokból összeállított ráccsal zárták le a sziklafal teteje és a torony között megépített függőhídra vezető, élesen jobbra kanyarodó mellékfolyosót.

Ahogy Sadira apja előre megmondta, a rács előtt két őr állt. Mindkettő tisztavérű ember volt, bíborszínű szaramiszt viseltek, ujjatlan, rövid, fehér zekéjükön egy cilopot ábrázoló címer díszelgett. Agafari fából készült rövid lándzsát és fapajzsot tartottak a kezükben.

Az őrök keresztbe tették a lándzsájukat a rács előtt.

- Mit kerestek itt? - kérdezte az egyik.

Faenaeyon nyugodt léptekkel közeledett feléjük, kezét jó messzire tartotta a tőrétől. Az őrök elővigyázatosan előreszegezték a lándzsájukat, de látszott rajtuk, nem tartják veszélyesnek a hívatlanul érkezett elfet.

- Eddig, és nem tovább! - kiáltotta az első őr.

A törzsfőnök megállt a két férfi előtt, és hagyta, hogy a lándzsák hegye megérintse a mellét.

- Fordulj meg, és menj...

Faenaeyon villámgyorsan a lándzsák közé lökte a kezeit, szétütötte a végüket. Mielőtt az őrök felkiálthattak volna, az elf mindkettejük nyakát elkapta. Lenyomta a fejüket, és előbb az egyik, majd a másik arcába vágta a térdét. A nibenézek fájdalmas ordítással elejtették fegyvereiket. Az elf ekkor a falhoz szorította őket, és addig csapkodta a fejüket a kőhöz, míg elvesztették az eszméletüket.

- Ahogy mondtam... egyszerű volt. - Faenaeyon intett a többieknek, hogy jöhetnek.

Magnus és Huyar felszedte a padlóról az őrök lándzsáit, és együttes erővel felemelték a csontrácsot. Mielőtt Rhayn és Sadira beléphetett volna a mellékfolyosóra, egy nibenéz templomosnő ugrott elő a sarok mögül. Egyetlen pillantást vetett csupán az ájult őrökre, és kinyitotta a száját, hogy hangos szóval mágikus erőt kérjen királyától.

Sadira előredőlt, elkapta a nő haját, hátrarántotta a fejét, a másik keze élével pedig a gégéjére csapott. A nibenéz torkából fájdalmas, gurgulázó hang buggyant elő. Rhayn vetett véget a szenvedésének: csonttőrét a szívébe merítette.

Sadira fejcsóválva nézett az apjára.

- Azért mégsem volt olyan egyszerű...

- De azért nehéz sem - vigyorgott Faenaeyon. Elindult a mellékfolyosóban.

Amikor átértek a függőhídon, az orom tetejére épített fal mögül őrök rohantak feléjük. Faenaeyon kivette Magnus kezéből a lándzsát, lendületet vett és elhajította. A fegyver hegye a legelöl futó őr mellébe fúródott.

Huyar is elhajította a lándzsáját, és neki is sikerült harcképtelenné tennie egy férfit. A többi őr látta, az elfeknek tőrön kívül nincs más fegyverük. Kirántották obszidiánkardjukat, és rohamot indítottak.

- Hajtsd végre a varázslatot! - parancsolta Faenaeyon.

- Végrehajtok egy varázslatot - mondta Sadira. A zsákjába nyúlt, és elővett egy kicsiny fakorongot.

Faenaeyon rá se pillantott. Elővette a tőrt, amit korábban Huyartól kobzott el, és az őrök elé állt. Rhayn gyorsan átadta féltestvérének a tőrét, ő maga pedig elővett a zsákjából egy kank páncéljából lehasított szilánkot, és nekilátott, hogy végrehajtsa a saját varázslatát.

Sadira a falhoz ment, átlesett fölötte. Végtelenbe nyúló, ezüstszínű homokfű-ültetvényt látott, amelyből itt-ott sziklaméretű sziklamagyalbozótok emelkedtek ki. A távolban egy korbácsos félóriás felügyelete alatt tucatnyi rabszolga serénykedett, vödrökkel vizet hordtak a király mezejére.

Ahogy a varázslónő energiát gyűjtött, megérkezett az első őr, és gondolkodás nélkül támadott. Faenaeyon könnyedén végzett vele: kitért az ügyetlen kardszúrás elől, kicsavarta a férfi kezéből a fegyverét, és közben lendületes mozdulattal átmetszette a torkát. Huyar nem volt ilyen ügyes, támadója hosszú sebet hasított az alkarjára. Elejtette a Rhayntól kapott tőrt, és talán az életével fizetett volna lassúságáért, ha Magnus nem siet a segítségére. A széldalnok a nyakánál és a derekánál fogva a feje fölé emelte az őrt, és lehajította a sziklaoromról.

Sadira a fal fölé tartotta a korongot, és kiejtette a megfelelő szavakat. A korong kiröppent a kezéből, lebegve megállt a levegőben, és lassan növekedni kezdett.

- Ez meg micsoda? - kérdezte Faenaeyon.

- Ezzel fogunk lejutni a falról - magyarázta Sadira.

Íj pendült, a nyílvessző átütötte Magnus vastag bőrét. A széldalnok fájdalmasan felrikoltott, de kihúzta magát, és úgy helyezkedett, hogy a testével eleven pajzsként védje a társait.

- A másik varázslatot! - ordította Faenaeyon.

- Megmondtam, azt nem fogom megismételni - felelte Sadira. Fél kézzel megfogta az egyre nagyobbra dagadó korongot. - Így veszélyesebb lesz a dolog, de nincs más választásunk.

A Magnusszal ellentétes oldalon egy őr kilőtte nyílvesszejét. Nem talált célba, a vessző vége Sadira feje mellett koppant a kövekhez.

A varázslónő körbenézett. Újabb őrök jelentek meg, mindegyik feléjük tartott.

Rhayn ezt a pillanatot választotta ki a varázslata végrehajtásához. A levegőbe hajította a kankpáncél darabkáját, ami egy szívdobbanásnyi idő alatt óriásira növekedett. Huyar felkapta, és pajzsként a társai elé tartotta. Az őrök káromkodva félretették íjaikat, és kardot rántva a behatolók felé futottak.

- Azt hiszem, már elég nagy lett - mondta Sadira. Intett Faenaeyonnak, lépjen fel a korongra, ami akkora volt, mint egy fogadóbéli asztal. - Rajta, szállj fel!

A törzsfőnök dühösen felmordult, de engedelmeskedett. Rhayn és Sadira melléje ugrott. Huyar elhajította a kankpáncélt, és csatlakozott hozzájuk. Magnus megfordult - a testéből tucatnyi nyílvessző meredt ki -, felkapaszkodott, ellökte a faltól a korongot, majd felemelte a hangját és énekelni kezdett. Szempillantás alatt erős szél kerekedett, amely a hátára kapta a korongot, és utasaival együtt a király dús mezői fölött kivitte az Athas sivatagába.

 

Tizennegyedik fejezet:

AZ ÚJ TÖRZSFŐNÖK

A körben, ahonnan a gyermekek gondosan elhordták a kődarabokat, két elf nő állt. Válluk összeért, karjukat egymás nyakára feszítették. Testük és tarra borotvált fejük csillogó volt a yarabogarakból frissen kisajtolt olajtól. Meztelenségüket csupán ágyékkötő takarta. Mindketten hangosan lihegtek, hosszú lábaikon megfeszültek a kemény izmok, ahogy megpróbálták kitámasztani magukat.

A törzs többi tagja a körön kívül állt. A felnőttek azt a harcost biztatták, akire fogadást kötöttek, a gyermekek a küzdőket utánozva birokra keltek a kavicsos talajon. Magnus a kör mellett hasalt. A hátára valami rossz szagú balzsamot kentek - az elf gyógyítók váltig állították, hogy ettől a szertől reggelre már nem is fogja érezni a nyílütötte sebeket. A széldalnok réveteg, tompa pillantásából ítélve a csodaszernek annyi hatása mindenesetre volt, hogy rövidebb-hosszabb időre az álomba menekítette használóját a kín elől.

Faenaeyon a széldalnok közelében, egy kő tetején ült, és egy jókora flaskányi erjesztett kanktejet tartott a kezében. Az arca rideg maszk volt, mélyen ülő, üveges tekintetű szemének mélyén a düh ezüstös fénye villódzott. A körmét rágcsálta, és észre sem vette, hogy időnként sikerült leharapni belőle egy-egy darabot.

Miközben Sadira az apját figyelte, a két birkózó közül a magasabbik ellenfele derekára csúsztatta a kezét, majd felnyúlt a vállához.

- Jól van, Katza! - ordította Huyar, meg vagy tucatnyi elf férfi. - Végezz vele!

Katza - ráncos arcú nő volt, egyik fülcimpájából hiányzott egy darabka - a hátára húzta az ellenfelét, és közben oldalra fordította a vállát, hogy befejezze a dobást, és a földhöz vágja a másik nőt. A védekezésre kényszerített birkózó, aki alacsonyabb, de másfélszer szélesebb volt Katzánál, előrelökte a karjait, hogy megtámaszkodjon és megakadályozza a támadást. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a hátára fog esni, de aztán hirtelen előrecsúsztatta a lábát, ellökte magát Katzától, és szaltózva arrébb forgott. A kör széléhez érve megállt, hátrapördült, és fekete szemét a másik nőre meresztve előredőlt.

- Így, így, Grissi! - rikoltott Rhayn vidáman. - Hajítsd a bokrok közé ezt a kankháton nyargalót!

Katza dühös pillantással nézett Rhaynra. „Kankháton nyargaló” - ez olyan sértés volt, amit egy felnőtt, tisztavérű elf nem hagyhatott szó nélkül. Rhayn ennyi erővel akár puhánynak vagy hitványnak is nevezhette volna, olyannak, aki még arra sem képes, hogy gyalogosan lépést tartson a törzs többi tagjával.

- Te leszel a következő, tulukok szeretője! - morogta Katza.

- Hogy fogsz birkózni törött lábbal? - lépett előrébb Grissi.

Faenaeyon úgy rendelkezett, hogy a Nibenayból való sikeres szökést egy birkózóversennyel fogják megünnepelni, ám az elfeken látszott, nem sok kedvük van a vigassághoz. Ha a törzsfőnök arra számított, hogy a verseny során a harcosai közelebb kerülnek egymáshoz, nagyot tévedett. Eddig minden mérkőzés csak arra volt jó, hogy mélyítse a Rhayn és Huyar, meg a követőik között meglévő szakadékot. Azok, akik semlegesek maradtak, inkább arra voltak kíváncsiak, hogy ki nyeri meg kettejük csendes párharcát - magukkal a birkózókkal alig foglalkoztak.

Ahogy Grissi a kör közepe felé tartott, Katza oldalra csusszant és megeresztett egy kegyetlen erejű rúgást. Lába az alacsonyabb elf arcának közepébe csattant, az egyik lábujja a szemgolyót bökte meg. Grissi térde megbicsaklott. A szeméhez kapott, kis híján összeroskadt. A tömeg lélegzetvisszafojtva, döbbenten figyelt. Még Faenaeyon is felkapta a fejét a szabálytalanság láttán, de senki sem tiltakozott.

Katza kőmerev arccal lendült előre, hogy elkapja tántorgó ellenfele karját. Grissi nem tért ki előle, a jelek szerint minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy talpon maradjon. A csonkolt fülű elf maga felé húzta félig ájult ellenfelét, és felkészült az utolsó csapás végrehajtására.

Grissi hirtelen feléledt. Visszarántotta a karját, és magához húzta a meglepett Katzát. Kemény mozdulattal előrebiccentett, a homlokát Katza orrába vágta.

Éles csontreccsenés hallatszott, Katza orrából vér fröccsent a homokra.

Ahogy Katza felnyúlt az orrához, Grissi fél kézzel elkapta a nyakát, és lehajolt, hogy a másik karját átdugja ellenfele combjai között. A vállára húzta Katza testét, majd gyors mozdulattal felegyenesedett, és kihajította a körből a csonkolt fülűt. Huyar barátainak alig sikerült félreugraniuk a test elől. Katza elszáguldott mellettük, és az egyik kőhalomhoz csapódott.

- Győztem - morogta Grissi. Nem fordult hátra, meg sem nézte, hogy Katza képes-e talpra állni. A szemgolyója bevörösödött, a pofacsontja fölött jókora duzzadt folt sötétlett, de úgy tűnt, más baja nem történt.

- Ki a következő?

A Huyar mellett álló fiatal elf férfi vetkőzni kezdett.

- Belőlem nem csinálsz bolondot a cseleiddel! - hősködött, miközben a homokra hajította burnuszát. - Vágjátok le a hajam!

Miközben Huyar barátai felkészítették a fiút a küzdelemre, az elfek fogadásokat kötöttek a következő menetre. Katzát két legnagyobb gyermeke húzta félre pihenni, más még csak pillantásra sem méltatta a vesztest.

A zöld szemű, állapotos nő, aki megpróbálta megmenteni Sadirát az Elfpiacon, a varázslónő mellé állt. Sadira időközben megtudta a nevét: Meredydnek hívták. Amikor megtalálták a törzset, az első dolga az volt, hogy köszönetet mondjon neki.

Meredyd szélesen elmosolyodott. Hosszúkás állán hosszú sebhely látszott, bozontos barna haját hátrafogta, de tincsei így is eltakarták hegyes fülét. A hasa olyan óriásira duzzadt, hogy Sadira nem értette, hogyan bírta ki a Nibenaytől idáig vezető hosszú, futva megtett utat.

- Úgy láttam, nincs tőröd - mondta Meredyd. A burnusza alá nyúlt, és előhúzott egy hosszú, csontpengéjű fegyvert. A faragott csontnyél apró remekmű volt: két egymásba gabalyodott kígyót ábrázolt. - Ezt Nibenayben találtam. Tetszik?

Az ajándék közel sem volt annyira nagylelkű, mint amilyennek látszott. A birkózóverseny elején Faenaeyon mindenki számára világossá tette, hogy Sadira valójában kicsoda, és közölte, a varázslónő a Napfutárok törzsének teljes jogú tagja. Az elfek úgy érezték, a törzsfőnök nagy kegyben részesítette Sadirát, ám Faenaeyon valójában azért fogadta be a lányát, hogy lekötelezettjévé tegye, és könnyebben érvényesíthesse vele szemben az akaratát. Úgy gondolta, ha

Sadira a törzs tagja, akkor köteles teljesíteni a vezér minden egyes parancsát.

Sadira azóta több ajándékot kapott az elfektől: egy új köpenyt, egy puha bőrből készült csizmát, és még néhány apróságot. Hamar rájött, hogy az ajándékozók nem minden önös szándék nélkül mondtak le a tárgyakról, szinte mindegyikük kérni akart valamit Faenaeyontól, és azt szerették volna elérni, hogy Sadira támogassa őket.

- Nagy hasznát venném egy tőrnek - bólintott Sadira. - De... mit kívánsz viszonzásképpen?

Meredyd mosolya szélesebb, az arckifejezése őszintébb lett.

- Ismered Esylk kapcáját, Crekunt?

A varázslónő bólintott. Crekun csinos elf férfi volt, egy másik törzsből származott. A Napfutárok ellen vívott egyik csata során súlyosan megsebesült, az övéi nem tudták kimenekíteni. Esylk, az egyik harcosnő vállalta, hogy meggyógyítja, ápolja és gondját viseli. Crekun felépült, és azóta Esylk rabszolgája volt.

- Mi dolgod van neked Crekunnal?

Meredyd a hasára csúsztatta a kezét.

- Ennek a gyermeknek jobb lenne, ha Crekun teljes jogú Napfutár lenne. - Az arca eltorzult, amikor Esylkre, a rozsdavörös hajú, izmos, érzéki ajkú nőre nézett, aki Huyar mellett állva éppen annak a fiatal harcosnak a fejét borotválta, aki meg kívánt küzdeni Grissivel. - Ha Crekun kapca marad, és a gyermek hasonlítani fog az apjára... akkor Esylk magának fogja követelni őt. A tulajdonának tekinti majd a gyermekemet, és... ahogy valamelyik város közelébe érünk, rögtön eladja a rabszolgakereskedőknek!

- Amíg én itt vagyok, addig egyetlen gyermeket sem fognak eladni rabszolgának! - fogadkozott Sadira. Elfogadta az ajándékot, kivette a csonttőrt Meredyd kezéből.

Ahogy eltette a fegyvert, Katza legidősebb fia, Cyne, visszatért az anyja mellől. Egy tömlőnyi erjesztett kanktejet hozott magával. Előrefurakodott, Faenaeyon elé állt, és a törzsfőnök felé nyújtotta a tömlőt.

- Az anyámnak eltört a karja, ezért azt kérem, parancsolj rá Grissire, a következő harcát fél kézzel vívja meg! - Nem törődött a szokásokkal, amelyek megkövetelték volna, hogy eljátssza: ajándékba hozta a tömlőt, és nem megvesztegetésnek szánja.

Faenaeyon épp csak rápillantott a fiúra, de elfogadta az italt. Letette a tömlőt, és a kölyök feje fölött végignézett a tömegen.

Huyar hívei természetesen egyetértettek a fiú javaslatával, Rhayn meg a barátai viszont ellenezték. Faenaeyon a két csoport között álló pártatlan elfekre nézett, akik bosszúsan felmordultak, mert Cyne csak a törzsfőnöknek hozott ajándékot, és az ő támogatásukat nem próbálta megvásárolni. Talán megbántódtak, talán a mohóságuk volt az oka, de sorban elhúzódtak Rhayn közeléből, és fennhangon lehurrogták a fiút. Némelyikük nem elégedett meg ennyivel, és nyíltan követelni kezdte, hogy ha lekötözik valakinek a karját, akkor az ne Grissi, hanem az ellenfele legyen.

Faenaeyon, miután felmérte az erőviszonyokat és megállapította, hogy a többség kit támogat, ránézett a kölyökre.

- Hallhattad a törzset - mondta. A nyelve már lassan forgott, de azért megtöltötte a kupáját a Cynetől kapott tömlőből. - Nem teljesíthetem a kérésedet, de... köszönet az italért.

Cyne a burnusza alá nyúlt, majd előrelökte a kezét. Az ujjai között ezüstérme csillogott.

- Nem a törzset kérdeztem - mondta, miközben Faenaeyon orra alá tartotta a kezét.

A törzsfőnök pillantása az ezüstre esett.

- Ez ugye az enyém? - kérdezte, és a fiú elé tartotta a tenyerét.

- Most már a tiéd - bólintott Cyne. A törzsfőnök tenyerébe pottyantotta az érmét.

Faenaeyon elégedetten megdörzsölgette a pénzdarabot.

- Grissi a következő harcát fél kézzel vívja - jelentette be nagy sokára. - Kötözzétek a karját az oldalához!

Helytelenítő mormogás támadt, de Faenaeyon egyetlen szigorú pillantással elnémította a zúgolódókat. Sadira már ismerte annyira az elfeket, hogy tudja, természetesnek tartják a törzsfőnök megvesztegetését, azt viszont nehezen viselik el, ha a megajándékozott vezér szembeszegül a többség akaratával. Faenaeyon nem törődött a törzse véleményével, elég erősnek tartotta magát ahhoz, hogy lecsendesítse a döntése ellen tiltakozókat.

Cyne oldalra lépett, és diadalmasan rávicsorgott Grissire. A fekete szemű nő magabiztos vigyorral nézett rá, majd a fiatal harcosra pillantott, akivel meg kellett verekednie.

- Egy pillanat, és készen vagyok - mondta. A kör szélére ment, és hagyta, hogy a törzséhez kötözzék az egyik karját. - Még meggondolhatod magad, Nefen...

Nefen előrelépett, szétkent a testén egy maréknyi yarabogarat.

- Várlak!

Sadira látta, Faenaeyon egyre csak a fiútól kapott ezüstöt bámulja. Odahajolt Meredydhez.

- Remélem, van néhány ezüstpénzed...

Az állapotos elf nő a fejét rázta.

- Csak abban reménykedhetem, hogy Esylknek sincs.

Grissi visszaállt a körbe. Az egyik karját olyan erősen lekötözték, hogy moccantani sem bírta. Nefen is előrébb lépett. Senki sem adott jelet a küzdőknek, senki sem indította el a harcot, de a tömeg lecsendesedett, az ellenfelek pedig gyűlölködő tekintettel elindultak egymás felé.

Nefen biztosra vette, hogy könnyen letiporja hátrányban lévő ellenfelét. Lendületes támadást indított. Hiba volt. Grissi felemelte a lábát, és egy iszonyatos erejű gyomorrúgással megállította a rohamozó harcost. Nefen felüvöltött és összegörnyedt. Grissi megpördült, és lendületből rúgott még egyet. Nefen lába arasznyival a föld fölé emelkedett, a törzse hátrafeszült, és hiába hadonászott, kirepült a küzdőkörből, és magával sodorta Esylket.

Nefen és Esylk egymásba gabalyodva terültek el a földön.

- Ez nem birkózás! - üvöltötte Huyar. - Grissi rúgott! Ez szabálytalan!

- Talán az, talán nem az... Viszont ő győzött, és egyedül ez számít - felelte Rhayn. Előrelépett, és gyorsan kiszabadította Grissi lekötözött karját. - Ki lesz a következő?

Senki sem jelentkezett. Meredyd kihasználta az alkalmat, és csendesen átment a sziklához, amelynek tetején Faenaeyon ült. A ruhája alá nyúlt, előhúzott egy lakkozott gyíkpikkelyekből készült gyönyörű erszényt, és a törzsfőnök felé nyújtotta. Faenaeyon még mindig azt az ezüstöt bámulta, amit Katza fiától kapott. Úgy tett, mintha észre sem venné az elf nőt meg az ajándékát.

- Faenaeyon... Hoztam valamit, amiben az ezüstödet tarthatod - szólította meg Meredyd.

A törzsfőnök felnézett, szemében mohóság égett. Gyors mozdulattal kikapta Meredyd kezéből az erszényt.

Az asszony várt egy kicsit, talán arra számított, hogy Faenaeyon megköszöni az ajándékot. A törzsfőnök hallgatott. A nő végül összeszedte a bátorságát és előhozakodott a kérésével.

- Azt hiszem, Crekun már túl régóta Esylk kapcája - kezdte. - Crekunnak már régen Napfutárrá kellett volna válnia...

Katza fiával ellentétben Meredyd gondosan előkészítette a dolgot, már több elffel beszélt az ügyről. A jelenlévő harcosok fele helyeslően kiáltozni kezdett, mások némán bólogattak. Csak Huyar és Esylk néhány barátja tiltakozott.

Faenaeyon válasz helyett a füléhez emelte és megrázta az erszényt. Amikor nem hallotta meg a csilingelést, amire számított, homlokráncolva nézett Meredydre.

- Üres...

Meredyd ajkára ráfagyott a reménykedő mosoly.

- Meg akartam tölteni - suttogta. Látszott rajta, alig bír uralkodni a dühén. - Meg akartam tölteni, de olyan hirtelen jöttünk el Nibenayből, hogy nem volt rá alkalmam.

Faenaeyon megvonta a vállát, szétnyitotta az erszény száját, beleejtette az ezüstjét.

- Köszönöm az erszényt - mondta -, de azt hiszem, Crekun még mindig nem felejtette el, hogy Homokfürdőzőnek született. Esylk kapcája marad még... - Gyors pillantást vetett Meredyd domború hasára. - Még két hónapig... Persze, ha közben esetleg megtöltöd az új erszényemet, talán...

Meredyd nem titkolt gyűlölettel nézett Faenaeyonra. A keze a tőre felé mozdult. Sadira, aki látta, hogy a nő mire készül, gyorsan előrelépett. Nem akarta, hogy Meredyd valami őrültséget csináljon.

Alighogy megmozdult, Huyar és Rhayn is követte.

- Amikor gyermek voltam, az anyámtól mindig azt hallottam, hogy Faenaeyon bölcs és nagy vezér - morogta Meredyd. - Most viszont úgy látom, Faenaeyon nem különbözik a hajcsároktól... és mi vagyunk a rabszolgái!

Sadira megfogta Meredyd karját, elhúzta a szikla közeléből. Kis híján felbukott a földön hasaló Magnusban.

- Gyere, igyál még egy kicsit... A fejedbe szállt a kanktej. Jobb lenne, ha most lepihennél - mondta Sadira hangosan, majd suttogva hozzátette: - Segítesz a gyermekeden, ha megöleted magad?

Meredyd a varázslónőre nézett, a szeme dühösen villogott.

- Nem hagyom, hogy Esylk eladja a gyermekemet! - kiáltotta.

- Amit a kapcám csinál, az mind az enyém! - Esylk előrefurakodott a törzsfőnök előtt összegyűlt kis csoporthoz.

A varázslónő mereven ránézett.

- Minden gyermek az anyjáé!

- Sadirának igaza van! - szólalt meg Faenaeyon váratlanul. - Meggyőztetek.

A varázslónő hátranézett. Faenaeyon egyik oldalán Rhayn, a másikon Huyar állt. Rhayn a mutató-és a hüvelykujja között egy apró, sárgás korong csillogott. Faenaeyon mohó tekintettel bámult az érmére, de nem csak ő, a törzs minden tagja feszülten figyelte. Nem ok nélkül: az Athason még a gyémánt sem volt olyan ritka, mint az arany.

- Ettől a perctől fogva Crekun a Napfutárok közé tartozik! - jelentette be a törzsfőnök. - A gyermekeivel úgy kell bánni, mint a többi harcos gyermekével.

Rhayn elmosolyodott.

- Bölcsen döntöttél, vezérem - dicsérte. Előrenyújtotta a kezét, és Faenaeyon kanktejes kupájába ejtette az aranyat. - Mint mindig...

Faenaeyon szeme tágra nyílt. Felemelte a kupát, és egy szuszra kiürítette. Amikor befejezte, kivette a fogai közül az aranyat, gondosan megtörölgette.

- Az arannyal nem lehet így bánni! - mormolta, és beletette az érmét a Meredydtől kapott erszénybe.

- Bocsánat - mentegetődzött Rhayn. Felvette a földről a tömlőt, amit a vezér Cynétől kapott, és teletöltötte Faenaeyon kupáját. - Igyál, apám!

Faenaeyon újra a szájához tartotta a kupát. Sadira a nővéréhez lépett.

- Ez igazán nagylelkű tett volt - suttogta. - Vagy csak Huyart akartad felbosszantani?

- Azt tettem, ami a legjobb a törzsnek - felelte Rhayn. Megfogta Sadira karját, elvezette a szikla közeléből. - Meredydet majdnem mindenki kedveli. Faenaeyon ostobán döntött, amikor pusztán azért, mert nem kapott tőle pénzt, visszautasította a kérését.

- De... egy arany! Hol szerezted?

- Össze szoktam gyűjteni ezt-azt, amiről úgy gondolom, később még hasznát vehetem - felelte Rhayn. Elindult a családja táborhelye felé, de hirtelen megállt, Sadirára nézett. - Kérni szeretnék tőled valamit. Valamit, ami nem a tiéd, de nálad van...

Rhayn az ajkához emelte az ujját, jelezve, hogy addig egy szót se többet a dologról, míg biztonságos távolságba nem érnek.

Sadira kitalálta, hogy a nővére mit akar.

- Nem fogom odaadni az ellenszert! - jelentette ki. - Nem akarom, hogy megmérgezd Faenaeyont.

- Miért nem? - kérdezte Rhayn. Az egyik kankhoz lépett, és szétnyitotta az állat hátára erősített zsák száját. - Láthattad milyen... Nincs több pénzem. Mivel fogjuk megvesztegetni, amikor Huyar bosszút akar majd állni Gaefal haláláért?

- Nem érdekel - morogta Sadira. - Egyedül Faenaeyon ismeri a Hajdanvoltak Tornyához vezető utat.

- Elviszlek a Hasított Sziklához - győzködte Rhayn. - Ha igaz, amit Magnus mondott, onnan egyedül is továbbmehetsz.

A varázslónő a fejét rázta.

- Azt akarom, hogy Faenaeyon vigyen oda!

- Miből gondolod, hogy betartja, amit Huyar ígért? - kérdezte Rhayn. Elővette a tömlőt, amibe Magnusszal a mérgezett bort töltötte.

- Talán nem tartja be... De a Hasított Szikláig mindenképpen elvisz, nem?

- Nem. A törzsnek pénzre van szüksége, és a Hasított Szikla távol van a városoktól meg a karavánutaktól. A sivatag közepén senkit sem rabolhatunk ki - ellenkezett Rhayn.

- Ide hallgass! Ma mindannyian kérhetünk valamit a törzsfőnöktől. Te is. Mondd el, mit kívánsz, és majd meglátjuk, mi lesz a válasza.

Sadira hosszan, figyelmesen nézett az elfre. Megpróbált találni valamit, ami a nővére javaslata ellen szól. Amikor semmi ilyesmi nem jutott az eszébe, bólintott.

- Rendben van. Ezt fogom tenni.

Megfordult és elindult, de Rhayn megfogta a vállát.

- Amikor előadod a kérésedet, ajándékot kell adnod Faenaeyonnak. - Felemelte a borostömlőt. - Fogj két kupát, és az egyikbe tedd bele az ellenszert. Ha Faenaeyon megígéri, hogy teljesíti a kérésedet, abba a kupába tölts neki, amelyikben az ellenszer van.

Sadira magától is tudta, mit kell tennie akkor, ha Faenaeyon visszautasítja. Előkészítették a kupákat. A varázslónő néhány csepp ellenszert vett a nyelvére - felkészült rá, hogy esetleg abból a kupából kell innia, amiben nincs ellenszer. Visszasétáltak a küzdőkörhöz. Sadira a vállára vetve vitte a borostömlőt, a kezében a két kupát tartotta.

Amikor Faenaeyon meglátta a leányait, maga mellé intette Rhaynt.

- Leányom! - kiáltotta. Egy erjesztett kanktejjel teli kupát nyomott Rhayn kezébe. - Gyere, igyál velem!

A törzsfőnök koccintott a lányával, és olyan élvezettel nyelte le a savanykás italt, mintha tiszta, friss forrásvíz lenne. Amikor leeresztette a kiürült kupát, Sadira eléje lépett, hogy elmondja, mit kíván. Huyar azonban nem hagyta szóhoz jutni - a saját tömlőjéből töltötte meg Faenaeyon kupáját.

- Sajnálom, vezérem, hogy nem tudok aranyat ajándékozni neked - mondta az elf.

- Hát még én mennyire sajnálom! - nézett rá Faenaeyon részegen.

- Fáj, amikor azt kell látnom, hogy a Napfutárok vezérének csupán néhány pénzdarab van az erszényében - folytatta Huyar, miközben Sadirára pillantott. - Kár, hogy a törzs új varázslónője nem szerezte vissza a pénzedet, amikor kiszabadított az Empóriumból... Vagy talán mégis megtette? Lehet, hogy Rhayn a saját aranyaddal ajándékozott meg?

- Vigyázz a szádra, Huyar! - kiáltott fel Rhayn. - Te is tudod, mi történt, amikor megszöktünk Nibenayből, hiszen ott voltál velünk. Te talán láttad Faenaeyon erszényeit?

- Az nem számít, hogy én mit láttam - vélekedte Huyar. - Sadira varázslónő, méghozzá az ügyesek közül való. Nagyon könnyen elrejthette előlünk a vezérünk pénzét...

Faenaeyon szúrósan Sadirára nézett.

- Ebben lehet valami. - A szavak nehezen, akadozva buktak ki a száján. - Tényleg elloptad a pénzemet?

- Nem! - tiltakozott Sadira. - Ha Huyarnak legalább annyi esze lenne, mint egy kanknak, magától is rájöhetett volna, hogy a templomosok nem az erszényeiddel együtt vittek át az Empóriumba. Tudod, hol lehet a pénzed? Valahol a máguskirály kincseskamrájában! - Megvetően végigmérte Huyart.

- Talán van itt valaki, aki szíves-örömest visszamenne Nibenaybe, hogy visszaszerezze azt, ami a tiéd volt...

Faenaeyon a fiára nézett.

- Elmennél?

- Egy harcos nem mindig teheti meg azt, amire a legjobban vágyik - tért ki az egyenes válasz elől Huyar.

- Okosan mondod! - röhögött Faenaeyon. Ismét Sadirára pillantott. - Hoztál valamit?

- Igen. Bort.

- Nem olyan jó, mintha arany lenne... de ez is megteszi - felelte Faenaeyon. Kinyújtotta a kezét; azt a kupát akarta elvenni, amelyikben az ellenszer volt.

Sadira visszahúzta a kezét.

- Először szeretném elmondani, mit kérek tőled.

A törzsfőnök bosszúsan felmordult.

- Remélem, nem valami nagy dologra vágy...

- Csak azt szeretném, ha őszintén válaszolnál a kérdésemre - mondta Sadira. - Tartod magad Huyar ígéretéhez? Neked adom a bort, és csupán annyit kérek, felelj becsülettel.

Faenaeyon gyanakvóan végigmérte Sadirát, aztán megvonta a vállát.

- A Napfutároknak jobb dolguk is van annál, mint hogy éppen a Hajdanvoltak Tornyához menjenek - mondta. Előrenyúlt, és kikapta Sadira kezéből az egyik kupát - azt, amelyikben az ellenszer volt. - Feleltem, kérem a boromat!

Sadira elmormogott egy szitokszót, aztán elmosolyodott, és bort töltött Faenaeyon kupájába. Mielőtt a törzsfőnök ihatott volna, halkan megkérdezte:

- Észrevetted, hogy két kupát hoztam?

Faenaeyon meghökkent.

- Na és?

- Arra gondoltam, talán megosztanád az ajándékomat a kedvenc leányoddal - mondta a varázslónő a nővérére mutatva.

Rhayn a homlokát ráncolva, bizonytalanul nézett rá; nem tudta, melyik kupában van az ellenszer. Sadira elmosolyodott - bízott benne, hogy ezzel megnyugtatja Rhaynt.

- Kaptál tőle egy aranyat... Ugye megérdemel egy kis kedvességet?

Faenaeyon elvigyorodott.

- Meg, persze, persze! - motyogta, és Rhayn kezébe nyomta a kupáját.

Rhayn elsápadt, de elfogadta a bort.

 

*

 

Az esti mulatság sokáig tartott, de reggelre a törzs összecsomagolt és futásra készen állt. Sadira, aki a varázskönyvét olvasgatva sokáig fennmaradt, az utolsók között készült el. A nővére egyik kankján utazott. Tőle jobbra Magnus hátasa lépkedett. A széldalnok hátára kent friss balzsamréteg olyan büdös volt, hogy a varázslónőnek felfordult a gyomra.

Sadira előrelátó volt: mielőtt bekente a széldalnok hátán a nyílnyomokat, megkérte őt, lássa el a combsebét, amit a cilop csáprágója ejtett rajta. Magnus gyógyító dala olyan jó hatást gyakorolt rá, hogy elmúlt a fájdalma, és már csak egy kis izommerevség emlékeztette a sérülésre. Ha előbb ő kente volna be a széldalnok hátát, még mindig ugyanúgy kínlódott volna, mint előző este, ugyanis a balzsam bőrön keresztül felszívódó hatóanyagai olyan kábává tették Magnust, hogy még beszélni sem bírt, nemhogy dalolni.

Sadira a tekintetével megkereste Rhaynt. A nővére a törzs élén állt. Csecsemőjét a hátára kötötte, nagyobb gyermekeit a mögötte loholó kank cipelte.

A varázslónő Rhaynhoz ügetett. Amikor melléje ért, hatalmasat ásított.

- Mi fárasztott ki ennyire? - kérdezte Rhayn.

- Sokáig fenn maradtam - mentegetődzött Sadira, és megpaskolta a zsákját, amiben a varázskönyvét tartotta. - Úgy gondoltam, nem árt, ha megtanulok néhány különleges varázslatot... arra az esetre, ha Dhojakt utánunk jönne.

- Bölcs dolog az előrelátás, de nem értem, miért vagy ilyen kimerült. Én remekül érzem magam, pedig egy percet sem aludtam.

- Miért? Mivel töltötted az éjszakát?

Rhayn szárazon a húgára mosolygott.

- Beszélgettem... a támogatóimmal. Ma a Napfutárok új törzsfőnököt fognak választani. Persze még nem tudják, hogy erre sor fog kerülni. - Intett Sadirának, szálljon le a kankról, majd átvezette őt a harcosok egy kisebb csoportjához.

Ahogy közelebb értek a csendben várakozó elfekhez, Sadira meglátta Faenaeyont. A törzsfőnök a földön feküdt, a szemét egy vászondarab takarta, a nyelve félig kilógott a szájából. A bőre viaszfehér volt, az arca verítékben fürdött. A varázslónő gyomrát görcsbe rántotta a bűntudat.

Talán Rhayn is érzett valami hasonlót, talán nem; az arca nem árulta el, mi jár a fejében. Huyarhoz ment, és Faenaeyonra mutatott.

- Mit csináltál vele? - kérdezte. - Attól féltél, hogy meggondolja magát, és mégis betartja azt, amit te ígértél Sadirának?

Sadira az ajkába harapott. A nővére döbbenetes hidegvérrel beszélt, határozottsága és eltökéltsége, bátor arcátlansága Tithiant juttatta eszébe. A Napfutárok érdekében remélte, a hasonlóság csak felszínes, és Rhayn másban nem hasonlít Tyr királyára.

A nyílt, vakmerő támadással Rhayn elérte a célját. Huyar védekezni kezdett.

- Nem én tettem! - kiáltotta. Sadirára mutatott. - Másodszor adott bort az apánknak, és Faenaeyon másodszor került ilyen állapotba.

Rhayn elgondolkodva ráncolta a homlokát, aztán töprengő arccal Sadirára nézett. A varázslónő egy pillanatig azt hitte, a nővére elárulja, ám Rhayn végül visszanézett Huyarra és megrázta a fejét.

- Akkor nekem miért nincs semmi bajom? - kérdezte. - Én is éppen annyi bort ittam, mint Faenaeyon.

Huyar erre nem tudott mit feleim. Rhayn a törzsfőnök sápadt, beteges arcára mutatott.

- Nem tudom, mi baja van, de nem akarom megvárni, míg meggyógyul. Túlságosan közel vagyunk Nibenayhez.

- Ez igaz - bólintott Huyar. - Arra gondoltam, déli irányban kellene elindulnunk, Altaruk karavánútjai felé.

- Én pedig arra gondoltam, hogy megtesszük azt, amit Sadirának ígértél! - Rhayn keletre mutatott.

- Megőrültél? - hörrent fel Huyar. - Te is hallottad, mit mondott Faenaeyon arról a toronyról!

- Nem megyünk el a Hajdanvoltak Tornyáig, csak a Hasított Szikláig - válaszolt Rhayn. - Onnan Sadira egyedül indul tovább.

- Nem! - kiáltotta Huyar. - Még mindig nem döntöttünk az öcsém ügyében. Lehet, hogy Sadira ölte meg... Nem hagyhatjuk, hogy egyszerűen odébb álljon!

- Ebben az ügyben csak Faenaeyon ítélkezhet... - Rhayn az apjára nézett. - Biztos magához tér, mielőtt a Sziklához érünk.

Huyar makacsul rázta a fejét.

- Akkor sem hagyom, hogy Sadira...!

- Nem te döntesz! - fojtotta belé a szót Rhayn.

Grissi lépett hozzájuk.

- Azt hiszem, a törzsnek kell eldöntenie, mi legyen. - Rhayn és Huyar közé lépett, és a sarkával egy vonalat rajzolt a kavicsos földre. Amikor befejezte, átlépett fölötte és határozottan Rhayn mellé állt.

Hatalmas porfelhőt kavarva az elfek előretódultak, és tolongani kezdtek. Grissi vonala pillanatok alatt eltűnt, de így is mindenki tudta, hol volt. A törzs két, majdnem egyforma csoportra oszlott, az egyik társság Rhayn, a másik Huyar mögött gyűlt össze. Csak Sadira, Magnus, és az egészen fiatal gyerekek maradtak középen, a lépésnyi széles, üresen maradt határsáv végében.

Huyar és Rhayn nekilátott, hogy összeszámolják a híveiket.

Sadira, ahogy végigmérte a két csoportot, észrevette, hogy Huyar támogatói főként azok az idősebb harcosok, akik még emlékezhettek Faenaeyon dicső napjaira. Rhayn hívei az asszonyok és a törzs fiatalabb tagjai voltak. Sadirát meglepte, hogy sokan, akik előző nap, a versenyek során Huyar mellett ágáltak, most a nővére mögött gyűltek össze. A jelek szerint Rhayn nem hiába maradt fenn egész éjszaka...

Huyar és Rhayn majdnem egyszerre fejezte be a számolást. Egymásra néztek, mindkettejük arca elégedett volt.

- Azt hiszem, délre megyünk - mondta Huyar.

- Nem. Keletre. - Rhayn a varázslónőre és Magnusra mutatott. - Róluk megfeledkeztél.

Huyar elsápadt.

- Ők nem számítanak! - kiáltotta. - Csak azoknak van döntési joguk, akik elég idősek ahhoz, hogy együtt fussanak a többiekkel.

- Ők ketten elég idősek - ellenkezett Rhayn. - És mindketten Napfutárok... Vagy talán elfelejtetted, hogy Faenaeyon tegnap befogadta Sadirát?

- Akkor sem tudnak együtt futni velünk - szólalt meg valaki a Rhayn mögött állók közül. - A szabályok elég világosak...

A harcosok mindkét oldalon helyeselni kezdtek. Rhayn nem akarta elveszteni hívei támogatását, ezért bólintott. Faenaeyonra mutatott.

- Ő sem tud futni - jelentette ki. - Akkor ő sem számít.

Most Huyar volt kénytelen visszakozni. Nagylelkűen bólintott.

- Rendben van. De így mindkettőnk mögött ugyanannyi harcos áll. Most hogy döntsük el, ki vezeti a törzset Faenaeyon felépülésééig?

- Futóversenyt! - kiáltotta egy nő Rhayn csoportjából.

- Nem, inkább birkózzanak! - javasolta valaki Huyar mögött.

Rhayn megrázta a fejét, és felemelt kézzel elhallgattatta a tömeget.

- Nyílt titok, hogy nem kedveljük egymást Huyarral - mondta. - Szeretném egyszer s mindenkorra elintézni ezt az ügyet. Küzdjünk meg... életre-halálra!

Az elfek döbbenten elnémultak. Sadira látta az arcokon, a Napfutárok között nem mindennaposak az ilyen küzdelmek.

- De... miért ölnétek meg egymást? - kérdezte az egyik nő Rhayn hívei közül. Sadira nem látta az arcát, de felismerte a hangot. Meredyd tette fel a kérdést.

Rhayn a varázslónőre nézett.

- Én azt akarom, amiből a Napfutároknak a legtöbb haszna származhat. - Végigmutatott a kettévált törzsön. - Amíg Huyar él, amíg én is élek, a Napfutárok között nem lehet egyetértés. Ha egyikünk meghal, a törzs újra egységes lesz.

Sadira megértette, mi a csel az egészben. Rhayn biztos lehet a győzelmében, mert mágikus segítséget vár a húgától, a varázslónőtől, aki kénytelen ezt megadni neki. Sadira tudta, Huyar már azelőtt halálra ítélné őt Gaefal meggyilkolása miatt, hogy Rhayn holtteste kihűlne... Rhayn terve páratlan okosságra és megdöbbentő kegyetlenségre vallott - egyre több dologban hasonlított Tithianra.

Huyar hosszan Rhaynra meredt, majd mondani akart valamit, ám mielőtt elfogadhatta volna a kihívást, Sadira megszólalt:

- Ma együtt fogok futni a törzs többi tagjával. - Lecsusszant a kankja hátáról. - Így nekem is jogom van beleszólni, ki legyen a vezérünk, igaz?

- Igen! - kiáltotta Grissi.

- Csak akkor, ha életben marad - jegyezte meg Esylk. - És nem csak egy napot bír ki. Én azt mondom, addig hallathatja a hangját, amíg együtt fut velünk!

- Rendben van - mondta Sadira. Rhayn mögé állt. - Akkor indulhatunk. A lehető leghamarabb el akarok jutni a Hasított Sziklához...

 

Tizenötödik fejezet: