KARAVÁNTÁNCOSOK

A ryl-dudákból felszálló dallamot áthasító különös, éles, vadállati rikoltás mintha a dal eleme lett volna. Kísértetiesen ismerős volt - olyannyira, hogy legyengítette a zene mágiáját, és kitépte a muzsikakarok közül az eksztázisban lebegő varázslónőt. Ahogy Sadira csípőjének ringása lelassult, ahogy a válla mozdulatlanná vált, italtól homályos szemét az egyik közelben lévő zenész arcára meresztette.

- Hallottad? - kérdezte. Selypegő-hadaró, kongó hangját alig lehetett meghallani a férfi ujj-dobjának pergésétől.

- Táncolj! - parancsolt rá a zenész.

- Nem! - mondta Sadira határozottan, miközben megpróbálta távol tartani magától a fejét megtöltő muzsika engedelmességre kényszerítő hullámait. - Valami van odakint. Lehet, hogy veszély fenyeget minket.

A férfi (fekete hajbozontot viselő nikaal volt, testpikkelyeit vastagon belepte a por) furcsa szögben oldalra döntötte hüllőszerű fejét, és figyelmesen megmozgatta kagylótlan fülét.

- Táncolj! - ismételte a parancsot. Ő semmi különöset nem hallott.

Sadira kilépett a tánckörből, amelyben több különböző fajhoz tartozó nők - nikaalok, tarekek, sőt, még törpék is - ugrándoztak a szárított inixtrágyából rakott, savanyú szagot árasztó tűznél. A férfiak körben álltak; némelyikük valamilyen hangszeren játszott, mások pedig mohó szemekkel lesték az asszonyokat. Valamennyien egyszerű, a nibenéz szokásoknak megfelelő ruhát viseltek: színes szövetdarabot csavartak a derekuk köré, amelynek végeit függőlegesen felhúzták a felsőtestükre. Sadira úgy látta, a szaramiszok bármelyik pillanatban lecsúszhatnak a vállakról, a csípőkről, ám eleddig a helyükön maradtak, még a legvadabbul rángatózó nők testéről sem hulltak le.

Ahogy kilépett a körből, Sadira megfordult, és a transzát megszakító hang forrása után kutatva szemügyre vette a tábort. A karaván egy ledőlt torony romjainak tövében tartott pihenőt, egy kör alakú mélyedésben, amelyet félig megtöltött az Athas két holdjának fehéres fényében világító homok. A táborhelyet minden oldalról néhány láb magas falként vette körül a kőépítmény, amely egykor a leomlott torony alapzata lehetett. Az ősi fal tetején álló féltucat őrszem a sötétbe meresztett szemmel figyelte a környéket. Az ijedelemnek vagy az izgalomnak a legapróbb jelét sem lehetett felfedezni rajtuk, úgy álltak a posztjukon, mintha semmi különöset nem láttak, nem hallottak volna.

Lehet, hogy csak képzelődtem?, tűnődött Sadira.

Abban bízva, hogy újra meghallja a rikoltást, eltávolodott a zenészektől, felvette a földről a botját, elindult, és egy jókora hordóhoz lépett. A hordó csapja mellett Milo kapitány, a csinos arcú, sötét bőrű, ápolt szakállt viselő, mindig hetykén mosolygó férfi és egy mul nő, Osa (aki ugyanúgy szőrtelen és meghökkentően izmos volt, akárcsak Rikus) állt. Ők voltak a karavánmesterek.

Osa arca szögletes volt, az ajka keskeny, szürke szeme titokzatosan csillogott, a tar koponyáján éktelenkedő sebhelyek pedig elárulták, hogy jó néhány esztendőt töltött el a gladiátorok arénáiban. A feje két oldalán egy-egy lyuk vöröslött, amelyeket a fülcimpáiból megmaradt csonka, megpörkölt hús-és porcdarabok vettek körbe.

A kapitány megtöltött egy korsót, és átnyújtotta a varázslónőnek.

- Szépen táncolsz, Lorelei - mondta, azon a néven szólítva Sadirát, amin a nő bemutatkozott, amikor csatlakozott a karavánhoz.

- Aki ezt a zenét hallja, az nem tud rosszul táncolni - felelte a félelf, aki beszéd közben észrevette, hogy a mul asszony az ajkait lesi. - Ezek a dudások... nem is muzsika, amit játszanak, hanem... Hanem valami több annál.

- A zenének delejező ereje van - bólintott a kapitány halvány mosollyal. - Örülök, hogy te is részt vettél a táncban. A legtöbb utazó nem érti meg, mi a lényeg ebben. Sokan azt hiszik, hogy a nők a férfiak örömére táncolnak, nem pedig azért, hogy boldoggá tegyék magukat.

- Én mindkettőért teszem - felelte Sadira, és csábosan rámosolygott a férfira. - Mi baj lehet abból, ha egy férfi látja a táncomat? Jó néhány ennél sokkalta veszélyesebb dolog létezik, amit esténként csinálni lehet, és... Különben is, kinek mi köze hozzá?

- Annak a két férfinak, akikkel együtt voltál, amikor találkoztunk, talán mégis van némi köze ahhoz, mit teszel - vélte Milo. - Amikor megláttalak benneteket, rögtön arra gondoltam, hogy az egyikük... - Habozott, nem találta a legmegfelelőbb szót. - Hogy az egyikükhöz különleges kapcsolat fűz.

- Mindkettejükhöz különleges kapcsolat fűz - mondta Sadira. Furcsán kellemes érzés áradt szét benne, amikor meglátta a kapitány és a mul nő arcán megjelenő csodálkozást. Somolyogva ivott egy jókora kortyot a korsóból. Az erjesztett ital meleg volt, a beleáztatott illatos-aromás fűszer elvette savanykás mellékízét. Sadira úgy érezte, mintha új erőre kapna tőle. - Mindketten a szeretőmnek vallhatják magukat, de egyetlen olyan férfi sincs, akit uramnak tartanék - közölte.

- Nibenay túlságosan messze van ahhoz, hogy valaki csupán azért menjen oda, mert meg akar szabadulni egy-két úrhatnám férfitól - jegyezte meg Osa. Olyan akadozva beszélt, mint azok, akik a saját szavaikat sem hallják jól.

- Nem azért keltem útra, mert meg akarok szökni valaki elől. Feladatom van - felelte Sadira, mert rájött, vendéglátói nem csupán a társalgás kedvéért kérdezgetik. - Különben miért érdekel titeket, hogy mi dolgom van Nibenayben?

- Ismernünk kell az árut, amit a karavánunk szállít... - kezdte Osa.

- Lorelei nem áru! - szólt közbe Milo rendreutasítóan, és barátságosan rámosolygott Sadirára. - Osa úgy értette, hogy ha már összetalálkoztunk, akkor kötelességünk gondoskodni rólad. Nibenay nem olyan város, mint Tyr. A magányos nők ott komoly veszélybe kerülhetnek. Talán az lenne a legjobb, ha velünk maradnál, és a Beshap-ház birtokán szállnál meg.

Abból, hogy Osa ráncolni kezdte a homlokát, Sadira arra következtetett, hogy a férfi ajánlatának hátterében több van, mint egyszerű kedvesség, és hogy a mul nő meg Milo között eléggé komoly érzelmi kapcsolat lehet.

- Köszönöm, de inkább nem - mondta Sadira. - Tudok vigyázni magamra.

A kapitánynak nem szegte kedvét a visszautasítás, tovább faggatózott.

- Talán ismersz valakit Nibenayben?

- Tudok vigyázni magamra - ismételte Sadira. A szájához emelte a korsót és félrefordult, remélve, hogy így véget vethet a faggatózásnak.

Milo megvárta, míg Sadira kiüríti a korsóját.

- Okosan tennéd, ha megengednéd, hogy a kísérőd legyek a városban. - Elvette a félelftől a korsót, és ügyet sem vetve Osa rosszalló tekintetére újra megtöltötte. - Szívesen tenném...

Sadira tiltakozón felemelte a kezét.

- Köszönöm, de nem kérek belőle.

- Mármint az italomból, vagy a társaságomból? - kérdezte Milo.

- Egyikből sem - felelte a lány. - Eleget ittam. Különben nem ezért hagytam abba a táncot... Az imént hallottam valamit. Egy rikoltást... Valami hangot. Azt hiszem, van valami a közelben.

- Biztos pár éhes lirr - mondta Osa. - Szürkületkor láttam egynéhányat.

- Azért nem árt, ha körülnézünk - vélte Milo.

- Az őrök hallásával semmi baj sincs, és... - kezdte a mul nő, ám a kapitány belé fojtotta a szót.

- Nézzünk szét!

- Ahogy parancsolod, kapitányom! - Osa a szaramisza alá nyúlt, és előhúzott egy ívelt csontpengét. Összeszorította a fogát, előretolta szögletes állát, Sadirára villantotta a szemét, aztán újra Milóra nézett. - Egy férfinak három feleség bőven elég - morogta dühösen, majd átsétált a falhoz.

- Három feleséged van? - kérdezte Sadira, miközben a mul nő után nézett.

Milo barna bőre egy árnyalattal sötétebb lett.

- Kettő Nibenayben él.

- És a harmadik? - kérdezte Sadira. Nem vette le a szemét Osáról.

- Tudod, az ember sok mindent megtesz annak érdekében, hogy megőrizzen egy kiváló képességekkel rendelkező karavánmestert - mondta a kapitány vigyorogva.

Osát elnyelte a sötétség.

- Komolyan aggaszt ez a hang - mondta Sadira. - Nem tudom, mitől származhatott, de az biztos, hogy nem lirrfütty volt.

- Talán haramiák ólálkodnak a közelben. Semmi gond. Ha itt vannak és megtámadnak minket, bánni fogják, hogy éppen a mi karavánunkat szemelték ki maguknak. Osa nem a legszebb az asszonyaim között, de kétség sem férhet hozzá, hogy ő a legjobb harcos, aki a Beshap-ház szolgálatában áll.

Sadira megszorította a botja végén feketéllő obszidiángömböt.

- Úgy gondolod, hogy támadás fog érni minket? - kérdezte nyugtalanul.

- Ha igen, nem most történne meg először. A sivatag tele van elfekkel, meg más rablófajzatokkal - vonogatta a vállát a kapitány.

Sadira arra számított, hogy Milo véget vet a táncnak és a zenének. Tévedett.

- Nem készíted fel az embereidet a harcra?

- Nem. A hajtóknak szükségük van a muzsikára - felelte Milo. - Egyébként, ha minden alkalommal elhallgattatnám a zenét, amikor valaki valami furcsa hangot hall a sivatagból, egyetlen pillanatig sem vigadhatnánk. - Visszafordult az ugrándozó, szökdécselő, forgó alakok felé, és bólogatni kezdett az ujj-dobok ritmusára. - Ami pedig Nibenayt és téged illet - mondta anélkül, hogy Sadirára nézett volna -, tényleg az lenne a legbölcsebb, ha a Beshap-háznál szállnál meg. Ha a máguskirály valamelyik besúgója meglátja, hogyan táncolsz, soha többé nem hagyhatod el a várost.

Sadira már-már hajlott rá, hogy elfogadja az ajánlatot; tudta, egy idegen városban az utazó sehol sem lehet nagyobb biztonságban, mint egy baráti kereskedő birtokán vagy udvarházában. Ennek ellenére nem mondott igent, mert nem akarta, hogy bárki figyelemmel kísérhesse a mozgását, míg Nibenayben tartózkodik.

- Nem fogok sokáig ott maradni - mondta határozottan -, és az igazat megvallva akad egynéhány ismerősöm, akikre számíthatok.

- Azokra gondolsz, akik titokban ténykednek? - kérdezte a kapitány a Titkos Szövetség tagjaira célozva.

Sadira gondolatban káromkodott egyet. Nem árulta el magát, még csak nem is célzott rá, hogy mit akar majd csinálni Nibenayben, a kapitány mégis kitalálta, mit forgat a fejében. Úgy tervezte, ha eljut Nibenaybe, azonnal kapcsolatba lép a Titkos Szövetség tagjaival. Bízott benne, hogy a varázslókból álló, titokban működő társaság segítségére lesz abban, hogy találjon egy megbízható elfet (ha létezik egyáltalán ilyen), aki elvezeti majd a Hajdanvoltak Tornyához.

Sadira kipréselt magából egy nevetést, megpróbált meglepettnek látszani.

- Miből gondolod, hogy bármi közöm lehet hozzájuk?

Milo a nő arcára meredt, aztán az obszidiángömbbel díszített botra bökött.

- Hogy miből? Hát ebből! - kiáltotta. - Drága acéltőrt hordasz magaddal, de ügyet sem vetsz rá, ezt a botot viszont úgy tartod a kezedben, akár egy harcos a legmívesebb fémpengéjű kardot. Ha esetleg bicegnél, vagy valami hasonló, akkor érthető lenne, hogy bottal jársz, ám aki úgy táncol, mint te, annak nem lehet szüksége efféle támaszra. Mindebből az következik, hogy ez nem hétköznapi bot, hanem valamilyen mágikus fegyver, tehát... Tehát varázsló vagy.

- Érdekes következtetés - felelte mosolyogva Sadira, és már bánta, hogy megitta a felkínált italt, ami ködössé tette az elméjét. - A botnak viszont nincs valódi értéke, csak nekem jelent sokat. Az anyámé volt.

Milo udvariasan elmosolyodott.

- Talán ő is varázsló volt?

Sadira a homlokát ráncolta. Lehet, hogy Milo meg akar szabadulni tőle? Talán azt tervezi, hogy itt hagyja? A hétköznapi emberek - köztük a karavánmesterek - nem igazán szerették, ha varázsló tartózkodott a közelükben, mert a mágiahasználókat okolták azért, hogy az Athas száraz, kopár pusztasággá változott.

- Ha biztosra veszed, hogy varázsló vagyok, akkor miért hoztál el idáig?

- Mert megfizettél, én pedig becsületes ember vagyok - válaszolta Milo. - Különben tudom, mi a különbség az ártó és a jó varázslók között. Ha azokhoz tartoznál, akik tönkretették a világot, mert erőre volt szükségük mágikus tetteikhez, nem akarnál kapcsolatba lépni a Titkos Szövetséggel.

A kapitány következtetése logikus volt. A varázslónő Tyr városán kívül még sosem lépett kapcsolatba a Titkos Szövetség tagjaival, de azt hallotta, sokan éppúgy gyűlölik ezeket a varázslókat, mint az ártó mágusokat. Annak ellenére, hogy Milo a jelek szerint különbséget tett a két varázshasználó csoport között, Sadira úgy gondolta, okosabb lesz, ha nem vallja be, hogy valójában kicsoda.

- Az is elképzelhető - folytatta -, hogy te vagy varázsló. Azt hiszem, sokkal többet tudsz a Titkos Szövetségről, mint én...

- Lehetséges, de nem azért, mert varázsló vagyok, hanem mert az egyik asszonyom időnként belekontárkodik a mágia művészetébe - felelte Milo. Közelebb hajolt Sadirához, és halk, szinte suttogó hangon hozzátette: - Már hónapok óta próbál kapcsolatba lépni azokkal, akik titkon ténykednek. Eddig nem sikerült a dolog, de te esetleg segíthetnél neki.

- Szívesen megtenném, de sajnálom, fogalmam sincs, hogyan...

Sadira hirtelen elhallgatott, mert újra megütötte a fülét a különös rikoltás. Most, hogy távolabb volt a zenészektől, már azt is hallotta, hogy a hang a daloló pókok ciripelésére hasonlít. Egyszer, a Zengő-hegyek túlsó oldalán, a félszerzetek erdejében már hallott ilyesmit...

Milo homlokráncolva nézett a varázslónőre.

- Valami baj van?

- Nem hallottad ezt a... ciripelést?

- De igen - bólintott a kapitány. - Valami madár lehet. Nem tudom, milyen fajta, de...

- Ez nem madár volt! - vágott közbe Sadira. - Nem madár, hanem pók.

- Egy pók, ami ilyen hangosan ciripel? - A kapitány hitetlenkedve nézett Sadirára. - Igazad volt, tényleg túl sokat ittál.

- Nem! - Sadira a karjára fektette a botját. - Ezek óriási pókok. A Zengő-hegyekben élő félszerzetek szoktak vadászni rájuk, és...

- Tudod te egyáltalán, milyen messze vagyunk a Zengő-hegyektől? - kérdezte Milo.

Sadira elgondolkodott. A pókok szelíd teremtmények voltak, a fák között éltek, és az erdőben megtermő puffatag gombákkal táplálkoztak. Nem tűnt valószínűnek, hogy képesek életben maradni a sivatagban, ahol nem nőttek sem fák, sem gombák, ennek ellenére a furcsa hang, amit a varázslónő hallott, leginkább arra a surrogó ciripelésre hasonlított, amit az óriási pókok keltenek, ha összedörzsölik tövistaréjos lábaikat.

- Ha nem pók - mondta Sadira -, akkor valami olyasmi, ami nagyon jól utánozza őket.

- Valami olyasmi? Mégis micsoda?

- Félszerzetek - felelte a varázslónő. - A nyelvük madárrikácsolásra emlékeztető hangokból áll. Talán az, amit most hallottunk, a vadásznyelvük. Talán ezekkel a szavakkal csalogatják magukhoz a zsákmányul kiszemelt óriáspókokat...

- A félszerzetek nem szoktak sivatagokban sétálgatni.

- Ezek talán mégis megteszik - vélte Sadira. - Az lenne a leghelyesebb, ha felkészülnétek a harcra.

A kapitány a szemét forgatta.

- Figyelj ide, az őreink semmit sem láttak, és...

- És nem is fognak, csak akkor, amikor már késő lesz - felelte Sadira. Amikor látta, hogy Milo nem indul el, és nem állítja le a táncolókat, gyorsan hozzátette: - Gyere, megnézzük őket.

Sadira a falhoz ment. Milo egy lépéssel lemaradva követte. Menet közben a ruhája alá nyúlt, hogy előhúzza vastag, erős, ívelt obszidiánkardját. Mindketten eltávolodtak a tábortól, és az ősi építményen kívül belemerültek a sivatag sötétjébe. A két hold megvilágította a környező dűnék domborodó gerincét, ahová a fehér fény nem ért el, ott feketés bíborszínnel sűrűsödtek az áthatolhatatlannak tűnő árnyak. Az alvó inixek hortyogó dombokként hevertek a tábor nyugati peremén. A felőlük érkező szelíd szellő a hátára kapta a hüllőtestek csípős szagát.

Sadira kankját az inixektől néhány lépésnyire pányvázták le, mert félő volt, hogy a nagyobb termetű hüllők véletlenül összetiporják a rovart. Az inixekhez hasonlóan a kank hátáról sem vették le a terheket - a csomagokban Sadira személyes holmija és vizestömlője volt -, mert gondoltak arra az eshetőségre, hogy a karavánnak valami miatt sietősen kell tábort bontania. Az állatok körül tucatnyi lándzsás őr járkált, ügyelve arra, hogy az esetlegesen a közelben ólálkodó tolvaj elfek vagy a könnyű prédában reménykedő ragadozók nehogy rajtuk üssenek.

Milo elindult az állatok felé, de Sadira megfogta a karját, és az ellenkező irányba húzta.

- A félszerzetek tapasztalt vadászok - magyarázta. - Ha meg akarnák közelíteni az inixeket, a széllel ellentétes irányból tennék, nehogy valamelyik állat megérezze a szagukat.

- Úgy látom, nagyon jól ismered a félszerzetek szokásait - súgta a kapitány. - Mutasd az utat!

Sadira az építmény északi oldalát megkerülve átvezette Milót egy töredezett macskakövekkel borított helyre, amely egykoron talán a toronyhoz vezető út lehetett. A kopár, kövezett sáv észak felé nyújtózott, de a falromtól számított tíz-tizenkét lépés távolságban belesüppedt a végtelen sivatag mély homokjába.

A félelf megállt, fülelni kezdett, aztán az úton haladva északi irányba indult tovább. Milo pár lépéssel lemaradva követte, könnyedén tartotta az iramot.

Sadira az út végéhez érve továbbhaladt a homokon, aztán a sötétben megállt és várt. Pár szívdobbanásnyi idővel később működésbe lépett az elflátása; a szeme előtt hirtelen színes foltok és alakok bukkantak elő az éjszakából. Ez a látás volt az egyetlen, amelyet az apjától örökölt képességek és tulajdonságok közül értékelni tudott. Amikor semmilyen fényforrás sem volt a közelében, a szeme érzékelte a testek és a tárgyak által kibocsátott hőt.

Sadira odaszólt Milónak, hogy fogja meg a botja végét, majd elindult a rózsaszínesen ragyogó homokon. Az árnyak között kellett maradnia, nem pillanthatott fel a dűnék holdfényes tetejére, mert akkor ugyanúgy elvakult volna, mint az az ember, aki egyenesen belebámul a karmazsinvörösen világító déli napba. Tudta, ha kilépne a sötétségből, elvesztené a félszerzetekkel szembeni előnyét, ugyanis a kis fickók éjszaka ugyanolyan vakok voltak, mint a tisztavérű emberek.

Milo semmit sem látott, de így, vakon is lépést tartott Sadirával. Kis idővel később, amikor már vagy százlépésnyire maguk mögött hagyták a romokat, a félelf megállt az egyik dűne tövében. Tőlük jobbra egy alacsony, sziklás, viszonylag világos fennsík terült el, amely mögött a többinél jóval magasabb, holdfénysipkás dombok sorakoztak.

Sadira látta, ha tovább akar haladni, két út között választhat: vagy átvág a holdfényes fennsíkon, a nyílt terepen, vagy megmássza a közvetlenül előtte magasló dűnét. Bármerre indul el, a fény miatt le kell mondania az elflátás nyújtotta előnyökről.

A varázslónő úgy döntött, nem megy tovább, hanem a dűne tövében, az árnyak közt meghúzódva várja be a félszerzeteket, amelyek - ha valóban meg akarták közelíteni a tábort - kénytelenek voltak keresztülhaladni a fennsíkon vagy a homokdombon.

- Látsz valamit? - kérdezte Milo súgva.

Sadira megrázta a fejét, aztán eszébe jutott, hogy a férfi a sötétben nem látja, mit csinál.

- Semmit - mondta halkan. - Az lenne a legjobb, ha elbújnánk. Ha a félszerzetek meghallanak minket, ha rájönnek, hogy lesben állunk, sosem láthatjuk meg, merre járnak.

Vártak. A szél a fülükbe sodorta a ryl-dudák hangját. Sadira önkéntelenül megmozdult a zene hallatán; tudatos énje kénytelen volt ráparancsolni a testét ringató tudatalattijára, hogy maradjon veszteg. Milo akarata nem volt olyan erős, mint Sadiráé: ritmikus bólogatással kísérte a zene ütemét.

Végül rövid, éles rikoltás hallatszott a holdfényes fennsík túloldala felől. A hangra azonnal megfelelt egy másik, majd egy harmadik.

- Ezt már hallottad, igaz?

- Igen - felelte Milo.

- Gyere! - hívta magával Sadira. Most már biztos volt benne, hogy a félszerzetek a fennsíkon túlról próbálnak a tábor közelébe kerülni.

A varázslónő felkapaszkodott a fennsík szélére, megállt, és megvárta, míg a holdak fényhullámai kimossák a szeméből a színes hőképeket. A levegőben a levágott tövissás édeskés illata összekeveredett a friss inixtrágya szagával. - Sadira gyanította, hogy a hajtók szürkület előtt ezen a fennsíkon legeltették az állatokat. A félszerzetek valószínűleg már akkor is a közelben tartózkodtak, lesből figyelték a karavánhoz tartozókat.

Sadira majdnem biztos volt benne, hogy a félszerzetek őmiatta, vagyis inkább a botja miatt tartották szemmel a karavánt. A mágikus erejű bot miatt ólálkodtak a közelben, amelyet ő ígérete ellenére nem adott vissza Noknak. A kis fickók törzsfőnöke valószínűleg elhatározta, hogy visszaszerzi, ami az övé.

Miután az utolsó színes foltok is eltűntek a szeme elől, Sadira futva elindult a holdfényáztatta, csenevész bokrokkal teleszórt, sík terepen. Milo utána.

Már a fennsík közepe táján jártak, amikor az előttük feketéllő árnyékok közül éles fütty sivított elő. Sadira megtorpant - csak ekkor döbbent rá, hogy a félszerzetek sokkal közelebb vannak a táborhoz, mint gyanította.

Milo nem állt meg, elfutott a varázslónő mellett.

- Kapjuk el! - suttogta közben.

Szemből éles kiáltás hallatszott:

- Ne, Milo! - A szavakat furcsán, nehézkesen forgó nyelvvel ejtették ki.

- Osa? - zihálta a kapitány. Valahonnan elölről éles, ciripeléshez hasonlító hang hallatszott. Milo megállt és nagyot kiáltva felemelte a kardját. - Ral fényére...!

Ahogy Sadira előresietett megnézni, hogy mi a gond, látta, hogy egy horgas pengéjű lándzsa hegye bökődik ki Milo hátából. A varázslónő a férfi mellé ugrott, és megpillantotta a félszerzetet.

Az apró termetű, gonosz képű kis fickó egy csigolyaágú bokor mögül ugrott elő. A szeme sárgán villogott, ahogy még mélyebben beledöfte Milo testébe a lándzsát.

A varázslónő dühös kiáltással felemelte a botját. Az obszidiángömb a félszerzet bozontos-gubancos hajjal fedett koponyájához csattant. Éles reccsenés - a kis fickó úgy omlott össze, mintha egyszeriben folyékonnyá váltak volna a csontjai.

Milo elejtette a kardját, és hitetlenkedő arccal lenézett a hasából kimeredő lándzsanyélre. Ahogy orra bukott és elterült a földön, valami megzizzent Sadira mögött. Hátrapördült. Egy félszerzet kúszott feléje. A varázslónő nem adott esélyt a kis teremtménynek a felállásra. Melléje ugrott, és iszonyatos erővel lecsapott a fejére a botjával.

Sadira nehéz léptek dobbanását hallotta. Felkapta a fejét, körülnézett. A sötétből Osa bukkant elő. A mul futni próbált, de lépni is alig bírt. Az egyik combját lándzsa járta át.

Osa megállt Milo mellett, letérdelt mellé, megtapintotta a nyakán az eret. Amikor rájött, hogy a kapitány már nem él, búcsúzóul gyorsan megcsókolta, majd felkapta Milo kardját, és a varázslónőre nézett.

- Gyerünk! - mondta. A dűne felé biccentett, ami mögül halott férje és Sadira nem sokkal korábban előbukkant.

- Sajnálom, hogy...

Sadira nem fejezhette be a mondatát. Osa talpra szökkent, és bicegve futni kezdett a dűne irányába. A varázslónő utánarohant, de hiába feszítette meg az izmait, nem érte be a mul nőt.

Ahogy közeledtek az árnyékfoltos helyhez, ahol korábban Milóval rejtőzött, Sadira éles rikoltásokat hallott. Rádöbbent, hogy a félszerzetek bekerítették őket. A majdnem teljesen süket Osa továbbfutott.

A varázslónő az egyik tenyerét szétterpesztett ujjakkal a föld felé fordította. Kiűzött a fejéből minden más gondolatot, a kezére összpontosított, és erőt gyűjtött a varázsláshoz. A tenyere alatt megremegett a levegő, a talajból kiemelkedő energia behatolt Sadira testébe. A félelf, amikor megérezte, hogy az erőforrás gyengülni kezd, hirtelen mozdulattal összezárta az ujjait, ökölbe szorította a kezét, és véget vetett az áramlásnak. Tudta, ha még több energiát gyűjtene magába, azzal elpusztítaná a növényeket - amelyektől így is jókora adag életerőt rabolt el és hosszú időre terméketlenné változtatná a talajt a környéken. Így azonban, hogy nem volt túl mohó, a bokrok és a száraz, kemény fűszálak hamar pótolni fogják az elvesztett életerőt, tovább növekednek, és úgy élnek majd, mintha mi sem történt volna.

Mire Sadira összegyűjtötte a varázslat végrehajtásához szükséges energiát, a fennsík szélén felbukkant néhány félszerzet. Osa felemelte a kardját - a félszerzetek válaszképpen meglóbálták lándzsáikat. Sadira felkapott a földről egy maréknyi kavicsot, elmormolta a bűvigét, és az apró, nyeszlettnek látszó harcosok felé hajította a köveket.

A kavicsok hangos, csattogó zúgással száguldottak el Osa mellett. Mindegyik célba talált, mindegyik egy-egy félszerzet mellkasának közepéhez csattant. A kis fickók hanyatt vágódtak és elterültek a földön. A mellükre ütött sebekből sűrűn fröcskölt a vér.

A varázslónőnek nem maradt ideje rá, hogy örüljön a győzelemnek. A háta mögött metsző hangon felkiáltott egy félszerzet. Sadira hátralesett a válla fölött, és meglátta a feléje mutogató harcos holdfényben fehérlő alakját. Nem vesztegette az időt, Osa mellé ugrott, megfogta a kezét, és lerántotta magával az alacsony fennsík tövébe. A mély homokban taposva befutottak a dűne árnyékába. Sadira megállt és hátrafordult, hogy megnézze, mire készülnek a félszerzetek.

- Köveket hajítottál rájuk? - kérdezte Osa, és a fennsík peremén vérezve heverő félszerzetekre meresztette a szemét.

Sadira bólintott - ezúttal nem volt szüksége szavakra, a mul nő ugyanolyan jól látott a sötétben, mint ő. Eltűnődött, mit kellene tenniük. Várják be az ellenséget? Vagy inkább rohanjanak vissza a táborba? Képtelen volt határozni, abban azonban biztos volt, hogy csak az árnyékok nyújthatnak nekik védelmet.

Miközben Sadira megpróbált dönteni, hátborzongató vijjogások hallatszottak a fennsík irányából. A hangokból ítélve legalább tucatnyi félszerzet közeledett a rejtőzők felé. A varázslónő felemelte a fejét, de nem látott át a holdfényes mező túlsó végébe. Hátrébb lépett, hogy az árnyékok jobban takarják, és felemelte a botját.

- Én úgy hallom, ez nem vadászfalka, hanem egy egész hadsereg - jegyezte meg Osa túlságosan hangosan.

Sadira érezte, hogy a mulnak igaza van, de megdöbbentette ez a lehetőség. A dolog úgy festett, mintha egy egész törzsre való félszerzet jött volna le a hegyek közül...

A félelf rájött, hogy a karaván sorsa az ő kezében van. Magasra emelte a botját.

- Nok - suttogta, előcsalva az obszidángömbben rejtőző mágikus erőt.

Erezte, hogy a gömb kiszívja az energiát a testéből; látta, ahogy a bíborszínű fények belecsorognak a fekete obszidiánba.

Tíz-tizenkét félszerzet harcos rohant ki a nyílt terepre. Sadira feléjük fordította a botja végét.

Mielőtt kimondhatta volna, milyen varázslatot kíván végrehajtani, Osa elkapta a karját.

- Gyerünk! - kiáltotta a mul. Elindult, és magával rántotta Sadirát. - Fussunk!

Sadira megpróbálta kiszabadítani a karját, ám a mul nő szorítása túl erős volt.

- Eressz! - kiáltott rá Osára. - Megritkítom a soraikat!

Osa nem adta jelét, hogy hallotta volna Sadira tiltakozását.

A combjába fúródott lándzsával mit sem törődve, bicegve futásnak eredt, és maga után vonszolta a varázslónőt a dűnék közötti sötétbe. Az erdei óriáspókok ciripelő nyelvén üvöltöző félszerzetek utánuk rohantak. Sadira a bot végére terítette a köpenyét, elfedve az obszidiángömb mélyén villódzó bíborszínű fényt.

Sadira szeme előtt újra megjelentek a színes hőfoltok, Osa azonban még mindig nem eresztette el. A mul a varázslónő karján tartotta a kezét, s csak húzta, húzta az árnyékok között. Ahogy elfutottak a rózsaszínesen ragyogó homokdombok mellett, Sadira fülét megütötte a táborban játszott zene. A dallam valahogy feszült és aggodalmas volt.

Osa kitérő manőverei ellenére a félszerzetek könnyedén követték őket - a nőket az a halk nesz árulta el, amivel futó lábaik a puha homokra dobbantak. Valahányszor a mul és a varázslónő egy-egy ösvénykereszteződéshez ért, néhány félszerzet azonnal lezárta előttük az utat, megakadályozva, hogy visszakanyarodjanak a tábor felé. A dűnéken mindenütt félszerzet harcosok rikoltoztak és vijjogtak. Sadira tudta, hamarabb fog összerogyni a kimerültségtől, mint hogy a kis fickók feladják a kiszemelt préda üldözését.

Amikor Osa már vagy a századik oldaljárathoz vezette, Sadira furcsa pendülést hallott. A nesz a nyílvesszőt kiröpítő íj húrjának pendülésére hasonlított. A rövidke pálca - Sadira kék vonalnak látta a sötétben - a feje mellett röppent el. A varázslónő riadtan összerezzent. Maga a nyílvessző nem sok kárt tehetett benne, de emlékezett rá, hogy a legutóbbi félszerzetekkel való találkozásakor a kis fickók erős méregbe mártott lövedékeket használtak.

Vagy féltucatnyi pendülés hallatszott, egyre több kék vonal röppent Sadira és Osa irányába. Szerencsére a nagy rohanásban kifulladt félszerzet íjászok nem céloztak pontosan - a nyílvesszők a homokba fúródtak. Sadira ennek ellenére nem könnyebbült meg. Tisztában volt vele, csak idő kérdése, hogy a mérgezett vesszők mikor találják el őt vagy Osát.

- Tennünk kell valamit! - sziszegte.

Az már bebizonyosodott, hiába kiáltana rá a fületlen, félig-meddig süket mulra, hiába próbálná elmagyarázni neki, hogy mire készül, ezért egyedül cselekedett. Ahogy a következő ösvénykereszteződéshez értek, a varázslónő felgyorsított, és rácsapott Osa hátára. A mul elvesztette az egyensúlyát, előredőlt, és a fájdalomtól sziszegve (a lándzsát még mindig nem húzta ki a combjából) nekizuhant a dűne oldalának. Még ekkor sem eresztette el a félelf karját, s maga után rántotta Sadirát.

A lány a hátára fordult és szembenézett a közeledő félszerzetekkel. A csel egy pillanatra összezavarta az apró harcosokat, de a legelöl haladók máris irányt váltottak, és elindultak arra, amerről a két nő ziháló lélegzését hallották. A varázslónő rájuk mutatott a botjával; a köpenye lecsúszott az obszidiángömbről. A félszerzetek a bíborszínű fény felé hajították lándzsáikat és kilőtték nyílvesszeiket.

Ugyanabban a pillanatban, amikor a harcosok fegyverei a levegőbe röppentek, Sadira hangos szóval elkiáltotta a varázslat utolsó szavát.

- Örvényfolyó!

A varázslónő botjának végéből hangos bömböléssel egy energiaáramlat csapott elő. A láthatatlan folyó magával sodorta a lándzsákat és a mérgezett hegyű nyílvesszőket, majd beborította a közeledő félszerzeteket. A kis fickók kiáltásra nyitották a szájukat, de a hangjukat elnyomta a mágikus energia tomboló üvöltése. Az egyik pillanatban még ott álltak a hullám előtt - a következőben már magatehetetlen uszadékfaként sodródtak bele a sötétségbe.

Kis idővel később, amikor eltűnt a folyó és elhallgatott a bömbölés, Sadira a mul nőre nézett. Osa az oldalán feküdt, és félelemmel vegyes tisztelettel bámult a félelfre.

- Menjünk - sóhajtott Sadira a tábor felé mutatva, ahol még mindig nem hallgatott el a muzsika.

Osa a fejét rázta, és üres tekintettel a varázslónő botjára meredt.

- Téged nem foglak bántani - mondta Sadira lassan, hogy a süket mul nő leolvashassa az ajkáról a szavakat. - Segíteni akarok a karavánnak.

Osának sikerült összeszednie magát, a szeme is élénkebbé változott.

- Nem kell. Visszaküldtem az őröket, mielőtt... mielőtt Milo meghalt. - A mul arca csupán egy pillanatig volt szomorú. Összeszorította a fogát, lenyelte a fájdalmát, leküzdötte az érzelmeit. - Jobb lesz, ha itt várunk.

Sadira zavartan ráncolta a homlokát, de végül bólintott.

Osa elmosolyodott, és a varázslónő övén függő acélpengés tőrre bökött.

- Elkérhetem?

A félelf kihúzta a tőrt a tokjából, és átadta a mul nőnek. Osa leült, és nekilátott, hogy kivágja a combjából a horgas pengéjű lándzsát. Sadira elfordult, és végignézett a dűnéken. Tartott tőle, néhány félszerzet még mindig csak arra vár, hogy lecsapjon rájuk.

Kevés idő múltán a ryl-dudák zenéje hangosabbá, hívogatóbbá változott. A sötétben már nem rikoltoztak félszerzetek. A varázslónő azon kapta magát, hogy csoszogva, botorkálva a tábor irányába tart. Megpróbált megállni, de képtelen volt ellenállni a muzsika hívó szavának. A teste hullámzott és himbálózott, a zene színekkel és delejes ritmussal töltötte meg a fejét.

Osa a félelf mellé lépett, és menet közben visszadugta az acélpengés tőrt a Sadira övén függő tokba.

- Most már mehetünk - mondta a tőle megszokott erős hangon.

Sadira látta, hogy Osa kiemelte a combjából a lándzsát, és egy szövetdarabbal bekötözte a sebet. A mul még mindig bicegett, de már sokkal könnyedebben járt, mint korábban.

Osa megfogta a varázslónő kezét, és megakadályozta, hogy egyenesen a zene forrásához táncoljon. A dűnék között sötétlő árnyak felé kormányozta Sadirát.

Ahogy közelebb értek a táborhoz, Sadira látta, hogy a félszerzetek is a zenészek felé táncolnak. Az alacsony harcosok eszelős forgással és rángatózással közeledtek a falhoz, a tábor irányába hajították lándzsáikat, időnként kilőttek egy-egy nyílvesszőt. Az ősi fal túlsó oldalán lesben álló hajtók és harcosok ritmusra mozgó testtel lődözték nyilaikat a hordára, amelyet a ryl-dudák szava csalogatott elő a sivatagból.

- Körbemegyünk - mondta Osa arra a helyre mutatva, ahol az inixek és Sadira kankja várakoztak. Ahogy a varázslónő korábban Milónak mondta, a félszerzetek valóban arról az oldalról közelítették meg a tábort, amerről a szél fújt. A tábor túlsó felén egyetlenegy apró termetű harcost sem lehetett látni.

Osa széles kört leírva vágott keresztül a homokos területen, majd átment a toronytól északra lévő macskaköves úton. Bármerre mozdult, bármerre lépett, Sadirát végig maga után húzta. A varázslónő elismeréssel nyugtázta, milyen bölcs dolog volt kicsalni a félszerzeteket a nyílt, viszonylag világos terepre, de azt is látta, hogy a tábor védői még így sem lehetnek biztosak a győzelemben. A visszacsapó íjakkal felfegyverzett, a kőfal mögött megbújó hajtok ugyan előnyben voltak a támadókkal szemben, de a félszerzetek vaktában elhajított lándzsái így is sokszor célba találtak. A védők közül már vagy tucatnyian hevertek sebesülten vagy holtan a homokon, és tisztán látszott, ha még többen harcképtelenné válnak, a megmaradók képtelenek lesznek távol tartani a kis fickókat a faltól.

Osa a toronytól tíz-tizenkét lépés távolságban várakozó inixek mellé lépett.

- Itt biztonságban vagy. Senki sem fog félszerzetnek nézni - mondta. - Visszamegyek Milóért.

Sadira lába előrecsusszant. A zene a felfordulás ellenére örömöt okozott neki. Gyanította, hogy a ryl-dudák szoros kapcsolatban lehetnek az Ösvénnyel. Tudta, köznapi mágiával is hatást lehet gyakorolni az áldozat gondolataira, de csak az Ösvény módszereivel lehet elérni azt, hogy egyszerre ilyen sok élőlényből kiszabaduljanak a nyers érzelmek. Sajnos a ryl-dudások nem szabályozhatták, hogy kire milyen mértékben hat a zenéjük, így nem tehettek nagyobb kárt a félszerzetekben, mint a tábor védőiben.

Úgy érezte, közbe kell lépnie, nem hagyhatja, hogy a kis fickók elfoglalják a tábort. Ahogy előretáncolt, felemelte a botját, és kimondta a mágikus erőt megidéző szót. A bot végén feketéllő obszidiángömb újra kiragadott a teste legmélyéről egy jókora adag energiát, a belsejében ismét felvillant a bíborszínű fény. Sadira arra készült, hogy amint beér a táborba, Nok saját varázslatainak egyikével zavarja el a vén sámán által ideküldött félszerzet harcosokat.

Alig tett meg két lépést, amikor hirtelen halotti némaság ereszkedett a világra. Sadira teste mozdulatlanná vált. Összeakadtak a lábai, megbotlott és a földre zuhant.

Megpróbált felállni, de mielőtt megtehette volna, megütötte a fülét a hang, amitől megfagyott a vér az ereiben.

- Tegyétek le a fegyvereiteket - parancsolta egy félszerzet. Már jó két év is eltelt azóta, hogy Sadira utoljára hallotta ezt a hangot, mégis azonnal felismerte. Nok volt az, aki rákiáltott a tábor védőire. - Harccal nem menthetitek meg magatokat.

Sadira rádöbbent, csupán egyetlen módon mentheti meg a hajtókat, a karavánhoz tartozókat. Felugrott a földről, a kankjához rohant, és eloldozta az állat béklyóját. Felkapaszkodott a hátára, elfordította, majd a botját a feje fölé emelve felordított:

- Égi tűz!

A bot végéből három karmazsinvörös lángnyelv csapott elő. Az ég alatt rubinszínű fény áradt szét, a két sárga holdat eltakarta a hirtelen felkavarodó skarlátpiros köd.

Sadira biztosra vette, hogy Nok tudni fogja, mily forrásból ered a mágikus jelenés. A botjával a kankja csápjai közé vágott, és eszelős vágtára ösztönözve az állatot, beszáguldott az éjszakába.

 

Negyedik fejezet:

AZ ŐSI HÍD

Ha a torkát nem szárította volna ki a szomjúság, Sadira minden bizonnyal felkiált örömében. Nem messze a vörös homoktenger váratlanul véget ért, belebukott egy sötét szakadékba, amely jobbra is és balra is olyan messzire nyúlt, hogy látni sem lehetett a végeit. A szakadék túlsó oldalán egy út vezetett fel a bokrokkal teleszórt, kavicsos domb oldalára, hogy aztán belemerüljön a reggeli látóhatár olívzöld mélységébe.

A szakadék fölött egy majd százlépésnyi hosszú hídon lehetett átjutni a vörös homokdűnéktől a kavicsos dombhoz. A hidat hatalmas, különböző színű kőtömbökből építették, és olyan kecsesen ívelt át a mélység fölött, mintha emberkéz alkotta szivárvány lenne. A járófelületét sárgás macskakövekkel borították, kivéve középen egy széles sávot, amelyet az építmény fekete tartókövei alkottak. Sadira talán egy esőfelhőnek sem örült volna meg annyira, mint most ennek a hídnak.

- Vigyél át a túlsó oldalra... Csak ennyit kérek, nem többet - mondta a varázslónő a kankjának. A hangja olyan rekedt és krákogós volt, hogy ő maga is alig értette a saját szavait.

A botjával megütögette a kank csápjainak tövét. Szerette volna rábírni hátasát, hogy gyorsabb iramban haladjon tovább, ám az óriásrovar nem engedelmeskedett. Előző éjszaka, amikor elmenekültek a torony melletti táborból, a hatlábú lény gyors vágtában indult útnak; olyan sebesen futott, hogy Sadira haját újra és újra meglebbentette a szél. Nok (ahogy Sadira sejtette) azonnal utánaeredt, ügyet sem vetett a karavánra, hagyta, hogy a hajtók illőn megsirassák halott kapitányukat. A varázslónő eleinte biztos volt abban, hogy sikerül egérutat nyernie, mert a félszerzetek közel sem bírtak olyan gyorsan haladni, mint egy vágtató kank. Ahogy azonban telt az idő, és lassan-lassan beköszöntött a hajnal, Nok és harcosai még mindig kitartóan haladtak, az óriásrovarnak viszont elfogyott az ereje. Kora reggel már csak poroszkálni bírt, a fáradhatatlan félszerzetek pedig jócskán ledolgozták kezdeti hátrányukat.

Sadira hátrafordult, és végignézett a tájon. A mozdulattól éles fájdalom nyilallt a csípőjébe - a hajszában ő is legalább annyira kimerült, mint a kank. A térdétől a kulcscsontjáig minden egyes csontja és izma sajgott, a gyomra már órák óta égett, és időnként úgy begörcsölt, hogy alig bírta megtartani magát a nyeregben. A hosszú ideje tartó halálos félelemnek is megmutatkoztak a jelei: fájt a feje, és lüktetett a halántéka.

Ahogy hátranézett, megpillantotta a közeledő félszerzeteket, akik szintén felfedezték a szakadékot és a hidat, és felgyorsítottak, hogy megakadályozzák prédájuk átkelését a túlsó partra. Elég közel voltak ahhoz, hogy Sadira láthassa: olyan észvesztő iramban haladnak, amit egy tisztavérű ember legfeljebb egy percig bírt volna. A harcosok arca komor volt, szájukat nyitva tartották, beesett orcájuk úgy fúvódott fel és süppedt vissza, akár a kovácsfújtatók légzsákja. Bozontos, gubancos hajuk a koponyájukhoz tapadt, testükről patakokban csorgott a veríték.

Messze a harcosok mögött egy pici, sötét pont közeledett, a többi félszerzethez képest nyugodtan lépkedett. Még túl távol volt ahhoz, hogy tisztán látni lehessen, de Sadira tudta, nem lehet más, csakis Nok.

Félelem áradt szét a varázslónő fáradt testében. Ott jött, ott közeledett a lény, aki megalkotta a Szívfa lándzsát és az obszidiángömbben végződő varázsbotot, aki most ártani akar neki - akivel nem tanácsos ujjat húzni.

Sadira tudta, hibát követett el, amikor nem adta vissza Noknak a botot, de nem bánta meg a dolgot. Már rég eltökélte magát, hogy mindent megtesz, amivel hozzásegítheti Tyr városát a nehezen kivívott szabadság megőrzéséhez, ezért aztán Kalak halála után úgy határozott, megtartja a mágikus szerszámot. A bottal megvédelmezhette otthonát, azzal pedig, hogy az esküje megszegése miatt veszélybe kerül az élete, nem sokat törődött. Tyr mindennél fontosabb volt a számára, így annak ellenére, hogy Nok vészesen közel került hozzá, még mindig úgy gondolta, inkább meghal, de nem adja vissza a botot.

Az egyik félszerzet harcos Sadira felé hajította a lándzsáját. A dobás erőtlen volt, a távolság pedig túl nagy - a fegyver nem jutott el a célig, a földre hullott, de a hegyét csak néhány lépésnyi távolság választotta el a kank potrohától. A varázslónő látta, a következő lándzsa már hozzá fog csattanni a rovar kemény kitinpáncéllal védett testéhez. Könnyű volt elképzelni, hogy a harmadik mit talál majd el...

- Vajon mitől ilyen kitartóak? - mormolta Sadira.

Feleslegesen tette fel a kérdést, hiszen tudta a választ. A félszerzeteket Nok mágiája hajtotta előre. Ha nem álltak volna valamilyen delej hatása alatt, már rég lemaradtak volna. Az a félszerzet még nem született meg, amelyik a saját erejéből lépést tud tartani egy kankkal. Ilyesmire legfeljebb a tisztavérű elfek képesek.

A híd még túl messze volt, bár Sadira már a jókora kőtömbökön zöldellő mohafoltokat is látta. Tudta, mire a kank fellép rá, addigra ő már a homokon fog heverni, és legalább tíz lándzsaütötte sebből fog vérezni.

- Ideje, hogy varázsoljunk egy kicsit...

A botját a combja alá dugta, majd belenyúlt a kank nyergére erősített zsákba. Rövid kotorászás után egy darabka sárga ként vett elő. A másik kezét lefordított tenyérrel oldalra nyújtotta, és energiát gyűjtött a varázslathoz.

A második lándzsa a kank potrohát találta el. Sadira megállította a rovart, a félszerzetek felé fordította. A harcosok, mintha transzban lennének, egyszerre eresztették ki tüdőrepesztő, hátborzongató csatakiáltásukat. Ketten lefékeztek és lendületet vettek, hogy ráhajítsák lándzsájukat a prédára. Sadira ugyanebben a pillanatban az üldöző felé dobta a kéndarabot, és elmormolta a megfelelő mágikus igéket.

A lándzsák a kank torának közepe táján csapódtak be. Az egyik Sadira combjától alig néhány arasznyira pattant le a kitinpáncélról, a másik azonban belefúródott a rovar középső lábának legfelső puha ízületébe.

A kank teste vadul megremegett.

Ugyanebben a pillanatban recsegő tűzfal jelent meg Sadira és a félszerzetek között. A lángok eltorlaszolták az ösvényt és mindkét oldalán legalább tizenöt-húsz lépés szélességben, embermagasan lobogtak. Átláthatatlan vörös-sárga függönyük eltakarta a harcosokat.

A varázslónő szívverése egy kicsit lelassult. Felmarkolta a botját és a kank jobb oldali csápjára ütött, jelezve, újabb fordulatot kíván tőle. Az állat engedelmeskedett. Sadira orrába belekúszott a kank húsának csípős szaga. Összeszorult a gyomra, hányingere támadt; sosem tudott hozzászokni a bűzfelhőhöz, amit a megsebzett rovarok eresztettek ki magukból. Hirtelen megértette, mi az oka annak, hogy a ragadozók közül csak néhány vadászik az óriásira nőtt hatlábúakra.

A tűzfalból vérfagyasztó üvöltések hallatszottak. A varázslónő visszafordult. Öt vagy hat félszerzet ugrott ki utána a lángok közül. Az arcukat eltorzította a kín, a testükről levált az égett bőr, a hajuk hamutömeggé változott. Néhány tántorgó lépést még megtettek, egyikük-másikuk elhajította a lándzsáját, de aztán mind összeroskadtak, füstölgő kupaccá válva a homokon.

Sadira előredőlve a kank hátához simult, és kiadta a parancsot a vágtára. Az elhajított lándzsák közül három lepattant a kank kitinpáncéljáról, a többi közelébe sem jutott a prédának.

A kank a testéhez csapódó lándzsák csattanásaitól megriadva, sebesült lábát magasra emelve és oldalra nyújtva szökellt előre. Sadira felegyenesedett és hátralesett. Megkönnyebbülten látta, a félszerzetek nem mernek keresztülugrálni a lángfalon, de tudta, hogy csak idő kérdése, mikor kerülik meg az akadályt.

A kank hirtelen lelassított. Sadira megrémült, hogy a hátasa esetleg megáll és összerogy alatta. Előrekapta a fejét. A rovarnak nem volt semmi különösebb baja, csak éppen letért az ösvényről a puha, mély homokkal borított területre, ahol csak lassan tudott előrehaladni. A varázslónő megpaskolta az állat csápjait, hogy visszairányítsa az ösvényre, majd felemelt fejjel előrenézett.

A híd már olyan közel volt, hogy tisztán látni lehetett az egyes kőtömböket.

A kank nem engedelmeskedett, nem kanyarodott vissza a karavánok által keményre taposott ösvényre. Továbbhaladt a mély homokban, aztán hirtelen megbotlott és oldalra dőlt. Sadira kiesett a nyeregből. Arccal előre zuhant a földre. A levegő fájdalmas sziszegéssel préselődött ki a tüdejéből. Az oldalára fordult és a botját elejtve, a vizestömlője pántjaiba belegabalyodva gurult. Végül, amikor sikerült megállnia, teste belesüppedt a forró, rozsdaszínű homokba.

A tőle tízlépésnyire tántorgó kank a hasára puffant. Csápjait hátracsapva a fejéhez szorította, fekete gömbszemei üres tekintettel meredtek fel az égre. Teste görcsösen rángott, lábai elernyedtek, kiszállt belőlük az erő - leginkább vékony, fekete kötelekre emlékeztettek.

Sadira a fájdalomtól eltorzult arccal feltápászkodott. Felemelte a botját, a kankhoz lépett, leakasztotta a nyeregről a zsákját.

- Sajnálom, de nem vihetlek magammal - mondta, és szeretőn megpaskolta az óriásrovar kitinpáncélját.

A félszerzetek irányából fröcskölő-sistergő hang hallatszott. Sadira megfordult, és látta, hogy Nok valamilyen mágia segítségével gőzzé változtatta a lángfal közepét. A fehér, füstszerű sűrűségből előbukkantak a hajításra emelt lándzsával hadonászó harcosok.

Sadira a vállára vette a zsákját és a vizestömlőjét, és futni kezdett a híd felé. Még nem tért egészen magához - az eséstől megszédült egy kicsit alig kapott levegőt, minden tagja sajgott, de a félszerzetek látványa felébresztette benne az új erőt adó félelmet.

Ahogy felfutott a boltívszerű hídra, és a szelíd emelkedőn elindult a közepe felé, a félszerzetek őrjöngő rikoltozással biztatni kezdték egymást. Lándzsák röppentek a levegőbe; a horgas végű fegyverek a varázslónő sarka mögött alig néhány arasznyira fúródtak a földbe.

Sadira a lába elé, a kövekre meresztette a szemét, és erejét megfeszítve igyekezett minél távolabb kerülni a megviselt, de tomboló félszerzetektől. Mire eljutott a híd közepére, már elég messze került üldözőitől, a kis fickók hiába hajigálták rá lándzsáikat, nem tehettek kárt benne.

A varázslónő megállt, és előrehajította a botját. Letépte a válláról a vizestömlőt, kinyitotta, aztán a zsákjába nyúlt, és az egyik oldalzsebből elővett egy maréknyi agyagot.

A félszerzetek közben a híd elejére értek, és Sadira után iramodtak. A varázslónő ügyet sem vetett rájuk. A híd egyik oldalához ugrott, azután átszaladt a másikra, miközben a tömlőből a kezében tartott agyagdarabra csorgatta a vizet. A sár a híd fekete tartóköveire csorgott.

Sadira energiát gyűjtött a varázsláshoz, és közben lassan hátrálva elindult a túlsó part felé. A legelöl rohanó félszerzet - a lándzsáját már korábban elhajította - feljutott a híd közepére, és előhúzta csontpengés tőrét. Sadira a kis fickó lába elé, a sárfoltokra mutatott, és kiejtette a varázsszót.

A fekete tartókövek egyetlen pillanat alatt iszappá változtak. A félszerzet a varázslónő után futott. Sadira káromkodva kirántotta a tőrét, de nem állt meg, folytatta a hátrálást. Tudta, a varázslata nemsokára iszappá változtatja a híd valamennyi tartókövét, és már a túlsó parton akart lenni, amikor ez megtörténik.

A félszerzet karnyújtásnyi távolságba ért, megállt, és támadó farkas módjára oldalra mozdult, hogy megtalálja a préda leggyengébb pontját. Időközben a társai is feljutottak a híd közepére, és nekiláttak, hogy keresztülgázoljanak az egyre mélyülő iszapvermen. A harcosok nem dobták el a lándzsáikat; már biztosra vették, hogy a varázslónő úgysem tud megszökni előlük.

Sadira fogást váltott a tőrén és előreszúrt. A félszerzet felrántotta csontpengéjét, és mély sebet hasított a félelf karjába. A varázslónő fojtott hangon felkiáltott, és kihasználva, hogy őt hosszabb végtagokkal áldotta meg a természet, mint a félszerzetet, ismét előredöfött. Az acéltőr mélyen behatolt a kis fickó nyakába, keresztüldöfte az inakat, a gégét.

A félszerzet szájából sűrű vér buggyant elő, ám kiguvadt szemén nem látszott, hogy felfogta volna; halálos sebet kapott. Újra támadott. A csontpenge ezúttal Sadira bicepszébe szúrt. A nő felsikoltott, szétnyitotta a tőre nyelét szorító ujjait, és ösztönös mozdulattal hátrébb ugrott. A félszerzet harmadszor is megsuhintotta a fegyverét, majd megbotlott, elvesztette az egyensúlyát, és a félelf lábai elé omlott.

Sadira megfordult és futásnak eredt. A karjába hasított sebből ömlött a vér. Ahogy elhaladt a botja mellett, lehajolt, és ép kezével felemelte. A mögötte vijjogó félszerzetek még mindig nem hajították el a lándzsáikat - a jelek szerint még mindig bíztak benne, hogy sikerül elfogniuk a sebesült varázslónőt.

A híd megremegett Sadira talpa alatt. A félszerzetek ijedten rikoltozni kezdtek. A lány nem nézett vissza rájuk, de a hörrenéseikből tudta, erőt gyűjtenek a lándzsák elhajításához.

Sadira alig hét-nyolc lépésnyire volt a híd túlsó végétől, amikor lendületet vett és előrevetődött. Iszonyatos robaj támadt a háta mögött. Úgy érezte, mintha a levegő gyomorszájon vágná, aztán...

Rázuhant a kemény kövekre és ösztönösen előregurult. Sérült karját erős szorítású fájdalomcsápok fonták körül.

Ahogy oldalra kapta a fejét, látta, hogy a félszerzetek lándzsái körülötte csapódnak be.

Amikor körülnézett, a híd szélén találta magát. Hátralesett, de a csodálatos ívű, ősi építmény helyén olyan sűrű porfelhő kavargott, hogy nem látott át a szakadék túlsó oldalára.

A varázslónő megmarkolta a botját és a zsákja pántját, majd kúszni kezdett a biztonságot jelentő part felé. Már csak néhány lépésnyi távolságot kellett megtennie, de félő volt, hogy a híd széle, és vele együtt a szakadék falának jókora része is leszakad.

Amikor biztonságba ért, a hátára fordult, és egy darabig csak ahhoz volt ereje, hogy levegőt vegyen. Zihált, fulladozott, a fájdalom és a fáradtság kiszívta az erejét.

Valamivel később összeszedte magát és felült. Szédült és gyenge volt, a fejében lassan cammogtak a gondolatok. Megvizsgálta a sérüléseit. A sebek mélyek voltak, még mindig ömlött belőlük a vér. Tudta, minél több vért veszít, annál jobban fog szédülni, és annál gyengébbé válik, ezért maga elé húzta a köpenye végét, és megpróbált letépni az aljából két csíkot kötésnek.

Hiába erőlködött, fél kézzel nem sikerült a dolog. A tőre után nyúlt, ám az övén üres volt a tok.

Hát persze! A tőr, az értékes acélpenge azóta már valahol a szakadék mélyén van, a leomlott híd kövei alatt, az egyik halott félszerzet nyakában.

A sivatagban tőr nélkül legfeljebb pár napig maradhat életben...

Bosszúsan felmordult. Ostoba gondolat! Mintha az lenne a legnagyobb problémája, hogy elvesztette a tőrét! Ha nem kötözi be a sebeit, ha nem talál semmit, amivel elszoríthatja a karját, a halál nem napok, hanem percek múlva fog eljönni érte.

Persze az sem segít majd sokat, ha beköti a karját és valahogy elállítja a vérzést. Ilyen állapotban, ilyen gyengén legfeljebb néhány mérföldet tud majd megtenni. Ráadásul gyaloglás közben az ember hamar megszomjazik, ő pedig a híd lerombolásához szétlocsolta a tömlőjében lévő összes vizet.

Kétségbeejtő helyzetbe került, de lehetne rosszabb is. A botja legalább még megvolt, és valójában csak ez számított. Ha elállítja a vérzést, fél napig biztos életben marad. Fél nap, az annyi mint... öt mérföld. Talán szerencséje lesz, és talál egy oázist. Furcsa volna, de elképzelhető...

Sadira elhatározta, nem adja fel. Ha kell, tíz körömmel kapaszkodik az életbe! Levetette az övét, és sebesült karjára hurkolta. Addig szorította, míg a vérzés abbamaradt.

Megkötötte az övét, megfogta a botját, felállt, és végignézett a meredek domboldalon, aminek a tövében állt. Az út két oldalán göcsörtös törzsű, furcsa formájú kaktuszok nőttek, némelyik olyan magas volt, mint egy fa, némelyik azonban inkább aprócska, tövises bokrokra emlékeztetett.

Hirtelen az eszébe jutott valami.

Nok!

A félszerzetek táborában a saját szemével látta, ahogy Nok lelép egy magas piramis csúcsáról, és száraz falevélként lebegve leereszkedik a földre. Ha erre képes volt, akkor... Akkor a szakadék sem jelenthet akadályt a számára!

Sadira a tátongó űr felé fordult. A porfelhő szétfoszlott, már átláthatott a túlsó oldalra. Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy senki sem szálldos a mélység fölött. Odaát, a vörös homokdűnék tövében vagy húsz félszerzet toporgott. Nok a hátuk mögött, az egyik domb tetején állt. A szél belekapott színes tollköpenyébe, a fülébe akasztott jókora ezüstkarikákat karmazsinvörösre festette a kegyetlen napfény. Az egyik kezében egy kéthegyű lándzsát tartott - Sadira felismerte a fegyvert: a Szívfa lándzsa volt az -, a másikban pedig egy kis obszidiángömböt szorongatott. A gömb belsejéből kísérteties, zöldes fény szivárgott elő.

- Miért menekülsz, Sadira? - kérdezte a félszerzetek sámán-törzsfőnöke.

Bár jókora távolság választotta el őket egymástól, Sadira mégis olyan tisztán hallotta a szavait, mintha közvetlenül egymás mellett álltak volna. Nok hangjában nyoma sem volt szelídségnek vagy könyörületnek.

- Tudod, hogy nem szökhetsz meg!

Nok felemelte a Szívfa lándzsát, és Sadira irányába hajította. A fegyver úgy röppent át a szakadék fölött, mintha madár lenne. A varázslónő felsikoltott, hátrálni kezdett, ám a lándzsa nem jutott el hozzá, lejjebb ereszkedett, és mélyen a szakadék sziklafalába fúródott.

- Hagyj békén! - kiáltott fel Sadira. - Már így is túl sok félszerzettel végeztem. Ha rákényszerítesz, a többinek sem kegyelmezek!

Nok felnevetett. A hang rideg sistergés volt.

- Az ő életük az erdő - mondta. - Ahogy a tiéd is az. Vagy talán megfeledkeztél az esküdről?

Sadira nem felejtette el, mit ígért. Nem is oly régen, amikor a barátaival együtt behatolt a félszerzetek erdejébe, az apró termetű harcosok fogságba ejtették őket. Védekezésre nem is gondolhattak, hiszen nem is látták támadóikat. Amikor kábulatukból magukhoz tértek, Nok Áldozati Kövein hevertek. A törzsfőnök és a félszerzetek éppen arra készültek, hogy valami undorító ceremónia csúcspontjaként felfalják a foglyokat. A varázslónő és a társai csak úgy maradhattak életben, hogy kemény esküvel megfogadták: az erdőnek ajándékozzák életüket. Ez azt jelentette, hogy Nok kezébe tették a sorsukat...

- Megesküdtem, mert ha nem teszem, meg kellett volna halnom - mondta Sadira.

- Az most nem számít - felelte Nok. - Megesküdtél, és ez a lényeg.

A törzsfőnök az obszidiángömböt tartó kezével a Szívfa lándzsa felé intett. A gömb belsejéből egy smaragdzöld csáp nyúlt ki, elindult a levegőben, a szakadék fölé lebegett. Amikor megérintette a sziklafalba fúródott lándzsa végét, a fegyveren pikkelyes kéregréteg nőtt.

Sadira döbbenten látta, hogy a lándzsa tölgyfává változik és növekedni kezd. Csak néhány pillanat kellett hozzá, hogy a mágikus fa vége elérjen a szakadék közepéig.

- Kérlek, Nok, engedd meg, hogy egy darabig még az enyém legyen a botod! - szólalt meg a varázslónő. - A Sárkány Tyrt fenyegeti... A bestia szülőhelyére indultam, azt hiszem, ott megtudhatom, hogyan ölhetnénk meg őt... Szükségem lesz a botra!

- Nem! Ha megölöd a Sárkányt, ki fogja megvédeni tőletek az Athast? - kérdezte a félszerzet. - Visszaadod a botot, ahogy ígérted! Visszaadod, méghozzá... most!

- Nem tehetem - suttogta Sadira csendesen. A tölgyfára meredt, amely egyre vastagodva, hosszabbodva, szabályos ágakat és leveleket növesztve mind közelebb került a szakadék túlsó partjához.

- Márpedig nincs más választásod - felelte Nok.

A tölgyfa már majdnem átért oda, ahol a dűnék tövében, a szakadék peremén Nok harcosai várakoztak. Sadira a törzsfőnökre meresztette a szemét. Nok ilyen távolságból hitvány rongybabának tűnt.

- Ha visszaadom a botot, megvédelmezed Tyr lakóit a Sárkánytól? - kérdezte Sadira.

- Nem - felelte a félszerzet. - Az adót meg kell fizetni, különben a Sárkány az erdőben keres prédát magának.

- És mi lesz Tyr népével? Ők legalább olyan fontosak, mint a fáid!

Sadira sebesült karja hajlatába fogta a botját, a másik kezét pedig tenyérrel lefelé a talaj fölé tartotta, és nekilátott, hogy a domboldalba kapaszkodó kaktuszokból magába szívja az energiát. Amikor úgy érezte, hogy a teste megtelik erővel, nem zárta össze az ujjait, nem szorította ökölbe a kezét - ahhoz, hogy szembeszálljon Nok mágiájával, hatalmas mennyiségű életerőre volt szüksége.

Szétterpesztette és megfeszítette az ujjait, egyre erősebben húzta magába az energiaszálakat, megfosztva a közelében lévő növényeket az élethez szükséges erőtől.

- Semmit sem érsz el, ha megölöd ezeket a harcosokat - mondta Nok, és az előtte sorakozó félszerzetekre mutatott. - Csak kifárasztod magad...

Sadirát feldühítette Nok közömbössége.

- Te még a saját alattvalóiddal sem törődsz? - sziszegte.

Közelharcban akkor sem vehette volna fel a versenyt a félszerzet sámánnal, ha friss, és minden tagja ép. Ezt Nok is tudhatta, mégis úgy döntött, inkább kifárasztja ellenfelét - még akkor is, ha ennek érdekében fel kell áldoznia a harcosait. Lehet, hogy mégis fél tőle? Esetleg az obszidiánvégű bottól tart?

Bármilyen valószínűtlennek is tűnt a dolog, a varázslónőnek nem maradt más reménye, amibe belekapaszkodhatott volna.

- Hát semmit sem jelentenek neked ezek a félszerzetek? - kérdezte. - Nem akarod megmentem az életüket?

- Nem - felelte Nok kurtán.

Sadira még mindig nem zárta össze az ujjait. A kaktuszok egymás után megbarnultak, elfonnyadtak, törzsük kiszáradt, rongydarabként a földre omlottak. A varázslónő még ekkor sem kegyelmezett nekik: a gyökereik közül is kiszippantotta az életerőt, a földből ki sem sarjadt magvaktól és a sziklákra tapadó zuzmóktól is elrabolta az energiát. De még ez sem volt elég neki: addig folytatta a halált osztó aratást, míg körülötte megfeketedett és meddővé vált a talaj.

Nok szenvtelen arccal figyelte.

Sadira pusztítását a környéken lévő növények közül csupán a Szívfa lándzsából kisarjadt, a szakadék fölött vízszintesen átnyúló tölgyfa élte túl, bár a levelek erről is úgy hullottak, mintha szél szaggatná a lombját.

A fa végül átért a szakadék túlsó partjára. Nok harcosai egymás után felugráltak a törzsére, és elindultak Sadira felé. A varázslónő a zsákjába nyúlt, elővett egy kis üvegpálcát, a szakadék szélére lépett, és letérdelt a hatalmas tölgyfa mellé.

- Hibát követtem el, amikor rád bíztam a botot - mondta Nok. - Az erdő akkor is nagyobb biztonságban lenne, ha Kalaknak sikerül sárkánnyá változnia.

- Hívd vissza őket! - kiáltotta Sadira. Még egy esélyt akart adni a törzsfőnöknek arra, hogy megmentse a félszerzetek életét.

Nok nem rendelte vissza a harcosait. Sadira a tölgyfára tette az üvegpálcát, hátralépett, és sorolni kezdte az igéket.

A fülhasogató robaj megrengette a szakadék falait. A fatörzs fölött vízszintesen előrevágódó fehér energiavillám zsíros füstpamacsokká változtatta a félszerzeteket. A tölgy középtájon megrepedt, a kérge lángra kapott, a levelei parázsröppentyűkké válva hullottak le a mélységbe.

A függőleges falak felerősítették a fájdalmas kiáltásra hasonlító reccsenést, amivel a tölgy törzse kettéhasadt. Az egyik darab a lombkoronát magával rántva zuhant le, a másik kisvártatva követte, de előtte még kicsavarta a sziklafalba kapaszkodó gyökereket.

Sadira leroskadt a földre, amit néhány pillanattal korábban sikerült megfeketítenie. A talajnak kesernyés koromszaga volt, amibe valami furcsa bűz keveredett - nem a bomlás, a pusztulás szaga volt ez, hanem az ürességé, az élet teljes hiányáé. Sadira körül jó száz lépés átmérőjű körben minden meddővé változott, egyetlen növény vagy sarjadék sem élte túl az energiaaratást. A tönkretett föld hamuként omlott szét, és amikor a fehér villám döreje megrengette, ragacsos, sötét porszemekké válva szóródott rá a fekvő félelfre.

Sadira szájában keserű íz áradt szét, a gyomrában óriási görcsgombóc formázódott, ami lassan elindult felfelé, hogy a torkát eltorlaszolva megfojtsa. Tudta, ha egykori mestere, Ktandeo látta volna, mit tett, minden bizonnyal halállal bünteti a pusztításért. A vén mentor szemében a növények megsemmisítése volt a legszörnyűbb bűn, amit varázshasználó elkövethetett. Ktandeo azt mondta volna, még az sem számít, hogy Sadira Tyrért, ezer ember megmentése miatt hajtotta végre a szörnyűséget - azért az ezerért, akit a Sárkány el akart pusztítani. Ktandeo azt mondta volna, hogy abban a pillanatban, amikor az életerő utolsó cseppjét is kiszívta a kaktuszokból és a többi növényből, azokhoz a Pusztítókhoz vált hasonlatossá, akik tönkretették Athast; azt mondta volna, Sadira csinálhat ezután bármit, szánhatja, bánhatja bűnét, a két hold alatt semmi sem létezik, amivel ezt a szégyenbélyeget lemoshatja magáról.

A varázslónő azonban akkor sem mindig hallgatott Ktandeóra, amikor az öreg még élt, és pusztán azért, mert meghalt, nem érezte szükségét, hogy így utólag megfogadja a tanácsait. Minden varázshasználó valamilyen élőlényből vonta ki a mágiához szükséges energiát, a legtöbben a növényekből nyertek erőt. A Pusztítók és a többi varázsló között Sadira szerint csupán annyi különbség volt, hogy míg az utóbbiak csak korlátozott mennyiségű energiát raboltak el, és vigyáztak rá, hogy a lényeknek elegendő maradjon az élet folytatásához, addig az előbbiek sosem törődtek ezekkel a „lényegtelen” részletekkel. Sadira nem tartotta lényegtelennek a kaktuszokat, amelyeket elpusztított, de úgy gondolta, nem mindig számít bűnös cselekedetnek egy földdarab kiszikkasztása; úgy vélte, a cél bizonyos esetekben szentesíti az eszközt. Szerinte egy-két holdnyi területet nyugodtan meddővé lehetett változtatni, ha a tét egy élet, esetleg éppen az ő élete.

Mit számít néhány kaktusz élete ezer emberéhez képest?

A szakadék túlsó partján, a homokdűne tetején álló Nok váratlanul feljebb emelkedett, és a levegőben lebegve, lassan, már-már kényelmesen elindult Sadira felé. Csupán egyetlen látható fegyver volt nála: a nyakában függő obszidiángömb, amit eddig a kezében tartott.

Sadira megfogta a botját és feltápászkodott a földről. Eltökélt szándéka volt, hogy felhasználja a rendelkezésére álló néhány eszközt, és szembeszáll Nokkal.

A félszerzet nem vesztegette az időt, támadott. A szakadék közepe fölött lebegett, amikor fekete, szúrós pillantású szemével a varázslónőre nézett. A következő pillanatban Sadira édes, érett gyümölcsök és nedves, húsos falevelek friss illatát érezte. Mintha erdei madarak rikácsoltak volna a fülébe; mintha rovarok zümmögtek volna a közelben. A levegő nedvessé, szinte ragacsosan nyirkossá változott, szinte rátapadt a bőrére. Oldalra pillantott. Körülötte toronymagas, vöröses-viaszos levelű fák álltak, egymásba kapaszkodó lombjuk eltakarta a napot. Az élő, üde mennyezet idő előtti szürkületet teremtett.

Sadira gyomrát görcsbe rántotta a félelem. Nok az Ösvénnyel támadott, és ő nem ismerte eléggé ezeket a módszereket, nem is gondolhatott rá, hogy győzhet az elmék közötti párviadalban.

Hatalmas, denevérszerű lény röppent ki az erdő árnyai közül. A szeme vörös, a füle hegyes volt, disznóorra alatt tátongó szájában hegyes agyarak meredeztek. A szörnypofából sárgásan csorgott a sűrű nyál. A szárnyai végén négy-négy hosszú ujj görbedt, mindegyik ujj hegyes, mocskos karomban végződött.

Sadira erőt vett magán, és lenyelte a félelmét. Agis megmutatta neki, hogyan kell megvívni a mentális párbajokat, így nem volt teljesen védtelen. Ahogy a szárnyas bestia föléje ereszkedett, ép karjába beleképzelt egy X-alakú pengét, amelynek minden ága éles volt, akár a borotva. A lény felé lökte a furcsa fegyvert, és közben félreugrott. A denevérszerű szörny kitért; nem sokon múlott, hogy sikerült kikerülnie a gonoszul villogó pengéket.

- Nesze! - kiáltotta Sadira, és előredöfött a képzeletbeli fegyverrel.

A karja majdnem kiszakadt a helyéről, amikor az X-penge egyik ága keresztülvágta a denevér szárnyát. Sadira a földre roskadt, a bestia nem sokkal mellette zuhant le.

Az erdő eltűnt Sadira elméjéből. Újra a szakadék szélén hevert, a megfeketedett talajon. Nok alig karnyújtásnyira tőle hasalt, a bal karja furcsa szögben a hátára tekeredett.

A varázslónő talpra ugrott, és Nok nevének kiáltásával aktiválta a botját. Az obszidiángömbben azonnal felizzott az ismerős, bíborszínű fény, és Sadira ismét megérezte a csiklandást a teste belsejében, ami az életerő távozását jelezte.

A törzsfőnök a hátára fordult. A bal karja használhatatlanul hevert mellette, mintha nem is hozzá tartozott volna, ám a jobb kezében a saját obszidiángömbjét tartotta.

- Eszedbe ne jusson ellenem fordítani a saját mágiámat! - vicsorgott rá Sadirára.

Ahogy e szavakat kiejtette, a gömbje belsejében smaragdzöld fény lobbant. A varázslónő érezte, az életereje a megszokottnál jobban megcsappan. A gyomra bizseregni kezdett. Szédült. A testét a hideg rázta, a térde remegni kezdett. Tudta, pillanatokon belül elveszti az eszméletét.

Sadira a félszerzet felé lépett, és a botját Nok gömbje felé lendítette.

- Hajnaltűz! - suttogta.

Nok felemelte a karját, hogy kivédje a támadást. A két obszidiángömb hangos reccsenéssel ért egymáshoz. Vakító, szivárványszínű fények villantak. Sadira előtt elfehéredett a világ. A levegőt egymást követő mennydörgéshullámok rengették, a színes villámok a szakadék egyik falába csaptak, az általuk kihasított óriási sziklatömeg törmelékzuhatagként hullott alá a mélységbe. A rengéshullám mellbe vágta és a levegőbe emelte a varázslónőt.

Ahogy Sadira lezuhant a kemény talajra, a robajba belehasított Nok metsző rikoltása. A varázslónő a könyökére támaszkodott, és támadásra emelte a botját.

Elborzadt sikoly buggyant ki a torkából. Alig arasznyira a kezétől eltűnt a bot vége. Ott, ahol korábban a fekete gömb volt, már csak egyetlen obszidiánszilánk ékelődött bele a megpörkölődött fadarabba. A varázslónő elszoruló torokkal bámult a csonkra; úgy érezte, mintha egy nagyon közeli jó barátját vesztette volna el.

A bot még az életénél is fontosabb volt a számára. Ezzel a mágikus eszközzel elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy megvédje Tyr városát, hogy szembeszálljon mindazzal, ami a Hajdanvoltak Tornyában vár rá. Most azonban már csak a saját varázserejére és ügyességére számíthatott, és korántsem volt biztos benne, hogy ezek elegendőek lesznek a győzelemhez.

Sadira a botról abba az irányba nézett, ahol Nok feküdt. A félszerzet törzsfőnök helyén fekete korommal beszórt kráter tátongott, amely olyan mély volt, hogy a varázslónő nem látta a fenekét. A gödörből vastag füstfelhő emelkedett az égre, a színe akár az obszidiáné, a formája mint egy hatalmas tölgyfáé. A tintasűrű légoszlopra, mint szalagok egy fa törzsére, zöld, bíborszínű, vörös, kék, sárga színcsíkok tekeredtek. A füstfa ágai szelíden himbálóztak a nem létező szellőben, és közben vég nélkül Sadira nevét susogták...

 

Ötödik fejezet:

ALKU

- Hé, te ott! - hallatszott egy férfihang. - Ébredj!

A szavak a szakadék túlsó oldaláról jutottak el Sadirához, és fájdalmas tisztasággal visszhangzottak végig az elméje síkjain. A hang mély volt, és valahogy olyan furcsán, erőszakosan csengett, hogy a feleszmélő varázslónő rögtön úgy érezte, nem fogja kedvelni a tulajdonosát.

- Élsz még egyáltalán?

Sadira kinyitotta a szemét. A feje fölött a nap korongja izzott. Szörnyű, hegyes fénysugarak döfődtek keresztül az íriszén, a vörösség szinte azonnal apró, fájó, karmazsinszínű fénypötty-zuhataggá változott. Szorosan becsukta a szemét, de a kínt okozó jelenség nem halványult el.

Nem csak a feje fájt. A karja lüktetett, a háta, az egész gerincoszlopa úgy sajgott, mintha szét akarna repedni. Az arca égett, mintha valaki pofon csapta volna, a bőre megfeszült és merevvé változott. Deréktól lefelé ezer tüzes tű döfködte a húsát. Még a torka, a nyelve is fájt, megdagadt a szárazság miatt.

Oldalra fordította a fejét és újra felnézett. Megpróbálta nyitva tartani a szemét, ám hiába erőlködött, a fájdalom miatt a szakadék túlsó oldala nem vált ki a tekintetét elhomályosító ködből. Csak annyit látott, hogy a lerombolt híd maradványai körül alakok állnak. Talán egy karaván érkezett a vörös homokdűnék tövébe...

Végigmérte magát, körülnézett. Még mindig az élet csíráitól megfosztott, mocskos hamuvá változtatott földön hevert, ott, ahová a Nokkal vívott párharc után zuhant. Sérült karja sötétlila lett, és eredeti méretének háromszorosára dagadt. A gyulladt, gennyedő sebekre rászáradt a vér és a fekete mocsok.

Amikor a derekára, a lábára pillantott, elborzadt, rekedtes sóhaj szakadt ki belőle. A kráterből, amelyben Nok eltűnt, faágakra emlékeztető, vastag és kemény indák nyúltak elő. A groteszk módon tekergőző, bütykös nyúlványokat zsírosnak látszó, húsos tölgylevelek borították. A mélyedésből előbukkanva végigkúsztak a sziklás, sötét talajon, és ráfonódtak Sadira lábszárára, combjára, horgas töviseik a bőrébe döfődtek, a húsába mélyedtek.

A lány megrázta a fejét. Abban reménykedett, hogy kiderül: minden, amit lát, csupán egy álom részlete. Talán a valóságban nem is történt meg mindez... Lehet, hogy a félszerzetek nem vették üldözőbe, nem ölte meg Nokot, nem semmisült meg a botja. Talán mindjárt felébred, Milo táborában találja magát, és rájön, hogy a nibenayi borban ázó furcsa fűszerek egyike serkentette fel a képzeletét, csak hallucinált, minden rendben van, és...

- Hé! Te ott! - hallatszott újra az erőszakos hang.

Sadira felemelte a fejét, és átnézett a szakadék túlpartjára. A szeme előtt kavargó köd szétfoszlott, tisztán látta a magas, hórihorgas, ezüsthajú férfit, meg a mögötte várakozó karavánt, a legalább száz karcsú alakot. A keményre taposott út két oldalán kankok tucatjai ácsorogtak, egykedvűen rágcsálták a vörös homokban itt-ott gyökeret eresztett aranyszínű cserjék száraz ágait.

- Elfek! - sziszegte Sadira csüggedten. - Ha álmot látok, akkor... akkor ez egy rémálom!

Ügyet sem vetve a kiáltozó elfre, kitapogatta az egyik inda végét, és nekilátott, hogy kihúzkodja bőréből a töviseket. Azonnal megbánta a dolgot. A többi inda hirtelen megfeszült, szorításukkal még mélyebbre vájták a húsába a töviseiket. Sadira úgy érezte, mintha lángok rágnák a lábát.

Az indák megmozdultak és a varázslónőt magukkal húzva elindultak vissza, a kráter irányába. Sadira sikoltozva, rugdalózva próbált kiszabadulni béklyójukból, de a vergődéssel csak annyit ért el, hogy a tövisek még mélyebbre hatoltak. Ujjait a korommal lepett, hamuszerű talajba vájta, aztán belekapaszkodott egy megfeketedett kődarabba, és megfeszítette a testét. A növénycsápok folytatták a visszahúzódást, a tövisek hosszú sebeket hasítottak a lányba, aki végül eleresztette a sziklát.

A kráterből fekete füst emelkedett az égre, a sziszegő sötétség mintha a nevét suttogta volna:

- Sadira...

- Nok? - krákogta a nő.

Kinyújtotta a kezét, és mielőtt az indák még közelebb húzták volna a kráterhez, sikerült elkapnia a zsákját. Megdagadt, sebesült karja alá szorította a zsákot, a másik kezével belenyúlt, és addig kotorászott, míg egy rugalmas, sárga gömböt nem talált. Oldalra hajította a zsákot, és a föld felé fordította a tenyerét.

Az energiagyűjtés a megszokottnál több időt vett igénybe, mert a közelben már minden növényt elpusztított. Messzire kellett nyúlnia, túl a megfeketedett területen, azokból a távolabb álló kaktuszokból kellett erőt nyernie, amelyekben eddig nem tett kárt. Hosszas tapogatózás után megtalálta, amit keresett, de az életerő csak nehezen jutott keresztül a meddővé változtatott talajon. Sadirának keményen kellett összpontosítania, hogy az energia elérjen hozzá, és ne áradjon szét a fekete földben.

Mire összegyűjtötte a szükséges mennyiségű energiát, az indák a kráter peremére vonszolták. A mélyből felszálló, sistergő-sziszegő, fekete füstoszlopnak olyan szaga volt, mint az erdő fái tövében rothadó aljnövényzetnek. Sadira belehajította a sárga gömböt a kráterbe és kimondta a megfelelő szavakat. Bízott benne, hogy sikerül túlélnie azt, ami ezután következik.

A növénycsápok még közelebb vonszolták a szájszerű nyíláshoz. Sadira hiába próbált ellenállni, hiába vájta a sarkát és az ujjait a földbe, ekkora erőnek nem tudott ellenállni. Aztán hirtelen...

A kráterből iszonyatos dörrenés hallatszott, a mélyből tűzoszlop lövődött az ég alá. A lángnyelvek vége lefelé konyult, boltívvé változtak Sadira feje fölött, végignyalták a földet a zsákja közelében, narancsszínnel ragyogó fényt szórtak a kövekre, a fekete talajra. A forróság perzselte Sadira hátát, az orrát szinte betömte saját megpörkölődött hajának bűze, de tudta, sikerrel járt. Az indák szorítása enyhült, a tövises csápok mintha letettek volna arról, hogy belehúzzák áldozatukat a verembe.

A szakadék túlsó oldala felől üdvrivalgás hallatszott. Az elfek úgy kiáltoztak, mintha Sadira kizárólag az ő szórakoztatásukra hajtotta volna végre a varázslatot. A varázslónő átnézett rájuk, és látta, hogy ujjongva hadonásznak fegyvereikkel.

- Mocskos tolvajok - sziszegte.

Oldalra fordult, a kráterre nézett. A tűzgolyó füstje fekete fellegekben emelkedett az égre, a felfelé hatoló forró légáramlatok magukkal sodortak néhány megszenesedett tölgylevelet. Az indák legtöbbje hamuvá vált, de néhány égett szál és kacs még mindig nem eresztette el Sadira lábát.

A varázslónő fájdalmas sziszegéssel nekilátott, hogy lefejtse magáról a tövises, száraz nyúlványokat. Amikor végre kiszabadult, nagy nehezen talpra állt, és felemelte a földről a zsákját. Megfordult, és tántorogva elhúzódott a kráter közeléből.

- Hé! Asszony! Hová mész? - kiáltott rá az elf a túlsó oldalról. - Ez nem a te kankod?

Sadira úgy tett, mintha nem hallotta volna a szavakat, megállás nélkül továbbment. Legutoljára (még Tyr felszabadítása előtt történt a dolog), amikor szóba elegyedett egy elffel, amikor megbízott benne, amikor elfogadta a sima beszédű, álnok gazfickó, Radurak segítségét - aki azt ígérte, segít neki megszökni a király templomosai elől kis híján pórul járt. Radurak ellopta a varázskönyvét, őt pedig eladta rabszolgának. Sadira azóta nem bízott az elfekben, nem tartotta valószínűnek, hogy ezek becsületesebbek Raduraknál.

- Megállj! - Az elf férfi hangja visszhangot vert a szakadékban. - Csak segíteni akarunk. - A szavaiból hiányzott az őszinteség, Sadira úgy érezte, a fickó igencsak dühös valami miatt.

Amikor a lány nem tett eleget a felszólításnak, az elf kijátszotta az utolsó aduját.

- Segítünk, és nem várunk érte viszonzást!

A varázslónő ügyet sem vetett rá. Az elfek gyakran ígérgettek ilyesmit, de még sosem fordult elő, hogy ingyen segítettek volna valakin. Sadira továbbment az úton, de alig tett meg néhány lépést, amikor megbotlott és térdre roskadt.

- Asszony! - kiáltott az elf, aki már nem is próbálta leplezni bosszúságát. - Tudjuk ám, mi történt! Megtaláltuk a félszerzetek nyomait, aztán itt van ez a sebzett kank. Sérült vagy, olyan vörös a karod, mint egy frissen kikelt madárfióka bőre... Segítségre van szükséged, méghozzá hamar. Egyedül nem boldogulhatsz!

Sadira hunyorogva átnézett az elfre, akinek a jelek szerint meghökkentően éles volt a szeme. Ő maga csak azt látta, hogy a férfi karcsú és magas, hogy ezüstszínű a haja, a fickó azonban még a sebeit is észrevette. A varázslónő már hallott arról, hogy a tisztavérű elfek mindenki másnál jobban látnak, de nem hitte volna, hogy ennyire jó a szemük.

Amikor nem válaszolt, az elf folytatta:

- Ha segítesz átjutni, megmentelek!

Sadira a homlokát ráncolta, és eltöprengett, vajon az elf miből gondolja, hogy át tudja juttatni a szakadék fölött. Körülnézett, és megtalálta a választ. A föld olyan sötét volt körülötte, hogy a túlsó oldalról is láthatta, akinek szeme volt, hogy valaki varázslatot használt. Valaki, aki legyőzte a félszerzeteket, aki képes volt lerombolni a hidat is. Az elfek okkal gondolhatták, hogy egy ilyen képzett varázshasználó számára nem jelenthet nehézséget egyiküket átlebegtetni a mélység fölött.

Sadira rövid tűnődés után úgy döntött, hogy elfogadja az ajánlatot. Biztosra vette, hogy az elf nem fogja betartani a szavát, és megpróbálja kihasználni őt, ám pillanatnyilag ez számított a legkevésbé. Bármit is forgatott a fejében a fickó, egyvalamiben igaza volt: Sadira, ha nem kap segítséget, hamarosan a halál karjai közt találja magát.

A varázslónő felállít és elindult a megfeketedett terület széle felé.

- Mi bajod van? - üvöltött rá a dühös elf. - Talán nem beszéled a közös nyelvet?

Sadira nem próbált válaszolni: tudta, a torka annyira megdagadt, a nyelvét úgy elzsibbasztotta a szomjúság, hogy a hangja nem lenne elég erős, a szavak érthetetlen karattyolásként buknának ki a száján. Felemelte a kezét, és abba az irányba mutatott, ahol a kövek között néhány ép kaktusz állt.

Az elf végre megértette, mire készül a sebzett varázslónő. Ahogy Sadira a kaktuszok felé botorkált, az ezüsthajú és társai a szakadék túlsó partján együtt mozogtak vele. Eltartott egy darabig, míg a lánynak sikerült kijutnia a meddővé változtatott területről, de végül elért arra a helyre, ahol a növényeken nem látszottak pusztításának jelei.

A földre tette a zsákját, belenyúlt, kivett belőle egy kis pergamentekercset. A szája elé tartotta, és végrehajtott egy egyszerű, hétköznapi varázslatot.

- Erősítsetek kötelet egy nyílvesszőre, és lőjétek át a szakadék fölött - suttogta. Kiszáradt torka ettől a kis megerőltetéstől is megfájdult; úgy érezte, mintha késekkel hasogatnák a gégéjét.

Az ezüsthajú elf Sadirára nézett, azután oldalra kapta a fejét, és arra a helyre meredt, ahol közvetlenül a füle mellett megszólalt a varázslónő hangja. Ezután odavetett néhány szót az egyik társának, aki előhozott egy nyílvesszőt meg egy tekercs egészen vékony kötelet.

A nyílvessző átröppent a szakadék fölött, és Sadira előtt néhány lábnyira a földhöz csattant. A varázslónő gyorsan felkapta, mielőtt a végére erősített kötél lerántotta volna a mélységbe. Az erős növényi rostokból font szálat az egyik szikla köré hurkolta.

Amikor ezzel elkészült, ismét a szájához emelte a pergamentekercset.

- Fogjátok meg a kötelet - krákogta -, és hozzatok vizet.

Az elf bólintott. Két társa visszament a kankcsordához.

Amikor kisvártatva visszatértek, egy agyagkorsót hoztak magukkal, amit átadtak az ezüsthajúnak. Sadira furcsállotta, hogy az elfek ilyen törékeny edényben tárolják az értékes vizet, de félresöpörte a gondolatot, és szemügyre vette a korsót, amely akkora volt, hogy az ezüsthajú elf csak két kézzel bírta arrébb vinni. A jelek szerint biztos akart lenni abban, hogy a megmentendő nőnek elegendő innivaló jut.

- Készen vagyok! - kiáltotta.

Sadira felkészült a következő varázslatra. Egy rövid bőrszíj végére hurkot kötött, amit a misztikus szavak kimondása közben az elf irányába dobott. A hurok eltűnt, az elf pedig felemelkedett a földről. Sadira a kötélhez lépett, megfeszítette, és olyan könnyedén lebegtette át fölötte az elfet és az óriási korsót, mintha mindkettő pihekönnyű lenne.

Amikor átért, az elf szája széles vigyorra húzódott. Termetes férfi volt, legalább két fejjel magasabb Sadiránál. Könnyű, vékony burnusza alatt hordószerűen domborodott a mellkasa, az alkarján vastag izomszálak feszültek. Ezüstszínű, hátrafésült haját a tarkója fölött fogta össze, így teljes egészében látni lehetett hegyes fülét. Az arcát még a fajtájához tartozók is furcsán hosszúkásnak és keskenynek tarthatták. A szemöldöke ívelt volt, az orra olyan vékony, akár egy késpenge, az álla hegyes. A varázslónőnek, ahogy rápillantott, az jutott eszébe, hogy talán beteg, mert az arca beesett volt, szürke szeme alatt pedig széles karikák sötétlettek.

Ahogy az elf talpa a talajhoz ért, összecsörrentek a burnusz alatti övön függő, jól megtömött erszényben lévő érmék. Sadira a hang alapján úgy vélte, a fickó egész vagyont cipelhet magával. Elcsodálkozott ezen, de gyorsan másra gondolt, mert az elf gyanakvó tekintete láttán rájött, az arca elárulta, mi jár a fejében.

- Köszönöm a segítséget - mondta Sadira. Az arcára erőltetett egy hálás mosolyt, és bízott benne, az elf nem veszi észre rajta, mennyire zavarja őt a jelenléte.

A férfi is elmosolyodott, de ebből a gesztusból is hiányzott az őszinteség.

- A törzsem minden tagja a szolgálatodra áll - mondta, és olyan mélyen meghajolt a varázslónő előtt, hogy a kezében tartott korsóból kilöttyent egy kevéske víz. Az elf szürke szeme dühösen elkerekedett. - A napra mondom...! Milyen ügyetlen vagyok!

Olyan mozdulatot tett, mintha a korsót a kiloccsanó víz alá akarná tartani, de közben az egyik szikladarabhoz koppintotta az agyagedény oldalát.

A korsó fala beszakadt, a víz kifolyt a száraz talajra. Sadira kétségbeesetten előreugrott, felmarkolta a nedvessé váló földet, hogy legalább néhány kortyra való vizet megmentsen.

Hiába próbálkozott, csak annyit ért el, hogy az apró kavicsok felhorzsolták a csuklóját. Felnézett az elfre.

- Ezt szándékosan tetted! - zihálta. Fájó torkán alig bírta keresztülerőltetni a szavakat.

Az elf megbántottan nézett rá.

- Miért tennék ilyet? - kérdezte. - A víz értékes... Aki vizet pazarol, az éppoly ostoba, mint az, aki ezüstöt hajít egy feneketlen mélységbe. - A szakadék felé mutatott.

- Inkább te ugranál bele! - jegyezte meg Sadira keserűen. Kitépte az elf kezéből a lyukas korsót. - Nagyon jól ismerem a fajtádat. Akarsz tőlem valamit, és amíg meg nem kapod, addig ilyen „balesetek” fognak történni a vízzel, amire szükségem lenne!

Az elf elkomorodott.

- Te mindig így beszélsz azzal, aki segíteni akar rajtad?

- Még nem segítettél - ellenkezett Sadira. A feje fölé emelte a korsót, és kiitta belőle az alján maradt néhány korty vizet, a fejét hátrahajtva kirázta a belső agyagfalra tapadó cseppeket.

- De fogok - mondta az elf. A szakadék pereméhez ment. - Odaát rengeteg vizünk van.

- És hogy fogod áthozni? - kérdezte Sadira. Lehajította a mélybe a törött korsót.

Az elf elvigyorodott, kivillantotta szürkés fogait.

- Mi lenne, ha segítenél átjutni az egyik harcosomnak?

- Aztán egy másiknak, meg a következőnek, és még egynek, míg végül az egész törzsed itt fog toporogni? - kérdezte Sadira.

Az elf bólintott.

- Nagyon kedves lenne tőled, ha megtennéd...

- Tegyél le róla! - mondta Sadira. - Téged áthoztalak, de ma már nincs erőm több ilyen mutatványhoz. Ha nem pocsékoltad volna el a vizet, holnap talán mindenkit áthozhattam volna. Így viszont... nem megy.

- Dehogyisnem! Csak meg kell próbálnod!

- Holnapig nem használhatom újra ezt a varázst - felelte Sadira. Kicserepesedett ajka gúnyos mosolyra húzódott. - De mint látod, nem valószínű, hogy kihúzom reggelig...

Az elf arcáról eltűnt az önelégült vigyor.

- Ezek szerint... itt ragadtam?

- Nem, erről szó sincs - vigasztalta Sadira a szakadékra mutatva. - Tőlem nyugodtan visszamehetsz a tiéidhez.

Az elf zord tekintettel mérte végig Sadirát, elhúzódott a szakadék pereméről, és felugrott a levegőbe. Nem lebegett, a lába visszadobbant a földre. A varázslónő felé fordult, elmosolyodott. Felemelte a kezét, és hosszú, görbe ujjával megfenyegette Sadirát.

- Bátor asszony vagy, hogy még ilyen állapotban sem félsz tréfálkozni velem - mondta. Letérdelt a varázslónő mellé. - Mutasd a sebeidet!

Sadira hagyta, hogy az elf megvizsgálja sérült lábait.

- Nem túl komolyak - jegyezte meg a férfi, aztán szemügyre vette a nő karját is. - Ezek azonban... - Fejcsóválva elhallgatott.

Az elf hirtelen előrenyúlt, félresöpörte Sadira védekezőn felemelt kezét, és leoldotta a sebesült karról a szorítókötésként rátett övet. Sadira úgy érezte, mintha lángra lobbanna a karja. Fájdalmas sikollyal ellökte magától kínzóját. A sebekből újra előbuggyant a vízszínű váladékkal összekeveredő vér.

- Add ide az övemet! - parancsolt a lány az elfre. Kinyújtotta ép kezét.

- Nem szoríthatod el a karodat. Vérre van szüksége, különben elhal - figyelmeztette az elf. Felállt, és lehajította a bőrövet a szakadékba.

- Inkább a karom haljon el, mint hogy egy órán belül elvérezzek! - kiáltotta Sadira erőtlenül.

- Mi értelme van életben maradni egy órán keresztül, ha a karod egy héten belül megöl? - kérdezte az elf. Újra megvizsgálta a varázslónő karját, ezúttal tüzetesebben szemügyre véve a sebeket. - Biztos, hogy senki mást nem tudsz áthozni a szakadék fölött? - kérdezte. - Egyvalakit sem?

- Biztos, hogy nem - hazudta Sadira. Szomjas volt és sebesült, de úgy gondolta, mielőtt újra mágiát használna, olyan alkut kell kötnie az elffel, ami az ő számára is előnyös lehet.

- Kár - mondta az elf. Levetette a burnuszát. A derekán széles övet viselt, ami az ágyékkötőjén kívül néhány nehéz erszényt, és egy acélpengéjű tőrt tartott. - Van a törzsemben egy széldalnok... egy gyógyító. Talán az lett volna a legjobb, ha őt küldöm át elsőként.

- De ha őt küldöd át, akkor nem köthetnél számodra előnyös üzletet, igaz? - kérdezte Sadira csípősen.

Az elf vállat vont.

- Nem tudhattam, hogy ilyen rossz állapotban vagy - mentegetődzött.

Sadira elé állt, és kirázta a burnuszát. A varázslónő nem is sejtette, hogy az elf mire készül. Azonnal a védekezésre gondolt, riadt mozdulattal a zsákja után nyúlt. A férfi gyorsan oldalra lépett és rátette a zsákra jókora lábát.

- Miért félsz ennyire? - kérdezte. Az ajka mögül kivillantak szürkés fogai; talán mosolyogni akart, talán dühében vicsorgott - Sadira hirtelen nem tudta eldönteni.

Az elf eltúlzott gyengédséggel Sadira vállára terítette a burnuszt, eltakarva a nap perzselő sugarai elől a varázslónő elrongyolódott köpenye alól elővöröslő bőrfelületeket.

- Nem szabad, hogy nap érjen - mondta, miközben Sadira fejére húzta a burnusz csuklyáját. - Így talán tovább maradsz életben.

- Elég ideig ahhoz, hogy áthozzam a törzsedet?

- Csak segíteni akarok, kislány. - Az elf a szakadékra pillantott. - Persze sokkal többet tehetnék az érdekedben, ha mellettem lennének az enyéim.

A varázslónő néhány hosszú pillanatig az elfre meredt. A férfi inas, kemény izmú testén vágásnyomok és csúf sebhelyek éktelenkedtek. Sadira úgy gondolta, ha ennyi sérülést szerzett, és mindet túlélte, akkor talán tényleg lehet az elfjei között egy gyógyító erővel rendelkező széldalnok...

Még mindig nem tudta rászánni magát az alku megkötésére. A varázslat, amit végre kellett volna hajtania, komplikált volt és sokkal több energiát követelt, mint amennyit a környékről a növények elpusztítása nélkül össze tudott gyűjteni. Megtehette volna, hogy terméketlenné változtat egy újabb földdarabot, de nem volt biztos abban, hogy ez a helyes megoldás. Korábban ugyan sok olyasmit művelt, amivel felbosszantotta a mentorát, de a Nokkal vívott párharc előtt még sosem végzett szándékos pusztítást.

Amikor Nokkal kellett harcolnia, biztosra vette, hogy a cél valóban szentesíti az eszközt, most azonban, amikor az elftörzs lebegtetéséről volt szó, már korántsem tűnt ilyen egyértelműnek a dolog. Nok közvetlen veszélyt jelentett rá, ám ebben az esetben a halál elég távol volt tőle, bár - ezt tisztán érezte - ott ólálkodott a közelében. Tartott tőle, hogy nála is bekövetkezik az, ami a valódi Pusztítóknál, akik miután ráéreztek a pusztítás nyújtotta előnyök ízére, minden alkalommal, amikor mágiát használtak, meddővé facsarták a környezetüket.

Persze az is lehet, hogy bármit tesz, úgysem tudja elkerülni a halált. Elképzelni sem tudta, milyen megpróbáltatásokon kell még keresztülmennie, míg megleli a Hajdanvoltak Tornyát, és mágikus erejű botja nélkül vajmi kevés esélye lehetett rá, hogy életben marad, ha mégis sikerül bejutnia oda. Ha már meg kell halnia, akkor jobb minél hamarabb túlesni a dolgon, anélkül, hogy előtte még végrehajtana egy romboló tettet.

De ha feladja, ha meghal, akkor vele együtt Tyr ezer polgára is elpusztul, és még ezer, meg még ezer, valahányszor a Sárkány úgy dönt, beszedi az adóját a várostól. Ha így történne, ha senki sem fékezné meg a Sárkányt, akkor Tyr semmivel sem lenne jobb vagy szabadabb hely a lakói számára, mint amilyen Kalak uralkodásának idején volt.

Sadira nem hagyhatta, hogy a Sárkány lemészárolja a halálra szánt ezreket.

Az elf szemébe nézett.

- Mit teszel, ha nem tudom áthozni a törzsedet? - kérdezte.

Az elf nyugat felé mutatott.

- Arrafelé van egy ösvény, amin le lehet jutni a Guthay-szurdokba - mondta. - A szakadék mindkét falát meg lehet mászni. Alig három nap alatt elérhetünk oda... A baj csak az, hogy odalent elég sok olyan lény él, ami kedveli a kankok húsát.

Sadirának eszébe jutott, milyen förtelmes bűz csapott ki a sebzett kank testéből. Elfintorodott.

- Semmi sem bírna felfalni egy kankot!

- Minden élőlény táplálék egy másik teremtmény számára - jegyezte meg az elf bölcsen. - Ez a sivatag legfontosabb törvénye.

Tehát a széldalnok csak az én varázslatom segítségével juthat át ide, gondolta Sadira, és döntött. Meg fog alkudni az elffel, de úgy, hogy az egyezségből neki is haszna származzon.

- A gyógyítód addig fog ápolni, amíg teljesen felépülök - jelentette ki.

- Rendben van - állt rá az alkura az elf.

Sadira felemelte a kezét.

- Ételt és italt kapok tőletek.

Az elf bólintott.

- Ez természetes... Még egyetlen vendégünk sem panaszkodott.

- És elkísértek a Hajdanvoltak Tornyához.

Az elf hosszan Sadira szemébe nézett.

- Ravasz vagy! Ez kedvemre való.

Sadira elpirult a dicsérettől.

- Nos? Elkísértek oda?

- Nem - felelte az elf vigyorogva. - Megígérhetném, hogy megtesszük, de úgysem tartanám be a szavam. Inkább olyan alkut kössünk, amihez mindketten hűek tudunk maradni.

Sadira fejében motoszkálni kezdett egy gondolat.

- Miért nem akarsz elkísérni oda? - kérdezte. - Talán nem hiszed, hogy valóban létezik a Torony?

Az elf felvonta egyik ívelt szemöldökét.

- A Hajdanvoltak Tornya létezik. Nem ez a gond. De csak egy bolondnak juthat eszébe, hogy...

- Ha létezik, akkor elkísértek oda - vágott közbe Sadira. Csak néhány korty vizet ivott, de ennyi is elegendő volt ahhoz, hogy könnyebbé váljon a légzése. - Ha nem akarod kockára tenni a kankjaitok életét a szakadék alján, akkor elkísértek.

- Hamarabb hajtom bele a kankjaimat a szakadékba, mint hogy saját akaratomból elmenjek a Hajdanvoltak Tornyához! - csattant fel az elf. - Mi dolga lehet ott egy ilyen szépségnek?

- Ehhez semmi közöd - válaszolta Sadira. - Miért félsz tőle?

- Ha ezt sem tudod, akkor semmi keresnivalód sincs ott - mondta az elf. Átnézett a szakadék túlsó partján várakozó törzsre. - De hogy lásd, kivel van dolgod... Megígérem, elkísérlek Nibenaybe. Ha elég szerencséd és ezüstöd van, ott majd találsz magadnak vezetőt.

Sadira bólintott. Úgy érezte, ennél jobb egyezséget nem köthet az elffel.

- Szükségem lesz a varázskönyvemre - mondta a zsákjára mutatva. - Meg egy kis nyugalomra.

- Ebben az esetben jobb, ha bekötözzük a sebeidet - mondta az elf. Lehajolt, és letépett néhány csíkra való szövetet Sadira rongyos köpenyéből.

Mire a nap elindult a nyugati hegyek csipkés ormai felé, Sadira felkészült a varázslat végrehajtására. Elkínzott hangon suttogva utasította az elfet, sorakoztassa fel a törzsét a szakadék peremén, és szóljon nekik, azonnal induljanak el, ha megkapják a jelet.

Ahogy az ezüsthajú elf végrehajtotta a parancsait, Sadira a föld felé fordította a tenyerét, azonban mielőtt nekilátott a szükséges energia összegyűjtésének, még egyszer a férfira nézett.

- Ha befejeztem, a környéken nem marad más, csak hamu és szikla. Ha az efféle pusztítás esetleg dühíti az elfjeidet, jobban teszik, ha nem mutatják ki nemtetszésüket...

- A sivatag óriási, és számtalan olyan hely van benne, ahol növények élnek - felelte az elf. - Különben a törzsem érti a mágia működését. Időnként a lányomnak is sikerül végrehajtania egy-két trükköt.

- Helyes - mondta Sadira. - Nem szívesen tenném velük azt, amit a félszerzetekkel tettem.

Az elf szeme összeszűkült.

- Barátok között nincs értelme a fenyegetőzésnek.

- Ha barátok között lennék, nem fenyegetőznék.

Sadira szétterpesztette az ujjait, és összegyűjtötte az energiát. A domboldalon álló kaktuszok összezsugorodtak és megfeketedtek. A varázslónő nem akarta látni, milyen pusztítást visz végbe. Lehunyta a szemét, és minden gondolatát a földből kinyert erőre összpontosította. Amikor lerombolta Nok hídját, túlságosan dühös és riadt volt ahhoz, hogy megfigyelje, milyen hatást gyakorol rá a rombolás. Most végiggondolhatta a dolgot. Mocskosnak érezte magát.

Az energiaáramlásnak vége szakadt. Sadira fáradt volt, de ugyanakkor furcsán felélénkült, a testét jólesően bizsergette az elrabolt életerő. Kinyitotta a szemét, a szakadék túlsó oldalára mutatott, és kiejtette a mágikus igéket. Az elf törzse előtt, a mélység fölött egy sötét kör jelent meg.

- Szólj nekik, hogy ugorjanak - lihegte Sadira. Elhátrált a szakadék peremétől, és a zsákját a mellére szorítva térdre roskadt. A szeme előtt fekete foltok ugráltak. Hányingere támadt.

- És mi van, ha becsapsz? - kérdezte az elf.

Sadira felnézett rá, és a megfeketedett tájra mutatott.

- Azt hiszed, hogy ezt csupán azért csináltam, mert meg akarok ölni pár elfet? - kérdezte. - A kapu mindjárt szétfoszlik. Szólj nekik, hogy ugorjanak!

Az elf átkiáltott a társainak. A túlsó oldalon az első harcos belelépett a sötét körbe. Amikor Sadirától nem messze megjelent, a törzs többi tagjai ujjongva felordítottak.

Az elfek belehajtották a körbe a vonakodó kankokat, aztán ők is elindultak. Amikor átértek, gyorsan felzavarták az állatokat a domb oldalán.

Az ezüsthajú Sadira mellett állva figyelte a társait. A varázslónő szerette volna megkérdezni tőle, hogy melyik elf a széldalnok, de túlságosan kimerült volt a beszédhez, már ahhoz sem maradt ereje, hogy nyitva tartsa a szemét.

Valamivel később Sadira érezte, a zsákja kicsúszik a karjai közül. Kinyitotta a szemét, felemelte a fejét.

Egy megdöbbentően szép, magas nő állt előtte. Elf volt, vörös haját egészen rövidre nyírta. Az orra akár a nemesuraké, a szája érzéki, mandula alakú szeme a zafír tisztaságával csillogott. Hosszú lábain és karjain kemény, formás izmok feszültek, a dereka meghökkentően karcsú volt.

A szépség mellett egy olyan masszív testalkatú lény állt, amelyről Sadira első pillantásra megállapította, hogy az Új Fajok valamelyikéhez tartozik. Két karja és két lába volt, de ezen kívül semmiben sem hasonlított az elfekre. Testét szőr borította, ám a külsejében volt valami, ami határozottan hüllőszerűvé tette megjelenését. Sadira szeme láttára megváltoztatta a színét: az egyik pillanatban még olyan vörös volt, akár a túlpart homokdűnéi, a következőben pedig éppen olyan fekete, mint az élet csíráitól megfosztott föld, amelyen állt. Az emberállat végtagjai vastagok voltak és olyan hengeresek, akár a fárófák törzse, bundája alatt vastag izomkötegek dudorodtak. A lábfeje inkább mancs volt, három vaskos ujjban végződött, amelyeken csontszínű karmok fehérlettek. A keze akár egy lapát, az ujjai vastag rudak, hasznavehetetlennek tűnő hüvelykujja, mint a fák göcsörtös gyökerei.

Az arcát hosszúkás, előretüremkedő pofa helyettesítette, széles mosolyú szájában tűhegyes fogak sorjáztak. A szeme a feje két oldalán helyezkedett el, így oldalra éppen olyan könnyedén láthatott, mint előre. A hatalmas, dülledt szemgolyók mögött hosszúkás, háromszög alakú fülek látszottak, amelyeket ahogy Sadirára nézett, szánakozva a koponyájához lapított.

- Magnus vagyok, a széldalnok - szólította meg meglepően kedves hangon. Ormótlan kezével a mellette álló elf nőre mutatott. - Ő Rhayn, Faenaeyon törzsfőnök leánya.

- Faenaeyon! - kiáltotta Sadira rekedten, és a tekintetével a magas, ezüsthajú elfet kereste, akit elsőként hozott át a szakadék fölött.

Magnus kíváncsian hegyezni kezdte a fülét.

- Gondolom, már bemutatkoztatok egymásnak - mondta.

- Ismerős számodra az apám neve? - kérdezte Rhayn, és jobban szemügyre vette Sadira arcát.

A varázslónő megrázta a fejét.

- Már hallottam ezt a nevet, de... De valószínűleg valaki mást emlegettek.

- Nem hiszem - mondta Rhayn. - Az elfek arról az első érdekes vagy furcsa tettről kapják a nevüket, amelyet azután hajtanak végre, hogy megtanulnak futni. A mi nyelvünkön Faenaeyon neve azt jelenti, hogy „oroszlánnál gyorsabb”. Szerinted hány olyan elf létezhet, aki gyermekkorában éppen ezt a nevet kapta?

- Hát... nem sok - vélte Sadira. Amikor megértette, hogy az apjával találkozott, azzal a férfival, aki a sorsára hagyta, aki miatt rabszolga lett, a gyomrát görcsbe rántotta az idegesség.

- Nos? Mit hallottál Faenaeyonról? - kérdezte Rhayn.

- Úgy hírlik, varázstárgyakat árult Tyrben - mondta Sadira. - Persze még azelőtt, hogy tiltottá vált a mágia használata. - Úgy gondolta, az lesz a legbölcsebb, ha egyelőre megtartja a titkát.

- Ezt minden második elfről el lehet mondani, aki megfordult Tyr városában - mondta Rhayn.

Sadira nem próbált magyarázkodni. Az elf nő kétkedő pillantást vetett Magnusra, majd leakasztotta a válláról a vizestömlőjét, és a varázslónő felé nyújtotta.

A tömlő furcsa alakjából Sadira arra következtetett, hogy valamilyen sivatagi állat gyomrát vagy hólyagját alakították át vízhordó alkalmatossággá. Kihúzta belőle a dugót, és nagyot húzott az állott vízből. Miközben ivott, megpillantotta az apját. Képtelen volt levenni róla a szemét.

Sadira meglepve vizsgálgatta a rátörő érzéseket. A dühöt és a gyűlöletet azonnal felismerte. Énje egyik része szerette volna felfedni kilétét, szeretett volna lecsapni Faenaeyonra, szerette volna megkínozni, megcsonkítani, aztán magára hagyni a perzselő napon. Lelke kevésbé gyilkos része arra vágyott, hogy elmondja az apjának, milyen szenvedéseken ment keresztül az anyjával együtt, hogy kínt okozzon Faenaeyonnak, fájdalmat, amiből majd neki is sejtelme lesz a gyötrelmekről, amikben a lányának része volt a rabszolgaként töltött évek során.

Énjének harmadik része volt az, ami a legjobban meghökkentette és összezavarta. Ahogy jobban belegondolt, nem is gyűlölte az apját, sőt, örömet okozott neki, hogy ennyi idő után maga előtt láthatja. Faenaeyon egészen eddig csupán egy fogalom volt a számára, annak a kegyetlenségnek az enigmája, amelynek következtében oly sok fájdalmat kellett elviselnie az életben. Lelkének ebben a zugában nem volt bosszúvágy, viszont annál több kíváncsiság. Szerette volna megismerni a férfit, meg akarta tudni, az elf tett-e valaha valamit annak érdekében, hogy kiderítse, mi történt asszonyával és meg sem született gyermekével.

Vagy egy percig ivott, aztán elvette a szájától Rhayn tömlőjét.

- Köszönöm - mondta, és visszaadta a tömlőt az elf nőnek, aki... aki valójában a féltestvére volt.

Magnus a varázslónő mellé térdelt.

- Mielőtt folytatjuk a menetelést, szeretném megnézni a sebeidet.

Ahogy a széldalnok vastag ujjai lefejtették Sadira karjáról a kötést, Faenaeyon kinyitotta a varázslónő zsákját és belenézett.

Sadira talpra szökkent, egyik tenyerét a föld felé fordította, és felkészült rá, hogy újra erőt gyűjtsön a varázsláshoz.

- Tedd le! - kiáltotta.

Rhayn elhúzódott Sadira közeléből.

- Ne próbáld megfékezni - figyelmeztette halkan a varázslónőt. - Nem éri meg...

- Tedd le a zsákomat! - kiáltott Sadira hangosabban, és az apja elé állt.

Az elf tovább kotorászott, fel sem nézett.

- Miért? Talán rejtegetsz valamit?

- Alkut kötöttünk - mondta Sadira. - Megmondtam, mi fog történni, ha nem tartod be az egyezséget!

Faenaeyon kihúzta a zsákból Sadira erszényét.

- Azt mondtam, a törzsem elvisz Nibenaybe - felelte. - Arról viszont nem ejtettünk szót, hogy mennyiért...

Sadira lába elé dobta a zsákot, és az erszénnyel a kezében hátat fordított. A varázslónő az apja után lépett, és nekilátott az energiagyűjtésnek, hogy egy újabb varázslattal megölje Faenaeyont.

Magnus előrenyújtotta vastag, hosszú karját, átölelte Sadira derekát, felemelte a földről, és közben az öklébe fogta a nő kezét.

- Te is olyan bolond vagy, mint Faenaeyon?

 

Hatodik fejezet:

EZÜSTFORRÁS OÁZIS

Faenaeyon csontkardjával szétvagdosta maga előtt a sűrű, kátrányszagú hamucserjéket, és kilépett a zöldellő mezőre. Amikor már csak ötvenlépésnyi távolság választotta el a vályogtéglából épített erődítménytől, megállt.

- Toramund! - bömbölte. - Mit tettél velem?

A kaputoronyból egy fegyveres-páncélos elf nézett le rá. Sadira a meglehetős távolságból is tisztán látta, hogy a férfi orrvédővel és széles pofalemezekkel ellátott bőrsisakot visel, a kezében pedig görbe, kankpáncélból készített kardot tart.

- Fogd a Napfutáraidat, Faenaeyon, és tűnj a környékről! Itt, az Ezüstforrásnál csak egyvalamit kaphatsz: nyílvesszőt a hasadba!

Hogy nyomatékot adjanak Toramund szavainak, a falakon álló elfek megfeszítették íjaikat, és Faenaeyon mellkasára céloztak. A Napfutárok, a férfiak és a nők válaszképpen szintén lövésre emelték fegyvereiket. Sadira úgy becsülte, Toramundnak úgy ötven elfje őrködhet a falakon. Az apjának kétszer ennyi harcos állt a rendelkezésére.

A csata elkerülhetetlennek látszott, ám Faenaeyon nem adta jelét, hogy vissza akar vonulni. Kemény tekintettel végignézett az ellenséges harcosokon, mintha arra biztatná őket, lőjék ki rá nyilaikat.

A varázslónő Magnushoz fordult, aki az övé mellett várakozó kank hátán ült. Amióta csatlakozott a Napfutárok törzséhez, a széldalnok szinte mindig mellette volt: a sebeit gyógyítgatta, a biztonságára ügyelt, társalgott vele.

- Mire megy ki a játék?

- Ezüstre - felelte a széldalnok, és fekete szemgolyóit a hitványnak tűnő erődítmény felé fordította. Az épület nem lehetett régi, mert a vályogtéglák épek voltak, és a falak legfelső része még nem szikkadt meg egészen. - Az Ezüstkezek azt állítják, hogy a forrás az övék, és ezüstöt követelnek mindenkitől, aki vízhez akar jutni.

Sadira elhúzta a száját. Még csak néhány napja állt össze a Napfutárokkal, de ennyi idő alatt is éppen elég jól megismerte Faenaeyont. Pontosan tudta, hogy a fukarságáról híres elf mit válaszol majd erre a követelésre.

- Mi történt, amikor legutóbb itt jártatok?

- Több Napfutár van, mint Ezüstkéz - felelte Magnus a füle tövét vakargatva.

- Tehát nem fizettetek - vonta le a következtetést Sadira.

- Nem - mondta Rhayn. Ravaszkásan a félelfre vigyorgott. - Kiraboltuk őket.

Rhayn a varázslónő kankjának másik oldalán, az állat sebzett lába mellett állt. A bőre csillogott a délelőtti futás során kiütközött verítéktől. A hátára kötött puttonyban egy vékonyka csecsemő szendergett. Sadira tudta, hogy a kicsi Rhayné, azt viszont nem is sejtette, hogy ki lehet az apja - ahogy azt sem tudta, ki nemzette a féltestvére másik négy gyermekét. Az elf nő legalább tucatnyi férfival bánt úgy, ahogy a városbéli nők szoktak a férjükkel, de ezek többsége az elmúlt néhány napban más asszonnyal hált.

- Az Ezüstkezek erődöt építettek, nehogy még egyszer kifosszák őket - magyarázta Magnus. Elgondolkozva előretolta a füle hegyét. - Előrelátóak voltak, nem?

A zöldellő mezőn álló Faenaeyon dühösen az ellenséges harcosokra villantotta a szemét, majd újra a vezérükre nézett.

- Nyisd ki a kapukat, Toramund! - kiáltotta. - A harcosaim és az állataim a vizetekre szomjaznak, az erszényeim a pénzetekre éheznek!

Faenaeyon leakasztotta az övéről a legkisebb erszényt (Sadira erszényét), és nyomatékosan megrázta. Néhány Napfutár harsány nevetéssel jutalmazta vakmerőségét, de a többiek ideges pillantásokkal méregették az erődöt.

- Harcolni akar? - kérdezte Sadira. - Miért nem köt inkább üzletet?

- Az elfek túl okosak ehhez - felelte Rhayn, és úgy nézett Sadirára, ahogy az oktondi gyermekekre szokás.

- Az elf törzsek tudják, hogy nem bízhatnák meg egymásban - magyarázta Magnus türelmesen. - Nemes fajunk legrosszabb tulajdonsága a bizalmatlanság.

Sadira szerette volna megkérdezni, hogy mitől nemes az elfek faja, de még időben a nyelvébe harapott.

Toramund rövid hallgatás után megfelelt Faenaeyon fenyegetésére.

- Fogd a kutyáidat és tűnj innét, mielőtt elfogy a türelmem!

- Ez a kecskeól nem fog megvédeni - vágott vissza Faenaeyon. - Van egy varázslónőm, aki pár szóval porrá változtatja a tégláidat!

- Rhayn? - kérdezte Toramund. - Az a hitvány? A lányod? Hiszen ő még egy fáklyát sem képes meggyújtani a varázserejével!

Toramund megfordult, hátranyúlt, és maga mellé húzott egy hosszú szakállú, ősz férfit.

- Bademyr egy szempillantás alatt végez Rhaynnal... És a széldalnokoddal is!

Faenaeyon nevetése visszhangra talált az erőd falai között, majd visszahömpölygött a saját harcosai fölé.

- Nem a lányomról beszéltem... Bár azt hiszem, nem ártana, ha bocsánatot kérnél Rhayntól - kiáltotta. Hátrafordult, és lángoló tekintettel Sadirára nézett. - Rombold le az erődöt, Lorelei.

- Nem - mondta Sadira.

A Napfutárok hitetlenkedő mormogással fogadták a válaszát. Néhány harcos a döbbenettől tátva maradt szájjal nézett a varázslónőre.

Amikor Sadira nem mozdult, hogy végrehajtsa a kért mágikus tettet, Toramund gúnyolódni kezdett.

- Lehet, hogy az új varázslónőd tényleg erős... Olyan erős, hogy te sem tudod rákényszeríteni az akaratodat. Hű! Úgy megijedtem tőle, hogy a csizmámba vizeltem! Nem kérsz belőle egy kortyot, Napfutár?

Faenaeyon figyelmen kívül hagyta a sértést. Sadirára meresztette a szemét, az ajka kemény, dühös vonallá változott. Nem szólalt meg, nem mozdult, de a szemében villogó eszelős tűzből pontosan lehetett tudni, mire gondol.

- Rombold le az erődöt - kérte Rhayn.

- Okosabb lenne, ha megtennéd - unszolta Magnus. - Az erődjük nélkül az Ezüstkezek nem harcolhatnak. Faenaeyon kirabolja őket, és elmarad a vérontás. Ha az erőd megmarad, elkezdődik az öldöklés, és csak akkor lesz vége, amikor az egyik törzs utolsó tagja is elpusztul.

- Nem fogtok belerángatni az ocsmány elf játékaitokba! - sziszegte Sadira, majd elég hangosan ahhoz, hogy Faenaeyon hallhassa, hozzátette: - Nem fogom használni a mágiámat azért, hogy segítsek neked rabolni!

- Nem is gondoltam volna, hogy egy Pusztító ilyen tisztaszívű lehet - jegyezte meg Magnus.

Ez a néhány szó jobban fájt Sadirának, mint a legdurvább sértés.

- Csak azt tettem, amit muszáj volt - védekezett. - Mentenem kellett az életemet!

- Akkor most tedd meg újra - sürgette Magnus, aki egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a dühös tekintetű Faenaeyonról. - Több életet is megmenthetsz, az egyik éppen a tiéd lesz...

- Mit érdekel az téged, hogy az egyik elf törzs kifosztja a másikat? - kérdezte Rhayn. - Semmit sem érthetsz! Ez a Napfutárok és az Ezüstkezek ügye!

- Akkor a törzsfőnökötök okosabban tenné, ha kihagyna belőle - vágott vissza Sadira, és keményen Faenaeyon szemébe nézett.

Magnus közelebb hajolt Sadirához.

- Ha Tyrben lennél, igazad lenne - súgta. - Csakhogy távol a városod, és most a Napfutárok között vagy. Bármilyen furcsán hangozzék is, itt Faenaeyon szava a törvény. Ha azt mondja, hogy rombold le az erődöt, akkor muszáj megtenned... Száz harcos teljesíti majd a parancsát, ha halált kiált rád.

A széldalnok cinkoskodó biztatása tovább erősítette Sadira elhatározását.

- Nem segítek nektek! - kiáltotta.

Faenaeyon összeszűkülő szemmel elindult a varázslónő felé. Az Ezüstkezek vidám rikoltozással gúnyolták a Napfutárokat, és főként a törzsfőnöküket, aki még arra sem képes, hogy parancsoljon a harcosainak. Az egyik Ezüstkéz felemelte az íját, hogy hátba lője Faenaeyont.

- Vigyázz! - kiáltotta Sadira, és még vagy féltucatnyi Napfutár.

A törzsfőnök éppen meg akart fordulni, amikor az íj húrja megpendült. Mielőtt bármit tehetett volna, a nyílvessző a csípőjébe fúródott. Faenaeyon megbotlott, kis híján orra bukott, de sikerült talpon maradnia. Amikor a harcosai felemelték íjaikat, hogy viszonozzák a lövést, felemelte a kezét.

- Várjatok!

A Napfutárok engedelmeskedtek, de a biztonság kedvéért a húron tartották a vesszőket. Faenaeyon nyugodt bólintással nyugtázta a dolgot. Kihúzta magát, és a hátát mutatta az Ezüstkezek felé, mintha arra buzdítaná őket, lőjenek újra.

Sadira a legszívesebben a zsákjába nyúlt volna, hogy elővegye a varázsláshoz szükséges tárgyakat, ám legyőzte a késztetést. A bajt Faenaeyon kereste, neki semmi köze az ügyhöz.

Az erődben Toramund dühösen végignézett a falon és felüvöltött.

- Ki lőtt? Nem adtam parancsot a támadásra!

Az Ezüstkezek válasz helyett lelöktek a falról egy fiatal elf nőt.

Faenaeyon - miután azzal, hogy jó darabig hátat fordított az ellenségnek, bebizonyította a bátorságát -, megmarkolta és kitépte a csípőjéből a nyílvesszőt. Közömbös csuklómozdulattal hajította félre, aztán továbbment Sadira felé. A sebéből ömlött a vér, bicegve járt, de az arcán nyoma sem látszott a fájdalomnak.

- Nem érzi a fájdalmat? - kérdezte Sadira ámuldozva. A kezét közben bedugta a zsákjába, de nem kereste meg a szükséges tárgyakat.

- Nem - felelte Rhayn, miközben eloldalgott a varázslónő mellől. - A mohóságon és a dühön kívül semmit sem érez. Most, attól tartok, dühös...

Sadira másik oldalán Magnus megpaskolta a kankja csápját, és távolabb húzódott.

- Ha életben akarsz maradni, akkor ne szállj vele vitába.

Sadira kételkedni kezdett abban, hogy okosan döntött, amikor szembeszegült Faenaeyon akaratával. Nem igazán hitte, hogy a törzsfőnök nem érzi a fájdalmat, de úgy tűnt, a félelmet és a könyörületességet tényleg nem ismeri. Faenaeyon számára a világ ezüstforrás, pénzbánya volt, semmi más.

Faenaeyon a varázslónő elé érve megállt. Kivont kardját a kezében tartotta. Sadira a kank hátán ült, de az apja olyan magas volt, hogy így is egyenesen egymás szemébe nézhettek.

- Rombold le az erődöt! - parancsolta Faenaeyon, miközben fenyegetően megemelte a kardját.

Sadira a fegyverre nézett.

- Ha rám emeled, az erszényedben lévő pénzt, és nem a falakat fogom eltüntetni!

Megmozdította a kezét a zsákban, megmarkolt egy darab faszenet, a másik tenyerét pedig a föld felé fordította.

- Mennyit ér a halálom? Száz ezüstöt? Kétszázat?

Faenaeyon szeme tágra nyílt. A remegve villódzó energianyalábokra nézett, amelyek a talajból Sadira tenyeréhez emelkedtek, majd leeresztette a kardját.

- Később még számolunk! - morogta. Megfordult, az erődre nézett, és felemelte a kardját. - Te leszel az oka, ha azok ott bent meghalnak!

- Nem hiszem - mondta Sadira. - Ha a Napfutárok szomjaznának, talán megtenném, amit kérsz, de a tömlőitek félig vannak, és könnyűszerrel eljuthattok a következő oázisba.

- Én nem vizet akarok! - kiáltotta Faenaeyon. Hátranézett a válla fölött, a harcosaira bólintott.

Ahogy az elfek készenlétbe helyezték íjaikat, Sadira kihúzta a kezét a zsákjából. A faszéndarabot az öklébe szorította.

- Egyetlen elf sem adna parancsot a harcra néhány ezüstérme miatt!

- Én más vagyok, mint a többi elf. - Faenaeyon leeresztette a kardját.

Megpendültek az íjak, a Napfutárok nyílvesszői az erőd felé röppentek. Toramund felrikoltott, mire az Ezüstkezek is elindították a nyílzáporukat.

Sadira a levegőbe dobta a faszenet, és közben elkiáltotta a varázsszavakat. Fénylő tűzsáv lobbant keresztül az ég alatt, és röptében magába olvasztotta a zöld mező fölött szálló nyílvesszőket. Egy pillanattal később korom, pernye és megpörkölődött, olvadt nyílhegyek hullottak le a földre.

Faenaeyon visszanézett Sadirára, hosszúkás arcát rémmaszkká torzította a düh.

- Ha nem segítesz, ám legyen... De ne próbálj még egyszer megakadályozni abban, amit teszek!

Sadira alig hallotta a szavait. A kaputorony előtt zöldellő növények hirtelen megfeketedtek és összeaszódtak. A varázslónő felnézett, és látta, a Toramund mellett álló öregember Faenaeyonra meresztve gyöngyként csillogó szemét, valamilyen mágikus tett végrehajtására készül.

- Hasra! - kiáltotta Sadira.

Előreugratta a kankját, az óriás rovar csáprágóival ledöntötte a lábáról az apját. Alighogy leugrott a nyeregből, meghallotta a toronyból kiröppenő tűzgomoly sistergését.

A lángcsóva kénes bűzt árasztva elzúgott a kank háta fölött, és belecsapódott a földbe. Pár pillanatig még szikrákat fröccsentve sistergett, aztán szétrobbant.

A levegőben végighullámzó forróság meggyújtott vagy tíz száraz bokrot, megpörkölte Sadira haját. A varázslónő kankja nekivadulva elfutott. A Napfutárok Faenaeyon nevét üvöltötték.

Sadira felemelte a fejét. Az apjára nézett. Tudta, ha Faenaeyon komoly sebet szerzett, semmi sem akadályozhatja meg a komoly vérontást.

A törzsfőnök mozdulatlanul feküdt a földön.

- Megsérültél? - kérdezte Sadira.

- Nem. Dühös vagyok! - sziszegte az elf, miközben feltápászkodott.

A lány megkönnyebbülten felsóhajtott, és a zöld mezőre nézett. A kaputorony előtt a talaj jókora darabon kopárrá, feketévé változott. Egy rémült iguana rohant keresztül a rideg sziklákon, hogy bevesse magát a kiszipolyozott terület határán kívül üdén zöldellő növények közé.

Azon a helyen, ahonnan Toramund varázslója energiát gyűjtött, nyoma sem látszott az életnek.

A félelf lelkében összevegyült a gyűlölet és az igazságérzet. Felnézett a kaputoronyra. Toramund varázslója gonoszul vigyorgott, nem látszott rajta, hogy bánná szörnyű tettét.

- Tűnj el innen, Faenaeyon! - üvöltötte Toramund. A vénember vállára tette a kezét. - Takarodj, különben megengedem Bademyrnek, hogy befejezze, amit elkezdett.

Mielőtt Faenaeyon válaszolhatott volna, Sadira kihúzta magát, és megfogta az apja kezét.

- Tedd, amit mondok, és megszerzed az ezüstödet - suttogta. Megfordította az apját.

- Meggondoltad magad? - kérdezte az elf. Hagyta, hogy a varázslónő elvezesse az erőd közeléből.

- Igen - felelte Sadira. Mivel nem akarta, hogy Bademyr lássa, mire készül, nem fordult szembe az Ezüstkezekkel. - De csak a Pusztítót ölheted meg, az elfeket életben kell hagynod.

- Áll az alku! - bólintott Faenaeyon.

Jóval azelőtt, hogy kárt tett volna a növényekben, Sadira összezárta az ujjait, elvágva ezzel a testében összegyűlő energia áramlását. Felkapott egy maréknyi vörös port, gyorsan megfordult, és a kaputorony felé nyújtotta a kezét. Elsorolta az igéket, közben hagyta, hogy a por kicsorogjon az ujjai közül.

Az erőd vályogtéglái megrepedtek, majd egymás után porrá omlottak. Egy pillanattal később az egész építmény megingott.

Sadira ökölbe zárta a kezét - megállította a pusztítást.

- Ezüstkezek! - kiáltotta éles hangon. - Hagyjátok el a falakat, különben együtt pusztultok az erődötökkel!

Az elfek megfogadták Sadira tanácsát, csak a kaputoronyban maradtak néhányan. Toramund a varázslójára nézett.

- Fékezd meg!

Ahogy Bademyr a mágiához szükséges tárgyak után nyúlt, Sadira kinyújtotta az ujjait, és hagyta, hogy a maradék por kihulljon a kezéből. A torony két oldalán a földre omlottak a falak. Toramund elkapta varázslója vállát, felmordult, és átlökte a vénembert a korlát fölött.

- Felbontom a szerződést! - üvöltötte. Megvárta, míg Bademyr teste a földhöz csattan, majd leviharzott az ingadozó toronyból, a porhanyóssá váló téglák közül.

Ahogy Toramunddal együtt az utolsó Ezüstkezek is visszavonultak, Faenaeyon előreparancsolta a harcosait.

- Ezüstkezek! - bömbölte. - Gyűjtsétek össze a pénzeteket meg a lányaitokat! Megjöttek a Napfutárok!

Sadira a helyén maradt, onnan figyelte, ahogy a sérült varázsló kínlódva menekülni próbál a közeledő Napfutárok elől. A varázslónőt meglepte, milyen erős gyűlöletet érez a Pusztító iránt. Nem azért kérte Faenaeyontól, hogy ölje meg a vénembert, mert az életükre tört - sokkal inkább azért, mert tönkretette a mező egy részét.

A félelf nem felejtette el, hogy három nappal korábban ő egy ennél sokkal nagyobb területet változtatott meddővé, de úgy gondolta, a két esetet össze sem lehet hasonlítani egymással. Ő rákényszerült a pusztításra, mert csak így védhette meg magát Nokkal szemben, Bademyr viszont parancsra cselekedett, és támadó szándékkal használt mágiát.

Sadira tudta, Ktandeo éppúgy elítélné a cselekedeteit, ahogy ő elítélte az Ezüstkezek varázslójának tetteit. De amíg Ktandeo csupán egyfajta rombolómágiát ismert, addig ő kettőt: az egyikkel életeket lehetett elvenni, a másikkal életeket lehetett megmentem.

Látta, hogy Faenaeyon a kapuhoz ér. A Napfutárok többsége ügyet sem vetett a vén varázslóra, a törzsfőnök azonban odalépett mellé. Faenaeyon lehajolt, váltott néhány szót Bademyrrel, majd eltette a kardját és felnyalábolta a vénséget. Bademyr hálásan bólogatott. Faenaeyon abba az irányba indult vele, ahol Sadira meg a kankokra ügyelő fiatal elfek várakoztak.

Ahogy az elpusztított területre értek - Sadira is tisztán láthatta Faenaeyont és Bademyrt - az elf ledobta a földre a vénembert. Bademyr felsikoltott, és kinyújtotta a kezét, hogy energiát gyűjtsön egy varázslathoz. Mire Faenaeyon kirántotta a kardját, a megfeketedett kör peremén újabb növények aszalódtak össze.

Faenaeyon megemelte a kardját, majd hirtelen mozdulattal lesújtott. Bademyr feje elvált a testétől. A nyakcsonkból zöld és aranyszínű fények villantak elő, a mágikus energiák fülsiketítő recsegéssel áradtak szét a levegőben. Faenaeyon meglepetten felkiáltott, és az ég felé szökő, szikrázó fényekre bámult. Ahogy a jelenés eltűnt, a hüvelyébe dugta a kardját és berohant a faluba.

Rhayn a varázslónő mellé állt. A Pusztító tűzcsóvája megrémisztette a csecsemőt, de az elf anya mintha nem is hallotta volna kicsinye sírását. Sadira a féltestvére hátához lépett, hogy megvigasztalja a gyermeket, akinek az arcát már eltorzította a bömbölés. A kicsiny ívelt szemöldökök egyenes vonallá változtak, a hegyes fülecskék kivörösödtek.

- Hallgass, kicsike! - búgta Sadira. A kisfiút az anyja is mindig „kicsikének” hívta, mert az elf gyermekek csak akkor kaptak valódi nevet, amikor már elég nagyok voltak ahhoz, hogy a szüleik mellett fussanak. Rhayn négy gyereke közül még csak a legidősebbet hívták a saját nevén.

A kicsi nem hagyta abba a sírást.

- Ölbe vehetném? - kérdezte Sadira a féltestvérétől.

Rhayn oldalra fordult, elhúzva Sadira elől a csecsemőt.

- Ne kényeztesd! - mondta. - Minél előbb megismeri a bátorságot, annál jobb.

Sadira kételkedett benne, hogy egy gyermekből gyáva felnőtt válhat pusztán azért, mert egyszer-kétszer megnyugtatják, de teljesítette nővére kérését.

- Az elfek kemények a gyermekeikkel - állapította meg.

- A sivatag kegyetlen hely - felelte Rhayn. - Bár azt hiszem, a te életed is kemény lehetett... Vagy ha mégsem, akkor valami bolond mellett nevelkedtél. Mert aki szembeszáll az apámmal, az vagy nagyon bátor, vagy nagyon ostoba.

- Faenaeyon gerinctelen, hitvány alak - jelentette ki Sadira. - semmiben sem különbözik a többi zsarnoktól.

- Az apám nem gyáva! - csattant fel Rhayn. Zafírszínű szeme mélyén sértett tűz lobogott, de ahogy végigmérte Sadirát, a dühe alábbhagyott. - És nem volt mindig zsarnok - tette hozzá. - Valamikor nagy törzsfőnök volt. A harcosait ezüstben, az ellenségeit vérben fürdette.

Sadira a vállát vonogatta.

- Ha te mondod, biztos így van. Nekem mindegy.

- Tévedsz - mondta Rhayn. Megfogta Sadira karját, és elindult vele Magnus felé, aki megpróbálta befogni a varázslónő riadtan elmenekülő kankját. - Faenaeyon nem fog megbüntetni az engedetlenségedért, mert a tudásod és az erőd hasznos a számára, és mert végül mégis megtetted azt, amit kért tőled. De közben veszélyt is jelentesz rá. Amikor megfenyegetted, hogy eltünteted a pénzét, akkor kimondatlanul a főnökségét támadtad. Ő úgy értelmezte a szavaidat, hogy a helyére törsz. Az ilyesmit nem fogja sokáig eltűrni.

Sadira hosszan Rhaynra nézett, és eltűnődött, vajon az elf nő miért figyelmezteti őt a veszélyre.

- Köszönöm, hogy szóltál - mondta végül. - Amint találok egy másik karavánt, amely Nibenay felé tart, elköszönök tőletek.

- Ne légy ostoba! - sziszegett rá Rhayn. Körülnézett, mintha arról akarna meggyőződni, a beszélgetésnek nincsenek fültanúi. - Hiába találkoznánk egy másik karavánnal, Faenaeyon nem engedné meg, hogy elpártolj tőle.

Sadira a homlokát ráncolta.

- Ezt hogy értsem?

Rhayn a fejét csóválta.

- Te tényleg ilyen naiv vagy? - kérdezte. - Faenaeyon kardja leszel. Amíg szolgálod, addig vigyázni fog rád, nehogy kicsorbulj. De amikor már elnehezülsz a kezében és veszélyt jelentesz rá, le fog vágni egy darabot a pengédből, vagy egyszerűen megsemmisít. Ne hidd, hogy átenged majd valaki másnak. Túl kockázatos lenne, hiszen egy nap esetleg éppen vele kerülsz majd szembe.

- Nem hiszem - vélte Sadira. - Megígérte, hogy elvisz Nibenaybe. Eddig nincs okom kételkedni a szavában.

- Tényleg el fogsz jutni Nibenaybe - biztatta Rhayn. - Ebben biztos lehetsz. De vagy akkor hagyod el a várost, amikor a Napfutárok, vagy... soha.

Rhayn elhallgatott, időt hagyva Sadirának a hallottak végiggondolására.

- De van még egy lehetőség... - tette hozzá.

A varázslónő felvonta a szemöldökét.

- Mi lenne az?

- Valamennyi Napfutár emlékszik rá, hogy Faenaeyon egykor nagy főnök volt. Éppen ez az oka annak, hogy így viszonyulnak hozzá - válaszolta Rhayn. Halkabbra fogta a hangját, összeesküvő módjára suttogott. - De vannak közöttünk olyanok, akik megelégelték a veszélyt, és azt, hogy minden garasunk az ő erszényébe jut.

- Nem értem, nekem mi közöm lehet ehhez...

- Semmi, és mégis nagyon sok - felelte Rhayn. - Éppen ez a legszebb az egészben. Ha esetleg... nincs így, de ha esetleg holtan szeretnénk látni Faenaeyont, akkor sem ölhetnénk meg. Az idősebb harcosok közül túl sokan emlékeznek arra, milyen volt fiatal korában, és ezért sosem próbálnák meggyilkolni.

A varázslónő úgy gondolta, ideje a tárgyra térni.

- Mire akarsz rávenni? - kérdezte.

- Ha az apám alkalmatlan lenne a vezérségre, a törzsnek új főnököt kellene választania - kezdte Rhayn.

- Új főnököt, aki gondolom, te lennél - vonta le a következtetést Sadira.

- Talán igen. - Rhayn megvonta a vállát. - De nem ez a lényeg. A legfontosabb az, hogy véget érne a civakodás Faenaeyon támogatói és ellenlábasai között.

- Mert közös ellenséget találnának. Azt, aki megbuktatta Faenaeyont. Vagyis... engem. - Sadira az elmúlt két napban megkedvelte Rhaynt, és úgy érezte, az elf nő is hasonlóképpen van ezzel. Most azonban egyértelművé vált, hogy a féltestvére csupán ki akarja használni őt, a bűnbak szerepét szánja neki.

- Erre csak akkor kerülne sor, ha valaki rájön, hogy mit tettél - győzködte Rhayn. Nem is próbálta szép szavak mögé rejteni valódi tervét. - De még akkor sem fenyegetne veszély. Leghamarabb hat-hét nap múlva tennénk meg a szükséges lépéseket, akkor, amikor már Nibenay közelében járunk. Mire a többiek rájönnek, hogy mi történt, a városban leszel, és... És megszabadulsz tőlünk meg Faenaeyontól.

Sadira hosszan, figyelmesen nézte az elf nő arcát, majd megcsóválta a fejét.

- Bolondot akarsz csinálni belőlem - közölte.

- Nem - felelte Rhayn. - Tudom, hogy ravasz vagy és eszes... Elég eszes ahhoz, hogy felfogd: csak akkor válhatsz meg élve a Napfutároktól, ha együttműködsz velem.

- Én inkább - mondta Sadira lassan, kemény hangon - mégis megbízok Faenaeyonban.

- Végzetes hibát követsz el! - sziszegte Rhayn. Megfordult, és magára hagyta Sadirát. A csecsemője még hangosabban bömbölt, mint előtte.

Ahogy Rhayn elment, Magnus lépett a lány mellé. Sikerült befogni a varázslónő kankját, és most maga után vezette az állatot.

- Azt hiszem, imádod a veszélyt - jegyezte meg, miközben a távolodó Rhayn után nézett. - Még az éhes lirrek közé tévedt idegen is nagyobb biztonságban érezheti magát, mint te a Napfutárok törzsében.

- Sokkal veszedelmesebb lényekkel is szembenéztem már, mint az elfek - felelte Sadira. - De honnan tudod, hogy miről beszélgettünk Rhaynnal?

Magnus előrebillentette a füleit.

- Ritkán kerüli el a figyelmemet mások társalgása - mondta, miközben előre-hátra mozgatta jókora fülcimpáit. - Ez az átkom... az örökségem.

- Az örökséged? - kérdezte Sadira.

A széldalnok hallgatott.

- Még sosem találkoztam hozzád hasonló teremtménnyel - mondta Sadira. - Tulajdonképpen mi vagy?

- Elf, természetesen - felelte a széldalnok. Lelapította a füleit, és a kankot vezetve elindult a többi állat felé.

Sadira követte.

- Nem hasonlítasz az elfekre...

- A külsőm más, mint az övék, de egész eddigi életemet a Napfutárok között töltöttem - mondta Magnus élesen, aztán jóval kedvesebben hozzátette: - Faenaeyon a Hajdanvoltak Tornyának közelében talált rám. Magához vett és felnevelt.

- A Hajdanvoltak Tornya! - Sadira levegő után kapkodott. - El tudnál vinni oda?

- Még akkor sem sikerülne, ha akarnám. Csecsemő voltam, amikor Faenaeyon rám talált - mondta a széldalnok fejcsóválva. - Különben mindegy is, mert nem hiszem, hogy tényleg el akarsz menni oda.

- Miért ne mennék? - kérdezte Sadira.

- Mert a Tornyot az Új Bestiák lakják, olyan rettenetes és vad lények, amelyekhez hasonlót az egész Athason nem találsz. - Magnus megállt, lehajtotta a fejét, ránézett a varázslónőre. - Azon a helyen egy napig se maradhatnál életben. Sem te, sem más...

- Úgy látom, neked mégis sikerült - jegyezte meg Sadira. - És Faenaeyonnak is.

- Faenaeyon fiatal korában őrült dolgokat művelt - mondta Magnus. Elindult. - Ami pedig engem illet... a szelek mindig vigyáztak rám.

Sadira rájött, hogy Magnustól nem tudhat meg semmit a Hajdanvoltak Tornyáról, ezért témát váltott, s valami olyasmiről kezdett beszélni, ami pillanatnyilag fontosabb volt a számára.

- Ha Faenaeyon neveltje vagy, akkor azt hiszem, nem veszel részt Rhayn összeesküvésében - kezdte. - Figyelmeztethetnéd a nevelőapádat, hogy mire készül a lánya.

- Miért tenném? - kérdezte Magnus.

- Mert nekem nem hinne - válaszolt Sadira. - Rhayn szavának nagyobb súlya van, mint az enyémnek. És mert nem szeretném, ha bajba kerülnék. Mindenképpen el kell jutnom Nibenaybe.

- Sajnálom - mondta Magnus. - Nem fogom kiadni Rhayn titkait. Faenaeyon fiatalabb korában pompás törzsfőnök volt, de... Rhayn az igazat mondta róla. Mindenkinek sokkal jobb lenne, ha megtennéd, amire kért.

 

Hetedik fejezet:

TÁNCKAPU

- Ez lenne Nibenay?

Sadira az alant elterülő síkságra mutatott. Egy sziklatömeg árnyékában egy minaretváros lapult.

- Igen - felelte Faenaeyon, aki a lábai előtt nyújtózó domboldalt vizsgálgatta. Átugrott néhány felhőbokor fölött, ledobbantott egy kerek, lapos kőtömbre, és a rézsárga kövekkel betakart lejtő felé rúgta magát. - Megígértem, hogy elhozlak a Tornyok Városába. Hát itt lennénk...

- Igen. Itt vagyunk - bólintott a varázslónő. Megmarkolta a kankja gyeplőjét, és Faenaeyon után indította az állatot. - Betartottad a szavad. Nem kell bekísérned a városba.

Faenaeyon megállt, a nőre nézett.

- Szükséged lesz ránk, ha vezetőt akarsz találni - mondta. A szemében furcsa fény lobbant. - Különben Nibenay nagyon jó hely az üzletelgető elfek számára.

- Egyedül is elboldogulok, és...

Sadira nem fejezhette be a mondatát, a törzs előtt loholó elf vadászok éles kiáltása belé fojtotta a szót.

- Tulukok!

A lejtő talajában megkapaszkodó szürkecserjék mögül négy riadt lény szökkent elő. Magasabbak voltak, mint a félóriások, szikárak, mint az elfek. A válluk csapott volt, fehér koponyájukról hiányzott a hús és a bőr. Szemük kidülledt, állkapcsuk fogatlan, az orruk helyén sötét lyukak. Mind a négy barnás bőrből készült tunikát viselt, a derekukra kígyóbőr övet kötöttek.

Futás közben a rémült emberállatok a földhöz érintették csuklójukat, hosszú karjukat lábként használva őrizték meg egyensúlyukat. A Napfutárok vadászai üldözőbe vették őket, egyik szikláról a másikra szökkenve felajzották íjaikat.

- Állítsd meg a harcosaidat! - kiáltott fel Sadira.

Faenaeyon furcsálló pillantást vetett a varázslónőre.

- Miért tenném?

- Mert... mert gyilkosság, amit művelnek! - felelte Sadira. - A tulukok nem ártottak nektek.

Az egyik vadász megpendítette az íját. A nyílvessző az egyik tuluk hátába fúródott. Az emberállat megbotlott és előrebukott.

- Ezek állatok - morogta a törzsfőnök, és vidám vigyorral figyelte a sebesült tulukot, aki megpróbált feltápászkodni a földről.

- Az állatok nem hordanak ruhát - ellenkezett Sadira. Az egyik kezét a zsákjába dugta. - Állítsd meg az elfeket, különben én teszem!

- Ahogy kívánod - felelte Faenaeyon. A vadászok felé fordult és elbődült: - Hagyjátok a tulukokat!

Az elfek megtorpantak, zavart tekintettel néztek vissza Faenaeyonra.

- Mit mondtál? - kérdezte az egyik.

- Azt mondta, hogy hagyjátok békén a tulukokat - kiáltott rá Sadira. - Nem ártottak nektek.

A vadász a varázslónőre, majd Faenaeyonra meredt.

- Ezt akarod?

- Ezt - mondta Faenaeyon.

Ahogy a tulukok beugráltak egy bozótos mögé, a törzsfőnök Sadira felé fordult.

- Nem lett volna szabad megfékezned a vadászaimat. Nagy jót teszünk a tulukokkal, ha megöljük őket.

Sadira kihúzta a kezét a zsákból.

- Jót? Miféle jót?

- A tulukok a Romkutászok leszármazottai... A Romkutászok elfek voltak, a törzsük három évszázaddal ezelőtt veszett bele a semmibe. - Faenaeyon közelebb lépett, és farkasvigyorral nézett Sadirára. - Akarod tudni, hogy lett belőlük tuluk?

- Nem igazán érdekel - felelte a varázslónő -, de gondolom, úgyis elmondod.

- A Hajdanvoltak Tornya tehet mindenről - mesélte Faenaeyon. - A Romkutászok az ősök kincseit keresték. - Abba az irányba nézett, amerre a tulukok eltűntek. - Te is láthattad, mivé váltak.

- Ezt most hogy értsem? - Sadira nem volt biztos benne, hogy elhiheti Faenaeyon történetét.

A törzsfőnök megvonta a vállát.

- A vének között egy sem akad, aki pontosan tudná, mi történt. Lehet, hogy a harcosok egymásra támadtak, de az is elképzelhető, hogy egy falkányi vad erdlu rontott rájuk - folytatta. - Talán egyszerűen csak felrúgtak egy darázsfészket... Bárhogy is történt, a törzs minden tagja megsebesült és szörnyeteggé, tulukká változott.

- Nem hiszek neked!

- Higgy, amit akarsz - hagyta ki Faenaeyon. - De ha elmész a Hajdanvoltak Tornyához, vigyázz, nehogy kicsorduljon a testedből a vér. Ha megvágod, vagy akár csak megkarcolod magad, a mágia, amely belengi azt a helyet, azonnal olyan szánalmas állattá változtat, mint amilyenek a tulukok. Én már láttam, hogy történik az ilyesmi...

Sadira vitatkozni akart, de hirtelen eszébe jutott az, amit a széldalnoktól hallott.

- Akkor láttad, amikor rátaláltál Magnusra?

Faenaeyon szeme megvillant, de a tekintetében most több volt a fájdalom, mint a düh.

- Igen. Mit tudsz erről?

- Csak azt, amit Magnus elmondott... Hogy ott találtál rá, még gyermekkorában.

- Még csak csecsemő volt - helyesbített a törzsfőnök. - Újszülött.

- Mesélj erről! - kérte Sadira. - Ha megismerem a részleteket, talán el tudom hinni, amit a tulukokról meg a Toronyról mondasz.

Faenaeyon bólintott.

- Jól van... Fiatal harcos voltam még, amikor a Homoktáncosok megtámadtak minket, és elrabolták a húgomat, Celbát. Mire felgyógyultam a harcok során szerzett sebekből, és a Nagy Csontpusztán átvágva a Homoktáncosok nyomára bukkantam, a húgom belebetegedett abba, hogy rabszolgaként kell élnie. Megszökött, kimenekült a sivatagba. A férje és négy Homoktáncos üldözőbe vette. Celba azon a helyen keresett menedéket, ahová a harcosok nem merték követni: a Hajdanvoltak Tornyában. Amikor utolértem őket, az öt férfit a Torony közelében találtam meg.

- És mit tettél? - kérdezte Sadira. Furcsa módon jobban érdekelte, hogy Faenaeyon mire volt képes a húgáért, mint az, hogy mit látott a Hajdanvoltak Tornyában. Olyan érzése támadt, hogy az elf, aki hajlandó volt komoly veszélyt vállalni a testvére kiszabadításáért, nem hagyhatta cserben állapotos asszonyát és meg sem született gyermekét.

- Természetesen mind az ötüket megöltem - felelte Faenaeyon. - Aztán elindultam Celba után. Akkor még nem tudtam, hogy a Homoktáncos gyermeket nemzett neki... Éppen akkor szülte meg a fiát, amikor rátaláltam.

- Ezek szerint Magnus az unokaöcséd? - hüledezett Sadira.

A törzsfőnök bólintott.

- Igen. Celba nem maradt életben, hogy felnevelhesse gyermekét. A vajúdás és a szülés közben kicsordult a vére, és a Torony mágiája iszonyatos, förmedvényes bestiává változtatta. Megpróbálta elpusztítani... felfalni a csecsemőjét, ezért, hogy megmentsem Magnust, ellene emeltem a kardomat.

- De mielőtt elpusztult, még megsebezte Magnust, aki emiatt...

- Azt hiszed talán, hogy ennyire lassan forgatom a kardot? - kérdezte Faenaeyon bosszúsan. - Magnus olyannak született, amilyennek látod.

A törzsfőnök elhallgatott, és szelíd iramban futni kezdett Nibenay irányába.

Sadira megpróbálta összeegyeztetni a fejében az apjáról kialakított két képet - a gyáva elfét, aki veszni hagyta a családját, és a bátor, ifjú harcosét, aki mindenre képes volt a húga megmentése érdekében. Amikor nem sikerült a dolog, elindította a kankját, és Faenaeyon után sietett.

Ahogy az állat a törzsfőnök mellé ért, Sadira leszólt:

- Ha mindezt csak azért mondtad el, mert azt akarod, hogy a törzseddel maradjak... Nos, akkor hiába erőlködtél.

Faenaeyon lelassított, hagyta, hogy Sadira közvetlenül melléje irányítsa a kankot. Amikor megszólalt, a hangja furcsán nyugodt volt.

- Miből gondolod, hogy rá akarlak bírni a maradásra?

- Miért? Nem ezt szeretnéd elérni? - kérdezte Sadira.

A törzsfőnök ajkán megjelent egy halvány mosolyféleség. Nem nézett fel a varázslónőre, szemét a domboldalon tartotta.

- Talán tényleg megegyezhetnénk...

- Kétlem - jelentette ki Sadira. - A tudásom nem eladó.

Faenaeyon megvonta a vállát.

- Kár. - Felsóhajtott. - Mindenesetre gondold meg, hogy tényleg elmész-e a Hajdanvoltak Tornyába. Jobb lenne, ha mégis velünk maradnál.

- Jobb lenne. Neked - vágott vissza Sadira. - Én viszont megesküdtem, hogy elmegyek oda, és nincs semmi, ami visszatartana.

- Csak a bolondok hajlandóak meghalni egy eskü miatt - csóválta a fejét Faenaeyon. - Bizonyos esetekben a félelem erősebb a kötelességtudatnál.

Sadira szerette volna megkérdezni tőle, hogy annak idején az ő anyját is a mindennél erősebb félelem miatt hagyta-e el, de végül hallgatott. Még nem akarta felfedni kilétét, nem tartotta bölcs dolognak az apja tudomására hozni a titkát.

- A félelem - mondta - nem minden esetben erősebb a kötelességtudatnál. Még egy elf számára sem az. Te is biztos féltél, amikor elindultál Celba után.

- Inkább dühös voltam... Engem senki sem rabolhat meg! - mordult fel Faenaeyon homlokráncolva. - Ha belenyugodtam volna, hogy elvitték tőlem a húgomat, talán visszajönnek, hogy elhajtsák a kankjaimat, elvegyék az ezüstömet.

- Gondolhattam volna, hogy ez a helyzet - mondta Sadira. A hangjába átszűrődött a keserűség, amit érzett. Csalódott volt, és közben haragudott magára, mert naivul azt hitte, az apját nemes szándékok vezérelték, amikor a húga után indult. - Ti elfek, mind csak magatokkal törődtök.

- Miért? Kivel mással kellene? - kérdezte Faenaeyon.

Leértek a domb aljába, és a sűrű, szikkatag bokrokon keresztültaposva elindultak a sík talajon.

- Az élet túl rövid ahhoz - folytatta Faenaeyon -, hogy olyan ostobaságokra pazaroljuk, mint a kötelességérzet és a hűség.

- És mi a helyzet a szerelemmel? - kérdezte a varázslónő. Kíváncsi volt rá, hogy Faenaeyon mit érzett az anyja iránt, és mit érezne őiránta, ha tudná, valójában kicsoda. - Ez is ostobaság lenne?

- Kellemes ostobaság - vigyorgott Faenaeyon. A terep könnyebbé vált, így futás közben ránézhetett Sadirára. - Sok asszonyt szerettem.

- Talán használtad, de nem szeretted őket - jegyezte meg Sadira csípősen. Nem tudta eldönteni, hogy az elf szerelemről alkotott elképzelése bosszantotta fel jobban, vagy az, hogy Faenaeyon egyszerűen besorolja az anyját a többi jelentéktelen szeretője közé.

A férfi összevonta a szemöldökét.

- Honnan tudod, hogyan viselkedtem az asszonyaimmal?

Sadira ügyesen kitért az egyenes válasz elől:

- Ha semmire sem tartod a kötelességérzetet és a hűséget, nem szerethetted igazán az asszonyaidat.

- A szerelem béklyó - mordult fel a törzsfőnök.

- Ezt én is éppen olyan jól tudom, mint te - mondta Sadira. - De ez még nem ok arra, hogy kihasználjuk a szeretteinket. Volt egyáltalán olyan nő a szeretőid között, akivel igazán törődtél?

- Hát persze hogy volt! Mindegyikkel törődtem!

- Igazán? Bizonyítsd be!

- Hogyan?

- Egyszerű. Sorold el a nevüket. - Sadira azon tűnődött, milyen érzések támadnak majd fel benne, ha Faenaeyon kiejti az anyja nevét, vagy ha esetleg kihagyja a névsorból.

- Mindegyikét?

Sadira bólintott.

- Ha mindegyikkel törődtél, akkor mindegyikét.

A törzsfőnök a fejét csóválta.

- Nem megy - mentegetődzött. - Túl sokan voltak.

- Sejtettem. - Sadira komor arccal megcsapkodta a kank csápjait. Az állat ügetni kezdett.

Faenaeyon a varázslónő után futott.

- Nem kell így sietned - mondta. - Jóval azelőtt elérjük a várost, hogy éjszakára bezárnák a kapuit.

- Helyes - felelte Sadira, de nem lassította le a kankját.

A délelőtt folyamán egyenletes iramban haladtak, és végül eljutottak a városhoz vezető karavánúthoz. Amikor a falak alá, a főkapuhoz értek, vidám zeneszó ütötte meg a fülüket. A muzsika úgy szállt a táj fölött, mintha Nibenay így akarná jelezni: minden látogatót szívesen befogad. Az elfek közül néhányan táncolni kezdtek, futás helyett gyors, ritmusos szökdécseléssel haladtak az úton. Féltucatnyi harcos a fegyverével csapkodta a kankok kemény oldalát, és még azok is előre-hátra himbálták magukat, akiket kimerített a félnapnyi loholás.

Egyedül Faenaeyonon nem látszott, hogy hatással van rá a furcsa üdvözlés, változatlan iramban, eltökélten futott Sadira mellett.

- A szelekre! - morogta az orra alatt. - Gyűlölöm ezt a helyet! Amikor legutoljára itt voltunk, az őrök öt ezüstöt kértek tőlünk cserébe a bebocsáttatásért. Mindenkit megvámolnak, nem is csoda, hogy így örülnek nekünk!

Szürke szemét a két karcsú minaretet összekötő magas, széles boltív alatt nyíló kapura meresztette. A tornyok teraszain nibenéz őrök álltak, mindegyik a feje fölé tartotta az íját és a zene ritmusára himbálózott. A minaretek közötti boltívből mellvédes terasz nyúlt ki a kapu fölé, ezen állt a tucatnyi muzsikus. A jókora dobokat püfölő, xilofonos, dudás társaság lankadatlan vidámsággal játszotta az ezüstös sivatag fölé kikúszó melódiákat.

- El tudom intézni, hogy két ezüstért beeresszenek - ajánlotta fel Sadira.

- Hogyan? - nézett rá Faenaeyon.

- Varázslattal... - Sadira mélyen a törzsfőnök szemébe nézett, elmosolyodott, és bízott benne, hogy apja nem veszi észre a tekintetében bujkáló hamisságot.

A rövid társalgás során rájött, Rhaynnak igaza van, és Faenaeyon egyedül önmagával törődik, senki sem fontos a számára. Annak ellenére, hogy nem vallotta be nyíltan, a törzsfőnöknek esze ágában sem volt megválni a varázslónőtől, Sadira viszont szeretett volna megszabadulni az elfektől. Amire kíváncsi volt, már megtudta: az apja bátrabb volt ugyan annál, amilyennek képzelte, de mindig, mindenben önzően viselkedett. Nem vágyott rá, hogy ennél jobban megismerje.

Faenaeyon bólintott.

- Jól van. Láss hozzá!

Amikor nem nyúlt az erszényébe, Sadira kinyújtotta a kezét.

- Elfelejtetted? - kérdezte. - Minden pénzemet elszedted a szakadéknál.

- Soha, semmit sem felejtek el, ami pénzzel kapcsolatos - morogta a törzsfőnök, ám ahelyett, hogy kinyitotta volna valamelyik erszényét, magához kérette a fiát, Huyart.

Huyar is Sadira féltestvére volt, de nem hasonlítottak egymásra, talán csak a szemük volt egyforma.

- Adj neki két ezüstöt, fiam! - parancsolta Faenaeyon.

- Adnék én, hogyne adnék, de elvetted tőlem a pénzemet, apám - felelte Huyar.

Faenaeyon bosszúsan ráncolta a homlokát.

- Annak, aki egy nap a helyemre akar állni a törzs élén, elég okosnak és ügyesnek kell lennie ahhoz, hogy kijátsszon engem és megtartson magának pár ezüstöt! - mondta. Nem mozdult, arra várt, hogy a fia mégis előszedje a pénzt.

- Az egész törzsre szégyent hoznék, ha becsapnám a vezért - mondta Huyar. Sadirára nézett; a tekintete elárulta, a varázslónőt okolja azért, hogy szégyenbe került az apja előtt.

Nem először történt meg a dolog, mióta Sadira csatlakozott az elfekhez. Valahányszor kért valamit Faenaeyontól, a törzsfőnök mindig a fiától várta, hogy teljesítse az óhajt. Sadira gyanította, Faenaeyon nem igazán kedveli Huyart, de úgy tesz, mintha szeretné és becsülné, mert így nagyobb odaadást, hűséget és tiszteletet várhatott tőle.

A törzsfőnök dühös szemeket meresztett a fiára, és végül, nagy nehezen belenyúlt az erszényébe. Kivett két ezüstöt, és Sadira kezébe nyomta. A varázslónő felismerte az érméket; ezt a kettőt Faenaeyon tőle zsákmányolta.

- Ugye csak kölcsönbe kell? - kérdezte Faenaeyon.

Sadira megrázta a fejét.

- Nem, de így is hasznod lesz a dologból. Öt helyett csupán ezt a kettőt kell kifizetned. Hármat keresel az üzleten. - Az öve alá csúsztatta az érméket. - Előremegyek, és megdelejezem az egyik őrt. Várjatok egy keveset, míg hatni kezd a varázs, aztán vonuljatok a kapuhoz, és azzal az őrrel elegyedjetek szóba, amelyikkel én beszéltem.

Faenaeyon gyanakodva nézett rá.

- Talán az lenne a legjobb, ha elkísérnélek...

Sadira számított erre.

- Ha egyedül vagyok, könnyebben megy a varázslás - hárította el az ajánlatot. - A kapu túloldalánál megvárlak benneteket.

A törzsfőnök szürke szeme a varázslónő övére villant, ami alatt eltűnt a két ezüstje. Az ajkába harapott, de végül bólintott és elfordította a fejét.

- Két ezüst nem nagy pénz.

- Arra gondolj, hogy a másik három nálad marad - vigasztalta Sadira. Előrehajolt a nyeregben, és megveregette a kankja csápjait.

Az óriásrovar felgyorsított, maga mögött hagyta az elfeket. Hat lába közül kettő a pufogó dobok ritmusára csapódott a talajhoz.

Néhány perccel később Sadira keresztülhaladt az út két oldalán, a városfal közelében álló erődszekerek között. Az óriási járművekről leszedett nehéz ládákat, hatalmas hordókat nibenéz hordárok hosszú sora cipelte be a zenészek balkonja alatt sötétlő kapunyíláson. Az erődszekerek elől kifogták, és az út mellé vezették az igavonó mekillotokat, mert félő volt, hogy a domb nagyságú gyíkok a hordárok vagy a járókelők húsával próbálnák csillapítani éhségüket.

Sadira lelassította a kankját, és visszanézett a válla fölött. Már vagy százlépésnyi távolság választotta el a törzstől, amely az elfektől megszokott módon közeledett a városhoz: a harcosok zajongó, izgatott csürheként ügettek, miközben az asszonyok és a gyermekek kétségbeesett igyekezettel próbálták az úton tartani a kankokat.

Sadira előrenézett és továbbhaladt. Ahogy benyargalt a zenészek balkonja alá, egy keskeny arcú félelf lépett elé. Az őr hosszú, tarka sálat tekert a fejére, sárga szaramisza az egész testét betakarta. A kezében kékes árnyalatú agafari fából faragott lándzsát tartott.

- Légy üdvözölve Nibenayben! - üdvözölte.

Oldalról két másik őr furakodott át a befelé tartó hordárok között. Egymás mellett elhelyezkedve, a lándzsájuk hegyét összeérintve állták el Sadira útját.

A varázslónő végighúzta a kezét a kankja csápján. Az állat megállt. A balkonról lehallatszó zene visszhangot keltett a széles, boltíves kőmennyezet alatt; a dallam így inkább komor volt, nem pedig olyan csábítóan hívogató, amilyennek korábban tűnt.

Sadira az öve alá dugta két ujját, és elővette a Faenaeyontól kapott egyik ezüstöt. A félelf felé nyújtotta.

- Ha alaposan átvizsgáljátok a mögöttem érkező elf csürhe holmiját, legalább kilenc ugyanilyet fogtok találni.

A félelf őr a varázslónő elé tartotta a kezét és meghajolt.

- Ha ez igaz, a szemem nem látja majd, amikor belépsz a városba.

- Helyes - mondta Sadira. Eleresztette az érmét.

A félelf elkapta az ezüstöt, és intett két társának, eresszék át a nőt. Sadira, miközben áthaladt a kapun, biztosra vette, végleg megszabadult az elfektől. Faenaeyon nem lesz hajlandó kiadni kilenc ezüstöt arra, hogy megvesztegesse a kapuőröket, az őrök pedig nem fogják beereszteni a városba a Napfutárokat, míg meg nem kapják a beígért pénzt. Ha minden jól alakul, a törzs megfordul és elvonul, de ha mégis bejutnak, neki éppen elég ideje lesz arra, hogy elrejtse valahol a kankját. Azután már csak annyit kell tennie, hogy felkutatja a Titkos Szövetség valamelyik tagját, akinek a segítségével felfogad egy vezetőt, aki elviszi a Hajdanvoltak Tornyához...

A kapu egy tágas, sáros, bűzös, hegymagas tornyokkal és sötét árnyékokba burkolózó kapualjakkal szegélyezett udvarra nyílott. A kapuk mindegyike valamelyik minaret tövéhez vezetett, amelyek csipkézett falaikkal a Tyrtől nyugatra lévő, ősi bányajáratokkal keresztüllyuggatott hegyeket juttatták Sadira eszébe. A falakat domborművek és szobrok díszítették; minden függőleges felületet emberszerű lényeket vagy szörnyeket ábrázoló faragványok borítottak.

Az épületek sarkainál kőből faragott, hosszú orrú, komor arcú, üres tekintetű óriások őrködtek. Az ablaknyílások a díszítések miatt leginkább tátott, vadul vicsorgó, agyarakkal teli bestiapofákra emlékeztettek. A balkonokat alátámasztó oszlopok mintha egymásra helyezett, összepréselt koponyákból készültek volna, a falakra kéjesen mosolygó, kövér kerubokat, vagy tarajos-agyaras ördögfejeket véstek.

A magas építmények között kanyargó keskeny utcákat boltíves kőmennyezet fedte. A nibenéz hordárok egy ilyen alagútba cipelték be terhüket - a nehéz ládák és a hordók minden bizonnyal a város szívébe, valamelyik kereskedőház raktárába kerültek.

Sadira a legszélesebbnek tűnő utca felé fordította a kankját. Arra számított, hogy az árnyékos alagútban hűs és kellemes lesz a levegő. Tévedett; a kanyargós járatban a tömeg szaga összekeveredett a mocskos istállókból kiáradó trágyabűzzel.

A varázslónő elhaladt néhány tucat nibenéz polgár mellett, és beléptetett egy másik udvarra, amelyet az előzőhöz hasonló épületek és tornyok fogtak körbe. A kapuk többsége olyan széles volt, hogy akár kankháton keresztül is át lehetett menni rajtuk. Sadira belesett az egyiken, majd oldalra kormányozva hátasát, bevonult a rövid alagút végén lévő istálló udvarára. Leszállt a nyeregből, és az udvarról nyíló kapuhoz vezette a kankot.

Egy idősebb, tar fejű, mocskos szaramiszt viselő férfi sietett eléje.

- Istállót keresel a kankodnak? - kérdezte.

- Mennyibe kerülne?

- Három napi ellátás egy királykorong - felelte a férfi.

Sadira ismerte ezt a pénzt, a köznép a legtöbb városban ilyen kerámiaérméket használt.

- Minden este megetetjük, és minden ötödik napon megitatjuk - tette hozzá az öreg.

Sadira bólintott.

- Rendben van. Itt hagyom, és ha jó állapotban lesz, fizetek.

A férfi a fejét rázta.

- Nibenayben másképp mennek a dolgok - mondta. - Előre kell fizetned... Mindennap, ha úgy jobban tetszik. Ha nem térsz vissza, és elfogy az ellátására itt hagyott pénz, eladom az állatot.

Sadira előhalászta az öve alól az utolsó ezüstjét.

- Tudsz visszaadni?

- Tudok.

A férfi elvette a pénzt, és bevezette Sadirát meg a kankot az épületbe. A legalsó szint félhomályos műhely volt, amelyben mocskos rabszolgák nyergeket, szekereket javítgattak. Az egyik csoport egy hatalmas, megrepedt erődszekér kereket próbált helyrehozni. Sadira gyorsan körülnézett a fáklyákkal megvilágított, tágas helyiségben, majd a hátasát maga után csalva követte az öregembert, aki egy széles, kanyargós, meredeken emelkedő folyosón felvezette a következő, kivilágítatlan emeletre.

A kankürülék mindent átható bűze elviselhetetlen volt. Sadira befogta az orrát, de hiába; alig sikerült leküzdenie a hányingert.

Az első sötét karám elé értek. Ahogy sorban elhaladtak a kapuk előtt, a kankok kidugták rágóollóikat a csontrudak mögül, és csattogó hangokat hallatva üdvözölték újonnan érkezett társukat. Sadira kankja viszonozta a köszöntést, így a csattogás egy pillanatra sem szűnt meg, ahogy felkaptattak a meredek folyosón.

A tizenkettedik, talán tizenharmadik karám kapuja nyitva állt. A csontrácsot egy facsiga és egy darab kötél segítségével felhúzták, a kötél végét a falba vert csontpecekre csavarták. A férfi megvárta, míg Sadira kankja a karám elé ér, majd szembefordult vele, és az egyik csápját megmarkolva arra kényszerítette, hogy hátráljon be a kapun túlra.

A kank, ahogy a feje a felhúzott csontrács alá került, hirtelen megállt, és izgatottan hadonászni kezdett a csápjaival.

- Gyerünk, ostoba állat! - mordult rá a férfi.

Felemelte a kezét, és a kank felé lépett. Sadira úgy látta, mintha dühös szikra lobbanna az állat szemében.

- Vigyázz! - kiáltotta. Hátrarántotta az istállómestert. Ha egy kicsit is lassabb, a kank csáprágója megsebzi a férfi testét.

Az állat elindult előre, de Sadira gyorsan melléje ugrott. Elkapta és megrántotta a csápjait, visszakényszerítette az óriásrovart a karámba.

- Amikor elengedem, azonnal ereszd le a rácsot! - nézett hátra Sadira.

Az istállómester tátott szájjal bámult a lázongó kankra.

- Tedd, ahogy mondtam!

Az éles hang kizökkentette a vénembert a kábulatból. Lecsavarta a csontpecekről a kötél végét.

- Már harminc esztendeje az enyém ez az istálló, de most először fordult elő, hogy egy kank rám támadjon! - mondta, miközben gyanakvó tekintettel végigmérte az állatot. - Mi baja lehet?

- Nem tudom - felelte Sadira. - Már csinált egy-két hasonló dolgot, amióta útnak indultam vele, de még sosem volt ennyire ellenséges.

A varázslónő eleresztette a kank csápjait és kiugrott a karámból. A kapu nagyot döndülve lecsapódott. A kank a rácsokhoz feszítette a testét. A csontrudak meg sem mozdultak. Az állat rájöhetett, így nem fog kitörni. A karám végébe húzódott, majd nekirohant a kapunak. Újra és újra megismételte a rohamot. Sadira elképedve figyelte.

- Ilyet még nem láttam! - Az istállómester döbbenten csóválta a fejét. - Kénytelen leszek felfogadni miatta egy elfet.

- Minek?

- Lehet, hogy beteg - vélte a férfi, miközben elindult lefelé a folyosón. - Ha ez a helyzet, akkor kénytelen leszek megölni és elégetni, különben félő, hogy a kórság a többi dögre is átterjed.

Sadira gyanította, az istállómester valami sötét dologban mesterkedik.

- Mindkettőnknek jobb lesz, ha a kankom itt van, amikor visszajövök - mondta fenyegetően.

- Ezt nem ígérhetem meg - felelte a férfi anélkül, hogy ránézett volna. - Különben megtartom az ezüstödet. Az elfet is ki kell fizetnem valamiből.

- Nem! - tiltakozott Sadira.

- A kank a tiéd - mondta a vénember. - Neked kell állni a kivizsgálásával kapcsolatos költségeket.

- És mi a biztosíték arra, hogy nem teszed el egyszerűen a pénzt, nem adod el a kankot, hogy utána kijelentsd: beteg volt és megdöglött? - kérdezte Sadira dühösen.

Az istállómester megállt, és visszamutatott Sadira kankjának karámjára.

- Erre nincs biztosíték, de hallgasd csak...! - Az óriásrovar fáradhatatlanul döngette a csontrácsos kaput, a puffanások kísértetiesen visszhangoztak a folyosón. - Tudod mit? Inkább visszaadom az ezüstödet, és vidd a kankodat, ahová akarod. Azt hiszed talán, hogy találsz olyan istállómestert, aki kevesebbért is elvállalja a gondozását?

- Talán igen, talán nem - mondta Sadira, és eltűnődött, miből fog ételt és italt, esetleg egy másik kankot venni magának, amíg sikerül kapcsolatba lépnie a Titkos Szövetséggel.

A vénember még egyszer visszanézett a furcsán viselkedő állatra.

- Ne aggódj - mondta. - Csak akkor fogom megölni a hátasodat, ha nagyon muszáj, és megpróbálok megalkudni az elffel, aki foglalkozni fog vele.

Amikor lejutottak a földszinti csarnokba, az istállómester elindult, hogy ellenőrizze a rabszolgáit.

Sadira úgy döntött, megnézi, valóban sikerült-e megszabadulnia a Napfutároktól. A sötét, alagútszerű utcán visszament az első udvarra, és a városkapu irányába nézett.

Az apja és az elfek azzal a félelf őrrel beszélgettek, akinek Sadira egy ezüstöt fizetett. Faenaeyon kedves mosollyal mondott valamit a férfinak.

Az őr is elmosolyodott, és a törzsfőnök elé nyújtotta a tenyerét.

Faenaeyon felmordult, és akkorát taszított a félelfen, hogy az elvesztette az egyensúlyát, és kitántorodott a térre. A másik két őr riadót kiáltott, és Faenaeyon felé böktek lándzsáikkal. Az elf könnyed mozdulattal kiütötte a kezükből a fegyvereket, és kilépett az udvarra.

- Lorelei! - üvöltötte, miközben dühös tekintettel végigpásztázta a tér oldaláról nyíló kapukat.

Sadira egy pillantást vetett a kaputoronyból lefelé rohanó őrszakaszra, majd halvány, elégedett mosollyal hátat fordított az apjának.

 

Nyolcadik fejezet:

NIBENAY HERCEGE

Tintasűrű homály töltötte be a termet, olyan sötét és vaskos, hogy szinte füstpamacsként simított végig a kank kitinpáncélján. A veremfeketeségben még a padló sem látszott, pedig az állat erre meresztette gyenge szemét. Ahhoz, hogy érzékelje a kank környezetét, Tithian kénytelen volt a rovartest többi érzékszervét is igénybe venni, ám ez igencsak kemény feladat volt egy olyan elme számára, amely hozzászokott, hogy elsődlegesen a hozzá érkező képekből vonja le a megfelelő következtetéseket.

Tithian megfeszítette a tudatát, és érzékelte a rovar csápjaira tapadó vízpermet friss illatát, meg azt a pézsmaszerű szagot, amely megrémítette a kankot. Az állat egy testet tartott erős csáprágói között - annak a vén istállómesternek a vér-és verítékszagot árasztó testét, akire Sadira a hátasát bízta. A vénember kapkodva, fuldokolva lélegzett.

A helyiség végéből kéttucatnyi láb csattogó zaja hallatszott. A visszhangra találó zaj egyre közelebb ért Sadira kankjához, és félelmet gerjesztő dübörgéssé változott az állat dobszerű hallószervének belsejében. Amikor a zaj egészen közel ért a karámban álló kankhoz és a szájszervében tartott istállómesterhez, a lábak megálltak.

Tithian új zajra lett figyelmes - ez a barlangszerűen öblös helyiség másik végéből érkezett. A lény, amelytől származott, halkan, óvatosan mozgott, a lába szinte csak simogatta a nyálkával borított, csúszós padlóköveket.

Amikor a nesztelen lény a vénember mellé ért, két dülledt szem jelent meg a sötétségben. A gömbök aranysárgán világítottak, a pupillák feketék és üvegszerűek voltak, mintha obszidiánból lettek volna. Tithian nem tudta kivenni a test részleteit, jóformán az alakját sem látta, mert a szemgolyók fénye túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy az arcon kívül bármi mást megvilágítson.

- Szólj a kanknak, öreg, hogy beszéljen! - parancsolta egy férfihang, amely oly sima és oly halk volt, akár az éjszaka meddő lehelete.

- Nem hangosan szól, hatalmas király - zihálta az állat csáprágói közé szorult istállómester. Legyengült, a bordáit, a mellkasát hasogató fájdalom szívta ki az erejét. - Hozzám beszél, én pedig elismétlem a szavait...

A szemek aranyfénye skarlátvörössé változott, de a király hallgatott. A másik irányból, onnan, ahol a csattogó lábak az imént megálltak, egy érdesebb, erőszakosabb hang hallatszott.

- Ha azért jöttél ide, hogy sima szavakkal rávedd valamire az apámat... a halálod lassú lesz és fájdalmas! - A beszélő nem mozdult előrébb, a rejtekadó árnyékok között maradt.

Az istállómester remegni kezdett.

- Könyörgöm, hatalmas herceg... Hidd el, nem én akartam idejönni - mentegetődzött. - Valaki rám bízta ezt a kankot. Amikor behajtottam a karámjába, úgy viselkedett, mintha a halálán lenne. Meg akartam vizsgálni, és amikor kinyitottam a karám ajtaját, kiugrott, félrelökte a segédeimet, és a rágói közé kapott. Egy férfi hangját hallottam, az elmémben szólt. Azt követelte, hogy vezessem a kankot ide, a palotába... Ha megengeded, hatalmas herceg, bebizonyítom, hogy igazat szólok...

Az istállómester gyorsan beszélt, nem keresgélte a szavakat, amikor elmagyarázta a történteket. Nem először adta elő a dolgot: korábban már a palotaőröknek, az őrségparancsnoknak, és a Déli Kapunál egy fedetlen mellű nőnek, a király egyik ágyas-testőrének is elmondta, mit tett vele a furcsán viselkedő kank. Az őrök persze nem hittek neki, ám amikor a kank teljesítette a próbaképpen kiadott parancsaikat, úgy döntöttek, beeresztik a király fogadótermébe. Érezték, a kank nem olyan, mint a többi, közönséges óriásrovar, arról viszont sejtelmük sem lehetett, hogy az állatot valójában Tithian irányítja az elméje erejével. A legutolsó akadályt a magát főágyas-főkamarásnak nevező, meztelenül járó matróna jelentette, akit Tithian csak úgy tudott meggyőzni, hogy közvetlen mentális kapcsolatot létesített vele, és ugyanúgy beszélt hozzá, ahogy az istállómesterhez. Az erőfeszítés kimerítette; ilyen óriási távolságból iszonyatosan nehéz volt az Ösvény használata.

A herceg és az apja hallgatott. Az istállómester a sárga szempárba nézett.

- Parancsolj valamit a kanknak, mindent végrehajt - mondta. - Látni fogod, úgy viselkedik, mintha értelemmel bíró lény lenne.

- Van egy biztosabb módszer, amivel kideríthetjük, hogy igazat mondasz-e - hallatszott a király hangja.

A király ellépett a vénember mellett, és olyan közel állt a kank fejéhez, hogy pézsmaszagú lehelete megmozgatta a lény csápjait. Nibenay uralkodójának fénylő szeme a kank rovarszemébe nézett. Tithiant kis híján megvakította az aranyszínű ragyogás. A fény megremegett, néhány pillanatig pislákoló lett, majd - ahogy a máguskirály az Ösvényt használva behatolt a kank elméjébe - efemer alakzatokká változott.

Amikor a ragyogás kihunyt, Tithian elmebéli szeme előtt egy nyálkával borított hústömeg, egy vastag bőrlebennyel befedett, könnycsepp alakú test jelent meg. A lény egyik végéből csőszerű torzó emelkedett ki, amelyhez két vaskos, horogszerű karmokban végződő kar csatlakozott. A fej emberszerűnek tűnt, a homlokot nehéz korona ölelte át. A széles orr cimpái idegesen remegtek, a duzzadt, húsos ajkak mögül kivillant a felső állkapocsból kinőtt görbeteg végű agyarsor. A dülledt, sárga szempár ugyanolyan volt, mint a fogadócsarnok sötétjében álló teremtményé, azé a lénye, akit az istállómester Nibenay királyának nevezett.

Förtelmes teste megmozdította hat görbe lábát, és elindult a kank elméjében létező táj homokján. Meglepően gyorsan mozgott. Az egyik dűne tövében megállt, leereszkedett a hasára, és várt.

Tithian úgy döntött, ideje megmutatkozni. Elképzelte magát, ahogy kiemelkedik a homokból. A lény nem moccant, a félelem és a kíváncsiság legcsekélyebb jele nélkül nézte, ahogy Tyr királya megjelenik előtte.

Először az aranykorona, majd a hosszú aranybarna hajtömeg, ezután Tithian karvalyorrú arca, végül karcsú, már-már vézna felsőteste bukkant elő a homok alól.

- Ki vagy? - kérdezte a lény. Az orrcimpája gyanakvóan mozgott, mintha veszélyt szimatolt volna.

- Tyr királya - felelte Tithian. Irdatlan erőfeszítésébe került, hogy a teste ne süppedjen vissza a homokba. - Te Nibenay uralkodója vagy?

A király-szörny nem felelt, inkább feltett egy másik kérdést.

- Beszélni akarsz velem, trónbitorló?

Tithian arca megkeményedett a sértő szóra.

- Meg kell vitatnunk egy ügyet, amelyből mindkettőnk városában gond fakadhat.

- Azt, hogy Nibenayben miből lehet gond, én döntöm el! - fröcskölte a máguskirály.

- Ez igaz - hagyta helyben Tithian. - De biztosra veszem, hogy ez a dolog érdekelni fog. Hallottál már a Hajdanvoltak Tornyáról?

A máguskirály szeme lángvörössé változott. Előrébb csúszott, félig felemelte szörnykarjait.

- Mit tudsz a Toronyról?

Tithian néhány ujjnyival lejjebb süllyedt a homokba.

- Éppen eleget ahhoz, hogy biztos lehessek benne: a Sárkánynak nem tetszene, ha bárki ellátogatna oda.

- Ha akad is olyan ostoba élőlény, aki a Torony közelébe merészkedik, biztos nem éli túl a kalandot.

- Az az egy, aki tudomásom szerint oda készül, talán mégis - mondta Tithian. - Nagy hatalmú varázslónő, Kalak gyilkosainak egyike.

- A tyri Sadira? - szisszent fel a bestia.

- Ismered talán? - kérdezte Tithian meglepetten.

- Hallottam róla - felelte a máguskirály. - A kémeimtől ugyan nem sokat sikerült megtudnom a Tyrben zajló eseményekről, de a karavánokkal idevetődő bárdok és mesélők annyit emlegették Sadira nevét, hogy már a rabszolgáim is jól ismerik. - Elgondolkodott. - Haladéktalanul meg kell ölnöd!

Tithiannak feltűnt, hogy Nibenay királya meg sem kérdezte, Sadira miért akar eljutni a Hajdanvoltak Tornyába.

- Ha eljut oda – kérdezte -, mit fog találni?

- Minden bizonnyal a halált... vagy valamit, ami még annál is rosszabb - felelte a király-szörny. - Ha viszont életben marad, talán rábukkan arra, amit keres. - Bizalmatlanul végigmérte Tithiant, majd megkérdezte: - Ugye annak módját keresi, hogyan akadályozhatná meg, hogy a Sárkány beszedje az adót?

- Igen - válaszolt Tithian.

- Akkor úgy kell intézned a dolgot, hogy ne érhessen célba - jelentette ki a máguskirály. - A Sárkány, ha ez a Sadira felbosszantja, mérgében Tyr minden lakóját elpusztítja majd.

Ha pedig eggyel kevesebb olyan hely lesz, ahonnan begyűjtheti a dézsmát, többet fog kérni tőlünk, a többi várostól.

- Miért van szüksége ilyen sok rabszolgára? - kérdezte Tithian. Az volt a szándéka, hogy a lehető legtöbb kérdésére választ kapjon Nibenay királyától.

- Ez nem tartozik sem rád, sem rám. Ha nem akarod, hogy uralkodásod rövid legyen, ne foglalkozz ilyen kérdésekkel - figyelmeztette a máguskirály. Felemelte a kezét, Tithianra mutatott. - Te csak azzal törődj, hogy a varázslónő elpusztuljon!

Tithian rájött, hiába próbálkozna, Nibenay királyától nem tudhat meg ennél többet.

- Ha Sadira az én városomban, Tyrben lenne, már régen végeztem volna vele, csakhogy...

- Csakhogy?

- Csakhogy éppen Nibenayben tartózkodik!

A máguskirály szeme összeszűkült.

- A fiam fog gondoskodni róla, hogy soha ne hagyhassa el a várost! - mondta. A szörnyalak körvonalai bizonytalanná váltak; a máguskirály a jelek szerint befejezettnek tekintette a beszélgetést. - De egyet megmondok: ezért a szívességért nagy árat kell fizetned!

 

*

 

Sadira még soha életében nem látott olyan teremtményt, ami legalább hasonlított volna a térre becsattogó emberállathoz. A lény úgy festett, mintha egy tisztavérű ember és egy cilop nászából született volna. Térdtől lefelé az óriási százlábúra emlékeztetett, testének ez a része tizenkét ízre tagolódott. Mindegyik részt két, horgas karmokban végződő láb tartotta. Térdtől fölfelé nagyjából olyan volt, mint egy ember, törzsét selyemszaramisz takarta, tarra borotvált feje búbját fekete, tálkaszerű kalap fedte. Pici fülei az állkapcsa két oldalán helyezkedtek el, dülledt szemei akár a cilopoké. Vadállati pofára emlékeztető arca előrecsúcsosodott, széles, lapos orrának cimpái minden lélegzetvételkor megremegtek.

Sadira besiklott a legközelebbi sikátor rejteket adó árnyai közé. Remélte, hogy a cilopember elmegy a közelből. Nem volt különösebb oka a rejtőzésre, de úgy érezte, helyesen cselekszik, ha elbújik a helybéli máguskirály megbízottjai és tisztjei elől. A lényről ugyanis lerítt, hogy ezek közé tartozik, hiszen két félóriás haladt előtte - mindkettő meztelenségét selyem ágyékkötő takarta, és mindegyikőjük hatalmas, kékes agafari bunkót dédelgetett a karján -, mögötte pedig két meztelen keblű nibenéz templomosnő - ők színes gyöngyökből fűzött nyakláncot, sárga szoknyát és széles, ékkövekkel kirakott övet viseltek.

Ahogy a menet elvonult Sadira búvóhelye előtt, a cilopember fekete szeme a varázslónő irányába villant. Pontosan arra a helyre nézett, ahol a mozdulatlanul, lélegzetvisszafojtva várakozó félelf állt. A napsütötte téren állva még egy tisztavérű elf szeme sem látott volna be a sötét árnyak mélyére, ám a cilopembernek (Sadira ebben egészen biztos volt) a megszokottakon kívül volt még egynéhány különleges érzékszerve. Remegő orrcimpái arról tanúskodtak, hogy pompás a szaglása - talán annyira jó, hogy el tudta különíteni Sadira illatát az utca többi szagától.

A lány nem tudta, mennyi ideig tartott ez a néma vizslatás. A cilopember végül elfordult, és folytatta az útját. A varázslónő megkönnyebbülten felsóhajtott. Várt, addig nem akart kilépni a búvóhelyéről, amíg a menet biztonságos távolba nem ér.

Sadira az előző éjszakát a város egyik zsúfolt sikátorában, a csavargók és a koldusok között töltötte. Hajnalban elment az Elfpiacra, mert gyanította, hogy a legkönnyebben itt léphet kapcsolatba a Titkos Szövetséggel, amely valószínűleg a városnak ebben az ellenőrizhetetlen negyedében rendezte be főhadiszállását, és a varázslataihoz is szüksége volt néhány olyan dologra (kígyónyelvre, fényféregre, porított wychfára és más egyebekre), amit csak itt szerezhetett be. Nibenayben, mint a legtöbb athasi városban, a máguskirály betiltotta a mágia használatát, mert meg akarta akadályozni, hogy rajta és megbízottjain kívül bárki más megdézsmálja a környéken élő növények életerejét. Ez volt az oka annak, hogy a varázskelléket csak titokban lehetett bevinni és árusítani, az efféle munkához pedig az elfek mindenki másnál jobban értettek.

Sajnos a Titkos Szövetséggel az Elfpiacon sem sikerült kapcsolatba lépnie, ezért úgy döntött, hogy átmegy a Bölcsek Terére, ahol - ha hinni lehet a szóbeszédnek - időnként megfordultak a mágiatudorok, hogy meghallgassák a bölcsek beszédeit.

Ahogy a cilopember és kísérete eltűnt a szeme elől, a nő kilépett a sikátorból, és besietett a kellemesen hűs, árnyékos

Bölcsek Terére. Itt, a környező épületekben pezsgő kereskedés folyt, de a házakat és a tömeget alig lehetett látni a téren szétszórtan álló, legalább ötven agafari fától. Kékes törzsük vastag és mélyen erezett volt. Sadira ezekből a jelekből arra következtetett, hogy meghökkentően vének lehetnek. Legyezőszerű lombkoronájukat a földtől vagy százlábnyi magasságban terpesztették szét, ágaik és széles, türkizkék leveleik árnyékba borították a környéket.

Sadira, miközben megcsodálta a fenséges ligetet, egy nagyobb embercsoport közelébe ért. A tömeg két vénember körül formált kört, akik az egyik agafari fa tövében ültek. Ruha helyett csupán ágyékkötőt viseltek, mindketten elképesztően soványak voltak, arcuk beesett, bőrük aszottan lötyögött pálcavékony csontjaikon.

- Az ember csakis akkor találhatja meg valódi önmagát, ha a keresés megkezdése előtt kiüríti az elméjét - mondta az első bölcs. Vénsége ellenére a teste legalább olyan hajlékony volt, mint az elfeké; sarkát a fara alá húzva, a térdeire támaszkodva, olyan pozícióban ült, amit a legtöbb ember kényelmetlennek talált volna. - Ha belenézünk egy gondolatokkal teli elmébe, az olyan, mintha a saját tükörképünket bámulnánk egy oázis tavában. Ilyenkor láthatjuk ugyan az arcunkat, de könnyen megeshet, hogy összetévesztjük valamelyik hold képmásával.

Rövid csend támadt. A második bölcs megfogalmazta, és végül szavakba öntötte a válaszát.

- A szív sokkalta fontosabb az elménél. Ha tiszta, az elme is olyan, akár a patyolat. A tiszta elmét pedig felesleges kiüríteni.

Sadira úgy érintette meg az ajkait, úgy simogatta meg az állát, mintha a bölcsek szavain töprengene. Tudta, ha a hallgatóságban jelen van a Titkos Szövetség valamelyik tagja, az illető érteni fogja a találkozást kérő gesztus jelentését, ha pedig megérti, akkor előbb-utóbb kapcsolatba fog lépni vele, hogy megtudja, mire van szüksége.

Sadira rövid ideig érdeklődve hallgatta a vitatkozó bölcseket, majd egy orrvakarással álcázva a lényeget, megismételte a sokat jelentő kézmozdulatot. Semmi sem történt. Megfordult és elindult, de alig tett meg néhány lépést, amikor egy zöld vászonszaramiszt viselő vékony fiú lépett eléje.

- Már azt hittem, sosem indulsz el - mondta a kölyök. Meghajolt, és közben végighúzta az egyik kezét a száján.

A fiú legalább egy fejjel alacsonyabb volt a félelfnél, a bőrszíne akár a gyömbér, a szeme barna. Az arca szelíd, kisfiús volt, a felső ajkán ritkás bajuszkezdemény sötétlett. Megfogta Sadira karját, és elindult a ligetszerű tér közepe felé, ahol egy kőből faragott sáska pofájából vastag sugárban csorgott a víz az alatta lévő medencébe.

- Mire van szükséged? - kérdezte a fiú.

- Segítségre - felelte Sadira. Nem vesztegette az időt, azonnal a tárgyra tért. Tudta, minél több időt töltenek együtt, annál nagyobb veszély fenyegeti őket, így csupán néhány perce volt a magyarázkodásra. - A Hajdanvoltak Tornyához szeretnék eljutni... Úgy tudom, innen keletre, valahol a sivatagban áll. Szükségem van élelemre, vízre, egy vezetőre és némi ezüstre.

- Sokat kérsz - mondta a fiú.

- Jó ügyért teszem, amit teszek. Abban a Toronyban rejlenek a Sárkány születésével kapcsolatos titkok, ezeket akarom megismerni.

- Igazán? Ugyan miért?

- A Sárkány ezer embert követel a városomtól, Tyrtől. Meg akarom menteni azokat az embereket... és talán még sokakat, akiket a Sárkány innen, Nibenayból meg Athas többi városából fog elragadni.

A fiú megállt, alaposan végigmérte Sadirát. Elgondolkozva ráncolta a homlokát, végül így szólt:

- Ha valóban ez a célod, attól tartok, elkéstél... Az idei áldozatokat már nem tudod megmenteni.

Sadira értetlenül rázta a fejét.

- Tessék?

- A királyunk minden esztendőben egyszer ezer rabszolgát vitet a fiával a sivatagba - mondta a fiú. - A herceg és kísérete néhány nappal ezelőtt tért vissza. Szokás szerint a rabszolgák nélkül...

- Átadta őket a Sárkánynak? - kérdezte Sadira.

- Nem tudjuk - mondta a fiú. Megvonta a vállát, aztán elindult a fák között. - A kémeink még sosem tértek vissza ezekről az utakról. Talán valóban az történt velük is, amiről az imént beszéltél.

- Akkor... akkor nincs sok időm! A Sárkány nemsokára Tyr közelébe ér.

- Igen, lehetséges. Talán négy hét múlva ott lehet - bólintott a nibenéz. - Gulg a két város között áll, lehet, hogy a bestia először oda látogat el. Persze az is elképzelhető, hogy északra megy, Urikba, vagy délre, Balicba, és csak azután látogatja meg Tyrt.

- Kétlem - gondolkodott el Sadira. - Szükségem van a segítségetekre! Számíthatok rátok?

- A döntés joga nem az enyém - felelte a fiú, és már fordult, hogy magára hagyja Sadirát. - Én minden tőlem telhetőt megteszek érted. Ha a mesterem elhiszi, amit mondtál, segíteni fog. Ebben biztos vagyok.

Sadira megfogta a fiú karját.

- Mondd meg a mesterednek, hogy a tyri Sadira az, aki a segítségét kéri!

A nibenéz eltátotta a száját a csodálkozástól.

- Sadira? - lihegett. - Az a Sadira, aki...?

- Igen. - A varázslónő az ajkához érintette a mutatóujját. - Az a Sadira, aki nélkületek most semmit sem tehet.

A fiú meghajolt.

- Hallottam a bárdok dalait, meg a bátorságodról és a szépségedről szóló történeteket, de... De sosem gondoltam volna, hogy egyszer személyesen fogok találkozni veled. Biztosíthatlak, mindent meg fogsz kapni, amit kértél!

A dicsérettől és a szokatlan tisztelettől elpiruló Sadira megfogta az előtte hajlongó fiú vállát, és felegyenesítette.

- Kérlek, siess! - mondta. - Hol találkozunk? Mikor?

- Raka a nevem. A volna a legjobb, ha...

Raka elhallgatott. A tömeg hirtelen szétvált, és utat engedett két félóriásnak. A hatalmas termetű, ostoba tekintetű bunkósok mögött a cilopember haladt, dülledt szemével egyre csak a teret vizslatta.

- Dhojakt herceg! - suttogta Raka iszonyodva.

Sadira belekarolt Rakába, és magához húzta, hogy átölelje. A meglepett fiú megbotlott, kis híján elesett, de Sadira elég erősen tartotta. Hosszú ujját Raka álla alá dugta, és csábosan rámosolygott.

- Nyugodj meg, édes kicsi fiú! Hamarosan megismered a szerelem harminchat pózát...

- Igazán?

Dhojakt pillantása a furcsa párra esett. Megállt, elindult feléjük. Guvadt szemét Sadira aranyló hajára meresztette. A varázslónő szíve egyre hevesebben vert. A hercegen látszott, hogy keres valakit, és Sadira gyanította, hogy éppen őt.

Eleresztette Raka karját, eltolta magától.

- Sajnálom, kisfiú! - mondta, és kéjt ígérőn Dhojakt hercegre villantotta a szemét. - Azt hiszem, találtam egy erszényt, ami kövérebb, mint a tiéd.

Nem várta meg, hogy Raka válaszoljon, egyenesen Dhojakthoz sétált, és közben csábosan - talán túlságosan is csábosan - ringatta a csípőjét.

- Látsz valamit, ami kedvedre való, nagyságos úr?

A félóriások felmordultak, és Sadira meg Dhojakt közé csosszantak. Dhojakt templomosnői előreléptek, hogy Raka után vessék magukat, ám meg kellett kerülniük Sadirát. A varázslónő szándékosan úgy helyezkedett, hogy eltakarja a fiút, akinek így maradt néhány másodperce arra, hogy beleolvadjon a tömegbe.

Ahogy a templomosnők elcsörtettek Sadira mellett, a félelf sokat sejtetően végigmérte a hozzá közelebb álló félóriás izmos, zömök felsőtestét, majd - miután sikerült legyőzni a késztetést, hogy hátranézzen, Raka elmenekülte - a testőr combjának belső felére tette a kezét, s közben mélyen Dhojakt szemébe nézett.

A herceg hosszan állta a pillantását, egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Sadira arcáról. A varázslónő, aki már régen hozzászokott a férfiak fürkésző, vetkőztető tekintetéhez, nem vesztette el magabiztosságát, a csábos mosoly nem tűnt el az ajkáról.

- Nos? - kérdezte.

- Honnan jöttél? - kérdezett vissza a herceg. Amikor beszéd közben megmozdította húsos ajkait, Sadira látta, fogak helyett csontos, a rovarok csáprágójához hasonlatos képződmények sorakoznak a szájában.

- Tyrből - felelte a varázslónő. Nem akart hazudni, tisztában volt vele, hogy a kiejtése úgyis elárulja, melyik városból érkezett.

- Hogyan?

- Az egyik ércszállító karavánnal. Sadira végigsimított a csípőjén. - Természetben fizettem az utazásért. A karavánmester nagyon elégedett volt velem...

- Ehhez kétség sem férhet - vicsorgott a herceg. Hosszan Sadirára nézett, az arca egyetlen rezdüléssel sem árulta el, hogy a nő milyen hatást gyakorol rá. Végül, amikor megtörte a kényelmetlenné váló csendet, így szólt: - Velem kell jönnöd, tyri szépség... Vagy inkább szólítsalak Sadirának?

Sadira a neve hallatán úgy megremegett, mintha harci pöröllyel mértek volna rá egy ütést. Fogalma sem volt arról, hogy a herceg honnan tudta meg a valódi nevét. Abban biztos volt, hogy Dhojakt nem használta az Ösvény módszereit, nem hatolt be fürkészőn az elméjébe; Agis megtanította rá, hogyan kell felismerni az efféle kutakodást. Minden jel arra vallott, hogy a cilopember éppen őt kereste. Ez pedig csak egy dolgot jelenthetett: valaki elárulta valódi kilétét.

De ki tehetett ilyet? Kicsoda...?

A Napfutárok? Hát persze! Vagy... Mégsem? Minden okuk meglett volna erre a galádságra, csakhogy ők sem tudták, hogy valójában kicsoda a velük utazó varázslónő.

Nem volt idő ilyen megválaszolhatatlan kérdéseken töprengeni. Sadira megpróbált megfeledkezni a gyomrát görcsbe rántó félelemről.

- Hová megyünk? - kérdezte. Nem vallotta be, de nem is próbálta tagadni, hogy valóban Sadirának hívják. Ha a herceg nem biztos a dolgában, valószínűleg vallatóra akarja majd fogni, és akkor...

- A Tiltott Palotába - felelte Dhojakt, és egy intéssel előreparancsolta az egyik félóriást. - Kövesd Ghurst!

A varázslónő engedelmeskedett. Dhojakt minden bizonnyal gondolt arra, hogy a foglya szökni próbál majd, és valószínűleg megtette a szükséges óvintézkedéseket. Okosabbnak látszott, ha nem pazarolja el feleslegesen az erejét, és megvárja a kedvezőnek látszó alkalmat.

Dhojakt templomosai nem sokkal később visszatértek. Egy fiút hoztak magukkal, aki nagyjából egyidős volt Rakával, és zöld vászonszaramiszt viselt. A kölyök a földre vetette magát Sadira lába előtt.

- Mondd meg nekik, hogy nem ismerjük egymást! - könyörgött. - Szólj, hogy nem én voltam veled!

Sadira a válla fölött ránézett a hercegre, és felkészült rá, hogy energiát gyűjt egy varázsláshoz. A fiú rimánkodása azonban nem terelte el Dhojakt és a félóriások figyelmét a fogolyról: a herceg Sadira hátára meresztette a szemét, vicsorgó szája pedig elárulta, ilyen hitvány cselekkel nála semmit sem lehet elérni.

A templomosok megragadták a fiú vállát, talpra állították. A kölyök Sadirára meresztette a szemét.

- Kérlek, könyörgöm... mondd meg nekik, hogy nem ismersz!

Sadira elfordította a fejét.

- Hiába tenném, nem hinnének nekem.

Tudta, valóban így van, Dhojakt és a pribékjei tényleg nem hinnék el, amit mond, mégis szíven ütötte a bűntudat. Ha megtenné, amit a fiú kér tőle, talán lenne rá némi esély, hogy szabadon eresszék a szerencsétlent. Persze, ha a templomosok rájönnek, hogy nem azt csípték fülön, akit akartak, azonnal elindulnának, és nem nyugodnának, míg elő nem kerítik a másik fiút. Sadira nem hagyhatta, hogy Raka a kezükre kerüljön, mert akkor talán a nibenayi Titkos Szövetség is veszélybe sodródik. Nem hagyhatta sorsára a szerencsétlen kölyköt, de időt kellett nyernie, hogy Raka biztonságba jusson.

Dhojakt azonban nem akart esélyt adni neki az időhúzásra.

- Nincs szükségünk a fiúra - mondta.

Az egyik templomos előrántotta és felemelte a tőrét.

- Ne! - rikoltotta Sadira. Sarkon pördült, Dhojaktra nézett.

A herceg intett, a templomos mozdulatlanná vált.

- A fiú nem lehet a Titkos Szövetség tagja - mondta Dhojakt -, különben nem hagyta volna, hogy élve elfogják... Van valami oka, hogy megkíméljem az életét?

- Van valami oka, hogy megölesd?

A herceg nyugodt mosollyal nézett a varázslónőre.

- Nekem nincs szükségem okokra. - Odabólintott a templomosának, fejezze be, amit elkezdett.

A varázslónő tudta, Dhojakt számít arra, hogy támadni fog, mégis a föld felé fordította a tenyerét. Mielőtt azonban elegendő energiát gyűjthetett volna a varázsláshoz, iszonyatos erejű hanghullám sistergett keresztül a téren. Éles női sikoly hallatszott. Az ártatlan kölyök megölésére készülő templomosnő a földre omlott. A hátán bugyborgó, sercegő masszává változott a hús, az undorító nyálkaréteg alól kivillantak a csontjai.

A herceg felemelte a kezét, és a tér túlsó végébe mutatott, ahol az egyik agafari fa törzse mögött Raka állt.

- Azt a fiút fogjátok el! - parancsolt rá a pribékjeire. - Utána!

A sértetlen templomosnő és a két félóriás ugrott, hogy teljesítse a hercegi parancsot. Félrelökdösték maguk elől a döbbent szemeket meresztő polgárokat, akik úgy menekültek előlük, akár a riadt rágcsálók, ha ölyvet látnak. Raka futásnak eredt, és rohanni kezdett a másik fiú is.

Sadira érezte, kihasználhatja a lehetőséget. Energiát szívott magába, ám Dhojakt melléje csattogott.

- Ne tedd - figyelmeztette a herceg. Duzzadt ajkait felvonta, a fogakat helyettesítő csáprágókról mérgező nyálka csorgott. - Mielőtt meghalnál, az apám ki akarja szedni belőled, mit tudsz a Hajdanvoltak Tornyáról.

- Te tudod, hová készülök? - kérdezte Sadira. Megdöbbent, de nem hagyta abba az energiagyűjtést.

- Figyelmeztettelek! - csattant fel Dhojakt. Előrenyúlt, hogy megragadja Sadirát, és ugyanabban a pillanatban a nő nyakához hajtotta visszataszító fejét.

A varázslónő hátraszökkent. Alighogy a lába a talajra dobbant, az egyik távoli, sötét sikátorból aranyszínű fényvillám csapott elő. A fénysugár a herceg halántékához csapódott és izzó parázsgömbbé változott. A mágikus ütés olyan erős volt, hogy még egy félóriás koponyáját is szilánkokra hasította volna - Dhojaktra azonban nem volt különösebb hatása, a koponyája meg sem pörkölődött. Úgy rázta a fejét, mintha megszédült volna, pislogni kezdett, mintha vakítaná a fény, majd a sikátor felé fordult.

A támadás Sadirát legalább annyira meglepte, mint Dhojaktot. Abban nem volt semmi különös, hogy a Titkos Szövetség valamelyik tagja titkon figyelte a nőt, aki szót váltott Rakával, a varázslónő inkább azt furcsállotta, hogy a rejtőzködő mágiahasználó ilyen elszántan és határozottan közbelépett az ő védelmében. A tyri Szövetség egyetlen tagja sem állt volna ki így egy idegen mellett.

Sadira nem akarta, hogy a nibenéz vakmerőséggel felérő bátorsága hiábavaló legyen. Abból, hogy a herceg milyen könnyedén ellenállt a feléje irányított pusztító varázslatoknak, arra következtetett, felesleges lenne újabb mágikus támadást indítani ellene. Sadira már csak abban bízott, Dhojakt zavarodottsága elég hosszú ideig tart majd ahhoz, hogy megszökhessen előle.

A herceg elkapta a varázslónő csuklóját és elindult az egyik sikátor felé.

- Ezért még megfizetsz! - kiáltotta közben.

Sadira kirántott egy szálat a köpenyéből, Dhojakt karjára tette, és közben elmormolta a megfelelő varázsszavakat. A szál megnyúlt, és egyetlen pillanat alatt vagy százszorosan rátekeredett a herceg testére, befedve a fejet, a törzset és a rovarszerű, vastag nyúlványt. A herceg megtántorodott; a félelmetesen erős fonál kiszorította belőle a levegőt.

A varázslónő kirántotta a kezét Dhojakt markából, és futva elindult a fedett sikátor felé, ahol megmentőjét sejtette. Már csak néhány lépésnyi távolság választotta el a céljától, amikor meghallotta a herceg hangját.

- Azt hiszed, megszökhetsz előlem? Azt hiszed, biztonságban lehetsz Nibenayben?

Sadira hátranézett. Dhojaktról még nem vált le a fonálbéklyó, ám már összegömbölyítette a testét, és nekilátott, hogy rovarlábaival leszaggassa magáról a varázshálót, amelynek szálai közül egy közönséges ember egy óránál hamarabb nem lett volna képes kiszabadulni.

- Ral nevére! - zihálta a lány. - Hát nincs mágia, ami megállíthatna téged?

 

Kilencedik fejezet: