A zsarnokságból született álom

 

Athas, a sötét nap világa sok ezer éve a hatalmuktól eszelőssé vált máguskirályok birodalma. Rabszolgasággal és álnoksággal fertőzött városai fekélyes sebek a testén. Csak a legerősebb hősök, a legbátrabb szívűek szállhatnak szembe a világ bitorlóival. A Prizma pentalógia ilyen hősök történetét beszéli el...

Sadira - gyönyörű félelf rabszolgalány, akinek döntenie kell: megküzd a világáért, vagy enged a csábításnak, és elfogadja a mágia által kínált hatalmat.

Nok - félszerzet törzsfőnök. Elhagyta zöld hazáját, hogy felkutassa a varázslónőt, aki ellopta mágikus erejű botját.

Magnus - elf széldalnok, az elf törzsfőnök, Faenaeyon neveltje, akit a Hajdanvoltak Tornyának mágiája az Új Fajok egyik teremtményévé változtatott.

 

Billnek, Anne-nak, Mattnek és Joshnak

Köszönetnyilvánítás

E könyv megírásában és a sorozat összeállításában több ember vett részt. Valamennyiüknek szeretnék köszönetet mondani. Az alább felsoroltak erőfeszítései nélkül Athas sohasem láthatta volna meg a karmazsinszínű nap fényét:

Mary Kirchoff és Tim Brown - ők többet segítettek a világ megformálásában, mint bárki más;

Brom - aki alakot képzelt mindennek és érzéseket keltett bennünk;

Jim Lowder - aki utat mutatott és türelmes volt;

Lloyd Holden (a janesville-i Harcművész Akadémia vezetője) - aki közreműködött az akciójelenetek megírásánál;

Andria Hayday - aki támogatott és bátorított;

Jim Ward - aki együtt érzett velem, támogatott, és akitől rengeteget kaptam.

PROLÓGUS

A hórihorgas férfi, aki az „I. Tithian király” nevet és címet viselte, négykézláb mászva végigszáguldott a tróntermen. Végtagjait oldalra nyújtva, furcsa ritmusban, rovarszerű kúszással haladt. Alsó állkapcsát szüntelenül mozgatta, mintha egy tövisbokor gallyain kérődzne, üveges tekintetét egyetlen pillanatra sem emelte fel a kőpadlóról. Eljutott a sarokba, aztán kezét a falhoz támasztva mászó mozdulatokat tett a függőleges felületen. A lába kiegyenesedett, a teste megfeszült, de hiába próbált felkapaszkodni a falra. Erőlködött egy darabig, azután hirtelen visszazuhant a padlóra, és irányt változtatva folytatta a rovarmászást.

A helyiség másik végéből két test nélküli fej figyelte a királyt. Ölnyi magasságban lebegtek a padló fölött; mindkettő aggodalmas homlokráncolással nézte Tithiant. Az egyik fej ráncos volt, hamuszürke bőrrel, beesett arccal és repedezett ajkakkal. A másik arca puffadt, kövérkés, a szeme keskeny fekete rés, a szájában törött és repedezett fogak szürkélltek. Mindkettő kontyba fogva hordta gubancos haját, és mindkettő nyakát fekete zsinórral varrták össze.

Az állat elméje uralja Tithianét, somolygott a kövér arcú fej. Az Ösvény egyik módszerét alkalmazva sugározta át társába a gondolatait. Előre figyelmeztettelek, Wyan, hogy még nem készült fel az ilyen veszélyes dolgokra.

Hazudsz! Semmire sem figyelmeztettél, vágott vissza Wyan. De ennek most aligha van jelentősége, Sacha. Ha Tithian képtelen elszakadni a kank elméjétől, akkor úgysem vennénk sok hasznát.

Tithian észrevette, hogy a fejek társalognak, de egyetlen szavukat sem sikerült felfognia. Tíz nappal korábban a Láthatatlanok Ösvényének segítségével mentális kapcsolatba lépett egy kankkal, hogy észrevétlenül kikémlelhesse bizonyos személyek mozgását, akik a város elhagyására készültek. Amikor létrejött a kapcsolat, az agyát megzavarták az állat által érzékelt bizarr képek. Megingásának súlyos következménye lett: a kank természetes esszenciája átvette a hatalmat a tudata fölött. Tithian elméjének primitív része azóta abban a hitben élt, hogy egy kankban, egy fekete kitinpáncéllal borított testű, két ember nagyságú, hatlábú, csápos rovar testében létezik.

Tithian furcsa dübörgést érzett a hóna alatt - a kankok testének e részén helyezkedtek el a füleket helyettesítő dobszerű hártyák. A zajok végigdörömböltek Tithian mellkasán; úgy eltompultak, hogy alig ismerte fel Sadira hangját - az egyik személyét, aki után kémkedett. A szavak jelentését sajnos éppúgy nem fogta fel, mint Sacha és Wyan beszélgetésének értelmét.

Tithian elméjének józanabbik fele, az a pici szikra, amely tisztában volt azzal, hogy ő valójában nem kank, hanem király, tudni akarta, miről van szó. Tulajdonképpen ez volt az oka annak, hogy elméjét hozzákapcsolta a kankéhoz, és a káros mellékhatás ellenére eltökélt szándéka volt, hogy végrehajtja tervét.

Tithian elméjének józan felével saját lényének magvára koncentrált, arra a helyre, ahol az Ösvény spirituális, mentális és fizikai erői egymással egyesülve megalkották a misztikus erőörvényt. Elképzelte, hogy a teste középpontjából aranyszínű tűzzsinór lobban elő, és behatol az agyába. Egy pillanattal később úgy érezte, valami kísérteties erő bizsergeti végig a testét. Tudta, hogy ennek az erőnek a hatására talán elveszti az eszméletét, de nem adta fel a próbálkozást - csak akkor szüntette meg a tűzzsinórt, amikor már az ujjai, a lábujjai vége is megtelt energiával. Ha le akarta gyűrni a kank ösztöneit, minden rendelkezésére álló erőt össze kellett gyűjtenie.

Amikor már úgy érezte, hogy szétrobban a teste, Tithian a felgyülemlett energiatömeg segítségével megalkotta az elméjében önmaga képmását. Keskeny, éles vonású arc, karvalyorr, hosszú, barna haj, amit Tyr királyainak arany diadémja fog körbe.

A rovar azonnal ellentámadást indított: a király agyának nedves, szürke állományából előbukkant egy kank képe. Az állat a rágóollóit szétnyitva, villámgyorsan rontott rá a prédára. A Tithian-más félreugrott a rohamozó rovar elől, és a földre zuhanva oldalra gurult, hogy valamivel távolabb felpattanjon. Mire felállt, a kank már megfordult, és újra támadott.

A király két szárnyat vizualizált a Tithian-más hátára. A teste megremegett, miközben egyre több energia fakadt ki belőle. A kank előrelendült, a Tithian-más pedig új szárnyaival vadul csapkodva felemelkedett a levegőbe. A rovar rágóollói kis híján összecsípték a lábát, de még idejében sikerült kitérnie előlük.

Mielőtt az ostoba kank felfogta volna, hogy a préda hová tűnt, a király leeresztette magát a kitines hátra, és erősen megmarkolta a csápokat. A kank felugrott a levegőbe, megpróbálta lerázni magáról a Tithian-mást. Hiába erőlködött, a szárnyas lény biztosan tartotta magát, nem eresztette el a csápokat.

A riadt rovar agonizáló visítással dobbantott le a földre. A csápjai közvetlenül a fejében lévő idegközpontokhoz csatlakoztak; e létfontosságú szervek ellen indított támadás megsemmisítő lehetett a számára. Sivítva mindhárom bal oldali lábát felemelte, hogy lerázza hátáról és összezúzza az emberszerű alakot.

Tithiant nem érte váratlanul az ellentámadás. Újra energiát merített önmagából, és hallatlan koncentrációt igénylő vizualizációval köddé változtatta az elméjében létező talajt. Úgy érezte, mintha a gyomra felkúszna a torkába. Egy pillanattal később a Tithian-más és a kank zuhanni kezdett a szürkés ködtömeg mélye felé. A király nem eresztette el a rovart, gyeplőként húzta maga felé a csápokat, hogy egyértelművé váljon kettejük közül ki az úr és ki a szolga. A kank még egyszer, utoljára, megpróbálta lerázni magáról lovasát, de aztán belenyugodott Tithian győzelmébe.

A király szinte azonnal megérezte, hogy sikerült a lény ösztönei fölé kerekednie. A kank ugyan még nem hagyta abba a vonaglást, de a hallóhártyái által érzékelt hangok eljutottak Tithian agyába. Az elme, amelyet a rövid időre rovarként viselkedő királynak sikerült visszafoglalnia, felfogta a szavak értelmét.

- Mi a baj a kankoddal?

Tithian felismerte a Sadira társaságában lévő Rikus hangját.

- Nem tudom - felelte Sadira. - Mintha megkergült volna... Le akart vetni a hátáról. Még sosem hallottam ilyesmiről.

A kank nem tudott különbséget tenni a valós és a fejében létező világok eseményei között, így Tithian elmebéli támadása fizikai reakciókat váltott ki belőle. A király szét akarta oszlatni Sadira feléledő gyanakvását, ezért szelíden megpaskolta az agyába zártan létező kank-más csápjait. A rovarmás megnyugodott, és ugyanabban a pillanatban lecsillapodott a valódi lény is, amelynek hátán Sadira ült.

- Bármi volt is a baja, azt hiszem elmúlt - állapította meg a lány másik kísérője, a nemesi Asticles családból származó Agis. - Menjünk tovább. Kled már nincs messze. Alig várom, hogy találkozzunk Er’Stalival. Ha igaz, amit Rikus mesélt róla, akkor legalább olyan tanult férfiú, mint Tyr bölcsei.

- Fogalmam sincs arról, hogy mennyire okos - morogta Rikus. - Azt viszont tudom, hogy ő az egyetlen élő ember, aki olvasta a Kemaloki Királyok Könyvét.

- Biztos, hogy még mindig Kledben van? - kérdezte Agis.

- Hát persze! - válaszolt Rikus. - Minden feljegyzés elveszett, amiből a törpék megismerhetnék népük történelmét. Az egyetlen legendatár Er’Stali feje. A Kledben élő törpék számára fontosabb az öreg, mint a saját életük. Mindent megadnak azért, hogy velük maradjon, és mindenáron megvédenék, ha valaki az életére törne.

A két férfi alig néhány lépésnyi távolságban volt Sadira kankjától, de Tithian csak homályos foltokként érzékelte őket. A kank csupán a hozzá egészen közel lévő tárgyakat érzékelte, így a király jobbára csak azt a kavicsos talajt látta, amin a megbékélt rovar lépkedett. A világ többi része elé mintha színes, áttetsző függönyt húztak volna. A testek mozgására a fátyol mögül elősejlő foltok körül megjelenő elmosódott, színes szikrák utaltak.

A kank nem láthatta a lovasát, így Tithian sem vehette szemügyre Sadirát. Egyetlen pillantást sem vethetett rá, a rovar érzékszervei azonban továbbították az elméjébe a felfogott részleteket. Tithian úgy érezte, mintha Sadira az ő hátán, és nem a kank kitines torán ülne. Érezte a súlyát, az illatát (a kank a csápjával fogta fel a környezetéből érkező szagnyomokat); meg tudta állapítani, hogy Sadira ezüsttövis-virágokból készített illatszerrel próbálta kellemesebbé tenni bőrének savanykás verítékszagát.

A trió egy darabig szótlanul haladt, majd Sadira váratlanul megtörte a csendet:

- Biztos vagy benne, Rikus, hogy a Királyok könyvében volt valami, ami a segítségünkre lehet?

- Biztos? Nem, egyáltalán nem vagyok biztos ebben - mordult fel a gladiátor. - De mi egyébtől remélhetnénk segítséget?

Rikus megvonta a vállát - Tithian látómezejében a Rikust jelképező folt körül felvillant néhány apró, bronzszínű látomáscsillag.

- Csak akkor fékezhetjük meg a Sárkányt, ha megtaláljuk a gyenge pontját - tette hozzá Rikus.

- Er’Stali az egyetlen reményünk - jelentette ki Agis. Bólintott; erre a mozdulatra Tithian a feje körül villódzó fekete szikrák megjelenéséből következtetett. - Ha nem tud segíteni nekünk, akkor esetleg nem sikerül megakadályoznunk, hogy Tithian megfizesse a Sárkánynak az adót.

- Erre nem kerülhet sor! - kiáltotta Sadira hevesen. - Nem fogom hagyni, hogy Tithian a halálba űzzön ezer embert!

- Ha a Sárkány nem kapja meg az adót, feldühödik - ellenkezett Rikus. - Ha pedig dühös lesz... Hogy akarod megállítani?

- Fegyverbe szólítom Tyr népét! - kiáltotta Sadira. - Kiállunk. Mind harcolni fogunk!

- És mind meghalunk! - csattant fel Rikus. - Vannak olyan gonosz lények, amelyeket erővel egyszerűen lehetetlen legyőzni. Ha mást nem is, ezt megtanultam Urikban.

- Megadnád magad? - kérdezte Sadira keserűen. - Az a Rikus, akit Tithian rabszolgatelepén ismertem meg, még véletlenül sem vette volna fontolóra ezt a lehetőséget.

- Mert az a Rikus nem harcolt mással, csak emberekkel meg állatokkal... És mert annak a Rikusnak nem volt más vesztenivalója, csak a saját élete - vágott vissza az egykori gladiátor. Indulatos hangja dörrenő visszhangot vert a kank és Tithian testében. - Ennek a Rikusnak viszont már nagyobb a felelőssége. Ez a Rikus nem vakmerősködhet többé.

- Ebben igazad van - helyeselt Agis -, de akkor sem áldozhatunk fel ezer életet az első szóra. Ha van egy aprócska esély arra, hogy megmenthetjük azokat az embereket, akkor mindenképpen meg kell próbálkoznunk a dologgal.

A nemes Agis egy rövid bottal a kankja csápjai közé vágott. A rovar ügetni kezdett; husángszerű, kitines lábai élesen csattogtak a Kled felé vezető kavicsos, alig kitaposott úton.

Amikor egyértelművé vált, hogy a beszélgetés véget ért, Tithian tudata nagyobb részét visszahúzta a kankból a saját testébe, és a trónteremre összpontosított.

- Ralra! - A dühösen elkiáltott szó visszhangként pattant vissza a kőfalakról. - Végeznem kellett volna velük!

- Én ezt már többször javasoltam - szólt közbe Sacha, a puffadt arcú fej.

Wyan mélyen ülő szeme érdeklődve felcsillant.

- Még most sem lenne nehéz elintézni őket!

A két test nélküli fej Tithian arca előtt lebegett. A király feltápászkodott a padlóról; a fejek végig a szeme magasságában maradtak.

- Mit csináltak, hogy végre megjött a józan eszed? - kérdezte Sacha.

- Tudnak a Sárkány látogatásáról - felelte Tithian.

- Ez várható volt! - mordult fel Wyan. - És tudod, miért? Mert ostoba fejjel hagytad, hogy elhelyezzék a kémeiket a palotádban!

- Jobb az ismert kém, mint az ismeretlen - ellenkezett a király. - Különben nem az dühít, hogy tudnak a Sárkány érkeztéről.

- Akkor mi?

- Az, amit tenni akarnak.

- Mire készülnek már megint?

- Meg akarják akadályozni, hogy megfizessem a Sárkánynak az adót - felelte a király.

- Igen? Hát csak próbálkozzanak! - Wyan kivicsorította szürke, töredezett fogait. - Mind elpusztulnak, te pedig tiszta maradsz. Senkinek sem fog eszébe jutni, hogy közöd van a halálukhoz.

Tithian megcsóválta a fejét.

- Nem jó. Már kiterveltem, hogyan fogadom a Sárkányt. Semmi kedvem felbosszantani egy ilyen ostobasággal.

A királyi főkamarás megjelenése vetett véget a beszélgetésnek. Nemesi tartású, szőke nő volt; felbecsülhetetlen értékű, fémgyűrűkből készült köntöse ellenére is jól látszott: teste karcsú és izmos.

- Téged meg ki hívott ide, asszony? - üvöltött rá Sacha.

- Távozz, vagy nagy árat fizetsz tiszteletlenségedért! - vicsorgott Wyan.

A főkamarásnő a fenyegetés hallatán felvonta az egyik szemöldökét, és acélos pillantással végigmérte a két fejet. Látszott rajta, szóim akar, de végül hallgatott. A király felé fordult.

- Egy félszerzet törzsfőnök, egy bizonyos Nok kér kihallgatást, hatalmas király - mondta.

Tithian fülében ismerősen csengett a név. Nok volt az a félszerzet, aki átadta Rikusnak és Sadirának azt a bizonyos fegyvert, a Szívfa lándzsát, amit Rikus ráhajított Tyr előző uralkodójára, a máguskirály Kalakra.

- Nem mondta, milyen ügyben jár?

- Kérdeztem, de nem árulta el - felelte a főkamarásnő.

Ez udvariatlanság volt Nok részéről. Tithian elgondolkodott, de nem tudta eldönteni, hogy a félszerzet szándékos sértésnek szánta a dolgot, vagy egyszerűen csak nem ismeri az illemszabályokat.

- Legkorábban holnap este lesz időm arra, hogy fogadjam az audienciára érkezőket - mondta végül.

A főkamarásnő meghajolt.

- Átadom az üzenetet, hatalmas király.

Tithian apró kézmozdulattal engedélyt adott a nőnek a távozásra. Biztos volt benne, hogy Nok nem azért vállalkozott ilyen hosszú útra, hogy tiszteletét tegye nála és elcsevegjen vele. A félszerzetnek oka volt arra, hogy kihallgatást kérjen, ám egy király nem engedheti meg magának, hogy fogadja a hívatlanul érkező, látogatásuk szándékát eltitkoló látogatókat. Az ilyesmi ront az ember tekintélyén, és politikai szempontból sem előnyös. Aki előre tudja, miről kell majd beszélnie, annak még véletlenül sem csúszhatnak ki a száján elhamarkodott megjegyzések, olyan szavak, amelyekből később baj származhat.

A főkamarásnő a trónterem boltíves ajtónyílásához ért. Hirtelen megállt, keze a derekán függő kard után nyúlt.

- Azt mondtam, hogy az előcsarnokban várj! - kiáltott rá valakire. - Nem... - Elhallgatott, meglepett sikoly tört elő ajkai közül. A hátán szétrepedt a sodronyköntös, a nyílásból egy hegyes, véres tárgy bukkant elő. Egyszerű fakarónak látszott, mégis olyan könnyedén döfte át a fémruhát, mint az obszidiánpenge a közönséges szövetet. A nő hátratántorodott; gurgulázó hangokat hallatva, a fájdalomtól reszketve, a mellkasából kiálló lándzsa burgundi vörös tövét markolászta.

A lándzsa tompábbik vége egy zsírosan csillogó festékkel zöldre festett, tollpalástos félszerzet kezében volt. A kis fickó gubancos sörényét koronaszerű páfránykoszorú szorította le. Az orrában aranygyűrű sárgállt, a nyakában ezüstláncon egy obszidiángömb himbálózott. A háta mögött tucatnyi félszerzet toporgott. A törzsfőnököt kísérő harcosok egyszerű ágyékkötőt viseltek, a kezükben rövid íjakat és apró, fekete hegyű nyílvesszőket tartottak.

- Behatoló! Gyilkos! - sziszegte Wyan. Keskeny metszésű, beesett szemét a félszerzetek vezérére villantotta.

- Megölni! - üvöltött fel Sacha, és hosszú, vörös nyelvével megnyalta kicserepesedett ajkait.

A két fej a levegőbe szökkent, és elindult, hogy két oldalról rátámadjon az orrgyűrűs félszerzetre. Tithian felemelte a kezét, visszaparancsolta őket. Felismerte a törzsfőnök kezében lévő fegyvert, és tudta, óvatosnak kell lennie.

A Szívfa lándzsa! A mágikus fegyver, amit Nok azért adott kölcsön Rikusnak, hogy legyőzhessék Kalakot. A lándzsa, amellyel bármilyen páncélt keresztül lehet döfni; amely megvédi használóját az Ösvény módszereivel ellene indított támadásoktól... Nok olyan könnyedén elbánt volna az Ösvényt mesterien ismerő és alkalmazó Sachával és Wyannal, mint Tithian egy szemtelen moszkitópárral.

A király a félszerzet felé fordult.

- Hogy jutottál be ide? Mit műveltél az őreimmel?

- Valami olyasmit, mint ezzel az asszonnyal - felelte Nok. Kirántotta a nőből a lándzsát. A test a padlóra zuhant; már nem mozgott. - Azt hiszed, az őreid elég erősek ahhoz, hogy megállítsák Nokot?

- Nem, természetesen nem hiszem ezt. De... udvariatlanság volt részedről, hogy megölted őket. - Tithiant már az is meglepte, hogy a félszerzetek le merték vágni az őreit, azon pedig, ahogy végrehajtották a feladatukat, amilyen halkan és észrevétlenül végeztek a katonákkal, egyenesen megdöbbent. A jelek szerint a félszerzetek ügyességéről szóló legendákban mégsem volt olyan sok a túlzás...

Nok nem válaszolt a király utolsó megjegyzésére.

- Elárulnád, miért törtél rám? - kérdezte Tithian rövid hallgatás után.

- A nő miatt - felelte a félszerzet. A homlokát ráncolta; nem tetszett neki a hang, ahogy a király beszélt vele. - Sadira miatt. Át kell adnod nekem.

- Kell? - mordult fel Tithian. - És miért, ha szabad tudnom?

Nok felemelte a Szívfa lándzsát, előrébb lépett, és Tithian melléhez nyomta a fegyver végét. A karó hegye természetellenes könnyedséggel fúródott bele a húsba. A sebből előbuggyanó vér vékony csíkban csorgott le a király csípőjére.

- Azért, mert kérem! - hörögte a félszerzet.

Tithian megfogta, és szelíd mozdulattal eltolta magától a lándzsát.

- Úgy látom, fogalmad sincs arról, mi a diplomácia - mondta könnyed, társalgó hangon. Kemény tekintettel állta a félszerzet pillantását. - De nem baj... Szívesen teljesítem a kérésedet. Neked adom Sadirát... Feltéve, hogy megkeresed. Legyen a tiéd, de neked kell elfognod.

- Nem is kérnélek rá, hogy megtedd - mondta a félszerzet, és megvetően végigmérte Tithiant. - Hol van?

A király gúnyosan elmosolyodott.

- Valahol a sivatagban. Egy ilyen pompás vadász, mint te, gond nélkül megtalálhatja...

Első fejezet:

ZÁRT KAPUK

- Senki sem zavarhatja Er’Stalit! - mondta a Kled kaputornyából kihajló vén törpe. - Szálljatok fel a kankjaitokra, és eredjetek vissza Tyrbe.

A törpe vén volt, az arcára és a homlokára mély ráncokat véstek az évek, bőrlebernyeghez hasonló aszott tokája pedig szakállként fityegett az álla alatt, de minden más egyébben hasonlított a körülötte álldogáló őrszemekhez. Zömök volt, szőrtelen bőre sötét - alakja és színe miatt messziről úgy nézett ki, mint egy sziklatömb. A koponyája közepén megkeményedett csonttaréj futott végig; arcvonásai durvák, elnagyoltak voltak.

- Ki vagy te, hogy Er’Stali nevében szólsz? - kérdezte Sadira. Mindkét tenyerét annak a botnak a végén feketéllő obszidiángömbre szorította, amelyet mindig a keze ügyében tartott.

- Lyanius vagyok, Kled uhrnomusa! - bömbölte a vén törpe.

- Mi az az uhrnomus? - Sadira magyarázatot várón pillantott Rikusra.

- A falu alapítója - felelte Rikus, aki szőrtelen, csupa izom testével úgy festett, mintha egy szokatlanul magas, természetellenesen nyúlánk törpe lenne. Nem is csoda, hogy hasonlított Kled lakóira: Rikus mul volt, egy ember és egy törpe gyermeke, így mindkét faj jellegzetességeit magán viselte.

Lyanius hallgatott, némán nézett le a kapu előtt várakozókra. Rikus folytatta a magyarázatot.

- Az uhrnomus a falu szószólója. Ha nem akarja, hogy találkozzunk Er’Stalival, akkor nem is fogunk.

- Ebbe nem nyugodhatunk bele! - szólalt meg Agis. Egyenes tartású, nemesi származásra valló, csinos arcú férfi volt. Hosszú, fekete hajában ősz tincsek fehérlettek. A homloka domború, a szeme barna, az álla határozott vonalú, már-már szögletes volt. Nem azért töltöttem tíz napot a sivatagban, hogy egyszerűen visszaforduljak!

- A döntés Lyaniusé, nem a mienk - vetette közbe Rikus.

- Talán rá tudom bírni, hogy gondolja meg magát - mondta Agis a vén törpére meresztve a szemét.

Rikus megmarkolta a nemes férfiú vállát.

- Lehet, hogy Lyanius makacs, és most olyasmit tesz, ami nincs ínyünkre, de... sokkal tartozom neki. Eszedbe se jusson, hogy az Ösvényt használod ellene!

Agis lerázta magáról a mul kezét.

- Kinek az oldalán állsz tulajdonképpen? Talán Tithianén?

- Visszanézett Lyaniusra, és emelt hangon folytatta. - Mielőtt döntesz, legalább azt engedd meg, hogy elmondjuk, miért akarunk beszélni Er’Stalival!

- Nem! - felelte az uhrnomus.

- Talán történt vele valami? - kérdezte Rikus.

- Ezt meg miből gondolod? - nézett le rá a törpe komor arccal.

- Abból, hogy azt sem engeded meg, hogy lássuk - felelte Rikus. A hangja egyre aggodalmasabbá vált. - Ugye nem halt meg?

Lyanius határozottan megrázta a fejét, de a szeme elárulta, nyugtalanítja valami.

- Nem... Él.

- De nincs jól - vonta le a következtetést Rikus.

A vén törpe bólintott.

- A világért sem akarnánk zavarni - kezdte Agis -, de mindenképpen találkoznunk kell vele. Komoly és fontos ügyben járunk...

Lyanius felemelte a kezét, belefojtva a szót Agisba.

- Sajnálom. Vizet és élelmet vitetek a kapuhoz, hogy semmiben se szenvedjetek hiányt a hazafelé vezető úton.

- Valamit elhallgat - súgta Sadira a mulnak. - Komolyabb a helyzet, mint bevallja. Attól, hogy Er’Stali beteg, még nyugodtan beereszthetne bennünket a faluba.

Rikus bólintott.

- Lehetséges... Mit csináljunk?

Miközben Sadira végiggondolta a helyzet lehetséges megoldásait, Lyanius mögött két alak jelent meg a kaputorony tetején. Az egyik törpe volt. Sadira még sosem találkozott ezzel a társainál jó egy fejjel magasabb, izmos, de karcsú férfival, akinek a fején egy tetovált nap vöröslött. A törpe rozsdaszínű szemében lobogó különös tüzet a torony aljából is tisztán lehetett látni.

A másik alakban Sadira azonnal ráismert Neevára, a telt ajkú nőre, aki egykor Rikus küzdőtársa volt az arénákban. Szőke, smaragdszemű, fehér bőrű nő volt. Úgy magaslott a törpék fölé, akár a sivatagi fűz a mulgabokrok mellett. Hatalmasra duzzadt hasa lebegni látszott a torony alacsony balusztrádja fölött. A hátát és izmos vállait könnyű köpeny védte a könyörtelenül perzselő nap sugaraitól, a hasát azonban szándékosan fedetlenül hagyta. Sadira lentről is jól látta, hogy a meztelen testfelület mélyvörösre színeződött. Az egészségtelen pirosságban csak itt-ott lehetett felfedezni egy-egy halványabb, rózsaszínes csíkot - ezekről a részekről már lehámlott a bőr.

- Rikus! - kiáltotta Neeva, egyelőre ügyet sem vetve Sadirára és Agisra. - De boldog vagyok, hogy láthatlak!

Rikus nem felelt, szótlanul meredt egykori szeretője felpuffadt hasára. A szája tátva maradt a csodálkozástól, fekete szemével zavartan hunyorgott.

Sadira a botja végével megbökte a mul karját.

- Csukd be a szád - suttogta. - Nem lesz hasznunkra, ha meglátják rajtad, hogy féltékeny vagy.

- Nem vagyok féltékeny - sziszegett vissza Rikus.

- Hát persze, hogy nem! - mondta Sadira. Száraz mosoly jelent meg az ajkán. - Nyugodj meg, engem nem izgat túlságosan a dolog. Nem érdekel, hogy mit érzel Neeva iránt.

- Ebbe akkor sem szólhatnál bele, ha érdekelne - vágott vissza Rikus, és jelentőségteljes pillantást vetett Agisra.

- Nem hiszem, hogy éppen most kellene megvitatnunk, kit, kihez, milyen érzelmi szálak kötnek - sziszegte a nemes. - Most az a legfontosabb, hogy meggyőzzük Lyaniust, mégis tegye lehetővé a számunkra, hogy lássuk Er’Stalit... Azt hiszem, te talán rávehetnéd Neevát, hogy legyen ebben a segítségünkre.

Rikus összeráncolta a homlokát.

- Hogyan?

- Kezdésképpen esetleg köszönhetnél neki - morogta Sadira. - Sokat segítene, ha látná, hogy nem neheztelsz rá.

A mul felnézett a kaputorony tetejére.

- Én is örülök, hogy láthatlak, Neeva - mondta. - Nagyon... jó színben vagy...

- Ó! - nevetett Neeva. - Dehogy, dehogy! Kövér vagyok. Tudod, gyermeket várok. - Elhallgatott, majd megkérdezte: - Elárulnád, mit kerestek itt? Mert gondolom, nem csupán azért jöttetek, hogy engem meglátogassatok.

- Tyr veszélyben van - mondta Agis.

- Akkor rossz Tyrnek - szólalt meg a Neeva mellett álló vörös szemű törpe. - Az asszonyom ebben az állapotban nem tud harcolni a városotokért...

- Ezt ők is rögtön látták, Caelum - fordult felé Neeva, és a törpe karjára tette a kezét. - Egyébként sem hiszem, hogy azért tették meg ezt a hosszú utat, mert szükségük lenne egy kardforgatóra.

- Neevának igaza van, Caelum - adott igazat neki Agis. - Ha harcra kerülne sor, száz hozzá hasonló harcos sem menthetné meg Tyrt.

- Ezt hogy értsük? - kérdezte Neeva homlokráncolva.

- A Sárkány közelít a város felé - magyarázta Rikus.

Neeva és a törpék olyan kifejezéstelen, értetlen arccal bámultak a mulra, mintha Rikus valami előttük ismeretlen nyelven ejtette volna ki a szavakat.

Néhány pillanatig tartó csend után Agis hozzátette:

- Ezer élet feláldozását követeli tőlünk... Ez lenne az adó, amit nem akarunk megfizetni neki. Abban reménykedünk, hogy Er’Stali esetleg emlékszik a Kemaloki Királyok Könyvének egy olyan részletére, vagy a birtokában van valami olyan tudásnak, amellyel segíthetne nekünk legyőzni a Sárkányt.

Lyanius a mulra nézett.

- Ez a Sárkány - kérdezte - ugyanaz a bestia, amiről Rkard király beszélt?

- Azt hiszem igen - felelt Rikus. Sadira és Agis felé fordult. - Utoljára, amikor ezen a helyen jártam, megjelent előttünk Rkard király szelleme - magyarázta nekik. - Sok mindenről beszélt, többek között azt is elmondta, hogy a Sárkány meglátogatta az azóta elveszett várost, amelyben ezeknek a törpéknek az ősatyjai éltek...

Rikus nem fejezhette be a mondatot; Lyanius a szavába vágott.

- Meg kell kérjelek benneteket, hogy távozzatok. Most, azonnal! Kledtől, a benne élőktől nem kaphattok segítséget!

- Ezer ember élete múlhat ezen! - vágott közbe Sadira.

- Jobb, ha ezer ember pusztul el, mintha Kled semmisül meg - felelte Lyanius. - Ha segítünk, a Sárkány minket is lemészárol.

- A Sárkány nem fogja megtudni, hogy honnan kaptunk segítséget - ellenkezett Agis. - Titokban jöttünk, senki sem ismeri a terveinket.

A vén törpe makacsul rázta a fejét.

- Nem vállalhatjuk a kockázatot.

Sadira az állapotos Neevára nézett.

- Te mindenki másnál jobban tudod, hogy miért nem áldozhatunk fel ezer ártatlan embert...

- A döntés joga az uhrnomusé, nem az enyém - felelte Neeva. Félrefordította a fejét.

- De az uhrnomus megfogadja Caelum tanácsait, Caelum pedig hallgat rád! - erősködött Rikus. - Segíts nekünk, hogy megmenthessük Tyrt!

- Nem várhatom el ezektől a törpéktől, hogy kockáztassák az életüket Tyrért. - Neeva széles karmozdulattal a falura mutatott. - Ehhez nincs jogom.

- Jól van, felejtsük el Tyrt - bólintott Sadira. Neeva domború hasára mutatott. - Azt akarod, hogy a gyermekednek egész életében rettegnie kelljen a Sárkánytól?

Neeva megbántottan nézett le Sadirára.

- Nem. Ezt nem akarom... De ez még mindig jobb, mintha meghalna, mielőtt világra jönne!

- Tényleg így gondolod? - kérdezte Agis. - Ha majd arra tanítod a gyermekedet, hogy bújjon el, amikor a zsarnok közeledik, és ne próbáljon szembeszállni vele... Ha majd ezt teszed, vajon tudni fogja egyáltalán, mit jelent a szabadság?

- Úgy beszélsz, mintha semmi szereped sem lett volna Kalak meggyilkolásában - tette hozzá Sadira. - Ha félsz, akkor mondd ki nyíltan, és ne hagyd, hogy hiába vesztegessük az időnket.

Neeva villámokat szóró szemmel nézett le régi barátaira; idegességében az ajkát harapdálta.

- Ha akartok valamit... bármilyen eszközt képesek vagytok felhasználni arra, hogy megszerezzétek, igaz?

- Igaz - felelte Sadira. - Főleg akkor, ha olyasmire van szükségünk, amivel megvédhetjük Tyrt. De ennek semmi köze sincs ahhoz, amit Agis kérdezett. Mit akarsz, Neeva? Azt, hogy a gyermeked szolgaságban, vagy szabadon éljen majd?

Neeva hallgatott egy sort, aztán lenézett domború hasára.

- Miért kérdezel olyasmit, amire úgyis tudod a választ? - Megfogta Caelum és Lyanius karját. - Bocsássatok meg egy kicsit...

Neeva a két törpét magával vonva hátrébb lépett.

Rikus körbefordult.

- Megyek, kipányvázom a kankokat.

- Ennyire biztos vagy abban, hogy beeresztenek Er’Stalihoz? - kérdezte Agis.

A mul bólintott.

- Neeva nem kérhet olyat, amit Caelum ne teljesítene.

- És mi a helyzet Lyaniusszal? - kérdezte Sadira. - Neeva őt is meg tudja majd győzni?

- Lyanius jószívű és becsületes. Meg fogja tenni, amit kérünk tőle... Főleg akkor, ha a fia rábeszéli a dologra - felelte Rikus.

- A fia? - kérdezte Agis.

- Caelum - magyarázta Rikus. - Lyanius egyedül az ő véleményére ad.

A mul elindult, és maga után hívta a kankokat. A három közül kettő azonnal követte, Sadira hátasa azonban nem akart elindulni. Rikus kénytelen volt megcibálni a csápjait, hogy engedelmességre kényszerítse.

- Bárcsak én is így tudnék bizakodni - jegyezte meg Agis. Leült, a hátát a Kledet körülölelő, napszítta téglafalhoz támasztotta.

- Bízzunk benne, hogy igaza van - sóhajtott Sadira.

Leült Agis mellé, és a combja alá húzta a sarkát. A legtöbb nőnek fájdalmat okozott volna ez a kitekeredett, izomnyújtó testhelyzet, ám Sadira számára ez a pozíció olyan természetes volt, mint másnak az, hogy letelepszik egy székbe. Félelf volt; ember anyjától és elf apjától karcsú alakot, hajlékony és hosszú végtagokat örökölt. Turmalinkék, tiszta szeme fölött vékony szemöldök ívelt, a szája keskeny, az ajka telt volt. Aranylóan barnás árnyalatú, dús haja a válláig ért.

Miután kényelmesen elhelyezkedett, kinyitotta a vizestömlőjét és ivott. A forróság még itt, a falu védőfalának árnyékában is perzselő volt, a bágyadt szellőnek nem volt elég ereje ahhoz, hogy frissítő széllé változzon. Kled egyik oldala mellett emelkedő, hullámzónak tűnő, narancsszínű homokkődombok fölött vibrálni látszott a melegtől összesűrűsödött levegő; a karmazsinvörös nap úgy ontotta sugarait, hogy megsajdult a szem, ha az irányába nézett.

Rikus kisvártatva visszatért társaihoz. Széles vállára vetve magával hozta a kankok oldaláról leakasztott, kiürült vizestömlőket.

- Még nem szóltak ki odabentről? - kérdezte.

- Nem - felelte Agis. - Jobban teszed, ha te is leülsz.

A mul a fejét rázta.

- Inkább állok... Már nem kell sokáig várnunk.

Tévedett. A forróságtól fehérnek tűnő, szikrázó déli égbolton lassanként megjelentek a kora délután első pasztellszínű árnyalatai, de Kledből senki sem szólt ki a fal előtt várakozóknak. Sadira ernyedten ült, és ahogy telt az idő, mind többször gondolt a hűs kútra és a vízre, amihez a falon túl, a faluban hozzájuthatna. Magában megátkozta a nyers-nyakas törpéket, sőt, már az is megfordult a fejében, hogy végrehajt egy varázslatot, amelynek segítségével be tudna osonni a faluba.

Ezt a gondolatot gyorsan kiűzte az elméjéből. Tudta, hogy Rikus - aki korábban figyelmeztette Agist, hogy ne használja az Ösvény erejét a törpék meggyőzésére - valószínűleg nem hagyná, hogy mágiát alkalmazzon egy ital víz megszerzéséért.

Amikor Sadira szájában már a nyál is megkeseredett a szomjúságtól, a kapu kinyílt. Neeva egyedül lépett ki a faluból.

- Legyetek üdvözölve Kledben. - Rikus felé nyújtotta a kezét, aki makacs módon még mindig ott ácsorgott a kapu előtt.

A mul hosszan Neeva szemébe nézett.

- Neeva... hiányoztál.

- Te is hiányoztál nekem, Rikus - suttogta a nő halkan.

A mul lerázta a válláról az üres vizestömlőket, előrelépett, és jó szorosan magához ölelte Neevát. Amikor a nő fájdalmasan felszisszent, Rikus riadtan visszahúzódott.

- Ne haragudj - mondta a nő hasára bámulva. - Nem akartam fájdalmat okozni neked... és a gyermekednek.

Neeva a mul karjára tette a kezét.

- Semmi baj - felelte, miközben végighúzta az ujjait hámló, naptól vörös hasán. - Csak a bőröm... A bőröm fájt, amikor hozzám értél.

Sadira és Agis a mul mellé állt.

- Miért nem takarod be valamivel a hasad? - kérdezte Sadira a domború pocakra mutatva.

- A férjem úgy akarja, hogy hagyjam mezítelenül.

- Miért? - Sadira csodálkozva csóválta a fejét. - Talán örömmel tölti el, hogy fájdalmat okozhat neked?

- Neeva a gyermekünk érdekében szenved - lépett ki a kapu mögül Caelum. - Ha azt akarjuk, hogy tűzszemei legyenek, Neevának el kell viselnie, hogy a nap hajnaltól szürkületig folyamatosan érje a hasát.

- Mi az a tűzszem? - kérdezte Sadira.

A másik nő Caelum vörös szemére mutatott.

- A nap kegyelmének jele - felelte. - Caelum azt szeretné, hogy a gyermekünk a nap papja legyen. Úgy, ahogy ő maga.

Agis a törpére nézett.

- Remélem sikerülni fog a dolog... Az uhrnomusotok meghozta a döntését? Teljesíti a kérésünket?

- Az apám úgy gondolja, hogy helytelen, ha egy Tyrhez hasonló város veszélybe sodor egy olyan kicsi falut, mint amilyen Kled...

- Tyr a védőszárnyai alá fogja venni Kledet - ígérte Agis.

- Igazán? És hogyan? - mordult rá Caelum. - Tyr még magát sem képes megvédeni. Vagy talán nem azért vagytok itt, mert féltek a Sárkánytól?

- De igen - ismerte el Agis.

- Éppen ez az oka annak, hogy Caelum rábeszélte az apját, hogy megtegye, amit kértek - szólt közbe Neeva kedves mosollyal. - Ha Klednek módjában áll, hogy segítsen, nem nézhetjük tétlenül, ahogy a Sárkány felprédálja Tyrt. Ha semmit sem tennénk, akkor örökre ránk égetődne a gyávaság billoga, és mi magunk lennénk a felelősek a Sárkány áldozatainak haláláért.

Caelum bólintott.

- Meg kell ígérnetek, hogy senki sem fog tudomást szerezni arról, hogy beszéltetek Er’Stalival.

- Megígérjük. - Rikus lehajolt és felszedte a földről az üres vizestömlőket.

Sadira és Agis is bólintott. A törpe intett nekik, lépjenek be a kapun, majd miközben elmagyarázta, hogy Lyanius visszatért a munkájához, bevezette a vendégeket a faluba.

Gyorsan haladtak a vörös kövekből épített, egyszintes házakkal szegélyezett, keskeny utcán. Az építmények alacsonyak voltak, alig értek Sadira álláig. A tetejük hiányzott, így semmi sem védte meg a nap sugaraitól a bennük élő törpéket. A varázslónő belesett a belsejükbe.

A házak berendezése majdnem egyforma volt: a keleti falak közelében kerek asztalok álltak három ívelt paddal, a nyugatiaknál pedig kőágyakat helyeztek el. Az ajtók közelében csatabárdok, rövidkardok és tüskés fejű bunkók függtek a falon - valamennyi fegyver csillogó acélból készült.

Sadira éppen valami megjegyzést akart tenni a felbecsülhetetlen értékű fegyverekre, amikor hirtelen kiértek a falu közepén lévő, karmazsinvörös kőkockákkal burkolt térre.

A tér közepén szélmalom állt, a lapátjai lassan forogtak a forró szellőben, és minden egyes fordulatukkal felpumpáltak a föld mélyéből néhány gallonnyi tiszta, hűs vizet a fedett ciszternába.

Sadira kegyetlenül szomjas volt, ám szinte észre sem vette a víztározót. A tér túlsó végét figyelte, ahol több tucatnyi törpe dolgozott szorgalmasan. Mellettük egy kisebb dombot alkotva mocskos acéllemezek, páncélok és vértek darabjai hevertek - ezeket próbálták megtisztogatni és fényesre dörzsölni.

- A holdakra! - Sadirának tátva maradt a szája a csodálkozástól. Az Athason a fém még a víznél is értékesebb volt. Ennyi páncél egy rakáson...! A vértek egy teletömött kincseskamránál is többet értek. - Honnan van ez a rengeteg acél?

- Kemalokból. Honnan máshonnan? - Neeva a falu északi végében magasló homokdombra mutatott.

Abból, amit korábban Rikustól hallott, Sadira tudta, hogy Neeva a királyok ősi városáról beszél, arról a helyről, amelyet a törpék találtak meg a homokdűne alatt. Bár a mul beszélt arról is, hogy Kemalokban rengeteg acélból készült fegyvert és páncélt találtak, a varázslónő álmában sem gondolt arra, hogy a homok alá temetődött város ennyi kincset rejtett.

- Ennyi kincse - mondta Sadira - még Kalaknak sem volt. A régi máguskirály még a fénykorában is megirigyelte volna a törpék gazdagságát...

- Éppen ez lehet az oka annak, hogy Lyanius nem akart beereszteni bennünket a falujába - mormolta Agis.

Caelum meghallotta, és bólintott.

- Így van. Nem a legjobbkor érkeztetek - mondta. - Ezeket a fegyvereket éppen tegnap hoztuk elő a rejtekhelyükről, és még nem készültünk fel látogatók fogadására. Remélem, hogy nem fog híre menni annak, amit itt láttok...

- Hát persze, hogy nem! - jelentette ki Neeva határozottan. - A barátaink senkinek sem fogják elárulni a titkainkat. Vagy még nem mondtam volna? Sadirában és Agisban legalább annyira megbízhatunk, mint Rikusban.

- Caelum aggodalma érthető - emelte fel a kezét Agis. - Ha valahogy elterjedne a hír, hogy Kled falai mögött mennyi kincset halmoztak fel, a máguskirályok gondolkodás nélkül seregeket küldenének ide, hogy megszerezzék ezeket a fegyvereket.

- Örülök, hogy megértesz minket - helyeselt Caelum. A Rikus vállán himbálózó, üres vizestömlőkre mutatott. - Ezeket hagyjátok itt. Intézkedem, hogy teletöltve kapjátok vissza őket.

A mul letette a tömlőket a ciszterna mellé.

- Amikor Er’Stali egészsége felől érdeklődtünk, Lyanius kitérő választ adott - jegyezte meg közben.

Neeva szomorúan csóválta a fejét.

- Er’Stali nincs jól...

- Néhány héttel ezelőtt az egyik sivatagi törzs támadást indított a falunk ellen - mesélte Caelum. - Er’Stali ragaszkodott hozzá, hogy segítsen nekünk. Harcolni akart, és a kapu védelme közben megsebesült.

A törpe elindult az egyik keskeny utcácskán, amelynek oldalán az egyik ház fölé hüllőbőrökből árnyat adó tetőt eszkábáltak. Neeva megállt a ház ajtónyílását eltakaró bőrfüggöny előtt, és bekiáltott, hogy Er’Stali fogadni tudja-e a látogatóit.

- Dolgozom! - szólt ki egy erőtlen hang.

- Tyrből jöttünk - mondta Sadira. - Szükségünk van a segítségedre!

A függöny túlsó oldaláról ziháló sóhajtás hallatszott.

- Akkor... gyertek beljebb!

- Caelummal megtöltetjük a tömlőiteket, és összekészítetünk a számotokra némi élelmet az útra - súgta Neeva, miközben félrevonta a bőrfüggönyt Sadira, Agis és a mul előtt.

Mielőtt a látogatók beléphettek volna a házba, Caelum rájuk szólt:

- Kérlek benneteket, ne maradjatok sokáig. Er’Stali megpróbálja előcsalni az elméjéből azt, amire a Kemaloki Királyok Könyvéből emlékszik. Minden pillanat értékes lehet.

- Más szóval ez azt jelenti, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok - morogta a házban tartózkodó vénember. Az utolsó szó görcsös köhögésbe fulladt. Amikor újra lélegzethez jutott, Er’Stali folytatta: - Gyertek csak beljebb, és tegyétek fel a kérdéseiteket, mielőtt késő lenne...

Sadira belépett a házba.

A bőrmennyezeten keresztülsütő napsugarak vörösesre festették a ház belsejét. Az asztal mellett egy vézna vénember gubbasztott, testét nyaktól derékig vászonszalagokba bugyolálták. A kötéseken itt-ott sárgás, vöröses, nedvesnek tűnő foltok látszottak. Az öreg ritkás, fehér szakállt viselt, szürke szemét üvegessé változtatta a gyengeség, az arcára mély redőket rajzolt a fájdalom. A homlokán egy kétfejű kígyót ábrázoló, megfakult tetoválás látszott. A kígyó mindkét pofájából hosszú, félelmetes agyarak meredeztek.

Sadira felismerte a rajzot: a Lubar-kígyó az egyik uriki nemesi család jelképe volt. A nő először a Lubar családból származó Maetan zászlain látta ezt a címerállatot. Maetan volt az az uriki hadvezér, akit előző évben Hamanu király azzal a paranccsal indított útnak, hogy foglalja el Tyr városát. A háború során Maetannak sikerült ellopnia a törpéktől a Kemaloki Királyok Könyvét Rikus akkor fogadalmat tett, hogy visszaszerzi az ősök értékes krónikáját. A könyv megsemmisült, ám a mulnak - miután megölte Maetant - sikerült eljuttatnia Kledbe az egyetlen élő személyt, aki olvasta.

Ezt az embert Er’Stalinak hívták.

A vénember fel sem nézett, amikor Sadira és két társa belépett a házba. Az asztalra meredt, és egy fából készült íróvesszővel jeleket rótt az előtte heverő diptichonra. A helyiségben, a szekrényen, az Er’Stali melletti padon, az ágy mellett és a padlón már több tucat ilyen kétszárnyú, teleírt agyagtábla hevert.

Er’Stali felemelte a kezét, hogy csendre intse az érkezőket, és felkarcolt néhány szót az előtte lévő táblára. Amikor befejezte, hunyorogva felnézett.

- Kik vagytok?

Rikus előrébb lépett, Er’Stali elé állt.

- Ezek itt a barátaim - felelte.

- Rikus! - zihálta Er’Stali. - Milyen jó, hogy újra láthatlak! Hát visszajöttél? Mi dolgod van Kledben?

- Abban reménykedünk, hogy te talán választ adhatsz egy kérdésre - kezdte a mul óvatosan.

- Választ? - A vénember arca eltorzult; mintha valahol a testében fellobbant volna a fájdalom lángja. Belemártotta az íróvesszejét az asztalra állított vizes tálkába, aztán egy ronggyal megtörölte a hegyét. - Miről lenne szó?

- Megtudtuk, hogy a Sárkány hamarosan Tyrbe látogat - folytatta Agis. - Amikor megérkezik, a királyunk ezer embert akar feláldozni neki.

Er’Stali ujjai közül kicsúszott az íróvessző. A vékony pálca a padlóra koppant.

- Ha ezt akarja, akkor hagynotok kell, hogy megtegye - mondta. - Inkább ezer ember vesszen el, mint egy egész város.

Sadira megrázta a fejét.

- Nem! Ezt nem hagyhatjuk, Tyr lakói szabadok. Tyr a szabadság jelképe lett! Ha teljesítjük a Sárkány követelését, akkor semmivel sem vagyunk jobbak, mint a többi város máguskirályai.

- Te olvastad a Kemaloki Királyok Könyvét. Nem emlékszel valami olyasmire, ami a segítségünkre lehet? - kérdezte Rikus. - Biztosra veszem, hogy a Sárkánynak is van valami gyenge pontja...

- Kétlem, hogy Borysnak lennének gyenge pontjai! - horkant fel Er’Stali. - A könyvben egyetlenegy ilyet sem említettek. - Felállt, és az előtte álló mul karjára támaszkodva áttotyogott az ágya mellett egymásra rakott táblákhoz.

- Borys? - kérdezte Sadira. Rikustól már hallotta ezt a nevet, de nem tudta, hogy a Sárkányt hívják így. - Azt hittem, hogy Borys a Tizenharmadik Bajnok...

- Igen. Rajaat tizenharmadik bajnoka - magyarázta Er’Stali halkan. Félretolt egy táblaköteget. - Igen. Ő a Sárkány. - Felnézett Rikusra. - Emlékszel a történetre, amit Rkard szellemétől hallottunk?

- Igen - felelte a mul. A barátai felé fordult. - Er’Stali éppen annak a csatának a történetét mesélte, amit az Ebéből származó Borys és Rkard, a törpék utolsó királya vívott egymással... Er’Stali a Kemaloki Királyok Könyvében azt olvasta, hogy a párharc után mindkét bajnok meghalt...

- Éppen erről beszéltem, amikor hirtelen megjelent előttünk Rkard király szelleme, és közölte, hogy tévedek. Azt mondta, hogy évekkel a viadal után Borys és a Sárkány visszatért, és elpusztította a várost - folytatta Er’Stali. - Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy milyen kapcsolat volt Borys és a Sárkány között, Rkard király szelleme eltűnt... Magamnak kellett megtalálnom a választ a kérdésre.

A vénember leült az ágyára, és keresgélni kezdett a táblái között. Végül megtalálta a feljegyzést, amit keresett.

- Ha a Királyok Könyvében van egyáltalán valami, ami a segítségetekre lehet - mondta -, akkor ez lesz az. Ez az utolsó történet, amelyet az az írnok jegyzett fel, aki jóval azután tért vissza Kemalokba, hogy Borys elpusztította a várost. Úgy emlékszem, a kézírás meglehetősen bizonytalan volt... mintha az írnok már gyenge lett volna, miközben feljegyezte ősei történetét. Talán ez volt az utolsó tette, mielőtt meghalt.

Er’Stali olvasni kezdett:

- Elérkezett a nap, amikor Jo’orsh és Sa’ram visszatért Kemalokba, és meglátták, hogy Borys mit művelt őseik városával. Mindketten esküvést tettek, hogy felkutatják és megölik azt, aki felelős e mészárlásért, majd csatlósaikkal és harcosaikkal egyetemben elindultak Ebébe, a hatalmas Citadellába. Amikor megérkeztek az erődítményhez és átvizsgálták, üresen találták. A falak között csupán egynéhány lidérc lézengett, akik uruk visszatértére vártak. Ezeket a lidérceket Jo’orsh, a Láthatatlanok Ösvényének titkait ismerő vitéz vallatta ki, és megtudta, hogy Borys valamilyen rejtélyes ok miatt éppen akkor hagyott fel Kemalok ostromával, amikor már a siker kapujában állott. Borys visszaküldte seregét Ebébe, a Citadellába, ő maga pedig elindult a Hajdanvoltak Tornyába, Rajaat erődítményébe, hogy találkozzon a többi bajnokkal.

Er’Stali felnézett a tábláról, és magyarázólag hozzáfűzte az olvasottakhoz:

- A Királyok Könyvében nem szerepelt valamennyi bajnok neve, de úgy tudom, mindegyiknek az volt a feladata, hogy megsemmisítsen egy fajt. Borysnak a törpéket kellett kiirtania, aztán volt egy Albeorn nevezetű harcos, akit Elfmészárosnak neveztek, és... Igen. Létezett egy bizonyos Gallard is, akit a Gnómok Pusztítójának hívtak.

- Gnómok? - kérdezte Rikus.

- A könyvből nem derült ki, kik, vagy mik voltak ezek a lények - felelte Er’Stali. Visszanézett a táblára, aztán folytatta az olvasást. - Jo’orsh és Sa’ram elhagyta Ebe Citadelláját. Harcosaik és szövetségeseik kíséretében elindultak, és eljutottak a Nagy Só-tó mögötti vadvidékre. Mentek, mentek, míg a messzi távolban megpillantottak egy óriásként toronyló fehér sziklát. Amikor e szikla közelébe értek, megjelentek előttük annak iszonyatos őrizői. Jo’orsh és Sa’ram ekkor biztonságos helyen hátrahagyták csatlósaikat, és egyedül vágtak neki a fehér sziklához vezető útnak. Amikor beléptek a Hajdanvoltak Tornyába, látniuk kellett, hogy csakúgy, mint Ebe Citadellája, ez is üres. Nem találtak semmi mást, csak egynéhány árnyékóriást...

Sadira észrevette, hogy Rikus hirtelen elsápad.

- Tudsz valamit ezekről az árnyékokról? - kérdezte.

A mul megvonta a vállát.

- Lehet, hogy nem ugyanazokról a lényekről van szó, de... Az Urik ellen vívott háborúnk során Maetan többször megidézett egy Umbra nevezetű árnyóriást - magyarázta. - Umbra egyes egyedül végzett egy fél hadsereggel...

Miközben Rikus megfelelt Sadira kérdésére, Er’Stali zihálni, fuldokolni kezdett. Ernyedt kézzel megérintette a kötéseit, mintha azok hirtelen szorítani kezdenék a testét, összepréselnék a bordáit, nehézzé téve ezzel a légzést.

- Hívom Caelumot - szólt közbe Rikus, és az ajtóhoz ugrott.

- Nem kell - krákogta Er’Stali. Intett a mulnak, jöjjön vissza. - Ő már mindent megtett, amit ma megtehetett.

Sadira megijedt, hogy a látogatás okozta izgalmak megviselték a vénembert.

- Talán az lenne a legjobb, ha most hagynánk pihenni. Később is visszajöhetünk...

Er’Stali ernyedten rázta a fejét.

- Később talán már nem élek... Egy pillanat, mindjárt összeszedem magam.

Sadiráék nem tehettek mást, mint hogy várnak. Eltartott egy darabig, míg Er’Stali lélegzethez jutott és folytatni bírta. Lihegve, kis kortyokban nyelve a levegőt tovább olvasott.

- Sa’ram ezután megvesztegette az árnyakat. Obszidiánt adott nekik, mire az éjsötét szörnyek elárulták neki, hogy Rajaat és a bajnokai összevesztek a mágikus fajok megsemmisítésén. A veszekedés eredménye az lett, hogy egymásnak ugrottak, és iszonyatos csatát vívtak. Mire a küzdelem befejeződött, már nem Rajaat volt a Hajdanvoltak Tornyának ura. Felvitték a Kristály Bástyába, és arra kényszerítették, hogy mágikus eszközei segítségével változtassa át Boryst, alakítsa át úgy, hogy ő legyen a Sárkány.

- Hogy Borys legyen a Sárkány? - kérdezte Rikus döbbenten.

Er’Stali bólintott.

- Most már tudjátok, hogy a Királyok könyvében mit írtak a Sárkányról...

- Tudjuk, tudjuk, de mire megyünk vele? - morgolódott Rikus.

- Mi történt Rajaattal és a többi bajnokkal azután, hogy Borys sárkány lett? - kérdezte Agis.

- A könyvben erről nem esett szó - felelte Er’Stali kimerülten. - Jo’orsh és Sa’ram elhagyta a tornyot. Nem sokkal később hazaküldték csatlósaikat, feloszlatták a seregüket. Soha többé nem látták őket, de majdnem biztos, hogy nem ölték meg Boryst.

- Ennyi az egész? - kérdezte Agis hitetlenkedve. - A bajnokok segítettek Borysnak abban, hogy sárkánnyá váljon, aztán egyszerűen eltűntek? Nem folytatták a harcot? Nem próbálták kiirtani a többi fajt?

Er’Stali megvonta a vállát.

- Ki tudja? Ki tudhatja, mi történt? Annyi bizonyos, hogy Rajaat bukása után a sárkánnyá változott Borys visszatért Kemalokba, és megtámadta a várost. A jelek szerint Gallard kiirtotta a gnómokat... Én legalábbis még egyetlen gnómmal sem találkoztam. Ti talán igen? - Amikor Agis nemet intett, a vénember folytatta. - Lehetséges, hogy a többi bajnok elhullott a Rajaat elleni küzdelemben, de az is lehet, hogy túl gyengék voltak a harc folytatásához. Én biztosan csak annyit tudok, hogy a könyv Jo’orsh és Sa’ram eltűnésével ér véget.

Er’Stali visszatette a helyére a táblát.

Rikus a varázslónőre és Agisra nézett.

- Sajnálom - mondta. - Hiába tettük meg ezt az utat.

Sadira a homlokát ráncolta.

- Ez nem olyan biztos. Még nem kaptuk meg a válaszokat a kérdéseinkre, de legalább tudjuk, hol keressük őket.

- A Hajdanvoltak Tornyában? - kérdezte Rikus.

Sadira bólintott.

- Ha többet akarunk megtudni Borysról, akkor az az egyetlen hely, ahol erre lehetőségünk nyílhat.

- Tréfálsz? - Agis a fejét csóválta. - Ha tudnánk egyáltalán, hogy hol keressük ezt a tornyot... akkor sem lehetnénk biztosak abban, hogy még mindig áll. Talán már nem is létezik.

- A Hajdanvoltak Tornya még mindig áll - jelentette ki Er’Stali. - Messze van, Nibenayen túl. Az elfek pontosan tudják, merre van.

- Miért vagy ebben ennyire biztos? - kérdezte Rikus.

- Azért, mert az árnyóriás, akiről beszéltél, éppen arról a helyről érkezett - magyarázta Er’Stali. - Maetan obszidiángömbökkel fizetett meg Umbrának a szolgálataiért. A köveket minden egyes évben egy karaván vitte át a Hajdanvoltak Tornyához. Egy olyan karaván, amelyre felbérelt elfek vigyáztak. Az elfek sosem tértek vissza, ám Umbra mindig megjelent, valahányszor Maetan hívta, így biztos, hogy a szállítmány célhoz ért.

Sadira diadalmasan rámosolygott a nemesúrra.

- Látod? - kérdezte. - Csak annyit kell tennünk, hogy elmegyünk Nibenaybe, megkeressük az Elfpiacot, és felfogadunk magunknak egy vezetőt.

- Ez az út legalább egy hónapig eltart majd! - kiáltott fel Rikus. - Talán még annál is tovább.

- Igen. Ebből pedig az következik, hogy igyekeznünk kell - csattant fel Sadira. - Nem tudjuk, hogy a Sárkány mikor érkezik meg Tyrbe, ezért az lesz a legjobb, ha minél hamarabb az ügy végére járunk.

- És mi van akkor, ha megtaláljuk a Tornyot? - kérdezte Agis.

- Hogy mi van akkor? Talán sikerül választ kapnunk a kérdéseinkre - felelte Sadira. - Talán megtudhatunk valamit a Sárkányról, és e tudás birtokában talán sikerül legyőznünk őt. Ha egy kis szerencsénk van, rábukkanunk valamire a Kristály Bástyában. Esetleg egy olyan tárgyra, amivel könnyebb lesz Borys legyőzése.

- Bocsáss meg, hogy ezt mondom, de... - kezdte Agis. - De azt hiszem, éppen ennek a bizonyos tárgynak a megszerzése az, ami miatt el akarsz menni a Hajdanvoltak Tornyába.

Sadira felvonta a szemöldökét.

- Ezt most hogy érted?

- Úgy érti - magyarázta Rikus -, hogy amikor valamiben mágiát szimatolsz, akkor többé semmi másnak nincs jelentősége a számodra. Ilyenkor még Tyr sem fontos neked.

- Ez nem igaz! - tiltakozott Sadira. - Az életemnél is jobban szeretem Tyrt!

A mul a fejét rázta.

- Te csak egyvalamit szeretsz: a mágiát. - A botra mutatott, amit Sadira a kezében tartott. - Ha nem így lenne, már rég visszajuttattad volna ezt a varázsbotot Nokhoz.

- Erre szükségünk lesz, ha meg akarjuk fékezni a Sárkányt - mordult rá dühösen a varázslónő. - Ha te is megtartottad volna a Szívfa lándzsát...

- Megígértem Noknak, hogy visszaadom - vágott közbe Rikus komor, határozott hangon. - És te is megesküdtél, hogy nem tartod meg a botot.

- Nem leszek esküszegő! Vissza fogom adni Noknak... abban a pillanatban, amikor a Sárkány többé nem jelent veszélyt Tyr számára - jelentette ki Sadira. Az ajtóhoz lépett, félrerántotta a függönyt. - Nos, mikor indulunk el a Hajdanvoltak Tornyához?

 

Második fejezet:

KÜLÖN UTAKON

Ahogy feljutott a skarlátvörös dűne tetejére, a kank hirtelen megállt. Széles, masszív fejét ingatva kereste az utat, amit - Sadira már szinte biztosra vette - nem találhatott meg. A szél szétrágta a dűne túlsó oldalát, amely így tizenkét lépés mély, majdnem függőleges fallá változott. A fal tövében a lejtő meredekebbé vált ugyan, de folytatódott.

Ahol a lejtő véget ért, a következő homokdűne aljában egy keményre taposott karavánút kanyargott a Tyr völgy hegyeinek irányába. A távolban, egy sárgás homokkő-kolosszus mögül éppen akkor bukkant elő néhány pici, fekete alak (egy karaván előőrse lehetett), amikor Sadira felért a vörös domb tetejére.

A lány hátranézett a válla fölött. Rikus és Agis kankja még mindig a dűne innenső oldalán vergődött.

- Itt nem jutunk le - kiáltott vissza. Nyugat felé mutatott. - Ott viszont, úgy látom, leereszkedhetünk.

Miután a két férfi visszajelzett, hogy hallották a szavait, Sadira a kankjára nézett. Megrántotta az egyik csápot, hogy balra fordítsa az állatot, ám az óriásrovar csak a fejét billentette félre. Rámeresztette egyik hatalmas, domború, gömbszerű szemét a hátán ülő varázslónőre, de nem mozdult. Sadira furcsának találta ezt a nézést, és elgondolkodott, vajon a kank képes-e megérezni a szívében tomboló vihart.

Már két napja elhagyták Kledet, és Sadira azóta egyfolytában azon töprengett, miért zavarja ily nagyon a tény, hogy Neeva állapotos. A dologtól olyan érzése támadt, mintha a világ hirtelen börtönné vált volna; mintha valaki olyan béklyókat tett volna a végtagjaira, amelyek erősebbek voltak azoknál, amelyeket egykoron Tithian rabszolgatelepén kellett viselnie.

A varázslónő tudta, hogy a furcsa érzésnek nincs semmi alapja, hiszen nem ő volt az, akinek magára kellett vennie az anyaság láncait. Gyanította, ezeknek a kellemetlen, balsejtelemszerű gondolatoknak sokkal több köze van a saját családjához, a saját életéhez, mint Neeva születendő gyermekéhez.

Jóval azelőtt, hogy Tyr népe felszabadult, Sadira anyja (aranybarna hajú nő volt, Barakahnak hívták) olyan tevékenységből próbált megélni, ami a városban tiltottnak számított. Kalak király törvényellenesnek minősítette a mágikus tárgyak adás-vételét és birtoklását. Ennek ellenére az Elfpiacon mindig akadt egy-két olyan személy, aki kígyópikkelyt, gumiarábikumot, vasport, gyíknyelvet vagy más ilyen tiltott dolgot akart vásárolni vagy éppen eladni.

Barakah abból élt, hogy közvetített az ilyen anyagokat és tárgyakat igénylő Titkos Szövetség tagjai és a megbízhatatlan elf csempészek között. Sajnos elkövette azt a hibát, hogy beleszeretett az egyik elfbe, egy notórius gazfickóba, akit Faenaeyonnak hívtak.

Nem sokkal azután, hogy Sadira megfogant, Kalak templomosai megrohamozták azt a kis boltnak nevezett koszfészket, ahol Faenaeyon próbált megszabadulni az árujától. Az elf megszökött, a sivatagban keresett és talált menedéket, az állapotos Barakah azonban a templomosok kezére került, akik nem sokkal később eladták rabszolgának. Tithian rabszolgatelepén szülte meg leányát, és ez volt az a hely, ahol Sadira felnőtt.

Aki ismerte ezt a történetet, az nem csodálkozott rajta, hogy Sadira semmire sem tartotta a családi kötelékeket és azt a dolgot, amit „szülői szeretetnek” szoktak nevezni. Neeva talán élete végéig boldog lehet Caelum oldalán a gyermekével, ám a félelf nő elképzelni sem tudta, hogy ő is képes lenne nyugalmat és békét találni a családi tűzhely mellett. Érezte, valahol legbelül, a lelke legmélyén mindig azon aggódna, hogy a férfi, akit szeret, egyszer ugyanolyan könnyedén elhagyja majd őt, ahogy annak idején Faenaeyon elhagyta az anyját. Sadira nem bízott meg a férfiakban, és ezért inkább egyszerre kettőt szeretett, mert így nem okozhatott neki különösebb fájdalmat, ha az egyik esetleg eltűnik az életéből, és...

A lány gondolatmenete hirtelen megszakadt. A kank váratlanul csattogtatni kezdte a rágóollóit, és megpróbált elhátrálni a szakadék peremétől. Amikor a varázslónő rá akarta venni, hogy inkább balra forduljon el, az óriásrovar mozdulatlanná dermedt, és mind a hat lábát lecövekelte a homokba.

A rovar lába alatt, a homok mélyén mintha valami felsóhajtott volna. A hang olyan mély és halk volt, hogy Sadira inkább érezte, semmint hallotta. A talaj megremegett. A kank riadtan felvisított. A varázslónő teste a levegőbe emelkedett.

Sadira felsikoltott, elrúgta magát a csontnyeregtől és oldalra vetődött. Alighogy leérkezett a kank mellé, belemerült egy fullasztó homokfelhőbe. A rovar és a nő egymás mellett vergődve bucskázott a szakadék alja felé, körülöttük vérszínűen kavargott a homoklavina. A lábak, a csápok és a homokörvények zűrzavarában Sadira elvesztette a tájékozódási képességét, már azt sem tudta hol van. Képtelen volt lefékezni magát, csak annyit tehetett, hogy belekapaszkodott a botjába.

A félelf nő a szeme sarkából látta, hogy a kank teste a feje fölé kerül, és vészesen közelít hozzá. A husángszerű lábak eszelősen kapálóztak a levegőben. Sadira riadtan felkiáltott, valahogy megfordult, és mindkét lábát felnyújtotta.

Ahogy a talpa a kank testéhez csattant, irtózatos fájdalom hasított a lábába, a combjába, de sikerült eltaszítania magát a rovartól. Szaltózva, bucskázva csúszott tovább.

Amikor végre abbamaradt a zuhanás, Sadira azon kapta magát, hogy derékig homokban áll. Köpködni kezdett, a fogai alatt homokszemek recsegtek. A kank alig karnyújtásnyira tőle hevert.

A homoklavina azonban még nem ért véget. Fentről, a szakadék teteje felől bömbölve újabb vörös felleg közeledett. Sadira megrémült. Nem hagyhatja, hogy élve eltemetődjön! Felemelte a botját, és a leomló homoktömeg felé mutatott.

- Nok! - sikoltotta a szót, amivel aktiválni lehetett a botban lakozó mágikus erőt.

A bot végén feketéllő obszidiángömbből bíborszínű fény lobbant elő. Sadira furcsa bizsergést érzett a gyomra tájékán, ami először csak kellemetlen volt, de fokozatosan egyre fájdalmasabb lett. A mellette kitekeredett végtagokkal heverő kank félve sziszegni kezdett, ő is megérezte annak a láthatatlan, hideg kéznek az érintését, ami a testébe nyúlt, hogy kiszakítson belőle egy adagnyi életerőt.

A közönséges varázslás a növényekből szívta ki az erőt, ám a bot mágiája másképp működött: ez a lélek energiájából táplálkozott.

- Kőhegy! - rikoltotta Sadira.

A karját a porfelhő felé lendítette. A bot végéből sárgás, ködszerű energiahullám csapott ki, amely egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt ráfeszült a szakadék oldalára, és falként útját állta a homoktömegnek. A lavina recsegve, sziszegve megtorpant, a felületén egy pillanatra sárgás, felhőszerű fény lebegett, azután...

A homokszemek egymáshoz tapadva létrehoztak egy kőtömböt. Mire a sárgás fény szétoszlott, azon a helyen, ahol pillanatokkal korábban még homok örvénylett, egyetlen masszív, keménynek látszó, vöröses szikla emelkedett.

Sadira megkönnyebbülten felsóhajtott, és nekilátott, hogy kiássa magát. A kank is megpróbálta kiszabadítani a lábait a homok alól. Hat végtagjával sokkal gyorsabban dolgozott, mint a varázslónő. Amikor végzett, ernyedten végignyúlt a földön, és csápjait a hátához lapítva, reszkető testtel, rágóollóival tanácstalanul tátogva várt.

- Ne félj - szólt oda neki Sadira biztatóan, miközben kihúzta a lábait a homokkalodából. - A fal nem omlik le...

- Sadira! - üvöltött le Rikus a szakadék pereméről. - Megsérültél?

A mul, ügyet sem vetve arra, hogy az érdes kő véresre horzsolja a testét, lecsúszott Sadirához. A kezében Rkard Veszedelmét tartotta, azt a mágikus erejű kardot, amelyet Lyanius adott neki az Urik ellen vívott háború során.

Rikus mögött Agis érkezett. Mire a varázslónő mellé ért, drága gyapjúburnusza foszlányokra szakadozott izmos testén.

Mikor kilihegték magukat, Rikus a völgyben haladó karavánra mutatott, amelyet Sadira már korábban észrevett.

- Ők tehetnek róla? - kérdezte. - Ők idézték elő a homoklavinát?

Sadira a fejét rázta.

- Nem... Egyszerűen csak leomlott alattam a fal - mondta. - Tedd el a kardod. Nem szeretném, ha rablónak néznének minket.

Amikor a mul teljesítette a kérését, Sadira jobban szemügyre vette a közeledő karavánt.

A menetet inixek alkották. A tizenöt láb hosszú gyíkok legtöbbjének széles hátára málhákat, különböző méretű csomagokat pakoltak, de akadt köztük néhány, amely baldachinos nyerget cipelt. Menet közben jobbra-balra csapkodtak kígyószerű farkukkal, és olyan porfelhőket kavartak, hogy a hátuk mögött haladó társuknak jócskán le kellett maradnia, ha látni akart valamit. Fejük hosszúkás, tarajos, csőszerű pofában végződött, csáprágóhoz hasonlatos állkapcsuk olyan erős volt, hogy egyetlen csattintással képesek lettek volna derékban kettéharapni egy embert.

- Kíváncsi lennék, hogy Nibenayen felé tartanak-e - jegyezte meg Sadira.

Rikus és Agis komor pillantást váltott. Amióta elindultak Kledből, minden igyekezetükkel azon voltak, hogy lebeszéljék Sadirát arról, hogy megkeressék a Hajdanvoltak Tornyát.

- Azt hittem, már eldöntöttük, hogy nem megyünk oda - mondta Agis túlzottan türelmes, szinte atyáskodó hangon.

- Lehet, hogy ti így határoztatok... én viszont nem gondoltam meg magam. - Sadira a kankja felé fordult.

Az óriásrovar még mindig reszketve, hat lábát szétterpesztve hasalt a homokon, de nem riadt meg, amikor a varázslónő melléje lépett.

- Ne légy ostoba! - mordult fel Rikus. - Még akkor sem érnénk vissza idejében Tyrbe, ha tényleg találunk valamit abban a toronyban, ami hasznunkra lehet.

- De azzal, amit most tudunk, esélyünk sincs a Sárkány megfékezésére - felelte Sadira, miközben felkapaszkodott a kankja hátára. - Vagy nektek talán van valami jobb tervetek?

Rikus a nemesúrra nézett.

- Igen - mondta Agis. - Tyrben sok varázsló és elmefürkész él. Talán együtt elég erősek leszünk ahhoz, hogy elűzzük a Sárkányt.

- Ha pedig mégsem, legalább felügyelni tudjuk az adó megfizetését - tette hozzá Rikus.

- Úgy érted: fel akarod adni? - kérdezte Sadira keserűen.

- Úgy értem, hogy szembe kell néznünk a valósággal - felelte Rikus. - Amikor megtámadtam Urikot, sok ezren elhullottak. Feláldozták magukat, de a halálukkal semmit sem értünk el azon kívül, hogy felbosszantottuk Hamanu királyt. Ha egy teljes hadsereg csupán arra jó, hogy kényelmetlenséget okozzunk egy máguskirálynak, akkor... Akkor fogalmam sincs, hogyan fékezhetnénk meg a Sárkányt.

- Szerinted mit kellene tennünk? - kérdezte Agis.

- Azt, ami módunkban áll - mondta Rikus. - Ha nem avatkozunk közbe, Tithian a szegények közül fogja összeválogatni azokat, akiket odavet a Sárkánynak. Ha visszatérünk Tyrbe, legalább beleszólhatunk, hogy kiket áldoz fel, látjuk, hogy becsületesen jár-e el, amikor megfizeti a sarcot.

- Becsületesen? - rikoltott fel Sadira indulatosan, önmagáról megfeledkezve. A kankja megriadt az éles hangtól, egyre jobban reszketett. - Hogyan beszélhetsz becsületről akkor, amikor a halálba akarsz küldeni valakit?

- Sehogy - ismerte el Agis. Az ajkába harapott. - Bízzunk benne, hogy erre nem kerül sor... Különben sokszor adódhat olyan helyzet, hogy egyetlen mágiahasználó, vagy az Ösvényt ismerő ember sikert ér el ott, ahol száz erős harcos kudarcot vallott. Talán száz varázsló vagy elmefürkész sikert arathat ott, ahol Rikus hadserege vereséget szenvedett.

- Persze... talán - mondta a mul. - De ha mégsem, akkor az egész városnak vége... Még mindig bölcsebb elmenni a Hajdanvoltak Tornyába, mint szembeszállni a Sárkánnyal. Ha nem harcolunk, csupán ezer ember fog meghalni, nem pedig mindenki.

Agis elgondolkozott azon, amit Rikustól hallott, és végül kompromisszumot ajánlott.

- Összeszedem a város legerősebb mágusait és elmefürkészeit, tanácsot szervezek belőlük - mondta. - Ha nem sikerül valamilyen tervet készíteniük a Sárkány elpusztítására, azt tesszük majd, amit te javasolsz.

- Egy ilyen... tanács nem győzheti le a Sárkányt - mordult fel Sadira. - Ehhez erőre és hatalomra van szükség!

- Talán Tyrben mindkettőből több van, mint gondolnánk - ellenkezett a nemes. Rikus felé fordult. - Mi a véleményed?

- Hogy fogjuk eldönteni, kiket áldozunk fel a Sárkánynak? - kérdezte a mul.

- Te abból a feltételezésből indulsz ki, hogy a tervem kudarcba fog fulladni? Hát nem fog! - kiáltotta Agis. - De ha esetleg mégis... Nos, akkor úgy kell szerveznünk a dolgokat, hogy a lehető legkisebb veszteség érjen minket. A kisgyermekek szüleit és a nemesi családok utolsó sarjait, akik továbbviszik őseik nevét, természetesen nem áldozhatjuk fel, és...

- Tehát az olyan emberek, mint például Rikus és én nélkülözhetőek vagyunk, ám a hozzád hasonlókat meg keli óvnunk? - meredt rá Sadira.

Agis elkomorodott.

- Ezt nem mondtam, és...

- De ezt gondoltad! - dühöngött a varázslónő. - Hányszor is beszéltél arról, hogy gyermeket akarsz, hogy ne haljon ki az Asticles család? Hogy legyen, aki továbbviszi a neveteket?

Rikus a nemesúrra meresztette a szemét.

- Te arra akartad rávenni Sadirát, hogy gyermeket szüljön neked?

- Ez... ez egyedül Sadirára és rám tartozik! - felelte Agis.

- Nem egészen! - üvöltött Rikus. - Én is szeretem Sadirát!

- Nem mintha ennek az egésznek köze lenne a problémához, amit meg kell oldanunk, de... De azt hiszem, ideje lenne már, hogy Sadira válasszon közülünk! - A nemesúron látszott, nem riad meg az egyre dühösebb multól. - Mindannyiunk számára könnyebb lesz utána az élet.

- Miből gondolod, hogy Sadira téged választ majd? - kérdezte Rikus.

Sadira egyre ingerültebb lett, miközben Agis válaszát várta. Felforrt a vére a gondolattól, hogy csupán Rikus állja útját az utódra vágyó nemesúrnak; Agis csak a mul miatt nem próbálja rávenni őt, hogy szüljön neki gyermeket.

- Miért választana éppen téged? - kérdezte Rikus újra. A hangja egyre fenyegetőbbé vált.

- Mert mul vagy - felelte Agis. Patríciusi arcán egyszerre ütköztek ki a harag és a sajnálat jelei. - Mert te nem tudsz gyermeket nemzeni neki!

- Sadira élete gyermekek nélkül is teljes. Ha gondot akar viselni valakire, hát az egész város ott van neki. Tyr minden polgárára vigyázhat. - Rikus a félelf nőre nézett. - Vagy nem így van?

Sadira nem felelt. Megpaskolta a kankja csápjait, mire az óriásrovar talpra állt. Rikus és Agis feje egy magasságba került a varázslónő lábával.

- Mit csinálsz? - kérdezte Rikus.

- Nem vagyok tárgy, amit egy gyerekes versengés győztese zsebre vághat! - heveskedett Sadira.

- Hát persze, hogy nem vagy az! - kiáltott Agis. - Eszünkbe sem jutott, hogy... tárgynak tartsunk, de előbb-utóbb valamennyiünknek meg kell találnunk a saját helyünket az életben. Régebben, amikor még nem tudhattuk, hogy megérjük-e a holnapot, könnyen el lehetett odázni a fájdalmas döntéseket, de...

- A helyzet semmit sem változott! - szakította félbe Sadira dühösen. - A veszély még mindig nem múlt el. Vagy talán megfeledkeztél a Sárkányról?

- A Sárkány olyasvalami, amivel mindig együtt kell majd élnünk - mondta Rikus. - Évezredek óta kószál már az Athason, és nem fog eltűnni csupán azért, mert Tyr lakói felszabadították magukat.

- Akkor nem is tűnhet el, ha senki sem száll szembe vele! - vágott vissza Sadira. - Nem tudom, hogy ti mit csináltok, de én elmegyek a Hajdanvoltak Tornyába, és megpróbálok szerezni valamit, amivel legyőzhetjük a bestiát.

Rikus és Agis csüggedten nézett egymásra.

- Vele megyek - mondta a mul Agisnak. - Szüksége lesz egy erős karra.

- Az én karom is éppen elég erős! - meredt a nemes Rikusra. - És ismerem az Ösvényt. A tudásommal jobban a hasznára lehetek, mint te az izmaiddal.

- Egyedül megyek - jelentette ki Sadira határozott, kemény hangon. Ideges volt, amiért a két férfi úgy vitázott rajta, mint a kufárok egy értékesebb holmin, de közben nem feledkezett meg arról, hogy akkor lesznek a legnagyobb hasznára Tyrnek, ha szétválnak.

- Ez túl veszélyes! - mondta Rikus. - Ha már mindenképpen oda akarsz menni, akkor legalább azt engedd meg, hogy egyikünk veled tartson, és...

- Nem! - rázta meg Sadira a fejét. - Valahol mindhármunknak igaza van. - Elfordult a multól, és a nemesre nézett. - Ahogy Rikus mondta: Tyrnek fel kell készülnie a legrosszabbra... Egyedül ő elég népszerű annyira, hogy megkérhesse a polgárokat, áldozzák fel önmagukat, ha már tényleg nincs más megoldás. Közben te, Agis, megpróbálhatod összeszedni azokat, akik talán megvédelmezhetik a várost. Te elég bölcs vagy ahhoz, hogy rábírd az embereket, vallják be őszintén, milyen eddig titkolt képességekkel rendelkeznek.

- És te? - kérdezte Rikus. - Veled mi lesz?

- Én vagyok az egyetlen, akit nélkülözni lehet - felelte Sadira. - Kétségbeejtő helyzetbe kerültünk, és nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a lehetőséget, hogy a Hajdanvoltak Tornyában esetleg tényleg van valami, valami titok, ami a segítségünkre lehet.

Sadira végighúzta a kezét a kankja csápján, és a közeledő karaván felé fordítva elindította az állatot.

- Amint tudok, visszatérek - kiáltott hátra a válla fölött. - Bízzunk benne, hogy nem hiába vállalkozom erre az útra...

 

*

 

Rhayn az acélpengés tőr markolatát szorítva kilépett a ház sarka mögül, és végignézett a keskeny utcán. Egy kanyargós sikátor elején állt, amely vályogtéglából épült, időrágta, omlatag házak között futott. Más városban az ehhez hasonló helyeken, a falak tövében éhező és szomjazó koldusok szoktak ülni tömegével, akik a magas épületek tövében sötétlő árnyak között keresnek menedéket a perzselő nap sugarai elől, Tyrben azonban jó ideje már senkinek sem kellett hiányt szenvednie ételben és italban. A városmelléki tanyákon éppen elég víz és élelem volt ahhoz, hogy mindenkinek jusson, aki nem túl lusta a munkához. A sikátorban, amelyre Rhayn kilépett, csupán maroknyi részeg hevert. Némelyik eszméletlenül fetrengett, és akadt köztük néhány, akin látszott, ha nem józanodik ki sürgősen, nem sokáig él már.

Rhayn elindult a sikátorban. A levegőben poshadt bor, mosdatlan testek, vizelet és ürülék bűze terjengett. A nő úgy tartotta új tőrét, hogy mindenki láthassa, hogy a részegeknek, meg a közelben leselkedőknek meg se forduljon a fejükben a támadás gondolata. Az elfek, de még az elf nők sem féltek végigmenni a városok legkétesebb hírű negyedein, ám Tyrben ebből a szempontból is más volt a helyzet. Itt mindenki számára lehetőség nyílt a gyarapodásra, de ahogy a dolgos polgárok egyre kényelmesebben éltek, úgy vált mind kétségbeejtőbbé a renyhék helyzete. A szabad városban több zsivány lézengett, mint másutt - aznap Rhayn törzsének két tagját is támadás érte, amikor jövedelmező kis kalandjaik befejeztével visszaindultak az Árnyak Terére. Mindkét elf életben maradt, de szerzeményeiket el kellett hajigálniuk, mindenüktől meg kellett válniuk, és csak gyors, hosszú lábuknak köszönhették, hogy nem vesztek oda.

Ahogy Rhayn elhaladt egy kövér félóriás mellett (a hatalmas termetű fickó tunikáját egy csillag, az előző király jelképe ékítette), a háta mögött felharsant egy férfihang:

- Ott a szajha!

Rhayn hátralesett és átkozódni kezdett. A sikátor végében egy vastag derekú borkereskedő állt. A fején kötést viselt, az övén üres tőrhüvely fityegett. Mellette két feketébe öltözött templomos toporgott, mindkettő obszidiánpengés dárdát, az Új Királyi Gárda tagjainak fegyverét tartotta a kezében.

- Biztos vagy benne, hogy ő az? - kérdezte az egyik templomos, egy erősnek látszó férfi, aki hosszú copfba fonva hordta égővörös haját.

Rhaynnak nem is kellett hallania a borkereskedő válaszát; tudta, a dagadt fickó felismerte. Jókora távolság választotta el őket egymástól, de gond nélkül azonosíthatta a nőt, akinek társaságában nemrég megivott két flaskányi vöröset.

Rhayn az elfek között alacsonynak számított, ám így is jó másfél fejjel volt magasabb a tisztavérű emberek legtöbbjénél, és mivel a haját rövidre nyíratta, messziről látni lehetett, hogy a füle hegyes. A teste, az alakja éppen olyan volt, mint a többi elfé: karcsú, már-már hórihorgas, bár a csípője csábosabban gömbölyödött, mint a törzséhez tartozó asszonyoké. Ívelt szemöldöke alatt csillogó mandula alakú szeme zafírzöld volt, az orra kissé horgas, mint a nemesi származású embereké, a szája széles, az ajka érzéki. Szép volt - nem is csoda, hogy a borkufár első pillantásra belehabarodott, és most azonnal felismerte.

Rhayn az elfek körében legnépszerűbb védekezési módszert alkalmazta: sarkon fordult és futásnak eredt.

- Megállj, te! - kiáltotta a második templomos, egy szőke félelf.

Rhayn ügyet sem vetett rá, biztosra vette, hogy hosszú lábai elég gyorsan biztonságos távolságba repítik a királyi gárdistáktól. Más városban nem mert volna így elillanni, hiszen tartania kellett volna attól, hogy a templomosok a királytól kapott varázserőt alkalmazva próbálják majd megfékezni, ám Tyrben megtehette. Köztudomású volt, hogy Tithian gyenge kézzel uralkodott Tyr felett, és oly kevés varázserővel rendelkezett, hogy abból semmit sem adhatott át az embereinek. Éppen az új tyri király hitványsága volt az, ami miatt Rhayn törzse ellátogatott ebbe a városba.

A borkereskedő és a két templomos alig tett meg tíz-tizenkét lépést, amikor Rhayn már a sikátor végébe ért. Befordult a sarkon, kilépett a két-és háromszintes épületekkel szegélyezett forgalmas, széles útra.

Valamennyi épület alsó szintjén boltot rendeztek be; az üzletek előtti kirakodópultok roskadoztak az áruktól. Az ajtókban félénk tekintetű elf kereskedők ácsorogtak, akik azokat a portékákat kínálták eladásra, amelyeket a törzsük tagjai a sivatagban megtámadott karavánoktól, vagy más városok polgáraitól zsákmányoltak.

- Félre, vagy meghaltok! - rikoltotta Rhayn, és megvillantotta tőrét.

A járókelők eltakarodtak az útjából. Ahogy keresztülfurakodott a tömegen, a különböző fajokhoz tartozó nők és férfiak dühös szitkokat szórtak rá. Rhayn azonban nem váltotta valóra a fenyegetését, nem döfte bele a kését azokba, akik nem ugrottak félre elég gyorsan. Tudta, hogy a templomosok egy ellopott tőr miatt nem fogják átfésülni az egész városnegyedet, ám egy gyilkosért, egy ámokfutó, késelő őrültért akár egész Tyrt tűvé tennék.

Ahelyett, hogy használta volna a fegyverét, Rhayn lökésekkel, ütésekkel és pontosan elhelyezett, kemény rúgásokkal buzdította hátrálásra a járókelőket. Az utcán hamarosan kiáltozó, bosszúsan káromkodó emberek sora jelezte, merre haladt. Amikor hátralesett a válla fölött, még mindig nem látta sem a templomosokat, sem a borkereskedőt.

Az út hirtelen balra kanyarodott. Rhayn biztos volt abban, hogy üldözői nem tudnak a nyomába érni a tömegen keresztül, ezért lelassított. Kígyóbőr övéből kirántotta mélyen kivágott tunikája alját, a lopott tőrt az övbe dugta, majd ráhúzta a ruhát. A hasához simuló fémpenge forró volt, érintése a veszély bizsergető érzését árasztotta szét az elf testében.

Ez volt az első acélból készült fegyvere; a penge szokatlanul sima felületétől olyan erősnek érezte magát, hogy önkéntelenül elmosolyodott.

Egy bolt elé ért. A kirakodópult mögül előrehajló fekete hajú elf két emberkölyökkel beszélgetett. A kezében féltucatnyi kavicsot tartott. Mindegyik kő a szivárvány más-más színével ragyogott.

- A skarlátvörös a szerelemé - magyarázta az elf férfi. - Ha valaki három teljes napon át a nyelve alatt tartja...

- Akkor az a valaki meg fog fulladni álmában - szólt közbe a két fiú közül az idősebb. Szögletes állkapcsú kamasz volt, a szeme kétkedőn csillogott.

- Nem egészen - ellenkezett az elf, aki nem volt más, mint Huyar, Rhayn féltestvére. - Egy ilyen mágikus erejű követ nem lehet csak úgy egyszerűen lenyelni. Ha valaki úgy tesz, ahogy mondtam, akkor játszva meghódíthatja bármelyik asszony szívét.

Ahogy Rhayn belépett a boltba, Huyar világosbarna szeme férfiúi mohósággal mérte végig az alakját. A két emberkölyök követte a pillantását.

- Én magam is használtam ezt a piros követ, és... Látjátok? Sikerült elrabolnom ennek a szépségnek a szívét - büszkélkedett Huyar. Kinyújtotta hosszú kezét, magához húzta és átölelte Rhaynt. - Így van?

Rhayn hagyta, hogy Huyar átkarolja, és közben álmatagon a szemébe nézett.

- De igen, így van, szerelmem.

Rhayn hazudott. Huyar természetesen nem volt a szeretője. Ugyanazt az elf férfit vallhatták atyjuknak. Persze ez egyikük számára sem jelentett túl sokat, de a törzsük törvényei tiltották, hogy közös gyermekük szülessen.

A Napfutárok törzsének, és a legtöbb elf csapatnak a tagjai csak azt tartották testvérüknek, aki ugyanattól az anyától született, mint ők. Azok, akiknek csupán az apjuk volt közös, gyakran egymás riválisai voltak; egymással versengve próbálták megszerezni maguknak az atyai szeretetet, később pedig az örökséget. Rhayn és Huyar esetében a tét meglehetősen nagy volt, hiszen mindkettejüket Faenaeyon, a törzs főnöke nemzette.

Persze a versengés közepette sem feledkeztek meg arról, hogy ugyanahhoz a törzshöz tartoznak, így a kívülállókkal szemben mindig segítették egymást. Rhaynnak semmi kifogása sem volt az ellen, hogy Huyar megölelgesse, ha a tét az volt, hogy sikerül-e eladni két mamlasz emberkölyöknek egy pár értéktelen kavicsot.

Ahogy Huyar közelebb húzta magához, Rhayn hasát megbökte az övébe dugott, újonnan szerzett acéltőr hegye. A lány nem kiáltott fel, meg sem mukkant, Huyar azonban megérezhetett valamit, mert felvonta az egyik szemöldökét, és húga szemébe nézett.

- Mi van itt neked? - kérdezte súgva.

- Semmi olyasmi, amihez közöd lenne - lehelte Rhayn, miközben eljátszotta, hogy megcsókolja Huyar fülcimpáját.

- De az apánknak biztos van köze hozzá, igaz?

Rhayn leküzdötte a vágyat, hogy leharapja féltestvére fülcimpájának hegyét. Abban reménykedett, hogy észrevétlenül sikerül majd becsempésznie a tőrt a zsákjába. Tudta, ha Faenaeyon rájön, hogy milyen zsákmányra tett szert, azonnal magának követeli majd a fegyvert. Annak ellenére, hogy a törzsfőnök javainak egy része előbb-utóbb úgyis reá száll, Rhaynnak semmi kedve sem volt átadni a tőrt.

- El kell tűnnöm - suttogta, és kibontakozott Huyar ölelő karjai közül.

Csábosan rámosolygott a két balga fiúra, és gyorsan ellépett a kirakodópult mellől.

- Mit kérsz a köveidért? - kérdezte Huyartól a fiatalabb fiú.

Huyarnak sosem volt jó érzéke az alkudozáshoz, ezúttal is rögtön a lényegre tért.

- Mennyi pénz van az erszényetekben?

Rhayn a bolt hátuljába érve belépett a kígyópikkelyekből készült függöny mögé, amely elválasztotta az eladóteret a raktártól.

Az apja a megszokott helyén ült: egy aprócska bőrszéken kuporgott, a lábát egy erjesztett kanknektárral teli korsón nyugtatta. Faenaeyon még az elfek között is magasnak, erős testalkatúnak számított. A végtagjain kemény izmok dudorodtak, a melle széles volt, akár egy hordó. Ezüstszínű haját hátrasimítva, a tarkóján copfba fogva hordta, így semmi sem takarta el piszokfoltos, szokatlanul hegyes végű füleit.

Hosszúkás, arányos, szabályos vonású arca elárulta: valamikor meghökkentően jóképű lehetett, ám a ráncai miatt inkább kegyetlennek és veszedelmesnek tűnt, semmint csinosnak. A fogait mindig összeszorította, keskeny ajkai szűnni nem akaró, bizalmatlan vicsorba merevedtek. Az orrcimpái egyfolytában úgy remegtek, mintha ellenséget szimatolna; beesett orcáján megpuhult a hús, de ettől még félelmetesebbnek tűnt. Szürke, mélyen ülő szemei, pengeszerű szemöldöke, és a szeme alatt sötétlő fáradtságkarikák láttán Rhaynnak mindig az jutott az eszébe, hogy az apja bomlott elméjű gyilkos, aki bárkin képes átgázolni, ha az érdekei úgy kívánják.

- Mit végeztél? - kérdezte Faenaeyon anélkül, hogy akár egyetlen pillantásra méltatta volna a lányát.

Rhayn az apja mellé lépett, megcsókolta az arcát. Faenaeyonból savanykás szeszszag áradt.

- Hát... nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna - felelte, és egy ezüstérmét csúsztatott a férfi markába. - Ez minden.

Faenaeyon szeme most mozdult meg először, amióta Rhayn belépett az elsötétített helyiségbe. Az érmére nézett, a levegőbe dobta majd elkapta.

- Aki az én lányom, annak ennél sokkal ügyesebben kell dolgoznia!

- Majd legközelebb, tada - felelte Rhayn. Szándékosan megnyomta a „tada” szót, amellyel az elfek azokat a férfiakat szokták illetnie, akiknek a vére az ereikben folyt.

A tőr pengéje mintha egyre forróbbá vált volna. Rhayn érezte, ahogy egy kövér vércsepp végiggördül a hasán. Huyar az ölelésével elérte, hogy a fegyver hegye felsértse a bőrét...

Faenaeyon egy hosszú pillanatig kutatón nézett a lányára, aztán felhorkant, és az övére akasztott erszények egyikébe csúsztatta az ezüstérmét. Rhayn megkönnyebbülten a helyiség hátsó felében lévő csontlétrához ment. Még néhány pillanat, és eltűnik az apja szeme elől... Ha eljut abba a nagy, közös terembe, ahol a törzs táborozott, minden rendben lesz.

Ahogy feltette a lábát az első csontfokra, éles kiáltás hallatszott a pikkelyfüggöny túlfeléről.

- Mit akartok itt, templomosok? - kérdezte Huyar.

Faenaeyon talpra szökkent. Egyik kezében csontkardot, a másikban obszidiántőrt tartott.

- Első Tithian nevében, állj félre az útból! - hallatszott a Huyarnak szánt parancs.

- Itt várjatok! - kiáltotta Huyar. - Ha valami gondotok van, azt a törzsünk vezérével kell megbeszélnetek.

- Azt mondtam, hogy félre! - erősködött a templomos.

Dulakodásra valló zajok hallatszottak. Faenaeyon előrébb lépett. Rhayn intett az apjának, hogy várjon, aztán lecsúsztatta a lábát a létrafokról.

- Mi ez? - kérdezte a törzsfőnök.

- Engem keresnek - vallotta be Rhayn.

Faenaeyon a függöny elé állt.

- Ne engedd őket hátra! - suttogta, és a raktárt megtöltő lopott árukra mutatott. - Ha ezt meglátják, egy vagyonba fog kerülni a megvesztegetésük.

- Ne aggódj - biztatta Rhayn. A hangja reszketett az aggodalomtól, de nem az apját féltette. Amikor kifutott abból a sikátorból, a kövér borkereskedő és a két templomos jócskán lemaradt mögötte. Nem láthatták, hogy betért a boltba, valószínűleg valamelyik járókelőtől tudták meg, hová ment. Más városban nem fordulhatott elő ilyesmi; másutt az emberek annyira gyűlölték a templomosokat, hogy még véletlenül sem segítettek nekik. Másutt a bámészok rettegtek attól, hogy a király szolgái rájönnek, megfordultak az Elfpiac környékén.

Tyr azonban - ahogy Rhayn aznap már többször megállapította - különbözött a többi várostól. Tithian népszerű uralkodó volt, és az emberek itt sajnos szívesen segítettek a király törvényeinek érvényt szerző templomosoknak.

Ahogy Rhayn kilépett a függöny mögül, a templomosok a dárdáik tompábbik végével oldalba taszították Huyart. Az elf a raktár felé tántorodott.

- Valami gond van? - kérdezte Rhayn. Elkapta és megtámasztotta egyensúlyát vesztett féltestvérét.

Amikor Huyar kihúzta magát, Rhayn kinézett a bolt előtt összegyűlt kisebb tömegre. A férfiak és az asszonyok érdeklődve figyelték a hiriget, néhányan bátorító szavakat kiáltottak a borkereskedő és a templomosok felé.

A kövér kufár Rhaynra meresztette a szemét.

- Add vissza a tőrömet!

- Ez most már az én tőröm - felelte Rhayn. A hangja határozottan csengett, de a lelkében düh fortyogott. A függöny túloldalán várakozó Faenaeyon, az apja, kétség sem férhetett hozzá, meghallotta a borkereskedő szavait, és most a törzsfőnök jogán magának követeli majd a fegyvert.

Rhayn a templomosok felé fordult, lassan felhúzta a tunikája elejét, és megmutatta az izmos hasához simuló pengét. Csábosan a király embereire mosolygott, majd elővette és felemelte a tőrt. Nem tudta, mire számíthat, de mindenáron meg akarta akadályozni, hogy a félelf templomos és vörös hajú társa hátramenjen a raktárba.

A borkereskedő a fegyver után kapott. Huyar elkapta a csuklóját, megtámasztotta a könyökét és hátracsavarta a karját. Ugyanabban a pillanatban kirúgta a kövér férfi lábait. A kufár hanyatt zuhant a padlóra. Levegő után kapkodva tapogatta sajgó karját.

A templomosok Huyarra emelték dárdáikat. Amikor látták, hogy az elf nem folytatja a harcot, egy kicsit hátrébb húzták a fegyvereik pengéjét.

- Rhayn azt mondta, hogy ez az ő tőre - mondta Huyar, szemét a kövér kereskedőre meresztve.

- Attól, hogy ellopta, még nem lett az övé - lihegte a kufár.

- Nem loptam el. Nekem adtad - ellenkezett Rhayn, és hagyta, hogy a tunikája eleje visszahulljon a hasára. - Vagy talán elfelejtetted? - kérdezte sokat sejtető hangon.

A bolt előtt ácsorgó bámészok közül páran vihogni kezdtek. A kereskedő arca elvörösödött, de nem adta fel.

- Nem is hagyta magát! - mondta panaszosan, és a két templomosra nézett.

- Mit nem hagyott? - kérdezte Rhayn apja. Kilépett a hátulsó helyiségből, de egyik kezét a függöny mögött hagyta. - Szajhának mered nevezni a lányomat?

A félelf templomos a törzsfőnök felé bökött a dárdájával. Rhayn és Huyar megjátszott sértettséggel nézett egymásra; megpróbálták minél hihetőbbé tenni az apjuk blöffjét.

A rengő tokájú kereskedő szeme Faenaeyon függöny mögötti kezére meredt, de aztán összeszorította a fogát, és határozottan közölte:

- Megegyeztünk. - Támogatást várón hátralesett a templomosokra.

- Igen, megegyeztünk, hogy nekem adod a tőrödet - mondta Rhayn. - És most az enyém.

- Azt hiszem, az alkuban nem volt benne, hogy betöröd a fejét - jegyezte meg a félelf templomos. - Kiraboltad!

A tömeg helyeslően felzúdult a határozottan intézkedő templomos szavai hallatán, ám Rhayn úgy látta, a félelf közel sem olyan becsületes, amilyennek a bámészok tartják. Gyanította, a fickó arra vár, hogy megvesztegessék valamivel, és tudta, Faenaeyon szíves-örömest fizetni fog, mert biztos abban, hogy a pénzt később úgyis visszalopják a templomostól.

- Ez a dagadt disznó megérdemelte, amit kapott - emelte fel a hangját Rhayn. - Kénytelen voltam a fejéhez csapni egy korsót, mert csak ezzel bírtam rávenni, hogy levegye rólam a mocskos kezét. - Dühösen a borkereskedőre meredt, aztán rámosolygott a félelf templomosra. - Persze azt is megértem, miért vagy ilyen gyanakvó. Mivel tudnám bebizonyítani neked az ártatlanságomat?

A templomosok megértették a célzást.

- A törzsetek valamennyi erszényében nincs annyi arany, amennyivel meg tudnátok vesztegetni Tithian király templomosait! - mondta a vörös hajú férfi.

Rhayn és Huyar homlokráncolva egymásra nézett; fogalmuk sem volt róla, hogyan folytassák a tárgyalást. Eddig még sosem találkoztak olyan templomossal, akit ne lehetett volna megvesztegetni; az ilyen fickók más városokban már egészen olcsón eladták az uruk iránti hűségüket.

Faenaeyon húzta ki őket a csávából.

- Említettem már, hogy van egy másik leányom is? - kérdezte a templomosoktól. - Biztos hallottatok róla... Tyrben él, és Sadirának hívják.

- Ha te mondod, biztos így van - felelte a félelf a szemét forgatva. - De akár az én apám is lehetnél... az sem számítana többet.

A templomos Rhayn mellkasa elé tartotta a dárdája végét, aztán a tőrre mutatott, amit a nő még mindig a kezében tartott.

- Add vissza a borkereskedőnek - utasította. - Ahová most mész, ott nem lesz szükséged ilyesmire.

A tömegben felrikoltott egy nő.

- Ez az! Tudják meg végre ezek az átkozott elfek, hogy milyen sorsra jutnak, ha kirabolják Tyr szabad polgárait!

- A vasbányába vele! - kiáltotta valaki más.

Rhayn az apjára nézett.

- Mi lenne, ha megvennénk ezt a tőrt? - kérdezte, abban bízva, hogy ha a templomosokat már nem lehet megvesztegetni, a borkufárt talán igen.

Faenaeyon mogorván nézett a lányára.

- Mit rejtegetsz még ezen kívül? - kérdezte vészjósló hangon. Egy hosszú pillanatig a templomosokra meredt, aztán újra Rhaynra pillantott. A szeme ezüstös fénnyel csillogott. - Be akartál csapni! - sziszegte. - Összejátszol ezekkel! - A templomosokra és a kufárra mutatott.

Rhayn megijedt. Az apja korábban is tett már hasonló kijelentéseket, de általában csak akkor mondott ilyesmit, amikor jócskán a pohár fenekére nézett. Ilyen szorult helyzetben még sosem vádaskodott.

- Gondold meg, mivel vádolod! - kiáltott fel Huyar. - A Napfutárok törzsében senki sincs, aki szövetkezne egy kívülállóval!

- Eldugta előlem ezt a tőrt - sziszegte Faenaeyon. - Vajon mi egyebet rejteget még? - Úgy mozdította meg a karját, mintha valamit felemelne a függöny túlsó oldalán.

- Megállj! - parancsolt rá a vörös hajú templomos.

- Ez egyedül a lányomra és rám tartozik! - mordult rá a törzsfőnök, miközben kihúzta a függöny mögül a kardját.

- A lányod most már Tithian foglya - mondta a templomos, és figyelmeztetően Faenaeyon felé bökött a dárdájával. - Ha megpróbálsz kárt tenni benne, kénytelen leszek...

Huyar egy szédítően gyors mozdulattal a vörös hajú templomos mellébe rúgott. Ahogy a fickó hátratántorodott Faenaeyon csontkardjának pengéje elsüvöltött fia hegyes füle mellett, és éles reccsenéssel átvágta a tyri nyakát.

Huyar nem vesztegette arra a drága időt, hogy elgondolkodjon, milyen kevésen múlt, hogy a törzsfőnök nem őt, hanem a templomost ölte meg. Előrevetődött a Rhaynt őrző félelf felé. A templomos már éppen felemelte a fegyverét, hogy megvédje magát, amikor pillantása Rhaynra, és a vita tárgyát képező tőrre tévedt, amit a nő fenyegetően tartott a kezében. Egyetlen pillanatig tétovázott csupán - ezen múlt az élete. Huyar előrelökte három ujját, beledöfött a félelf gégéjébe, és ugyanakkor térden rúgta a szerencsétlent. A templomos elejtette a fegyverét, és a torkát markolászva a padlóra omlott.

Ahogy a második templomos is elhullott, a borkufár megfordult, hogy elmeneküljön. Rhayn utánavetette magát, és tövig a hátába döfte a tőrt. A kövér férfi velőtrázó sikolyt hallatva vágódott előre.

A kint összegyűlt tömegből dühödt, riadt kiáltások hallatszottak. A férfiak és a nők futásnak eredtek; féltek, hogy az eszelős elfek ezután közéjük vetik magukat.

- Gyilkosság!

- Hívjátok a királyi gárdistákat! - ordítozták.

Rhayn becsapta a bolt ajtaját, Huyar pedig felkapta a padlóról az egyik dárdát és kiütötte vele az ablaktáblákat alátámasztó rudakat. A fa spaletták hangosan csapódtak a helyükre.

Csend támadt.

Rhayn az apjára nézett. Faenaeyon a helyiség közepén állt, a kardját markolta, a szeme összeszűkült.

- Tada, tényleg meg akartál ölni? - kérdezte Rhayn.

Faenaeyon felhorkant, aztán előrenyújtotta a bal kezét.

- Ide azzal a tőrrel!

 

Harmadik fejezet: