Negyvenedik fejezet 

 

A dugattyúkat volt a legnehezebb lerajzolni. Volt valami abban, ahogyan összeilleszkedtek – maga a barkács logika –, ami kifacsarta Deryn agyát. Egész délután az új motorokat rajzolta, azt képzelvén, hogy egy napon majd bekerülhetnek az Aeronauták kézikönyvének új kiadásába. De még ha senki nem is látta a vázlatokat, a meleg nap elég indokot szolgáltatott arra, hogy itt lustálkodjon. A léghajó alig száz yarddal a víz fölött repült, a délutáni napfény visszaverődött a hullámokról, és mindent beragyogott. Háromnapi hajótöröttség után a gleccseren ez tökéletes délutánnak tűnt, hogy a keresztkötelek között heverésszen, magába szívja a meleget, és rajzoljon.

Am hiába terült el körülöttük a Földközi-tenger, a barkácsok sosem pihentek. Sándor és Klopp dél óta ügyködtek a gondolákon, és szélfogókat fabrikáltak, hogy megvédjék a hajtóművek pilótáit. Így nevezték magukat – pilótáknak, nem gépészeknek vagy más, rendes légierőben használatos néven.

Már meg is feledkeztek róla, hogy az igazi pilóták a parancsnoki hídon voltak.

Persze azt is hallotta rebesgetni, hogy a hajónak mostanság nem is volt szüksége pilótákra, legyenek bár darwinisták vagy barkácsok. A bálna függetlenségre tett szert, hajlamos volt saját maga kiválasztani az útját a termikek és felfelé szálló légáramlatok között. A legénységből néhányan azt találgatták, nem a zuhanástól kergült-e meg a fajzat. Deryn szerint azonban az új motorok voltak az oka. Ki ne érezné virgoncnak magát ennyi erővel?

Egy méh mászott keresztül a vázlatfüzetén, mire elhessegette.

A kaptárak éhesen ébredtek a háromnapos hibernáció után, és degeszre tömték magukat Olaszország vadvirágain, ahogy a Leviatán délre tartott. A csatasólymok kövérek és boldogok voltak ezen a délutánon, gyomruk tele vadnyulakkal és elragadott malacokkal.

– Mr. Sharp? – jött a csónakmester hangja.

Deryn majdnem vigyázzba vágta magát, de aztán meglátta a rábámuló futárgyíkot. Az állat gombszemei pislogtak.

– Kérem, jelentkezzen a kapitány kabinjában – folytatta a gyík. – Késlekedés nélkül.

– Igen, uram! Máris! – Deryn elfintorodott, amikor meghallotta, hogy hangja elvékonyodik, akár egy lányé.

Elmélyítette, és hozzátette: – Üzenet vége.

Miközben a szörnyecske elsietett, összeszedte a vázlatfüzetét és a ceruzáit, és azon tűnődött, mit csinált rosszul. Semmi

 

olyasmit, ami kihallgatást jelenthetne a kapitánynál – Mr. Rigby még csak megjegyzést sem tett arra, hogy túszként használta Sándort a viharjáró támadásának idején.

Az idegei azonban így is vibráltak.

A kapitány lakosztálya az orr közelében volt, a navigációs szoba mellett. Az ajtó félig nyitva állt, és Hobbes kapitány az asztala mögött ült, a falitérképek zörögtek az egyik nyitott ablakon befújó szélben.

Deryn katonásan tisztelgett.

– Sharp kadét jelentkezik, uram!

– Pihenj, Mr. Sharp! – mondta a férfi, amitől ő csak még idegesebb lett. – Kérem, jöjjön be! És csukja be az ajtót!

– Igenis, uram – mondta. – A kapitány ajtaja szilárd, természetes fa volt, nem koholt balsafa, és súlyos véglegességgel csukódott be.

– Megkérdezhetem a véleményét a vendégeinkről, Mr. Sharp?

– A barkácsokról? – Deryn a homlokát ráncolta.

– Ők… nagyon okosak. És meglehetősen eltökéltek, hogy működtessék a motorokat. Azt mondanám, jó szövetségesek.

– Valóban? Ez esetben szerencse, hogy hivatalosan nem az ellenségeink. – A kapitány ceruzájával megkocogtatta az asztalán álló kalitkát. A benne lévő postacsér verdesett, nyelvét kidugta, hogy megízlelje a levegőt. – Most tudtam meg, hogy Anglia egyelőre nem áll háborúban az Osztrák-Magyar Monarchiával. Pillanatnyilag elég, ha a németek miatt fő a fejünk.

– Nos, ez szerencsés, uram.

– Igen. – A kapitány hátradőlt és elmosolyodott. – Elég jó barátságban van az i§ú Sándorral, nem igaz?

– Igen, uram. Rendes fiú.

– Annak tűnik. Egy ilyen fiatal fiúnak barátokra van szüksége, különösen, ha el kellett menekülnie az otthonából és az országából. – A kapitány felvonta a szemöldökét. – Szomorú, nemde?

Deryn bólintott, és óvatosan válaszolt:

– Gondolom, igen, uram.

– És meglehetősen titokzatos. Itt vagyunk, képletesen értve kiszolgáltatva nekik, mégsem tudunk sok mindent Sándorról és a barátairól. Valójában kicsodák?

– Kicsit zárkózottak, uram – mondta Deryn, ami nem volt hazugság.

– Úgy van. – Hobbes kapitány fölemelte az előtte heverő papírt. – Az admiralitás fejét is kíváncsivá tették, és azt kéri, tájékoztassuk. Ezért hasznos lenne, Dylan, ha nyitva tartaná a fülét.

Deryn kifújta a levegőt.

Természetesen ez volt az a pillanat, amikor a kötelesség megkívánta, hogy mindent elmondjon a kapitánynak, amit csak tudott – hogy Sándor Ferenc Ferdinánd főherceg fia, és hogy a németek állnak az apja meggyilkolása mögött. Sándor maga mondta: ez nem csak a családjára tartozik. Végtére is a merényletek robbantották ki az egész nyavalyás háborút.

Most pedig maga Lord Churchill kérdez róla!

De megígérte Sándornak, hogy nem árulja el. Deryn tartozott neki ennyivel, miután szaglászókat küldött rá az első napon, amikor találkoztak.

Ami azt illeti, az egész nyavalyás hajó a lekötelezettje volt.

Sándor fölfedte a rejtekhelyét, hogy segítsen nekik harcolni a zeppelinek ellen, lemondott a viharjárójáról és egy várra való készletről. És csupán annyit kért cserébe, hadd maradjon anonimitásban. Már az is udvariatlanságnak tűnt a kapitány részéről, hogy egyáltalán megkérdezte. Deryn nem szegheti meg az ígéretét – így nem, anélkül hogy előbb Sándorral beszélne.

Deryn elegánsan tisztelgett.

– Boldogan megteszem, ami tőlem telik, uram.

Azzal távozott, anélkül, hogy bármit elmondott volna a kapitánynak.

*

A KAPITÁNY KABINJÁBAN

 

Aznap éjjel, amikor elment, hogy fölkeresse Sándort a tojásfelügyelet alatt, a gépterem ajtaját zárva találta. Néhányszor hangosan bekopogott. Sándor kinyitotta és elmosolyodott, de nem állt félre.

– Dylan! Jó, hogy látlak! – Aztán lehalkította a hangját. – De nem engedhetlek be.

– Miért nem?

– Az egyik tojás sápadtnak tűnik, ezért át kellett rendeznünk a melegítőket. Az egész nagyon bonyolult. Dr. Barlow azt mondta, már az is befolyásolhatja a hőmérsékletet, ha még egy ember van a szobában.

Deryn az égnek emelte tekintetét. Ahogy közeledtek Konstantinápolyhoz, a tudós hölgy egyre jobban óvta a tojásokat.

Azok túléltek egy hajótörést, három éjszakát egy gleccseren, egy zeppelin támadást, a nő mégis azt hitte, összetörnek, ha valaki csak rájuk pillant.

– Ez csak duma, Sándor. Engedj be!

– Biztos vagy benne?

– Igen! Testhőmérséklethez közel tartjuk őket. Még egy ember odabent nem árthat.

Sándor habozott.

– Nos, azt is mondta, hogy Tazza egész nap nem volt megsétáltatva. Szét fogja szaggatni a kabinja falát, ha nem foglalkozol vele.

Deryn sóhajtott. Bámulatos volt, hogy a tudós hölgy milyen fárasztó tudott lenni még úgy is, hogy nem is volt a szobában.

– Valami fontosat akarok mondani, Sándor! Állj félre, és engedj be!

A fiú összevonta a szemöldökét, de engedelmeskedett, és hagyta, hogy benyomakodjon az izzasztó gépterembe.

– A ménkűbe, biztos vagy benne, hogy nincs idebent túl meleg?

Sándor vállat vont.

– Dr. Barlow parancsa. Azt mondta, a beteg tojást melegen kell tartani.

Deryn a ládára nézett. Egyik végében a két túlélő tojás pihent; a másik középen volt, izzó melegítőkkel körülvéve – túl sok volt belőlük. Előrelépett, hogy ellenőrizze a hőmérőt, majd összevonta a szemöldökét. Ezek Dr. Barlow átkozott tojásai voltak. Ha a nő meg akarja sütni őket, csak nyugodtan.

Derynnek fontosabb dolgok miatt kellett aggódnia.

Sándorhoz fordult.

– A kapitány ma magához hívatott. Rólad kérdezett.

Sándor arca elsötétült.

– Ó!

– Ne aggódj, nem mondtam neki semmit- mondta. – Úgy értem, nem szegném meg az ígéretemet!

– Köszönöm, Dylan.

– Bár ő… – Megköszörülte a torkát, és igyekezett nemtörődömséget mutatni. – Azt mondta, tartsam rajtad a szemem, és mondjam el neki, ha bármit kiderítek.

Sándor lassan bólintott.

– Egyenesen megparancsolta, igaz?

Deryn kinyitotta a száját, de nem jöttek ki rajta szavak – valami megmoccant benne. Idefelé azt remélte, Sándor engedélyt ad neki, hogy mindent elmondhasson a kapitánynak, ezáltal megoldva a dilemmáját. Most azonban egy egészen másfajta vágy támadt fel benne.

Rájött, valójában arra vágyik, hogy Sándor tudja: hazudott érte, és továbbra is hazudni fog, ha kéri. Ismét feltámadt benne ugyanaz érzés, mint amikor Sándor elmondta neki a szülei történetét – mintha szikrázott volna a túlhevített levegő. A bőre bizsergett ott, ahol a fiú átölelte.

Ez egyáltalán nem volt rendben.

– Aha, gondolom, igen.

Sándor sóhajtott.

– Egyenes parancs. Tehát ha kiderítik, hogy eltitkoltad a kilétemet, fellógatnak mint árulót.

– Fellógatnak?

– Igen, amiért az ellenséggel paktáltál.

Deryn a homlokát ráncolta. Akármennyit mérlegelte is ígéreteit és hűségét, ennyire előre nem gondolkodott.

– Nos… nem egészen ellenség. A kapitány azt mondja, még nem állunk háborúban Ausztriával.

– Még nem. De az alapján, amit Volger hallott a drótnélkülin, már csak hetek kérdése. – Szomorúan elmosolyodott. – Mulatságos, hogy az a sok politikus mind azt próbálja eldönteni, ellenségek vagyunk-e vagy sem.

– Biza, átkozottul vicces – mormolta Deryn. Ő állt itt azonban, nem valami politikus. Ez az ő döntése volt. – Megígértem, Sándor.

– De felesküdtél a légierőre és György királyra – emlékeztette a fiú. – Nem kényszeríthetlek eskü-szegésre.

Túl jó katona vagy ehhez, Dylan.

Deryn nyelt, és egyik lábáról a másikra állt.

– De mit fognak tenni veled?

– Bezárnak – mondta Sándor. – Túl értékes vagyok ahhoz, hogy hagyjanak elmenekülni az Oszmán Birodalom vadonjába. Amikor pedig visszatérünk Angliába, valami biztonságos helyre rekkentenek a háború végéig.

– A nyavalyába – mondta a lány. – De hát megmentettél minket!

A fiú vállat vont. Szemében még ott ült a bánat. Nem csapódott ki könnyek formájában, de mélyebb volt, mint valaha.

Ő pedig éppen elvette az utolsó mákszemnyi reményt is.

– Nem fogom elmondani – ígérte ismét.

– Akkor fel kell adnom magam – mondta Sándor szomorúan. – Előbb-utóbb ki kell derülnie az igazságnak. Nincs értelme felakasztatni magadat.

Deryn vitatkozni akart, de Sándor nem könnyítette meg a dolgát. Igaza volt a parancsmegtagadással kapcsolatban háborús időkben. Árulásnak számított, az árulókat pedig kivégezték.

– Ez az egész Dr. Barlow hibája – morogta. – Nem jöttem volna rá, ki vagy, ha ő nem üti bele az orrát. Ő sem mondja el, de persze egy olyan okostónit, mint ő, nem kötnek fel.

– Gondolom, nem. – Sándor ismét vállat vont. – Végtére is, ő nem katona. Ráadásul nő.

Deryn eltátotta a száját. Majdnem elfelejtette – a légierő nem kötne fel egy nőt, nem igaz? Még ha közkatona, akkor sem.

Persze kirúgnák, és elvennének mindent, amire valaha vágyott – otthonát ezen a léghajón, magát az eget is. De soha nem végeznének ki egy tizenöt éves lányt, az túlságosan is szégyenletes lenne.

Érezte, hogy arca mosolyra húzódik.

– Ne aggódj miattam, Sándor! Van egy-két trükk a tarsolyomban.

– Ne butáskodj, Dylan! Ez nem az eszelős kalandjaid egyike.

Ez komoly!

– Az én kalandjaim mind átkozottul komolyak!

– De nem hagyhatom, hogy vállald a kockázatot – kérlelte a fiú. – Épp elég ember halt már meg miattam. Veled megyek a kapitányhoz, és mindent elmagyarázok.

– Nem szükséges – vitatkozott Deryn, de tudta, hogy Sándor nem fogja meghallgatni. Nem fogja elhinni, hogy biztonságban van a felakasztástól, hacsak nem mondja el neki az igazat. A legfurcsább, hogy el akarta mondani a fiú titkáért cserébe.

Egy lépést közeledett.

– Nem fognak felkötni, Sándor. En nem az a katona vagyok, akinek gondolsz.

Sándor a homlokát ráncolta.

– Hogy érted?

Deryn mély lélegzetet vett.

– Én valójában nem vagyok…

Zaj hallatszott az ajtó felől – kulcszörgés. Az ajtó kinyílt, és Dr. Barlow lépett be, tekintete elsötétült, hogy észrevette Derynt.

– Mr. Sharp! Hát maga meg mit keres itt?