Huszonötödik fejezet 

 

Sándor nyomorúságosán, megalázottnak és fáradtnak érezte magát. De túlságosan fázott, hogy elaludjon. A sebesült léghajón mindenütt betört ablakok és golyó ütötte lyukak voltak, és jeges szél fújt be a ferde folyosókra. Még Sándor zárt ajtajú és ablakú kabinja is jéghideg volt. Olajlámpa helyett, amelynél megmelegíthette volna a kezét, ugyanolyan zöld kukacok világították meg, mint amilyenek a hajó bőrét borították. Tucatnyit közülük egy lámpásba tettek, amely a mennyezetről lógott le, abban vonaglottak izzó kukacok gyanánt.

Az egész roncsot istentelen szörnyek árasztották el.

Lelappadó gázhólyagján a rettenetes, hatlábú kutyák nyüzsögtek, és repülő teremtmények töltötték meg a levegőt. Még a gondolában is különféle méretű hüllők mászkáltak a falak mentén. Míg a hajó tisztjei Sándort vallatták, egy tapadós lábú beszélő gyík masírozott fel-alá a megdőlt mennyezeten, véletlenszerű részleteket ismételgetve beszélgetésükből.

Nem mintha Sándor sokat beszélt volna. A válaszok a tisztek kérdéseire – honnét érkezett, miért volt itt – felfoghatatlanok lettek volna a számukra. Nem volt értelme megmondani a darwinistáknak a valódi nevét; soha nem hinnék el, hogy egy főherceg fia. Amikor pedig megmondta nekik, milyen veszélyt jelent, ha itt tartják, figyelmeztetései üres, fellengzős fenyegetőzésnek hangzottak.

Milyen ostoba volt – ez a hatalmas teremtmény, ezek az emberek pedig olyan idegenek. Őrültség volt megkísérelnie áthidalni az ő világa és az övék közt húzódó szakadékot.

A hideg, sötét kabinba zárva Sándor eltűnődött, hogy nemes szándéka nem volt-e eleve elvetélt. Mintha bizony bárki is vihetne minden éjjel száz embernek ennivalót a gleccseren át, ráadásul titokban. Talán csak morbid kíváncsiság vonzotta ide, ahogy a gyermeket izgatja a földön heverő halott madár látványa.

A kabin kis kajütablakán át látta, hogy a fekete láthatár lassan kiszürkül. Kezdett kifutni az időből.

Otto Klopp hamarosan jön, hogy megkezdje a második őrséget. Hamar kiderítheti, hogy Sándor nincs a várban, és nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy kitalálja, hová tűnt. Néhány órán belül Volger gróf a földre zuhant léghajót fogja méregetni, terveket szőve és azon rágódva, hogy az osztrák-magyar trón várományosa teljesen hülye.

Sándor összeszorította a fogát. Legalább valamit elért. Az a fiatal aeronauta, Dylan, minden bizonnyal halálra fagyott volna, ha egész éjjel a hóban fekszik. Sándor azonban megmentette a fagymarástól. Talán így őrizte meg az ember a háborúban az ép eszét: egy maroknyi nemes tettel a zűrzavar közepette.

Persze Dylan öt perccel később elárulta.

Ebben mi volt az épeszű?

*

Kulcsok csörögtek a folyosón, és Sándor elfordult a kajütablaktól. A ferde ajtó kitárult, és besétált…

– Te! – morogta Sándor.

Dylan rámosolygott.

– Igen, én. Remélem, jól vagy.

– Neked aztán nem köszönhetem, te hálátlan disznó.

– Ez kissé goromba volt. Különösen, hogy társaságot hoztam neked. – Dylan meghajolt, és karjával az ajtó felé intett. – Hadd mutassam be Dr. Nóra Barlow-t!

Újabb személy lépett be a helyiségbe, és Sándor szeme kerekre tágult. A nő aeronauta-egyenruha helyett cifra ruhát és kis, fekete kalapot viselt, kezében pedig egy bizarr, kutyaszerű lény pórázát tartotta. Mit keresett ezen a hajón egy nő?

– Örülök, hogy megismerhetem – mondta a hölgy. – Sándornak hívják, igaz?

– Szolgálatára. – Ahogy meghajolt, a furcsa teremtmény megszaglászta Sándor kezét, aki próbált nem összerezzenni. – On a hajóorvos? Ha igen, akkor elárulom, hogy sértetlen vagyok.

A nő fölnevetett.

– Biztos vagyok benne. En azonban nem orvosdoktor vagyok.

Sándor összevonta a szemöldökét, aztán rájött, hogy a amit a nő visel, az egy keménykalap. Vagyis Dr. Barlow a darwinista koholok egyike volt, istentelen tudományuk egyik gyakorlója!

Iszonyodva nézett le a nadrágszárát szimatoló teremtményre.

– Mi ez?. Miért hozta ide ezt a szörnyet?

– Ó, Tazzától cseppet se féljen! – mondta a nő. – Tökéletesen ártalmatlan.

– Nem árulok el önnek semmit – mondta Sándor, és igyekezett száműzni a félelmet a hangjából. – Nem érdekel, mit tesz velem ez az istentelen fajzat.

– Micsoda, Tazza? – Dylan fölnevetett. – Gondolom, halálra tudna nyaldosni. Amúgy teljesen természetes. Erszényes farkasnak hívják az ilyet.

Sándor dühös pillantást vetett a fiúra.

– Akkor legyél szíves, és tüntesd el!

A darwinista nő egy székbe telepedett a ferde kabin fölső végében, és uralkodóian nézett le rá.

– Sajnálom, hogy Tazza idegesíti magát, de nem mehet máshova. A maga német barátai alaposan tönkretették a hajónkat.

– Nem vagyok német.

– Nem, maga osztrák. De a németek a szövetségeseik, nemde?

Sándor nem válaszolt. A nő csak találgatott.

KIBILLENT BESZÉLGETÉS

 

– És mit keres egy ifjú osztrák ilyen magasan a hegyekben? – folytatta. – Különösen most, háborús időkben?

Dr. Barlow-ra meredt, azon tűnődve, van-e értelme szót érteni vele. Bár asszony volt, egyúttal tudós is, és a darwinisták imádták a tudományt. Talán van némi hatalma a hajón.

– Nem számít, miért vagyok itt – mondta, igyekezvén apja parancsoló hangját megütni. – Az számít, hogy el kell engedniük.

– És miért?

– Mert ha nem teszik, a családom eljön értem. És higgye el, ezt nem akarja!

Dr. Barlow résnyire húzta szemét. A hajó tisztjei csak nevettek a fenyegetésein. Ez a nő azonban hallgatott rá.

– Tehát a családja tudja, hol van – mondta. – Ok küldték ide?

Megrázta a fejét.

– Nem, de hamar rájönnek. Nem sok idejük maradt elengedni.

– Ő… az idő sürget. – A nő elmosolyodott. – Tehát a családja a közelben lakik?

Sándor a homlokát ráncolta. Ezt nem akarta elárulni.

– Akkor azt hiszem, meg kell keresnünk őket, méghozzá gyorsan. – Dylanhez fordult. – Mit javasol, Mr. Sharp?

A fiatal aeronauta vállat vont.

– Gondolom, követhetjük a nyomait visszafelé a hóban. Talán ajándékot is vihetünk a mamájának, hogy ne nehezteljen.

Sándor fagyos pillantást vetett a fiúra. Egy dolog volt, hogy elárulta, egy másik, hogy kigúnyolta.

– Vigyáztam a nyomaimmal. Ha pedig mégis sikerülne megtalálniuk a családomat, csak lelövetnék magukat. Utálják az idegeneket.

– Milyen emberkerülő népek – jegyezte meg Dr. Barlow. – Mégis a legjobb angoltanárokat fogadták fel a maga számára.

Sándor visszafordult az ablakhoz, és mély lélegzetet vett. A beszéde és a modora már megint leleplezte. Dühítő volt.

A nő folytatta, szórakoztatta, hogy kihozta Sándort a sodrából.

– Gondolom, akkor más módszereket kell használnunk, Mr. Sharp. Bemutassuk Sándort a fiatal huxley-knak?

– A huxley-knak? – Mosoly terült szét Dylan arcán. – Ragyogó ötlet, asszonyom!

Sándor megdermedt. – Kicsodák?

– Egy huxley nem kicsoda, te tökfej – mondta Dylan. – Inkább micsoda, és nagyrészt medúzából áll.

Sándor mérgesen nézett rá, biztosra vette, hogy már megint gúnyolódnak vele.

*

Átvezették a hajón, megdőlt folyosók és különös szagok nyüzsgő kaszárnyáján. A többi aeronauta alig egy pillantásra méltatta Sándort, ahogy elhaladtak mellette, és egyedüli őrei Dr. Barlow és Dylan voltak, aki azonban olyan soványnak látszott, mint egy karó. Az egész helyzet meglehetősen sértő volt. Talán a Tazza nevű lény veszélyesebb, mint ahogy mondták.

Menekülni természetesen értelmetlen volt. Még ha ki is találna a hajóból, foglyulejtői elvették hótalpait, és már félig megfagyott. Egy órát sem bírna ki a gleccseren.

Fölmentek egy csigalépcsőn, amely a hajó többi részéhez hasonlóan veszedelmes szögben megdőlt. Ahogy felfelé haladtak, a szagok egyre furcsábbak lettek, és Tazza szimatolni kezdett, miközben hátsó lábain ugrándozott a ferde padlón.

Dylan megállt egy mennyezetbe vágott csapóajtó alatt, és lehajolt, hogy karjába vegye az állatot. Fölmászott a nyíláson, és eltűnt a fönti sötétségben.

Amikor Sándor követte, hatalmas teret érzett kinyílni maga körül.

A szeme lassan alkalmazkodott. A magas, ívelt falak foltos, áttetsző rózsaszínben játszottak, fölöttük szelvényes, fehér boltív húzódott, a levegő pedig nehéz volt az ismeretlen szagoktól.

Sándornak feltűnt, milyen melege lett hirtelen, és az igazság arcul ütötte.

– Krisztus sebeire! – mormolta.

– Fantasztikus, ugye? – kérdezte Dylan.

– Fantasztikus? – Sándor torka összeszorult, szájában csípős íz áradt szét… A szelvényes boltív egy gigászi gerinc volt! – Ez… undorító. Egy állat belsejében vagyunk!

A ferde kezelőút a talpa alatt egyszeriben csúszósnak és bizonytalannak érződött.

Dylan fölnevetett, és megfordult, hogy felsegítse Dr. Barlow-t a nyíláson át.

– Igen, de a zeppelinjeitek bőre marhabélből készült. Az is olyan, mintha egy állat belsejében lennétek, nem? Mint ahogy a bőrkabát viselése is!

– De hát ez él! – habogta Sándor.

– Igaz – mondta Dylan, és elindult a fém kezelőúton Tazzával.

– Ha jobban belegondolsz, halott állat belsejében tartózkodni sokkal borzalmasabb. Ti barkácsok igazán furcsa népség vagytok.

Sándor nem vette a fáradságot, hogy erre a szamárságra válaszoljon. Túlságosan lekötötte, hogy a lába elé nézzen, és a kezelőút közepén maradjon. Az jobban megdőlt, mint a hajó többi része, és a gondolat, hogy lecsúszhat róla és hozzáérhet ennek az istentelen szörnyetegnek a rózsaszín zsigereihez, iszonyattal töltötte el.

– Elnézést a szag miatt – mondta Dylan –, de ez a szörnyecske emésztőrendszere.

– Emésztőrendszere? Meg akartok etetni vele?

Dylan fölnevetett.

– Valószínűleg hasznát látnánk a hidrogénednek!

– Ejnye, ejnye, Mr. Sharp. Ne adjon nekem ötleteket! – mondta Dr. Barlow. – Csak meg akarom mutatni Sándornak, milyen könnyen meg tudjuk találni a családját.

– Aha – mondta Dylan. – És ott is van egy huxley!

Sándor hunyorogva sandított a sötétbe. Kötélgubancot látott elöl, mely lassan imbolygott előre-hátra, akár a fűzfa ágai a szellőben.

– Nézz följebb, bumburnyák! – szólt rá Dylan.

Sándor tekintetével követte fölfelé az imbolygó köteleket a szörnyűséges, rózsaszín falak mentén. Egy elmosódott alak lebegett ott a homályban duzzadozva.

– Hé, szörnyecske! – kiáltotta Dylan, mire az egyik kötél válaszul mintha felkunkorodott volna, akár egy macska farka. Egyáltalán nem is kötelek voltak…

Sándor nagyot nyelt.

– Mi ez?

– Nem figyeltél? – kérdezte Dylan. – Ez egy huxley, egyfajta hidrogénnel teli medúza. Ráadásul mintha nőtt is volna az utóbbi időben. Ezt figyeld!

A lelógó kötelek – vagy inkább csápok? – felé rohant, és megragadott egy maroknyit, majd lábát felhúzta, hogy átlendüljön a gyalogjáró fölött. A többi csáp is feltekeredett és ide-oda csapkodott, ám Dylan magasabbra kapaszkodott, és lehúzta magához a gumószerű tárgyat. Sándor most már élesen látta a foltos bőrt. Duzzanatok borították – mint a fekélyek vagy egy varangy ragyái. Sándort iszonyodása ellenére is lenyűgözte a csápok idegen kecsessége. Az állat olyan volt, mintha csak az óceán mélyéről vagy egy álomból került volna elő. Ahogy figyelte, félig undorította, félig hipnotizálta a látvány.

Tazza Dylan alá futott, ahogy a fiú hintázott, és ugatva csizmája után kapdosott. A kadét még mindig mászva nevetett, és lehúzta a pöffeszkedő teremtményt, míg szinte megérinthette borzasztó bőrét.

Végül elengedte, és csattanva ért földet a fém kezelőúton. A dühös csápok körülötte tekeregtek, és a lény visszaröppent a szörnyeteg testüregének felső régióiba.

– Ez itt kezd megerősödni – mondta Dr. Barlow.

– Hamarosan készen áll.

– Mire? – kérdezte Sándor halkan.

– Hogy fölrepítsen. – Dylan elmosolyodott. – A nagyok egy mérföld magasra is fel tudnak vinni egy aeronautát! Beljebb néhány kifejlett huxley-nk is van.

Sándor fölnézett a lényre. Egy mérföld… az több, mint másfél kilométer. Abból a magasságból köny-nyen fölfedezhető a vár szögletes alakja, és talán az udvarban álló viharjárót is észre lehet venni.

– Látom, hogy érti, Sándor – mondta Dr. Barlow. – Hamar megtaláljuk a családját. Talán megtakaríthatná nekünk a vesződséget.

Sándor lassan beszívta a levegőt.

– Miért segítnék önöknek?

– Hiszen már megpróbált segíteni nekünk – válaszolta. – És igen, tisztában vagyok vele, hogy cserében förtelmesen viselkedtünk magával. De nem hibáztathat minket, amiért gyanakodunk. Végtére is háború dúl.

– Akkor miért akarnak még több ellenséget szerezni, mint amennyi eleve van?

– Mert szükségünk van a segítségére – a családja segítségére.

Anélkül talán mindnyájan meghalunk.

Sándor szigorúan a nő szemébe nézett. A tudós teljesen komolyan beszélt.

– Nem tudják megjavítani a hajót, igaz?

Dr. Barlow lassan megrázta a fejét, és Sándor elfordult.

Ha a darwinisták valóban itt ragadtak, az egyetlen mód a megmentésükre, ha átadják a várat és minden készletét. Vagy hagyják őket éhen halni. De elcserélheti-e az emberei biztonságát, és talán még a monarchia jövőjét is száz életért?

Beszélnie kellett Volgerrel.

– Engedjenek el! – mondta. – Meglátom, mit tehetek.

– Talán ha elvinne az otthonába? – kérdezte Dr. Barlow. – Fehér zászló alatt, hogy a kellemetlenségeket kiküszöböljük.

Sándor elgondolkodott, majd bólintott. Úgyis megtalálnák a várat.

– Rendben. De nincs sok időnk.

– Beszélek a kapitánnyal. – Csettintett Tazzának.

– Mr. Sharp, azt hiszem, feladata van a gépházban.

– Igenis, asszonyom – mondta Dylan. – De mi legyen Sándorral? Megint zárjam be?

Dr. Barlow Sándorra pillantott.

– Bella gerant alii?

Sándor ismét biccentett.

– Ez nem az én háborúm.

A nő rámosolygott, majd elfordult, hogy elvezesse Tazzát.

– Azt hiszem, megbízhatunk Sándorban, nem fog ámokfutásba kezdeni, Mr. Sharp. Nyugodtan vigye magával a gépházba. Igazán jól nevelt fiatalember.

Tazzával együtt eltűnt a homályban, nyomukban tekeregtek a huxley-k lógó csápjai.

– Értetted, mit mondott? – kérdezte Dylan. – A nagyeszű beszédet?

Sándor a szemét forgatta.

– Latinnak hívják, te együgyű. Bella gerant alii annyit tesz: „Háborúskodjanak mások”. Azt javasolta, hogy ne harcoljunk egymás ellen.

– Tudsz latinul? – Dylan fölnevetett. – Átkozottul flancos vagy, mi?

Sándor összevonta szemöldökét, amikor ráébredt a hibájára.

– Nem, én ostoba vagyok.

Dr. Barlow még mindig vizsgáztatta, megpróbálta kideríteni, kiféle-miféle. Egy csempész vagy hegyi falusi fia nem értette volna a latint, ő azonban habozás nélkül válaszolt.

Ami furcsa volt, hogy a nő által választott kifejezés egyúttal a Habsburgok mondása volt, akik házasság útján több földre tettek szert, mint háborúsággal. Lehet, hogy nem csak tudós, hanem gondolatolvasó is?

Minél hamarabb faképnél hagyja ezeket a darwinistákat, annál jobb.