TIZENKETTEDIK ÉS EGYBEN UTOLSÓ FELVONÁS,

amelyben mindenek elrendeződnek

Ebéd utáni idő volt. Minden oly csöndes és nyugodt, amily csöndes és nyugodt, mozdulatlan s lassúdadan pihegő csak egy vakációbeli csütörtök délután lehet. A cukrászda árnyékvető ponyváját éppen most eresztették lefelé, hogy a kirakat csokoládétortája a meleg napsütésben meg ne olvadjon (esküvői dísztorta volt, a cukrászmester remeke), Grétike a presszógépnél új kávét öntött a kerek tartályba, Molitórisz bácsi, a maszek borbély (újabban csak fodrásznak mondta magát) az ajtóban szundizott, a Kerekesek juharfájának legmagasabb ágán egy szép hangú feketerigó tartott szemlét birodalma fölött, a levelek alig rezdültek. Csak a strand felől hozott gyenge zsivajhangot az elaléló szellő, s csak egy fáradt kis postás mozgott az utcában, de neki is alig tucatnyi levél árvult a kezében.

Cirok néni kilesett a kertkapun, majd a postás elé sietett.

– Ferikém, angyalom, hoztál-e hírt a gyerekről? Talán már át is hajózott Afrikába. Újabban azok a furcsa sürgönyök sem érkeznek.

Postás Feri végigpörgette a leveleket.

– Sajnálom, Cirok néni, semmi érdekes.

Nagyot sóhajtott Cirok nagymama, s tovább-ballagott a Kiscsapó utcán lefelé. Az utóbbi napokban igen szívére vette, hogy a Peti után eredt négy fiúról sincs semmi hír. Bizonyosan elpusztultak azok is a tengeren az unokája miatt.

– Jó napot, Cirok néni! − köszöntötte egy férfihang, a Bodor tanár úré. Bodor tanár úr ebéd utáni sétáját végezte, vagy a szőlőjébe ment, vagy onnan ballagott haza, s majdnem mindennap beszólt a Cirok-portára, hátha érkezett valami új hír az elkallódott fiúról.

– Ma sem kaptam hírt − borult könnybe Cirok nagymama szeme −, elvesztek azok!

Bodor tanár úr hümmögött valamit, aztán lassú léptekkel továbbment Kálnokiék kerítése mellett, s befordult a Vasút utcába.

Ebben a pillanatban hirtelen azt hitte, nem jól lát. Megdörzsölte szemét, s jobban kimeresztette az állomás épülete iránt. Mert valóban öt vidám utas poroszkált befelé, terjedelmes hátizsákkal vállán; az öt közül négynek diadalittasan ragyogott a szeme, az ötödiknek szeme sarkában azonban megbújt egy kis félsz is, némi búbánatos rettegés.

Mintha kissé megsoványodott volna Cirok Péter, de oly fekete volt a képe csaknem, mint egy afrikai négeré, szakadt cipőjén és megviselt trópusi sisakján látszott, hogy nagy utat járt be. A hátizsákján különös alkotmány fityegett: egy reneszánsz bádogsisak, zörgő, félrebillent rostéllyal, kajla strucctollal. Kis fekete kutya sétált mellette. Ha valaki a kiskutyát magához emelné, s tüzetesen megszemlélné, milyen érdemérem lóg a kiskutya nyakán, nem kis csodálkozással olvasná, hogy a római polgárok és szenátus városának ebadójegye az. Nem különbül barna az arca a többi négynek is. Bodor tanár úr szíve az örömtől dobbant meg.

– Hát ti? − állott a társaság elé várakozóan.

– Tisztelettel jelentjük, tanár úr, meghoztuk Cirok Pétert, aki Old Shatterhandnak indult, Maigret felügyelő kabátjában. Volt Vaj Dini és felhők királya, csempészek főnöke és Roland néven filmcézár, úgy aratott világsikert, mint a Kotori Öszvéres Zsoldosvezér!

– Járt a levegőégben és a hajófenéken, kitalálta a konyhasós tengervizet, és szétfeszítette a filmgyár keretét − folytatta Hapci Marci, de Mikulics Joszip közbekottyantott:

– Csak a gombócversenyről maradt ki.

Bodor tanár úr mosolygott.

– Egyelőre alig értek valamit az egészből, a sürgönyeiteken is törte a fejét a fél tanári kar. Remélem, egyszer érthetően is megmagyarázzátok. A kutya is a tiétek?

– Az övé − intett Kiss Laci ,− mi csempésztük át neki, mert csak Cirok kapott útlevelet, Bogár nem.

Bogár meghallotta a nevét, vígan csaholta meg Bodor tanár urat.

– Tessék vigyázni − nevetett Horváth Pista −, már terel!

Csak Cirok Péter nem szólt semmit. Lesütötte a szemét, Bogár kutyát simogatta zavartan. Bodor tanár úr mind az öttel barátságosan fogott kezet, tehát még Cirok Péterrel is. Cirok Péter halkan dünnyögte:

– Kezccsókolom…

Semmiképpen sem úgy hangzott ez, mint egy reneszánsz lovaskapitány diadalittas üdvözlő szava.

– Remekül nyomoztatok, fiúk − állapította meg Bodor tanár úr −, lesz mit írni az őrsi naplóba, s előadni a téli sorozaton. Te pedig, Cirok Peti, mit mondasz?

– Azt, hogy egyelőre tanulni fogok. De aztán egyszer úgyis megmutatom a világnak…

– Mutasd is csak, fiam − helyeselt Bodor tanár úr −, amit tudunk s amire képesek vagyunk, mindent meg kell mutatni. Csakhogy tanulás nélkül nem megy. A nélkül csak hányódunk, mint a kormány nélküli léggömb, amit fel-le dobál a szerencse szele.

– Igen… − suttogta Cirok Péter.

Cirok néni éppen a csirkéknek adott enni, s azon tűnődött, friss-e a vaj, amit a boltból hozott. Mert amióta unokája világgá ment, állandóan volt friss vaj, ikrátlan csurgatott méz a kamrában, aludttej a jégszekrényben, kalács a kendővel takart kenyérkosárban. Befejezte a csirkék vendéglátását, éppen friss vizet öntött nekik a cseréptányérba (három− csirke még rántani való, két tyúkot már meg lehet sütni), amikor egy ismerős, rég/várt hang hallatszott a kapu felől:

– Nagymami!

Cirok néni meglepetésében elejtette a vizesibriket, s villámgyorsan a hang irányába tekintett: teremtőm uram, ki áll ott − Peti, a világcsavargó! Négerbarnára sülten, kissé tépetten, soványan, jaj, inge ujja is el van szakadva, a cipőjéből is kilátszik a harisnyaujj, kicsit kopott, megviselt ez a fiú, s micsoda kalap van a fején, és mit akar mellette az az izgékony fekete kutya? Jaj, istenem, a csirkék… Rohan a csirkékhez, tereli be őket az ólba (no, majd holnaptól kezdve nem ő tereli), szalad az ajtóhoz, tárja szét a karját, nevetve, könnyek között mosolyogva öleli magához.

– Peti, Petikém, te csavargó!

És a csavargó mögött, a felhők királyának s a reneszánsz lovagnak diadalmas keretéül ott nevetgél, vigyorog, mosolyog, topog − kitől mi telik − a négy kiváló nyomozó. Erre mondaná Báthori Balázs: „Felvétel indul, bekap! Nekem jó…”

– Megjöttem − jelentette Peti, s az ő harcedzett tengerészábrázatán is megjelent egy könnycsepp. Nem is egy. Ha az ember megolvasná, egész gyöngysor. Kissé maszatosan persze.

Pedig dicső zsoldoskapitányok ritkán szoktak bőgni.

− Hol jártál ilyen sokáig, te rosszcsont?

A bőgés abbamaradt, szipogás váltotta föl, majd a szöveg:

– Szerencsém volt ugyan… mégse sikerült. Jobb lett volna a Mókusokkal…

Zümmögve dönögnek a méhek, pávaszemlepke lebeg a rózsák fölött, a vadszőlőlevelek közül sovány szúnyog evickél ki, vadászatra indul. Biztatóan ragyog a napocska, elégedetten mosolyog a Repce partjára, a Repce partján sok-sok gyerekre, felnőttre, öregre, fiatalra.

Két diák ballag az utcán, úszónadrággal kezében, uzsonnacsomaggal nadrágzsebében. Árnyékos lombú kertek mellett sétálnak el, a kerítések hasadékain be-bekukkantanak.

A legközépső kert deszkájának hasadékához hosszan nyomják az orrukat. A hasadék túlságosan keskeny, bicskával nagyítanak rajta, mert amit látnak, oly rendkívüli, hogy pontosabban meg kell tekinteniök.

Egyik sem akar hinni a szemének.

Fel is ugranak hát a kerítés tetejére, lábukat lógatva befelé.

Lehetetlen!

Cirok Peti sétálgat a kerti úton, vagy csak a szelleme?

– Cirok! Szevasz, Cirok! − kiált az alacsonyabbik fiú.

Cirok oda sem ránt, nem figyel, nem hall, sétál föl-alá rendületlenül, könyvvel a kezében.

– Kloss kapitány! Winnetou! Old Shatterhand! − kiáltja harsányabban a hosszabbik, a szőke.

Erre sem fordul meg a művészetek nagymestere, világok vándora, felhők lovagja. Most már együttesen üvöltenek:

– Cirok! Süket vagy?

Fekete, gömbölyű szőrpamacs ugrik föl, a kerítés alá pattan, onnan csahint a betolakodókra, kajla fülét emeli. A sétáló fiatalember végre megfordul.

− Mit akartok?!

– Mikor érkeztél? Az egész város rólad beszélt.

Cirok Peti legyint fölényesen, mint akit ilyen apró dolgok nem érdekelnek, nem hoznak ki a sodrából.

– Két napja, ha tudni akarjátok.

– Hazahozott a Mókus őrs?

Cirok Roland háta mögé tette kezét, úgy lóbálta a könyvet.

– Engem nem kellett hazahozni, most éppen magamtól jöttem, mert egyenlőre elég volt. Ha mindent akartok tudni, fogtok még hallani rólam olyanokat, hogy …hogy… ha az idén már nem is, de jövőre vagy azutánra igazán nagyon.

– És most éppen mit csinálsz?

– A szeptemberi vizsgára készülök. Báthori Balázs, a filmfőrendező barátom azt mondta, ez kell még a szerződéshez. Földrajz meg történelem, a nélkül nem engedélyezi. Az Adriát és a tengerpartot kívülről tudom.

Letépett egy ribizlifürtöt, s a nagy világutazó közömbös arckifejezésével húzta végig fogai rekeszén. Elfordult, s buzgón tovább tanult. Nem érdekelték többé a kerítés tetején terpeszkedők.

Bogár kutya lehasalt a fűre, két mancsára fektette okos fejét. Bizonyos, hogy minden leckéjét kívülről tudta, neki aztán igazán nem kellett tanulni.