HETEDIK FELVONÁS,

amely egyben igen keserves ének a levegőben való lengésről meg egy krokodilusbőr pénztárcáról, és nincs is jó vége

 

Cirok Péter hajnalban ébredt. Az ébredés gyors volt és kétségbeesetten lármás. Reggel hat órakor megjelent ugyanis a locsolóember, hosszú csövet csavart egy vízcsapra, és gondosan mosni kezdte a tér márvány kockaköveit, majd a vízsugarat a szobrok felé irányította. Mivelhogy a szökőkút dísze a tengeristen szobra volt, a tisztító műveletből az istenség sem maradhatott ki. A locsolóember menetrendszerűen dolgozott: hat óra tizenötkor nekiszegezte a locsolócsövet a szökőkút lépcsőjének, és hat óra tizenöt perc öt másodperckor úgy szétugrott az ott heverő hippitársaság, hogy még a szakállukból is csurgott a víz. Ez minden reggel megismétlődött, de a társaság a locsolóember pontos megjelenéséből nem tanult, minden reggel újra reménykedett abban, hogy a locsolóembert túlzott szorgalmáért, a köztisztaság érdekében végzett kínos lelkiismeretességéért a városelnök két hétre becsukatja. A szitkozódás most sem maradt el, a harc kivétel nélkül mindig a locsolóember győzelmével végződött.

Az üldözöttek később morogva visszaszállingóztak, az eltávozottak helyébe újak érkeztek, kicserélődtek, összekeveredtek, hogy másnap hat óra tizenötkor a locsolóember újra diadalt arathasson.

Cirok Péter sem sejtette a vízözönt. Jóízűen szundított még a kemény kövön, amikor nyakon fröccsentette az „ébresztővíz”. Sikoltva ugrott föl a többi áldozattal együtt, de nem szitkozódott, hanem gyorsan fejébe húzta lordi sisakját, hátára dobta átázott kék zsákját, s szótlanul elinalt, nehogy valaki keresse és megtalálja. Keresztülvágott az alvó városon − mindenek édes álmukat aludták még, a boltok sem nyíltak −, sietett elfelé.

Senj − olvasta a város végi táblán, a név azonban édeskeveset mondott neki. Futtában bástyatornyokat látott, öreg házakat s egy hegytetőn régi-régi vár maradékát. Ha nem menekült volna ennyire, talán meg is mássza az uszkokok hajdani erősségét, így csak azt nézte, hogyan juthat innen minél távolabbra. A hegység sziklái leértek szinte a tengerig, a parti országúton még nem indult meg a forgalom, pihenni látszottak a hajók is. Itt-ott piros tetős, széles erkélyű villák könyököltek ki a partra. Az egyik erkélyen reggelizett már a család.

Ment, ment, ballagott Peti az országúton. Tulajdonképpen igazán nem haragudhatott magára: minden fordulónál újabb szépség s érdekesség mosolygott feléje, olyan volt az egész, mint a moziban a színes természetfilm, csakhogy ennek íze, illata, valódi hangja, valódi muzsikája s valódi lármája volt. Kézzel fogható, ujjakkal érinthető képsorozat. Tiszta kikötőhidakon fürdőruhás társaság sétált nevetgélve, reggeli fürdőzésre készült; parányi öblöcskékben vitorlások kötelét oldozgatták, hogy versenyre keljenek egymással s a széllel; halászok tértek meg éjjeli zsákmányszerzésről; a szállodák teraszai megteltek reggeliző vendégekkel, s egy éles kanyarodónál utasokkal tömött autóbusz fékezett csikorogva két békésen baktató, szürke csacsi előtt. Távoli harangtoronyban három harang csöndült össze édesen. Apró falvak váltották egymást ódon városkákkal, kicsi terek boltjai előtt halomban sereglett a zöldség, a gyümölcs, a hal, a megannyifajta tengeri kagyló – csak citromot csöpögtetni lágy húsú lakójára −, némely kapualjból olajban sütött tészta illatát cibálgatta ki s be a játszi szellőcske, vagy amint Bayer tanár úr mondogatja: a langy zefír.

Egy hosszú-hosszú, lapos fövenyfürdő mellé újabb autóbusz érkezett, ömlött belőle a sok kiránduló, egy emberként rohant fürödni azonnal, jobbat amúgy sem tehetvén. A jeles világvándor sem bírt ellenállni a kísértésnek, hadd fürödjön végre a tengerben egyszer kényelmesen, a maga jószántából! Egy üres kosárházikóba osont, ledobálta ruháját, úszónadrágot húzott, s ahol legharsányabb volt a zaj, legharciasabb a vízi csata, oda gázolt ő is, és úgy vegyült el a többiek között, mintha 5 is a jómódú külföldi fürdővendégek egyike lenne. Külföldinek mindenesetre valóban külföldi volt, ha a gazdagság egyelőre nem is kerülgette. Ki tudja azonban, jövőre már nem az lesz-e ő is, s ha majd valahonnan a Colorado folyó partjáról mint aranyásó, aranyrögökkel megrakodva tér haza, repülőgépen hozza ide tengerlátni a nagymamát.

Ejnye… A sós víz tette-e vagy valami más, hogy hirtelen kicsordult a szeme sarkából is egy csöppnyi sós ízű nedvesség. Írni kellene innen nagymamának, a kék tenger sziklás partjáról. Vagy egy templomképet küldeni neki, színes bélyeggel… De talán mégsem. Most már csak várjanak az otthoniak türelemmel, ha eddig békén bírták, várjanak, amíg megmutatja a világnak, a Mókus őrsnek és Bodor tanár úrnak, milyen jeles legény Cirok Péter a gáton, a tengerben és a szigetek között!

Felöltözött, újra csak elindult, bízva abban, hogy a jó szerencse lottóját előbb-utóbb ötös találattal húzza ki. Útszéli fák kínálgatták néha gyümölcsüket, ezzel verte el éhségét, kétszer sikerült autót megállítania, és autóstoppal ment egyre előre, maga sem tudta, merre s hová.

A következő éjjel egy illatos kert tövében húzta meg magát, hajnaltájt kissé didergett, nem volt langy a zefír, hanem élesen dudorászó, aztán reggel ismét megfürdött a tenger egy néptelen szakaszán, annyira megtetszett neki a tegnapi fürdőélet, majd déltájban árnyékba húzódott, szétszedte hátizsákja tartalmát, rendbe hozta kis ruhatárát. Gondosan kirázott mindent, fűcsomóval s ujjaival megkefélte ruháját, az elszakadt holmikat és a kilyukadt harisnyát ormótlan öltésekkel varrta össze − hogy a tábori élet tűt s cérnát is kíván, ezt a Mókusoktól leste el −, nagy meglepetésére a hátizsák fenekén, egy dobozban, félig olvadt csokoládét is talált, mintegy jutalmul házias voltáért. Így ballagott tovább, az új élet elé. Egy-egy pohár tejet, kenyeret, fügét, narancsot itt is, ott is adtak a mosolygós képű, tisztára kefélt, gondosan fésült vándornak, mert tetszett, hogy annyi mezítlábas, szakállas, rojtos nadrágú, lapos oldaltarisznyás országúti vándor között végre ilyen rendben tartott figura is akad, aki inkább valami elszalasztott afrikai kis lordra emlékeztet megviselt sisakjában, semmint bolyongó hippire. Másnap délben már oly magabiztosan lépkedett, hogy bízvást mintázni lehetett volna Cirok Péterről az önbizalom szobrát.

Ahogy ment, mendegélt − így olvashatunk a mesében is az egyszeri pásztorfiú szerencséjéről −, ha nem is hetedhét országon keresztül, csupán hetedhét városon át, mi tárul eléje? Egy töméntelen sima rét tárul eléje. Szokatlan volt ez a rét a megannyi dimb-domb, égig érő hegy, az ormokon megülő szürke várromok, sziklaszorosok, országúti viaduktok, tengeri csatornák után. A rét rövidre nyírt gyepén betoncsíkok húzódtak, a csíkok óriási betonlapban végződtek, emitt kocka alakú épületek fehérlettek, amott félkörös boltozatú, hatalmas csarnok nyitott szája ásítozott. Hangár. Benne sportrepülőgép unatkozott egymagában. A rét smaragdzöldje a tenger kékjével ölelkezett. Még a gyengébb felfogásúak is napnál fényesebben láthatták: ez repülőtér. A tenger kis öblében két vízi repülőgépet ringatott a borzolódó hullámsor.

Méla kora déli nyugalom ült a gyepes mezőre. Csupán a hangár túlsó ajtajánál dolgozgatott egy szerelő, de a rekkenő hőségben ő is csak ímmel-ámmal végezte munkáját.

Kerítése sem volt a repülőtérnek. Cirok Péter bátran irányt változtatott, s habozás nélkül tartott a nyitott hangár felé. A gép pihent. Peti leült a fűpárkányra, egy virágzó bokor mögé, onnan mérte föl a terepet. A víz partján, a föl-alá himbálózó vízi gép őrizőjeként egy pilótaféle szunyókált. Nem érezte meg, hogy egy Winnetouba bújt Kloss kapitány figyeli éber szemekkel. Ez a sisakos Kloss kapitány vágyódva reménykedő tekintetet vetett a gépek felé. Méregette a távolságot, számítgatta az ugrást. Ezt a gyepes mezőt, ezt a kifutópályát, az őrizetlen gépeket a tengerek istene tálalta eléje. Aztán nagyon elszomorodott. A tengerek istene kegyetlen: csak megmutatta az ígéret mezejét, de tovább, a győzelemben nem segítette. Lehet, hogy raknák ki egy félóra múlva, mint a múlt héten Keszthelyen. Talán ki is dobnák, vagy gépeltérítőnek néznék, s börtönbe zárnák.

Búsan kerülte meg a repülőteret.

Ment, mendegélt megint, mint az egyszeri pásztorfiú a mesében. Lehorgasztott fővel ballagott, hátha a varangyos békává varázsolt tündér-királykisasszonnyal találkozik, megszánja, megsimogatja, melengeti, jótett helyébe jót várj, hipp-hopp, mit óhajtasz, kis gazdám, pardon, ezt az elátkozott rézcsikó mondja, de a fele királyságot megkapod, mosolyog a tündérkirály… valami varázslat, valami csoda minden bizonnyal jó lenne, megszabadítaná ennek a hosszú, poros, kemény aszfaltúinak gyötrelmeitől.

Hipp-hopp, varázslat, béka tündér-királykisasszony, tengerek istene, levegő királya − most segíts!

Egy sárga támlájú padra telepedett az elhagyott tér túlfelén. Fel sem tekintett, már csak a békakirályt kereste nekikeseredetten.

Valami, valami roppant nagy tömeg vetett árnyékot föléje. Az árnyék hangot is adott, megroppant, soha nem hallott módon nyikorgott.

Felpillantott. A langy zefírben különös alkotmány lebegett.

Egy valóságos léghajó.

Igen rövid pórázra fogták a léghajót, alig kétméternyi magasságban lebegett hatalmas gömbje, erős kötelekkel rögzítették vascövekekhez. Méltóságteljesen ingott jobbra-balra, kosara apró félköröket írt le a levegőben.

„Ha nincs ló, léghajó is jó” − forgatta meg a közmondást Peti, s óvatosan tekingetett körül. A nagy melegben mindenki pihent, a léghajót nem őrizte ember.

A következő pillanatokban szélsebesen cselekedett. Gyorsan odaszaladt, az egyik rögzítőkötélen a Mókus őrs minden tagját megszégyenítő ügyességgel kúszott föl, aztán belehuppant a kosárba. Egy ponyva alatt rejtőzött el. Innen már ki nem dobja senki! A kosár nem volt túlságosan nagy méretű, a férőhelyeket műszerek foglalták el, réz, üveg, alumínium csillogott a napban, az órák, légsúlymérők, magasságmérők, szélerősségmérők rendeltetését nem ismerte. Gazdagabb szerelés, mint otthon az egész fizikai szertár. Hol fognak itt ülni az utasok?

Lélegzetét is visszafojtotta, valahányszor lépéseket, szavakat, kiáltásokat neszelt. Gép érkezett ezenközben a repülőtérre, s kavart hatalmas szelet, a vízről mind a két hidroplán elindult, hosszú, lapos pályán emelkedett az ég felé. Cirok Péter türelmetlenül kukkantott ki a ponyva alól. Ennek a léghajónak nincs is menetrendje?

Gyorsan visszabújt, mert a hangok erősödtek, tucatnyi ember gyűlt a léghajó köré, vezényszavak pattogtak, s a köteleket lazítani kezdték. A léghajó mind nagyobb ívben lengett, ha az óriás gömb jobbra lódult, a kosár balra lendült, akár egy óriási órainga, amely azonban nincs rögzítve az órához. Erős kiáltás hangzott, az utolsó feszítőkötelet is elengedték, az égi hajó megugrott, hirtelen szökkent föl. Cirok Péter úgy érezte, lefelé szalad a gyomra.

Pilóta azonban nem volt a hajón. Csak a műszerek ketyegtek, zakatoltak, forogtak, vagy hallgatagon írtak hengeres papírra titokzatos jeleket, ami feladatuk volt.

Óvatosan kukkantott ki Peti a ponyva alól. Ijedten dörzsölte meg a szemét, s kimászott teljesen.

Döbbenetes igazság; ember valóban nem tartózkodott az ég felé igyekvő hajón!

Az ijedelem láza verítékgyöngyökben verte ki a homlokát. Egyelőre úgy maradt ülve, nem mert fölállni az ide-oda lengő s egyre följebb törtető kosárban, csak a kosár nyílásán keresztül látta, hogy a táj miként süllyed alatta. A hajó felfelé siklása nem volt nesztelen. A szél zúgott a kötelek között, meg-megpendítette az acélhúrokat, mint egy óriási gitárt, olykor nagyokat ugrott az egész hajó, majd néhány pillanatig mozdulatlan maradt, hogy a következőkben ismét suhanjon s pördüljön.

Örökkévalóságig emelkedtek. A kis műszerek pedig csak forogtak, írtak, pattogtak-percegtek a kosár minden oldalán, jutott belőlük még kosáron kívülre is. Hűvösebbé vált az idő, a szél olykor fütyülve sivított végig a kötelek között. Ha fölfelé tekintett, az ég sötétkék vásznán, a kósza fellegek hófehér vattájához simulva a gömb sötét szövetét látta; ha lefelé pillantott, a táj egyre szélesebbre nyílt, az emberek, fák, a vitorlások és a teherhajók, a házak s a tornyok, a sziklák s az autók egyre parányibbak.

Végre megemberelte magát, a kosár magas pereméhez merészkedett, s óvatosan, reszkető szívvel letekintett. Csodálatos, de még mindig a repülőtér fölött kóválygott a gömb, bármennyire lengett is jobbra-balra, nem haladt tovább. Még jobban kihajolt, a kosár alá is látott, s íme, lássunk csudát a szerencsés szerencsétlenségben: a kosár aljára végtelen hosszúnak tűnő kötelet erősítettek, s odalenn, az irdatlan mélyben földhöz rögzítették. A gömb ebben a pillanatban akkora rándulással állt meg − a kötél nem engedte tovább −, hogy utasa csaknem keresztülzuhant a korláton.

Tisztán látta az apró hangárt, a repülőtér zöldjét és szürke betonját, a tenger kékjét, az emberek hangyákként mászkáltak a téren.

Megint rossz hajóra szállt? Keszthelyen legalább visszavitték. Itt el sem indult.

– Vigyenek tovább, engedjenek tovább, ha már eddig jutottunk! Emberek, hé!

A szél alig tízméternyire vitte el a hangot, párája szétfoszlott a levegőben. Madarak sem röppentek idáig.

A kis műszerek percegtek, pattogtak, forogtak, írtak, jegyeztek, dolgoztak szorgalmasan.

„Sztratoszféragépbe jutottam − állapította meg −, tudományos hajó, kutatóhajó.”

A tudomány áldozata megrázta a kosár korlátját, még hatalmasabbat ordított. S még nagyobbat. Végül legeslegnagyobbat. Ez a legeslegnagyobb sikerült a legkevésbé, mert belerekedt. A szél mindig elfújta a hangot, még az alant keringő sirályok sem rebbentek meg. Odalenn matrózok, repülőtéri tisztek, léghajó-felvigyázók nyugodtan pipáztak, mászkáltak, hevertek és szaladgáltak tovább. Senki sem figyelt az égben lóbálózó szegény, derék, szorgalmas, igyekvő Cirok Péterre. Mikor fogják visszahúzni? Netán egy teljes hétig itt hagyják? Megfagy, és éhen pusztul.

Magára rántotta a pótingét, összehúzta viharkabátját, de mindez annyit sem használt, mint jégkunyhóban egy szál alágyújtós. Cidrizett kegyetlenül.

– Jaj, teremtőm! − fohászkodna a nagymama.

Most ne láss, édes, drága nagymamám! Röpültem és maradok.

Áthajolt a korláton, s újfent ordított. Mi haszna azonban, még talán a fellegek küszöbén üldögélő szárnyas angyalkák sem hallották meg. A tenger simán, sötétkéken, mozdulatlanul feszült a sziklák, szigetek keretei között, a hajók járása lassúnak tűnt, mintha beteg hangyák mászkáltak volna egy kék-zöld színű réten. Némely gőzös fekete füstöt bodorított, fehér pillangók kúsztak a vízen: vitorlák. Hegyek ölelték körül a tájat, rengeteg sziget hullott kisebb-nagyobb morzsaként a vízbe, apró falvak mosolyogtak a vörösesszürke sziklavilágban, és mindenfelé rengeteg, szikrázó fehér kő.

Ebbe belebolondul az ember!

Tikkadtan ült ismét vissza a kosár aljába, szomjat érzett, a szíve újból vadul kalimpált, szédülés fogta el, rosszabb volt ez minden gyötrő tengeri viharnál. A léghajó hatalmas ívben ingott ide-oda, körbe s vissza, ahogy fújta, tépte a szél.

Csak a türelem segíthet. Várnia kell. Egyszer talán mégiscsak levonják ezt az alkotmányt. Behunyta szemét, s megpróbált elaludni. Magára húzta a borítóvásznat, kabátjába burkolózott, jól fejébe húzta a sisakot szerencse, hogy álladzószíj is feszült rajta −, és szundított egyet. Minduntalan fel-felriadt. Egyszer azt álmodta, szilárd földön áll, és fogadalmat tesz Bodor tanár úr színe előtt: soha el nem hagyja az édes anyaföldet.

A nap lassan bújt a tengeren túli partok mögé, egy ideig tűzvörös golyóként gurult, majd aranyszínt lövellt, eltűnt, utolsó sugarát néhány percig ráfektette a vízre. Aztán csillagok ragyogó gombjai gyúltak fel, apró fénypontok jelentek meg a vízen is, mindig kettesével, ahogy a hajók lámpafényei visszatükröződtek fajta. A tengerek istene is nyilván kiült egy naphevítetté sziklára valahol, és gyönyörködött birodalmában. Az éjszaka még hűvösebb lett. A tiszta, éjfekete estében idehallatszott egy nyaralótelep táncmuzsikája.

Odalenn táncolnak, vígan vannak, fényszórókkal pásztázzák az eget, és senki sem sejti, hogy idefönn, mérhetetlen magasságban − egy kiváló, kedves, szorgalmas fiatalember, Cirok Péter didereg, éhezik, szomjazik, fel-felriad. Csak legalább egyetlen fénypászma érintené a léghajót, egyetlen hadihajó fényszórósának jutna eszébe ide irányítani sugárzó lámpáját, hogy észrevenne egy derék, bátor, reszkető fiatalembert, amint ki-kidugja orrát a léghajó kosara fölött, és reménykedve pillog szét az éjszakai világban!

Az alkonyati szél nagyobb erőre kapott, fodros szélű fellegek jelentek meg az ég alján. A léghajó kötele nyögve feszült ki, ahogy a szél meg-megtáncoltatta az alkotmányt. A feltámadó szél az egyetlen tartókötélen is muzsikálni tudott, mint a cigány a nagybőgőn, amikor a mulatozás hevében már csak egy szál húrja maradt, és a részeg vendég követelésére azon az egyen pengeti a nótát. A szélből azonban vihar kerekedett, az égi hajó egyre lendületesebb ívben hajladozott ide-oda a felhők között. Az angyalkák visszavonultak az égi küszöbről, nem láttak már semmit, a tengerek istene és istennője, udvarhölgyeivel, a najádokkal együtt, szintén víz alatti palotájukba úszott. A léghajót csavarta, haragosan dobálta a szél, Cirok Peti mind a két kezével kapaszkodott a kötelekbe, hajóhintán érezte magát.

Semmi sem segített. Az egyik szélrohamnál a tartókötél elszakadt, s a léghajó, megszabadulva minden földi nyűgtől, boldogan, nagyokat szökellve tűnt el az éjszakában. Odalenn csak későn vették észre a léghajó szökését, kétségbeesetten futkároztak, ordítoztak az őrök, de ez már mit sem ért, a kilométeres kötél szakadt csonkja nagy csattanással hullott vissza a földre. Hajó nélkül.

E pillanatban azonban a hajó utasa még mit sem sejtett a veszedelemről. Görcsösen fogódzott két vastag kötélbe a kosár alján, s apró gömböccé húzta össze magát a ponyva ráncai között, nehogy a metsző szél szivaccsá lyukassza testét. Vélte, még mindig a kifeszített kötélen leng. Nem hallotta a lenti kiáltozásokat, nem látta a reménytelen futkosást, egyedül abban reménykedett már csak, hogy még mielőtt megfagyna, és elemésztené a szomjúság, a reggeli nap sugaránál majd csak visszahúzzák a földre az égi hajót. Tetejébe jól el is verik.

Az égi hajó azonban már hetedhét országot is elhagyta, lengve szállott vizek és földek között, kosarában a prérik reménységével, Cirok Péterrel.

Nesze neked holdutazás!

Hirtelen döbbenet szállt szívébe. Lehet, hogy ez a hajó holnap meg sem áll a Holdig? Ijedten kotorászott a vaksötétben a ponyva alatt, kosár fenekén, nem akad-e véletlenül egy holdruhára, oxigénpalackra, kerekes járműre. De semmit nem talált, csak a műszerek ketyegtek, írtak, olvastak, jeleztek rendületlen, hidegen, tárgyilagosan, személytelenül. Nem érdekelte őket, merre száll a hajó, híven végezték kötelességüket minden pillanatban. Peti még mindig nem tudta, hogy már repül. Lehet, hogy reggel elvágják a kötelet, s akkor száll a Hold felé?

Összekavarodott a fejében minden. Egyszer úgy érezte, szabadon repül, máskor pedig az volt az érzése, visszafelé húzzák a földi emberek. A hajó le-föl táncolt.

Hajnaltájt elült az éjszakai vihar, csak a szél zenélt változatlanul a sodronyokon. A világutas megviselten tekintett a földre; a hangyaemberkéket kereste szemével, vonják-e már lefelé az égi járművet. Megdörzsölte szemét, s újra letekintett, azt hitte, álmodik, vagy nem jól lát. Sehogy sem értette, mi történt. A táj alaposan megváltozott alatta: a repülőtér eltűnt, a tenger messzibbre távozott, átfestődtek a hegyek színei, több lett az erdők zöldje, átformálódtak a szigetek, sziget közti csatornák körvonalai, szélesebbek lettek az öblök, a távolban egy nagyváros tucatnyi hegyes tornya tűnt föl. A kosár alá tekintett, semmit sem látott a rögzítőkötélből. A léghajó a szél minden lökésére ugrott egyet-egyet, föl s le meg oldalt.

Elszakadt a rögzítőkötél! A világűrben lebeg, akaratlanul is űrhajóssá lett!

Az első pillanatban az volt az érzése, a szíve rögtön megszakad, nem menekülhet többé, itt a vég! Ha összerogy, majd egy holdexpedíció leli meg hetek, hónapok, netán évek múlva. A második pillanatban azonban már melengette a reménysugár is, hátha a sors, a jótékony végzet rendelte így, hogy minél messzebbre jusson, s elérje célját. Csak legalább a léghajó szerkezetét ismerné! Jó lenne itt leszállni, ezen a barátságos vidéken, ahol éppen széles, zöld rétek fölött lebeg, még mielőtt újra a tenger felé sodorná a szél. Vajon milyen magasban repül? Biztosan akad egy szerkezet, amely ezt megmutatja. Mindegyik kis üvegablakhoz, szekrénykéhez, kerékhez, csavarhoz, mutatóhoz, jelzőhöz odalépett, azok szorgalmasan munkálkodtak a tudomány javára, de egyikükről sem tudott leolvasni semmit. A rájuk rótt szavakat sem tudta elolvasni, a számokban nem igazodott ki.

Bodor tanár úr, most segélj!

Ide-oda kapott, zsinórokat és huzalokat rántott meg, csapokat csavart el, szelencéket csapolt meg, dobozokat nyitott ki. Az egyik zsinór húzásakor végre finom sistergés hallatszott a gömb felől. Mintha gáz illant volna el. Újra meghúzta most már a piros zsinór testvérét is, a sárgát. A sistergés nem szűnt meg, állandósult. Nyilván a helyes zsinórt ráncigálta, mert éjjeli szállása lassan-lassan a föld felé közeledett. Mintha a hatalmas gömb szottyanni kezdett volna. Változatlanul nagy íveket írt le, kétszer körözött is, ha kergette a szél, de a házakat, a fákat, a piros tetejű villákat s a tornyokat egyre jobban ki lehetett már venni.

És az emberek! Nini, mennyi ember fut, rohan feléje, a kicsi hangyákból bogarak, a bogarakból futó egérkék, ezerszínű, tarka egérkék váltak, nyilván észrevették, alkalmasint el szeretnék kapni… hahó… halló… hello… emberek!… Tölcsért kanyarított tenyeréből, s úgy üvöltött lefelé: hej… heeejj… figyelem, emberek, fogjatok meg, nehogy megint elszálljak, kapjatok el! A hangyák bollyá tömörültek, összefutottak, szétszaladtak, integettek, ordítottak… már a hangjuk is hallható. Egybefolyt hangzavar, édes zsongás ez először, majd szétszakadozik a tömör zúgás, minden ember külön ordít, biztat, Bábelben lehetett ilyen hangorkán, ott beszéltek ennyi nyelven… még egy kicsit lejjebb, még lejjebb, vigyázat, megint fölkapott a szél, toronymagasságra lendült még utoljára a hajó, de ezzel ki is adta szufláját, a gömb lassan horpadni kezdett, nagyokat sóhajtott.

Peti gyorsan egy szabad kötelet ragad föl, a kosár pereméhez erősíti, másik végét ledobja. Ing-leng-lóbálózik a kötél, két matrózsapkás férfi erős kézzel kapja el, húzza-vonja lefelé, egyre több az egyenruhás ember is, futnak, kört alakítanak, s a kör közepébe lassan ereszkedik le a kosár. Zökken egy nagyot, már szilárd talajon áll, és a léggömb halk sziszegéssel, holtfáradtan csuklik össze, önmagába omlik, s elalél egy ciprusfenyő tetején. Kötélzete kuszán lóg alá. De még sistereg.

Megérkezett.

Zúgott a feje, kalimpált a szíve, úgy érezte, megsüketült, dobhártyáját örökre benyomták. Mint akinek hosszú cérnát húztak a gyomrán keresztül, s azzal bogozták volna össze lépet, máját, torkát és remegő lábizmait. Semmit sem hallott, csak kapkodott levegő után, forgott körülötte az egész világ. A hullámvasúton sem érezte így magát, amikor egyszer a pesti Vidám Parkban járt, és Gyuri bácsi egymás után háromszor fizetett be érte. Mi volt a hullámvasút, az a kis görcs vonatka ehhez az ezerméteres le-föl, ide-oda úthoz képest! A felhők között járt, sőt még azoknál is feljebb. Egészen közel a Holdhoz! Akár át is léphetett volna rá, hogy egy kis holdport gyűjtsön össze az iskola ámulatára s a fizikai szertár dicsőségére. Valahol az angyalok zsámolyának közelében úszkált, Bodor tanár úr, kérlek, ha ezt láttad volna! Sem Balczóval, sem Kloss kapitánnyal nem történt még ilyesmi.

Nagymamám, most már sírdogálhatsz, földet értem.

Rohantak az emberek, a falu, a fürdőtelep ott lihegett, nyüzsgött, szorongott, kiáltozott. Fényképezőgépek emelkedtek a többiek feje fölé, egy filmhíradós boldogan célzott masinájával, soha ilyen remek téma! Egyenesen a felhők közül pottyant lába elé! A kosár egy gyümölcsöskert mellé esett, lapos birkalegelőre.

Katonai járőr állott gyorsan a kosár mellé, de ők is megdöbbentek, amikor egy sápadt képű, riadt tekintetű, borzas fiú lépett ki a kosárból. Hátizsák és parafa sisak lógott a fiú karján. Az égi út szemmel láthatólag megviselte utasát. A katonák kérdeztek, a fiú válaszolt, nem értették egymást. A katonák parancsnoka vidáman vonogatta vállát, tolmács után nézett, de nem akadt senki, aki tolmácsolni tudta volna az égből pottyant potyautas beszédét. Kézjelekkel magyaráztak. Jóindulatú emberek állták körül a léghajó gondoláját, nagyokat nevettek, hátba ütögették kedvesen a jövevényt, később két tiszt érkezett, beszállt a kosárba, és sorra vizsgálta a műszereket. Ezek változatlanul munkálkodtak tovább idelenn az anyaföldön is.

A gömbköpeny leszedése nem ment simán. Nagy üggyel-bajjal húzkodták, oldották, vonták, csomózták, lapították, hajtogatták, végül mégis sikerült levonszolni a fa tetejéről. Ekkorra már két teherautó is érkezett, minden csomagot arra halmoztak rá. Ez sem ment lárma s hajcihő nélkül. Néhány öregasszony hazaszaladt, s fazékban, kosárban annyi jóízű falatot hozott a levegő királyának, hogy Cirok Peti, ha bírta volna, álló hétig lakmározhatott volna a finom csemegékből. A tapasztalatokon okulva félretett minden szégyenkezést, s az elemózsia nagyobbik felét gondosan csomagolta el felhők járta zsákjába, még sisakja öblét is megtöltötte gyümölccsel. Nem lehet tudni, mi következik most. Vagy megbüntetik irgalmatlanul, s hazazsuppolják, vagy fényesen megjutalmazzák.

Szorongó szívvel ült az autóba, amelynek ajtaján gyorsan benyomták a filmhíradós mellé. Egy világsztár nem lehetett annyiszor megörökítve, mint Cirok Péter felhőutas. Pedig csak a nevét tudta megmondani, s azt, hogy magyar. Többre egyelőre nem jutottak vele. De amikor a városka főterén megállt vele a katonai autó, már habozás nélkül húzta ki magát, s úgy pillogott szembe a lelkes tömeggel, mintha ő lett volna maga Gagarin.

A filmtudósító változatlan jókedvvel ugrált, ő fényképezett a legtöbbet, látszott, hogy a mai televíziós adásban az ő képeit fogják nézni milliók. Olybá tekintette Cirok Petit, mint saját, külön pénzes zsákját. Pillanatok alatt kötöttek életre-halálra szóló barátságot, anélkül hogy beszélni tudtak volna. Kölcsönösen felírták egymás nevét, mert mindennél fontosabb a testvéri szeretet s a kölcsönös bizalom. Egyre több ember figyelme fordult az égi vándor felé, már éljenezték, zsebkendőt lobogtattak feléje, kislánykák csokoládét dobtak lába elé. Volt, aki virágot.

No, nagymama!

Végre előkerült egy tolmács. Zentai gimnazista volt, itt nyaralt nagybátyja vitorlásán. A lelkesedéstől kipirult, úgy tekintett az égből szököttre, mint egy világcsudára, akit csak mintaképül választani lehet, de bírálni nem! Barátságos rendőr hadnagy elé jutottak, s most már Cirok Péter akadálytalanul, folyékonyan mondhatta el − miközben fotográfus barátja ott is fényképezte −, honnan jött, merre megy. Csak kettőt füllentett célszerűség okából, de ez a kettő lényeges volt. Az első, hogy a Mókus őrssel érkezett táborozni; a második, hogy azoknál van az útlevele, csak utol kell érnie őket. Gyalogséta közben elmaradt a többiektől, elbámészkodta magát, próbaképpen − hogy milyen egy holdkomp − bemászott a léghajó gondolájába, s fáradtságtól elaludt. Mire észrevette magát, már az egek közt cirkált. Ennyi az egész, a többi szóra sem érdemes.

Úgy érezte, vitézül kivágta magát. Egyre bátrabban intézte sorsát, szavalt buzgó kitartással. Ha így mondaná föl a leckét Bodor tanár úr óráján is! A tanár úr boldog megelégedéssel hallgatná ezt a szóáradatot, a bölcs okfejtéseknek merész kacskaringózását; ötössel jutalmazná a logika tornamutatványait.

A rendőr hadnagy először a fejét csóválta, feszült figyelemmel hallgatta a magyarázatot, később mosolygott, majd kemény s némileg fájdalmas barackot nyomott a fellegek királyának borzas üstökére, a királyi korona helyére.

– Tulajdonképpen büntetést érdemelnél − mondta −, de a sors szerencsés módon emelt tenyerére. Azt akarta, hogy fellopózz, beülj a gondolába, mert ha te nem szunnyadtál volna el ott, s később nem rángatod a héliumtartályok szelepeit, égi szálláshelyed még most is szállongana, ki tudja, merre, ki tudja, meddig, s a drága műszereket előbb-utóbb elnyelte volna a tenger valahol az egyiptomi vagy az olasz partok táján. Így aztán akármiért is mesterkedtél, ügyesen mesterkedtél, baj nélkül értetek földet. Ezért pedig dicséretet s jutalmat érdemelsz. Jutalmad az, hogy nem büntetünk meg, szabadon engedünk.

Cirok Peti körülnézett, majd feje fölé tekintett. A tévében ilyenkor Angyal fölött megjelenik a kerek dicsfény. Ezt a glóriát kereste, de lehet, hogy csak az ablakon beáradó éles napfény suhantotta el feje fölül az aranykarikát, egyébként ott lebegett. Miért is ne lebegett volna, ha valaki ennyire megdicsőül? A rendőr hadnagy folytatta:

– Ebben a pillanatban, úgy látszik, te vagy a legnépszerűbb ember Trogirban, mert ha nem tudnád, így hívják ezt a várost, ameddig elfújt a szél. Vigyázz, szét ne szedjenek! Egy lelkes néződ, Hektorovics úr, földrajztanár a gimnáziumban, száz dinárt küldött neked, mert legszeleburdibb tanítványára emlékezteted, jól tedd el, nesze. Szibinkics Koszta, a vendéglős pedig vacsorára hívott meg a Nevető Sirályba, szállást is kapsz nála, mielőtt társaid után erednél. Majd segítünk megtalálni őket.

– Köszönöm − folytatta Cirok Péter, a glóriás angyal −, de ne tessék fáradni, magam keresem meg őket. Nem szeretném a rendőrséget annyira igénybe venni.

S úgy, amint azt történelmi filmekben látta, mélyen meghajolt. Soha ekkora dicséretet, ilyen jutalmat még nem kapott. Meghatottan támolygott ki a szobából, ebben a pillanatban azt sem bánta volna, ha a Mókus őrs sorfalat alkot, s megéljenzi őt. Szégyen, hogy a Mókusok éppen ilyen ünnepi pillanatot tudnak lelkiismeretlenül elszalasztani! Tárcáját dagasztotta az újabb pénzajándék. Még egy felszállás − és ő lesz a jugoszláv tengerpart leggazdagabb üdülővendége!

Kissé tintás lett az ujja, amikor a jegyzőkönyvet aláírta − a tolmács maga is hitelesítette szavait −, gondosan hozzátörölte a tintát a farmernadrágjához, ezt viszi emlékül magával; a fotográfus ezt a mozdulatot is lekattintotta még, mert igen mulatságosnak találta, s aztán sürgősen autóba vágta magát, hogy értékes filmjével együtt a legközelebbi televízióállomásra jusson. Már este vetíttetni akarta a szenzációt.

A glóriás világutazó kilépett a nagyfényre. Sokan álldogáltak még a téren, mert kíváncsiak voltak, mire végzi az égből pottyant gyerek a rendőrséggel, de megnyugodva látták, hogy a kék nadrágos fiú udvariasan meglengeti sisakját, vállára dobja tarisznyáját, semmi baja nem történt, nem zárták rács mögé. Néhány süvölvény üvöltözve kísérte a Nevető Sirályba, s alig telt belé öt perc, Cirok Péter, a felhők vándora, a jövendőbeli holdutas a Nevető Sirály teraszán ült, külön asztalnál, és Szibinkics Koszta személyesen tálalta föl neki az ebédet. Az ebéd különös csigával kezdődött, olajban sült hallal folytatódott, de megfordultak az asztalon illatos kolbászok, csirkecombok és tortaszeletek is. Üzletnek sem volt rossz Szibinkics Koszta számára, mert a fél város nyaralóvendége ott akart ebédelni Cirok közelében, és aki nem ebédelt, az is leöblítette a torkát Szibinkics Koszta söntésében vörös borral vagy francia konyakkal. A siker a fagylalt után érte el tetőpontját. A felhők utasa autogramot osztogatott. Kis emlékkönyvek, számolócédulák, levelezőlapok röppentek eléje szélsebes váltásban, alig győzte a betűvetést. Először teljes nevét írta, majd megelégedett a Cirok P-vel, utóbb elhagyta a P betűt is, végül valamiféle Cir-ré sikerült az aláírás, hosszú farkincával helyettesítve neve végét. De így is meg voltak elégedve a népek. Egy felékszerezett angol dáma − akinek otthon, Essexben kibérelhető kísértetkastélya volt − mindenáron Cirok Péter vastag hajtincse után sarlózott körömollójával, sikerült is tépnie néhány szálat. A hajzat tulajdonosa felvisított, fejéhez kapott, a hölgy vigaszdíjul egy tíz shillingest nyomott a szenvedő férfiú tintafoltos markába. Ez volt az a pillanat, amikor maga Szibinkics Koszta is megelégelte élő reklámja szenvedéseit, karon fogta, s bevezette a hűvös szobába.

Ráterített egy puha takarót, öt perc múlva úgy aludt a felhők koronázatlan királya, hogy a nagymama paplana alatt sem különbül. Álmában még mindig felhők között járkált. Glóriával karikáztak az angyalok, s egy holdbeli ember kinyitotta előtte a Mars bolygó ajtaját. Szép álom volt. Másnap reggelig egyfolytában aludt. Amikor a nap átsugárzott a spaletta hasadékain, Szibinkics Koszta megjelent az ágya fölött, s udvariasan kérte, ismét a teraszon foglaljon helyet, ott költse el reggelijét, mert sokan vannak Trogir városában, akik még nem látták a fellegek utasát. Néhány autogramra vágyó is sündörög a főtéren.

Kezét dörzsölte Koszta, mivel üzleti szimata nem csapta be. Cirok Péter úgy tett, mint aki puszta szívességből enged a kínálásnak, s telepszik a reggelizőasztal mellé. A reggeli sem volt kevésbé dús, mint a vacsora. Szibinkics Koszta bőkezűsége odáig áradt, hogy a tolmács fiút is szívesen látta, a zentai Bács Gusztit, aki önkéntes idegenvezetőnek ajánlkozott, s alig várta, hogy az ékszerdoboz szépségéhez hasonlatos városkát megmutassa új barátjának.

– Trogirnak Traú a régebbi neve − magyarázta −, de azt hiszem, ezt nélkülem is tudod, hiszen tanultad.

– I-igen − felelte Peti rendkívül bizonytalanul −, peersze…

– Nos − nyugodott meg Bács Guszti -,. ide menekült IV. Béla király a tatárok elől, keresztül Magyarországon, családjával együtt kétségbeesett hajszában, ide, ennek a Camerlengo-várnak elődjébe. Mindjárt körül is járjuk a tornyot, a falakat, a vár maradékát.

Ez mindenesetre jobban tetszett a felhők utasának, mint a történelmi lecke. Bástya, torony, várrom s a falak között fagylaltos cukrászda, mind méltó arra, hogy egy híres ember megtisztelje látogatásával. Azt sem bánta már, hogy ragad rá némi történelmi tudomány.

Fürge tolmácsa a tengerpartra vezette, keskeny csatorna választotta el a partot a túlsó szigettől.

– Ez itt Bua szigete. Ez volt a neve akkor, amikor az üldözött király végre itt talált menedéket családjával együtt. A tatárok a partig követték, de nem tudtak átmenni. Haragos dühükben eszeveszett nyílzáport küldtek át a sziget bástyái felé. A királyt azonban már nem érték el. Innen fordultak vissza a tatárok.

Peti körülpillantott, mint aki még ma is a hajdani tatárok lábnyomát keresi.

– És mi történt a királlyal? − kérdezte aggódva.

A Bács fiú értetlenül bámult a felhők utasára.

– Hát nem tanultad? Béla király hazament, és újjáépítette Magyarországot.

Cirok Peti egy kósza kavicsot rúgott a tengerbe, s tűnődve mondta:

– Mi annyi sok mindent tanulunk, s oly szigorúak, hogy az ember végül folyton összekeveri ezeket a csatákat, várakat meg királyokat. Otthon újból utánanézek.

Bács Gusztiban bizonyos gyanú ébredezett új barátja iskolai tanulmányait illetően, de úgy vélte, hogy a fejbéli kuszaság megbocsátható ebben a pillanatban, hiszen a légi kalandozás alighanem alaposan megzavarta Cirok Péter fejét. A tudományok gazdagítása céljából rögtön átvezette a székesegyházba.

– Őriznek itt egy gyöngyös püspöki süveget − magyarázta −, a menekült király ajándékozta a városnak a jó bánásmódért. Nyugszik a kriptában a király unokája is, mert sokan meghaltak itt betegségben. Két lánya is a közeli Kiissza várában. Ha kíváncsi vagy rá, az egyik palotában megmutatom neked Mátyás király képét is. Nagyon tisztelték Mátyást, noha az ő idejében már a velencések uralkodtak a tengerparton, nem a magyar királyok.

A felhők királyában különös érzés, alig szavakba foglalható vágy kezdett motoszkálni. Királyok, tatár nyilak, várromok, püspöki süvegek, szobrok s képek, tengeri csatorna forgóhídjai, ostromok és hercegek keveredtek össze agyában, s ez mind rendezésre kívánkozik. Előbb-utóbb osztályozni kellene őket, helyére tenni csatát és süveget, nyilazási és királyt. Tűnődve baktatott a Cippico-palota kapuja felé. S úgy fogalmazta meg magában, mintha a kapuról olvasta volna le:

„Jobban meg kellene tanulni a történelmet. Meg a földrajzot is.”

A benső hang elhallgatott; újra kezdte:

„Meg mindent. Talán még nem késő. No, majd odakinn a prériken talán erre is jut idő.”

Szibinkics Koszta mester meghívása még délebédre is érvényes volt. Egy toronyban megcsöndült a tizenkettő, a Nevető Sirály várta királyi vendégét. Cirok Péter már oly megszokott mozdulattal húzta maga alá a széket, terítette térdére az asztalkendőt, mintha örökké éttermi vendég lett volna Trogir városában. Néhány kíváncsi szájtátó még mindig figyelte mozdulatait, autogramkérő is akadt, de gyérültek a vendégek, s Koszta mester úgy látta, hogy a reklámból elég, különösen, hogy a spliti napilapban már meg is jelent Cirok Péter képe, amint a felhők hajójából kiszáll, a vendéglő teraszán lakmározóról azonban semmi említés nem történt.

De ez már nem is volt baj. A fellegek angyala éppen a fagylaltnál tartott, amikor loholva fordult be az utcába Bács Guszti, idegenvezető, jó barát és tolmács.

– Sanyi bácsi − lihegte − átbilleg délután a Hétkastély-öbölbe. Téged is meghívott, kíváncsi rád. Így legalább tovább kutathatsz a Mókus őrs után.

Mert ezt az egyet bölcsen elhallgatta Cirok Péter még Bács Guszti előtt is, hogy nem keresi a Mókusokat, hanem fut előlük. Mint Béla király a tatárok elől.

Sanyi bácsi egész éven át orvos volt Zomborban, kivéve az esztendő egy hónapját, júliust, amikor vitorlástulajdonossá lépett elő, s az Adrián kószált, horgászott, fürdött, különféle apró tengeri szörnyeket gyűjtött, mint mondta, a legpazarabb, legmunkásabb semmittevéssel töltötte idejét. Most éppen a kormányfedélzeten ült az árnyékvető ponyva alatt, egyetlen főhadsegédje, matróza, vitorlamestere, kormányosa és evezőse társaságában, s a horgokat rendezte. Társaságát Beppónak hívták, pulai olasz legény volt; minden tisztséget betöltött, még az énekmesterét is, ami pedig nem lekicsinylendő tudomány ezeken a partokon, ahol annyi a jó hangú énekes − amíg a bor be nem rekeszti torkukat −, hogy tíz operaházat lehetne megtölteni vele.

Beppo most is énekelt, félhangon, miközben a hálók, horgok és horgászbotok világában teremtett rendet. Sanyi bácsi minden júliusban magával hozta valamelyik családtagját, némelyiket kétszer is. Bács Guszti nagymenőnek számított a Fecske nevű hajón, mert már harmadszor érte az a kitüntetés, hogy Sanyi bácsi kismatrózának szegődhetett.

– Hol az a híres, égből hullott ifjonc? − lebegtetett egy újságlapot Sanyi bácsi Peti orra előtt. − Benn van a képed az újságban, fiam, s alighanem a mozi heti híradójában is megjelensz.

– Esetleg a televízióban − tette hozzá Cirok Péter, glóriás angyal, szelíden.

– Helyezd magad kényelembe − tétette le a hátizsákot meg a parafa tökfedőt Sanyi bácsi a csillagok vándorával −, ne félj a hajótól, ha egy kicsit inog, majd megszokod.

– Már utaztam vitorláson − közölte a vendég −, kormányoztam is.

– Na, ne mondd! − vette ki a pipát szájából Sanyi bácsi. − Aztán hol?

– Itt az Adrián, a rijekai szigetek között, a múlt héten.

Ha Beppo értett volna magyarul, az ő kezében is megmerevedett volna a horgászzsinór, de így csak Sanyi bácsi meredt a felhők hajókormányosára elképedve.

– Ki tanított meg?

– Gosztoics Joszip, a halász.

– Aztán hogy sikerült?

– Zátonyra vittem.

Sanyi bácsi elfüttyentette magát.

– Legalább elsüllyedtetek?

– Nem. Épségben lehúztak.

– Megköszönték?

– Jóltartottak, mert drágán árultam nekik a paradicsomot.

Sanyi bácsi egy pillanatig szünetet tartott. Orvos volt, egyúttal a lélek orvosa is. De ez még az ő lélekbúvárkodási tudományának is sok volt.

– Magad vagy az élő rejtély, fiam. Most már egy szót sem értek az egészből. Talán még a felhők között is Joszipék paradicsomát árultad?

– Ez azért volt, mert a Mókus őrssel elveszítettük egymást − folytatta Peti, s ebben a mondásban sem volt különös füllentés −, de most már, azt hiszem, megtalálom őket.

– Egészen bizonyos. A fényképed benne van újságban. Nesze az újság, neked adom, vidd haza bizonyságul, nehogy azt higgye valaki otthon, hogy füllentettél. Mert te, úgy látszik, igazmondó fiú vagy, akármilyen gyanús veszedelmekbe keveredsz is.

Cirok Peti arcán finom pirosság szállt át. Kicsit elszégyellte magát; így még nem dicsérte meg senki. De a dicséret annyira jólesett, hogy a magyarázatokat nem is folytatta tovább, nehogy mégis füllenteni legyen kénytelen. Sanyi bácsi ezzel végezte:

– Elviszlek egy darabig, de a kormányzást nem bízom rád.

Beppo eközben felhúzta a vasmacskát, és a Fecske lengve-billegve, magakelletőn illegetőzve kilibegett a kikötőből. Enyhe tramontanaszelet kapott, alig érezhetően oldalra dőlt, s nemsokára már a hajó orra hasította is a vizet. Sanyi bácsi szakértő szemmel mérte föl a világvándor farmernadrágját.

– Menj az oldaladra − mondta mosolyogva.

– Hová? − Peti nem értette.

– A szélmentes oldalra, ami a nadrágodra van írva.

– Lee − olvasta Guszti a világvándor nadrágját − szélmentes oldalt jelent, ennyit tudnod kell, ha olyan nagy kormányos vagy.

– Igenis − felelte Cirok engedelmesen, s átült a hajó jobb oldalára. De ott sem fújt kevésbé a lágy tramontana.

A Hétkastély-öbölben valaha valóban hét nemesember megerősített várkastélya állott, sőt nem is hét volt a számuk, hanem a másik nyerőszám, tizenhárom. Rommá vált büszke világ! Kis falvak és vidám arculatú szállodák váltották fel a régmúltat, egymással viaskodó lovagok helyett nyaralóvendégek vívták harcukat egy-egy árnyékosabb helyért, kölcsöncsónakért vagy az édesvizű zuhanyért, amikor kiléptek a tenger sós vizéből.

A Lee-nadrágos világvándor egész úton meg sem moccant, nehogy bajt okozzon a hajón, vagy akaratlan is zátonyra futtassa a fürge röptű Fecskét. Végre nincs vihar a tengeren, nem kell paradicsomot árulnia, nem akad csempész a közelben. Minden oly nyugodt, békés, akár tegnap odafönn a fellegek között. Csak jóval melegebb van. A tintakék tenger gyengén vetett fodrot. Az Ókastély-szálló öblében azonban alig talált helyet Beppo, noha legékesebb tenorján süvöltött szabad cölöpért. Fél tucat naplopó kölyök kapta el a kidobott kötelet végül, és erősítette szorgosan a tuskóhoz. Cirok Peti oly büszkén lépdelt a pallón, mintha ő lenne a hajótulajdonos.

Ám mint ámult el, amikor a szálló leanderbokros, muzsikás teraszán fehér vászonkabátban Szibinkics Kosztát látta megjelenni, a Nevető Sirály tulajdonosát. Ő is nagyot nézett. Közelébb lépett léghajós vendégéhez, de Sanyi bácsinak magyarázta:

– Minden délután lefutok a kis Fiaton, hogy betanítsam a fiamat, ő veszi át majd a penziót. Most érkeztem éppen. Hé, maguk mit akarnak ott megint a zuhanynál?! Nem mennek vissza a saját szállodába?!

Ez a kiáltás már nem Sanyi bácsinak szólt, hanem néhány idegen fürdővendégnek, aki a szomszéd Diana fövenyéről lopózott át az Ókastély strandjára fürödni.

Szibinkics Koszta fulladozott a dühtől.

Kezét rázta a szomszéd épület felé.

– Annak az átkozott Vujicsnak ott a Dianában két hete nincs édesvizű zuhanya, és a vendégeit mind ideküldi zuhanyozni az én kabinjaimba.

A szálloda kerítéséhez száguldott, és átordított Dianának:

– Vujics! Vujics, te Adria polipja, te, ez itt az én tengerem, az én tengerem, érted? A választófalig az én tengerem, semmi köze a vendégeidnek ide!

Vujics láthatatlan maradt. De nyilván láthatatlanul és hallhatatlanul is intézkedni tudott, mert vendégei kárvallottan ballagtak vissza Szibinkics Koszta édesvizű zuhanyának kellemes birodalmából a maguk csupa só világába.

– Egy hét óta mindennap kétszer! − pöfögött Koszta még akkor is, amikor leszállott az alkony, megfordult a szél, és Sanyi bácsi ezt kitűnő alkalomnak tartotta, hogy visszalibegjen Trogir városába. − A gyerek marad − mutatott Szibinkics Koszta Cirok Petire −, megkedveltem a kölyköt, hadd töltsön itt is egy éjszakát, mielőtt továbbindulna. A trogiri Szent Miklós azt súgja nekem, itt fog találkozni a barátaival. Scampit kapsz vacsorára, kölyök! No nézd, még egy Diana-ember lopózik a zuhanyhoz, nem gyalázat az ilyen? Hé, nem érti, hogy az ott az én tengerem?!

Szellős kis kamrában kapott helyet éjszakára Cirok Peti, puha ágya volt, a takarót is ledobta, de nem bírt elaludni a nyugtalanságtól, a láztól, az izgalomtól. Látta ugyanis saját magát a televízióban. Vacsora után rögtön a készülékhez telepedett, hogy jó helyet fogjon ki, s addig üljön ott, amíg az esti híradó fel nem villan a képernyőn.

Majd kiugrott már a szíve, oly feszülten várta a képet, hogy talán szét is robbant volna bánatában, ha a felvétel nem jelenik meg.

Nyolc óra tíz perckor − sose fogja elfelejteni −, nyolc óra tízkor megjelent a képernyőn a lassan libegő égi gondola, a mindjobban összeszottyanó gömb, a kötélzet… még száz méter, még ötven méter… még tíz… még öt, a kosár földet ért, emberek rohannak, katonák markolják meg a kötelet, s a kötél végén előbukkan egy parafa sisakos fiú arca. Izgalmában hol leteszi a sisakját, hol fölteszi − erre már nem is emlékezett −, a szél lobogtatja üstökét, integet, fáradt, ijedt, rémült − erre sem jó visszaemlékezni −, hasmánt fekszik keresztül a kosár peremén, valaki kiemeli, botlik egyet, forog vele a világ, földön van, csaknem elbillen, úgy támogatják.

Pontosan három percig vetítették. Híradóban nagy idő.

S ebben a pillanatban Szibinkics Koszta felkattintotta a villanyt, s a meglepett vendégek előtt Cirok Péter hetedikesre mutatott.

– Hölgyeim s uraim, az a gyerek, akit az előbb a híradóban láttak, teljes életnagyságban itt ül önök között.

Lett nagy ünneplés. Mosolyogtak, kérdezgették és nevettek, mert magyarul felelt, nem értették egymást. Dobozos csokoládét nyomtak a kezébe, nem is egy, hanem tucatnyi dobozzal, egy kisfiú a vízipisztolyát kínálgatta.

Nyolc óra tíztől nyolc óra ötvenig fürdött a dicsőség fényében. Nyolc ötvenegykor megjelent itt is Maigret felügyelő, s egyszerre lehengerelte a felhők utasát. De most nem szívesen nézte. Nem is értette. Mit ma Maigret! Cirok Péter!

Most tehát a kis kamra puha vendégágyán feküdt, nem szállt álom a szemére. Forgolódott, a hold felé bámult, a tengerben tükröződő csillagokat nézte. Mindenki aludt már.

Ekkor halk, majd egyre erősödő zeneszó közeledett. A zene a tenger felől hallatszott, csónakon szólt a zenekar. Nem afféle lágy tamburamuzsika, gitárszóló, finom csöngettyű volt, hanem rézfúvósok harsogása, cintányér, nagydob, vadászkürt. Végül a zenekarral tömött csónak az Ókastély-penzióval szemben megállapodott, s most már ágyúzásként hatott a muzsika.

A nyitott ablakokban megjelentek az álmos vendégek. Ki hálóingben, ki pizsamában, ki még lengébb öltözékben bámult a vízi zenekarra, s egyre dühödtebben kiáltozott rá vissza. Negyedóra sem telt belé, tökéletes hangzavar lett úrrá az öblön. S mikor már azt lehetett hinni, hogy a kusza orkán nem válhat diadalmasabbá, a csónak orrán megjelent két énekes, és baritonkettősre gyújtott. Szép volt az énekhang, de éjfélkor felette zavaró.

Szibinkics Koszta lerohant a partra.

– Te gyalázatos Diana, te, te fogadtál zenekart Splitben, te zavarod az én vendégeimet? Azonnal vonuljatok haza!

Most végre láthatóvá és hallhatóvá vált Vujics. Felemelkedett a csónakban.

– Nem vonulok! Ez az én tengerem is, ott muzsikálok, ahol akarok, s most itt akarok. Ha te nem engeded az én vendégeimet a vizedben fürödni, akkor én nem hagyom a tieidet aludni. Holnap is jövünk. És mindennap, éjjel.

A zengő baritonok újra rákezdtek. Szibinkics Koszta elhallgatott, dühöngve fontolgatta a jelent, a kétségbeejtő jövőt s a távoli lehetőségeket.

– Mit kérsz a hallgatásért, te gerillavezér?

Vujics azonnal felelt:

– Szabad fürdést a vizedben, amíg nálam el nem készül a zuhanyozó.

– Mehet − kiáltotta Koszta −, de egy nappal sem tovább!

A muzsika, a nagydob, a cintányér azonnal elhallgatott. Uralmát újra visszavette a hold, a szellő, és csak a tengervíz halk csapkodása hallatszott.

Koszta nem tudott elhallgatni. Megbomlott óraként morgott, háziköpenyében ült le egy kerti székre, s magában dohogott folyamatosan. Messzire kerülte az álom.

Peti kikelt az ágyból, s odasétált a házigazda mellé, ő sem bírt elaludni. Kérdőn nézett Szibinkics Kosztára, aki megpróbálta elmagyarázni bánatát, de szavakkal nem ment. Valamit Peti mégis megértett. S mert Koszta kitűnő színész volt − ifjúkorában sokszor fellépett a helyi műkedvelőszínpadon −, beszédes taglejtésekkel, újra s újra ismételve egy-egy nehéz passzust, elmagyarázta a keserves helyzetet.

S lássunk csudát: Cirok Péter, égi vándor, mindent pontosan megértett. Mintha odafönn a felhők között a feje is megtisztult volna. A megértés már csak annál is könnyebb volt, mert otthon, az iskolában is ilyenforma mozdulatokból értette meg a súgást. Csanak Gabi az egész világtörténelmet el tudta gesztikulálni, igaz, hogy a királyok, császárok nevével rendszerint megakadt, s olykor a muhi csatát össze lehetett téveszteni a mohácsi csatával, nagyjából azonban mindenki megértette egymást az osztályban, ha a helyzet veszedelmesre fordult.

Péter napnál világosabban látta a helyzetet. S mivel ő is tudott kézzel magyarázni − eljátszott Szibinkics Kosztának két kiló sót. Koszta agyát is titkos égi villámok világították meg. Rögtön megértette a sót, de öt kilót hozott.

Cirok Péter ekkor ölébe vette a sót, mezítláb a partra osont, létrát kerített, és az édesvízi tartályok mindegyikébe − tíz zuhany várta napközben a vendégeket – fél-fél kiló sót rázott. S mint aki pompásan végezte munkáját, visszatámasztotta a létrát.

Koszta mester szeme a sötétben is oly boldogan ragyogott, mint odafönn a holdvilág. Átölelte barátját, s halk énekszóval ballagott vele vissza a házba.

„Busásan megfizettem a házigazdának” − bújt vissza megnyugodva ágyába Peti.

Másnap korán reggel, még mielőtt az első vendégek lecsoszogtak volna a partra, hogy megmártsák magukat az üde vízben, Szibinkics Koszta az előcsarnokban állott, és hangos szóval intett mindenkit:

– Kérem kedves vendégeimet, fürdés után a benti zuhanyt használják, abban van az édesvíz. A strandom zuhanyaiba véletlenül tengervíz került, s az elkövetkező napokban különösen sós lesz, felmarja a bőrüket. Köszönöm.

Még meg is köszönte.

Hogy honnan kerítette Szibinkics Koszta a nemzetiszín pántlikás magyar szalámit, az már az ő gondosan őrzött titkai közé tartozik. Bizonyos azonban, hogy valódi szegedi szalámi volt. Az egek vándora reggel a negyedét sem tudta bekebelezni. A többit Koszta mester mind a Nagy Sós Vizű Találmány felfedezőjének hátizsákjába nyomta.

Ekképp indította tovább.

– A legközelebbi nagyváros Split, ti magyarok Spalatónak hívtátok olaszosan − magyarázta, mutatta, ujjaival a levegőt döfködve Koszta mester, s fél szemmel állandóan a Dianából átszüremkedő vendégekre tekintett, zuhanyozzák-e már azok magukat a konyhasós vízzel −, válts jegyet a parti motoros járatra, Splitbe menj. És ha nem találod meg ott a barátaidat, elvágom a nyakam!

Ez a mozdulata volt a legbeszédesebb. Mutatóujját torkára helyezte, végigrántotta rajta, s ilyen hangot hallatott:

– Nyissz! Cskkk!

 

Most tehát itt ül Cirok Peti Split városában, Diocletianus római császár egykori palotájának tövében, a tengerparti pálmasor zöld ernyői alatt; az előbb tette ki őt a helyi járatú motoros hajó. Azokat az újságokat nézegette, amelyekben a képe volt − s valljuk be, igen gyönyörködött önmagában városunk szülötte. A sétatér népe aligha sejtette, hogy a tegnapi szenzáció okozóját, diadalmas hősét tisztelhetnék a pálmafa árnyékában üldögélő fiatalemberben − ha egyáltalában az ilyesféle hódolat eszükbe jutott volna. Közömbösen mentek el előtte. Hátat is fordított a korzónak, a part mellé ült, szemben az öböllel, s a hajókban gyönyörködött. Éppen akkor kötött ki egy fehér kirándulóhajó, fedélzetéről sűrű csapatokban vonult le a megannyi utas. Sokan azonban csak a hajó korlátjának dőltek, úgy élvezték a szárazföldi nyüzsgést, nekik ennyi is elég volt.

„Igen, erre a hajóra kellene felszállni!” − közeledett a réztől, alumíniumtól, fehér lakktól és barnára pácolt deszkáktól csillogó hajóhoz a felhők vándora, s egy hirtelen ötlettel szembefúrta magát a lefelé áradókkal. Sisakját tüntetően csapta feje hegyére, hadd higgyék, valami angol. Csakhogy az aranygombos, hófehér ruhás fedélzetmester a gyíknál is ügyesebb volt. A hajókorlát mellett állt, visszatérőjegyet osztogatott azoknak, akik később még visszaszálltak a hajóra, ha csak félórás sétára indultak. Cirokot mindjárt fülön kapta. A visszatérőjegyet követelte. A felhők királya tétován nyúlt a zsebébe, kaparászott benne egy ideig, majd széttárta ujjait: nincs. A fedélzetmester mi tekintettel sem volt arra, hogy jövendő kollégájával s egyúttal a tengerpart eleven szenzációjával találkozik, szó nélkül penderítette vissza a parafa sisakos gyereket, majd rendkívül rövid, de igen kifejező zokszót küldött utána. Nyilván nem első esete volt ez. Az áldozat nem felelt, engedelmesen trappogott le a fehér korlátos hajópallón, s igyekezett azonnal eltűnni a tömegben, nehogy a fedélzetmester tovább is kísérhesse szigorú tekintetével.

Ez tehát nem sikerült. Az első kísérlet csődöt mondott. De nem szabad elkeseredni. Nagy kikötő, szép kikötő, tucatnyi hajó fordul meg benne naponta, s az mind az óceánok felé indul. Előbb-utóbb valamelyik hajófenék raktárába bújhat.

Újra visszaült hát a régi padra, elővette szalámis zsömléjét, s bús falatozásba fogott.

A sors − azaz a sors újabb fordulata − magas, vékony, fekete hajú, keskeny bajszú, sávos trikójú, lila kockás kabátú fiatalember képében jelent meg. Bevezetőül gyorsan végigrótta a sétányt, visszafelé már lassabban haladt, mindenre, mindenkire éles szemmel figyelve. Kis kézitáskát lóbált kezében, úgy tetszett, csak az imént szállt le valamelyik hajóról.

A Cirok melletti üres helyet szemelte ki magának. Barátságosan mosolygott rá, majd újságot húzott ki zsebéből, s odaadóan olvasta a sportoldalt. Peti végzett a szalámival, édes kekszet rágott. Egyelőre szótlanul üldögéltek egymás mellett. A fiatalember tükröt tartott maga elé, s jól ápolt bajszát simogatta. Fényesre kent cipőjén még a nap is tükrözhette magát.

Cirok Péter végzett egy naranccsal is. A csomagolópapírba törölte kezét, s miközben visszagyűrte zsebébe a papirost, kerek pénzdarabot halászott elő. Tenyerére vette, nézegette, feliratát olvasni próbálta. Vajon mit érhet?

Felállt, hogy a papirost egy szemétkosárba dobja. Ebben a pillanatban a keskeny bajszú, sávos trikójú fiatalember gyengéden megfogta karját, s visszahúzta.

– Stop! − mondta.

Cirok Peti hasonló gyengédséggel eltolta a fiatalember karját, s folytatni akarta útját. A keskeny bajszú azonban nem engedett.

– Stop! − ismételte, s idegen nyelven szólt néhány szót, a padra mutatott udvariasan, nyilván, hogy a parafa kalapos fiú bátran üljön vissza.

Cirok vállat vont, engedelmesen visszatelepedett, s ránézett a keskeny bajszúra. A keskeny bajszú beszélni kezdett. Nyilván érdeklődött, kérdezősködött, semmi kétség, társalogni óhajtott, talán unta magát. Lehet, hogy angolul beszél − tűnődött a felhők királya, s azzal az egyetlen szóval felelt, amit ezen a nyelven tudott:

– Yes!

A fiatalember láthatóan megörvendett. Újabb szóáradat követte Peti kijelentését, Peti sokáig hallgatta, és újfent ezzel válaszolt:

– Yes.

Aztán, nehogy a fiatalember azt higgye, ő nem tud angolul, azon a nyelven kezdett halandzsázni, amit otthon használtak az osztályban, s aminek semmi, de semmi értelme nem volt ugyan, de gyönyörűen hangzott.

Most a fiatalember hallgatta feszült figyelemmel, majd ő nyilatkozott udvariasan:

– Yes.

Világos volt, hogy jó ideig nem értik meg egymást. A keskeny bajszú nem adta föl a reményt.

Meggyőzően függesztette tekintetét padtársára, s újra érdeklődni, magyarázni kezdett. A felhők királya megdühödött, s rövid nyelvi jellegű kijelentésre ragadtatta magát.

– Hülyeség − mondta −, nekem ez mind csak halandzsa!

A fiatalember örömében felpattant. Két kézzel ragadta meg Cirok Péter vállát, hátba veregette, s nagyot kiáltott:

– Magyar vagy? Ojjéu, én magyarul is tudok, valamikor sokat jártam szép Magyarországban, gulyás, fokos, betyár, Hortobágy! Szervusz! Milyen nyelven beszéltél az előbb?

– Halandzsanyelven, igazi halandzsanyelven − vallotta büszkén a fellegek vándora.

– Te mit csinálsz itt? − kérdezte a lilakockás.

– Sétálok − mondta Cirok.

– Szép sétahely − igenelt a fiatalember, s bemutatkozott: − Tom Hawkins, Oxfordból. Szólíts egyszerűen Tómnak.

– Cirok − felelte egyszerűen Peti. − Hol tanultál meg ilyen jól magyarul?

– Apám nagykövet − mondott csak ennyit a Tom nevű fiatalember, s ezzel azt is elárulta, hogy erről nem szabad beszélnie többet. − Nagyon örülök, hogy magyar fiúval találkoztam − folytatta −, nem volna kedved sétálni egyet? Megmutatom neked a várost, én már jártam itt.

Cirok Peti engedelmesen állott föl, s indult meg Tom mellett ama roppant palotatömb felé, amelyet egyszer egy nyugalomba vonult okos római császár építtetett magának. Lakhelyül s utolsó nyugvóhelyül. Kusza épületegyüttes, maga egész város, terekkel, utcákkal, templommal, szobrokkal, boltokkal, sikátorokkal, nyári színpaddal, békés járókelőkkel, ámulókkal, szájtátókkal, fényképezőkkel és átejtőkkel. Emitt Mestrovic gigantikus szobrát bámulják, amott feliratokat betűznek, a magyarok a dómban a tatárok üldözte Béla király két lányának sírját keresik, a velenceiek régi dicsőségük nyomát kutatják; van, akit csak a boltok csecsebecséi érdekelnek, s vannak, akik minden pillanatban frissítőre, sült halra, fagylaltra vagy dalmát borra telepednek le a sok vihart látott, dicsőségemúlt császári palotatömb valamelyik utcácskájában.

– A Bronzkapun fogunk bemenni, s az Aranykapun megyünk ki − fogta karon Tom Hawkins Cirok Pétert −, azt akarom, hogy mindent láss, jól érezd magad. Szenvedélyes idegenvezető vagyok.

Cirok riadt tekintetet vetett rá. Félt már az idegenvezetéstől. A nagykövet fia elértette a pillantást.

– Csak szenvedélyből, ellenszolgáltatás nélkül. Nagyon gazdag vagyok. Sportrepülőgépemet most javítják, Athénból repültem vele idáig, holnapra a mamámat várom, Yokohamából jön. Tudod, hol van Yokohama?

– Ne-em − pirult el Peti, s újra megbánta, hogy oly ritkán forgatta a földrajzkönyvet. Jaj, Bodor tanár úr, most igazán segíthetnél elveszett fiadon!

– Japánban − folytatta a nagykövet fia −, ott van virágföldünk, a Fudzsijáma tűzhányó tövében. A tűzhányó melegíti a kertet.

Cirok Peti fejében már zsongtak az évszámok, a kődíszek, császárok és palotaőrök, királyi sírok és kapukat őrző bronzkezek, bongott agyában a zsivaj, a kavargó tarka szín, a nyelvzavar, a föld alatti lépcsők sora, a császári lakhely, kápolna és halpiac, fügéskosár és cukrászda. Elpilledve mondta délfelé:

– Üljünk le valahol, elfáradtam.

– Nagyon szívesen − egyezett azonnal bele az oxfordi fiú −, magam is megszomjaztam egy Coca-Colára. Parancsolj talán, itt van ez a cukrászdaterasz. Vendégem vagy.

– Van pénzem − vágta ki Cirok Peti büszkén −, engedd meg, hogy én lássalak vendégül a Coca-Colára.

– Ahogy parancsolod − hajolt meg Tom Hawkins −, holnap majd te jössz fel a hajónkra.

A Coca-Cola kellemesen hideg volt, a pára az üveg hátán gyöngyözött. A felhők vándora remekül érezte magát.

– Végre, hogy magyarul beszélhetek! − tört ki a boldogság belőle. − Álló hete nem tudtam magam jól kibeszélni.

– Valami bánt? − hajolt közelebb az oxfordi fiú a parafa sisakhoz. − Segíthetek?

– Igen − mondta némi gondolkodás után a felhők lovagja −, van is pénzem, meg nincs is. Szeretném már a pénzem beváltani, lehetőleg dollárra.

– Dollárra? − ámult el a fiatalember. − Annyi pénzed van?

– Valamennyi − habozott Cirok, s azon tűnődött, elárulja-e ennek a derék, jó szándékú, iszonyúan gazdag fiatalembernek a vagyonát. Aki ilyen gazdag, hogy hajója, repülőgépe, Japánban tűzhányóval melegített kertje van, annak talán ez a pár mindenféle valuta olyan csekélység, hogy csak nevet rajta, nem is veszi komolyan.

– Mennyi? − csillant fel Tom Hakwins.

– Nem tudom. Itt van.

Cirok Peti előhúzta vagyonkáját. A vagyonka egy kis, kopott bőrtárcában rejtőzött. Valaha fényes krokodilus-bőr tárca volt, még édesapjától örökölte. Cirok Péter legnagyobb büszkesége, ismerte az egész iskola. A krokodilusbőr tárca egyik sarkában rézcsillag ragyogott, egyetlen betűvel: C. A rézcsillag s a betű a sok használatban, koptatásban kifényesedett, a tárca bőre viszont meghomályosodott. Vannak ilyen alapvető változások a világon.

Tom Hawkins hanyag pillantást vetett a kopott tárcácskára. Nem nagy összeget lehetett kiolvasni belőle.

– Szabad egy pillanatra? − kérdezte.

Finnyás kézzel fogta meg. Mozdulatán s orra fintorán látszott, hogy sokkal fényesebb pénztárcákhoz szokott, sokkal vastagabb bukszákat emelget.

– Megolvashatom? − folytatta.

– Ha lennél szíves.

A fiatalember kettéhajtotta a krokodilusbőr tárcát, két ujjal óvatosan nyúlt belé, vaj micsoda apró szemetet talál benne, s egymás után huzigálta ki Cirok Péter jól megszolgált keresményeit. Egyenként simítgatta ki az asztalra, nézegette elmélyülten, aztán elfüttyentette magát.

– Csinos összeg! Loptad? − vágott a szemével. − Nekem bevallhatod.

– Dehogy loptam − kiáltotta Cirok mérgesen −, becsületes úton kerestem!

– Bocsáss meg, nem akartalak megsérteni, csak tréfáltam. Valahány darab, annyi ország pénze. Most mit akarsz vele?

– Beváltani. Dollárra.

– Nem nehéz − simogatta vékony bajuszkáját a nagykövet fia −, ismerek egy bankot a közelben, ott nagyon jól váltanak. Szívesen segítek. Várj itt, rögtön elintézem. Ne is fizess addig!

– Ne menjek veled?

A nagykövet fia röpke, de kifejező pillantást vetett Cirok Péter szerelésére, a napszítta sisakra, a tintafoltos Lee-farmerra, a poros cipőkre, a kopott kék hátizsákra.

– Inkább ne, azt hinnék, valóban nem igaz úton jutottál hozzá, s még igazoltatnának. Nálam mindenféle igazolvány akad. Érted? Mindenféle!

– Értem − hajtotta le fejét a felhők királya − akkor megvárlak. Légy szíves, siess. Éhes vagyok.

– Addig üldögélj a teraszon, vagy nézegesd azt a gyönyörű, hatalmas szobrot, Gregor püspök bronzszobrát. Meg sem unod, olyan szép s magasztos. Nézd, finom ujjai hogy szállnak az égnek…

Tom Hawkins olyan varázsos mozdulattal s oly vigyázó ujjakkal tette zsebre a krokodilusbőr tárcát, mintha egyenesen a püspök kifejező ujjairól mintázta volna a mozdulatot. Csakhogy a püspök ujjai az ég felé intettek, Tom Hawkins zsebe pedig lefelé, a mélybe irányult.

S már ballagott is, kényelmesen, nem sietve a nagykövet fia, a jokohamai tűzkertek örököse, s végül eltűnt az egyik sikátorban. A legnagyobbik bank felé vette útját, azt mondta.

Cirok Peti vidám lélekkel üldögélt. Ki tudja, hány dollárt hoz vissza a fiatalember, milyen szerencsésen váltja be a pénzt? Talán még lovat is vásárolhat rajta a prériken vagy belépőjegyet a holdutazásra. Örömében fagylaltot is rendelt, három szál piskótával. Restellte előhúzni hátizsákjából a szalámit és a sült halat. Hát csak ült, csak bámészkodott, csak várt türelmesen.

A boltok rolóit lehúzták, az ajtókat becsukták, a nap egyre irgalmatlanabbul tűzött, pörkölte-sütötte az embert a hatalmas kő− s téglafalak között. Déli pihenőre tért Split. Tizenkettőt harangoztak. A bennszülöttek visszavonultak lakásuk vagy boltjuk zárt hűvösébe, a hivatalok kifüggesztették az ajtókra a déli pihenő tábláját. Csak elszánt idegenek kóvályogtak tikkadtan a palota utcái, sikátorai, lépcsői között, végül ők is eldőltek egy-egy padon vagy vendéglői széken.

Cirok Péter a félhomályos sikátort figyelte, le nem vette a sarokról a szemét. Ott kell felbukkannia Tom Hawkinsnak. Megkordult a gyomra, de nem mert mozdulni a székről. Az egyik pincér megigazította fölötte a napernyőt, mert az árnyék lassan továbbvonult. A nagykövet fia azóta már talán az egész bankot is megvásárolhatta volna, oly sokáig maradt. Biztosan sok az ügyfél ilyenkor, gazdagabb pasasok, milliószámra váltják be a dollárt.

A pincér újra továbbhúzta az ernyőt.

Tom Hawkinsnak még mindig se híre, se hamva.

A toronyóra egyet mutatott, majd fél kettőt. Két óra tájban újra megélénkült az utca, a tér, a vendéglők felől még finomabb illatok szálltak, valahol eltört egy pohár, sör csordult végig a kövezeten. Az üzletek redőnyeit megint felrántották, az ajtókat kinyitották, az irodák ajtajáról leszedték a déli szünetet hirdető táblát, az idegenek újabb ostromra indultak boltok, szobrok, terek, hűvös templomok felé, a múzeumokban az őrök visszaültek figyelősarkukra, két rendőr jelent meg az Aranykapu boltozata alatt. Körülnéztek. Rend s nyugalom mutatkozott mindenütt.

Csak Cirok Péter szívében ébredt szörnyű nyugtalanság.

Kétségbeesetten tekingetett szét, elmerészkedett a sarokig, keresztülpillantott a sikátoron, de sehol egy bank, sehol egy hivatalnak látszó épület. Olajszagú udvarok, leanderek, fiók-olajfák, fagylaltillat, sör, bor, trafik, levelezőlap, bélyeg, kézimunka, játék hajó, csigák és kagylók, gyöngyház gombok és bőrtarisznyák, térképek és ingek, képek és kicsi szobrok, szakállasok, mezítlábasok, szandálosok, tűsarkúak, matrózok, katonák, angolok, svédek, fényképezőgépek, újságárusok, mozi, reklám, lassan ballagók, sietve rohanók, halkak és hangosak, egy szakállas pópa méltóságteljesen, piros fezes török a hegyekből… minden, mindenki itt van, csak egy, egyetlen ember hiányzik.

A legfontosabb.

Visszaült a helyére. Újra áthelyezték az ernyőt, zavarban érezte magát, előkotorta aprópénzeit, megszámolta, forgatta, csörgette, nagyon kevés. Kifizette a számlát, átült a bronzpüspökkel szembe, az óriási szobor árnyéka a háztetőkre kúszott, ahogy lejjebb szállt a nap. Gregor püspök beszédes ujjai figyelmeztetően mutattak az ég felé.

Felemelkedett, és végigszaladt a sikátoron. A tengerparton találta magát, egy másik sétányon, pálmafás ligetben. Szaladt egyik palotától a másikig, azt nézte, melyik iroda lehet a bank. De iroda sok volt, utazási és hajózási, külügyi, belügyi, fényes és kevésbé fényes bankok, szállodák pénzváltó pulttal… egyre rémültebben futkosott házról házra, kirakattól kirakatig, aztán ismét végig a sikátoron, sok sikátoron, útvesztőbe került, már csak a püspök szobrát kereste, vissza a cukrászdába… de Tom Hawkins, a nagykövet fia sehol.

Meglógott a pénzzel.

Remek munka!

Nagymamám, Bodor tanár úr, Mókus őrs, ezt aztán ne lássad! Becsaptak, rászedtek. Egy ilyen szegény, kedves, szorgalmas, okos, derék fiút…

Vajon szabad-e sírni az Adria partján, a napfénynek, vigalomnak, gondtalanságnak szép arcú városában? Küszködött könnyeivel, aztán mégsem bírt velük, előhúzta mocskos kis zsebkendőjét, ledőlt a püspök szobra elé, az alsó lépcsőfokra ült a mélybarna árnyékba, s úgy törölgette szemét.

Most vallotta be először önmagának, hogy nagyon elhagyatottnak érzi magát.