HATODIK FELVONÁSUNK

a hős újabb, de szerfölött komor és gyanús társaságáról szól

 

Cirok Péter az éjszakát a partra húzott csónakban vészelte át. Most a sziget köves útján, gyér bokrok, vízmarta sziklák között ballagott. Emberi hangokat hallott a távolban. Lakott hely felé vette útját. Szívét vidám megelégedés, a diadal röpítő érzése melegítette: íme, megint sikerült túljárni a Mókusok eszén! Néhány napot vár, s majd felcsempészi magát valami nagyobb tengeri hajóra.

A lakott hely egy ütött-kopott halászkocsma volt. A trópusi sisakos idegent alaposan megnézegették, legfeljebb csak duzzadt hátizsákján csodálkoztak, egyébként mindenféle külsejű, farmernadrágos, torzonborz szakállú, tarka szatyros idegenhez hozzászoktak már a parti népek. De trópusi sisakos, aki nem oldaltáskát, hanem hátizsákot cipel, s még csak hosszú haja sincs, ilyen még az edzettebb lelkületű partlakók háza táján is ritkán fordult elő.

Az egyik asztalnál két barna képű legény ült, vörös dalmát bort kortyolgatott. Pillantásukat jóval hosszabban pihentették a trópusi sisakos fiatalemberen, mint ahogy a fiatalember ezt óhajtotta volna. Úgy tűnt, alaposan felmérik, talán már esett is róla szó. Majd újra összedugták fejüket, mint az imént, suttogva.

Peti a fal melletti lócára telepedett, s egy darab halra, kenyérre, sajtra mutatott, azt kívánta ebédre. Úgy vélte, ez itt nem drága. Takarékoskodni akart a pénzével, hiszen ki tudja, mikor látogatja meg ismét a tengeri szerencse? A rövid zekés legények egyike most felállt, kényelmes, imbolygó léptekkel közeledett, leült Petivel szemben. Szólt hozzá valamit. Peti intett, nem érti. A legény most félreérthetetlen mozdulatot tett: jelbeszéddel kérdezte, van-e a kocsma fiatal vendégének pénze. A fiatal vendég elsápadt, erőst óhajtotta, ha Old Shatterhand bátorsága költözött volna hirtelen beléje. Annyi azonban mégis akadt ebből a bátorságból, hogy összehúzott szemmel pillantson a kíváncsi legényre, s intsen, hogy nincs semmi pénze az ebéd árán kívül, szegény vándorgyerek ő. Afféle hajóstopos ember, aki nem autókat, hanem hajókat állít majd meg, hogy továbbjuthasson célja felé.

A legény Peti előadását alighanem kitűnően felfogta, mert ahelyett, hogy feldühödött volna az idegen fiatalember pénztelenségén, megnyugodottnak látszott. Újra ő jelzett. Azt kérdezte, van-e szüksége sok pénzre. Peti szeme felcsillant. Úgy látszik, a szerencse ma sem hagyja el, előbb-utóbb milliomos lesz. A nap jól kezdődik. Most ő adta elő szóval és jellel, hogy pénzre mindig szüksége van. A legény arca felderült, noha elég sötét képű legény volt, s ujjaival elmondta, sok pénz ütheti a fiatalember tenyerét, ha segít valamiben. Cirok Péter, a tengerek büszke lovagja bólintott, a legény a kezét nyújtotta, kezet ráztak. A legény újra visszaült a barátjához. Aztán sokáig, igen sokáig nem történt megint semmi.

Ült, üldögélt csak a nagy vitorlamester, nyugalmát később türelmetlenség váltotta föl, végül már tűkön ült. Halászok, csónakosok mászkáltak ki-be, egyikük gitárt vett elő, pengette, s dallamos, mély hangon énekelt. A többiek a taktust ütötték poharuk aljával, igen vígan voltak. Egy halászbokor remek makrélafogást csinált, azt ünnepelték. A szemben húzódó parton felfénylettek a lámpák, lassacskán alkonyodott, a fürdőtelepek zaja halk zümmögésként szűrődött idáig. Sétahajó kürtje búgott hívogatóan. Fedélzetén táncoltak.

Cirok Peti úgy ült itt, mint egy ismeretlen, távoli világ idepottyant követe, aki királyi ajtók megnyitására vár. Az előbbi legény most megérintette karját. Peti kifizette ebédjét s limonádéját, hátára dobta a cókmókot, fejére illesztette a trópusi kalapot, s engedelmesen követte a két különös legényt. A sziget egy elhagyatott öble felé ballagtak, messze minden járt helytől. Az öbölben motorcsónak himbálózott. Nem valami díszes, új, előkelő jármű volt, látszott rajta erősen, hogy sok vihart látott már, aligha kímélték.

A két legény egyszerre intett, szálljon be. Cirok habozva torpant meg, nem tudta, mitévő legyen. Most ébredezett csak benne a gyanú, a félsz, és szapora jelbeszédbe fogott, zaklatott magyar szavakkal együtt kérdezte, magyarázta: merre mennek, mit akarnak vele, hisz ő mindenben ártatlan, nem vétett senkinek, vagyona nincs. Szíve hallhatóan dobogott. Jaj, nagymamám!

A két legény mit sem válaszolt, de nem is volt türelmük várni. Egyszerűen beemelték a vitorlamesterek gyöngyét a csónakba, egyikük begyújtott, a motor ropogva búgott föl. Pár pillanat múlva már vágták a vizet. A csónak orra magasra kiemelkedett a hullámokból, nagyokat huppantak. Megint a tengeren volt hát Cirok Péter, csakhogy ezúttal mindenféle vitorla, kötél, láda és kosár nélkül. Kosarak helyett a legények üres zsákokat vettek elő, s gondosan megvizsgálták valamennyit. Minden hajót, bárkát, csónakot, hálót messzire elkerültek.

Éjféltájt értek partot. A szárazföld csak homályos körvonalakkal bontakozott ki a sötétségből, a szállodasorok, városok, falvak lámpáit elnyelte a messziség. A hegyek felől vonatfütty jelezte, hogy valahol alagútba rohan egy vonat, sejtelmes távolságban kivilágított utashajó úszott északnak. A szél megélénkült, a víz zúgva öntözte végig a sziklákat, évszázezrek óta mosta őket tisztára; ha kicsi barlangokba tódult, a barlangok óriás emberek módján hörpölték.

Cirok Péter − városunk hőse, mesterlovasa −, valljuk be, reszketett.

A motorcsónak lassított, egyre szűkebb köröket írt le, csak kicsi orrlámpája világított. Látszólag minden cél s ok nélkül keringtek, ámde a part bozótos része felől egy sárga fényű lámpa írt le három karikát, majd piros, villanó fény követte a jelzést. A csónak nagy félkörrel egyenesen arrafelé úszott, leállított motorral, s halkan, finoman csúszott rá a fövényre. A víz oly sekély volt, hogy bátran ki lehetett lépni a csónakból, bokáig sem ért.

A következő pillanatban gyors, halk, pontosan kiszámított ide-oda futás kezdődött. Cirok Petinek is ki kellett szállnia, s az volt a dolga, hogy zsákokat, dobozokat, képkereteket adogatott kézből kézbe, erősen vigyázva arra, hogy a csomagokat ne érje víz. A zsákok különösen nehezek voltak. Péti szerette volna tudni, mit rejtenek, de nem volt idő nézelődésre, arcukat sem látta azoknak, akik a parton az előbb jeladással várták őket. Rendkívül gyorsan, szótlanul dolgoztak. Még akkor sem szitkozódott Peti csónakos társa, amikor a vitorlamesterek gyöngye véletlenül vízbe pottyantott egy dobozt. Csak fülét rántották meg dühösen, de száját ugyanakkor egy tenyér be is tapasztotta, ne kiáltson.

Idejében végeztek a gyors rakodással, mert a távolban feltűnt egy éjjeli halászatra induló halászbokor bárkájának fénysugárzója, hosszú, éles fénypásztákkal simogatva a hullámokat. Peti meg két társa visszaugrott a motorosba. Úgy tűnt az egész negyedóra Cirok Peti előtt, mint valami álom a kísértetek órájában. A motoros kis ívben megfordult, s észvesztő irammal fúrta orrát a vízbe. Sokkal hamarább értek haza, mint ahogy odafelé mentek. A kis sziget elhagyott öblében újfent gyors cipekedés, rakodás kezdődött, hasonlóképpen szótlanul, egy üresen álló kőházba hordtak minden holmit.

A vitorlamesterek gyöngye most eszmélt rá, hogy a mai naptól kezdve csempész. Sötét társaságba keveredett, tengeri martalóccá vált, még ez hiányzott a hajótörés után! Inkább maradt volna Gosztoics mesternél egy ideig, ott is ügyesen el lehetett volna bújni á Mókusok elől. De ha most ezek a csempészek fogva tartják, hogyan fog a szigetről megszabadulni?! Nyilván azért bíztak rá ilyen munkát, mert idegen volt, nem kellett attól tartamok, hogy ékes szavakkal mindent kibeszél. Hallgatagsága s árvasága miatt hívták maguk közé. Mi lehetett vajon a csomagokban? A zsákokból finom dohányillatot érzett, a dobozok súlyosan zörögtek. Néhány becsomagolt képre a legények rendkívül vigyáztak, holott az volt a legkönnyebb csomag.

Ez a csempészmesterség sehogy sem volt ínyére Petinek. Kalóznak lenni, harcolni, hajósmesterséget tanulni, célba lőni, Holdba utazni igen, ez igen kedvére való lenne, de éjnek idején csempészek hamis útjára lépni, lopott árukkal kereskedni, bujkálni: ennyire igazán nem süllyedt Winnetou utódja, Kloss kapitány barátja! Az egyik csomagból fafaragású szobor aranyozott keze nyúlt ki; Petinek le kellett ülnie, úgy megijedt. Ekkor értett meg egyetlen szót: „Dollár!” S ez nyilván a szoborra vonatkozott. Csempészték, Amerikába.

Elkövetkezett a pillanat, amikor a két legény egyszerre rugaszkodott neki egy súlyos ládának, s a nagy küzdelemben egyikük sem vette észre, hogy ifjabb segédjük gyors kézzel csente ki hátizsákját, sisakját az ülés alól, s azonnal eltűnt. Bokrok, sziklák között kutatott járható ösvény után. Minél sebesebben, minél messzebb ettől a sötét társaságtól! Egyben bizonyos volt: nem fogják hujjogó, ordító lármával keresni. Félnek.

Többször elesett, az éles szikla felhorzsolta tenyerét; térdét, bokáját ütötte meg, egyszer egy kiálló ág a sisakját is lehúzta a fejéről, úgy kellett sisakkal, alacsony olajággal megbirkóznia, de csak ment, rohant, botladozott, botorkált, lihegett a sötétben, nehogy visszacipeljék a csónakhoz. Akkor talán meg is eszik, mint ahogy az óriások akarták jóízűen elfogyasztani Kövér Jancsit. A hold fogyóban volt, csak fél arculatát mutatta a földi embereknek, és ez a fél ábrázat is el-eltűnt a felhők között. Takarékoskodva mutatta az utat.

Ekkor vették észre azok, hogy a fogadott csempész-fióka eltűnt. Halkan szólongatták, füttyentettek, keresték. Egyikük, semmire sem ügyelve, lemondva az elővigyázatosságról is, néhányszor elkiáltotta magát, sőt zseblámpával világított a bokrok, sziklák közé. Peti leguggolt, a lámpa fénye fölötte kaszálta a sötétséget.

A sisakos idegen fiúnak valóban nyoma veszett!

Most megdühödtek a csempészek, dühödtségüket aztán ijedelem váltotta föl: fittyet hányva minden óvatosságnak, megindultak, hogy a szökevényt futtában elkapják. Halkan átkozták egymást, amiért az ismeretlen fiút − aki nyilván valami kém, besúgó vagy áruló lehet, esetleg a versenytárs csempészbanda megbízottja − maguk közé engedték. Mindenképpen el kell kapni tehát!

Most ők csúsztak, buktak, sértették meg magukat éles sziklán, szúrós bozótban; egyszer olyan közel járt egyikük Petihez, hogy dühös szuszogásának, mérges morgásának szelét is érezte. Peti újra felugrott, s törte magát az ismeretlen terepen tovább. Nem jutott most eszébe se Winnetou, se Maigret felügyelő, csupán azon igyekezett, hogy minél gyorsabban mentse irháját. Nem sok jót várt a nekilódult csempésztársaságtól.

 

Négy nap s négy éjjel várta már a parti rendőrség ezt a találkozást, megbújva a parti bozót védelme alatt alig észrevehető, kicsi öbölben. Rájuk csaptak, elkapták őket.

A csempészek motorosába az egyik őr ült bele, követte a társaságot. A társaság egyenruhás része szemmel láthatólag elégedett volt, másik része keserűen lógatta az orrát. A leggazdagabb fogás után kapták el őket. Dühödten keresték tekintetükkel a sisakos fiút, őt vélték árulónak. Cirok Peti azonban a parancsnok kabinja előtti lócán üldögélt, gyümölccsel, üdítő itallal kínálták, nehezen tudtak szót érteni vele. Messziről sugárzott róla − még így, a tengeri sötétben is −, hogy nem tartozik a csempészek közé.

Ki ez a furcsa öltözetű, parafa sisakos fiú, aki oly görcsösen szorongatja hátizsákját? Az egyik rendőr bele is pillantott a zsákba, aztán mosolyogva nyomta vissza Cirok Peti kezébe. A zsák kusza tartalma igazán nem arról tanúskodott, mintha ez az ifjú legényke drága áruk csempészgazdája lenne. Ellenkezőleg!

Peti sűrű aggodalmak között várta a feléje kacsingató jövőt. Csöbörből vödörbe került. Ügy sejtette, hamarosan véget ér csodálatos világutazása.

Ült hallgatagon, úgy tett, mint aki még azt a keveset sem érti, amit pedig érthetett volna. Csak a fejét rázta minden kérdésre:

– Nem értem.

A rendőrök sajnálkozva s mosolyogva kis Nemértemnek nevezték, kis magyar Nemértemnek, mert annyit ki tudtak szedni belőle, hogy magyar. Tolmács azonban nem akadt.

Bőséges órába telt, amíg az őrhajócska kikötőt ért. Újból a nagy dalmát szárazföldön voltak hát. A kikötői rendőrség vidám halihózással várta a hajót, a naszádról rádión adták le a remek fogás hírét. Megérkezett a csempészek motorosa is az áruhalommal, kosarakkal, dobozokkal, képekkel, lopott szobrokkal.

Petinek már gyakorlata volt a szökésben. Nem kellett egyebet tennie, mint észrevétlenné, szürke kis egérré varázsolnia magát. Félt ugyan, reszketett is, de úgy döntött, nem adja meg magát. Csak arra vigyázott, hogy a kikötői fényszórók ne nagyon világítsanak rá, jól megbújjon a csempészeket kísérő rendőrök háta mögött. Ebben a pillanatban úgysem ő volt az érdekes, senki sem ügyelt rá.

Szürke egérkévé húzta hát össze magát, sisakját is a hóna alá kapta, s úgy suhant keresztül a hajópállón, s lépett le rögtön jobbra egy sötét sarokba, senki sem kapta karon. Mire utána kiáltottak, s keresni kezdték:

– Nemértem, kis magyar Nemértem, azonnal gyere vissza! − már a második, harmadik keskeny, sötét utcában trappolt lélekszakadva. Majd kivilágított térre érkezett, a tér két vendéglőjének teraszán akkor hagyták abba a halkan zümmögő zenét, de még néhányan sétáltak a langyos, virágillatos éjszakában, a tér közepén locsogó szökőkút lépcsőin pedig tucatnyi, hozzá hasonló korú vagy alig idősebb fiú üldögélt, azt lehetett hinni, hogy a világ minden nyelvén tudnak néhány szót, mindegyik másképp beszélt, de azért, csodálatosképpen, megértették egymást.

Cirok Peti gyors elhatározással közéjük telepedett. Közömbösen szorítottak helyet neki. Mezítlábas, szandálos, farmernadrágos, úszótrikós, bőrmellényes, tiroli nadrágos, szakállas és kopaszra nyírt alakok közé olvadt, mintha örökké köztük lebzselt volna. Jelentkezés nélkül is azonnal családtagnak tekintették, s máris nem törődtek vele. Peti egy ideig még riadtan pillogott körül, nem követte-e a parti őrség, nem kezdi-e el az igazoltatást, nem emelik-e ki a zavaros társaságból. De senki sem futott utána. Most dicsérte magát, hogy a csempészeknek nem árulta el a nevét, de azok nem is voltak rá kíváncsiak.

Egyelőre minden igyekezetével a lépcsőn heverő torzonborz és jól fésült ifjak védelmét kereste. Ki-ki feje alá nyomta iszákját, zsákját, mandolinját, gitárját, táskarádióját, vagy ha semmi holmija nem volt, meztelen karját, és a kút szelíd vízi zenéje közben elaludt. Legfeljebb néha fejen vagy bokán rúgták egymást. Az eltalált illető ilyenkor morogva a másik oldalára fordult.

Mi gondjuk sem volt a világgal.

 

Kiss Laci letette a hátizsákját az egyik kikötőtuskóra, s megtörölte homlokát.

– Nem megyek tovább. Elveszítettük a nyomot.

Második napja keresték a szökevényt. Széles kört írtak le, de mindig vissza-visszatértek a fürdőtelepre, ahol az emberek legutoljára látták Cirokot. Néhányan emlékeztek is rá; de annyi hasonló gyerek futkároz a parton, nehéz, vajmi nehéz megjegyezni őket.

– Mondok valamit − szólalt meg Mikulics Jóska, és ő is ledobta nehéz hátizsákját. − Nekem az a gyanúm, hogy Cirok Peti mégis átjutott valamiképpen erre a szemben tündöklő kis szigetre.

– Honnan sejted?

– Mert Cirok Peti ravasz gyerek, s nyilván itt még több furfangot tanult. Azt írta a cédulára, hogy szigetet keres magának. Tehát átevickél erre a szigetre, itt előttünk. Azért írta ily őszintén, hogy azt higgyük: ezzel ő bennünket rászedett, nem ment a szigetre. Azt hiszi, hogy amilyen ravaszok mi vagyunk, túl akarunk járni az eszén, s azért sem keressük a szigeten. De én ezennel kimondom, uraim, hogy mi mégis a legravaszabb tengeri rókák vagyunk, s megbirkózunk ezzel a szigettel is, hátha valóban oda ment, mert azt mondta, hogy oda megy!

Hapci Marci levette fejéről a sapkát, s mélyen meghajtotta magát a szónok előtt.

– A tengerek minden istenére esküszöm, hogy már nem bírlak követni, annyira belegabalyodsz saját ravaszságodba. Mielőtt azonban szíves figyelmedet felhívnám arra a lényeges körülményre, hogy tengeri róka nincs, csak tengeri farkas…

– Jó, hát van sarki róka.

– De nem az Adrián, hanem az Északi-sarkon, ám mindegy, róka ide, róka oda, lehet, hogy fején találtad a szöget, Mikulicsok legagyafurtabbja. Azt indítványozom tehát, ránduljunk át erre a kis szigetre. Egykettőre bejárjuk, s ha ott bujkál, elkapjuk.

– Rendben − bólintott Horváth Pista, mert végül is az ő döntésétől függött minden lépés.

Csónakot béreltek, igen olcsón adták, s már eveztek is a simává szelídült öbölvízen. És Mikulics azt hitte, rögtön kettéreped büszkeségében, amikor az első épületben eléjük bukkanó első ember, maga a kocsmáros, azzal fogadta őket:

– Csak nem a társukat keresik? Egy magyar fiú járt erre, de nyoma veszett. Eltűnt.

S rögtön le is festette Cirok Pétert teljes valóságában, a sisakkal együtt.

– Öt dinár adósságot hagyott hátra − tartotta a kocsmáros a tenyerét bizonytalanul. Bizonytalanul azért, mert ez nem volt igaz, de hát a kocsmáros − tekintettel a csekély forgalomra − minden alkalmat megragadott, hogy gyér jövedelmét szaporítsa.

– Ráismerek Cirokra − dünnyögte Horváth Pista, és két dinárt lepengetett −, mindig hátrahagy a számunkra valamit, ha egyebet nem, adósságot.

Csodálatosképpen a kocsmáros a két dinárral is megelégedettnek látszott. Ez további vallomásra késztette:

– Ha nem árulnak el, s még megpótolják a két dinárt valamennyivel, elmondom, hogy Dinóval és Carlóval távozott el.

– Ki az a Dino meg Carlo? − kérdezte Mikulics, mert valamennyire ő értette meg a kocsmáros beszédét.

– Nagyon rendes fickók − vallotta a kocsmáros némi habozás után −, igazán igen kellemes, finom úriemberek. Időnként megjelennek itt, néhány napig foglalatoskodnak, szállítómunkást keresnek, jönnek-mennek, aztán eltávoznak.

– Mivel foglalatoskodnak? − faggatta tovább Mikulics.

– Adnak-vesznek… − vonta föl a vállát a kocsmáros − valahol kell egy raktáruknak lennie. Hát ezekkel ment el a cimbora, felfogadták szállítómunkásnak. Legérdekesebb látvány a fiú parafa sisakja volt, abban járkált, mint valami angol lordnak a fia. Nagyon kopott lordnak még kopottabb fia.

Mikulics sok mindent megértett, de a parafa sisaknál megakadt. A parafa sisak túllépte a szótári képességeit.

– Micsoda? Mi van a fején?

A kocsmáros egy számolócédulára lerajzolta.

– Bámulatos! − meredt egymásra a négy fiú. Hát ezt a fakalapot vajon hol szedte? Ez Old Shatterhand első felszerelése? Nem illik egy hajóskapitányhoz…

A kocsmáros most hirtelen elhallgatott. Szájára illesztette a kezét, hallgatást parancsolt magának s a Mókusoknak, elsápadt, és megrendülten pillantott kifelé a nyitott ajtón. Két egyenruhás férfiú közeledett, két parti rendőr.

– Gyorgye − kérdezték −, mit tudsz arról a kettőről?

– Kiről? − kérdezte ártatlan képpel a kocsmáros.

– Úgy teszel, mintha nem tudnád, kiről van szó. Arról a két csempészről, aki folyton itt lábatlankodott nálad. Ha nem zavarjuk éppen a mulatságodat, megkérnénk, légy szíves, zárd be a boltodat, és fáradj át velünk a parancsnokságra. Lesz néhány szíves kérdésünk hozzád is. Ki ez a négy derék fiatalember? Csak nem a társaságodhoz tartozik?

– Neeem − dadogta Gyorgye, a kocsmáros −, ezek most jöttek, és egy elveszett barátjukat keresik. De az a gyerek ártatlan, a spliti Máriára mondom!

– No gyere, Gyorgye!

Gyorgye nem először tett tisztelgő látogatást a parti rendőrségnél. Engedelmesen zárta be boltját, még az udvaráról is kitessékelve a Mókusokat; az egyik rendőr futó pillantást vetett mindnégyük útlevelébe, bólintott, mindent rendben talált, nem is kérdezett többet, mert nem ez volt ma a dolga. A rendőrök barátságosan közrefogták Gyorgyét, és kísérték a rendőri motoroshoz a kis öbölbe.

– Nem én csempésztem, azok csempésztek! − méltatlankodott Gyorgye, ahogy beléptették a motorosba. Vígan röptette a szél a motoros zászlaját, ahogy a rendőrök megindultak Gyorgyéval a távoli őrszoba felé, át a tengeren.

– Csempész! Cirok Petiből csempész lett! − emelte égre a szemét Hapci Marci. − Mit kell még megérnünk! S ezen a szigeten lett volna a csempészraktár? Nézzünk csak körül!

Széles, kitaposott ösvény vezetett a messzi sziklák felé, akár szamaras kordéval is járható. Ezen indult meg a négy Mókusfi. De nem sokáig mehettek. Rendőr állta útjukat. Keresztüllestek a rendőr vállán: a távolban, a sziget sziklás-barlangos túlsó öble táján egyenruhás emberek nyüzsögtek. Ládák, kosarak, zsákok halmozódtak előttük. Most vették számba a titkos leletet.

– Vissza − vezényelt Horváth Pista −, nincs itt keresnivalónk! Menjünk a rendőrségre! Keressük meg azt a szerencsétlent, biztosan ott ül a többivel, ha már közéjük kellett keverednie.

Hapci Marci egyre üzenet, jel, írás után kutatott, amit Cirok elhurcolása közben vagy a menekülés perceiben hátrahagyhatott. Mert Gyorgyénak az előbb még annyi ideje volt, hogy odasúgta Mikulicsnak, az egyetlennek, aki megértette őt:

– Nagy banditák voltak. Lebuktak.

De hát Cirok Petinek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy csempészinaskodása idején még írásbeli feladatokat is végezzen önszorgalomból, s hátrahagyott iratai rendezésére biztassa az üldöző Mókusokat.

– Csak azt a sisakot nem értem − tűnődött Hapci Marci még akkor is, amikor hosszú evezés után végre ismét partot értek a fürdőhelyen, és útnak indultak a kapitányság felé.

A rendőrfőnökségen Mikulics volt a szónok. Maga is csodálkozott, milyen jól összeszedte a szavakat. Alig két-három percnyi időre volt szükség, amíg a rendőrségen megértették, ez a négy kiránduló gyerek mit óhajt.

A rendőrfőnök komolyan bólintott.

– Igen, éjjel elfogtunk két csempészt. Annak a gyereknek kétségbeesett kiáltása adta meg a jelet, hogy rohamozhatunk. A gyerek azonban megszökött. A hajóról osont el, kicsúszott a kezünkből. Megtaláljuk, visszahozzuk, annál is inkább, mert már Magyarországról is keresik.

– Olyan ez már, mint a gyík − dünnyögte orra alá Horváth Pista. − Megismerte a helyi dörgést. Nekünk kell előcibálnunk.

A rendőrség igen előzékenynek mutatkozott. A legközelebbi motoros naszáddal, amely a csempészárukért ment, a Mókusokat is kivitték. Fényes napvilágnál azonban a rejtekbarlangos csempészöböl egyáltalán nem hatott oly komornak, félelmetesnek, mint sűrű éjnek évadján lehetett. Fehér sziklák, sötétzöld cserjék, magányos olajfák, gondtalanul hintázó kirándulócsónakok, mélázó horgászok, pillangószárnyú vitorlások, parti bárkák, egy pihenő görög jacht, árnyékvető kék vászna alatt pirosbarnára égett römiző társasággal, a szikla alatti fövenyen gyanútlan kirándulók jeges ételdobozokkal, sörrel és Coca-Colával.

Késő délután tette ismét szárazföldre a Mókusokat a rendőrségi naszád. A parton ismét egymásra néztek a Mókusok, fölötte tanácstalanul.

– Tulajdonképpen még nem is táboroztunk tisztességesen − panaszolta Hapci Marci −, napok óta csak kergetőzünk, anélkül. hogy a tengert élveznénk.

– Még naplóírásra sem volt idő − húzta elő üres jegyzőkönyvét Kiss Laci −, pedig mennyi beírnivaló volna! Ha az őrs most műemléki jegyzeteket készítene, egész könyvet írhatnánk össze. Meg biológiát meg földrajzot meg úszópróbát… Mert ezek után merre?

– Ne feledjük a legfőbb próbát, a nyomkövetést − intett Horváth Pista −, egy elkallódott, szédült fiú hazavitelét fogadtuk meg. Azért még nyugodtan élvezhetjük ezt a gyönyörű tengeri világot, és amott, a prágai pionírok tábora mellett mi is sátrat verhetünk. Nyilván szívesen vesznek egy kis nemzetközi barátkozást.

Mikulics menet közben hámozgatta narancsát. Csak evés közben tudott kellőképpen bánni agya kerekeivel, az étel olajozta elméjét.

– Próbáljunk meg ismét az ő agyával gondolkodni.

– Nehéz. Úgy ugrál, akár a szöcske, rendszertelenül, kiszámíthatatlanul. S mindig véletlenek játszanak vele.

– Egy táviratot ismét illene feladnunk − vélt Horváth Pista −, Mikulics Joszip, szövegezz!

Mikulics inge mögé kicsit több vizet találtak fröccsenteni. Mikulics megborzongott, s vigyorogva rázogatta magát. Aztán már költötte is a távirat szövegét:

 

„Amiképp Péterből nem leszen Bandika, azonképp Cirokból sem vált még bandita, nem lett rendőrök rabja ő, kezünkben már frakkjának szárnya fő!”

 

– Tökéletes szöveg a maga tökéletlenségében − emelte meg hódolatteljesen sapkáját Kiss Laci −, ennél blődebbet igazán nem üzenhetnél az otthoniaknak. Elsősorban: senki sem értené, másodszor: nagymamája ágynak esne ijedtében, harmadszor pedig, ezt a hosszú tankölteményt ki sem tudnánk a postán fizetni.

Horváth Pista szövegezte meg a rövid sürgönyt végül:

 

„Egynapi előnye van, nehéz a fogócska.”

 

– Túlságosan nagy fába vágtuk tábori fejszénket − foglalta össze a gyenge eredményt a vezér, de azért leíratta Joszippal a verset; a tábori napló dísze lesz ez majd, ha ősszel felolvasást rendeznek a tengeri nyomozásról −, nem számoltunk az erőnkkel. Hogyan gondolhattuk volna, hogy egy ide-oda ténfergő magyar gyereket ekkora szigetvilágban, ilyen mozgalmas tengerparton, öblök, kikötők, hajók, halászfaluk és csempészek, százezernyi fürdővendég tömkelegében baj nélkül megtalálunk? Nézzétek csak például − és itt a térképre mutatott Horváth Pista −, jártunk Rijekában, végigpásztáztuk Crikvenica fürdőt, most éppen Senjben vagyunk, amit nagypapa még Zenggnek hívott, s ahol már a Zrínyiek is vitatkoztak holmi birtokokért a Frangepánokkal. Vonulunk délnek, s már azt sem tudjuk, Pag szigetére ugorjunk-e át, hogy ott keressük őt, vagy Zadar, ősi nevén Zára városánál vessünk-e ismét horgonyt. Ezernyi sziget, ahol megbújhat, s kivárhatja harci elvonulásunkat, tízezernyi öblöcske, ahol vitorlásra kaphat, tucatnyi kikötő, ahol hajóra szökhet. Annyi rejtekhely, útvesztő, kacskaringó, barlang akad itt, hogy úgy játszhat velünk, sőt a rendőrséggel is, ahogy akar. Hiszen semmi kétség, már beletanult. Akár esztendeig is üthetnénk bottal a nyomát.

– Szégyenszembe forduljunk meg? − rágta a körmét Mikulics, mert ez volt nála a legerősebb fejtörés jele.

– Ne még − szólt közbe Hapci Marci, aki egyre jobban érezte magát a tengerparton −, ne még! Legalább üssünk tábort vagy két napra. Igazit, tengerit, pihentetőt.

– A terv kitűnő, maradok! − szedte hátára málháját Kiss Laci. − Kérjünk egy csendes sarkot a prágai pionírok táborában!

A prágai pionírok éppen tábortakarítást rendeztek, szakácsversennyel összekötve. Érdekes kapcsolása volt élvezetnek és keserves munkának, bár a szakácsverseny mindössze abból állott, hogy hárman vetélkedtek a cseh gombóc, a forró gőz fölött kendőben főzött knédli remeklésének elsőségéért. Már csak azért is örültek a magyarok bejövetelének, mivel pártatlan ítélőbíróságra volt szükségük.

– Soha jobbkor! − lengette tésztás karját a cseh tábor parancsnoka, mert maga is benevezett a gombócvetélkedőbe. − Azonnal válasszátok meg magatok közül a zsűrielnököt, magyarok!

A kedves olvasó, reméljük, nem kételkedhetik abban egy másodpercig sem, hogy a zsűri elnökét Mikulics Joszip személyében találta meg a Mókus őrs választmányi bizottsága. Mikulics nem szerénykedett, nem húzódozott, magától értetődőnek találta, hogy ennivalóügyben csak ő lehet a törzsfőnök, döntőbíró és előkóstoló. Tolmács mivoltára úgysem volt szükség, a táborban nemcsak prágaiak zsibongtak, hanem komáromi, pozsonyi fiúk-lányok is, még két kassai is akadt, egyikük olyan palócos hangsúllyal beszélt, hogy Horváth Pista akár Nógrádban is érezhette magát, az unokatestvérei között.

A Mókusok végre, annyi tévelygés után, illő helyen, méltó társaságban verhették föl sátrukat, s hogy szégyenben ne maradjanak, az őrsi zászlót is kitűzték a sátor ajtaja elé. A sólymok, sasok, vércsék, baglyok őrseinek társaságában egyenrangú társként lebegett fehér zászlószárnyon a mókus, elvégre az is a fán lakik, ha négy lába van is.

A gombócok kissé meggondoltan főttek, mert sok volt a liszt, de kevés a fazék, s mikor a Mókusok háza tájáról lassanként, de egyre fokozódó erővel paprikás krumpli varázsos illata szállott föl, s keveredett össze a sós vízparti levegővel, bátran elmondhatjuk, hogy a figyelem veszedelmesen kezdett a vetélkedők knédlije és a magyarok paprikása között megoszlani. Mind a négy magyar egyképpen főzte bele tudományát a zenggi paprikás krumpliba.

Egyszerre lettek készen. A gombócos vetélkedők követe zászlót lobogtatva érkezett.

– Kérjük a zsűrit!

A Mókusok is a pázsitra emelték fortyogó paprikásuk kondérját (sötétbarnára főtt kolbászdarabok pihentek a pöffenő-fortyogó lében), azt lehetett gondolni, hogy még a fákon cirpelő kabócák is boldogan szédültek meg a fölfelé törő illatban.

– Ügyesen, Joszip − figyelmeztette Horváth Pista a knédlihegyek felé törtető zsűrielnököt −, ne haragíts magadra senkit!

A három alkotó művész fehér kötényesen, a forró gőztől rákpiros képpel állt fazeka előtt. Szakácssüveget hajtogattak össze maguknak papírból, hosszú késüket, amellyel majd a knédliket szeletelik − lovassági kardként villogtatták a knédlicsatába indulók előtt, és ünnepélyes, megelégedett arcot vágtak.

A Mókusok ítélőbírósága, Mikulics József elnökkel az élen, az első fazékhoz vonult. Akkora tányérban, hogy levesestálnak is beillett, rezegtek a gombócok ingerlően.

Mind a négy zsűritag kapott egy-egy villát. Először pusztán, minden melléklet nélkül kellett megízlelni a hamvasszőke, párázó, puha gombócszeletet. Méhsejtszerűen volt ruganyos, összenyomódott és szétterült, mint a legfinomabb szivacs. A következő szeletet már sűrű, édes paradicsommártásban tálalta alkotója.

Elgondolkodva majszolták, nyelték. A tábor népe feszülten figyelte a zsűrit. A zsűri pontosan úgy cselekedett, mint azt a televízió vetélkedőjén lehet látni, amikor Major Tamás összesúg jobb s bal szomszédjával. A Mókusok is hátravonultak, és halkan zümmögtek.

– Állati jó − jelentette ki Joszip, az elnök −, ilyet még nem ettem.

Mivelhogy a bíráló bizottság többi tagjának is ez volt a véleménye, az ítélet ily előkelő formában fogalmazódott meg:

– Príma klasszis, száz pont.

A szakácsművész arca boldogan fénylett. Részint a melegtől, részint a kitüntetéstől.

A második fazék következett. Ennek királya nem szeletelte apróra művét, úgy hagyta egészben; nagyobb méretű kugligolyókhoz voltak hasonlatosak, akár gurigázni is lehetett volna velük. Valahány gömbölyű gombóc kínálgatta magát a fazékban, annyiféle finomságot dugott közepébe gazdája: darált mákot, lekvárt, aszalt szilvát, kakaóport, s az egész hegyet leöntötte forró csokoládémártással, porrá tört dióval.

Mikulics József bátran ragadta fülön a legkeményebbnek látszó gyártmányt. Négyfelé osztotta, s villája hegyén igazságosan nyújtott belőle egy-egy szeletet a zsűritagoknak, mintha dinnyét vágott volna fel cikkekre. A legízesebbet találta el, azt, amelynek gyomrába minden ízt, illatot és ínyencséget belegyömöszölt az alkotója. Szótlanul nyelték, ropogtatták-szopogatták. A figyelem nem lankadt, a hátrább állók vidáman rikkantgattak biztatóul. De kellett Joszipnak biztatás?

Jó tíz percig tartott a nem éppen néma küzdelem. Hapci Marcinak még a szeme is kidülledt, de nyomta vitézül.

Mikor ezzel is elkészült a bíráló bizottság, újfent visszavonult bölcs tanácskozásra.

– Öregem, ez még klasszabb, magam is gombóccá válok végül − törölgette csokoládés szája szélét a zsűri elnöke −, olyan kemény volt, akár a srapnel.

A közönség azonban ezt az udvarias véleményt hallotta:

– Príma-príma klasszis, száz százalék!

Hurrázás hallatszott, dagadt ennek a szakácsnak önérzete is, elégedetten öntötte még egy kanál szósszal nyakon alkotását.

A harmadik versenyző maga a táborparancsnok volt, bizonyos Václav Junek. Civilben filozófiatanár. Minden filozófiai tudását belefőzte a knédlihegybe. A mintagombóc, az ítélkezésre váró műremek darabjai négy virágos tányérkában ingerkedtek a zsűrivel. Leheletvékony szeletek voltak, csinosan egymásra omlasztva, a gőzölgő, finoman erezett szivacstésztában barnára pirult zsemledarabkák árulkodtak arról, hogy a tanár úrnak képzőművészeti hajlamai is vannak. Messziről akár márványnak is lehetett volna tekinteni, párát lehelő márványnak. De a szeletkék nem árvultak egyedül, magukban. Párolt káposzta simult hozzájuk, és a gazdagabb színváltozatok miatt egy-egy szeletke pehelykönnyű disznóhús is. Igazi knédli a hamisítatlan, eredeti tálalásban.

A bizottság döbbenten állta körül az illatos műremeket.

– Árulás! − kiáltott Mikulics bíró. − Ezt előbb kellett volna adni! Megfordították a menetet.

– Igen, de ez minden knédlik királya − tolmácsolta a kassai fiú −, ezt kóstoljátok meg, ha nem is sorrend, de a csúcs!

A bizottság egy emberként tágította meg a nadrágszíját.

S aztán Mikulics akkora sóhajtással, hogy a kikötőben vitorlást lehetett volna tengerre űzni vele, magasra emelte a tányért, mint egy áldozati kelyhet.

– Legyen! − mondta elszántan. − Ha vállaltuk, helytállunk. Senki se hirdesse, hogy gyáva a magyar!

Most már harmonikaszó és ének is kísérte a három-próbás akciót, valaki katonai indulóra hangolt, úgyhogy végül ütemre rakta szájába a bíróság a nemzeti eledelt.

Ez volt az a pillanat, amikor Mikulics József, a zsűri elnöke időnek előtte tette le a tányért.

– Kitolt velem − közölte egyszerűen −, nem bírom folytatni. Ragyogó!

S anélkül, hogy a bizottság hátravonult volna − már moccanni is alig tudtak −, közölte az egyhangú határozatot:

– Világklasszis, száz százalék.

– Ha nem több − dünnyögte Kiss Laci −, de igazad van, diplomatának kell lenned, egyiket sem helyezheted a másik elé.

– Nem is lehetne − nyúlt el Hapci Marci a füvön, s többet nem is tudott szólni.

A díjnyertes alkotások pillanatok alatt tűntek el az éhes gyomrokban, hiszen a délelőtti tengeri fürdő alaposan megéheztette a tábort. A golyók és szeletek, mártások és káposztapárlatok mesterei megdicsőülten osztogatták műveiket, s ez oly önzetlenül sikerült, hogy végül maguk sem ízlelhették meg remekeiket.

És most következett el Mikulics főbíró mai napra rendeltetett legemberbarátibb cselekedete: karon kapta a három mesterszakácsot, és udvariasan terelgette maga előtt a paprikás krumpli kondérjához.

– Parancsoljatok, jó szívvel adjuk. Csabai kolbász paprikás lében.

A táborparancsnok még este is prüsszögött, annyi paprikát talált főzés közben a krumpli közé szórni Mikulics. De ugyanolyan lelkesedéssel ismerték el ők is:

– Paprika, csabai, prímaklasszis, száz százalék.

– Ezt nevezem valódi békés egymás mellett élésnek − magyarázta később Hapci Marci a két pozsonyi fiúnak, miközben udvariasan meghívta őket egy kis kondérmosogatásra.

– Mindez nagyon szép − sóhajtotta Horváth Pista, amikor már az esti tábortűz dalversenyén is túl voltak, és közkívánatra ők is elénekelték a maguk tudományát a Csinom Palkót meg a Vikszos bajszomat −, de merre kószál ezalatt Cirok?

– Mit nem adott volna egy kiadós zsűritagságért − kenegette gyomrát Mikulics Joszip, mert a megzsűrizett gombócok egyre jobban engedetlenkedtek −, most ugyancsak éheztetik valahol!

Hapci Marci egy ideig még a tábortűznél hallott indulót dúdolta, mert jó hallása volt, majd egy régi emlék felidézésébe csapott át:

– Gábor bácsi, kedves nagybátyám sokszor szaval egy versecskét, amelyet még valaha, a gimnázium görögóráján tanult, s amely akkor szokott eszébe jutni, ha rossz a lapjárása az ultiban, vagy kikap Róza nénémtől. mert sáros cipőben mászkál a tiszta szőnyegen. Így hangzik a tanköltemény:

 

Csak egy istennő, a Remény

maradt meg itt a föld színén,

a többi visszarepüle

Olümposznak bércire…

 

Csend, mély elmélkedés követte a görög tankölteményt. Bebújtak a sátor alá, ide-oda kaszáltak a zseblámpa fényével, ki a pizsamáját kereste, ki a kisrádióját. A sátor mély sötétjében váratlanul felült Mikulics Joszip, a töltött és káposztás gombócok ítélőbírája, és minden bevezetés nélkül szavalni kezdett:

 

Cirok Péter szellemét idézem,

ragadja meg őt a szent varázslat,

hazavisszük Petit, megígérem,

ne keserítsd, Cirok, a nagymamádat!

Mert csak egy istennő, a kék szemű Remény

maradt meg köztünk tenger s föld színén,

a többi visszarepüle…

 

És itt megállt szavalásában a Nagy Ítélőbíró. Az álom tündére besuhant a sátorba. Háromra finoman rálehelt, azok el is aludtak rögtön, a negyedikre, a költővé alakult ítélőbíróra azonban hiába lehelgetett, pilláit ingyen simítgatta, semmi igyekezete sem sikerült. Mikulicsot annyira nyomta a gombóc. Álmatlanul hánykolódott hálózsákjában, és újabb versezeteken törte a fejét. De ez már a knédliről szólott:

 

Hasam a versenyt, jaj, de megérzi,

ágyúgolyó lett benne a knédli,

akárhogy kell is az életben gürizni,

nem fogok többet gombócot zsűrizni.

 

Meg volt elégedve a művével, bár kisebb javítást még végezni kell rajta, s itt-ott csiszolnia kell a kopottabb verslábakon. Csak el ne felejtse reggelre!

Nagy nehezen ő is elszundított végül.