ÖTÖDIK FELVONÁS,

amelyben a hajótöréstől a bottal ütött nyomig minden van

Peti a hajókorlát mellett ült karikába csavart kötélen, s a mélykék vizet bámulta. A tenger fehér csipkés pici fodrokat vetett, s olyan színű volt, mint a tinta. Peti gyomrában hirtelen rossz érzés támadt, a tinta az iskolát és az otthont juttatta eszébe. Nagymama is ilyen kékítőt önt a mosóteknőbe, ha az ágyneműt öblíti. Egy loccsanatnyi vizet fel is-kapott Peti a tenyerébe, s szerfölött csodálkozott, hogy nem festette be ujjait, amikor visszapergette a színtelen vizet a hullámfodrok közé. Feltekintett az égboltra. Az is csodálatos kéken mosolygott vissza rá.

A hajógazda az árnyékvető ponyva alatt horkolt, szemére rántott ellenzős sapkával, a fiatalabbik a kormányrúd mellett dúdolgatott. A kis bárka lassan ringott kifelé a kikötőből, gondosan kerülte el a nagy hajókat. A part mentén imbolygott, déli irányban, ötven-százkétszáz hasonló kis bárka, halászcsónak, paradicsomos, zöldséges,, gyümölcsös hajó úszott ide-oda, látszólag céltalanul, pedig mindegyiknek pontosan tudta a gazdája, merre feszítse ki a vitorlát, hol vessen horgonyt. Egyedül Cirok Péter, a jövendő vitorlamester nem sejtette, hová himbálja az adriai szél a paradicsomszagú kicsi hajót.

Közelebb lépett a hajó öregvitorlájához. Nem ilyennek képzelte élete első tengeri vitorlását. A tengerészkönyvekben hatalmas háromárbocosokban gyönyörködött, a vitorlarudakon szorgalmasan föl-alá futkosó, kötelet-létrát csomózgató, fehér ruhás matrózokkal s félszemű kalózokkal. Azokban a könyvekben sasszemű őr figyelt az árbockosárban, kutatva hordozta körül tévedhetetlen pillantását a háborgó tengeren, s időnként felkiáltott: Föld!

Hát erről az ingó-lengő kis trabakkolóról minden ilyesmi hiányzott. A három sudár árboc helyett egyetlen fenyőrúd emelkedett a magasba, azt is alaposan megvasalták a tövénél, ketté ne hasadjon vénségében; kifeszített kötelei között nem dudorászott óceáni szél, elsősorban, mert foszladozó kenderkötelek voltak, másodsorban pedig, mert nem volt szél, hogy dudorásszon. Ennélfogva a fehér vitorla sem dagadt büszkén, hanem szürkésen barna színű volt, foltozott s itt-ott szakadozott már. Kék-fehér ruhás matrózok sem szaladgáltak a hajón a kapitány parancsszavának engedelmeskedve. Árbockosár sem ült az árboc hegyén, s így sasszemű megfigyelő sem kiálthatott róla közeledő földet, déltengeri szigetet, hiszen a vöröses színű föld, kopasz domboldalakkal, hegyes ciprusiakkal, emeletes lakóházakkal, állandóan a közelben látszott. A tenger sem végeláthatatlan, mivel a túloldalon kisebb-nagyobb szigetek sorakoztak egymás mellé, s leghátul hatalmas hegyhátak zárták le az öblöt.

„Majd csak kivergődünk innen” − reménykedett Cirok Péter első napos hajósinas rendkívül elégedetlenül. A vitorlakötelek között sem bírt kiigazodni, túlságosan bonyolultaknak találta őket, oldhatatlannak a kötélcsomókat. Cápát sem látott, sem delfint. Cethalat sem. A parton ellenben tömérdek fürdőző tarkállott.

Csak azt nem értette, miként juthatott nyomába a négy Mókusfi. Semmi kétség most már: valóban őt üldözik, mégpedig igen ügyesen! Nemhiába remek nyomolvasó és nyomkövető vezér Horváth Pista, de a többi gárdatag sem vallhat szégyent. Hízelgett ez a tudat Cirok Péternek ugyan, de mégis megnyugtatta az érzés, hogy itt már nem érnek nyomába. A tenger végtelen, még ha csupán az Adriáról van is szó, eltűnni pompásan lehet szirtjei között.

Elfáradt, hisz annyi minden történt vele az utóbbi napokban, elnyomta az álom a vitorlaszárny alatt.

Arra ébredt hirtelen, hogy dobálják az ágyát, illetve a deszkát, amelyen feküdt. Ide-oda gurult, valami a lábára pottyant, hangokat hallott, felköltötték, eltűntek a fénylő alkonyi csillagok, el a hűs éjszaka. A nap nem sütött, szürkévé vált az ég, a hullámok haragosan borzolódtak, zúgva ömlöttek keresztül egymáson. A fehér csipkéből tajték lett. Vihar volt készülőben. Peti rémülten kapaszkodott a korlátba, szédült, rosszul érezte magát, a kicsi tengeri jármű egyszer föllendült a hullámok tetejére, máskor a mélybe zuhant, minden pillanatban az volt az érzése, a szemközti hullám a magasból nyakon önti az egész társaságot, s a hajó elsüllyed.

„Végem van…” − esett neki Cirok Péter az árbocrúdnak.

A két hajós azonban oly nyugodtan járt-kelt a fedélzeten, mintha észre sem venné a hajó ingását. A motort rég leállították már, csavarja pillanatonként ágaskodott ki a vízből. A fiatalabbik hajós intett Petinek, Peti elméje gyorsan kapcsolt, elértette: rögzítenie kell a kosarakat, középre tologatni a ládákat. Engedelmesen próbálkozott a nehéz művelettel, de a síkos fedélzeten minduntalan hasra vágódott, s gyomra is békétlenkedni kezdett. Nagy nehezen egymáshoz erősítette a kosarakat, s a hajó aljába keskeny, meredek, csúszós lépcsőn hurcolta le a gyümölcsösládákat. Minden láda kiesett kezéből, nem hitte volna, hogy a hajósmesterség ily nehéz. A tenger mindjobban zúgott, hullámai harsogva söpörték végig a partot. Reggelizni illett volna már, de Peti nem érzett semmi éhséget. Az öregebbik tengeri medve most a vitorlakötelek kioldásához fogott, magához intette az újdonatúj vitorlamestert. Buzgón feküdt neki a csomóknak a matrózok reménysége, nehezen oldódtak nagyon. A hajócska jobbra-balra, föl-alá dőlt, Peti gyomra is különös viharokat élt át. A tengeri farkasok gyöngye kétségbeesetten kapaszkodott bele a legvastagabb hurokba, s teljes erejéből rángatta. A kötél egyszerre csak engedett, a vitorla egyenesen Cirok Péter hajómester nyakába omlott. A vastag, nedves vászon tetőtől talpig ellepte kezelőjét. Peti összenyaklott, s elveszett a vizes, mocskos vászonhalom alatt. Az öregebbik hajós dühösen ordította túl a tenger háborgását, a fiatalabbik pedig lázas buzgalommal ásta ki a matrózok gyöngyét a vászonhalom alól.

– Láttál vitorla már? − üvöltötte a vén martalóc, versenyt bőgve a széllel. − Semmit tudsz, nem tanulsz te! Inasok inasának sem jó volnál!

A vitorla tartókötele hirtelen elszakadt a rántástól. A két hajós szünet nélkül morgott, ordítozott, aszerint hogy halkabban fújt-e a szél vagy dühösebben.

– Tartsd addig a kormányt, amíg összeszereljük megint, amit elrontottál! − mutogatták inkább, mint mondták.

Peti a bárka végébe telepedett, s minden igyekezetével megpróbálta megragadni a rudat. A rúd ellenkezése azonban erősebb volt, mint az ifjú vitorlamester karja, s a kormány folyton ide-oda dobódott. Két kézzel feszült neki a rúdnak, kétségbeesetten erőlködött, hogy menetirányban tartsa a hánykolódó bárkát. „Óceánjáró hajóknál ez biztosan nincs így − izzadt magában −, csak az ilyen rongyos bárkáknál fordul elő. No, majd ha emeletes gőzösre kerülök!”

Újult erővel tört rájuk a vihar, a tengerek ádáz istene visszaérkezett. A haragosszürke ég összeolvadt a dühösen sárga tengerrel. A matrózok gyöngye kezéből egyszerre csak kicsapódott a kormányrúd.

– Vigyázz! − üvöltött a vén paradicsomadmirális.

De már nem lehetett vigyázni. A Cirok Péter kormányozta zöldséges óceánjáró felugrott egy ravaszul bujkáló sziklára, elpihent rajta, többet nem mozdult. Zátonyra futottak. A bárka fél oldalra billent, kormány lapátja félig kibukkant a vízből, s a paradicsomos kosarak, a karikába csavart kötélcsomók lassan csúszni kezdtek a lejtős oldal felé. A korlátnál megállapodtak, s úgy sorakoztak egymás mellé, akár a katonák, díszszemlére való készülődéskor. Még parancsnokuk is volt: egy testes gyümölcsösláda.

A vén paradicsomos herkentyű nem szólt egy szót sem. Nem szólt, csak Cirok Péter kormányoshoz lépett, s felemelte lapáttenyerét. A tenger szántotta kéz akkora pofont ígért, mint egy háromárbocos vitorlaponyva. A vendég kormányos laposra húzta össze magát, a kéz azonban ellanyhult, s a ponyva-pofonból dühödt fülhúzás lett; akkora azonban, hogy a kormányosok virága azt hitte, rögtön kiszakad a füle, áldozatul vettetik a tengerbe. Az öreg végül vállon lódította a kormányosok virágát, s nemzetközi nyelven közölte:

– Mars!

Gurult is már Cirok Péter a lépcsőn lefelé, a ládák szomorú világába. Mozdulni sem mert. A bárka eresztékei nyögtek.

Keserves órák következtek. Szerencsére a bárka simán ült rá a sziklára, komolyabb baja nem támadt, víz sehol sem szivárgott a roskatag deszkák közé. Hanem aztán nem mozdult se té, se tova, fenn ült a zátony tetején, s még jobban megült rajta, ahogy az apály is bekövetkezett. A szél lassanként elült, a fellegek szétoszoltak, vakítóan szórta szerte sugarát a nap.

„Korán lettem hajótörött” − sóhajtotta az ifjú vitorlamester, s ahogy a hullámzás szelídebbé vált, úgy törtek rá Cirok Péterre az éhség farkasai. A hajón azonban nem akadt egy falat kenyér sem. A hajósok úgy tervezték, délutánra otthon lesznek. De ki sejthette, hogy a nagy vitorlamesterre ennyire sem lehet rábízni a kormányt?!

A víz lassan húzódott le a zátonyról. A félrebillent bárka Noé bárkájához volt hasonlatos, amint az Ararát tetején búslakodik, öt perccel özönvíz után. Cirok Peti úgy összehúzta magát, mint egy háromnapos szilvás gombóc. A fiatal hajós végre eloldotta a kis mentőcsónakot, amelyet a hajó hosszú kötélen vont maga után, beleugrott a csónakba, s nagy sóhajtások közepett ragadta meg az evezőlapátokat. Útnak indult a messzi part felé.

Így szállt le az este. Csillagok tükrözték magukat a tenger végtelen, töretlen üvegében, egy fürdőhely felől vidám zeneszót cibálgatott a finom esti fuvallat. A távoli zeneszónál azonban sokkal dallamosabbnak tűnt Cirok Péter gyomrának közeli, erőteljes korgása. Haragos akkordokat, lágy terceket és éles kvinteket korgott a sokat szenvedett gyomor, könyörögve betevő falatért. Most már nem kellett kóstolgatnia a tenger vizét, nyelt eleget magától, sósat s keserűt.

Éjfél felé a dagály meg-megemelgette a hajót, akkorát azonban nem tudott lódítani rajta, hogy le tudott volna csúszni a szikláról. A vén tengeri gazda is éhes volt, éhét alvással ütötte el, nagyokat horkantott a kosarak között. Cirok Péter felosont a lépcsőn, körülnézett a sötét éggel összefolyó csillagfényes tengeren. S ekkor eszébe jutott a mentő gondolat. Gyorsan lerántotta magáról a zöld kockás inget, s egy horgászbot hegyére tűzte. Meglengette a korlátnál, netán egy arra kószáló termes hajó fényszórója reá esik. De sem termes hajók, sem halászcsónakok nem akadtak a közelben. Az inggel hát nem jutott semmire. Ledőlt a tengeri herkentyű mellé, s őt is elnyomta az álom.

Hajnalodott. A nap lágyan suhintotta végig sugaraival a megbékélt tengert. A vén paradicsomkirály morogva nyújtózott, szerfölött éhes volt, teljes oktávokat korgó gyomra rumért esdekelt. Peti ismét bothegyre tűzte ingét, s lengette eszeveszett erővel. A vén tengeri farkas egy ideig csak tűrte, végül rádörrent:

– Mit akarsz azzal az inggel, hé?!

– Jelt adok a mentőhajónak.

Ebben a szempillantásban a szél lekapta az inget a bot végéről, s hosszú zászlóként fújta a tengerbe. Ámde mintha a mentőangyal csak erre a jelre várt volna, búgva tűnt föl egy motoros hajó a szomszéd szirt mögött, s vidáman süvített a hajótöröttek felé. Még arra is volt ideje a matrózának, hogy csáklyája vasvégével kiemelje Cirok Péter sózott ingét a habok közül. A fiatalabbik bárkás kalauzolta ide a mentőhajót, ki is szállt belőle, a maga csónakjába huppant, amelyet eddig a motoros vont maga után. A csónakkal a bárkához evezett, kötelet dobott apja kezébe, a kötél a bárka s a motoros között kifeszült. A mentőhajó húzta a kötelet, a kötél a bárkát, s alig félórai hajcihő után oly ügyesen rántotta le a zátonyra jutottakat a szikláról, hogy a bárka még csak el sem süllyedt, hanem büszkén lebegett ismét a vízen. Vígan hintáztak.

Dél lett, mire hazaértek. Ez a szűkebb haza kicsike halászfalu volt, hegynek futó paradicsomos és fügés földekkel. Vakolatlan, emeletes kőházak izzottak fehéresszürkén a parti melegben; tucatnyi ifjabb s vénebb vitorlás hajó, megannyi csónak pihent a szemetes kikötőcskében.

A házak a partra könyököltek, úgy tűnt, hogy évszázadok óta bámulják már a vizek változását. Nagy, négyszögletűre faragott kövekből rakták őket össze. A községháza ablakait cifra rács védte, kapuja fölött viharvert kőcímer díszlett. Az egymással szemben álló házak ablakai között, a szűk utcácskák során frissen mosott fehérneműk száradtak köteleken, apró udvarokban szőlőtőkék törekedtek napfény felé. A falu mögött emelkedő köves dombokon zöldelltek a gondosan körülkerített családi birtokok, nem nagyobbak egy-egy otthoni háztáji kiskertnél.

A falu lakói vidámak voltak és kedvesek. Hozzá hasonló korú mezítlábas gyerekek állták körül Petit, öregek, fiatalok egyképpen faggatták, de egyikük sem tudott szót érteni vele a vén házigazdán kívül. A halvacsora végeztével − amikor az öreg már egy fél üveg vörös borral is megbirkózott könnyedén − már az egész falu tudta, hogy akármilyen balkezekkel rángatta is ez a magyar gyerek a kormányt, a paradicsomot viszont kitűnően adta el, meg kell becsülni az ilyen embert.

– Leszel gazdag, nyaralol ingy! − magyarázta a gazda.

Azt hitték, hogy ez a parafa sisakos fiú nyaralni jött a tengerre, csak a költőpénzét veszítette el éppen. A sisakot sikerült megóvnia Ciroknak a tengeri vihar keservei közt. Máris különös tekintélyt szerzett neki a helyi kölyöktársadalom jobbjai körében ez a díszsisak. Senki sem sejtette, hogy a sisak alatt egy Old Shatterhand lelkébe oltott zord vitorlamester lakozik, paripás vitéz. Nem kötötte a falu népének orrára, kegyesen engedte, etessék csak, itassák kedvük szerint, s végül bocsássák reá a boldog álom lenge függönyét.

Estefelé nagy kosár friss fügét, illatos szőlőt akasztottak karjára a háziak. A vén martalóc kikísérte ifjú vendégét a falu végére, s megmutatta neki a nyaralótelepet.

– Látod azokat a szállodákat meg azt a sok sátort? Ott laknak a fürdővendégek, rengeteg a pénzük. Jó áron add el nekik a portékát!

A mozgó gyümölcsárus útnak indult a parti homokon. Kevesebb ócska halászbárkát látott, annál több kecses vitorlást, kirándulóhajót, színes csónakot azonban. Motoros hajók, kicsi naszádok keringtek a vízen, fürdővendégek úsztak be mélyen a tengerbe, sokan a horgonnyal kikötött, lengő tutajokon napoztak, gyerekek építettek homokvárat a nedves homokból. Olyan színes volt a part, akár egy lármás, mozgó, óriási virágkereskedés, még így, alkonyidőben is. Innen is, onnan is zene szólt, egy vendéglő teraszán táncoltak. Szakállas hippik hevertek az árnyékban, és a nagy semmibe bámultak.

Cirok Péter az egyik kabinsor mellé telepedett, s elrendezte kosara tartalmát. Ha már rábízták, hadd állja meg helyét becsülettel. Nemcsak egyedül kereskedett, a többi árus haragosan pillogott rá; ezt a sisakos árust még nem ismerték. Új ember volt a piacon.

A sisak hozta meg a szerencséjét, gyorsan túladott a gyümölcsökön meg azon a tucatnyi sült halon, amit a házinéni otthon egy zacskóban még a fügék közé dugott. Akadt vásárló, aki magyarul beszélt, annak Peti bővebben mért − hazai alapon, mint kegyesen mondta −, de velük sem társalgott hosszasabban, bár nagyon szerettek volna bővebbet tudni a nagyvilági sisakról. Később este lett, kigyúltak a lámpafények, kosara kiürült. Hazafelé ballagott a faluba. Fejét lógatta búsan, sisakját a hátára akasztotta, s ha szakálla lett volna és egy kehes lova, bátran Don Quijoténak vélhették volna, amint éhesen, szomjasan újabb szélmalmok felé tart. Azon tűnődött, hogy a tengeren miért tízszer éhesebb az ember. Hej, ha most ide teremtené nagymama a vacsorát, nem maradna a tányérban egyetlen paprikáskrumpli-szem sem!

Ott, a kikötő partján, ahol a négy Mókusfi hiába integetett az elvitorlázott Cirok után, Horváth Pista azonnal haditanácsot tartott. Egy cukrászda hűsében, négyféle fagylalt mellett beszélték meg a különös eseményt. Mikulics a postára rohant, táviratozott: „Hajóra szállt, követjük, Mókusok.”

Horváth Pista pedig, szokása szerint, három kört írt le a levegőben jobbra, hármat balra, a láthatatlan körök közepébe egy nagyot fújt, s miután ezzel a varázslattal sikerült megidéznie Maigret felügyelő szellemét, pontos következtetésre jutott:

– A parti járókelők szerint Cirok vitorlása afféle közönséges, rozzant szállítóbárka egy közeli halászfaluból. Zöldséggel, gyümölccsel, hallal kereskedik, s tulajdonosa, az öreg Gosztoics Joszip a legtágabb torkú egyéniség az egész dalmát tengerparton. Nincs más teendőnk, mint hogy lefelé vonulunk a parton, minden halászfaluban megállunk, s a Gosztoicsok közül kikeressük azt a férfiút, aki Cirok Péterünket felpártolta.

Bekapták a fagylaltot. Mikulics pótadagot kért, mert ő a postán is járt, s nagy a meleg, s már baktatott is a négy Mókusfi tovább a forró parton. Nem volt élvezetes séta, viszont annál üdítőbb volt az a gyors fürdő, amit Horváth Pista időnként engedélyezett a társaságnak. Nem akadt halásztanya, kicsi falu, fürdőtelep, ahová be ne kukkantottak volna, ahol kézzel-lábbal meg ne magyarázták volna, kit keresnek. Egy-egy rövid szakaszon autóra kéredzkedtek, s még az autósoknak is Petiről meséltek. De mindenki csak a fejét rázta, a magyar sátorlakók nevettek is.

– Ezt a nyomot sűrűn ütögethetitek botokkal − mondták −, annyi a nyaralóvendég, halásztanya, falu, város, kikötő itt, hogy egy farmernadrágos gyerek úgy elvész bennük, akár a gombostű a szénakazalban. Reménytelen. Verjetek sátrat inkább, s nyaraljatok! Azt a Petit meg bízzátok a rendőrségre. Megtalálja az egykettőre.

Vertek is sátrat egy autóstábor szomszédságában, hajnalban szedték föl s indultak tovább, hogy még a tűző meleg előtt megpihenhessenek. Déltájban, amint az egyik kis kikötőben a vitorlák árnyékába húzódtak, egy szeles fiatalember, aki a parton, úgy látszik, minden érdekességet tudott, mert újságírónak készült, kiselőadást tartott a fürdőnadrágban hevergető többi fiatalembernek. Mikulics erősen fülelt, megértette:

– Éjjel csaknem hajótörés történt… Három ember ült benne… valami nem idevaló, ügyetlen gyerek. Azt mondják, ő kormányozta olyan ügyesen a bárkát a szikla tetejére.

Mikulics Jóska elkiáltotta magát:

– Tengeri pók legyek, ha ez az ügyes fiatalember nem Cirok Peti volt!

Újfent nekilódultak tehát a part hosszának. Kelet felől hatalmas hegysor húzódott mögöttük, csaknem benyomta őket a tengerbe, szemben velük hosszú sziget tűnt föl, a két partvonal pedig keskeny tengeri csatornát zárt össze. Horváth Pista a térképre nézett.

– Krk szigete. Nem lehetetlen, hogy oda is át kell mennünk.

De mégsem kellett. A kitartó munkát előbb-utóbb siker kíséri, csak némi szerencse szükséges hozzá. Mert íme, az egyik forró utcájú kicsi faluban végre mégiscsak rábukkantak Gosztoics Joszip mester házára. A vén tengeri herkentyű éppen a háza előtt ült, rövid angol pipával fogai között, s kellő füsteregetések kíséretében mesélte immár talán huszadszor a kalandját.

Gosztoics Joszip természetesnek vette, hogy újabb négy hallgatója érkezik. Bólintott, és helyet csinált maga mellett a hátizsákos küldöttségnek. Mikulics vette át a szót:

– Olyan hozzánk hasonló fiú, ha nem csalódom. Azt hiszem, éppen őt keressük.

Joszip bácsi kissé elkomorodott, nem kedvelte a nyomozásokat, mert előbb-utóbb rendőrségi ügy a vége.

Elhatározta, nem árulja el hajótörött társát, legalábbis addig nem, amíg nem szólott vele. Így kívánja ezt a tengerészbecsület, s ha valóban ő lenne az a fiú, akit keresnek, végül magukkal cipelik legújabb alkalmazottját, s ki fogja jó áron eladni a gyümölcsöt?

A négy Mókusfi úgy körülülte a vén halászt, s annyira elmerült a beszélgetésben − nem ment könnyen, mert összevissza törögették egymás anyanyelvét −, hogy észre sem vette senki, amint Cirok Péter az újabb bevételt csörgetve sisakja öblében, a Gosztoics-porta felé közeledik.

„Uram, teremtőm − mondaná a nagymama −, ezek már megint megtaláltak!”

Megdörzsölte szemét, s még jobban odanézett. Nem csalt a pillantás! Mind a négy Mókus ott ül Gosztoics mester mellett, aki szóval tartja őket. Biztosan róla beszél. Már el is árulta őt! Ördögük van ezeknek, vagy csak játszanak vele?

A szomszéd udvar felől osont be a Gosztoics-házba. Egy árva tehénke meg két jóllakott kecske búsult az istálló ajtaja előtt, nem akadt még senki, aki bebocsátotta volna őket, mert az egész háznép kinn ütötte kellemes társalgással az időt a ház kapujában. Beóvakodott hát a vitorlamesterek virága a házba, gyorsan összeszedte a cókmókját, vállára dobta a hátizsákot, s mert úgy tartotta igazságosnak, néhány dinárt megtartott magának, illő kereskedői százalék fejében, a többit óvatosan tette az asztalra, ne csörögjön. Még firkantott is valamit egy ott heverő papirosra, s aztán ugyanazon az úton, ahogy jött, kilopakodott az utcára. Végig egy mellékutcán, le a kikötőbe, s ott gyorsan eloldott egy dióhéj-csónakot. Beugrott a hasas csónakba, kezébe kapta az evezőket, és vadul forgatni kezdte. A kis öblöcskében egyetlen halász, egyetlen unatkozó kölyök sem ténfergett, senki sem vette észre, hogy egy sisakos tengerész most szökik.

Odaát a faluban pedig abbahagyták a kerékbe tört szavú társalgást. Gosztoics Joszip már mindent elmondott, a háborút, a magyar uszályok paprikás pörköltjét, kétnapos győri mulatozását, a Kazán-szoros veszélyeit, a fürdővendégek csalfaságait, az ő országhíres halásztudományát meg a csempészek furfangjait, végül beállt a kölcsönös csönd. Gosztoics Joszip megszomjazott, fölállt, kiverte pipájából a hamut, harsány szavakkal búcsúzkodott, s különös jóindulata jeléül megajándékozta fiatal magyar vendégeit egy nagy marék fügével. Bement a házába, s nagyokat kiáltva szólítgatta feleségét vacsora érdekében. Megéhezett.

A Mókusfiak azonban még nem mozdultak.

– Úgy érzem, még nem végeztünk, Gosztoics bácsi valamit eltitkolt. Azt a tegnapi zátonyhistóriát fölötte röviden mellőzte − összegezte Horváth Pista mindnyájuk véleményét.

Gosztoics bácsi széttárta a szoba ablaktábláit, hogy fényt eresszen be. Az asztalra pillantott, s nem értette a látványt. Változatos életéhez képest is igen tarka nap volt ez a mai. Az asztal közepén kisebb pénzhalom csillogott s tarkállott, három üres kosár katonás rendben sorakozott az ajtó sarkában, a magyar gyerek meg sehol. Minden holmija eltűnt. Hátizsákja helyett a papirosra írt sorok tűntek a szemébe, a fiú még le is nyomtatta egy tengeri kagylóval. Gosztoics mester szeméhez emelte a cédulát, de nem tudta elolvasni. Nézte emígy, bámulta amúgy, az írás, a szöveg ismeretlen volt. Kisietett hát az utcára, és társalkodókomája, Mikulics kezébe nyomta az írást.

– Ti olvasjátok! Én nem érted.

Ez állt a gyors kézzel odadobott irományon:

Ügyes nyomozók vagytok, mégsem kaptok el. Menjetek haza, mert úgyis cowboy és vitorlamester leszek, erről nem beszélhet le senki. Joszip bácsinak mondjátok meg, hogy a nyereség egy részét magammal kellett vinnem, ne haragudjék, majd aranyban kapja vissza. Egy igazi szigetet keresek magamnak. Sziasztok, Mókusok!

– Utóirat is van − fordította meg Kiss Laci a papírt.

Jelenleg Robinson leszek!

– Ez volt az a fiú, akit keresünk, bácsi − nyomta vissza a papirost Horváth Pista a Joszip bácsi vasmarkába −, alig fél órája hagyta el a házat. Kár, hogy róla nem akart beszélni többet. Utána!

Rohantak a parthoz. A kikötőben csak egy halász tűnődött, csónakja helyét vizsgálgatta. Vakarta a fejét.

– Az a bitang Száva megint elkötötte a csónakomat, éjjeli horgászatra ment. Miért is nem lakatoltam le? Felpofozom!

Az a bitang Száva azonban most került elő. Nem a csónakkal, hanem a falu felől gyalog. Valiban a csónakot akarta elkötni, s még ő csodálkozott: ki előzhette meg?

A közelben s távolban felgyulladtak a szállodasorok lámpái. Kései motorcsónakok tértek haza roppant ropogással. Zene szárnyait cibálgatta a szél. A hold elődugta kedves arcát. Kajári tengeri istenek ültek ki gyönyörködni láthatatlanul a kőszirtek naptól hevített tetejére.

– Azt írta, hogy szigetet keres magának − elmélkedett Hapci Marci −, oda kellene áteveznünk, a szemközti szigetre, az van legközelebb. Nem mehetett messzebb. Lehet, hogy Cirok kötötte el a csónakot?

– Nem − rázta a fejét Mikulics, akit ünnepélyesen fölruháztak a Joszip névvel −, nem! Ha azt írta, hogy szigetet keres, és oda megy, akkor egészen biztos, hogy nem oda ment, mert ravasz hapsi, mindenképpen túl akar járni az eszünkön. De mi még ravaszabbak vagyunk!

Ezúttal mégis Cirok Péter bizonyult ravaszabb hapsinak. Túljárt a Mókusok eszén. Azt írta, hogy szigetet keres magának − és valóban keresett is! Ki hinné, hogy alig pár napi kalandozás után ennyi srófot tudott máris mozgatni az agyában?!

– Nagyon pihent volt, kivirult! − sóhajtott Hapci Marci, s majszolni kezdett egy fügét. − Most üthetjük a nyomát a legnagyobb bottal!