Románia 1944. augusztus 23-i átállását követően a szovjet Vörös Hadsereg csapatai számára lehetővé vált a Keleti-Kárpátok megkerülése, s Erdélyen keresztül a hadászati jelentőségű Kárpát-medencébe való betörés. A német Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak minden rendelkezésre álló erőre szüksége volt ahhoz, hogy arcvonalát megszilárdítsa. Szeptember 11-én már kilátásba helyezték, hogy az Erdélyben harcoló csapatok megerősítésére szánt német erők között a 22. SS-önkéntes-lovashadosztályt is az arcvonalba irányítják, s későbbi lehetséges bevetési helyéül Kolozsvár és Nagyvárad térségét jelölték meg.
Mivel azonban a 13-án már a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport alárendeltségébe helyezett hadosztály szeptember elején még valójában kiképzés alatt állt, ezért állományából végül is egy harccsoportot állítottak fel, amelynek szervezését szeptember 14-én kezdték meg.
A hadosztály részeiből létrehozott megerősített ezredcsoport parancsnoka Anton Ameiser SS-Sturmbannführer lett. A körülbelül 1000 fős összlétszámú, négy svadronból és egy – a légvédelmi tüzérosztályból harcképes elmeiből kialakított – ütegből álló Ameiser-harccsoportot várható beérkezését követően, szeptember 21-től a német LVII. páncéloshadtestnek szándékoztak alárendelni.
Vörös János, a honvéd vezérkar főnöke Heinz Guderiannak írott szeptember 17-i levelében – miközben kifogásolta a térségbe irányított német erők csekély mennyiségét – a hadosztállyal kapcsolatban megjegyezte, hogy „a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály valószínűleg nem tesz ki egy ezredet, ezért szállításuk csupán 8/100 vasúti tengelyen javasolt.”
A hadosztály ezredcsoportjának szállítása Arad irányába a következő napokban megkezdődött. A Tisza vonaláig – általában Szeged célállomással – a szállításokat a magyar fél végezte. 1944. augusztus 31-én a Tiszától Keletre levő vasútvonalak a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport vasúti szállításait koordináló tábornok (Gen. des Transportwesens Südukraine) irányítása alá kerültek.
Szeptember 21-én a német LVII. páncéloshadtestet, s vele a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportját a frissen megalakult magyar 3. hadseregnek rendelték alá. A harccsoport aradi célállomását a szovjet-román csapatok időközben elfoglalták, így az Ameiser-ezredcsoport katonái a nyílt vasúti pályán voltak kénytelenek kirakodni.
Szeptember 22-én a LVII. páncéloshadtest egy Temesvár irányú támadást tervezett, melyhez azonban elengedhetetlen volt az utánpótlás és csapaterősítések, elsősorban az Ameiser-harccsoport (másodsorban a magyar 23. tartalékhadosztály) beérkezése. Az Ameiser-harccsoport beérkezését követően az LVII. páncéloshadtest felderítő köteléke lett volna.
Szeptember 22-én azonban a helyzet a 3. hadsereg arcvonalán súlyosbodott, mivel a magyar IV. és VII. hadtest csatlakozásán, a romániai Kisjenő (ma Chisineus-Cris) és Zaránd (ma Zerind) között, hajnali 06.00 órakor szovjet lövészgyalogság tört előre. E két helység már csak mindössze 15-20 kilométerre volt Gyulától, s a trianoni magyar határtól. A Fekete-Körös zerindi hídjánál mindössze egy magyar utászszakasz védekezett. A válságos helyzetben az LVII. páncéloshadtest parancsnoksága este 11 óra 45 perckor rádiótávmondatban tette fel a kérdést a Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak, hogy „hol késik az Ameiser SS-lovasezred szállítmánya?” (Wo bleiben Transporte SS-Reiter-Regiment Ameiser?)
Szeptember 23-án a magyar 3. hadsereg parancsot kapott, hogy a trianoni magyar határt egyre jobban megközelítő szovjet-román csapatok előrenyomulását lassítva, halogató harcokat vívjon. Az időközben beérkezett, majd Békéscsaba környékén gyülekező Ameiser-harccsoportnak ezen belül azt a feladatot adták, hogy Gyula–Nagyszalonta irányában támadva, lezárja a magyar IV. és VII. hadtestek közötti hézagot, majd pedig fenn kellett tartania a két hadtest közötti összeköttetést.
Szeptember 25-én hajnalban a magyar 3. hadsereg parancsnoksága utasította az Ameiser-harccsoportot és az 1. honvéd páncéloshadosztályt (mindkettő alárendelve a német LVII. páncéloshadtestnek), hogy hajtsanak végre támadást a Fehér-Körös jobbpartja mentén, majd foglalják vissza a korábban a magyar hadtestek által elvesztett Székudvar és Kisjenő falvak közötti vonalat. Amint az Ameiser-harccsoport és a magyar 1. páncéloshadosztály kiváltak a magyar határtól délre folyó harcokból, még a nap folyamán Gyula északnyugati térségébe, a hadsereg balszárnyára kellett vonulniuk. A harccsoport a Gyula–Sarkad–Szalonta vonalon ásta be magát, málhája nagy részét Gyulán hagyta. Tőle jobbra, Gyulától délnyugatra védekezett a magyar 1. páncéloshadosztály.
Szeptember 26-án a német LVII. páncéloshadtest azt az utasítást kapta, hogy főbb erőivel – a neki alárendelt magyar 1. páncéloshadosztállyal és az Ameiser-harccsoporttal – a Gyula térségében kibontakozó szovjet támadást továbbra is tartóztassa fel. Ennek során a harccsoport Nagyvarjas környékén hajtott végre kisebb ellenlökést, míg az 1. honvéd páncéloshadosztály Kétegyházáról támadva elfoglalta Eleket. A következő napokban a harccsoport továbbra is a Sarkad–Szalonta vonalon volt védelemben, 28-án ellenlökésével visszafoglalta Méhkerék települést, majd annak körzetében október elejéig védekezett.
Közben mind jobban körvonalazódott az október 1-jétől „Zigeunerbaron” (Cigánybáró) fedőnévvel ellátott hadművelet terve, amelynek célja a szovjet-román csapatok visszaszorítása volt az erdélyi hegyekbe és lehetőség szerint téli állások elfoglalása a Kárpátok vonalán.
A tervekben szerepet kapott a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportja is. Az elképzelések szerint a hadművelet kezdetekor a hadosztály ezredcsoportja az 1. honvéd huszárhadosztállyal együtt a magyar 3. hadsereg alárendeltségében, annak „E” támadó csoportjába (Stossgruppe E) lett volna beosztva. E csoportosításnak azt a feladatot szánták, hogy állásaikból keleti irányban előretörve megsemmisítsék a 6. hadsereg által leválasztott szovjet csapattöredékeket, majd az északabbra levő völgyekben, azok lezárása céljából – az időközben felszabaduló páncéloserőkkel együtt – indítsanak támadást. Ezzel egyidejűleg a magyar 3. hadseregnek még egy kisegítő csapást kellett indítania, mégpedig a Marostól északra, keleti irányban. A feladatot a „D” támadó csoportjára (Stossgruppe D) bízták, amely a 3. hadseregnek alárendelt német LVII. páncéloshadtestnek lett volna alárendelve. A hadtest a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztályból, a magyar 1. páncéloshadosztályból, a magyar 23. tartalék- és 20. gyaloghadosztályból állt volna. A hadművelet későbbi fázisában az Ameiser-harccsoportot (és a magyar 1. huszárhadosztályt is) a német LXXII. különleges rendeltetésű hadtestparancsnokságnak rendelték volna alá, amelynek a Karánsebes–Gyulafehérvár vonalat kellett volna elérnie, alárendeltségében a német 23. páncélos- és 76. gyaloghadosztályokkal, valamint a magyar 4. tábori póthadosztállyal. A Cigánybáró-terv végrehajtására azonban a szovjet-román tiszántúli hadműveletek miatt nem került sor. A végrehajtására összevont csapatokat végül is az alföldi páncéloscsatában vetették be.
Október elején a harccsoport Gyula észak-keleti térségében lassította a szovjet csapatok térnyerését, de 7-én a magyar 3. hadsereg parancsnokságának szándékai szerint a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály ezredcsoportjának vissza kellett húzódnia a Szeghalomtól délre elhelyezkedő Körösladányig, a Sebes-Körös hídjáig, ahol hídfőállást kellett kialakítaniuk. Mielőtt azonban erre sor került volna, 8-án a harccsoportot északról és délről szovjet csapatok kerítették be. E helyzet megoldására az SS-harccsoport elképzelése az volt, hogy miután a szovjetek gyűrűjét áttörték, nyugat felé, Gyoma–Mezőtúr irányában megkísérlik a saját vonalak elérését.
Október 9-én az Ameiser-harccsoport, kivágva magát a Komáditól 10 kilométerre déli irányban levő térségből, nagyjából 600 fős megmaradt állományával nyugati irányban, a német-magyar vonalak felé áttört. Egy csatorna hídján való átkelés során a szovjetek elhárító tüze súlyos veszteségeket okozott, s így a harccsoport részei megpróbáltak a folyón úszva átkelni. Mindezalatt öt úszni nem tudó katona a vízbe fulladt.
A harcok során a hadosztály ezredcsoportja részekre szakadt. Az ezredcsoport törzsét és 164 embert Houber SS-Untersturmführer vezetésével a szovjetek elvágták a zömtől. Közülük október 30-án csak 47 ember érte el a magyar-német vonalakat Dunaföldvárnál. Az Ameiser-harccsoport bekerítést túlélt többi tagja a környéken harcoló német alakulatokba lett beosztva, s egyes kisebb csoportjai ily módon október végéig harcoltak az alföldi páncéloscsatában.
Október 13-án a hadosztály egyik ilyen töredékcsoportja állítólag a debreceni repülőtér közelében, felsőbb utasításra kivégezte a 106/304. kisegítő munkaszolgálatos-század tagjait. A 62 zsidó származású szökött munkaszolgálatost korábban a debreceni Széchenyi utcai Süketnéma Intézetből hurcolták el az SS-katonák, majd magyar csendőrökkel együtt kísérték őket a városhoz közeli apafai lőtérre, ahol a gyilkosságokat végrehajtották. A 22. SS-önkéntes-lovashadosztálynak ekkor csak azok a tagjai tartózkodhattak a térségben, akik az előző napokban Komádi körzetében a német 23. páncéloshadosztály vonalait érték el.
Az ezredcsoport eredményeiről és veszteségeiről csak részleges adatok állnak rendelkezésünkre. A 22. SS-légvédelmi tüzérosztályból kialakított üteg a harcok során 15 halottat, valamint 21 sebesültet vesztett, további négy fő pedig eltűnt. Az anyagi veszteség: egy 8,8 cm-es légvédelmi ágyú vontatójárművével együtt, egy 2 cm-es légvédelmi gépágyú, egy három- tonnás tehergépkocsi, valamint egy Kfz. 12 típusú személygépkocsi és két motorkerékpár. A harccsoport ütege a harcokban megsemmisített 15 tehergépkocsit, valamint kilőtt további két harckocsit is.
November 3-án a harccsoport parancsnokát, Anton Ameiser SS-Sturmbannführert teljesítményéért a Vaskereszt Lovagkeresztjével tüntették ki.
A 22. SS-önkéntes-lovashadosztály részvétele a nyilas hatalomátvételben
Az 1944. szeptember 10-én kezdődő tárgyalássorozaton Adolf Hitler elrendelte, hogy Magyarország német szövetségi rendszerben tartására dolgozzanak ki terveket. A „Panzerfaust” művelet végrehajtását meghatározatlan határidővel 1944. október 2-án hagyták jóvá, az akció részleteit azonban már Budapesten rögtönözték.
A művelet legfelsőbb szintű parancsnokává az október 13-án Budapestre érkező Erich von dem Bach-Zelewski SS-Obergruppenführert bízták meg. A várható német beavatkozás katonai terhei a Budapest térségében lévő német alakulatokra, elsősorban a 22. SS-önkéntes-lovashadosztályra hárultak. (Október 8-án ezen kívül csak egy [SS-] rendőr-zászlóalj volt a főváros körzetében.)
Ennek megfelelően a „Panzerfaust” művelet előkészületeinek irányítója Bach-Zelewski távollétében, 1944. október 4-től 13-ig, a 22. SS-önkénteslovashadosztály parancsnoka, August Zehender SS-Standartenführer lett.
Közben a Pilisvörösvár–Érd térségében összpontosított hadosztály felállítása – október 14-i adatok alapján úgy tűnt – a végéhez közeledett, s az előreláthatólag 10 nappal a hivatalos határidő letelte előtt, október 20-án befejeződik. A hadosztály teljes létszáma 14-én körülbelül 13 000 fő volt.
A nyilas hatalomátvétel katonai műveleteinek végrehajtására a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály körülbelül 8000 fős kontingense mellett a hadosztálynak rendelték alá Ney Károly vezetése alatt a KABSZ-ból már csoportjaikkal az SS-be lépett magyar önkénteseket, valamint október 15-én hajnalban a német szárazföldi haderő (Heer) 503. nehézpáncélos-osztályát is.
Horthy kormányzó proklamációja október 15-én, vasárnap 13 óra 10 perckor, majd 14.00 órakor is elhangzott a magyar rádióban. A Budapesten lévő német (és nyilas) csapatok – köztük a lovashadosztály részeivel – azonnal megkezdték a főváros fontosabb útjainak és hídjainak lezárását, amely manőverek mindegyike a Várhegy elszigetelését célozták. Mindezzel párhuzamosan zajlott a magyar katonai laktanyák lefegyverzése is. A Várhegy ostromát – azaz magát a „Panzerfaust” műveletet – azonban másnap hajnali 06.00 órára kellett halasztani, mivel az abban alkalmazni kívánt német harckocsik még nem vonultak fel teljes létszámmal.
Éjféltől kezdve a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály erői teljesen körülzárták a Várat, miközben október 16-án, hétfőn hajnalban kisebb német alegységek tovább folytatták a főváros megbénítását célzó műveleteiket. Az éjjel folyamán a Vár környékén német harcfelderítő járőröket észleltek, amelyek helyenként egészen megközelítették a védők állásait. Hajnali 04.00 órakor Lázár Károly testőr altábornagy megkapta a jelentést, hogy a Vár lábánál gyülekező német harckocsik és a kíséretüket adó gyalogság támadáshoz rendeződik. Fél órával később, 04 óra 30 perckor a németek tűztilalmat rendeltek el azzal a feltétellel, hogy azt a magyarok oldaláról egy ellenállást megtiltó parancs követ. Mivel a német parancsnokoknak nem volt tudomása a Lakatos Géza miniszterelnök és Veesenmayer birodalmi követ közötti tárgyalásokról és az annak eredményeképpen a Testőrségtől visszavont tűzparancsról, hajnali 06.00 órakor kezdetét vette a Vár ostroma.
Az Otto Skorzeny SS-Sturbannführer vezette főerők északról, a Bécsi kapun keresztül készültek a magyar kormányzati negyed birtokbavételére. A menetoszlopban az aknamentesítést végző utászok mögött haladt Skorzeny VW Kübelwagene, mögötte haladt négy darab Tiger B típusú nehézharckocsi az 503. nehézpáncélos-osztálytól. Az elöl haladó 200-as toronyszámú századparancsnoki harckocsiban hatodikként a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály magyarul is jól beszélő katonáját helyezték el, aki összekötőként a német harckocsizók számára elsősorban az útmutatásban és a nyelvi akadályok leküzdésében segédkezett.
A nehézharckocsik mögött haladt a tehergépkocsikon szállított gyalogság, sorrendben az 500. rohamutász-zászlóalj csoportja, majd a Jagdverband Mitte 2. és 3. százada, s végül a 600. SS-ejtőernyős-zászlóalj egy része. Ugyanezen az útvonalon a támadás második hullámát a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály katonái által kísért, két darab Tiger B típusú nehézharckocsi alkotta. Ugyancsak a lovashadosztály katonái kísérték a Váralja utcán meginduló három német nehézharckocsit is, amelyek Koronaőrség laktanyája felé vették útjukat. A támadás további kisegítő irányában nyugatról a Jagdverband Mitte 1. százada, míg délről – félkörívben – a wiener-neustadti hadapródiskola körülbelül 1000 fős zászlóalja kezdte meg a Vár megközelítését.
Mivel Lakatos miniszterelnök Lázár altábornagynak kiadott utasítása (a testőrök ne tüzeljenek a közeledő németekre) későn és pontatlanul érkezett meg, körülbelül 20 perces tűzharc bontakozott ki. A szórványos összecsapások során hét német katona és két magyar testőr életét vesztette, míg további 14 német katona és hét magyar megsebesült. A hadosztály zömének első inkább politikai, mintsem katonai bevetése ezzel véget ért, alakulatai rövid időre visszatértek kiképzési körleteikbe.
A német halottakat október 20-án ravatalozták fel a Várban, ahol a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály katonái is díszőrséget adtak.
A lovashadosztály harcai a budapesti csatában
1944. október végén – tekintettel a Budapestet mind jobban megközelítő szovjet csapatokra – készültségbe helyezték az elvben még szervezés alatt álló, valójában zömmel még szinte kiképzetlen 22. SS-önkéntes-lovashadosztályt is. Október 25-én közvetlenül a főváros védelmére német részről csak az 1. SS-rendőrezred, valamint a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály állt rendelkezésre. A hadosztály állománya ekkor mintegy 13 000 főből állt, fegyverzete 24 nehéz páncéltörő ágyú, 57 löveg, 486 géppuska és 11 386 egyéb kézifegyver volt.
1944. október 30-án a magyar főváros védelmének megszervezésére a Fretter-Pico seregcsoporton belül a német hadvezetés létrehozta a Budapest-csoportot (Gruppe Budapest), amelynek közvetlen alárendeltségébe helyezték a Zsámbék, Bia és Torbágy körzetében összpontosított 22. SS-önkéntes-lovashadosztályt is. Néhány riadóegységet leszámítva a hadosztály alkotta ekkor lényegében a hadtestcsoport egyetlen seregtestét, ezen kívül állományába jószerivel csak az október 21-én feloszlatott magyar VI. hadtestparancsnokság, valamint a Budapest Harcparancsnokság (Kampfkommandant Budapest) tartozott. A Budapest-csoport parancsnoka a hónap elejétől Magyarországon tartózkodó Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer és a Waffen-SS, valamint a rendőrség tábornoka lett, aki beosztása szerint ekkor egyben a magyarországi Waffen-SS csapatok parancsnoka is volt.
1944. november 1-jén a hadosztályt a Fretter-Pico seregcsoportnak rendelték alá, s egyúttal első beérkező részeit – annak ellenére, hogy a hadosztály alkalmazásához hivatalosan Himmler még nem járult hozzá– az Attila-vonal külső, Dunaharaszti és Üllő közötti védőállásainak nyugati, a Csepel-sziget felé eső szárnyába vezényelték. A lovashadosztálynak rendelték alá a Dunaharaszti (Duna folyó) – Soroksár szakaszon sietve kiásott védelmi vonalak megszállására rendelt magyar 1/I. ejtőernyős-zászlóaljat, Tassonyi Edömér százados parancsnoksága alatt.
1944. november 2-án a hadosztályt harcászatilag a Fretter-Pico seregcsoporton belül a Breith-páncéloscsoportnak rendelték alá. A Dunaharaszti– Üllő szakaszon a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály balszárnya a német 13. páncéloshadosztály beérkező részeihez csatlakozott. Tőlük keletre helyezkedtek el a német III. páncéloshadtest további seregtestei: a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály harccsoportja, illetve a még szintén beérkezőben levő 8. SS-lovashadosztály.
Még azon a napon reggel a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály részei – köztük a magyar 1/I. ejtőernyős-zászlóalj –, Dunaharasztitól keletre megütköztek a főváros felé nyomuló szovjet csapatokkal. A 22. SS-önkéntes-lovashadosztály sávjában a 13. páncéloshadosztály harccsoportja ellenlökéseivel visszaszorította a szovjeteket, s 09 óra 15 percre ékei elérték Taksonyt. A 22. SS-önkéntes-lovashadosztályhoz a délután folyamán újabb alakulatok már nem érkeztek be. Az éjszaka folyamán Soroksár és Dunaharaszti felé mindkét műúton a szovjetek mintegy negyven harckocsival próbáltak – sikertelenül – Budapest irányában előretörni.
1944. november 3-án folytatódott a szovjet támadás. A 4. gárda-gépesítetthadtest harckocsikkal támogatott csapatai áttörték a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály védelmének harcászati mélységét, s Soroksártól keletre hat kilométerre megközelítették Budapestet.
A 13. páncéloshadosztály harccsoportjának ellenlökései miatt azonban a szovjet csapatok nem tudták kifejleszteni támadásukat. A harcok közepette a magyar 1/I. ejtőernyős-zászlóalj, miután meghiúsított egy szovjet gyalogsági támadást, a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály Keitel-harccsoportjának (parancsnoka Karl-Heinz Keitel SS-Sturmbannführer) harcait támogatta, s estére Keitel SS-Sturmbannführer parancsára Dunaharaszti térségében közelharcban visszafoglalta a német harccsoport korábban elvesztett állásait. „Alles in Ordnung, danke schön, danke schön Kameraden” – hálálkodott Keitel a magyar ejtőernyősöknek – „Furcsán esett ez a kitörés egy tipikus porosz tiszttől, Keitel tábornagy fiától.” – írta Tassonyi százados emlékirataiban.
November 3-án estére a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály által a dunai hídfőállásban tartott terület Dunaharaszti déli szegletétől egészen az Alsónémeditől három kilométerre északra levő útkereszteződésig húzódott. A hadosztálytól kelet-északkeletre a szovjet csapatok elérték Vecsést, Gyált, Monort, Üllőt és Pestszentimrét. Vecsést és Monort a 8. SS-lovashadosztály, illetve a magyar 12. tartalékhadosztály részei és a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály Wolff-harccsoportja még aznap este visszafoglalta. Mivel a harcok súlypontja a következő napokban főleg a fővárosba vezető Vecsés–Monor útvonalszakaszra helyeződött át, a 22. SS-önkéntes-lovashadosztályra nehezedő nyomás valamelyest enyhült.
November 4-én a Breith-páncéloscsoportnak alárendelt 22. SS-önkéntes-lovashadosztály, valamint a „szomszédos” 13. páncéloshadosztály által tartott terület változatlan maradt. A lovashadosztálynak alárendelt magyar ejtőernyős csoport szárnyain a szovjetek kisebb támadásokat hajtottak végre. Másnap, november 5-én a hadosztály egész arcvonalán folytatódott a szovjet csapatok támadása, ám számottevő sikereket – főleg a 13. páncéloshadosztály ellenlökései miatt – nem értek el.
November 6-án a 22. SS- és 8. SS-lovashadosztályok előzetes felderítés után közösen hajtottak végre támadást az Attila-vonalba beékelődött szovjet csapatok ellen és súlyos harcokat követően több helyen elérték a védővonal részét képező, de a korábbi peremvonal mögött kialakított harckocsiárkot. A harcok során az SS-lovashadosztályok jelentékeny veszteségeket szenvedtek. A támadás során hátramaradó szovjet csapattöredékeket másnap a 8. SS-lovashadosztály részei számolták fel.
1944. november 7-én még folyamatban volt a német „Feldherrnhalle” páncélgránátos- és 13. páncéloshadosztályok átcsoportosítása és felváltása. Arcvonalukat részben a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály beérkező – közvetlen, vagy alárendelt – kötelékei, részben a november 5-ével az Attila-vonalban immár összes alakulatával jelen levő 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztály részei vették át. A 22. SS-önkéntes-lovashadosztály tehát legkésőbb november 8-tól testvérhadosztálya közvetlen szomszédságába került. A két hadosztály csatlakozási pontja Gyál és Vecsés térségében volt, a sávhatárt közöttük az Üllő–Budapest vasútvonal jelentette.
November 8-án a szovjetek – valószínűleg felderítési célzattal – kisebb támadást kíséreltek meg Gyál előterének elfoglalására. A harcokra Werner Sass, az ott védekező 22. SS-híradóosztály 2. századának SS-Unterscharführere, az alábbiakban emlékezett vissza:
„Mi mint gyalogság voltunk bevetve és november 8-án a reggeli órákban kezdődött az oroszok már várt, nagy támadása állásaink ellen. Ennek következtében a helységet fel kellett adnunk. A helység kijáratánál gyülekeztünk és a délelőtti órákban egy koncentrált ellentámadást hajtottunk végre. Az oroszoknak ismét ki kellett mennie. A kemény épületharcok során elvesztettük csatlakozásunkat jobboldali szomszédunkkal, ebből kifolyólag nekem azt a parancsot adták, hogy velük az összeköttetést ismét állítsam helyre. A kísérlet során, hogy mindezt megvalósítsam a térdemen megsebesültem és nem tudtam többé járni. Szakaszparancsnokom és két bajtársam védett meg és egy kötözőhelyül szolgáló kertbe cipeltek. Jobb térdem szilánkokra szakadt, s később egy szanitéc-járművel egy budapesti kórházba szállítottak. Ott közölték velem, hogy a térdemet nem lehet megmenteni és amputálni kell. Teljesen kétségbeesetten és deprimáltan kerültem egy kórházvonattal Prágába.”
Feltehetően még ezekben a napokban, valószínűleg november 7-én a hadosztály Attila-vonalat tartó harccsoportjainak harckocsitámogatására rendelték alá a 12. SS-rendőr-páncélosszázadot (12. SS-Polizei-Panzer- Kompanie). A század állományába két német gyártmányú Panzer III típusú harckocsi (ebből november 19-i adatok alapján egy sem volt bevethető), kilenc olasz gyártmányú M 15 típusú könnyűharckocsi (19-én négy harcképes), négy olasz gyártmányú M 42 típusú könnyű rohamlöveg (19-én egyik sem bevethető) és egy parancsnoki harckocsi tartozott (19-én harcképes). A hadosztály a 12. SS-rendőr-páncélosszázadon kívül november első felétől még egy SS-rendőrségi alakulatot kapott: legkésőbb 1944. november 7-től a 22. SS-önkéntes-lovashadosztálynak rendelték alá a Budapest térségében szervezett 1. SS-rendőrezred zászlóaljait is.
1944. november 9-én a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály jobbszárnyán elhelyezkedő harccsoportjai – kihasználva a tőlük keletre támadó német-magyar páncéloscsoport sikereiből adódó szovjet átcsoportosításokat – visszafoglalták a Dunaharaszti és Gyál közötti Kazánkúti-hegy és Bíró-hegy nevű magaslatokat. Még azon a napon, az Ócsa–Budapest vasútvonal mindkét oldalán támadó ezred erejű szovjet kötelék két kilométerre visszaszorította a hadosztály Gyál előterében védekező részeit. A szovjet csapatok betörését másnap, november 10-én a két lovashadosztály közösen végrehajtott ellentámadása szorította vissza, s a csatlakozási ponton Gyál előterében (Gyálpusztánál, amely ma már a falu része), a vasútvonaltól keletre új főellenállási vonalat létesítettek. A 22. SS-önkéntes-lovashadosztálynak azonban csak kétnapi harc árán, 1944. november 11-én sikerült a szovjet betörést saját szakaszán, vagyis a Vecsés felé vezető vasútvonal nyugati oldalán, Gyálpusztától északkeletre egy kilométerre lévő vasúti hídnál elreteszelnie.
Gyál térségének biztosítását követően a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály arcvonala elcsendesedett, s néhány kisebb tüzérségi, valamint század és zászlóalj erejű gyalogsági támadástól eltekintve védőkörletében jelentősebb harccselekmény nem történt.
November 12-én a lovashadosztálytól elvezényelték a magyar 1/I. ejtőernyős-zászlóaljat, amelyet Isaszegen helyeztek tartalékba. November 15-én a hadosztály állományába – három lovasezrede mellett – 10 bevethető nehéz páncéltörő ágyú, öt Jagdpanzer 38(t) Hetzer vadászpáncélos, a 22. SS-tüzérezred hat könnyű és egy nehéz ütege, valamint az 1. SS-rendőrezred három zászlóalja tartozott.
A 22. SS-önkéntes-lovashadosztály alárendeltségi viszonyai változatlanok voltak (Fretter-Pico seregcsoporton belül Breith-páncéloscsoport). November 16-án a hadosztály szakaszán harccsoportjai egy század erejű ellenségest támadást hárítottak el, majd 18-án különböző szovjet harcfelderítő csoportokat vertek vissza. A felderítő tevékenységen és a tüzérségi zavarótűzön kívül a 22. SS-önkéntes-lovashadosztálynál továbbra sem volt számottevő harccselekmény.
November 20-án a szovjetek ismét az Ócsa–Budapest vasútvonal mentén kísérelték meg Budapest megközelítését, azonban gyenge támadásukat a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály elhárította. Még azon a napon a németek felismerték, hogy a Csepel-szigeten a szovjetek könnyen átszivároghatnak Pest elővárosaiba. Ennek megakadályozására szükségessé vált, hogy a később a térségbe beérkező magyar 1. huszárhadosztály, illetőleg a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály együttműködése szorosabbá váljon. Másnap, november 21-én a szovjetek a lovashadosztály Ócsa térségében lévő balszárnya ellen folytattak erősebb harcfelderítést.
November 23-án – a korábbi felismerésnek megfelelően – a hadosztály Csepel-szigeten védelemben levő részeit, az ott védekező magyar 1. huszárhadosztállyal együtt harcászatilag a német 6. hadseregnek rendelték alá. A német-magyar lovasalakulatok részeinek még azon a napon végrehajtott ellentámadása csak lassan nyert teret, de délutánra elérték Tököl közepét. A 22. SS-önkéntes-lovashadosztály egyéb arcvonalszakaszain harccselekmény nem történt. Az általa tartott arcvonal Tököl északkeleti részétől kezdve Taksony északi részein az Alsónémeditől keletre két kilométerre levő útkereszteződésen keresztül egészen Gyálig tartott.
Másnap, 1944. november 24-étől a csepel-szigeti harcokba bekapcsolódtak a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály részei is. Ennek megfelelően 12.00 órától a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály ott védekező harccsoportjait a német páncélgránátos-hadosztálynak rendelték alá. A „Feldherrnhalle” páncélgránátos- és 22. SS-önkéntes-lovashadosztály zöme között a választóvonalat a Duna Csepel-sziget melletti bal parti mellékága képezte. Este a hadosztály Csepel-szigeten harcoló részei közreműködtek a „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály Szigetszentmiklós visszafoglalását célzó támadásában. A hadosztály egyéb arcvonalszakaszain azonban a szovjet „felderítő tevékenységen és a zavarótűzön kívül” harctevékenység továbbra sem volt tapasztalható.
1944. november végén a Budapest előterében elszenvedett súlyos veszteségek miatt a hadosztály 52. lovasezredét beolvasztották az 53. és 54. (17.) lovasezredekbe, ezáltal töltve fel azok megcsappant állományát. Más adatok szerint azonban az ezred részeit, feltöltés végett, 1944. november 28-án a Veszprém megyei Súron vonták össze.
Az immár egy ezrede nélküli 22. SS-önkéntes-lovashadosztály állományába 1944. december 2-án egy közepes, valamint egy átlagos erejű lovasezred (a kettő harcoslétszáma összesen körülbelül 600 fő) és egy 400 fős harcoslétszámot meghaladó erős felderítőosztály (SS-Panzer-Aufklärungs-Abteilung 22) tartozott. A hadosztály alárendeltségében volt továbbá körülbelül 1000 fős állományával az 1. SS-rendőrezred három zászlóalja is. A hadosztály állományába december elején 14 bevethető nehéz páncéltörő ágyú, valamint a páncélvadászosztály hat Jagdpanzer 38(t) típusú vadászpáncélosa tartozott. Az 1. SS-rendőrezredtől öt nehéz páncéltörő ágyút – kezelőszemélyzetükkel együtt – átmenetileg a 8. SS-lovashadosztálynak rendeltek alá. A 22. SS-tüzérezred ekkor hét könnyű és egy nehéz ütegből állt.
A 22. SS-önkéntes-lovashadosztály az 1944. novemberi harcai során összesen 1148 főt veszített, elesett 213 fő (ebből 12 tiszt), megsebesült 679 fő (ebből 32 tiszt), illetőleg eltűnt 256 fő (ebből egy tiszt). A viszonylag nyugodtnak mondható november 11-ét követő időszakban a hadosztály kilenc tisztjét veszítette el.
1944. december elején a hadosztály arcvonalán folytatódtak a szovjet kisebb erőkkel végrehajtott támadásai.
December 4-én a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály balszárnyán, továbbra is az Ócsa–Kispest vasútvonal mentén, egy század erejű szovjet kötelék próbálta felmérni a védelem állásait. Két nap múlva, december 6-án a szovjetek szintén század erővel kíséreltek meg harcfelderítést, de ezúttal a hadosztály középen elhelyezkedő erői ellen, Taksonytól délkeletre. Az Ócsa–Soroksár útvonalra összpontosuló támadást a 22. SS-önkéntes-lovashadosztálynak alárendelt II. riadózászlóalj és az 1. SS-rendőrezred részei hiúsították meg. A harcok során maga a II. riadózászlóalj parancsnoka, Ellendt SS-Sturmbannführer is megsebesült.
December 5-én az SS Vezetési Főhivatala új állománytábla alapján elrendelte a 8. SS- és 22. SS-önkéntes-lovashadosztályok átszervezését. A két hadosztály létszám-szükséglete ezáltal 12 621 főről 10 799 főre (359 tiszt, 1822 altiszt és 8618 közkatona, köztük 841 keleti segédszolgálatos) csökkent. A rendelkezés értelmében lehetőség volt az élőerő és anyagi eszközök cseréjére oly módon, hogy a két hadosztály viszonylagosan azonos harcértéket képviseljen. A két hadosztály közötti „cserefolyamatokat” az SS IX. hegyihadtestének parancsnoka, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer felügyelte. Az átszervezés elméletileg – hasonlóan a 8. SS-lovashadosztályhoz – felszámolta volna a 22. SS-légvédelmi tüzérosztályt, s annak 3,7 cm-es légvédelmi gépágyúit a 22. SS-páncélvadászosztályba szervezték volna be, amely így egy légvédelmigépágyús-, egy vontatott páncéltörőágyús- és csak egy páncélvadász-századdal rendelkezett volna. E századokat elméletileg már nem Hetzerekkel, hanem Jagdpanzer IV típusú vadászpáncélosokkal szerelték volna fel. Az átszervezéseknek, a hadosztályparancsnokok felelőssége mellet 1945. február 1-ig kellett befejeződniük, de a végrehajtásról nem állnak rendelkezésre egyértelmű bizonyítékok.
December 7-én a szovjetek elfoglalták Dunaharasztit, s a hadosztály ott védekező harccsoportjait Soroksár irányába szorították vissza. A hadosztály részei tehát Soroksár magasságában az Attila-vonal második állásába szorultak vissza, míg a többi szakaszon csapatai továbbra is tartották a védővonal első állásait.
December 9-én az SS IX. hegyihadtest parancsnokságának alárendelt 22. SS-önkéntes-lovashadosztályt – Csepel-szigeti harccsoportjaival együtt – a Breith-páncéloscsoportnak rendelték alá. Állománya ekkor egy közepes, egy átlagos erősségű lovasezredből, valamint egy erős felderítő-osztályból állt. A gyalogsági harcoslétszám összesen körülbelül 1000 fő volt. A lovashadosztály alárendeltségében harcolt továbbá a közepes erejű 1. SS-rendőrezred, egy leharcolt (100 főnél alacsonyabb harcoslétszámú, feltehetően magyar) csendőrzászlóalj, valamint egy gyenge (a 100-200 fős II.) és egy átlagos (a 200-300 fős I.) riadózászlóalj. A hadosztálynak november végétől alárendelt riadószázlóaljait főleg a német szárazföldi haderő tagjaiból állították fel, feltehetően az úgy nevezett átfésülések során keletkező létszámtöbbletből.
A lovashadosztály nehézfegyvereinek és tüzérségi eszközeinek nagy részét, kezelőszemélyzeteikkel együtt, átmenetileg más német alakulatok között osztották el. A hadosztály alakulatai december 9-én 14 bevethető páncéltörő ágyúval rendelkeztek, amelyekből két darabot személyzeteikkel a 8. SS-lovashadosztálynak, míg három darabot a német 76. gyaloghadosztálynak rendeltek alá. A 22. SS-páncélvadászosztály 17 Jagdpanzer 38(t) típusú vadászpáncélosából, mindössze egy volt a hadosztálynál bevethető, míg négy darabot (egy szakaszt) a „Feldherrnhalle” páncéloshadosztálynak rendeltek alá. Egy nappal később azonban további három Jagdpanzer 38-at megjavítottak, így december 10-re a páncélvadászosztály már négy bevethető páncélossal rendelkezett. Eddigi harcai során az alakulat kijavíthatatlan vesztesége (Totalausfall) tehát összesen öt Hetzer volt.
A 22. SS-páncélvadászosztály állományát – tekintettel bevethető járműveinek kevés számára – a december eleji harcok során gyalogságként is alkalmazták. Riadószázadának parancsnoka, Fischa SS-Untersturmführer a december 9-i harcok során meg is sebesült. Később, december közepétől a 8. SS-páncélvadászosztály 2. százada egészítette ki a hadosztály vadászpáncélos-erejét. A 22. SS-tüzérezrednek időközben két könnyű ütegét elvonták, amelyet a német 357. gyaloghadosztálynak rendeltek alá. A hadosztály tüzérezredénél így öt könnyű és egy nehéz üteg maradt.
A következő napokban a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály erejét zömmel a csepel-szigeti harcok kötötték le, miközben arcvonalának nagy részén továbbra sem zajlott számottevő harccselekmény. A 8. SS- és 22. SS-önkéntes-lovashadosztályok között december 10-én a sávhatár a Rákoskeresztúr nyugat–Vecsés kelet vonal volt.
December 11-én a hadosztály sávjában a szovjetek elsősorban a Csepel-sziget északi részeit támadták. A helyzet konszolidálására a térségbe irányított 1. honvéd páncéloshadosztályt harcászatilag a 22. SS-önkéntes-lovashadosztálynak rendelték alá, miközben a csepel-szigeti arcvonal egészén szintén a hadosztály vette át a harcvezetést. Az esti órákban a szovjet csapatoknak a hadosztály minden igyekezete ellenére sikerült betörnie a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály jobbszárny-erőinek védelmébe.
Másnap, december 12-én reggelre azonban a hadosztály harccsoportjai a szovjet harcelőőrsöket helyi ellenlökésekkel visszaszorították, s a védelem folytonos arcvonalát helyreállították. Még ezen a napon Hermann Breith páncélos tábornokot és törzsét elvezényelték a pesti hídfőből. Budapesten a harcvezetést immáron ténylegesen is az SS IX. hegyihadteste vette át, mint a német 6. hadseregnek közvetlenül alárendelt hadtestparancsnokság.
December 16-án a szovjetek század erejű támadást hajtottak végre a Dunaharaszti–Soroksár vasútvonal mentén a hadosztály Soroksár előterében védekező csoportjai ellen. Kisebb szovjet kötelékek ugyancsak megtámadták a 22. és 8. SS-lovashadosztály csatlakozási pontját is, Vecséstől keletre. A védők azonban mindkét támadást elhárították.
Azon a napon – december 16-án – a 22. SS-önkéntes-lovashadosztálynak két átlagos (az I. és a II.) riadózászlóalj, valamint az 1. SS-rendőrezred két, szintén átlagos zászlóalja volt alárendelve. E zászlóaljak harcoslétszáma egyenként 200-300 fő, tehát harcoló állományuk összesen körülbelül 1000 fő volt. A hadosztály 14 bevethető nehéz páncéltörő ágyúja közül tízet más alakulatnak rendeltek alá: az 1. SS-rendőrezred öt, a hadosztály két nehéz páncéltörő ágyúja átmenetileg a 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztálynál harcolt, míg további egyet a 13. páncéloshadosztálynak rendeltek alá. A lovashadosztály három nehéz páncéltörő ágyúja – kezelőikkel együtt – továbbra is a német 76. gyaloghadosztálynál maradt. A nehézfegyverek átmeneti kiegészítéseképpen a hadosztályhoz öt magyar nehéz páncéltörő ágyút utaltak, feltehetően a közelben védekező, s a hadosztálynak alárendelt magyar 1. páncéloshadosztály állományából.
A 22. SS-tüzérezrednek időközben beérkezett három könnyű ütege, s immáron összesen nyolc könnyű és egy nehéz üteggel rendelkezett. A 22. SS-páncélvadászosztály 17 Jagdpanzer 38(t) Hetzer vadászpáncélosából december 15-én és 16-án egyaránt két-két jármű volt bevethető állapotban. A hadosztály december hónapban eddig elszenvedett, más alakulatokhoz képest viszonylag alacsonynak mondható veszteségeit jellemzi, hogy a harcérték-jelentések eddigi IV. minősítése (védelemre korlátozottan alkalmas) helyett a december 16-i jelentésben a lovashadosztály már III. minősítést (védelemre korlátozás nélkül alkalmas) kapott, miközben mozgékonysága változatlan volt (gépkocsizó részek 41 százalék, fogatolt elemek 100 százalék).
1944. december 20-án megkezdődött a szovjet 2. és 3. Ukrán Front negyedik kísérlete a magyar főváros bekerítésére, s elfoglalására.
A hadosztály szakaszán számottevő harctevékenység egy rövid ideig még nem volt tapasztalható. Karácsonyra a szovjet 23. és 37. lövészhadtestek, valamint a 2. gárda-gépesítetthadtest csapatai elérték Budát. Szükségessé vált tehát, hogy a pesti oldalról erőket csoportosítsanak át Budapest nyugati hídfőjébe. Ebben az összefüggésben a 8. SS-lovashadosztály mellett a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály részei jöttek szóba.
1944. december 24-én délután megkezdődött a 8. SS-lovashadosztály kivonása a pesti hídfőből. Korábbi állásait átmenetileg részben a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály, részben a német 13. páncéloshadosztály harccsoportjai vették át; csatlakozási pontjuk Vecséstől északkeletre volt. E két alakulat között, a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály alárendeltségében Vecsés–Gyömrő– Üllő térségében harcolt továbbra is a „hátrahagyott” 8. SS-páncélvadászosztály 2. százada Jagdpanzer 38(t) típusú vadászpáncélosaival.
1944. december 24-én éjszaka a Pestszentimrén összpontosított 22. SS-tüzérezred állásait erős szovjet tüzérségi támadás érte, amelynek következtében a lövegállomány zöme megsemmisült, vagy tönkrement.
December 25-én a hadosztály sávjában a szovjetek Soroksár délkelet–Várhegy (115 magassági pont) irányában támadást kíséreltek meg, de azt a védők még aznap visszaverték. A Soroksár–Maglód szakasz, vagyis főleg a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály arcvonala kivételével a szovjetek szinte mindenütt sikeres támadást hajtottak végre az Attila-vonal külső védőöve ellen.
A 8. SS-lovashadosztály kivonásával szükségessé vált, hogy a pesti oldalon védekező csapatokat a szűkebb, jobban védhető második, majd harmadik védővonalra vonják vissza. A Dél-Pesten védekező 22. SS-önkéntes-lovashadosztály jobbszárnya már – Dunaharaszti elfoglalását követően – részben az Attila-vonal középső övét tartotta megszállva, így harccsoportjait csak a balszárnyon (Gyál és Vecsés térségében) kellett hátravonnia. A december 26-án délelőtt véglegesen bezáródó budapesti ostromgyűrűbe szorult hadosztály élelmezési létszáma 11 345 fő volt, állományába 37 löveg, 17 vadászpáncélos és 14 nehéz páncéltörő ágyú tartozott. A lovashadosztály bekerített részei parancsnokai (részben januári eleji adatok szerint) az alábbiak voltak:
– 53. SS-lovasezred (Kurt Wegener SS-Hauptsturmführer)
– Ismert svadronparancsnokai: Eduard Helmich SS-Obersturmführer, Helmut Otto SS-Obersturmführer, Kurt Wentzlitschke SS-Obersturmführer;
– 54. (17.) SS-lovasezred (Kurt Bartsch SS-Haupsturmführer)
– Ismert svadronparancsnokai: Robert Strohmann SS-Obersturmführer, Gottfried Glück SS-Obersturmführer, Willi Geier SS-Obersturmführer, August Feddern SS-Obersturmführer;
– 22. SS-önkéntes-tüzérezred (Wilhelm Leppert SS-Obersturmbanführer);
– 22. SS-páncélos-felderítőosztály (Karl Waller SS-Hauptsurmführer);
– 22. SS-légvédelmi tüzérosztály (Harry Weckmann SS-Haupsturmführer);
– 22. SS-híradóosztály (Hans Kiesewetter SS-Hauptsturmführer);
– 22. SS-páncélvadászosztály (Wilhelm Burböck SS-Hautpsturmführer).
A hadosztály ellátó alakulatainak zöme, tábori pótzászlóalja (Súron és Bicskén), 22. SS-utászzászlóalja (ki-, illetve átképzésen Krakkóban), valamint lóállományának nagy része (a Dunától északra, Pozsony és Bécs között) elkerülte a budapesti bekerítést. Továbbra is Pesten, a lovashadosztály alárendeltségében harcolt az 1. SS-rendőrezred két zászlóalja, valamint az I. és II. riadózászlóaljak is.
December 27-ére a hadosztály harccsoportjai visszavonultak az Attila-vonal közbülső védőövébe (Attila-II), a Soroksár–Soroksárpéteri–Pestszentimre észak vonalra, feladva ezzel Gyál és Vecsés körzetében lévő állásaikat.
Másnap, december 28-ára a szovjet 68. gárda-lövészhadosztály csapatai, megerősítve a 3. harckocsidandár erőivel elfoglalták Pestszentimrét és ezzel a hadosztályt Pestszenterzsébetre szorították vissza. A harcokban csak az 1. SS-rendőrezred 7200 karabélylőszert, 12 400 géppuskalőszert, 815 géppisztolylőszert, 55 repesz- és 15 páncéltörő puskagránátot, hét páncélöklöt, valamint 181 aknavetőlőszert használt fel.
Eközben megváltoztak a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály csatlakozási viszonyai is. A 13. páncéloshadosztály ellenségtől való leválását a magyar 1. páncéloshadosztály részei fedezték, amelyek ezután kivonásra kerültek, s a Csepel-sziget északi részeinek védelmét, illetőleg folyambiztosítási feladatokat láttak el. A német 13. páncéloshadosztályt átmenetileg a pesti arcvonal északkeleti részére irányították, helyét a magyar rohamtüzérekből álló Billnitzer-csoport részei vették át.
December 29-én folytatódott a szovjet csapatok támadása Pestszenterzsébet irányában. A hadosztály állásaival párhuzamos Pestszentlőrinc–Soroksár útvonalszakaszról zászlóaljnyi erővel, két harckocsi támogatásával előretörő szovjetek az 1. SS-rendőrezred II/5. századát állásaik feladására kényszerítették, s így erőik egy részével sikerült elfoglalniuk a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály Pestszenterzsébet előtt futó árokrendszerének egy részét.
A rendőrezred I. zászlóaljának harccsoportja (parancsnok Hanke százados) ellenlökésével visszavetette a szovjeteket, majd délután 15.00 órakor a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály részeivel együttműködve egy újabb ellenlökést hajtottak végre. A hadosztály kisebb csoportjaival megerősített 1. SS-rendőrezred I. zászlóaljának a késő délutáni órákban „(…) sikerült átkelni a Pestszentlőrinc–Soroksár útvonalon, valamint ismét betörni a reteszállásba. Ebben a támadásban minden rendelkezésre álló erőt bevetettünk, és ezen kívül 150 SS-katonát is. A reteszállás megszállása után az ellenség heves aknavetőtüzet nyitott.”
A támadó szovjetek jelentékeny veszteségeket szenvedtek, míg az 1. SS-rendőrezred I. zászlóalja négy tisztet és 35 főnyi legénységet vesztett: elesett két tiszt (köztük Hanke százados, zászlóaljparancsnok) kilenc altiszt és közkatona.
1945. január 1-jére a szovjetek kisebb területet szereztek a hadosztály arcvonalán, s elérték a külső Üllői utat. Az új esztendő első hete a hadosztály számára viszonylag békésen telt, a szovjet csapatok támadása az északabbra elhelyezkedő Kispest–Pestújhely vonalra koncentrálódott.
Ezen a szakaszon január 3-ig a szovjetek több helyen mély betöréseket értek el (veszélyeztetve a szükségrepülőtérként szolgáló kisrákosi gyakorlóteret is). Ezért az SS IX. hegyihadtestének parancsnoksága hátrább akarta vonni a még délen, Pest külvárosaiban védekező 22. SS-önkéntes-lovashadosztályt. Fennállt ugyanis annak a veszélye, hogy a tőle északabbra előretörő szovjet ékek a Duna felé kanyarodva a hadosztály hátába kerülnek.
Január 5-én a hadosztály szakaszán a szovjetek ezrednyi erővel támadtak Soroksár és Pestszentimre között, s sikerült nekik Pestszenterzsébet irányában teret nyerniük. A lovashadosztály harccsoportjainak ellenlökése azonban a „régi állások 80 százalékát visszafoglalta”.
Másnap, január 6-án hajnalra a hadosztály – a tőle északra kialakult válságos helyzet miatt – feladta Soroksárt, s hátában egyes szovjet harcelőőrsök már a Gubacsi utat is elérték. A 22. SS-önkéntes-lovashadosztálynak még azon a napon át kellett volna vennie a Kőbánya keleti részein levő állásokat, hogy így csatlakozzon a 13. páncéloshadosztály részeivel, mely által annak 66. páncélgránátos-ezredének zöme a későbbiekben súlyponti tartalékként szabadulhatott volna fel.
A lovashadosztály tapasztalatlansága folytán nem tudta tökéletesen végrehajtani balszárnya meghosszabbítását, s ezért a 13. páncéloshadosztály részeinek csak hosszas fáradozások árán sikerült időről-időre visszanyerni jobb szomszédjával a kapcsolatot. A szovjet csapatok addigra viszont Kőbánya nagy részét már elfoglalták.
Még január 6-án, a hadosztály hátrább levő részei – tüzér- és légvédelmi tüzér alakulatai – megkezdték átvonulásukat a budai oldalra. Az elsők között voltak a 22. SS-légvédelmi tüzérosztály maradványai. A korábban az osztály Keleti pályaudvarnál bevetett 3. ütege gyalogsági harcok során elvesztette teljes lövegállományát (ez december végétől két 2 cm-es légvédelmi gépágyút jelentett), s kezelőszemélyzetük január 4-től már csak gyalogságként került bevetésre. Az ellátmány-, a lőszer- és benzinhiány nyomasztó volt, a hadosztály saját lóállományát kezdte felélni: minden ezrede napi 16 lovat vágott le.
Január 7-én folytatódtak a harcok Kőbányán. A 22. SS-önkéntes-lovashadosztály, együttműködve a magyar Billnitzer-csoporttal több alkalommal indított eredménytelen ellenlökéseket, míg végül estére teljesen fel kellett adniuk a még birtokukban levő kőbányai területeket is. A hadosztály délebbi szakaszán, Petszenterzsébeten és Kispesten is elkeseredett utcai harcok folytak. E városrészek nagy részét a következő napon, január 8-án adta fel a hadosztály. A 22. SS-önkéntes-lovashadosztály harccsoportjainak hozzávetőleges arcvonala, állandóan váltakozó utcák mentén ekkor Kispest észak-nyugati széleitől húzódott egészen a Csepel-sziget északi részéig.
A következő napra a 13. páncéloshadosztálynak alárendelt Dörner-harccsoport és a hadosztály sávhatára már az Orczy tér északi csücske–Kerepesi temető délkeleti sarka–Tomcsányi utca vonalon húzódott. Kispest kiürítése során a lovashadosztály teljesítménye már az első súlyosabb elhárító harcok során elszenvedett magas tiszti veszteségek miatt olyannyira lecsökkent, hogy egyes harccsoportjait fel kellett oszlatni.
Január második hetére a hadosztály harcoslétszáma 3684 főre csökkent, részei a Lónyai és a Mátyás utca vonalára szorultak vissza. Miután a Pest kiürítése előtti napokban a hídfőt a 13. páncéloshadosztály részei védték, legkésőbb január 15-én estére a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály maradványai átvonultak a budai oldalra. Átkelését követően a hadosztály január 18-tól partvédelmi feladatokat látott el s a Duna nyugati partját biztosította a Margitszigettől Kelenföldig.
Az 1945. januári harcok során a hadosztály 291 halottat (ebből 18 tiszt), 937 sebesültet (ebből 27 tiszt) és 203 fő eltűntet (ebből 10 tiszt), összesen 1431 főt vesztett.
Február 5-én a hadosztályparancsnok, August Zehender SS-Brigadeführer – Joachim Rumohrral egyidőben – megkapta Lovagkeresztjéhez a Tölgyfalombot is. Magyar részről a hadosztály állományából még január folyamán 30 főt terjesztettek fel kitüntetésre.
Noha a hadosztály által tartott, budai házsorok és utcák határolta meghatározhatatlan arcvonal jelentős mértékben nem változott, a hadianyag, élőerő és élelem terén riasztó volt a hiány. Mivel a Budán védekező csapatok mindegyike hasonlóan nyomorúságos helyzetben volt, az SS IX. hegyihadtestének parancsnoksága immár negyedik alkalommal dolgozott ki tervet a kitörésre.
A budai bekerítésből való kitörési kísérletig a hadosztály 1945. februárjában 36 halottat (ebből egy tiszt), 94 sebesültet (ebből két tiszt) és 13 fő eltűntet vesztett. Alakulásától 1945. február 11-ig a hadosztály harcai során – leszámítva az Ameiser-harccsoport adatait – 4805 főt vesztett. Elesett 742 fő (ebből 34 tiszt), megsebesült 2734 fő (ebből 82 tiszt), valamint eltűnt 587 fő (ebből 12 tiszt).
Február 11-én a kitörés terveit ismertették a német csapatok parancsnokaival, hozzátéve, hogy csak azok induljanak el a harccsoportokban, akik képesek egy 25 kilométeres, harc közbeni éjszakai gyalogmenetre. Az este 20.00 órakor kezdődő kitörési kísérlet során a Városmajortól a Mechwart térig, a Krisztina körút és a Margit körút határolta vonalakon keresztül mintegy 14 000 német és 2000 magyar katona, valamint 2500 hungarista, illetve polgári személy próbált meg átjutni.
A 22. SS-önkéntes-lovashadosztály maradványaiból kialakított csoportok az 1. hullámban a 8. SS-lovashadosztály mellett jobb oldali biztosítóként lettek beosztva. Ugyancsak a hadosztályból kialakított csoportok alkották a 3. hullámban kitörő utóvédet is. A két lovashadosztályból mindössze 170 fő jutott el Szomornál a német vonalakig.
A 22. SS-önkéntes-lovashadosztály egy már majdnem átjutott, körülbelül 300 fős csoportját Perbál mellett, Darányi-pusztán a szovjetek bekerítették. Miután reménytelen helyzetükben megadták magukat, agyonlőtték őket.
A hadosztály parancsnoka, August Zehender SS-Brigadeführer, miután jobb lábát gránát szakította le, öngyilkosságot követett el. A 22. „Maria Theresia” SS-önkéntes-lovashadosztály Budapesten gyakorlatilag megsemmisült.
Korábbi elnevezései:
1944. június 17. – Waffen-Gebrigs-Division der SS „Kama” (kroat. Nr. 2);
(ezzel párhuzamosan 23. SS-Gebirgs-Division is)
1944. szeptembertől – 23. Waffen-Gebirgs-Division der SS „Kama” (kroatische Nr. 2)
A Balkánon folyó igen intenzív partizántevékenység miatt a német hadvezetés 1944 nyarán úgy vélte, hogy az SS 13. fegyveres-hegyihadosztályon kívül egy újabb, bosnyákokból álló hegyihadosztályra is szükség van a térség pacifikálásához. Hitler parancsára az SS Vezetési Főhivatala június 17-én rendelte el az új hadosztály felállítását „Kama”[1062] néven.
A szervezés június 10-én vette kezdetét. A hadosztály felállításáért az SS éppen akkor szerveződő IX. hegyihadtestének parancsnokát Karl-Gustav Sauberzweig SS-Brigadeführert tették felelőssé.
Június 24-én az SS Vezetési Főhivatala mind az új hadosztály, mind pedig a két horvát hegyihadosztály vezetésére kijelölt hegyihadtest felállítási területeként a 18. SS-páncélgránátos-hadosztály addigi elhelyezési körletét jelölte ki a Bácskában. A hadosztálynak 1944. december 31-ig kellett (volna) elérni a hadrafoghatóságot.
A csapatok keretét a 13. fegyveres-hegyihadosztálytól átvezényelt német és bosnyák állomány alkotta, összesen 54 tiszt, 187 altiszt és 1137 közkatona. Ezt egészítették ki további birodalmi és népi német, valamint bosnyák katonák, akik az SS-pótalakulatoktól érkeztek.
A felállítás alatt álló hadosztály áttekintő hadrendje és fontosabb (már betöltött) parancsnoki beosztása 1944. szeptember 10-i adatok alapján a következő volt:[1063]
– Teljes létszám: 3793 fő [1064];
– hadosztályparancsnok: Helmut Raithel SS-Standartenführer[1065];
– az SS 55. fegyveres-hegyivadász-ezrede (3. horvát) (Holzinger SS-Obersturmbannführer): I-III. zászlóalj;
– az SS 56. fegyveres-hegyivadász-ezrede (4. horvát) (Josef Syr SS-Sturmbannfüher): I-III. zászlóalj;
– az SS 23. fegyveres-hegyitüzérezrede (2. horvát) (Hans Zeysing SS-Oberstrumbannführer): I-IV. tüzérosztály;
– 23. SS-felderítőosztály (2. horvát) (Ludwig Zeitz SS-Hauptsturmführer);
– 23. SS-páncélvadászosztály (2. horvát) (Albert Landwehr SS-Sturmbannführer);
– 23. SS-hegyi-utászzászlóalj (2. horvát) (Otto Hermann SS-Sturmbannführer);
– 23. SS-hegyi-híradóosztály (2. horvát) (Albert Reimann SS-Hauptsturmführer);
– 23. SS-tábori pótzászlóalj (2. horvát) (?);
– 23. SS-hadtáposztály (2. horvát);
– 23. SS-gazdasági osztály (2. horvát);
– 23. SS-egészségügyi osztály (2. horvát).
Az újoncok folyamatosan érkeztek, így 1944. szeptember végén a hadosztály összlétszáma 8000-9000 főre növekedett. A különböző szakcsapatokat (például utászokat, páncélvadászokat stb.) birodalmi területen állították fel, és ott kezdődött meg kiképzésük.
A szovjetek előretörése a Balkánon hatással volt a bosnyák állományra is. Egyre többen hagyták el önkényesen a hadosztályt. Egy alkalommal egy német SS-tiszt megpróbálta őket feltartóztatni, de egyszerűen agyonlőtték és holtestét vízbe dobták.[1066]
Ilyen körülmények között a hadosztály bosnyák állományból való felállítása értelmetlenné vált. A még szerveződő hadosztályt egy 1944. szeptember 24-én kelt paranccsal feloszlatták, a bosnyák katonákat pedig 1000 karabéllyal együtt, az SS IX. hegyihadtestén keresztül a 13. fegyveres-hegyihadosztályba vezényelték. A német kereteket az újonnan felállítandó 31. SS-önkéntes-gránátoshadosztály rendelkezésére bocsátották.[1067]
Érdekesség, hogy az SS 23. fegyveres-hegyihadosztálya még 1944. december 31-én is szerepelt a német fegyveres erők hadrendjében. Igaz, ekkor már a horvát területen felállítás alatt álló alakulat csapatneme „gránátos” volt, s hadrafoghatóságát 1945. február 28-ig kellett elérnie.[1068]
19. A 31.
SS-önkéntes-gránátoshadosztály
(31.
SS-Freiwilligen-Grenadier-Division)
Korábbi elnevezései:
1944. október 1. – 31. SS-Freiwilligen-Grenadier-Division
A hadosztály felállításának előzményei 1944. július végig nyúlnak vissza, amikorra az 1944. április 14-én kötött német-magyar államközi egyezmény alapján Bácska területéről jelentősebb létszámú népi németet hívtak be a Waffen-SS-be.
Ezen emberanyag katonai alkalmazásának, illetve egy újabb SS-hadosztály szervezésének kérdése első ízben 1944. szeptember 24-én került napirendre, amikor az SS Vezetési Főhivatala a magyar területen felállítás alatt lévő 23. „Kama” fegyveres-hegyihadosztályát – kimondatlanul ugyan, de a bosnyák állomány megbízhatatlansága miatt – feloszlatta. A németek a már rendelkezésre álló személyi állományból (a muzulmán bosnyákokat kivéve) valamint a meglévő hadianyagból egy SS-gránátoshadosztályt kívántak szervezni.[1069]
A 31. SS-önkéntes-gránátoshadosztály felállítását elrendelő parancs 1944. október 4-én látott napvilágot. Eszerint 1944. október 1-i hatállyal a 23. „Kama” fegyveres-hegyihadosztály felállítási körletében egy új SS-gránátoshadosztály állítandó fel. A szervezésért a kinevezett hadosztályparancsnok, Gustav Lombard SS-Oberführer[1070] felelt.
A muzulmán katonákat 1000 karabéllyal együtt az SS IX. hegyihadtestéhez irányították, amely betagolta őket a 13. „Handschar” fegyveres-hegyihadosztályba. Az új hadosztály kiképző és parancsnoki keretét birodalmi németek alkották, a legénységi állományt pedig a Bácskából behívott népi németekkel töltötték fel. A hadosztálynak – ellentétben a háború utáni szakirodalom egy részében olvasható különféle változatokkal – hadrendi számán és csapatnemi megnevezésén kívül saját neve nem volt.[1071]
Lombard SS-csapatait az 1944. mintájú német gyaloghadosztály állománytáblája alapján szervezték. A 31. SS-önkéntes-gránátoshadosztály tervezett áttekintő hadrendje és fontosabb parancsnoki beosztása 1944. októberi adatok alapján a következő volt:
– Teljes létszám: körülbelül 14 000 fő[1072];
– hadosztályparancsnok: Gustav Lombard SS-Oberführer (LK);
– 1. (hadműveleti) vezérkari tiszt: Otto Reuter SS-Sturmbannführer;
– hadosztálytörzs térképész-csoporttal és táboricsendőr-századdal;
– 78. SS-önkéntes-gránátosezred (Robert Schneider SS-Sturmbannführer):
– I-III. zászlóalj, 1-4., 5-8., 9-12. század[1073];
– 13. (vontatott gyalogságilöveg-) század;
– 14. (páncélromboló-) század (egy szakasz 7,5 cm-es vontatott páncéltörő ágyú és két páncélromboló szakasz[1074]);
– 79. SS-önkéntes-gránátosezred (Josef Syr SS-Sturmbannfüher[1075]):
– I-III. zászlóalj, 1-4., 5-8., 9-12. század[1076];
– 13. (vontatott gyalogságilöveg-) század;
– 14. (páncélromboló-) század (egy szakasz 7,5 cm-es vontatott páncéltörő ágyú és két páncélromboló szakasz[1077]);
– 80. SS-önkéntes-gránátosezred (Friedrich-Karl Scanzony von Lichtenfels SS-Sturmbannführer):
– I-III. zászlóalj, 1-4., 5-8., 9-12. század[1078];
– 13. (vontatott gyalogságilöveg-) század;
– 14. (páncélromboló-) század (egy szakasz 7,5 cm-es vontatott páncéltörő ágyú és két páncélromboló szakasz[1079]);
– 31. SS-önkéntes-tüzérezred (Hans Zeysing SS-Obersturmbannführer):
– I-IV. SS-tüzérosztály (első három fogatolt osztály három-három üteg 10,5 cm-es tábori tarackkal, a IV. osztály három üteg 15 cm-es tábori tarackkal);
– 31. SS-önkéntes-lövészzászlóalj (Ludwig Zeitz SS-Hauptsturmführer):
– 1. (motorkerékpároslövész-) század, 2-3. (kerékpáros lövész-) század, 4. (nehézfegyver-) század;
– 31. SS-önkéntes-páncélvadászosztály[1080] (Albert Landwehr SS-Sturmbannführer):
– 1. (vontatott páncéltörőágyús-) század, 2. (vadászpáncélos-) század, 3. (légvédelmigépágyús-) század;
– 31. SS-önkéntes-utászzászlóalj[1081] (Otto Hermann SS-Sturmbannführer):
– 1-3. század (részben kerékpárokon);
– 31. SS-önkéntes-híradóosztály (Albert Reimann SS-Hauptsturmführer):
– 1 (távbeszélő-) század, 2. (rádiós-) század, könnyű híradóoszlop;
– 31. SS-önkéntes-hadtáposztály;
– 31. SS-önkéntes-járműjavító század;
– 31. SS-önkéntes-gazdasági osztály;
– 31. SS-önkéntes-egészségügyi osztály;
– 31. SS-önkéntes-állategészségügyi század.
A hadosztályparancsnokság Újverbászra települt. A 78. SS-önkéntes-gránátosezred Rácmilitics, a 79. SS-önkéntes-gránátosezred Topolya– Bácsalmás–Bajmok, a 31. SS-önkéntes-tüzérezred elemei Kula, a 31. SS-önkéntes-lövészzászlóalj Szenttamás–Óbecse, a 31. SS-önkéntes-híradóosztály pedig valószínűleg Topolya körzetében szerveződött.[1082] A legénység zöme (mintegy 75 százaléka) a Bácskából származott. A fennmaradó 25 százalék Magyarország egyéb németek lakta vidékeiről került behívásra.[1083]
A szovjet csapatok nyugati-északnyugati irányú előrenyomulása miatt 1944. október 7-én megkezdődött a még felállítás alatt lévő SS-gránátoshadosztály visszavonulása a Duna nyugati partjára. A hadosztály csapatai közreműködtek a bácskai németség birodalmi területre való áttelepítésében is.[1084]
Október 9-én a hadosztály távirati úton parancsot kapott a Waffen-SS magyarországi parancsnokától, hogy bevethető elemeit vonultassa fel a közeledő szovjet csapatok ellen. Syr SS-Sturmbannführer parancsnoksága alatt a 79. SS-önkéntes-gránátosezred részeivel megerősített 31. SS-önkéntes-lövészzászlóaljból már korábban harccsoportot szerveztek, amelybe néhány, a hadosztálynál visszamaradt muzulmán katona is beosztásra került. A körülbelül 2600 fős Syr-harccsoport a „Brandenburg” páncélgránátos-hadosztály Kühlwein-harccsoportjának alárendeltségébe lépett, s már október 5-én állásokat létesített Óbecse körül.
A szovjet csapatok 12-én két-három lövészhadosztálynyi erővel indítottak támadást a körzetben. Másnap a szovjetek Óbecsénél át is törték a németek vonalát, akik – tartva az átkarolástól – kiürítették a Rudolfsgnadnál tartott hídfőjüket. A harcok e körzetben október 15-ig tartottak. A Syr-harccsoport ezt követően Szenttamásnál harcolt, majd miután a szovjetek 18-án itt is áttörtek, két nappal később Bezdánnál – partizánokkal vívott összecsapások után – átkelt a Duna nyugati partjára.[1085]
A 31. SS-önkéntes-gránátoshadosztály csapatai október 20-a után Baranya megye területén, Pécs körüli, főként németek által (is) lakott településeken szállásoltak be. A 79. SS-önkéntes-gránátosezred Mohács és Bátaszék, a 78. SS-önkéntes-gránátosezred és az ellátó alakulatok Villány, a 31. SS-önkéntes-híradóosztály elemei előbb Villány, majd Szederkény körzetében állomásoztak. Az öt kiképzőszázadból álló 31. SS-önkéntes-tábori pótzászlóaljat Udvar–Mohács környékén kezdték szervezni.
A szűkebb hazájukból elkerült bácskai népi németek hangulata meglehetősen nyomott volt. A csapatok kiképzése mégis jóval kedvezőbb körülmények közepette folytatódott, mivel a Bácskától eltérően az új elhelyezési körletben partizánveszély gyakorlatilag nem volt.[1086]
Október 26-án a hadosztály a Dél Hadseregcsoport parancsára felfüggesztette a kiképzést, s a magyar 2. hadsereg II. hadtestének alárendeltségében félig harcképes zászlóaljaival a Duna mentén megszállta a Dunaszekcső– Mohács–Udvar–Kiskőszeg–Vörösmart vonalat. Ezen belül a 80/I. SS-gránátoszászlóalj Kiskőszegtől délre Vörösmartig és Hercegszőlősig, a 78/II. SS-gránátoszászlóalj és a 78/14. SS- (páncélromboló-) század Kiskőszegtől Udvarig, a 78/I. SS-gránátoszászlóalj Udvar és Mohács között, a 79/I. SS-gránátoszászlóalj Mohácson és környékén, a 79/II. SS-gránátoszászlóalj innen Dunaszekcsőig, a 79/III. SS-gránátoszászlóalj már felállított részei pedig Dunaszekcsőn létesítettek állásokat. A lövegekkel még nem rendelkező 31. SS-önkéntes-tüzérezred állománya gyalogságként került bevetésre. A hadosztály törzse Németbólyon rendezkedett be.[1087]
Október végén a hadosztály mindössze 1370 főnyi gyalogsági harcoslétszámmal rendelkezett. Fegyverzete az egyéni fegyvereken kívül 54 könnyűgéppuskából állt.[1088]
A Dél Hadseregcsoport – noha ismerte a hadosztály gyenge fegyverzeti viszonyait – nem volt abban a helyzetben, hogy saját szűkös készleteiből nehézfegyverzetet utaljon ki, mivel a rendelkezésre álló rohamlövegeket és tüzérséget a szovjetek készülő újabb Budapest elleni támadásának feltartóztatására volt kénytelen bevetni. A hadseregcsoport az SS Vezetési Főhivatalának küldött, november 2-án kelt választáviratában úgy fogalmazott, hogy a hadosztály arcvonalán a szovjetek amúgy sem készülnek támadni.[1089] Erre a megállapításra a 3. Ukrán Front csapatai hamarosan erőteljesen rácáfoltak.
November 2-án a hadosztály megerősítették néhány légvédelmi tüzéralakulattal, egy aknaszedő osztaggal, magyar riadó-alakulatokkal és az SS krími tatárokból álló 58. fegyveres-hegyidandárával.[1090] Ezek az erők együtt alkották az úgynevezett Lombard-csoportot („Gruppe Lombard”). A csoport alárendeltségében volt valószínűleg a Szekszárdtól délre állomásozó magyar „Deák” SS-harccsoport[1091] is, de ez a kötelék a Duna mentén nem került bevetésre.[1092]
November 4-én a csoport alárendeltségébe lépett a 44. tábori pót- és kiképzőezred négy erős zászlóalja is, amelyek Dunaszekcső és Bátaszék között vették át a folyammegfigyelés feladatát. Ekkor a Lombard-csoport déli jobbszárnyán a „Brandenburg” páncélgránátos-hadosztály részei, északi balszárnyán pedig a magyar 1. honvéd folyamzár-ezred helyezkedett el.[1093]
Aznapi adatok szerint a hadosztály négy erős gránátoszászlóaljában és egy átlagos tábori pótzászlóaljában körülbelül 1800 főnyi harcoslétszámmal rendelkezett. Nehézfegyverzete nyolc 7,5 cm-es páncéltörő ágyúból és két 10,5 cm-es tarackos ütegből állt. A csapatok fogatolt elemeinek mozgékonysága 30 százalék volt. A hadosztály védelemre is csak feltételesen volt alkalmas.[1094]
November 7-ére virradó éjszaka a szovjet 57. hadsereg kisebb erőkkel felderítő vállalkozásokat indított a Dunán keresztül. Mohácstól két kilométerre északra a szovjetek birtokba vettek egy kis szigetet is, ahol harcérintkezésbe kerültek a 79/I. SS-gránátoszászlóaljjal.
November 9-én a 79/III. SS-gránátoszászlóalj erői kétnapos küzdelem után visszavonultak Dunaszekcsőre. Az egyik – állását önkényesen elhagyó – SS-Oberscharführert a helyszínen agyonlőtték.
A 78/II. SS-gránátoszászlóalj részei – alárendeltségükben a magyar 16. határvadász-zászlóaljjal és egy csendőralakulattal – Kiskőszegnél visszavertek két támadó szovjet századot.[1095]
November 10-én a 31. SS-önkéntes-gránátoshadosztályból és a 44. tábori pót- és kiképzőezredből álló Lombard-csoport az „F” Hadseregcsoport 2. páncéloshadseregének alárendeltségébe került.
Kiskőszegnél a 78/II. SS-gránátoszászlóalj napközben újabb szovjet átkelési kísérletet hiúsított meg. Éjszaka viszont a 233. lövészhadosztály 703. lövészezredének egy zászlóalja, valamint egy jugoszláv század erejű partizánalakulat átkeltek a Dunán és megrohamozták a települést.
November 11-én Kiskőszeg körzetében heves harcok folytak. A 78/II. és a 80/I. SS-gránátoszászlóaljának összesen három százada, valamint a 16. honvéd határvadász-zászlóalj és a magyar csendőrök visszaszorultak a vasútállomásig, illetve 169-es magaslat környékére, ahol különösen elkeseredett küzdelem bontakozott ki. Napközben már a 703. lövészezred mindhárom zászlóalja a nyugati folyóparton harcolt, hasonlóképpen a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg két teljes dandára is.
A késő esti órákban a 31. SS-önkéntes-gránátoshadosztály itt harcoló erőit egy magyar harccsoporttal erősítették meg. A szovjetek is erősítést kaptak: a 233. lövészhadosztály 572. lövészezrede is átkelt.[1096]
November 12-én a kiskőszegi hídfőben, miután erősítés érkezett (a 92. gránátosdandár részei, a 27/I. fegyveres-hegyivadász-zászlóalj, 12 rohamlöveg és két nehéz üteg), a németeknek a légierő támogatásával sikerült a szovjet csapatokat a vasútállomás területéről Kiskőszeg keleti és északi részébe visszavetni. Másnapra virradó éjjel a szovjetek a leharcolt 233. lövészhadosztályt a 19. lövészhadosztály erőivel váltották fel.
November 13-án reggel folytatódott a német ellentámadás a hídfő felszámolására, de ezt a 19. lövészhadosztály átkelt három ezrede nem sokkal később megállította. A szovjetek hídfőjük területét ismét három és fél kilométerszer két és fél kilométernyire terjesztették ki.
Mohácstól délkeletre, a Duna-szigeten a 78/I. SS-gránátoszászlóalj és a 78/14. SS- (páncélromboló-) század kisebb szovjet felderítő vállalkozást vert vissza.
A 31. SS-önkéntes-gránátoshadosztály aznap a 2. páncéloshadsereg LXVIII. hadtestének alárendeltségébe lépett.[1097]
November 14-én Kiskőszegnél reggel ismét német-magyar támadás indult a helység északi részében harcoló szovjetek ellen, de ez sem járt eredménnyel. Időközben a szovjet 3. gárda-légideszant-hadosztály két ezrede is átkelt a hídfőbe.
Mohácstól északra a 79. SS-önkéntes-gránátosezred részei újabb szovjet átkelési kísérletet hiúsítottak meg.
Egy szemle alkalmával a hadosztály mintegy 14 000 katonája közül 8000 fő fegyvertelen volt és századonként átlagban egy géppuska állt rendelkezésre.[1098]
November 15-én a szovjetek tovább erősítették csapataikat a kiskőszegi hídfőbe: immár páncélosokat is bevetettek, amelyekből egyet a németek kilőttek.
A szovjet csapatok Darázsnál visszaszorították a németeket. A 78/II. és 80/I. SS-gránátoszászlóaljak, a 31. SS-önkéntes-tábori pótzászlóalj, az SS 13. fegyveres-hegyihadosztályának Hanke-harccsoportja, valamint egy magyar harccsoport napközben az 1007. SS-rohamlöveg-üteg támogatásával egy tucat ellenlökést hajtottak végre, de minden különösebb eredmény nélkül.[1099]
November 16-án a kiskőszegi szovjet hídfő mögött, Pélmonostoron kirakodtak a 44. „Hoch und Deutschmeister” birodalmi gránátoshadosztály részei is, amelyek a továbbiakban a 31. SS-önkéntes-gránátoshadosztály arcvonalát szilárdítandó, reteszállásokat foglaltak a hídfő körül.
A friss erők beérkeztével a német-magyar erők újabb támadást indítottak Kiskőszeg ellen, amely ezúttal részben sikerrel is járt. A szovjetek feladták a helységet és a környező uralgó magaslatokat, de a Duna nyugati partján létesített hídfőjüket nem ürítették ki. Ezekben a harcokban a 1007. SS-rohamlöveg-üteg 10 páncéltörő ágyút és számos gépjárművet lőtt ki.[1100]
November 17-én a déli órákban a szovjetek 10 T–34 harckocsi támogatásával újabb támadást indítottak a vasútvonal mentén és 400 méter szélességben betörtek a német vonalakba. A szovjet betörést a németeknek estig sikerült felszámolni, miközben hat szovjet páncélost kilőttek. A németek veszteségei is jelentősek voltak. Harry Paletta SS-Obersturmführer, a 1007. SS-rohamlöveg-üteg parancsnoka, aki aznap két szovjet harckocsit lőtt ki, a harcokban maga is elesett.[1101] Aznap már csak Kiskőszeg délnyugati része volt német-magyar kézen.[1102]
A 31. SS-önkéntes-gránátoshadosztálynál elrendelték, hogy a nem harcoló alakulatok élelmezési létszáma 10 százalékát vezényeljék a gránátoszászlóaljak feltöltésére.
November 18-án a szovjet csapatok a német-magyar védőket visszaszorították. A négy páncélos támogatásával előretörő, zászlóalj erejű szovjet támadásokat végül sikerült feltartóztatni, és egy harckocsit kilőni. A 31. SS-önkéntes-gránátoshadosztály 78/II. és 80/I. SS-gránátoszászlóaljai és 31. SS-önkéntes-tábori pótzászlóalja, valamint a 44. birodalmi gránátoshadosztály erői feladták Darázs, Izsép, Kisfalud és Bán településeket. Ezzel a szovjet hídfő már 15 kilométer széles és 10 kilométer mély lett. Bánt a németek később visszafoglalták.[1103]
November 19-én a kiskőszegi hídfő körzetében csupán a szovjet tüzérség és a csatarepülő-alakulatok támadták a német-magyar állásokat.[1104]
November 20-án és 21-én a 31. SS-önkéntes-gránátoshadosztály állásait egyre erősödő tüzérségi-, páncéltörőágyú- és aknavetőtűz érte.[1105]
November 22-én délben a szovjetek újabb erők beérkezése után a kiskőszegi hídfőnél, Darázsból dél felé ismét támadást indítottak, majd két kilométer szélességben lerohanták a német állásokat és a Podoljétól keletre létesített tüzérségi állásokig törtek előre.[1106]
A 31. SS-önkéntes-gránátoshadosztály zászlóaljainak létszáma, akárcsak a többi német zászlóaljé, átlagosan 130 főre esett vissza.[1107]
November 23-án a szovjetek Podoljétól 35-40 páncélos támogatásával nyugati és északnyugati irányban támadtak tovább. A 78/II. és 80/I. SS-gránátoszászlóaljak a 44. birodalmi gránátoshadosztállyal együtt Kisfaludnál és Dályoktól délre harcoltak.[1108]
November 24-én a szovjetek Dályoknál betörtek a 44. birodalmi gránátoshadosztály és a 31. SS-önkéntes-gránátoshadosztály csatlakozásán. Négy harckocsijuk Udvarig tört előre, de ezekből kettőt a németek kilőttek. Dályok megtisztításakor a német csapatok újabb két szovjet páncélost lőttek ki.
Mohácsnál a 78/I. SS-gránátoszászlóalj és a 79. SS-önkéntes-gránátosezred részei szovjet felderítő vállalkozásokat vertek vissza.[1109]
November 25-én a hadosztály Mohácstól délre harcoló erői (78/II. és 80/I. SS-gránátoszászlóalj és a 31. SS-önkéntes-tábori pótzászlóalj) feladták Dályokot és észak felé vonultak vissza. A szovjetek 20 harckocsival és kísérő gyalogsággal betörtek Udvarra.
A 79/I. SS-gránátoszászlóalj aznap feladta Kölkedet, ahol a szovjetek újabb hídfőt létesítettek. A Dályoktól előretörő szovjetek hamarosan egyesültek itteni csapataikkal.
A 31. SS-önkéntes-gránátoshadosztály a 44. birodalmi gránátoshadosztály kötelékeivel együtt visszavonult a kölkedi csárda és Sátorhelypuszta között húzódó vonalra. Ezzel Mohácstól délre a hadosztály 78/I., 78/II., 79/I., 79/II. 80/I. SS-gránátoszászlóaljai, valamint tábori pótzászlóalja heves harcokba keveredtek a páncélos-támogatással észak felé előrenyomuló szovjet 41. gárda-lövészhadosztállyal, amelyet csak a várostól öt kilométerre délre tudtak átmenetileg feltartóztatni.[1110]
November 26-án a szovjetek a hadosztály csapatait tovább szorították északnyugat felé. A 79/I. SS-gránátoszászlóalj fokozatosan hátrált Mohács területére. Délután a hadosztály arcvonala Ormánpusztától északnyugatra, Majs délnyugati-nyugati szélén át Töttös délnyugati részéig húzódott. Majsot aznap elfoglalták a szovjetek.
Töttös és Mohács között is harcoltak kisebb SS-kötelékek, például a 31. SS-önkéntes-lövészzászlóalj részei. Ezek arcvonala Nagynyárád északnyugat–Zsidópuszta–Lánycsók délkeleti széle vonalra szorult vissza.
Délután a hadosztály Majstól nyugatra–Töttös–Nagynyárád–Lánycsók–Mohács déli széle között foglalt biztosító állásokat.
Mohácson egyéb német erők mellett a 79. SS-önkéntes-gránátosezred I. és II. zászlóalja volt állásban. A várost késő délután, heves harcokat követően a szovjetek elfoglalták. A várost védő erők a Lánycsók–Hercegszabár (ma Székelyszabár)–Bár vonalra vonultak vissza. A szovjetek folytatták támadásukat Pécs felé.
A 79/I., 79/II. SS-gránátoszászlóaljak, a 31. SS-önkéntes-tábori pótzászlóalj és a 31. SS-önkéntes-lövészzászlóalj Babarcnál súlyos harcokba keveredett. Az SS-csapatok 24 halottat veszítettek.
Késő este a 31. SS-önkéntes-gránátoshadosztály erői Borjád és Máriakéménd között visszavonultak a Karasica mögé. Mivel a hadosztály gyenge erői nem állták a szovjetek tüzét, a németek a beérkező 71. gyaloghadosztállyal tervezték megtámogatni az arcvonalat.[1111]
November 27-én a hadosztály csapatai kettészakadtak. A csapatok egy része Borjád és Kékesd között a Karasica mögött, más részek viszont Himesháza és Dunaszekcső között harcoltak. A hadosztály nem harcoló alakulatainak zöme Villány környékén állomásozott. Az ezredek között nem létezett már sávhatár: a kisebb kötelékek összekeveredve harcoltak.[1112]
November 28-án a 31. SS-önkéntes-gránátoshadosztály Borjád és Szederkény között harcoló alakulatai Pécs felé szorultak vissza. A déli órákban a Szederkény és Kékesd között védő SS-kötelékek állásait is áttörték a szovjetek. A hadosztály Pécsváradnál próbált megkapaszkodni és a helységet védeni. A hadosztály harcálláspontja is ide települt.[1113]
A hadosztály ezekben a napokban már alig képviselt harcértéket. A német 4. légiflotta jelentése szerint csapatai északnyugat felé özönlöttek vissza.[1114]
A Himesháza–Dunaszekcső körzetében harcoló részek közül a 79. SS-önkéntes-gránátosezred és a 78/I. SS-gránátoszászlóalj maradványai Bátaszéknél, Mórágytól Pörbölyig létesítettek biztosító állásokat.[1115]
November 29-én a hadosztály 80/I. SS-gránátoszászlóalja és a 31. SS-önkéntes-lövészzászlóalj Pécsbányatelep, Somogy, Vasas és Hird környékén harcolt a szovjet 10. gárda-légideszant-hadosztállyal szemben. Harcukat magyar kötelékeken kívül a 231. légvédelmi tüzérezred részei is támogatták.
A 79. SS-önkéntes-gránátosezred részei és a 78/II. SS-gránátoszászlóalj magyar és német légvédelmi lövegekkel együtt Pécsváradot védték. Este 19.00 óra után a 80. gárda-lövészhadosztály elfoglalta a helységet. Az SS-csapatok Püspöknádasd (ma Mecseknádasd), illetve Komló felé vonultak vissza.
Este a hadosztály zöme a törzzsel együtt a Dél Hadseregcsoporton belül a magyar 3. hadsereg II. hadtestének alárendeltségébe került. A LXVIII. hadtest területén maradt SS-kötelékek pedig az „F” Hadseregcsoport alárendeltségében maradtak. Az így teljesen szétszakított hadosztály harcálláspontja először Szekszárdon, majd Dunaföldváron, végül Cecén volt.
Miután a szovjetek elfoglalták Bonyhádot is, a 31. SS-önkéntes-gránátoshadosztály Püspöknádasdra beérkező részei északnyugati irányba, Váralja felé vonultak tovább.
A 79. SS-önkéntes-gránátosezred és a 78/I. SS-gránátoszászlóalj részei magyar alakulatokkal együtt Szekszárdtól hat kilométerre délre, Öcsény és a Duan között foglaltak biztosító állásokat. A teljesen szétforgácsolódott hadosztály kisebb-nagyobb kötelékei Siklóstól Szekszárdig mintegy 80 kilométeres arcvonalon szóródtak szét.[1116]
November 30-án a hadosztály maradványai Váraljától a szovjet csapatok által üldözve Mágocson át Dombóvár felé vonultak vissza. A még harcképes elemek Döbrököz és Dombóvár között létesítettek reteszállást. A 31. SS-önkéntes-gránátoshadosztály megmaradt harccsoportnyi ereje a 231/I. légvédelmi tüzérosztály lövegeivel Dombóvár védelmére készült. A 80. gárda-lövészhadosztály páncélosok támogatásával már 17.00 óra után elérte a város déli és délkeleti szélét.
A Szekszárdon harcoló 79. SS-önkéntes-gránátosezred részei és a 78/I. SS-gránátoszászlóalj maradványai, miután a szovjetek elfoglalták a várost, visszavonultak a Sió-csatorna mögé.[1117]
December 1-én a Dombóvárt védő 31. SS-önkéntes-gránátoshadosztály alakulatai magyar csapatokkal és német légvédelmi lövegekkel közösen napközben déli irányból indított, század és zászlóalj erejű szovjet támadásokat vertek vissza.[1118]
Este 20.00 órakor azonban a várost védő német-magyar csapatok megkezdték a visszavonulást Kaposvár irányába. Ennek oka az volt, hogy a szovjetek már nyugat felől is megkerülték Dombóvárt. A hadosztály fokozatosan visszahúzódó utóvéd csapatai több helyen a városban támpontokat létesítettek. A németeket egy magyar csendőrzászlóalj maradványai fedezték.[1119]
December 2-án a szovjet 80. gárda-lövészhadosztály önjáró lövegek támogatásával a szarvasdi Kapos-hídon át betört a városba, ahol a magyar csendőrök és a 31. SS-önkéntes-gránátoshadosztály utóvédei heves ellenállást tanúsítottak. A védők egy szovjet önjáró löveget kilőttek. A Hunyadi tér, a Kossuth és az Arany János utca környékén heves harcokra került sor. Délelőtt 11.00 órakor a német-magyar kötelékek Siófok felé visszavonultak a városból. Húsz halottat hagytak hátra. A szovjetek 28 főt veszítettek.[1120]
Aznap megkezdődött a szétvert hadosztály elemeinek kivonása az arcvonalból. A 80/I. SS-gránátoszászlóalj és a 31. SS-önkéntes-lövészzászlóalj Pécs körül bevetett maradványai Nagyatád és Kaposvár között, a 78/II. SS-gránátoszászlóalj, a 31. SS-önkéntes-tábori pótzászlóalj és a 79. SS-önkéntes-gránátosezred Dombóvárott, a 78/I. SS-gránátoszászlóalj és a 79. SS-önkéntes-gránátosezred másik fele pedig Szekszárdnál vett részt utoljára harcokban.
Az SS-csapatok elszenvedett élőerő-vesztesége a több mint egy hónapos harcok alatt körülbelül 3000 főt tett ki.
A hadosztály szétvert alakulatai először Nagykanizsa környékén gyülekeztek, majd átirányították őket Keszthely körzetébe, ahová a hadosztálytörzs is települt. Ezt követően a leharcolt kötelékek Vasvár, Körmend, Olaszfa és Pácsony körül nyertek elhelyezést.[1121]
A szintre teljesen felbomlott SS-kötelékeket Vasvár térségében rövid ideig pihentették, majd december 19-e után Alsó-Stájerországba vezényelték feltöltés és újjászervezés céljából.
A csapatokat Maribor körzetében szervezték újjá. A beérkező birodalmi német újoncokon kívül a dél-tiroli „Brixen” rendőrezredet is a hadosztályba olvasztották. 1945. január 18-a után a hadosztály az 1945. mintájú német gyaloghadosztály szervezési előírásai szerint töltötték fel. Eszerint ezredenként három helyett csak kettő gránátoszászlóalj maradt, de a gránátosszázadok egy-két szakaszát Sturmgewehr–44 gépkarabéllyal látták el.
A még nem teljesen feltöltött és felszerelt hadosztályt 1945. február 17-én Sziléziába vezényelték, ahol Hirschberg körzetében harcolt, majd Königgrätz térségébe vonult vissza, ahol a szovjet csapatok május elején bekerítették és fegyverletételre kényszeríttették.[1122]
20. A 37. „Lützow”
SS-önkéntes-lovashadosztály
(37. SS-Freiwilligen-Kavallerie-Division
„Lützow”)
1945. február 19-én Himmler elrendelte, hogy 37-es hadrendi számon mihamarabb egy új SS-önkéntes-lovashadosztály felállítását kell megkezdeni.[1123]
Február 25-én az SS Vezetési Főhivatala ennek alapján kibocsátott felállítási parancsa úgy rendelkezett, hogy a hadosztály felállításához a 8. SS- és 22. SS-lovashadosztályok maradványai képeznék az alapot, valamint ugyancsak a hadosztálynak rendelnék alá a hadtestközvetlen 509. SS-híradóosztály részeit is.[1124]
A hadosztály felállításához szükséges személyi állományt a folyamatban levő, harmadik SS-toborzások során jelentkező magyarországi (elméletileg népi német, de valójában köztük sok magyar származású) önkéntesekből töltötték volna fel. A hadosztály parancsnoka ideiglenesen, 1945 március végéig (amikor is átvette a 92. SS-lovasezred részeit) Waldemar Fegelein SS-Oberführer lett.
A 37. SS-önkéntes-lovashadosztály szervezése során véleményem szerint (K.Z.A.) már figyelembe vették az SS Vezetési Főhivatala II., a Waffen-SS parancsnoki Hivatalának (Kommandoamt der Waffen-SS) Szervezési Osztálya (Organisationsabteilung) által december 5-én kiadott, a Waffen-SS akkor meglevő lovashadosztályaira érvényes új állománytáblát is.[1125] Akkor ezt a rendelkezést a budapesti csatában harcoló 8. SS- és 22. SS-lovashadosztályoknál valószínűleg nem tudták érvényesíteni. Mivel azonban az új szervezési elveket a 37. SS-lovashadosztálynál valószínűleg figyelembe vették, 37. SS-légvédelmi tüzérosztályt nem szerveztek, a csapatlégvédelmet főleg a hadosztály páncélvadászosztályába beosztott légvédelmigépágyús-század látta el.
Február 27-én a Dél Hadseregcsoport parancsnoksága értesítette az SS Vezetési Főhivatalát, valamint a német szárazföldi haderő főparancsnokságát a hadosztály felállításának kezdeti stádiumáról. Eszerint a 37. SS-önkéntes-lovashadosztályt a szervezés befejezésével a Dél Hadseregcsoportnak a következő alakulatokkal kellett alárendelni:
– két lovasezred (ezred-közvetlen kötelékek nélkül),
– két nehéz üteg (osztálykötelékben összefogva);
– utászzászlóalj három századdal;
– gyorsosztály (Schnelle Abteilung) egy kerékpáros-svadronból, egy nehézfegyver-svadronból, valamint egy Jagdpanzer 38(t) típusú vadászpáncélosokkal felszerelt páncélvadász-századból;
– vegyes-híradószázad (elsősorban a 509. SS-híradóosztály részeiből);
– egy ellátó század.
A hadosztály felállítása, felszerelése az előírásos fegyverzettel és eszközökkel előreláthatólag 1945. március végéig fejeződik be. A szükséges létszám már február 27-én teljes volt.[1126]
A hadosztály megalakulása csak részben történt Magyarországon, mivel egyes csapattestei rövid ideig az Észak-Dunántúlon gyülekeztek. A zöm Pozsony és Bécs térségében állomásozott, mivel korábban a 8. SS- és 22. SS-lovashadosztályok, budapesti bekerítést elkerülő részeit – főleg ellátó, egészségügyi és állatorvosi alakulatokat – Marchfeldben (15 kilométerre keletre Bécstől) vonták össze. Ennek megfelelően a hadosztály további kötelékeit is ebbe a térségbe irányították.
A hadosztály 92. SS-lovasezrede február végétől, március elejétől a németországi (ma: ausztriai) Gänserndorf–Leopoldsdorf–Orth a.d. Donau térségében folytatott kiképzést. Az ezred parancsnoka a budapesti harcok során megsebesült, majd légi úton kijuttatott Karl-Heinz Keitel SS-Sturmbannführer volt, aki korábban a 22. SS-önkéntes-lovashadosztálynál harccsoport-parancsnok volt.
A 37. SS-tüzérosztály a Szlovákiában lévő Gajary–Malacka-Stupava körzetében gyülekezett, majd március elején 1. (nehéz-) ütege is áttelepült a német birodalomba, Marchegg–Gänserndorff–Grossenzersdorf (ma Ausztria) térségébe.[1127]
Pozsony körzetében a hadosztályhoz 16-17 éves magyar állampolgárságú fiatalokat vezényeltek, akiket nemrégiben soroztak be önkéntesként a Waffen-SS-be.
A hadosztály teljes kiképzését és felszerelését azonban a háború végéig nem fejezték be. 1945. március végén a hadosztály áttekintő hadrendje és fontosabb parancsnoki beosztásai az alábbiak voltak:[1128]
– Hadosztályparancsnok: Karl Gesele SS-Standartenführer;
– 1. (hadműveleti) vezérkari tiszt: Helmut Poertner vezérkari őrnagy;
– hadosztálytörzs (térképész-csoporttal, táboricsendőr-szakasszal, híradósszázaddal);
– 92. SS-lovasezred (Waldemar Fegelein SS-Oberführer): törzs, I-II. osztály;
– 93. SS-lovasezred (Friedrichs SS-Obersturmbannführer): törzs, I-II. osztály;
– 94. SS-lovasezred (Anthon Ameiser SS-Sturmbannführer): törzs, I-III. osztály[1129];
– 37. SS-tüzérosztály (Albert Scheuffele SS-Sturmbannführer):
– törzs, 1. könnyű-, 2-3. (nehéz-) üteg;
– 37. SS-páncélvadászosztály (Rudolf Müller SS-Obersturmbannführer):
– vontatott páncéltörőágyús-, légvédelmigépágyús- és páncélvadászszázad;
– 37. SS-utászzászlóalj (von Wanka SS-Obersturmbannführer):
– 1-3. utászszázad;
– 37. SS-felderítőosztály (Karl Siegesmund Litzmann SS-Sturmbannführer);
– 37. SS-tábori pótzászlóalj (Erni Imhoff SS-Sturmbannführer);
– 37. SS-egészségügyi osztály;
– 37. SS-hadosztályt ellátó csapatok.
Március 26-ra a „lovascsoport” (a 37. SS-önkéntes-lovashadosztály Ameiser-harccsoport nélküli részei) a 6. (SS-) páncéloshadsereg rendelkezésére állt. A következő napon, 27-én a német szárazföldi haderő főparancsnoksága utasította a Dél Hadseregcsoport parancsnokságát, hogy a lovashadosztály Pozsony térségben még felállítás alatt levő részeit is harcászati alkalmazásra azonnal a 6. (SS-) páncéloshadsereg állományába helyezzék.[1130]
Mivel a hadosztály még a kiképzését végezte és felszerelése is hiányos volt, ezért március 27-én a már meglevő Ameiser-harccsoport mellé még egy ezredcsoportot hoztak létre, amelyet azonnali hatállyal a Dél Hadseregcsoport rendelkezésére bocsáthattak. E két SS-harccsoport a továbbiakban más alakulatok alárendeltségében harcolt, elszakadva a hadosztály zömétől.
Március 31-én a hadosztály zöme (két ezredcsoportja nélkül) április elejéig a német 6. (SS-) páncélos- és 8. hadsereg között támadt résben harcolt Bécstől északra, ahol a hadosztálynak helyt kellett állnia a „bécsi támadó hadművelet” során előretörő szovjet csapatok csapásaival szemben. A Bécs előterében folyó harcok során a hadosztály törzsének rendelték alá a német szárazföldi haderő egy gépkocsizó ezredét, egy géppuskás-zászlóalját és állítólag a magyar Honvédség egy hadosztályának maradványait is.[1131]
Április 14-én a hadosztálytörzs, a 37. SS-tüzérosztály egy nehézütegével harccsoportot alkotva Floridsdorf közelében lett bevetve, majd védelmi harcait a Hellabrunn–Horn vonalon folytatta. A hadosztály maradványainak utolsó bevetéseire főleg kisebb harccsoportokra szétaprózva került sor. A hadosztály zöme Auersthal–Pleissing-Gänserndorf–Hollabrunn–Retz– Hardegg–Znaim helyiségeken keresztül közelítette meg a Cseh-Morva Protektorátus (ma: Csehország) határait.
Április végén a hadosztály megkapta a „Lützow” elnevezést,[1132] miközben a zöm Táboron keresztül elérte a csehországi Piseket és Mirotitzet, ahol rövid ideig állomásozott. A hadosztály május elejétől ismét német (ma osztrák) területen Budweis, Schrems, és Zwettl helységekben tartózkodott. Zwettlben a hadosztály május 8-án értesült a kapitulációról. Ez a térség a szovjet-angolszász demarkációs vonal határán volt, így a hadosztály St. Pöltent érintve Linz felé indult, ahol elérte az Egyesült Államok szárazföldi csapatait és előttük tette le a fegyvert.
A hadosztálynál 1945. február 28-án még csak a 94. SS-lovasezredből kialakított Ameiser-harccsoport állt azonnali bevethetőséggel a Dél Hadseregcsoport rendelkezésére. A harccsoport teljes létszáma akkor 2500 fő.
Az Ameiser-harccsoport parancsnoka Anthon Ameiser SS-Sturmbannführer volt, akit a 22. SS-önkéntes-lovashadosztály megerősített ezredcsoportjának vezetéséért korábban a Vaskereszt Lovagkeresztjével tüntettek ki. A harccsoport megerősítő kötelékei voltak: egy könnyű üteg, egy 30 tonna kapacitású szállító svadron, az utászzászlóalj négy raja, a hadosztály híradószázadának részei, egy lovakat gyűjtő különítmény, valamint két sebesültszállító gépkocsi.[1133]
Március elején az időközben német (ma osztrák) területekre áthelyezett harccsoportot a Dunától északra, a Komárom és Esztergom közötti arcvonalra irányították. Ezzel a harccsoport ismét – a németek „Südwind” hadművelete során visszaszerzett – magyar területekre érkezett, ahol a német 8. hadsereg XXXXIII. hadteste 96. gyaloghadosztályának rendelték alá.[1134] E hadosztály alárendeltségében – miközben Esztergomtól északra megkezdte szlovák, majd német (ma osztrák) területekre való visszavonulását – a harccsoport folyamatosan elhárító harcokat vívott az előretörő szovjet csapatokkal.
Március végén – elhagyva a magyar területeket – a harccsoport a német- (ma osztrák-) szlovák határon levő Marchegg–Baumgarten–Angern közötti vonalon védekezett; harcálláspontját Gänserndorf felé helyezték át. Arcvonalszakaszát azonban a szovjetek állandó támadása miatt hamarosan a német szárazföldi haderő 101. vadászhadosztálya vette át, s az ezredcsoport harcálláspontját Leopoldsdorfba helyezték át.[1135] A 101. vadászhadosztály arcvonalán, annak kiszélesedése miatt keletkezett rések elreteszeléséhez a harccsoport részeit továbbra is bevetették.
Április 13-án az Ulskirchennél (Bécstől 10 kilométerre északra) védekező harccsoportot – súlyos veszteségei miatt – kivonták az arcvonalból és nyugati irányba, Enns felé irányították. Később feltehetően csatlakozott a 37. SS-önkéntes-lovashadosztály zöméhez, s annak részeivel együtt tette le a fegyvert.
Március 27-én a szovjetek Szombathely–Sopron irányú gyors támadásának feltartóztatására a 37. SS-önkéntes-lovashadosztálytól – a meglévő Ameiser-harccsoportján felül – még egy harccsoport felállítását kérték. A hadosztály ily módon kiállított ezredcsoportjának parancsnoka Keitel SS-Obersturmbannführer (92. SS-lovasezred), segédtisztje Schmidt SS-Obersturmbannführer lett, harcálláspontjukat az obersiebenbrunni kastélyban rendezték be.[1136]
A harccsoportot a hadosztály 92. SS-lovasezredének I. és II. osztályából (egyenként három-három lovassvadron), a 37. SS-tüzérosztály 1. (könnyű-) ütegéből (Lombard SS-Untersturmführer), a 37. SS-felderítőosztály egy kerékpáros-századából (parancsnoka a német szárazföldi haderő egy hadnagya), a 37. SS-utászzászlóalj egy utászszázadából (von Wanka SS-Obersturmbannführer), a 37. SS-páncélvadászosztály (Rudolf Müller SS-Obersturmbannführer) egy század Jagdpanzer 38(t) Hetzer vadászpáncélosából (Frühinsfeld SS-Untersturmführer), valamint vontatott páncéltörőágyús-századából (Liepelt SS-Hauptscharführer), s egy szakasz kísérő gyalogságából (Plowinsky SS-Hauptscharführer), egy nehéz gyalogságilöveg-szakaszból (Jnatischen SS-Untersturmführer), valamint egy sebész-századból (a Luftwaffe egy hadnagya) és egy ellátó századból állították fel. Ugyancsak a harccsoporthoz osztották be a magyar Honvédség két könnyű tarackos ütegét, valamint motorkerékpáros-lövész-, egészségügyi-, állatorvosi- és híradó-alakulatokat.[1137]
Az ezredcsoport hadrendje törzsből és annak közvetlen alakulataiból (Weidenbach SS-Haupsturmführer), valamint ezen felül két osztályból: a 92/I. (Mayer SS-Hauptsturmführer) és 92/II. lovasosztályból (Schultes SS-Hauptsturmführer), illetőleg támogató nehézfegyver-kötelékekből (Etzler SS-Sturmbannführer) állt.
A 37. SS-önkéntes-lovashadosztály Keitel-harccsoportja Magyarország területén nem harcolt.
Április 4-én a harccsoport elindulva Marchfeld térségéből (ahol a hadosztály zöme tartózkodott), bekapcsolódott a magyar-német (ma osztrák) határ közelében, a Wiener-Neustadt–Neunkirchen–Ternitz körzetében folyó harcokba, ahol a 6. (SS-) páncéloshadsereg jobbszárnyán vetették be.
A harccsoportot az I. SS-páncéloshadtestnek rendelték alá. Amint a Keitel-harccsoport elfoglalta állásait, erős szovjet támadás érte Bad Fischau–Willendorf–St. Johann am Steinfelde térségében, amely során súlyos anyagi és élőerő veszteségeket szenvedett. Jobb szomszédjával – a német III. páncéloshadtest egy Volkssturm-alakulatával – a kapcsolatot mindössze a harccsoport motorkerékpáros-lövész- és felderítő különítménye tartotta fenn Payerbach és Reichenau között. Az alakulat harcálláspontja ekkor Grünbachban volt.
A Keitel-harccsoportnak eredeti feladata reteszállások kiépítése lett volna Wiener-Neustadtól északra, de az nem volt kivitelezhető a szovjetek támadásai miatt. Ezért a harccsoport Willendorf irányába hátrált, majd a Willendorf–Grünbach–Puchberg vonalon létesített reteszállást, amelyet április végéig tartott.
Április 8-án Müller SS-Obersturmführer – parancsnoksága alatt egy gránátosszakasszal, egy utászszakasszal (von Wanka SS-Obersturmführer), egy területvédelmi lövészszázaddal, a 37. SS-felderítőosztály egy kerékpáros-svadronjával és egy aknavető-szakasszal – feladatot kapott arra, hogy Puchbergtől délkeletre levő főharcvonalát helyezze előre egészen Sixenstein– Sieding vonaláig. A célt mindkét oldal súlyos veszteségei árán, de elérték. A szovjet nehézfegyverek tüzében az állásokat nem lehetett sokáig tartani.[1138]
Április 14-én a Keitel-harccsoport – az 1. SS- és 12. SS-páncéloshadosztályok harccsoportjaival együtt – az I. SS-páncéloshadtest (6. [SS-] páncéloshadsereg) alárendeltségében harcolt. A heves és súlyos elhárító harcok miatt a harccsoportnak azonban vissza kellet vonulnia, majd sietve új védelmi állásokat felvennie Hütberg–Klostertaler–Gescheid–Sparbacher Hütte–Singerin–Naßwald helységek vonalában.
Miután május 7-én a 6. (SS-) páncéloshadsereg megkezdte a közelben lévő amerikai csapatokkal a fegyverletételi tárgyalásokat, a Keitel-harccsoport katonái május 10-ig letették a fegyvert és átlépték az arcvonalat.
Maradékuk, körülbelül 180 ember,[1139] Windischgarstenben gyülekezett. A harccsoport egy alakulata két vadászpáncélossal és motorkerékpáros-lövészekkel, Etzler SS-Sturmbannführer vezetésével május 10-én rendezetten visszavonult, s utóvédet alkotva érte el Altenmarkt–Enns térségében a demarkációs vonalat. ők május 11-én és 12-én, két vadászpáncélosukat és nehézfegyvereiket is megtartva, indultak el Windischgarsten felé.[1140]
21. A „Dirlewanger”
SS-rohamdandár
(SS-Sturmbrigade „Dirlewanger”)
Korábbi elnevezései:
1940. június 15. – Wilddieb-Kommando Oranienburg [Oranienburgi orvvadász-kommandó]
1940. szeptember 1. – SS-Sonderbataillon Dirlewanger, SS-Sonderkommando Dirlewanger, Sonderkommando Dr. Dirlewanger
1943-tól – Sonderkommando Dirlewanger
1944 első felében – Einsatz-Bataillon Dirlewanger, Bataillon Dirlewanger, Regiment Dirlewanger
1944 őszétől – SS-Sturmbrigade „Dirlewanger”
Hitler 1940. június 15-én adott parancsot Himmlernek, hogy orvvadászat miatt elítéltekből állítson fel egy különleges alakulatot. Az egység parancsnokául SS-Obersturmbannführer rendfokozattal dr. Oskar Dirlewangert[1141] nevezték ki. A kiképzés az 5. Totenkopf-Standarte (Halálfejes-ezred) oranienburgi állomáshelyén kezdődött meg.
1940. június 20-án Dirlewanger átvette a szervezés felügyeletét, majd a mintegy 300 vadorzóból álló köteléket átvezényelték a lengyel Főkormányzóság területére. Az egységet a térség pacifikálásra és megszálló tevékenységre vetették be, majd 1941 nyarán a Bug folyó menti kényszermunkával végrehajtott földmunkákat felügyelte.
1942. február végén az alakulatot Minszkhez vezényelték, ahol a Közép Hadseregcsoport mögöttes területén harcoló partizánok ellen alkalmazták. Dirlewanger emberei olyan súlyos veszteségeket szenvedtek, hogy 1942. szeptemberében újabb 115 orvvadászat miatt elítélt bűnözőt irányítottak soraikba.[1142]
Az erősen kétes harcértékű kötelék 1944 közepéig továbbra is partizánok ellen harcolt, s e szabályok nélküli hadviselésben atrocitások egész sorát követte el.
1944. augusztus 4-től Dirlewanger egységét a varsói felkelés leverésére vetették be, ahol leírhatatlan kegyetlenséggel harcolt. Az erőszakoskodások és fosztogatások állandóan napirenden voltak. A többi itt bevetett német alakulat és parancsnokság legtöbbje tiltakozott az ilyen barbár hadviselés miatt.[1143] Azonban az egység saját vesztesége is katasztrofális volt: a harcok közben 1900 főnyi SS- és rendőr elítéltet kapott, de a harcok végére mégis csupán 648 főt számlált.[1144]
Az egység hasonló túlkapások végrehajtásával vett részt 1944. októberében a szlovák nemzeti felkelés leverésében is. A dandár áttekintő hadrendje 1944. novemberi adatok alapján az alábbi volt:
– dandártörzs;
– 1. SS-ezred („Dirlewanger” rohamdandár): I-III. rohamzászlóalj;
– 2. SS-ezred („Dirlewanger” rohamdandár): I-III. rohamzászlóalj;
– SS-lövészzászlóalj („Dirlewanger” rohamdandár);
– SS-híradószázad („Dirlewanger” rohamdandár);
– SS-egészségügyi század („Dirlewanger” rohamdandár);
– SS-gazdasági század („Dirlewanger” rohamdandár);
– SS-pótszázad („Dirlewanger” rohamdandár).
Az alakulat ekkor már nem csak orvvadászokból állt, hanem ide irányították a Waffen-SS hadbírósága által elítélteket is, akik itt „bizonyíthatták” katonai erényeiket. Később már a Wehrmacht egészéből érkeztek elítéltek. Sőt, a koncentrációs táborok baloldali politizálásért elzárt foglyait és köztörvényes bűnözőket is soraiba fogadott.[1145] Az állomány azon tagjai, akik nem a Waffen-SS-ből kerültek az alakulathoz, itt teljesített szolgálatuk alapján sem vétettek fel az SS-be.[1146]
1944. december 10-én a szlovák területen állomásozó SS-rohamdandárt, tekintettel a szovjet csapatok előretörésére, Nyitra és Léva között a magyar határ biztosítására vetették be.[1147]
December 11-én a dandár egy SS-ezredét (ezredtörzs, két megerősített rohamzászlóalj, két könnyű tüzérüteg és egy sorozatvető-üteg) Ipolyság (akkor Magyarország területe) körzetébe vezényelték, hogy megerősítsék vele az ottani védelmet. Az ezredet saját vezetés alatt kellett bevetni. Tekintettel az alakulat „különleges” személyi állományára, nem volt szabad szétaprózva harcba küldeni őket, mert így könnyebben megszökhettek. A dandár e része a Fretter-Pico-seregcsoport alárendeltségébe lépett.
A dandár egyéb alakulatai a szlovákiai német csapatok parancsnokának alárendeltségében maradtak. Dirlewanger törzse és két rohamzászlóalj Teranynál (Ipolyságtól 12 kilométerre északnyugatra), másik két zászlóalja pedig Kékkőtől délre zárta le a Balassagyarmattól észak felé vezető utakat.[1148]
December 12-én a megerősített SS-ezred a magyar 2. honvéd páncéloshadosztály alárendeltségében volt bevetve Ipolyságnál, ahol a szovjetek jelentős létszámú lövészerőkkel indítottak támadást.[1149]
December 14-én már az SS-rohamdandár négy zászlóalja harcolt Ipolyságnál.[1150]
December 15-én a szovjetek páncélos ékei Ipolyságtól északnyugatra szétszórták a dandár egyes részeit. Bernecebarátitól északkeletre a 2/III. SS-rohamzászlóalj mintegy 200 katonája ment át a szovjetekhez. A dandár másik két zászlóalja északnyugat és északkelet felől viszont ellenlökést indított Ipolyság visszafoglalására, de nem ért el eredményt. Az SS-rohamzászlóaljak nyugat felé vonultak vissza. Egy SS-zászlóalj Ipolyságtól északkeletre Kelenye felé igyekezett.[1151]
December 18-án a dandár négy SS-rohamzászlóalja a magyar 2. páncéloshadosztály harccsoportjai között elosztva továbbra is Ipolyság körzetében harcolt. A dandártörzs Deméndről tartotta szemmel csapatait.[1152]
December 19-én a dandárt átszervezték. Két ezredében két-két rohamzászlóalj maradt. Ezt egészítette ki egy tüzérosztály, egy lövészzászlóalj, egy utászszázad és egy híradószázad.[1153]
December 21-én 15.00 órakor az SS-rohamdandár már szlovák területen harcolt. Részei Palást felé nyomultak előre, birtokba vettek néhány fontosabb magaslatot és a szovjet csapatokat ismét magyar területre vetették vissza.[1154]
December 22-én Dirlewanger zászlóaljai elfoglalták Palást nyugati felét és az onnan délnyugatra fekvő magaslatokat.[1155]
December 23-25. között a dandár továbbra is Palást körzetében harcolt. December 26-án a településtől nyugatra jobbszárnyát szovjet támadás érte. Emiatt másnap a dandár észak felé vonult vissza, s ezzel elhagyta Magyarország akkori területét.[1156] A dandár december 28-án Korponától délre gyülekezett.[1157]
1945. február 14-én az SS-rohamdandárból Cottbus térségében megkezdték az SS 36. fegyveres-gránátoshadosztályának felállítását. A dandár erejű hadosztály az Odera mentén került bevetésre. Áprilisban Berlintől délkeletre harcolt, majd április 27-én Halbe körzetében szovjet bekerítésbe került és két nap múlva letette a fegyvert.[1158]
Korábbi elnevezései:
1944. június – Waffen-Gebirgs-Regiment der SS (tatarische Nr. 1)
1944. július 8. – Waffen-Gebirgs-Brigade der SS (tatarische Nr. 1)
1944. október 11. – 58. Waffen-Gebirgs-Brigade der SS (tatarische Nr. 1)
A németek Fekete-tenger körzetét felügyelő Magasabb SS- és Rendőri Vezető (Höhere SS- und Polizeiführer „Schwarzes Meer”) alárendeltségében, a rendőrség keretében krími tatárokból rendfenntartó zászlóaljakat toboroztak. A német csapatok visszavonulásakor ezek az önkéntesek követték „gazdáikat” nyugat felé.
Valószínűleg 1944. júniusában rendelte el Himmler, hogy ezekből a katonákból állítsanak fel egy tatár hegyivadász-ezredet. Politikai és karhatalmi okokból az SS birodalmi vezetője az alakulat felállítási helyét Magyarországon jelölte ki.
1944. július 8-án az SS Vezetési Főhivatala úgy rendelkezett, hogy a Krímből evakuált tatárokból Willy Fortenbacher SS-Standartenführer vezetése alatt egy hegyidandárt kell szervezni. Mivel azonban a német rendőrség sem akart korábbi külföldi önkénteseiről lemondani, a Waffen-SS pedig a későbbiekben különösebben nem foglalkozott az üggyel, a dandár felállítása egyre több késedelmet szenvedett.[1159]
A tatár legénységből, valamint birodalmi és népi német keretekből álló furcsa alakulat hamarosan a német Wehrmacht magyarországi meghatalmazott tábornokának alárendeltségébe került.
A dandár létszáma 1944. szeptember 20-án 11 tisztet, 191 altisztet és 2219 legénységi állományú katonát tett ki (ebből 1097 fő népi német volt). Az alakulat szervezési állománytáblájában 3434 beosztás szerepelt, tehát a létszám körülbelül 70 százalékban együtt állt.[1160]
A népi német állomány egy részét azonban valószínűleg más alakulat(ok)hoz vezényelhették, mert egy 1944. október 6-án kelt távirat szerint a Siófokon állomásozó alakulat már csak 1500 főből állt, aminek háromötöde (900 fő) tatár volt, s csak kétötöde népi német. A járművekkel nem rendelkező egység fegyverzetét a gyalogság karabélyain kívül mindössze 30 géppuska jelentette.[1161]
December 12-én a Dél Hadseregcsoport intézkedett az egység elszállításáról.[1162] Ennek ellenére a német fegyveres erők 1944. december 31-i állapotokat tükröző hadrendje szerint a dandár a Waffen-SS magyarországi parancsnokának alárendeltségében még mindig hazánkban állomásozott. Felállítási határideje 1945. január 31-ére módosult.[1163]
Az SS Vezetési Főhivatala ugyancsak december 31-én rendelkezett arról, hogy a dandár 1945. január 1-i hatállyal mégis feloszlik. A tatár állományt a fegyverzettel és egyéb hadianyagokkal együtt az SS szlovák területen állomásozó kelet-török fegyveres kötelékének (Osttürkischer Waffen-Verband der SS) kellett átvennie[1164], ahol megalakult belőle az SS krími fegyveres csoportja (SS-Waffengruppe Krim).[1165]
23. Az SS-vadászkötelékek (SS-Jagdverbände) Magyarországon bevetett alakulatai
A Waffen-SS különleges katonai feladatok, valamint hírszerző és diverziós műveletek végrehajtására is szervezett saját alakulatokat. A német katonai hírszerző- és kémelhárító szerv (az Abwehr) „Brandenburg” kötelékeinek mintájára az SS Birodalmi Biztonsági Főhivatala 1943. áprilisában felállította a Sonderlehrgang z.b.V. „Oranienburg” (Oranienburgi különleges tanfolyam) elnevezésű köteléket, amelyet aztán többször átneveztek, átszerveztek és kibővítettek.[1166] Az alakulat első parancsnoka 1943. június 16-ig Otto Skorzeny SS-Hauptsturmführer[1167] volt.
Skorzeny emberei, az SS biztonsági szolgálatának tagjai és a német légierő ejtőernyős-tanzászlóaljának katonái szabadították ki 1943. szeptember 12-én az olaszországi Gran Sasson fogva tartott fasiszta diktátort, Benito Mussolinit is. Skorzeny ezért megkapta a Vaskereszt Lovagkeresztjét és SS-Sturmbannführerré léptették elő.[1168]
Az SS különleges alakulatai közül elsőként az 500. SS-ejtőernyős-zászlóalj került bevetésre hazánkban. A három ejtőernyős-századból és egy kiképzőszázadból álló köteléket 1943 novemberében állították fel. Tagjai jórészt olyan hadbíróság által elítélt és részben lefokozott SS-katonák voltak, akik ebben a veszélyes feladatokra alkalmazott egységben, harc közben szerezhették vissza társaik megbecsülését. A zászlóalj parancsnoka 1944 áprilisáig Gilhofer SS-Sturmbannführer volt.
Az 500. SS-ejtőernyős-zászlóalj századai 1944. március 19-én, röviddel pirkadat után a „Margarethe I” hadművelet keretében Ju 52 szállító repülőgépeikkel leszálltak a ferihegyi repülőtéren és rövid tűzharc után lefegyverezték a magyar őrséget. A repülőtéren állomásozó SS-ejtőernyősök közül később fosztogatás miatt két katonát a német katonai hatóságok a helyszínen agyonlövettek.[1169]
1944. május 25-én a zászlóalj, amelynek parancsnoka ekkor már Kurt Rybka SS-Hauptsturmführer volt, a Dráva mentén kísérletet tett a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg parancsnoka, Tito elfogására. Két SS-század ejtőernyővel ugrott, kettő pedig tehervitorlásokkal ért földet. A partizánellenes akció mégsem járt sikerrel, s az SS-ejtőernyősök jelentős veszteségeket szenvedtek.[1170]
1944. október 1-i hatállyal a különleges feladatokra kiképzett „Brandenburg” hadosztály néhány egységét fegyverzetükkel és felszerelésükkel együtt betagolták a Waffen-SS-be. Ezen alakulatok, valamint Skorzeny 502. SS-vadászzászlóalja[1171] és még néhány kisebb különleges SS-alakulat összefogásával az SS Vezetési Főhivatala 1944. október 4-én létrehozta az SS-vadászkötelékeket (SS-Jagdverbände).
Nem sokkal később az SS-ejtőernyős-zászlóalj is ennek lett része, miután a hadrendi számát 500-ról 600-ra változtatták.[1172] Az SS-vadászkötelékek, amelyeknek parancsnoka Skorzeny SS-Sturmbannführer lett, az utasításokat a Birodalmi Biztonsági Főhivataltól kapták, de szolgálati szempontból az SS Vezetési Főhivatalának voltak alárendelve.[1173]
A háborúból való kiugrásra készülődő Horthy Miklós kormányzó fiát az 502. SS-vadászzászlóalj (ekkor már SS-Jagdverband Mitte) mintegy 30 főnyi különítménye rabolta el Skorzeny vezetésével Budapesten, 1944. október 15-én délelőtt.[1174]
A budai Várhegy birtokba vételére kidolgozott „Panzerfaust” fedőnevű akcióban az SS-vadászkötelékek részéről az SS-Jagdverband Mitte és a 600. SS-ejtőernyős-zászlóalj (parancsnoka Siegfried Milius SS-Sturmbannführer) vett részt.
Az 1944. október 16-án reggel 06.00 órakor megindított műveletben az SS-ejtőernyősök keleti irányból a Várhegy alagútján át behatoltak a Honvédelmi Minisztérium épületébe. Az SS-Jagdverband Mitte egy különítménye nyugat felől, a falak megmászásával közelítette meg a királyi palotát, a zöme pedig Skorzeny SS-Sturmbannführerrel együtt a Bécsi kapun át, gépjárműveken követte az 503. nehézpáncélos-osztály négy Tiger B nehézharckocsiját a Palota „oroszlános” kapujáig.[1175]
A Szálasi Ferenc szélsőjobboldali nyilas mozgalmát hatalomra segítő német katonai akció sikeres volt. Skorzeny-t Hitler ezért a Német Arany Kereszttel tüntette ki és előléptettette SS-Obersturmbannführerré.[1176]
Az SS-vadászkötelékek egy része később bevetésre került az 1944. december 16-án indult ardenneki német támadásban is, ahol a javarészt szövetséges járművekkel felszerelt különleges 150. páncélosdandár keretében az amerikai vonalak mögött hajtottak végre korlátozottan sikeres hírszerző és megtévesztő műveleteket. Az alakulat néhány amerikai egyenruhában elfogott tagját a szövetségesek kivégezték.
Skorzeny SS-alakulatainak zöme 1945. január 30-a után a keleti fronton, az Odera menti Schwedtnél már mint hagyományos gyalogság került bevetésre.[1177]