Elérték Lewiston külső kerületeit minden további probléma nélkül. A szelis-síd őrjáratok nem törődtek velük. Kevesebb, mint két óra alatt elérték a célt, épp ahogyan Villám Eddy ígérte.

A csempész a várostól néhány kilométernyire talált egy megfelelőnek látszó tisztást, ahová óvatosan letette az Ugró Gyíkot. Az árnyvadászok összeszedték az üldözés során szétszóródott holmijaikat, majd megkönnyebbülten kiszálltak a gépből. Hálásan tették meg az első lépéseket, amiért ismét érzik a talajt a lábuk alatt. A fákkal körülölelt tisztáson tökéletes csend uralkodott, leszámítva a viharmadár hajtóművének halk duruzsolását és a felhevült fém pattogását, ahogy a párás éjszakai levegőn hűlni kezdett. Kellan a kronométerre pillantott: még néhány órájuk volt hajnalig.

A viharmadár elülső ajtaja is kinyílt, és hamarosan egy kék pilótaruhát viselő alak tűnt fel. Arcát sötét kijelzős sisak takarta. A sisakból több kábel kígyózott az Ugró Gyík fedélzeti számítógépe felé. Ezeken érkezett és indult az a miriádnyi adatcsomag, amellyel Villám Eddy agya és a tank kommunikált. A rigó két kézre fogva a sisakot leemelte a fejéről, amely alól izzadt sötétbarna hajcsomók hullottak alá, egy lány arcába. Eddy megrázta hosszú sörényét, majd a sisakot visszatette a fülkébe.

Leugrott a tankról, azután egyenesen Kellan felé közeledve kinyújtott kézzel elvigyorodott.

Kellan? Örülök, hogy találkozunk - A lány udvariasan elfogadta a felé nyújtott jobbot. A rigó ujjai határozottan és keményen szorítottak. - Draven azt mondta, a visszaútra is fuvart keresel.

Igen - bólintott Kellan. - Adsz egy percet, amíg megbeszéljük a dolgot?

Hát persze. Addig megyek, lecsekkolom, nem sérülte meg az öreg Gyík azoktól az átkozott rakétáktól. - Hüvelykujjával a válla felett a gépre bökött. - Majd szólj, ha van valami!

Amint a rigó hallótávolságon kívülre ért, Kellan a csapat felé fordult, akik érdeklődve várták a továbbiakat.

Jól van - kezdte Kellan. - Egy, a Pokol Kanyonban lévő helyre megyünk, nem messze Lewistontól.

Az, kemény terep - szólalt meg Natokah. - Egy komolyabb terepjáróra lesz szükségünk, vagy egy hajóra, hogy lejussunk a folyón. Már ha az is akarja.

Hogy érted? Mi az, hogy ha akarja? - kérdezte meglepve Orion. - Honnan tudod, hogy a folyó akarja-e?

Megkérdezed - felelte Natokah komolyan.

Mennyi ideig tart, amíg odaérünk, körülszaglászunk és visszajövünk ide? - szólt közbe Kellan. A sámán elgondolkodott egy kis ideig.

Gondolom. három, talán négy nap.

Helyes - intett Kellan. - Tehát ha szólok Villám Eddynek, hogy szedjen fel minket öt nap múlva ugyanitt, akkor nem lehet baj.

Kellan integetni kezdett, mire Villám Eddy bólintott, és elindult a csapat felé. Amint odaért, jelentette, hogy a gépet semmilyen komoly károsodás nem érte. Láthatólag elégedett volt azzal, ahogy a Lone Start lerázta. „Segít kicsit élvezetesebbé tenni az állandó monoton utazásokat" - magyarázta. Kellan felvázolta a helyzetet, és megkérte a rigót, hogy öt nap múlva épp itt, ugyanebben az időben álljon készenlétben.

Semmi gond - biccentett. - Addigra simán visszaérek, és gondom lesz rá, hogy maradjon nektek is hely hátul.

Kellan helyi pénzben kifizette a rigót, és hozzátett még egy kis előleget a visszaútra foglalónak. Miközben a tranzakciót bonyolította, a gondolatai akaratlanul is Brickmanre terelődtek. Vajon ő képes lenne átverni őket? Talán a férfi értesítette a Lone Start? Bár Brickman cége, a Knight Errant nem különösebben szívelte a Lone Start, de éppen ezért tökéletes eszközök lennének a férfi kezében, mert senki nem gyanakodna arra, hogy a cégember is benne van a dologban. De honnan tudta volna, hogy mikor és hol hagyják el a metroplexumot?

Hagyd abba! Kezdesz tisztára paranoiás lenni. Persze, néhányan a paranoiát is a túléléshez feltétlenül szükséges jellemvonások közé sorolnák. Kellan személy szerint inkább figyelemelterelésnek vélte a dolgot.

Amint az üzlet megköttetett, Villám Eddy visszaszállt az Ugró Gyíkba. Megvárta, amíg az árnyvadászok eltávolodnak, majd felpörgette a viharmadár hajtóműveit. A tank lassan felemelkedett a fák fölé átláthatatlan port kavarva fel, majd lassan megfordult a saját tengelye körül, azután dél felé indult. Nem sokkal később teljesen elvesztették szem elől, és a turbinák zaja is elenyészett.

Az árnyvadász csapat könnyedén leküzdötte az előttük álló néhány kilométernyi távolságot, és még épp napkelte előtt sikerült besurranniuk a városba. Kellant és a többieket is örömmel töltötte el, hogy végre kinyújtóztathatják magukat, és megmozgathatják elgémberedett végtagjaikat a viharmadár kabinjában töltött órák után, de a sötét erdőben való bolyongás nem épp a legkellemesebb sétának bizonyult. Egyedül Natokah érezte magát elemében. Szemmel láthatóan ismerte a környéket, és egy viszonylag könnyű úton vezette őket Lewistonig.

Mint az indiánok legtöbb városa, Lewiston is hosszú múlttal büszkélkedhetett. Már akkor is réginek számított, amikor megszerezték a UCAS-tól. A város megőrizte a huszonegyedik század eleji képét. Az új keletű épületek már magukon viselték a modern indián építészet jegyeit, de ettől eltekintve nem sokban különbözött a szokásostól.

Kellan úgy döntött, az első és legfontosabb dolguk, hogy élelmet és valamilyen járművet szerezzenek. Dravenre és Éjközépre bízta a feladatot, hogy felhajtsanak egy helyet, ahol ehetnek, és találjanak néhány üzletet, ahol az utazáshoz szükséges felszerelést vásárolhatnak. Kellan Orionnal és Natokah-val indult útnak, hogy megfelelő járművet szerezzenek, amellyel a folyón elérhetik a Pokol Kanyont. Remélte, a ténykedésükkel nem keltik fel senki figyelmét, és némi szerencsével, bárkivel találkoznak, azt fogja gondolni, egyszerű kempingezők vagy turisták.

A hajókölcsönző kora hajnalban nyitott, és örömmel látták, hogy akad itt motoros csónak is, amely épp megfelelőnek tűnt. Kellan a saját Ms. Webley személyazonosságát használta, remélve, hogy az elég fedezet lesz, ha valamiért esetleg nem hoznák vissza a hajót. A tulajdonos, egy idős, félig indián félig angló férfi örült a lehetőségnek, hogy cseveghet valakivel. Hamar a tud-tuk-ra adta, hogy az út legalább két napig tart, de valószínűleg még tovább.

Attól függ, milyen messzire tervezik a kirándulást - magyarázta. - A Kígyó-folyó hosszan benyúlik a Tanács területére. Csak addig tudnak eljutni, amíg el nem érkeznek a sziklás részhez. A legtöbb hajó, mint amilyen ez is, nem képes áthaladni az éles sziklák közt. - Ezt még több alkalommal elmondta, amikor rátértek a hajó használatának biztonsági szabályaira. - Persze némely zubogón még gyalog átvihetik, de az még tovább növeli az út hosz-szát. Hová tartanak?

Rövid gondolkodás után Kellan nagyjából elmondta a végcéljukat. A férfi gondterhelten rázta a fejét.

Ó, az elég messze van, a Gránit-patak és a Hét Ördög közelében. Egy ilyen hajóval addig képtelenség eljutni. Kajakra vagy valami hasonlóra lenne szükség, hogy a veszélyesebb részeken átjussanak, de még akkor is az út egy részén vinniük kell a csónakot.

Kellan kérdőn pillantott Orionra és Natokah-ra. A sámán alig észrevehetően a fejét rázta, majd a tulajdonoshoz fordult.

Nos, ebben az esetben egy kicsit változtatnunk kell a terveinken - kezdte. - Én mondtam nekik, hogy nehéz olyan messzire eljutni a folyón. Talán ebben az esetben korábban kikötünk, és inkább néhány közelebbi helyet látogatunk meg.

A sámán Kellan felé fordult, aki nyomban belement a színész-kedésbe.

Igen. Ez lesz a leghelyesebb - mondta. Próbált csalódottságot csempészni a hangjába, ami nem is esett különösebben nehezére. Végül az üzlet megköttetett, a férfi pedig elkísérte őket a bolt mögötti kikötőbe, ahol megmutatta a hajójukat. Kellan még elmagyarázta a férfinak, hogy csak pár óra múlva jönnek vissza a holmijaikkal együtt, és akkor átveszik a motorcsónakot.

Miközben elindultak visszafelé, hogy találkozzanak a megbeszélt helyen a többiekkel, Kellan nyugtalanul Natokah-hoz fordult.

Mi volt ez az egész? Ha nem tudunk elég messzire jutni a folyón.

De tudunk - szakította félbe a sámán. - Csakhogy egyszerűbb, ha nem közöljük mindenkivel, hogyan tesszük ezt - mosolyodott el. - Nem hiszem, hogy erre vonatkozóan lenne mintaszerződésük vagy biztonsági előírásuk.

Mágia?

Natokah bólintott.

A sziklák és a zubogók nem jelentenek problémát, és gyorsabban célhoz érünk, mint a fickó gondolja.

Kellan nem akart a részletekbe menni. Vagy kellene? Ha Natokah annyira biztos a dolgában, akkor a legokosabb, ha annyiban hagyja. Egyelőre.

A csapat maradékával egy kellemes bárban találkoztak, amelyik ezen a korai órán is nyitva tartott, reggelit szolgálva fel a betévedőknek, így hajnalhasadtakor is akadt egy kevés vendég: néhány kiránduló, idős helyiek és pár kamionos (Villám Eddy legálisan működő társai) akik Lewistonon áthaladva megpihentek, hogy azután folytassák az útjukat különböző égtájak irányába. Kellan elgondolkodott, vajon hány csempész akadt közöttük, aki persze a rakományt valami biztos helyen hagyta a városon kívül.

Egy félreeső asztalt választottak a többi vendégtől a lehető legtávolabb, azután rendeltek. Kellan nyomban észrevette, hogy a szója sehol sem szerepel a menün. Amikor erre felhívta a többiek figyelmét is, egyedül Natokah mosolygott elégedetten, hogy ismét természetes ételeket ehet. Mivel nem ismerték az itteni ízeket, a sámánon kívül mindenki a megszokott reggelijénél maradt: palacsinta, tojás és szalonna vagy kolbász, valamint az elmaradhatatlan kávé.

Miután a pincérnő kitöltötte a kávéjukat és visszament a pult mögé, Kellan megragadta a lehetőséget, hogy beszámoljon Dravennek és Éjközépnek a fejleményekről. A két árnyvadász némán hallgatta végig a Pokol Kanyonba vezető út tervezett menetét.

Natokah azt mondta, a szokásosnál gyorsabban is el tud minket juttatni az úti célunkhoz - magyarázta Kellan, majd a sámánra pillantott. A férfi némán bólintott.

Ezek szerint a folyón megyünk? - kérdezte Draven némi szorongással a hangjában. - Tudjátok a víz és én. - hagyta félbe a mondatot. A törpe a sisakját levette, és a többi holmijával együtt az asztal alá dugta, de még így is éppen úgy nézett ki, mint a fan-tasyszimek zsoldosai. Kellan csak remélhette, hogy Draven szokatlan megjelenése nem keltette fel túl sokak érdeklődését. Hamarosan elhessegette a zavaró gondolatokat, mivel úgy látszott, senkit nem érdekel az idegenekből álló társaság.

Mi a gond? - cukkolta Éjközép. - Nem tudsz úszni?

Tudok úszni - dörmögte Draven -, csak az van, hogy az elsüllyedésben jobb vagyok.

Hát, ha gondolod, sétálhatsz is - csatlakozott Kellan. - De átkozott hosz-szú túra lesz úgy.

A törpe lemondóan sóhajtott.

Nem viselheted a láncinget a hajóban - figyelmeztette Natokah. Draven ismét felsóhajtott, majd némán bólintott.

Ha minden rendben megy - fordult a többiek felé a sámán -, az utat nagyjából feleannyi idő alatt tehetjük meg, mint normálisan kellene. Ez azt is jelenti egyben, hogy bőven marad időnk a célpont felderítésére. - Ezután jelentőségteljesen Kellanra nézett, de a lány még mindig nem volt hajlandó megadni a pontos helyet.

Nem törődött a kimondatlan kérdéssel.

Ha elég hamar visszaérünk, mindenki azt hiszi majd, csak a közelben túráztunk egyet. Kivárhatjuk a városban, amíg a taxi visszaér, vagy találhatunk egy alternatív megoldást a hazaútra.

Valószínűleg várnunk kell majd - szólalt meg Orion. - Nem hinném, hogy túl sok választásunk lenne.

Natokah bólogatott, majd így szólt:

A környéken letáborozhatunk még egy-két napig - mondta halkan. - Biztonságosabb. A városban előbb-utóbb valakinek szemet szúrunk.

Ki a francot érdekel? - háborodott fel Orion. - Egy perccel sem vagyok hajlandó több időt tölteni az erdőben a szükségesnél. Inkább meghúzom magam egy koporsószállóban vagy egy kartondobozban, az egyik sikátorban.

Meglátjuk - nyugtatta Kellan. Mindannyiukban ugyanez a félelem motoszkált. Városi ragadozóként az erdő teljesen idegen volt számukra. Annak örült, hogy Natokah ennyire otthonosan mozog a vadonban, de nem akart csak a sámán szakértelmére hagyatkozni a vadászat ideje alatt. Egy kicsit meg is lepődött rajta, hogy a férfi nem akart nagyobb részesedést a zsákmányból, főleg miután kiderült, a csapattársai képtelenek nélküle boldogulni ezen a vadregényes tájon.

Gondolatait a reggeli szakította félbe. A pincérnő mindenki elé letette, amit kért, majd távozott. Kellan óvatosan a villájára tűzött egy darab rántottát, azután a szemét forgatva a szájába tette a falatot, és lassan rágni kezdte. A fűszerek furcsának tűntek, de maga az étel friss és finom volt. Azonnal meg is kóstolta a palacsintát és a kolbászt is. Bár jelentős különbséget érzett a szójaételek és a valódi között, úgy gondolta, hamar hozzá tudna szokni az ízek ilyen kavalkádjához. A gond csak az, hogy Seattle-ben még egy ilyen egyszerű villásreggelit se nagyon engedhetne meg magának. Miközben ettek, még egyszer számbavették a magukkal hozott felszerelést.

Mindannyian dehidratált ételt és néhány személyes holmit hoztak, amelyeket Natokah feltétlenül szükségesnek ítélt. A többi holmit szétosztották egymás között: elsősegélycsomag, tábori ásó, pehelykönnyű termál hálózsák, egy kis tábori tűzhely, néhány fazék és egy hordozható víztisztító berendezés. Úgy döntöttek, sátrat és kulacsokat majd Lewistonban vesznek maguknak. Draven és Éjközép meg is találta a legközelebbi üzleteket, ahol beszerezhetik ezeket. Miután mindannyian végeztek a reggelivel, Kellan fizetett, utána meg is látogatták az egyik boltot, amely meglepően jól felszereltnek látszott. Ösz-szeszedték, amit csak kellett, és Natokah még kiegészítette a felszerelést néhány aprósággal, amelyet hasznosnak talált. Végül visszamentek a kikötőhöz.

Természetesen Natokah vette magához a hajó irányítását. Mindannyiuknak megmondta, hova üljön, majd a végén ellenőrizte, hogy a felszerelés megfelelően rögzítve van-e. Amikor mindent rendben talált, beindította a csónak motorját, és elindultak folyásirányba. Hamarosan a nap felkelt, szikrázó fénybe borítva a Kígyó-folyó háborgó felületét. Tiszta idejük volt. A kristálytiszta víz és kellemesen hűvös levegő egészen el is feledtette velük a metroplexum benzinbűzös reggeleit. Kellan körbenézett a szűk kanyonban. Hihetetlennek tűnt, hogy még mindig létezett efféle érintetlen táj. Számára a világ nem állt egyébből, mint egymás hátára zsúfolt áruházakból, koporsószállókból és minibárokból. A vadon egyszerre volt lenyűgöző és idegen. Egy egészen más világ.

Miután eléggé eltávolodtak Lewistontól és a hajóállomástól, egy üres partszakaszhoz közel a sámán leállította a motort. A hajó komótosan sodródott tovább az erős áramlattal.

Rendben - fordult Natokah Kellanhoz. - Azt hiszem, itt az ideje, hogy megtudjuk a pontos útirányt. - A választás egyértelműnek tűnt. Ha Kellan nem hajlandó megosztani vele a részleteket, a sámánnak semmi oka rá, hogy folytassa az utat. A lányt most nem bosszantotta az indián ultimátuma, mert korábban már elhatározta, hogy beavatja a csapatot, amint elhagyják a civilizált vidéket.

A pillanat épp annyira megfelelő, mint bármelyik másik - bólintott. Mély levegőt vett, és beszélni kezdett: - Információim vannak egy rég elhagyatott katonai bázisról, amelyik valamikor az Egyesült Államok hadseregének a tulajdona volt. Még a Szellemtánc Háború előttről való, de hátrahagyták, amikor a területet a Szelis-Síd Tanácshoz csatolták.(Semmilyen hivatalos feljegyzésben nem szerepel. Minden bizonyíték arra enged következtetni, hogy az indiánok nem tudnak a létezéséről.

Draven szakállas arcán mohó vigyor terült szét, amikor a lehetséges fogásra gondolt. Éjközép és Orion, akik már tudták, mi a cél, gyanakodva figyelték a csapat többi tagját.

Natokah-n semmiféle érzelem nem látszott.

És mit rejt ez a titkos katonai bázis? - kérdezte végül a sámán.

Nem tudom pontosan - vont vállat Kellan. - Csak annyit tudok, semmilyen bizonyíték nem támasztja alá, hogy valaha is leszerelték, vagy valaki rátalált volna.

Ezek szerint akár lehet is ott valami értékes.

Ez is egy lehetőség - biccentett Kellan -, de már a legelejétől mondom, hogy azért van némi kockázat a dologban. Úgy hiszem, nem kevés katonai fegyver és felszerelés vár arra, hogy megtaláljuk.

Azoknak a cuccoknak már lejárt a szavatossága úgy negyvenötven éve - szólt közbe Draven.

Még úgy is elég szépen kaszálunk vele a feketepiacon - mondta Orion. A tünde pillantásából mindannyian kiolvashatták, hogy szerinte nem csak a fegyverek szavatossága járt már le réges-régen. - Speciális katonai cuccról beszélünk a háború idejéből. Határozottan kellemes profitra teszünk szert így is.

Csak a bázis helyének a pontos koordinátái is szép hasznot hozhatnak a megfelelő vevőtől - gondolkodott hangosan Natokah.

Van ötleted? - kérdezte Éjközép, mire a sámán vállat vont.

Talán. Előbb nézzük meg, mit találunk. - Azután ismét Kellanhoz fordult. - Szóval, pontosan hol is van ez a hely?

A Hét Ördög-hegységben - húzta elő a kézi számítógépét. Előhívta a térképet, majd folytatta: - A Bernard-patakot követve, amelyik a folyóból válik ki, egészen a bázis közelébe juthatunk.

Úgy öt kilométer séta vár még ránk ott. - Átnyújtotta a datapadot a sámánnak. Natokah hümmögött, majd bólintott.

A datapad koordinátáit betápláltam a GPS-be - magyarázta. - Az alapján gond nélkül odatalálunk.

Jelszóval védett? - kérdezte Natokah.

Természetesen - felelte Kellan. Kettős kódolással. Ha Natokah vagy bárki más arra gondolna, hogy Kellanra már nincs szükség a vadászathoz, akkor azzal csúnyán melléfoghatna.

Natokah visszaadta Kellannak a gépét, majd így szólt:

Akkor talán ideje indulni.

A sámán keresztbe vetett lábbal leült a csónak aljába, és halk énekbe kezdett. A szavak ismét az anyanyelvén csendültek, a dallam pedig lágyan hullámzott, mintha csak a víz mozgását utánozná egy varázslatos, hipnotikus ritmusban. Az árnyvadászok néma csenddel tartották tiszteletben a sámán énekét.

Natokah felemelte két karját a feje fölé, majd kinyitotta a szemét. A napfényben jól látszott, hogy a férfi pupillája óriásira tágulva elnyelte az egész szemét. Lassan aranybarnára váltott a fekete szempár. Emberi vonásai egyre jobban emlékeztettek egy ragadozó madáréra. A dal egy éles sikollyal ért véget, amely végigvisszhangzott a folyón, és visszaverődött a fákról.

Egy percig tökéletes csend ülte meg a tájat. Még a folyó zúgása is elnémult. Azután minden eddiginél erősebb morajlásba kezdett. A tajtékzó hullámok közt játékszernek tűnt csupán a motorcsónak. A hajó orránál fehér, habzó örvény nyílt a vízben. Draven ijedten szorította a biztonsági pántokat, míg Natokah nyugodtan figyelte a folyót. A víz egyre csak kavargott és hullámzott, míg végül egy vastag vízsugár a magasba lőtt, akár egy gejzír, és egy idegen alakká sűrűsödött.

Egy óriási kígyónak tűnt. A teste olyan vastagra hízott, hogy Kellan úgy érezte, nem is érné körül. A lénynek csupán egy része emelkedett ki a vízből, de még így is jócskán a hajó fölé magasodott. Lapos fején kétoldalt hatalmas szemei feketéllettek. Némán, mozdulatlanul meredt az árnyvadászokra. Villás nyelv csapott ki a szájából, mintha csak a levegőt ízlelgetné. A kígyó teste sima volt, akár a jég, de látszott, hogy belül épp olyan sebesen rohan a víz, akár a folyómederben. Pikkelyek látszottak rajta halványan, amelyek lágyan hajladoztak, követve a lény hullámzását.

Nagy Folyó Szellem - üdvözölte tiszteletteljesen Natokah. - Azért szólítottalak, hogy elvigyél minket a hátadon a helyre, ahová tartunk. Legyen az utunk gyors és biztonságos! Őrizz minket, és védj meg a veszélytől! Kérésemet az irántad, és a birodalmad iránti tiszteletem vezérli, nemes szellem.

A vízikígyó rövid ideig érzelemmentes arccal figyelte Natokah-t. Nem válaszolt azonnal, és Kellan kezdte úgy érezni, a sámán és a szellem között hangtalan kommunikáció zajlik. Talán épp afelől dönt a kígyó, hogy Natokah és az utasai méltóak-e a figyelmére és szolgálatára. Azután egyszer csak a lény feje a hajóhoz közelített.

A folyó szelleme testével körülölelte a motorcsónakot, veszedelmesen megbillentve ezzel azt. Natokah ismét beindította a motort, majd elkiáltotta magát:

Kapaszkodjatok!

Egy pillanattal később rakétaként indultak meg előre. A hajó sűrű vízpermetet szórt két oldalra és maga mögé, ahogy olyan sebességgel száguldott, amilyenre önerejéből biztosan nem lenne képes. A folyópart őrült tempóban suhant tova. Kellan halálra váltan kapaszkodott, amibe csak bírt. Néhány perc után valamelyest megnyugodott, amikor észrevette, hogy a nagy sebesség ellenére a csónak teljesen stabilan fekszik a vízen. Miután Orion is legyűrte magában az első pillanat szülte ijedtséget, a férfi hangosan rikoltozni kezdett, akár egy gyerek a hullámvasúton.

Amikor megpillantották a távolban a fehéren tajtékzó habokat és a kiálló sötét színű sziklákat, az árnyvadászok megdermedtek. Kellan hátrafordult, és intett Natokah-nak.

A zuhatag! - igyekezett túlkiabálni a motor és a folyó robaját. Hevesen mutatott előre.

Csak kapaszkodj! - rikoltotta a sámán.

Kellan minden erejével a szíjakba kapaszkodott, és amennyire csak bírt, lelapult, ahogy a kavargó vízen a zuhatag felé közeledtek. Arra számított, hogy másodperceken belül porrá törik a hajót az éles kiálló sziklák, de ehelyett akár egy könnyű tollpihe suhantak el közöttük. Olyan volt, mintha a folyó elnyelte volna a sziklákat előttük, nehogy bajuk essen. Egy-egy pillanatra el is emelkedtek a folyó rendes vízszintjét ől, hogy aztán egy szempillantás múlva lágyan ismét visszaereszkedjenek. Hamar átjutottak a nehéz szakaszon, és folytatták az útjukat.

Még több hasonló zuhatagon kellett átjutniuk, mire végre elérték a Bernard-patak torkolatát. A hajó lelassult, és finoman rákanyarodott a jóval csendesebb oldalágra. A sebességük egyre szelídült, míg végül elérték, hogy annyira haladtak csak, amennyi a hajótól elvárható.

A mindenségit! - Orion képtelen volt abbahagyni a vigyorgást. - Micsoda menet!

Jó időt futottunk - bólintott szenvtelenül Natokah. Úgy viselkedett, mintha állandóan csak így utazna. - Úgy számolom, naplementére talán el is érjük a bázist. Legalább egy nappal lerövidítettük az utazást.

Szép munka - dicsérte Kellan, mire a sámán bólintott, majd csendesen még hozzátette:

Reméljük, megérte.