-

Csak óvatosan - mosolygott az idősebb nő. - Nem is tudtam, hogy az orgyilkosok ennyire ügyetlenek is lehetnek. Ha szüksége van még valamire, csak üzenjen! Annak idején nekem is bőven kijutott a havi fájdalmakból.

Összekócolta Celaena haját, és távozott. A lány szeretett volna ismét köszönetet mondani, de máris rázúdult a görcsök következő hulláma.

Meggörnyedt, miközben becsukódott az ajtó.

Az elmúlt három és fél hónap során visszanyerte a testsúlyát. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy visszatérjen a havibaja. Amikor Távol végen éhezett, a menzesze gyakorlatilag szünetelt. Hangosan fel nyögött. Hogy a csudában fog ebben az állapotban felkészülni a küzdelemre? Már csak négy hét, és it t a párbaj.

Az üveglapok túloldalán szikrázó, csillogó hópelyhek kavarogtak.

Miközben a talaj felé hullottak, pörgésük és forgásuk megszé gyenítette a legtehetségesebben keringőző táncosokat is.

Elena mégis hogyan várhatja el, hogy Celaena legyőzze a kastélyban rejtőző szörnyűséget? Mégis mit számít ez a borzalom a nagyvilág bajaihoz képest? A többi királyságban rettenetes dolgok történnek. Sőt, külföldre sem kell menniük. Ott van például Távolvég és Calaculla is, igaz? Kinyílt a hálószoba ajtaja, és valaki belépett.

-

Halottam Nehemiáról - szólalt meg Chaol hangja.

 

-

Te meg mégis... nincs már túl késő ahhoz, hogy itt mászkálj?

- kérdezte a lány, és beburkolózott a pokrócba.

-

Én... beteg vagy?

-

Nem érzem jól magam.

-

Ennyire megrázott a lázadók sorsa?

Miért nem tudja felfogni?, gondolta keserűen Celaena.

-

Nem. Tényleg rosszul vagyok.

-

Én is majdnem elhánytam magam - morogta Chaol, és a padlót kezdte el bámulni. - Az egésztől. Pedig miután láttam Távolvéget. ..

Olyan kétségbeesetten kezdte el dörzsölgetni az arcát, mintha az zal kitörölhette volna az emlékeket a fejéből.

-

Ötszáz ember - suttogta. A lány döbbenten nézett rá. Meglepte a testőr őszinte fájdalma.

-

Figyelj rám! - szólalt meg Chaol, és elkezdett fel-alá járkálni.

- Tudom, hogy néha távolságtartón viselkedem veled. Mintha lenéznélek.

Tudom, hogy panaszkodtál is miattam Doriannak. De...

Szembefordult a lánnyal.

-

Nagyon jó dolognak tartom, hogy megbarátkoztál a hercegnővel.

Sokra értékelem a becsületességedet, és azt, hogy tántoríthatatlanul kitartasz mellette. Én is hallottam azokról a szóbeszédekről, amelyek szerint Nehemia kapcsolatban áll hazája lázadóival. Csak hát... na gyon is úgy vélem, hogy ha az én hazámat foglalták volna el, akkor magam is megtennék mindent azért, hogy visszaszerezzem a népem szabadságát.

Celaena erre szívesen válaszolt volna, ám ekkor mintha parazsat lettek volna a derekára. Ismét görcsbe rándult a hasa.

-

Lehet, hogy... - folytatta a férfi, és közben kinézett az ablakon.

Lehet, hogy tévedtem.

 

Megbillent, és szinte fejtetőre állt az egész világ. Celaena becsukta a szemét. Régebben is pokolian megszenvedte a havibaját. A görcsöket általában rosszullét kísérte. Hányni viszont csak azért sem fog. Leg alábbis nem most rögtön.

-

Chaol - figyelmeztette vendégét. Kénytelen volt a szájára szorítani a kezét, mert a gyomra kavarogni kezdett, és valami elindult felfelé.

-

Csak hát annyira büszke vagyok a beosztásomra - folytatta a fiatalember.

-

Chaol — kezdte volna újra. Hát mindjárt hányni fog.

-

Te pedig Adarlan orgyilkosa vagy. Mégis egyre csak az járt az eszembe, hogy... ha akarnád...

-

Chaol! — kiáltotta a lány. A kapitány megpördült, Celaena széles ívben odahányt elé a földre.

Chaol ingerülten felkiáltott, és hátraugrott. A lány szeméből foly ni kezdtek a könnyek. A szája éles, kellemetlen ízzel telt meg. Előregörnyedt, hogy a nyála a padlóra csorogjon.

-

Te tényleg... a Rémre mondom, te most akkor tényleg rosszul vagy?

A testőr kiabálni kezdett, hogy jöjjenek a szolgák. Felsegítette Celaenát a székből. A világ kezdett kitisztulni. Miről beszél ez az alak?

-

Gyere, odaviszlek az ágyadhoz.

-

Nem úgy vagyok rosszul - méltatlankodott az orgyilkos. Chaol leült az ágy szélére, és elkezdte felhajtani a takarókat. A belépő cseléd elkomorodva bámulta a padlót borító mocskot. Hátrakiáltott segítségért.

-

Hát akkor hogy van rosszul?

-

Megjött a... - dadogta nagy nehezen, és olyan forróvá vált az arca, hogy majdnem megolvasztotta vele a padlót. Jaj, te sötét fajankó!— Visszatért a havibajom.

 

A következő pillanatban már a kapitány arca is úgy lángolt, mint a lányé.

Hátralépett, és beletúrt rövidre nyírt barna hajába.

-

Én... ha tehát... akkor most talán távozom - dadogta, és meghajolt. Celaena minden baja ellenére önkéntelenül is elmosolyodott, mert a vitéz testőr olyan gyorsan eltűnt a szobájából, hogy azt akár menekülésnek is tarthatta volna. Ráadásul Chaol megbotlott a küszöbben, és majdnem kizuhant az előszobába.

Celaena a takarító szolgákra nézett.

-

Sajnálom - kezdte volna, de azok egy legyintéssel elhallgattatták.

A sajgó gyomrú orgyilkos vöröslő arccal bemászott az ágyába, magára húzta a takarókat, és remélte, hogy nemsokára aludni fog.

Az álom azonban elkerülte, és kevéssel később valaki egész más állított be hozzá. Hangos kacagás jelezte a jöttét.

-

Találkoztam Chaollal. Beszámolt arról, hogy milyen „állapot ba”

kerültél. Nézze meg az ember! Azok után, hogy hetek óta ki belezett holttesteket vizsgálgat, hirtelen milyen érzékeny lett ez a fickó.

Celaena kinyitotta az egyik szemét, és dühös képet vágott, ami kor Dorian leült az ágy szélére.

-

A pokol összes kínja gyötör, ezért most nem kéne idegesíteni.

-

Annyira azért nem lehet szörnyű - felelte a herceg, és előhalászott egy pakli kártyát a kezéből. - Akarsz játszani?

-

Már mondtam, hogy nem érzem jól magamat!

-

Szerintem nincsen semmi bajod - legyintett az ifjú, és ügyesen megkeverte a paklit. - Csak egy játékot.

-

Ön ugye fizetni szokott az embereknek, hogy szórakoztassák?

A herceg egy dühös pillantással válaszolt.

-

Megtiszteltetésnek kellene érezned a társaságomat.

-

Azt érezném megtiszteltetésnek, ha végre távozna.

 

-

Ahhoz képest, hogy a sorsod a kegyes jóindulatomon múlik, igencsak szemtelen vagy.

-

Szemtelen? Még csak most lendülök bele - vicsorogta a lány. Az oldalára fordult, és átölelte a térdét.

A herceg nevetni kezdett, és zsebre vágta a kártyát.

-

A kedves kiskutyád egyébként nagyon jól érzi magát. Remélem, örülsz neki.

-

Menjen innen! Mindjárt meghalok - nyöszörögte Celaena a párnájának.

-

Egy szép hölgy nem halhat meg egy szál magában - jelentette ki Dorian, és megsimogatta a lány kezét. — Szórakoztassalak egy érdekes történettel a halálod pillanatában? Miről olvassak neked?

Celaena elrántotta a kezét.

-

Szívesen meghallgatnám a fafejű herceg történetét, aki nem akarta békén hagyni az orgyilkost.

-

Ó, imádom azt a mesét! Annyira szép a vége. Tudtad, hogy az orgyilkos csak színlelte a betegséget? Így akarta felhívni magára a herceg figyelmét. Ki gondolta volna? Milyen dörzsölt nőszemély. A hálószobai jelenet pedig egyszerűen lenyűgöző. Érdemes elolvasni a végét is, pedig előtte mennyi ostobaságot fecsegnek!

-

Kifelé! Ki innen! Menjen már! Hagyjon békén, és próbáljon meg valaki mást elcsábítani - nyöszörögte a lány. Felkapott egy könyvet, és hozzávágta a herceghez. Az viszont könnyedén elkapta, mielőtt a kötet betörhette volna az orrát. Celaena összerezzent.

-

Nem akartam ám... ez nem támadás volt! Csak tréfáltam... nem akartam igazából sérülést okozni a fenséges hercegnek.

Az utolsó szavakat valósággal dadogta.

 

- Hát el is várom Adarlan orgyilkosától, hogy ennél azért méltó-

ságteljesebb módon támadjon rám. Ha javasolhatnám a kard vagy a kés használatát. De nem ám hátulról!

Celaena átölelte a hasát, és még jobban meggörnyedt. Néha annyira gyűlölte, hogy nőnek született.

- Egyébként pedig, ha már itt tartunk, nyugodtan tegezzél. Nem kell fenséges hercegnek szólítanod. Mondd ki a nevemet!

- Hát persze.

- Mondjad már!

- Mit mondjak?

Mondd ki a nevemet! Azt, hogy „hát persze, D orian”.

A lány erre csak a szemét forgatta.

- Ha kegyes és fenséges uraságodnak így tetszik, akkor mostan tól tegezni fogom önt.

- Kegyes és fenséges? Ez tetszik - mosolyodott el egészen halványan a herceg. Utána viszont vizsgálni kezdte a kezében tartott könyvet. - Ezt a könyvet nem tőlem kaptad! Nekem aztán nincsenek ilyen könyveim!

A lány önkéntelenül is elnevette magát. Elvette a teát a szobába lépő

szolgától.

- Még szép, hogy te nem olvasol ilyesmit, Dorian! A cselédeket küldtem el a boltba, hogy hozzanak egyet belőle.

- Érzéki napnyugta - olvasta a herceg fennhangon a címet. Utána találomra kinyitotta a könyvet, és hangosan folytatta. - A férfi keze ekkor gyengéden végigsimította a hajadon elefántcsont fehér, selymesen puha kebe...

Döbbenten felkapta a fejét.

- A Rém nevére! Te tényleg ilyen ostobaságokat olvasol? Mi történt a Hatalom jelképei vel meg az Eyllwe szokásai és kultúrájá val?

 

A csésze kiürült. A gyömbértea kezdte megnyugtatni a gyomrát.

-

Szívesen kölcsönadom, ha majd kiolvastam. Ha átrágod ma gadat rajta, nem csupán kiteljesedik az irodalmi képzettséged, de - tette hozzá alamuszi mosollyal - néhány figyelemre méltóan leleményes ötletet is találsz benne arra vonatkozóan, hogy mit tehet az ember előkelő

barátnőivel.

-

Én aztán el nem olvasom - mérgelődött a herceg. Celaena kivette a kezéből a könyvet, és visszadőlt az ágyra.

-

Ezek szerint akkor te is olyan vagy, mint Chaol.

-

Chaol? - méltatlankodott az ifjú, és képtelen volt kikerülni a kelepcét. — Rávetted Chaolt arra, hogy elolvassa ezt?

-

Természetesen elutasította - hazudta azonnal Celaena. - Azt mondta, nem illő hozzá, hogy olyasfajta dolgokat olvasgasson, ami lyeneket tőlem kapott.

Dorian azonnal magához rántotta a könyvet.

-

Ide vele, te démoni nőszemély! Nem engedem meg, hogy egymás ellen uszíts minket a barátommal!

Kétségbeesett pillantást vetett a könyv borítójára, majd megfor dította, hogy eltakarja a címét. A szenvedő lány elmosolyodott. Újra bámulni kezdte a hópelyheket. Odakint dermesztően hideg volt. A bent égő tűz lángja sem tudta ellensúlyozni az erkélyajtó résein keresztül beszivárgó szélrohamok jeges érintését. Pontosan tudta, hogy Dorian feszülten figyeli.

Távolról sem azon a visszafogott módon, ahogy Chaol szokta. Éppen ellenkezőleg. A herceg pont olyan arckifejezéssel bámulta, mintha jólesne neki, hogy láthatja a lányt.

Mert bizony Celaenának nagyon is jólesett, hogy láthatta a fiatalembert.

 

Dorian nem is vette észre, hogy guvadó szemmel bámulja a lányt, míg az ki nem húzta magát, hogy ráförmedjen:

-

Te meg mégis mit bámulsz?

-

Annyira gyönyörű vagy — vágta rá a herceg, mielőtt észbe kaphatott volna.

-

Ne butáskodj!

-

Megsértettelek? - kérdezte Dorian, és érezte, hogy halántéká ban különös ütemben kezd lüktetni a vére.

-

Dehogyis! - felelte a lány, és gyorsan az ablak felé fordult. Elpirult, majd lángvörös lett az arca. A herceg egyetlen vonzó nőt sem ismert, akinek ilyen hosszú ismeretség után ne próbált volna udva rolni. Kivéve persze Kaltaint. Saját maga előtt nem tudta letagadni, hogy epekedő vágyat érez. Milyen jó lett volna a szájával megérinteni Celaena ajkát. Biztosan csodálatosan illatos a bőre. Hogyan reagálna, ha egy lágy mozdulattal végigsimítaná a testét?

Yule ünnepe a pihenés és a kikapcsolódás időszaka volt. Az em berek megünnepelték mindazokat a testi gyönyöröket, amelyek átsegítették őket a téli éjszakákon. A nők kibontva hordták a hajukat. Néhányan egészen odáig elmerészkedtek, hogy sutba dobták a fűzőjüket. Egy teljes héten át nagy élvezettel falták a betakarított gyümölcsöt, és élvezték a hús örömeit.

Természetesen a herceg is évről évre lelkesen várta ezeket a napokat. Most viszont... most viszont valamiért remegni kezdett a gyomra. Hogy a pokolba ünnepelhetne, amikor hírét vette annak, mit is műveltek az apja katonái Eyllwében azokkal a lázadókkal? Senkit nem hagytak életben. Öt-száz ember - ötszáz halott. Hogy a csudába nézzen majd Nehemia szemébe?

Hogy a pokolba lehet majd egy napon annak az országnak az uralkodója, amelyik arra nevelte a katonáit, hogy semmibe vegyék az emberi életet?

 

A herceg szája kiszáradt. Celaena Terrasenben született. Az is csak az egyik elfoglalt ország. Az apja első hódítása. Már azt is csodának kellett tartania, hogy a lány egyáltalán hajlandó volt tudomá sul venni a létezését.

Bár az is lehet, hogy Celaena éppen elég időt töltött Adarlanban ahhoz, hogy ne törődjön a hódoltsággal. Dorian valamiért mégsem hitte, hogy ez a helyzet. Hát nem! A lány hátán végighúzódó három szörnyű sebhely örökre emlékeztetni fogja az apja könyörtelenségére.

-

Valami baj van? - kérdezte a lány. Óvatosan, kíváncsian. Mintha törődne vele. A herceg mélyen beszívta a levegőt, majd odament az ablakhoz. Képtelen volt az orgyilkosra nézni. A tenyere rásimult a hideg üvegre. Odakint tovább tartott a hópihék zápora.

-

Biztosra veszem, hogy gyűlölsz - suttogta. - Gyűlölsz engem és az udvaromat, mert erkölcstelenek és együgyűek vagyunk, miközben a város határain túl iszonyatos dolgok történnek. Én is hallottam a lemészárolt lázadókról, és... szégyellem magamat.

Homlokát nekitámasztotta az üvegnek. Hallotta, hogy a lány fel kel, majd leül egy székbe. Ilyen lehet, amikor átszakad egy folyó gát ja. Szó szót követett. Képtelen volt megálljt parancsolni magának: -

Nagyon is értem ám, hogy miért nem esik nehezedre végezni a magamfajtákkal. Nem tehetek szemrehányást érte.

-

Dorian - szólalt meg lágyan a lány. Odakint mindent elnyelt a sötétség.

-

Tudom, hogy soha nem fogod bevallani - folytatta a herceg, mert végre szavakba tudta önteni azt, amit már jó ideje el akart mondani. — Tudom, hogy valami rettentő dolog történt veled fiatal korodban. Olyan valami, amiért talán éppen az apám a felelős. Jo gosan gyűlölheted Adarlant azért, hogy elfoglalta Terrasent. Ahogyan elfoglalta. Meg azt a sok országot. A barátod hazáját is.

 

Nagyot nyelt, és a könnyeivel küszködött.

-

Nem fogsz hinni nekem, de... nem akarok beállni a sorba. Ho gyan tartom magamat férfinak, ha engedem, hogy az apám az ilyen megbocsáthatatlan szörnyűségeket bátorítsa? De hiába könyörög nék kegyelemért az elfoglalt királyságok számára, az atyám nem hallgatna rám.

Soha az életben. Abban az életben, ahol csak azért választottalak téged bajnokomnak, mert tudtam, hogy ezzel borsot törhetek az apám orra alá.

Celaena hiába rázta a fejét, az ifjú tovább beszélt: -

Ha megtagadtam volna azt, hogy saját bajnokot indítsak az erő-

próbán, akkor dacos ellenállásomat atyám a pártütés jelének tartotta volna.

Még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy nyíltan szembeforduljak vele. Így aztán Adarlan orgyilkosát választottam. Ilyen bajnokot kellett választanom magamnak, mert ez volt az egyetlen választási lehetőségem.

Hát, legalább most sikerült tisztáznia.

-

Miért ilyen az életünk? - méltatlankodott, és a tekintetük ta-lálkozott, amikor körbemutatott a szobában. — És... és a világnak sem ilyennek kellene lennie.

Az orgyilkos néma maradt. Mintha csak saját lüktető szíve dobogását hallgatta volna. Végül megszólalt:

-

Nem is gyűlöllek - jelentette ki szinte suttogva. A herceg belezuhant a szemközti székbe, és a kezébe temette az arcát. Csak úgy áradt belőle a magányosság. - Azt sem hiszem, hogy olyan vagy, mint a többiek.

Szóval... sajnálom, hogyha megbántottalak. Többnyire csak tréfálkozni szoktam.

-

Mi az, hogy megbántottál? - csodálkozott a herceg. - Te aztán nem bántottál meg! Csupán... csupán kicsivel mulatságosabbá tet ted a dolgokat.

 

-

Csupán kicsivel? - nézett rá félrehajtott fejjel a lány.

-

Talán többről is van szó - bólintott a herceg, és kinyújtotta a lábát.

- Bárcsak eljöhetnél velem Yule éjszakáján a bálba! De örülj, hogy téged nem engednek be oda.

-

Miért nem engednek be oda? Tulajdonképpen milyen bálról beszélsz?

A herceg magában átkozódott.

-

Igazából semmi különös. Yule éjszakáján álarcosbált szoktun k tartani. Azt hiszem, pontosan tudom, hogy miért nem jöhetsz.

-

Te meg Chaol mindenáron pokollá akarjátok tenni az élete met, igaz? Nehogy már jól érezzem magam! Tudod, imádom a bálokat.

-

Ha majd te leszel az apám bajnoka, akkor minden bálon részt vehetsz.

A lány savanyú képet vágott. Dorian legszívesebben bevallotta volna neki, hogy ha rajta múlna, ő bizony megkérné, hogy menjen el vele. Mert legszívesebben minden idejét a társaságában töl tené. Akkor is csak Celaena jár az eszében, ha távol van tőle. Csak hát egyértelműnek tűnt, hogy az orgyilkos kikacagná, ha ilyeneket mondana neki.

Éjfélt ütött az óra.

-

Most már talán mennem kellene - töprengett, és nyújtózkodott egy nagyot. - Holnap nagyszerű, tanácskozással teli nap vár rám. Nem hiszem, hogy Perrington nagyúr annyira örülne, ha szunyókálással tölteném a megbeszéléseket.

Celaena elvigyorodott.

-

Kérlek, add át a nagyúrnak a legmélyebbről jövő üdvözletemet.

Soha az életben nem fogja elfelejteni, milyen durván bánt vele a nagyúr első találkozásuk alkalmával Távolvégen. Azt a közjátékot

Dorian sem felejtette el. Elöntötte a hideg düh, amikor felidézte ma gában, milyen kegyetlenül bánt a herceg a szerencsétlen fogollyal.

Pillanatnyi gondolkozás nélkül előrehajolt, és megpuszilta Celaena arcát.

A lány megdermedt, amikor megérezte a bőrén a fiú ajkát, ám ez a futó pillanat is elég volt ahhoz, hogy beszívhassa az illatát. Igencsak a nehezére esett visszavonulót fújni.

-

Jó pihenést, Celaena — nyögte ki végül.

-

Jó éjszakát, Dorian.

Miközben a herceg távozott, egyre csak azon törte a fejét, hogy mitől lett hirtelen annyira szomorú a lány. Milyen különös módon mondta ki a nevét.

Celaena hangjában nem gyengédség, hanem beletörődés csengett.

 

Az orgyilkos a mennyezetet beragyogó holdfényt bámulta. Álarcos bál Yule éjszakáján! Hiába volt széles Erilea legromlottabb és legfennhéjázóbb királyi udvarának a foglya, ez a bál akkor is lefegyverzően romantikus dolognak tűnt. Természetesen ezek nem akarták, hogy részt vegyen rajta. Szívből jövő

keserűséggel sóhajtott fel. Összekulcsolta az ujjait a tarkója alatt. Vajon Chaol erre akart rákérdezni, mielőtt Celaena elhányta magát? Lehet, hogy meg akarta hívni a bálba?

Megcsóválta a fejét. Hát nem! A testőrség kapitánya soha az életben nem hívná meg egy királyi bálba. Ezenkívül pedig mind a ket tőjüknek sokkal fontosabb dolgokkal kellett foglalkozniuk. Példá ul azzal, hogy ki öli meg sorban a bajnokokat. Lehet, hogy szólnia kellett volna a kapitánynak arról, hogy Káin olyan különös, zavarba ejtő módon viselkedett ma délután?

 

Inkább becsukta a szemét, és elmosolyodott. Mi szebbet kérhetne Yule ünnepére, mint hogy másnap reggel valaki megtalálja Káin hulláját a folyosón? Az óra újra és újra jelezte az idő múlását. Celaena nem aludt el, hanem ébren figyelt. A palotában leskelődő szörnyű ség járt az eszében. Az álmossággal küszködve képtelen volt kiverni a fejéből azt az ötszáz halott lázadót, akiket elnyelt egy névtelen tömegsír.

MÁSNAP REGGEL CHAOL WESTFALL a palota második emeletén állt, és az udvart bámulta. Odalent két alak sétált a sövények között. Celaena fehér köpenye innen fentről is jól látszott, Doriant pedig nem lehetett nem észrevenni, hiszen szokás szerint, mintha légüres tér vette volna körül.

Neki is ott kellett volna lennie. Egy lépéssel lemaradva szemmel tartani mindkettőjüket. Ügyelnie kellett volna arra, hogy a lány ne ragadja torkon Doriant, nehogy egy túsz segítségévei szökhesse n el. A hűvös logika és a hosszú évek tapasztalata is valósággal üvöltött az elméjében, hogy zárkózzon fel mögéjük. Nem számított, hogy hat testőr járt a nyomukban.

Az a lány álnok volt, ravasz és könyörtelen.

A kapitány ennek ellenére sem tudott megmozdulni.

Ahogy teltek a napok, kettőjük között egyre inkább leomlott a válaszfal.

Ő meg csak úgy hagyta. Azért, mert a lánynak őszinte, szívből jövő nevetése volt. Meg azért, mert egyik délután olvasás közben aludt el. Az arca valósággal hozzásimult a könyvhöz. Végül pedig, mert Chaol tudta, hogy Celaena fog győzni.

 

Nem számított, hogy a bajnokjelölt bűnöző. Vér mocskolta be a kezét, és az alvilág királynőjének tartották. Mindez igaz, de akkor is! Még csak kislány volt, amikor tizenhét évesen elküldték Távolvégbe.

Chaol a rosszulléttel küszködött, valahányszor csak az eszébe jutott ez.

Tizenhét évesen őt a testőrök képezték ki. Itt élt a palotában, tető volt a feje fölött, bőségesen étkezhetett, és a barátai vették körül.

Dorian tizenhét évesen fülig szerelmesen udvarolt Rosamundnak.

Semmi más nem érdekelte.

Celaenát pedig tizenhét évesen bezárták egy haláltáborba, ahol életben maradt.

A kapitány nem tudhatta, hogy ő vajon kibírta volna-e Távolvéget.

Főleg nem a téli hónapok során! Sohasem korbácsolták meg, és egyetlen ismerőse sem halt meg. Nem fázott, és nem kellett éheznie.

Celaena hangosan felnevetett, amikor Dorian mondott valamit. Túlélte Távolvéget, és mégis tudott nevetni.

A testőr részben halálra váltan figyelte, hogy a lány ott jár lent a herceg oldalán. Semmi sem védte Dorian torkát. Ennél viszont sokkal szörnyűbb volt a felismerés, hogy Chaol megbízott benne, fogalma sem volt arról, hogy ez mit jelent saját magára nézve.

 

Celaena a sövények között sétált. Hiába küzdött az arcán felragyogó mosoly ellen. Egymás mellett lépdeltek, de persze csak annyira, hogy ne érjenek a másikhoz. Dorian közvetlenül ebéd után állított be. Elhív ta sétálni. Valójában gyanúsan hamar felbukkant azután, hogy a szolga elvitte az ebéd maradékát. Celaena arra gyanakodott, hogy az ifjú esetleg az ajtaja előtt várakozott.

 

Természetesen kizárólag a dermesztő hideg miatt fogta el a vágy, hogy belekaroljon Dorianba, és érezze a teste melegét. A fehér, szőr mebéléses köpeny nem tudott megbirkózni a jeges levegővel. El se tudta képzelni, Nehemia vajon mit szólhat ehhez a hideghez. Ami óta azonban hírét vette a lázadók sorsának, a hercegnő ideje java részét a lakosztályában töltötte.

Többször is nemet mondott, amikor Celaena javasolta, hogy menjenek sétálni.

Három hét telt el azóta is, hogy utoljára találkozott Elenával. A közbülső időszakban három próbatételen kellett túljutnia, még sem hallott semmit az elhunyt királynő felől. A erőpróbák nem jelentettek különösebb nehézséget. Csupán az akadálypályán szerzett néhány kisebb karcolást és kék foltot. Sajnos Pelor nem szerepelt túlzottan jól. Végül őt is elküldték. A fiú még így is szerencsésnek bizonyult. Három társukat is holtan találták.

A hullákra elhagyott folyosókon bukkantak. Úgy széttrancsírozták őket, hogy a tetemeket alig lehetett azonosítani. Celaena mostanában már a legkisebb gyanús zajra is összerezzent.

Csupán hatan maradtak: Káin, Sír, Nox, egy katona és Renault, a kötekedő zsoldos, aki talán a meggyilkolt Verin után maradt űrt igyekezett betölteni. Káin legjobb cimborájának tartotta magát.

Cseppet sem meglepő módon minden adódó alkalmat kihasznált, hogy Celaenát gúnyolja.

Elsétáltak egy szökőkút mellett. Elhessegette magától a gyilkosságok emlékét. Észrevette, hogy Dorian a szeme sarkából lelkes pillantásokkal méregeti. Természetesen nem is gondolt a fiatalemberre, amikor úgy döntött, hogy a rendkívül finom anyagból készült levendula díszruhát viseli ma este. Akkor sem a herceg járt az eszé ben, amikor gyönyörű

frizurába fésülte a haját. Nem miatta húzott fel makulátlanul tiszta, fehér kesztyűt.

 

-

És most hogyan tovább? - kérdezte a herceg. - Már kétszer be-jártuk az egész kertet.

-

Nem kellene menned, hogy mindenféle hercegi dolgokkal fog-lalkozz? - tudakolta Celaena, és kis híján felvisított, mikor egy jeges szélroham hátralökte a csuklyáját, és félig lefagyasztotta a fülét. Amikor újra visszahúzta a csuklyát, észrevette, hogy Dorian a torkát bámulja.

-

Mi az? - kérdezte, és szorosan maga köré tekerte a köpenyét.

-

Azt a nyakláncot állandóan viseled - mondta a fiatalember. Ezt is ajándékba kaptad?

Bár a lány kesztyűt viselt, a herceg mégis a kezére pillantott. Oda, ahol azt az ametisztgyűrűt hordta. A szemében kihunyt a fény.

-

Nem - vicsorgott Celaena, és eltakarta az amulettet a kezével. -

Az ékszeresdobozkámban találtam, és nagyon megtetszett. Képzeld csak el, te önző zsarnok!

-

Nagyon réginek tűnik. Mostanában a királyi kincstárt foszto -

gatod? - kérdezte kacsintva. Sejteni lehetett, hogy csak megjátszotta a jókedvét.

-

Nem - méltatlankodott élesen a lány. Bár a nyaklánc nem fogja megoltalmazni a gyilkostól, és Elena sem volt hajlandó elárulni, hogy mire készül, Celaena akkor sem hajlandó levenni a nyakláncot. Miközben éjjel hosszú órákon keresztül virrasztott és az ajtaját leste, valamiképp a talizmán puszta jelenléte is megvigasztalta.

A herceg még mindig a kezét bámulta. Celaena végül elvette a nyaka elől. Dorian most a talizmánt kezdte el tanulmányozni: -

Kisfiú koromban rengeteg mesét olvastam Adarlan hajnaláról.

Gavin volt a hősöm. Valószínűleg valamennyi legendát elolva stam az Erawan ellen vívott háborúról.

 

Hogy a csudába vághat ennyire az esze? Képtelenség, hogy ilyen hamar átlátta az összefüggéseket!

A lány megpróbált úgy tenni, mint akit csak ártatlanul érdekel a dolog.

- És?

-

Elenának, Adarlan első királynőjének volt egy mágikus amu lettje.

Amikor harcba szálltak a sötét nagyúrral, Gavin és Elena rá jött, hogy tehetetlenek vele szemben. Kis híján megölte a hercegnőt, amikor megjelent egy szellem, és átadta a nyakláncot. Amikor pedig a nyakába akasztotta, Erawan többé már nem tudta bántani. Annak látta a sötét nagyurat, ami az valójában is volt. A valódi nevén szólít hatta. Ez annyira meglepte az ellenséget, hogy zavarba jött, és Gavin végzett vele — magyarázta Dorian a talajt bámulva. - A talizmánt Elena szemének nevezték. Évszázadokkal ezelőtt nyoma veszett.

Milyen különös dolog, hogy éppen Dorian, annak az embernek a fia beszél nagy erejű amulettekről, aki betiltotta és törvényen kívülinek nyilvánította a varázslat valamennyi formáját. A lány meg látszott jókedvvel felnevetett:

-

Tényleg azt hiszed, hogy ez az apróság lenne a Szem? Szerintem az már régen porrá hullott.

-

Én meg azt hiszem, hogy nem - ellenkezett a herceg, és vadul csapkodni kezdte magát a hideg miatt. — Viszont láttam jó pár rajzot róla.

A nyakláncod pont úgy néz ki, mint a Szem. Lehet, hogy utánzat.

-

Hát persze - biccentett Celaena, majd gyorsan témát váltott. -

Mikor érkezik az öcséd?

-

Olyan szerencsés vagyok - nézett az ifjú fel az égre. — Hát nem ma reggel kaptunk levelet, hogy a sűrű, hegyvidéki havazások miatt Hollin nem tud hazajönni. Kénytelen lesz egészen tavaszig az isko lában maradni.

Majdnem megpukkadt miatta.

 

-

Szegény anyád - válaszolta Celaena félig mosolyogva.

-

Valószínűnek tartom, hogy futárokat küld a hegyek közé az öcsém Yule esti ajándékaival. Nem számít a tomboló vihar.

Celaena igazából nem is figyelt a fiatalember hangjára. Utána még egy jó órán keresztül andalogtak csevegve a kertben, de a lány egyszerűen képtelen volt megnyugodni. Elenának tudnia kellett, hogy valaki fel fogja ismerni a talizmánját. Ha pedig tényleg az ő nyak-láncát viseli... a király habozás nélkül kivégeztethetné. Nem csak azért, mert az uralkodói ház egyik örökségét hordja, hanem azért, mert visszaél a talizmán erejével.

Kénytelen volt újra eltöprengeni azon, hogy valójában mire is ké-

szülhet Elena.

 

A kezében tartott könyvről a faliszőnyegre nézett. A fiókos szekrény továbbra is ott állt, ahová tolta. Pontosan a folyosó bejárata előtt. Celaena megcsóválta a fejét, és folytatta az olvasást. A tekintete azonban hiába siklott végig a sorokon. Egyetlen szó sem jutott el az elméjébe.

Mire készülhet Elena? A halott királynők többnyire nem szoktak visszatérni, hogy parancsokat osztogassanak az élőknek. Erősen magához szorította a könyvet. Arról persze szó sem lehet, hogy nem hajtja végre Elena parancsát. Igenis nyerni fog. Minden erejével be - leveti magát a küzdelembe, hogy ő legyen a király bajnoka. Amúgy is ezt tette volna.

Ami pedig a palotában rejtőzködő gonosz megtalálását és legyőzését illeti... ha ez a dolog nagy valószínűséggel összefüggésben áll a bajnokok gyilkosával, akkor egyébként is elkerülhetetlennek látszik, hogy fényt derítsen a titokra.

 

Hangosan becsapódott a lakosztály egyik ajtaja. Celaena felpattant, és elejtette a könyvet. Megragadta az ágya mellé állított bronz gyertyatartót.

Készen állt rá, hogy támadásba lendüljön, de végül leengedte fegyverét, mert a hálószoba ajtaján keresztül felismerte Philippa halk dúdolását.

Keserűen felmordult, aztán kimászott a meleg ágyból, hogy felsze dje a könyvet.

Még szép, hogy beesett az ágy alá. Celaena kénytelen volt letér delni a jeges padlóra. Matatni kezdett az ágy alatt. Mivel sehol sem találta a könyvet, ezért magához vette a gyertyát. Így már egyből észrevette.

Egészen a hátsó falig becsúszott. Miközben a fagyoskodó lány mélyen benyúlt az ágy alá, és megpróbálta megragadni a könyvet, a gyertya fénye vékony, fehér vonalakon csillant meg. Va lamit a padlóra rajzoltak az ágya alatt.

Magához rántotta a könyvet, és felpattant. A keze erősen reme gett, miközben félretolta az ágyat. A talpa megcsúszott a fagyos pad lón. Az ágy lassan arrébb csúszott. Éppen eléggé elmozdította ahhoz, hogy lássa, milyen ábra van a padlón.

A belseje valósággal jéggé dermedt.

Rémjegyek.

Krétával többtucatnyi rémjegyet rajzoltak a hálószoba földjére. A hatalmas spirál közepén óriási jel éktelenkedett. Celaena valóság gal hátratántorodott. Nekiesett az öltözőasztalkájának.

Ez meg mégis micsoda? Remegő kézzel beletúrt a hajába. A pillantása a középső jelre tapadt.

Már látta egyszer ezt a jelet. Verin holtteste mellé festették.

Majdnem elhányta magát. Odarohant az éjjeliszekrényéhez, és felragadta a vízzel teli kancsót. Pillanatnyi habozás nélkül a jegyek - re zúdított a vizet. Berohant a fürdőkamrába, hogy még többet hoz zon.

Amikor a víz feloldotta a krétát, felkapott egy törülközőt, és

addig súrolta a padlót, míg sajogni nem kezdett a háta, és jéggé nem dermedt a keze és a lába.

Ekkor, és csak ekkor vette fel a nadrágját és a zubbonyát. Kisietett az ajtón.

 

Szerencsére az őrök egy szót sem szóltak, amikor megkérte őket, hogy éjféltájban kísérjék el a könyvtárba. A könyvgyűjtemény középső

helyiségében maradtak, miközben ő sietve elindult a polcsorok között.

Azt a dohos, elfelejtett beugrót kereste, ahol a rémjegyekről szóló könyvek többségét találta. Valósággal szaladt, és közben gyakran hátrapillantott a válla fölött.

Ő volna a következő áldozat? Mit jelentsen ez az egész? A kezét tördelve sietett tovább. Befordult egy sarkon. Már csupán tíz polc választotta el a beugrótól, amikor megtorpant.

A parányi íróasztal túloldaláról tágra nyílt szemmel Nehemia bámult rá. Celaena dübörgő szívére szorította a kezét.

-

A fenébe! - csattant fel. - Halálra rémítettél!

A hercegnő elmosolyodott, de a tekintete hűvös maradt. Celaena félrehajtott fejjel elindult feléje.

-

Te meg mit keresel itt? - förmedt rá a hercegnő az anyanyelvén.

-

Nem tudtam aludni - felelte, és gyors pillantást vetett a hercegnő könyvére. A nyelvórák során nem ezt a könyvet használták. A vaskos, időette kötet lapjait sűrű írás borította. - Mit olvasol?

-

Semmit — mordult fel a hercegnő. Becsapta a könyvet, és felállt.

Celaena gondosan megnézte magának az arcát. Nehemia összesszo -

rította az ajkát, és büszkén kihúzta magát.

 

-

Nem gondoltam volna, hogy már ilyen nehéz szövegeket is meg -

értesz.

A sötét bőrű hölgy a hóna alá vette a könyvet.

-

Akkor pedig te is pontosan ugyanolyan tévelygő bolond v agy, mint mindenki más a palotában, Lillian - jelentette ki a legcsekélyebb akcentus nélkül, tökéletesen hangsúlyozva a számára idegen nyelv szavait.

Még csak esélyt sem hagyott arra, hogy Celaena válaszolhasson. A hercegnő magára hagyta.

Döbbenten bámult utána. Annyira hihetetlen volt az egész. Nehemia még nem volt azon a szinten, hogy ilyen nehéz könyveket is megértsen.

Hiszen az órák során komoly nehézségeket okozott neki az olvasás.

Ugyanakkor nem is tudott ilyen tökéletes kiejtéssel, hibátlanul beszélni. És még...

Az íróasztal árnyékában egy papírdarab feküdt a kőfal és a deszka között. Celaena kihúzta, és kisimította az összegyűrt papírost. Megpördült, és abba az irányba bámult, ahol Nehemia eltűnt. Mintha csak vasmarokkal szorították volna a torkát. Zsebre vágta a papirost. Sietve elindult a központi helyiség irányába. A zsebébe rejtett rémjel mintha égette volna a bőrét.

Sietve lerohant a lépcsőn. Valósággal futott a könyvsorokkal szegélyezett folyosón.

Egyszerűen képtelenség volt, hogy Nehemia v égig színészkedett. Nem hazudhatott egész idő alatt! Miért tett volna úgy, mint aki tudatlan?

Ugyanakkor viszont épp ő árulta el Celaenának, hogy a kerti vésetek rémjelek. Pontosan tudta, hogy mit találtak. Többször is határozottan figyelmeztette, hogy tartsa távol magát az ilyen jelzésektől. Többször is.

Nehemia ugyanis a barátja volt. A hercegnő zokogott, amikor legyilkolták az alattvalóit. Ráadásul Nehemia Celaenánál keresett menedéket.

 

Csakhogy a hercegnő egy leigázott királyság leánya volt. Adarlan királya letépte a koronát Nehemia apjának a fejéről. Megfosztotta a rangjától. A rabszolgavadászok éjszakánként lecsaptak az ország népére.

Jószágként adták-vették őket. Rabszolgasors várt a lázadókra. is. Akiket a szóbeszéd szerint Nehemia olyan elszántan támogatott. Nemrég pedig legyilkoltak ötszáz eyllwei alattvalót.

Celaena szeme kis híján könnybe lábadt, amikor észrevette a nagyteremben ücsörgő testőröket.

A hercegnőnek minden oka megvolt rá, hogy félrevezesse vendég -

látóit, és hogy összeesküvést szőjön ellenük. Hogy darabokra sza ggassa ezt az ostoba erőpróbát, és megfélemlítsen mindenkit. Ki lehetne jobb célpont a palotában élő bűnözőknél? Azok a gazemberek senkinek sem hiányoznak, a haláluk miatt mégis halálra rémül majd az egész királyi udvar.

De mi oka lehetett Nehemiának arra, hogy összeesküvést szőjön Celaena ellen?

 

HOSSZÚ NAPOK TELTEK EL AZÓTA, hogy utoljára találkozott Nehemiával. Celaena befogta a száját. A közjátékról nem számolt be sem Chaolnak, sem Doriannak, sem bárki másnak, aki meglátogatta a lakosztályában. Nem fordulhatott szembe a hercegnővel. Ahhoz kézzel fogható bizonyítékra lett volna szüksége. Ha rátámad, azzal mindent romba dönthet. Így aztán a szabadidejében pillanatnyi szü net nélkül tanulmányozta a rémjegyeket. Kétségbeesetten megpró bált rájönni az értelmükre. Meg akarta találni a gyilkos jeleit. Tud nia kellett, hogy mit jelentenek. Tudni akarta, milyen kapcsolatban állnak a gyilkossal és a gyilkos szörnyetegével. Annyira aggódott, hogy szinte oda sem figyelt a következő erőpróbára. Szerencsére baleset vagy megszégyenülés nélkül megúszta. Ugyanezt persze nem mondhatta el a katonáról, aki kiesett a küzdelemből. Továbbra is mindennap az erejét megfeszítve edz ett Chaollal és a többi bajnokkal. Már csak öten maradtak. Az utolsó erőpróbáig alig három napnak kellett eltelnie. A párbajra két nappal azután kerül sor.

Yule reggelén felébredve némán élvezte a csendet.

 

Ezen a napon valahogy mindent békesség hatott át. Nem számít, mennyire elkeseríti, ami Nehemiával történt. Ezen a reggelen olyan csend uralkodott az egész palotában, hogy még a hóesés hangját is hallani lehetett. Jégvirág nyílt valamennyi abla kon. A kandallóban hangosan ropogott a tűz. A hópelyhek árnyéka táncra perdült a padlón. Ennél békésebb és gyönyörűbb téli reggelt el sem tudott volna képzelni. Nem fogja elrontani a kedvét azzal, hogy Nehemiára gondol. Vagy a párbajra.

Vagy a ma esti bálra, amin nem vehet részt. Nem. Yule reggelén, ha a fene fenét eszik, akkor is boldog lesz.

Nem igazán érezte úgy, hogy ezen a napon a tavaszi fénynek éle-tét adó sötétséget kellene megünnepelnie. Ahhoz sem volt túl nagy kedve, hogy megemlékezzen az istennő elsőszülött fiának világrajöveteléről.

Ezen a napon azonban az emberek sokkal kedvesebbek voltak. Kétszer is rápillantottak az utcasarki koldusra, és visszaemlékeztek arra, hogy a szeretet élő dolog. Celaena elmosolyodott, és a hasára fordult. Illetve csa k szeretett volna, mert valami az útjába akadt. Halk recsegést és ropogást hallott, az orrát pedig megcsapta a félreismerhetetlen illat...

- Édesség!

A párnáján egy hatalmas papírzacskó hevert. Majd kipukkadt a beletömött legkülönfélébb ínycsiklandozó finomságoktól. Nem tűztek rá üzenetet, sőt még csak egy nevet sem írtak a zacskóra. Az ébredő

megvonta a vállát, és ragyogó szemmel belemarkolt a finomságok közé.

Ó, hogy mennyire imádta az édességet!

Boldogan felnevetett, és teletömte a száját. Utána lassított, és szépen egyesével végigkóstolta a meglepetés valamennyi fajtáját. Becsukta a szemét, és a levegőt mélyen beszívva átengedte magát a nyelvén szétolvadó ízek élvezetének.

 

Csak akkor hagyta abba a habzsolást, amikor már sajgott az álla. A zacskó tartalmát kiöntötte az ágyra. Nem törődött azzal, hogy mindent beborít a porcukor. Örömmel legeltette a szemét a nagy halom finomságon .

Itt volt az összes kedvence: csokoládéba mártott gyümölcsdarabkák, csokoládés mandulahéj, bogyó alakú rágcsálnivaló, drágakő alakú cukordarabkák, mogyorós grillázs, sima sütemény, cukorcsipkés sütemény, cukormázas medvecukor, és ami az egészből a legeslegfontosabb volt: a csokoládé. Egy mogyorós csokidarabot ejtett a szájába.

- Valaki — szólalt meg teli szájjal — nagyon jó hozzám.

Megtorpant, és újra szemügyre vette a zacskót. Vajon ki küldhette?

Talán Dorian. Biztosra vette, hogy nem Nehemiától vagy Chaoltól kapta.

De nem is a jégtündérektől, akik ajándékokkal kedveskednek a jó gyerekeknek. A tündérkék azóta elkerülték, hogy e gy másik emberi lény vérét ontotta. Talán Noxtól. Az a fiú eléggé kedvelte.

- Celaena kisasszony! - csattant fel a küszöb felől Philippa döbbent és felháborodott kiáltása.

- Boldog Yule ünnepet, Philippa! - kiáltotta vidáman a lány. - Kérsz egy cukorkát?

Philippa valósággal berontott a hálószobába.

- Hát persze! Még hogy Yule! Nézze meg az ágyat! Micsoda disznóól!

Celaena behúzta a nyakát.

- Pirosak a fogai! — jajdult fel Philippa. Felkapta a lány kézitükrét az ágy mellől, és az orgyilkos orra alá tartotta. Hát igen. A fogai tényleg piros árnyalatot nyertek. Borvöröset. Gyorsan végighúzta rajtuk a nyelvét, és aztán megpróbálta az ujjával ledörzsölni a szennyeződést. Semmire sem ment vele.

 

-

Azok az átkozott cukros nyalókák!

-

Hát persze! — méltatlankodott Philippa. - Tiszta csokoládé a képe!

Még a kisunokám sem eszi ilyen malac módon az édességet!

Celaena elnevette magát.

-

Van egy unokád?

-

Igen. És ő képes úgy enni, hogy nem csinál disznóólát az ágyá-

ból, nem mocskolja be a fogát meg az arcát!

Celaena kipattant az ágyból. Szétszórta a porcukrot.

-

Egyél inkább egy cukorkát, Philippa!

-

Kora reggel van, hét óra - mérgelődött a nő, és megpróbálta a tenyerébe összeseperni a porcukrot. — Mindjárt rosszul lesz.

-

Rosszul? Hát hogy a csudába lehetnék rosszul a cukorkától? -

vigyorgott Celaena. Bíbor fogazata valósággal ragyogott a tükörben.

-

Olyan, mint egy démon! - figyelmeztette Philippa. - Ne nyissa ki a száját, úgy senki nem veszi észre.

-

Mi ketten pontosan tudjuk, hogy az lehetetlen.

Legnagyobb meglepetésére Philippa kacagni kezdett.

-

Boldogságot Yule ünnepére, Celaena! - köszöntötte. A lány va-lósággal megborzongott a váratlan örömtől, amiért az idős nő kimondta a nevét.

-

Na, jöjjön! - kotkodálta az idős nő. - Fel kell hogy öltöztessem. A szertartás kilenc órakor kezdődik.

Átsietett az öltözőszobába. Celaena némán bámult utána. Boldogság töltötte el a szívét, és ezen még a vöröslő foga sem tudott rontani. Az ember igenis jó. Valahol mélyen mindenkiben ott van a jóság parányi morzsája. Ott kel hogy legyen.

 

Nem sokkal később Celaena szigorúan ünnepélyes zöld ruhát vi selt.

Philippa úgy vélte, hogy az egész ruhatárából egyedül ez az öltözék alkalmas arra, hogy templomba menjen benne. A lány foga természetesen még mindig pirosan világított. Tényleg enyhe rosszullét környékezte, ahogy az édességgel teli zacskóra pillantott. A következő pillanatban azonban már meg is feledkezett az émelygésről, mert észrevette, hogy keresztbe tett lábbal Dorian Havilliard ült a hálószoba asztala mellett. A fiatalember lenyűgözően szép, fehér és aranyszínű zekét viselt.

-

Téged kaptalak ajándékba, vagy hoztál valamit nekem abban a kosárkában ott a lábad előtt? - kérdezte a lány.

-

Ha szeretnél gyorsan kicsomagolni, akkor még van egy teljes óránk az istentisztelet kezdetéig — felelte a herceg, miközben a hatalmas, fonott kosarat felrakta az asztalra. Celaena nevetni kezdett.

-

Boldogságot Yule ünnepére, Dorian!

- Hasonlóképpen neked is! Látom, hogy az a... Neked piros a fogad?

A lány villámgyorsan becsukta a száját, és a határozott tagadás jeleként vadul rázni kezdte a fejét.

A herceg megragadta az orrát. Összeszorította, és Celaena egészen egyszerűen képtelen volt kiszabadulni. Kinyitotta a száját, hogy levegőt kapjon. A herceg majdnem fetrengeni kezdett a kacagástól: -

Torkoskodtál! Ugye torkoskodtál?

-

Tőled kaptam? - kérdezte a lány összeszorított szájjal.

-

Hát persze! - kiáltotta Dorian, és az asztalra tette a barna zsákot.

- Hát ez meg...

Elnémult, újra felemelte a zacskót, hogy ellenőrizze a súlyát.

-

Hát nem háromfontnyi édességet kaptál tőlem?

Egy alamuszi pislantás volt a válasz.

 

-

Megetted a fele zacskót!

-

Nem szólt senki, hogy takarékoskodnom kéne vele.

-

Én is szerettem volna ám egy kicsit!

-

Egy szóval sem mondtad .

-

Mert eszembe nem jutott volna, hogy az egészet bekebelezni még reggeli előtt!

Kikapta az ifjú kezéből a zacskót, és odarakta maga elé az asztalra.

-

Na most szerintem ez csak azt bizonyítja, hogy rosszul ítéled meg az emberek jellemét. Igazam van?

Dorian már nyitotta volna a száját, de az édességgel teli zacskó felborult, és a tartalma kiszóródott az asztalra. Celaena éppen időben fordult meg, hogy észrevegye a kosárból előbukkanó karcsú, aranyszínű

orrocskát, ahogy az lelkesen szimatolni kezdi a finomságokat.

-

Ez meg micsoda? — kérdezte a lány. Dorian szélesen elvigyorodott.

-

Ajándék neked. Yule ünnepére.

Az orgyilkos felemelte a kosár fedelét. Az orr azonnal eltűnt odabent.

Celaena megpillantotta a kosár sarkában remegő különös, aranyszőrű

kiskutyát. A nyakába hatalmas, piros masnit kötöttek.

- Jaj! Kiskutya - csicseregte a lány, és lelkesen simogatni kezdte. Az állat erősen remegett. Celaena gyilkos pillantást vetett Dorian u - Mit műveltél vele, te bohóc?

A fiatalember az égre emelte a kezét.

-

Ő az ajándékod! Majdnem letépte a karomat - más fontosabb testrészeimről nem is beszélve -, amikor megpróbáltam rákötni a masnit.

Utána meg egész úton idefelé hangosan vonyított!

Celaena együtt érző pillantást vetett a kutyára. Az viszont már lel -

kesen nyalogatta az ujjáról a cukrot.

 

- Én meg mégis mit csináljak vele? Nem találtál neki gazdát? Ezért döntöttél úgy, hogy rám sózod?

-

Dehogyis! - méltatlankodott a herceg. - Vagyis hát igen. De...

Észrevettem, hogy nem fél annyira, ha te is ott vagy a közelében. Az is eszembe jutott, hogy a kopóim mindig ott lógtak a nyakadon, miközben hazafelé jöttünk Távolvégből. Lehet, hogy ez a kislány eléggé megbízik benned ahhoz, hogy hozzászoktasd az emberekhez. Van, akiben megvan ez a különleges tehetség.

Az orgyilkos sokatmondóan forgatta a szemét.

-

Tudom, hogy elég szegényes ajándék. Világos. Valami sokkal szebb dolgot kellett volna hoznom.

A kutya felnézett Celaenára. Aranybarna szeme mintha csak ol vasztott karamellából lett volna. Úgy tűnt, arra számít, hogy mind-járt megverik. A gyönyörű kis szuka aránytalanul nagy mancsa arra utalt, hogy egy szép napon hatalmas és gyors állat lesz belőle. Az orgyilkos halványan elmosolyodott. Ezt látva a kutya bizonytala nul megmoccantotta a farkát, majd felbátorodva csóválni kezdte.

-

Tied a kislány - jelentette ki Dorian -, feltéve, ha akarod.

-

Mégis mit csináljak vele, ha visszaküldenek Távolvégbe?

-

Emiatt majd akkor fájjon a fejünk!

Celaena lehajolt, és vakargatni kezdte az állat bársonyosan puha fülecskéjét. Utána megvakarta a kutya állát is. Új védence még lel-kesebben csóválta a farkát. Életrevaló kis jószágnak tűnt.

- Na most akkor kell a kutya? — csattant fel a herceg.

- Még szép, hogy akarom! - vágta rá Celaena, ám egyből az eszébe villant, hogy ez a döntése milyen következményekkel járhat. — Csakhogy nekem jól kiképzett kutyára van szükségem. Nem akarom, hogy mindent összepisiljen, vagy hogy megrágja a bútorokat, a cipőket és a könyveket. Olyan kutya kell, aki ül, ha azt parancsolom,

lefekszik meg hemperegni kezd, és tud minden olyasmit, amit a kutyák szoktak csinálni. Ezenkívül pedig legyen jó az erőnléte. Fusson ő is a többi kutyával, amikor azoknak kiképzésük van. Olyan jó hosszú a lába.

Hát akkor használja is!

Dorian összekulcsolta a karját a mellén, a lány pedig felkapta és magához ölelte a kutyát.

—

Nem kevés dolgot akarsz tőlem. Lehet, hogy mégis inkább valamilyen ékszert kellett volna hoznom.

—

Miközben én edzek - folytatta az orgyilkos, és egy gyors puszit nyomott a kutyus puha fejére. A kis állat hideg orrát azonnal neki -

szorította a lány nyakának —, azt akarom, hogy lent legyen a kutyák között, és ő is részt vegyen a kiképzésben. Ha délután visszajövök a lakosztályba, akkor őt is felhozhatják. Éjszakára itt fogom tartani.

Felemelte, és az arca elé tartotta a kölyköt. A kutyus rúgkapálózni kezdett a levegőben.

-

Ha tönkreteszed a cipőmet - magyarázta határozottan új kedvencének -, akkor papucsot csináltatok a bőrödből. Világos?

A kutya komoly arccal nézett fel a gazdájára. A homlokát ráncolva töprengett a megfelelő válaszon. Celaena elmosolyodott, és let ette a padlóra. A kölyök szimatolva mászkálni kezdett, közben széles ívben elkerülte Doriant, és hamarosan eltűnt az ágy alatt. Az orgyilkos felemelte az ágytakarót, és benézett a bútor alá. Szerencsére nyoma sem maradt a rémjegyeknek. A kutya lelkesen felderítette a hálószobát.

Mindent megszaglászott.

-

Nevet kell majd adnom neked - vigyorgott a lány az apró jó-

szágra, majd felkelt. Dorian felé fordult. — Köszönöm. Csodálatos ajándék.

Ez az ifjú egészen meglepően rendes embernek bizonyult. Már a származásához képest. Az orgyilkos most már tudta, hogy Dorian

nem szívtelen, és nem lelkiismeretlen. Más volt, mint a többiek. A lány óvatosan, szinte már félénken odalépett hozzá, és egy puszit nyomott az arcára. A koronaherceg bőre meglepően forrónak bizonyult. Celaena nem tudhatta, hogy ennek a puszi volt az oka vagy valami más. Jól tette vajon?

Amikor hátralépett, azt látta, hogy a fia talember tágra nyílt szeme valósággal ragyog. Akkor most elrontotta a puszit? Túl nedves volt?

Ragadós volt az ajka a cukorkák miatt? Remélte, hogy a herceg nem kezdi el törölgetni az arcát.

- Annyira sajnálom, hogy nem készültem ajándékkal - szólalt meg.

-

Én... izé, nem is számítottam ilyesmire - dadogta a herceg, és tűzvörös lett az arca. Gyors pillantást vetett az órára. — Mennem kell, majd a szertartáson látlak. Esetleg ma este a bál után? Meg - próbálok a lehető leghamarabb lelépni onnan. Azt persze le mer ném fogadni, hogy Nehemia is hamar otthagyja a mulatságot, hi szen te nem leszel ott. Így aztán nem vehetik rossz néven, ha én is korán távozom.

Celaena még sosem tapasztalta, hogy a herceg ilyen zavartan fecsegett volna.

-

Remélem, jól fogsz szórakozni — biccentett, miközben az ifjú elhátrált. Kis híján fellökte az asztalt.

-

Akkor ma éjjel találkozunk - jelentette ki reménykedve. - A bál után.

Az orgyilkos eltakarta a száját. Az az egyetlen puszi billentette ki a fiút a nyugalmából?

-

Minden jót, Celaena - nézett hátra a herceg a küszöbről. Az orgyilkos elmosolyodott, és rávillantotta piros fogait. A távozó hangosan felkacagott, mielőtt meghajolt és eltűnt volna. Egyedül maradva Celaena már éppen meg akarta nézni, mit is művel új lakótársa, amikor valósággal belehasított a gondolat:

 

Nehemia is ott lesz a bálon.

Ez azért még nem lett volna annyira megrázó felfedezés. A gon-dolatmenetet azonban nem lehetett megállítani. Az orgyilkos ingerülten elkezdett fel és alá mászkálni. Ha valóban Nehemia áll a bajnokjelöltek meggyilkolása mögött... vagy ha a helyzet még ennél is rosszabb, és a hercegnő valamilyen könyörtelen szörnyeteg segítségével pusztította el az áldozatait... és ráadásul éppen most érte-sült róla, hogy lemészárolták az alattvalóit... akkor mi volna jobb alkalom Adarlan megbüntetésére, mint a királyi udvar bálja? Ott mulatozik az uralkodó családjának megannyi tagja. Senki nem vigyáz rájuk.

Pontosan tudta, hogy ostobaságok járnak a fejében. De mi van, ha mégis? Mi van, ha Nehemia elengedi a pórázról azt a szörnyeteget? Ha vérfürdőt rendez a bálban? Celaenának amúgy semmi ki-fogása sem lett volna az ellen, ha iszonyatos vég leselkedik Kaltailnra és Perringtonra, de hát Dorian is ott lesz! Meg Chaol!

Mélységes nyugtalansággal mászkált a hálószobában. Nem fi -

gyelmeztetheti a kapitányt. Ha ugyanis kiderül, hogy csupán rémeket látott, azzal nem egyszerűen tönkretenné a Nehemiához fűződő

barátságát, de igencsak rossz szolgálatot tenne a megbékélésért küzdő

hercegnőnek. Csak hát valamit akkor is tennie kell.

Ó, ilyesmire nem is volna szabad gondolnia. Azonban a múltban többször is előfordult, hogy a barátai rettenetes dolgokat követtek el.

Sokkal jobban jár, ha felkészül a legrosszabbra. A saját szemével látta, milyen az, ha valaki a bosszúállás megszállottjává válik. Lehet, hogy Nehemia nem is készül semmire. Celaena csupán rémeket lát. Talán csak kezd elmenni az esze. De ha valami mégis történne ma éjjel...

Kinyitotta az öltözőszoba ajtaját. Alaposan szemügyre vette a foga -

sokon lógó csodálatos, ragyogó díszruhákat. Chaol nem egyszerűen

dühös lesz, de őrjöngeni fog, ha a foglya beoson a bálba. Ezt, mondjuk, tudja majd kezelni. Az sem okoz különösebb gondot, ha a kapi tány egy időre bezáratja a palota tömlöcébe.

Hogy miért? Azért, mert Celaena egészen egyszerűen nem volt hajlandó beletörődni, hogy Chaol esetleg megsebesülhet, vagy valami még ennél is szörnyűbb dolog történhet vele. Mindenre hajlandó volt, hogy ezt megakadályozza.

 

Még Yule ünnepén sem fogsz mosolyogni? - kérdezte Chaoltól, miközben kisétáltak a palotából, és a keleti kert közepén épített üvegtemplom felé tartottak.

-

Nekem bizony nem volna kedvem mosolyogni, ha vérvörös volna a fogam - felelte a kapitány. - Légy visszafogott, és ne nagyon vigyorogj!

Celaena szélesen elvigyorodott, de gyorsan becsukta a száját, amikor szolgáikkal a nyomukban jó pár udvaronc sétált el a közelükben.

-

Csodálom, hogy ilyen keveset panaszkodtál.

-

Már miért panaszkodtam volna? - mérgelődött a lány. Chaol vajon miért nem szokott tréfálkozni vele, úgy, mint Dorian? Lehet, hogy tényleg nem tetszik a fiatalembernek? Ingerültté vált, mivel ez a lehetőség meglepő

módon felbőszítette.

-

Hát azért, mert nem jöhetsz el este a bálba - válaszolta a kapitány, és a szeme sarkából kísérőjére sandított. Nem tudhatta, hogy Celaena mire készül este. Philippa megígérte, hogy megőrzi a tit kát. Megesküdött arra is, hogy nem tesz fel kérdéseket, amikor úrnője arra kérte, hogy szerezzen neki egy báli ruhát és hozzá tartozó harcot.

 

- Hát, szemmel láthatóan nem bízol meg bennem - vágta rá a lány azonnal. Azt a látszatot akarta kelteni, mintha valami tréfálkozó, cserfes lányka lett volna, ám a hangjából nagyon is kiérződött az ingerültség.

Semmi értelme sem volt olyan valaki miatt aggódnia, akit szemmel láthatóan a legkisebb mértékben sem érdekelt. Chaol csupán ezzel az ostoba vetélkedéssel törődött.

A kapitány felhorkant, de a szája szélén leheletnyi mosoly jelent meg.

A koronaherceg mellett bezzeg sosem kellett butának vagy alantasnak éreznie magát. Chaol csak provokálta... persze azért ennek az ifjúnak is megvoltak a maga jó tulajdonságai. A fogoly összevonta a szemöldökét.

Egészen pontosan mióta is nem utálja annyira a fickót?

Ennek ellenére nagyon is tisztában volt vele, hogy Chaol őrjöngeni fog, amikor Celaena felbukkan majd a bálban. Álarc ide vagy oda, a kapitány egyből felismeri. Csupán abban reménykedett, hogy nem vár rá túl súlyos büntetés.

 

AZ ELKÉPESZTŐ MÉRETŰ TEMPLOM egyik hátsó sorában ülve Celaena olyan erővel szorította össze a száját, hogy szinte sajgott az álkapcsa. A foga még mindig pirosan világított. Már csak az hiányzott volna, hogy erre bárki is felfigyeljen.

A templom gyönyörű épületét üvegből készítették. Az eredeti kő-

templomból csupán a padló mészkőburkolata maradt meg. A régi templomot Adarlan királya pusztíttatta el, amikor úgy döntött, hogy a helyére ez az üvegcsoda kerüljön. Két hosszú oszlopban egyenként száz -

száz rózsafából faragott pad sorakozott a boltíves üvegmennyezet alatt. A beáradó fény miatt napközben nem is volt szükség gyertyákra. Az átlátszó tetőt részben befedte a rajta felhalmozódott hó. A napfény különös mintákat rajzolt a padlóra, ahogy betűzött a hótakaró résein át. Mivel a falak is üvegből voltak, a festett ólomüveg ablakok mintha csak a levegőben lebegtek volna az oltár fölött.

Az orgyilkos felállt, hogy az előtte ülők feje fölött kikukucskálva körülnézhessen. Dorian és a királyné a legelső padban foglaltak he lyet. A következő sorban a testőreik ültek. Az idős herceg és Kaltain

a másik padsor első sorában ült. Mögöttük Nehemiának és olyan nagyuraknak jutott hely, akiket a lány nem ismert. Nyomát sem látta Noxnak, vagy a többi életben maradt bajnoknak. Káin sem volt itt. Szóval akkor Celaenát ide beengedik, a bálra viszont nem?

-

Ülj már lel — morogta Chaol, és megrántotta foglya zöld ruhá -

ját. A lány elhúzta a száját, majd visszahuppant a párnákkal borított padra. Többen is bámulni kezdték. Olyan gyönyörű ruhákat viseltek, hogy az orgyilkos gyanakodni kezdett: lehet, hogy előre-hozták a bál idejét?

Belépett a főpapnő. Határozott léptekkel a kőemelvényhez ment, és mindkét kezét a magasba emelte. Feketéskék, vékony szövetből készült köntösének ujja visszacsúszott a karján. Hosszú, ősz haját nem fogta össze. A homlokára nyolcágú csillagot tetováltak. Ennek pontosan ugyanolyan színe volt, mint a papi ruhának. A csillag hegye a haja vonalánál végződött.

-

Üdvözlet néktek! Az istennő és valamennyi istenség áldása legyen rajtatok!

Az asszony hangja bezengte a csarnokot. Még a hátsó sorban ülők is nagyon jól hallották.

Celaena nagy nehezen elnyomott egy ásítást. Tisztelte ő az istenségeket — már ha léteztek, és persze elsősorban olyankor, amikor egy feladata végrehajtása során a segítségüket akarta kérni -, ám a vallásos szertartásokat egészen egyszerűen... kibírhatatlannak tartotta.

Hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára részt vett egy ehhez hasonló istentiszteleten. Amikor a főpapnő leengedte a karját, és rámeredt a hívőkre, az orgyilkos mocorogni kezdett a padban. Mindjárt elhang-zanak a szokásos imák, aztán Yule ünnepének imádságai, majd jön a szentbeszéd. Ezeket éneklés, végül pedig az istenek körmenete követi.

-

Mi az, máris mocorogsz? - méltatlankodott Chaol halkan.

 

-

Mennyi az idő? - suttogta a lány, mire válaszul a kapitány belecsípett a karjába.

- A mai napon egy hatalmas ciklus végét és kezdetét ünnepeljük-zengte a papnő. — A mai napon adott életet hatalmas istennőnk elsőszülött gyermekének, Lumasnak, az istenek urának. Születésével a szeretet lett Erilea ura. A szeretet elűzte a káoszt, ami a rémkapu kon keresztül zúdult reánk.

Mitől lett ilyen nehéz a szemhéja? Persze ma nagyon korán kelt fel, és az éjjel egyébként sem aludt túl sokat, miután belefutott Nehemiába...

Celaena képtelen volt ellenállni az álom csábításá nak. Nemsokára már az álom birodalmában járt.

 

- Ébredj! - hallotta Chaol dühös hangját. - Szedd össze magad!

Az orgyilkos összerezzent, és kihúzta magát. A világ egyszerre volt ragyogó és ködös. A közelben néhány alacsonyabb rangú nemes csendben vigyorgott. Celaena bocsánatkérő pillantást vetett Chaolra, és az oltár felé fordult. A főpapnő már befejezte a szentbeszédet, és túljutottak Yule dalain is. Ha képes lesz kibírni az istenek bevonulását, akkor hamarosan kiszabadulhat innen.

-

Mennyi ideig aludtam? — suttogta. Nem kapott választ. -

Mondjad már, mennyi ideig aludtam?

Ekkor viszont észrevette, hogy a kapitány arca is enyhén piros.

-

Te is elaludtál?

-

Csak egy kicsit, de aztán felébredtem. Te viszont összenyálaztad a vállamat.

-

Micsoda öntelt fiatalember! - fintorgott Celaena, mire válaszul Chaol meglökte a lábát.

 

- Inkább figyelj!

Az emelvényről elindultak lefelé a papnők. Celaena hatalmasat ásított, de a többiekhez hasonlóan meghajtotta a fejét, amikor az istennő szolgái megáldották a híveket. Felhangzott az orgona hangja. Minden jelenlevő

előbbre hajolt kissé, hogy jobban láthassa a padsorok között végigvonuló istenségek menetét.

Csoszogás és lábdobogás támadt, ahogy a hívők felálltak. A meg -

jelenő gyerekek közül egy sem lehetett tízévesnél idősebb. Bekötötték a szemüket. Bár valójában mulatságosnak tűntek az istenségeket jelképező

jelmezeikben, Celaena valamiért mégis aranyosnak találta őket. Évről évre kiválasztottak kilenc gyereket. Ha valamelyik éppen előtted állt meg, akkor neked jut osztályrészül egy istenség áldása. A kiválasztott egy apró ajándékot is kapott, amit a gyermek az istenség ajándékaként adott át.

Farnor, a háború istene megállt Dorian előtt, de aztán továbblépdelt jobb kéz felé. Keresztülment a padsorokat elválasztó folyosón, és apró ezüstkardját Perrington hercegnek adta. Micsoda meglepetés!

Lumas, a szerelem istene csillogó szárnyakkal elsétált az orgyilkos mellett. Celaena összefonta karját a mellén.

Micsoda ostoba szokás!

Ekkor Deanna, a vadászat és a hajadonok istennője bukkant fel.

Celaena idegesen az egyik lábáról a másikra állt. Bárcsak ne harcolta volna ki azt, hogy ő ülhessen a folyosó melletti, külső széken. Rémült ingerültséggel látta, hogy a kislány megállt előtte, és leveszi szeméről a kötést.

Nagyon csinos kis apróság volt. Szőke haja laza, göndör fürtökben keretezte az arcát, barna szemében pedig zöld pöttyök csillogtak.

Rámosolygott Celaenára, és megérintette az orgyilkos homlokát.

 

A szerencsés kiválasztott izzadni kezdett, mert tudta, hogy több száz szempár szegeződik rá.

-

Legyen veled Deanna áldása! A vadászat úrnője, a fiatalok vé-

delmezője vigyázzon rád ebben az évben! Átadom neked arany nyíl -

vesszőjét, hogy kezedben tarthasd, mint Deanna hatalmának és ke gyének jelképét.

A lány meghajolt, és egy karcsú nyílvesszőt nyújtott át neki. Chaol megbökte az orgyilkost, aki átvette a nyilat.

-

Yule áldása legyen rajtad - folytatta a lányka, Celaena pedig hálásan biccentett. Megragadta a nyílvesszőt, miközben az adomá nyozó már tovább is szaladt. Az ajándék csapnivaló fegyvernek tűnt. Még szép!

Viszont legalább tömör aranyból készült.

Egész jó árat kaphatok majd érte.

Celaena megvonta a vállát, majd a nyílvesszőt Chaol kezébe nyomta.

-

Feltételezem, hogy tilos ilyenfajta fegyvert tartanom magam nál -

jelentette ki, majd a hívőkkel együtt leült. A kapitány azonnal visszaadta a nyílvesszőt.

-

Eszem ágában sincs kétségbe vonni az istenségek döntését.

Az orgyilkos gyanakvó pillantással méregette a padszomszédját.

Valami megváltozott Chaol arcán? Másként néz ki, mint koráb ban? Celaena szélesen elvigyorodott, és könyökkel oldalba bökte a fiatalembert.

 

Az ORGYILKOS SZEME ELŐTT rengeteg selyem, ecsetek, fésűk, gyöngyök és gyémántok csillogtak. A szobát belengte a púder felhője . Miközben Philippa ügyesen elrendezte Celaena utolsó tincseit is, helyére kerülhetett végre a szemét és az orrát eltakaró álarc. Az idősebb nő parányi kristálykoronát helyezett védence fejére. Celaena önkéntelenül is úgy érezte magát, mintha igazi hercegkisasszonnyá változott volna.

Philippa letérdelt, és lelkesen fényesíteni kezdte a lány ezüstcipőjét ékesítő kristálydarabot.

— Ha nem tudnám, ki vagyok, azt hinném, hirtelen én lettem a tündérek királynője. Valóságos vará...

Philippa észbe kapott. Nem mondta ki azt a szót, amit Adarlan királya gyakorlatilag betiltatott. Helyette így fejezte be a megkezdett mondatot: — Alig ismerek önre!

— Remek! — válaszolta Celaena. Most először vesz részt úgy egy bálban, hogy nem azért megy oda, hogy megöljön valakit. Elsőso rban

azért akart ott lenni, nehogy Nehemia veszélybe kerüljön, vagy veszé-

lyeztesse az udvar tagjait. Csak hát... a bál ettől még bál marad. Talán, ha szerencsés lesz, esetleg még táncolhat is egy kicsit.

-

Egészen biztosan jó ötlet, amire készül? - kérdezte halkan az öl-löztetőnője, miközben felállt. - Westfall kapitány nem lesz túl boldog.

Celaena egy szúrós pillantással válaszolt.

-

Megmondtam, hogy ne kérdezősködj!

-

Csupán arra kérem, ne árulja el nekik, hogy én segítettem ön nek, ha majd visszavonszolják ide — mérgelődött Philippa.

Az orgyilkos lenyelte ingerült válaszát, és odalépett a tükör elé. Az öltöztetőnő sietve a nyomába szegődött. Celaena tágra nyílt szemmel bámulta a tükörképét.

-

Soha az életben nem hordtam még ilyen lenyűgöző ruhát! — ismerte be végül, és a szeme megtelt ragyogással.

A báli ruha nem volt tiszta fehér. A színe enyhén a tojás héjának árnyalatába hajlott. A bő szoknyát és a testhezálló felsőrészt sok ezer, parányi kristálydarabka ékesítette. Mintha Celaena a tenger felszínét bámulta volna. A mellény örvénylő selyemhímzése mintha egy festő-

mester keze munkáját dicsérte volna. A hímzett rózsák igazi re mekműnek tűntek. A ruha nyakát hermelinprém szegélyezte. A keskeny pántok szabadon hagyták a válla nagy részét. Celaena füléből parányi gyémánt fülbevaló lógott. Csigákba bodorított haját gondosan össze fogták a feje tetején. A tincseket gyöngysorok tartották össze. Szürke selyemmaszkja rásimult az arcára. Semmi különösebb dolgot vagy lényt sem ábrázolt, ám rendkívül finoman megmunkált kristály és gyöngyház díszítése jól mutatta, hogy a készítője kiváló szakember.

-

Ebben a ruhában még egy király is megkérné a kezét — jelentette ki Philippa. - De talán a koronaherceggel is beérheti.

-

Mégis hol a csudában találtad ezt a ruhát? - álmélkodott Celaena.

 

-

Nem szabad kérdezősködni! - kacagott az idősebb nő. A lány rávigyorgott.

-

Jogos észrevétel.

Azt viszont nem tudta volna megmondani, hogy a szíve miért akart kiugrani a helyéről. Kis híján elszédült. Ideje volt összeszedni az önuralmát. Nem felejtkezhet meg róla, hogy miért megy a bálba.

Az óra elütötte a kilencet. Az öltöztetőnő az ajtó felé pillantott. Celaena kihasználta az alkalmat, hogy házilag összeeszkábált kését becsúsztassa a ruha felsőrésze alá. Philippa nem vett észre semmit.

-

Egészen pontosan hogy akar eljutni a bálba? Nem hinném, hogy az őrei csak úgy hagynák kisétálni!

Celaena egy alamuszi pillantással válaszolt.

-

Dehogynem! Feltéve, ha mindketten úgy teszünk, mintha maga a koronaherceg hívott volna meg a bálba. Kezdjél el fennhangon méltatlankodni, hogy már így is késésben vagyok. Ha elég nagy zenebonát csapsz, akkor ezek a legények nem fognak kötözködni.

Philippa elvörösödött, és a kezével legyezni kezdte magát. Celaena megragadta a karját.

-

Ígérem neked, ha bármilyen kellemetlenség támad belőle, az utolsó leheletemmel is arra fogok esküdni, hogy félrevezettelek, és te semmiről sem tudtál.

-

Kellemetlenségei támadnak? Bajba fog kerülni?

Celaena most lefegyverző mosollyal próbálkozott.

-

Dehogyis! Csak elegem van már abból, hogy itt poshadjak, mi-közben ők vidáman mulatoznak.

Ezzel nem is hazudott.

-

Istenek az égben! - fohászkodott Philippa, majd vett egy mély lélegzetet. Hatalmasat sikkantott. — Induljon már!

Feltépte az ajtót, és kilökte védencét a folyosóra.

 

-

Szaladjon már, mert elkésik! - kiabálta. Túl hangos volt ahhoz, hogy igazából meggyőző lehessen, de a szélesre tárt ajtón át valósággal zengett a folyosó. - Mérges lesz ám a koronaherceg, ha nem ér oda időben!

Celaena megtorpant a küszöbön. Odabiccentett a kint álló öt test őrnek, majd visszanézett Philippára.

-

Köszönöm.

-

Elég volt a téblábolásból! - harsogta az öltöztetőnő, és kis híján kilökte Celaenát a cipőjéből, ahogy arrébb taszította, majd bevágta utána az ajtót. A lány most az őrei felé fordult.

-

Ma még a szokásosnál is csinosabb - szólalt meg zavartan az egyikőjük... Rés. A másik is elvigyorodott.

-

Irány a bál? - kérdezte.

-

Egyet én is táncolhatok a kisasszonnyal? - tréfálkozott a harmadik.

Senki nem vonta kétségbe, hogy a lány engedéllyel távozik.

Celaena elmosolyodott, és belekarolt Rés gálánsan feléje nyúj tott karjába.

Megpróbálta megőrizni a komolyságát, miközben az ifjú harcos kidüllesztette a mellét. Amikor azonban már a bálterem közelében jártak, és bentről kihallatszott a keringő muzsikája, hirtelen felkavarodott a gyomra.

Nem szabad elfelejtkeznie róla, hogy miért jött ide. Osont már be bálba korábban is gyönyörűen felöltözve. Csakhogy akkor meg kellett ölnie egy idegent. Most viszont az egyik barátját kell megállítania.

Már ott jártak a vörös és aranyszínű üvegajtók előtt. A tágas csar nok valósággal eltűnt a koszorúk és a gyertyák tengerében. Sokkal egyszerűbb dolga lett volna, ha az egyik oldalsó ajtón oson be a terembe. Akkor senki sem figyelt volna fel rá. De arra nem volt ideje, hogy a titkos folyosókat bejárva keressen egy másik kivezető utat a szobájából. Ráadásul elképzelhetetlennek tűnt az is, hogy az oldalsó

bejáratok pontos helyének kiderítése során ne figyeltek volna fel a szi -

matolására. Rés megállt, és meghajolt.

-

Ezen a ponton magára hagyom a hölgyet - jelentette ki megjátszott komolysággal. A lépcső tetejéről azért még vágyakozó pil lantást vetett a gyönyörűen kivilágított teremre.

-

Érezze jól magát, Sardothien kisasszony.

-

Köszönöm, Rés - válaszolta az orgyilkos. Kis híján elhányta magát, és legszívesebben visszafutott volna a szobájába. Ehelyett ke cses biccentéssel elbúcsúzott az őreitől. Ha képes lesz lejutni a lép csőn, akkor már csak Chaolt kell meggyőznie arról, hogy maradhasson. Ha bejutott, akkor egész éjjel szemmel tarthatja Nehemiát.

Úgy érezte, mindjárt kiesik a cipőjéből. Elhátrált az ajtótól. Nem törődött az ott álló őrökkel. Felemelte a lábát, és nagyot dobbantott.

Kipróbálta, hogy mit bír ki a cipője. Amikor megbizonyosodott róla, hogy a lábbeli nem fogja cserbenhagyni, újra elindult a lépcső irányába.

A ruhája alá rejtett egyszerű kis kés belenyomódott a bőrébe, Először az istennőhöz fohászkodott, aztán valamennyi istenséghez, akiknek tudta a nevét, de még a Rémhez is. Mindenkit megszólított, akinek esetleg a legcsekélyebb köze is lehetett a sorsa alakulásához. Remélte, hogy nem lesz szüksége a mennyei hatalmak közbenjárására.

Aztán kihúzta magát, és elindult lefelé.

 

Ez meg mégis mit csinál itt?

Dorian majdnem félrenyelte az italát, amikor megpillantotta a lépcső

tetején Celaena Sardothient. Az álarc ellenére is azonnal

felismerte. Bár a lánynak megvoltak a maga hibái, azt senki nem állíthatta róla, hogy bármit is félszívvel csinálna. Egészen egysze rűen elképesztően csinos volt abban a ruhában. Na de mégis, mire készülhet itt?

Még csak abban sem volt biztos, hogy álom-e vagy valóság, amit lát.

Ekkor azonban néhányan, majd egyre többen, aztán pedig szinte mindenki a lépcső felé fordult. A zenekar javában játszott, ám akik nem táncoltak, azok mind a lépcsőt bámulták, ahogy a titokzatos álarcos hölgy megemelte a szoknyája alját, és megtette az első lépést lefelé. Az ismeretlen szépség ruháját az égből lehullott csillagok díszítették. Szürke maszkjának kristályörvényei valósággal tündököltek.

- Ez meg kicsoda? - suttogta egy álmélkodó ifjú udvaronc a herceg mellett.

A hívatlan vendég nem nézett senkire, miközben kecsesen le ereszkedett a lépcsőn. Még Adarlan királynéja is felemelkedett, hogy megnézze magának a késve érkezőt. Mellette Nehemia is fel kelt a székéből. Megőrült ez a Celaena?

Menj oda hozzá! Fogd meg a kezét! Dorian lába azonban ólommá vált. Kővé dermedve csak bámulni tudta a lányt. A herceg apró fe kete álarca nem takarta el tűzpirossá vált arcát. Nem tudta miért, de az orgyilkos látványától dübörögni kezdett a vére. Mintha álmodna. Ebben az álomban azonban Dorian nem egy elkényeztetett ifjú herceg volt, hanem igazi fejedelem. A látomás már eljutott a lépcső aljába, mire a trónörökös végre meg tudott moccanni.

Valaki azonban megelőzte. Dorian olyan erővel szorította össze az ajkát, hogy az állkapcsa szinte belereccsent, amikor a lány elmo solyodott, és meghajolt Chaol előtt. A testőrség kapitánya nem vi selt álarcot. A kezét nyújtotta az orgyilkos felé. Celaena csillagként

ragyogó tekintete megállapodott Chalon, majd hosszú, fehér ujjai lágyan az ifjú tenyerébe simultak. A tömeg egyre hangosabban kezdett pusmogni, miközben a testőr elvezette a látomást a lépcsőtől. Elnyelte őket a bálozók kavargása. Dorian nem tudta, hogy azok ketten miről fognak beszélgetni, de biztosra vette, hogy egyikőjüket sem irigyli. Jobban jár, ha kimarad ebből.

-

Hát ez hihetetlen! - szólalt meg egy másik udvaronc. - El sem tudom hinni, Chaol mikor házasodott meg?

-

Még hogy Westfall kapitány? - csattant fel a társa. - Ugyan, miért menne hozzá egy ilyen gyönyörű teremtés egy egyszerű őrhöz?

A fickó azonban észbekapott. Eszébe jutott, hogy ki áll mel lette.

Dorianra pillantott. A trónörökös még mindig tágra nyílt szemmel meredt a lépcsőre.

-

Ki ez a lány, fenséges herceg? Kegyeskedik ismerni őt?

-

Nem. Dehogyis - suttogta Dorian, és gyorsan arrébb ment.

 

A keringő fülsiketítő hangerővel zengett. Celaena képtelen volt ösz-szeszedni a gondolatait, miközben Chaol maga után rángatta egy árnyas beugróba. Cseppet sem lepte meg az, hogy az ifjú nem visel álarcot. Az ilyesmit bizonyára butaságnak tartotta volna. Így persze nagyon is jól látszott, hogy az arca valósággal eltorzul a dühtől.

-

Na szóval - mennydörögte a kapitány, és erősen szorította a foglya csuklóját -, lennél szíves magyarázatot adni arra, hogy mi ütött beléd?

Mégis miből gondoltad, hogy ez annyira jó ötlet?

Megpróbálta kiszabadítani a kezét a fiatalember szorításából, de nem ment. A díszterem túlsó végében az Adarlan királynéja mellett

ülő Nehemia időnként Celaena irányába pillantott. Azért mert ide gessé vált? Vagy csupán meglepődött, mivel itt látta a barátnőjét?

-

Nyugodj már meg! - förmedt az orgyilkos a testőrség kapitá-

nyára. - Csak egy kis mulatságra vágytam.

-

Milyen mulatságra? Szerinted vicces, hogy hívatlanul beállítasz a királyi bálba? - Celaena tudta, semmi értelme vitatkozni. A kapitány elsősorban azért dühöngött, mert felháborította, hogy a lánynak egyáltalán sikerült eljutnia idáig. Az orgyilkos most savanyú képpel duzzogni kezdett.

-

Annyira magányos vagyok.

Chaol kis híján megfulladt.

-

Nem bírtál volna ki egyetlen estét sem egyedül?

Celaena rángatni kezdte a kezét.

-

Nox is itt van... a tolvaj! Mégis, hogy engedhetted meg neki, hogy eljöjjön? Micsoda kísértés lehet számára ez a rengeteg csillo gó drágaság?

Én miért nem jöhettem? Mégis hogyan legyek a király bajnoka, ha nem bízol bennem?

Duzzogás ide vagy oda, erre a kérdésre valóban szeretett volna választ kapni.

Chaol a fejéhez kapta a kezét, és hatalmasat sóhajtott. A foglya megpróbálta megőrizni komolyságát. Hiszen győzött.

-

Ha csak egy rossz lépést is teszel...

Egy fülig érő vigyor volt a válasz.

-

Úgy tekintem, hogy ezt kaptam tőled ajándékba Yule ünnepén.

A kapitány tekintete majdnem keresztüldöfte, de a fiatalember nek megroggyant a válla.

-

Ugye nem akarod, hogy megbánjam ezt a döntésemet?

Celaena megveregette az ifjú arcát, majd ellibegett mellette.

-

Tudtam én, hogy nem ok nélkül kedvellek.

 

Chaol néma maradt, de védence nyomába eredt a tömegben. Celaena járt ugyan már máskor is álarcosbálban, ám ennek ellenére nyomasztotta, hogy nem láthatja a körülötte lévők arcát. A királyi udvar legtöbb tagja Dorianhoz hasonlóan maszkban jelent meg, A legkülönfélébb színű, nagyságú és alakú álarcokat viseltek. Némelyik egészen egyszerű volt, míg másokat gondosan kidolgoztak és feldíszítettek. Pár álarc állatok f ejét mintázta. Nehemia még mindig a királyné mellett ült. Arany és türkiz álarcát lótuszminta díszítette. Mintha csak udvariasan beszélgettek volna.

A hercegnő test- őrei kissé arrébb ácsorogtak. Csak úgy sugárzott belőlük az unalom.

Chaol akkor is ott lihegett az orgyilkos nyomában, mikor az vég, re talált egy kissé szellősebb helyet a tömegben, és megállt. Innen mindent remekül szemmel lehetett tartani. Jól látta az emelvénye a fontosabb lépcsőket és a táncparkettet is... Dorian egy alacsony, barna lánnyal táncolt. A kis bestiának elképesztő méretű keble volt. A herceg szemérmetlenül falta a tekintetével. Hát észre sem vette, hogy Celaena megérkezett? Még Perrington is felfigyelt az érkezésére, amikor Chaol maga után rángatta a sarokba. Szerencsére a kapitány talpraesett módon elhúzta a főúr közeléből, mielőtt Celaena szóba elegyedhetett volna vele.

A tekintete találkozott a kissé távolabb ácsorgó Nox pillantásával. A tolvaj egy galambálarcot viselő fiatal nővel enyelgett. A poharát magasba emelve köszöntötte, mielőtt visszafordult volna a leányzó felé. Keskeny, kék álarcot viselt. Ez csupán a szemét takarta el.

- Nehogy aztán túlzásba vidd a mulatozást! - figyelmeztette Chaol.

Laza terpeszállásban, keresztbe tett karral állt Celaena mellett. Az orgyilkos követte a példáját. Megpróbált nem vicsorogni, miközben alaposabban is szemügyre vette a környezetét. Megkezdődött az őrködés.

 

 

Egy órával később már azért káromkodott magában, amiért ilyen ostoba volt. Nehemia még mindig a királyné mellett ücsörgött. Egyetlenegyszer sem pillantott Celaena irányába. Mégis, hogy a fészkes fenébe gondolhatta azt, hogy Nehemia - éppen Nehemia és senki más - bárkit is megtámadhatna?

A maszk alatt valósággal lángolt az arca a szégyentől. Nem méltó arra, hogy a hercegnő barátja legyen. Alighanem elment az esze a halott bajnokjelöltek, a titokzatos gonosz hatalom és a nevetséges vetélkedés miatt.

Végigsimított ruhájának szőrmegallérján, és mérgesen szusszant. Chaol némán ácsorgott mellette. Bár megengedte Celaenának, hogy maradjon, az azonban valószínűtlennek tűnt, hogy hamarosan megbocsássa ezt a kihágást. Szegény őreit egészen biztosan igen csúnyán le fogja szidni még ma éjjel.

Celaena kiegyenesedett, amikor Nehemia váratlanul felkelt a királyné oldaláról. A testőrei azonnal figyelni kezdtek. A sötét bőrű szépség fejet hajtott a királyné előtt. A karos gyertyatartók lényében valósággal tündöklött az álarca. Elindult lefelé az emelvényről.

Celaena úgy érezte, hogy a szíve mindjárt kiugrik a helyéről. A vére hevesen dobolt a fülében, mikor Nehemia sarkában a testőreivel odasietett hozzájuk a teremben. A hercegnő Celaena és Chaol előtt állt meg.

- Milyen szép vágy má, Lillian! — szólalt meg a közös nyelven.

Ugyanolyan érthetetlen kiejtéssel beszélt, mint korábban. Az orgyilkos úgy érezte, mintha a barátnője felpofozta volna. Azon az éjszakán a hercegnő tökéletes kiejtéssel beszélte a birodalom nyelvét.

 

Talán kimondatlanul is arra kérte a barátnőjét, hogy ez maradjon titokban?

-

Akárcsak te magad is - felelte Celaena rosszkedvűen. - Jól érzed magad a bálban?

Nehemia játszadozni kezdett a ruhája hullámaival. Figyelembe véve, hogy nehéz, drága kék szövetet viselt, az öltözékét alighanem Adarlan királynéjától kapta ajándékba.

-

Igen, de ném vágyok jól - jelentette ki. - Visszatérek á lákosztályomba.

Celaena távolságtartóan biccentett.

-

Remélem hamar rendbe jössz - nyögte ki nagy nehezen. Nehemia pillantása egy hosszú pillanaton keresztül az arcára tapadt. A sötét szempárban mintha csak fájdalom lángolt volna. A hercegnő végül távozott. Celaena egészen addig követte a tekintetével, míg fel nem ért a lépcsőn, és ki nem ment a teremből.

-

Lennél szíves elmondani, hogy mégis mit jelentsen ez az egész?

- tudakolta Chaol, miután krákogott egy nagyot.

-

Semmi közöd hozzá! - csattant fel a lány. Még így is történhet valami. Még akkor is, ha Nehemia már nincs itt. De nem! A hercegnő nem az a fajta, aki a szenvedésért szenvedéssel fizet. Ehhez túlságosan is jó a szíve. Celaena nyelt egy hatalmasat. Úgy érezte, hogy teljesen feleslegesen hozta el magával a kését.

Ugyanakkor viszont az még nem bizonyította a hercegnő ár tatlanságát, hogy ma éjjel nem bántott senkit.

-

Mi a bajod? — erősködött Chaol.

Celaena felemelte a fejét. Megpróbált nem törődni a szégyenérzettel és az aggodalommal. Nehemia távozása után még mindig ré sen kellett lennie, de most már nem tűnt teljesen kizártnak, hogy esetleg szórakozhat is egy kicsit.

 

-

Csak az, hogy olyan csúnyán vicsorogsz mindenkire, hogy sen ki nem fog felkérni táncolni.

-

Én aztán nem vicsorgok senkire sem — méltatlankodott Chaol.

Miközben ezeket a szavakat mondta, lángoló pillantást vetett egy túl merész udvaroncra, aki egy szívdobbanásnyi időnél tovább bámult Celaena irányába.

-

Azonnal fejezd be! — förmedt rá a lány. - Senkivel sem fogok tudni táncolni, ha ezt csinálod!

Egy felháborodott pillantás volt a válasz. Chaol mozgásba len dült.

Celaena egészen a táncolok közelébe követte.

-

Na kérem — jelentette ki a testőr, ahogy megálltak a pörgő-forgó báli ruhák örvénylésének határán —, nem lehet nem észrevenni, ahogy itt állsz. Már ha valaki fel akarna kérni.

Az orgyilkos még erről a helyről is szemmel tarthatta a termet, figyelni fog, nehogy egy acsarkodó szörnyeteg csapjon le a vendé gekre. A kapitánynak persze erről nem kellett tudnia. Celaena a fiatalemberre sandított.

-

Volna kedved táncolni velem?

-

Veled? Na ne! — nevetett a kapitány. A lány lesütötte a pillantá -

sát. Elakadt a lélegzete, miközben a márványpadlót bámulta.

-

Miért vagy ilyen kegyetlen?

-

Kegyetlen? Celaena, kapj már észbe! Perrington ott figyel minket.

Biztosra veszem, hogy dühöng, amiért itt vagy. Semmiképpen nem akarom megkockáztatni, hogy a szükségesnél jobban magunkra vonjam a figyelmét.

-

Gyáva vagy!

-

Ha nem lenne itt a herceg, akkor igent mondtam volna - ellenkezett Chaol ellágyuló tekintettel.

-

Csak egy szavadba kerül, hogy elintézzem.

 

A testőr megrázta a fejét, és közben fekete zubbonyát kezdte el piszkálni. Ekkor, karjában azzal a bögyös barnasággal, Dorian táncolt el mellettük. Még csak nem is pillantott az orgyilkosra.

-

Egyébként is - folytatta Chaol, és a fejével Dorian irányába bö-

kött -, szerintem nálam sokkal vonzóbb táncpartnerek akarnak felkérni téged. Én nagyon unalmas társaság vagyok.

-

Semmi kifogásom az ellen, hogy veled legyek itt.

-

Persze, el is higgyem - felelte Chaol szárazon, de már a lány szemébe nézett.

-

Komolyan mondtam! Amúgy meg miért nem táncolsz senkivel sem? Nincsenek itt olyan hölgyek, akiket kedvelnél?

-

Én a testőrség kapitánya vagyok. Ezek a finom úrihölgyek nem ereszkednének le hozzám.

Hiába próbálta meg eltitkolni a fájdalmát, az látszott a tekintetében.

-

Megőrültél? Többet érsz te mindenki másnál! Ezenfelül pedig...

nagyon is jóképű fiatalember vagy - jelentette ki Celaena, és megfogta a kapitány kezét. Chaolnak amúgy egészen szép arca volt. Erő, becsület és hűség tükröződött rajta. Hirtelen mintha elhallgatott volna a tömeg zsivaja. Celaena kiszáradt szájjal bámulta a fiatalembert. Hogy a csudába kerülte el eddig a figyelmét, hogy a kapitány ennyire jóképű?

-

Komolyan? - szólalt meg az ifjú egy idő múlva. A tekintete meg-

állapodott összekulcsolódó kezükön. Celaena még erősebben megszorította.

-

Gondolod, hogy ezt mondanám, ha...

-

Ti ketten miért nem táncoltok?

Chaol elrántotta a kezét. A lány csak a legnagyobb erőfeszítése árán tudott elfordulni tőle.

-

És mégis kivel táncolhatnék, fenséges herceg?

 

Dorian elképesztően jól nézett ki ónszínű díszruhájában. A kül ső

megfigyelőnek úgy tűnhetett volna, mintha ők ketten egymás hoz öltöztek volna.

-

Lenyűgöző vagy - jelentette ki a herceg. - És te is nagyon jól nézel ki, Chaol.

Rákacsintott a barátjára. Amikor azonban Dorian a lány szemé be nézett, Celaena úgy érezte, hogy valósággal forrni kezd a vére. Csillagok ragyogtak fel a szeme előtt.

-

Na most akkor mi van? Arra vársz, hogy durván összeszidlak, amiért ostoba módon beosontál ide a bálba, vagy egyből továbblép hetünk arra a pontra, ahol felkérlek egy táncra?

-

Hát ez nagyon nem jó ötlet! — csattant fel Chaol.

-

Miért nem? - förmedtek rá mind a ketten egyszerre. D orian közelebb lépett a lányhoz. Bár az orgyilkos még mindig mélysége sen szégyellte magát amiatt, hogy olyan csúnya dolgokat gondolt Nehemiáról, az minden szenvedéséért kárpótolta, hogy Dorian és Chaol biztonságban volt.

-

Azért, mert túl sokan figyelnek rátok. Csakis azért - válaszolta a kapitány. Látva Celaena égnek emelt tekintetét, ingerülten rákia bált a lányra. — Talán elfelejtkeztél arról, hogy ki is vagy valójában?

-

Nem is tudnék megfeledkezni róla! Mert minden álló nap az orrom alá dörgölöd - vicsorgott a lány. A testőr arca elkomorult. Mégis, mi a fenéért kedveskedik Celaenával, ha a következő pilla natban máris megsérti?

Dorian egyik keze a lány vállára simult. A herceg megnyerő mo solyt villantott Chaol irányába.

-

Lazítsál, Chaol! - mondta, aztán a keze lágyan megérintette Celaena hátát. Közben ujjai hegye végigsimított a lány meztelen bőrén. -

Helyezd magad szolgálaton kívül! Erre az éjszakára.

 

Dorian elfordult a kapitánytól.

- Jót fog tenni neked - szólt hátra a válla fölött, bár ekkorra a hangjából már eltűnt a jókedv.

-

Kerítek egy italt magamnak - morogta Chaol, és elsétált. Az orgyilkos egy pillanatig a távozó férfi után bámult. Valóságos csoda volna, ha a kapitány a barátjának tartaná. Megérezve azonban Dorian érintését, a herceg felé fordult. A szíve azonnal hevesebben kezdett el dobogni. Chaol emléke semmivé foszlott. A felkelő nap melege párologtatja el így a hajnali párát. Kicsit szégyellte magát, amiért egyből elfelejtkezett az ifjúról, de... szóval... ó, mennyire vágyott Dorianra. Ezt lehetetlen lett volna tagadni. Egyszerűen kellett neki a herceg.

-

Annyira gyönyörű vagy - suttogta Dorian. Ahogy a pillantása végigsiklott a lányon, Celaenának valósággal lángolni kezdett a füle. -

Képtelen voltam levenni a szememet rólad.

-

Tényleg? Én meg azt hittem, hogy észre sem vettél.

-

Chaol megelőzött. Egyből lecsapott rád, amikor megérkeztél.

Ezenfelül pedig eltartott egy ideig, amíg összeszedtem a bátorságomat -

válaszolta vigyorogva a trónörökös. - Nagyon félelmetes teremtés vagy ám. Főleg álarcban.

-

Ráadásul csak a legnagyobb nehézségek árán tudtad átvere -

kedni magad a lábad előtt heverő szépséges és táncos kedvű hölgyek sorfalán.

-

De most már itt vagyok, nem igaz?

Enyhe fájdalom hasított a lány szívébe. Rájött, hogy nem ezt a választ akarta Dorian szájából hallani. Hanem mit? Mit akart tőle hallani? A herceg kinyújtotta a karját. Meghajtotta a fejét.

-

Táncolsz velem?

 

Miért, talán szól itt a zene? Eddig fel sem tűnt neki. A külvilág egész egyszerűen megszűnt számára. Elvakította a gyertyák aranyló ragyogása. A lába azonban megmaradt. Meg a karja, a nyaka és a szája is. Celaena elmosolyodott, megfogta a herceg kezét, ám még eközben is odafigyelt arra, hogy a szeme sarkából szemmel tartsa a környezetét.

A HERCEG MENTHETETLENÜL ELVESZETT. Egy olyan világ foglya lett, amilyenről mindig is álmodozott. Tenyere egy forró női testre simult. Az ujjai erősen tartották Celaena apró kezét. Pörögve táncoltak a terem közepén. A keringő még sosem ment ennyire könnyedén. Egyetlen lépést sem hibáztak el, és az orgyilkos mintha nem is törődött volna az egyre növekvő számú dühös női arccal. A hölgyek valósággal remegtek a haragtól, mert tánc táncot követett, és ők ketten nem váltottak partnert.

Jó, persze, nem volt illendő dolog, ha a herceg minden figyelmét egyetlen hölgyre összpontosítja. Dorian azonban képtelen volt mással törődni. Csak a partnere számított, és a kettejüket körülölelő muzsika.

— Te aztán igazán nem panaszkodhatsz az erőnlétedre - szólalt meg Celaena. Mióta hallgattak? Lehet, hogy csak tíz perce, de az is előfordulhat, hogy egy órája nem beszéltek. Az álarcos vendégek képe mintha összeolvadt volna körülöttük.

 

-

Más szüleik verik a gyerekeiket. Engem táncórákkal büntettek, ha rossz voltam.

-

Ha ennyire jól táncolsz, akkor egészen biztosan csintalan kisfiú lehettél - nevetett a lány, de a tekintete már megint valahol másutt járt.

Mintha keresett volna valamit. Vagy talán valakit?

-

Milyen bőkezűen osztogatod ma éjjel a bókjaidat — felelte a herceg, és megpörgette a partnerét. A gyertyák fénye valósággal ragyo gott a harangként szétterülő szoknyán.

-

Ma van Yule ünnepe - hangzott a válasz. - Yule napján mindenki kedves.

A herceg meg mert volna esküdni rá, hogy a lány szemében fáj dalom villant. De nem! Nem lehetett biztos a dologban. A furcsa tekintet már el is tűnt.

Miközben a tenyere partnere csípőjén nyugodott, a lábuk könnyedén követte a keringő ritmusát.

-

Na és milyen az ajándékod?

-

Ó, a kislány elbújt az ágyam alatt, aztán meg az étkezdében, úgyhogy ott is hagytam.

-

Bezártad a kutyád az étkezdédbe?

-

Talán hagytam volna a hálószobában, ahol tönkreteheti a sző -

nyeget? Vagy a zeneszobában? Ott van a sakk-készlet! Megeszi a bábukat, és megfullad!

-

Le is küldhetted volna az ólba. Egy kutyának ott van a helye.

-

Yule ünnepén? Eszem ágában sem volt visszaküldeni arra a ször -

nyűséges helyre.

Dorian úgy érezte, hogy itt és most szájon kell csókolnia a lányt.

Ugyanakkor nagyon is tisztában volt vele, hogy ez lehetetlen. Hiába érezte azt, amit. Mert a bál egyszer majd véget ér. A lány újra

orgyilkos lesz, ő pedig még mindig herceg. Nagyot nyelt. Ezen az éjszakán azonban...

Közelebb vonta magához. Mintha csak kettesben lettek volna a bálteremben. A többiek mintha csak árnyékok lettek volna a falon.

 

Chaol savanyú képpel bámulta, ahogy a barátja az orgyilkossal táncol.

Neki bezzeg esze ágában sem lett volna táncra kérni azt a lányt. Csak áldani tudta az eszét meg a szerencséjét, hogy nem kezdett el táncolni vele. Semmiképpen! Főleg, miután észrevette, hogy milyen színt öltött Perrington herceg arca, amikor észrevette a különös párt.

Egy Otho nevű udvaronc lépett Chaol mellé.

-

Azt hittem, hogy veled jött a hölgy.

-

Kicsoda? Lillian úrnő?

-

Ó, hát ez a neve! Még sosem hallottam róla. Csak most érke -

zett az udvarba?

-

Igen - vágta rá Chaol. Holnap elkapja, és nagyon durván lete-remti azokat a testőröket, akik kiengedték Celaenát a lakosztályából.

Talán addigra már nem lesz annyira dühös, hogy a falba verje a fejüket.

-

Na, és mi újság veled, Westfall kapitány? - kérdezte kedélyesen Otho, és hátba vágta a testőrt. Nem éppen gyengéden. Bűzlött a bortól. — Mostanában, már nem étkezel velünk.

-

Három éve nem étkezünk együtt, Otho.

-

Gyere vissza közénk. Hiányzik a szellemes társalgásod.

Az udvaronc szemérmetlenül hazudott. Egyszerűen csak többet akart megtudni az ismeretlen ifjú hölgyről. Az egész palota jól tudta, hogy ez a kéjsóvár fickó bolondul a nőkért. Az a szóbeszéd járta,

hogy rögtön az érkezésük után lecsapott a frissen bemutatott höl gyekre, és ha nem járt sikerrel, arra kényszerült, hogy lemenjen a városba, ahol egészen másfajta nők társaságát élvezte.

Chaol összevont szemöldökkel figyelte, ahogy Dorian megpördült Celaenával. A lány arcán széles mosoly jelent meg. A tekintete valósággal ragyogott, amikor a koronaherceg mondott valamit.

Hiába takarta el arcát a maszk, Chaol pontosan tudta, hogy az orgyilkos odavan a boldogságtól.

-

Csak nem vele van a hölgy? - erősködött Otho.

-

Lillian úrnő a saját maga ura. Senki mellett sincs elkötelezve.

-

Akkor tehát nem az övé?

-

Nem!

-

Hát ez furcsa - vonta meg vállát az udvaronc.

-

Már miért volna az? — mordult fel Chaol, akiben hirtelen felöt-lött, hogy időszerű lenne megfojtania a fickót.

-

Csak azért, mert úgy tűnik, a hercegünk fülig szerelmes a hölgybe - biccentett Otho, és arrébb sétált.

Chaol szeme előtt egy pillanatra elsötétedett a világ. Celaena kacagni kezdett, Dorian pedig továbbra sem vette volna le róla a pillantását.

Valóban! A herceg egész éjjel az orgyilkost bámulta. Az arca valósággal ragyogott a... mitől is? A boldogságtól? A csodálattól!? Kihúzva, szálfaegyenesen tartotta magát. Igazi férfinak látszott.

Olyan volt, mint egy király.

Egészen egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy mindez megtörtén jen.

Mikor szerethetett volna bele a lányba? Otho csak egy részeg szoknyapecér. Mégis, mit tudhatna egy ilyen alak a sz erelemről?

Dorian ügyes, gyors mozdulattal pörgette meg Celaenát. A lány valósággal a karjai közé zuhant. Izgatottan hozzásimult a herceg mel léhez.

Ennek ellenére nem ő volt szerelmes. Otho nem ezt mondta.

 

Semmi tanújelét nem adta annak, hogy felfedezte volna a lány ér -

zelmeit. Celaena pedig amúgy sem lett volna ilyen ostoba. Dorian igazi bolond. Darabokra fog törni a szíve, ha valóban beleszeretett ebbe a lányba.

A testőrség kapitánya nem bírta tovább nézni a barátját. Kisietett a teremből.

 

Kaltain kisasszony halálra váltan, szenvedve, némán dühöngve figyelte Lillian Gordaina és a koronaherceg véget nem érő táncát. Hiába viselt álarcot az a ribanc, bárhol felismerte volna. Mégis, milyen ízléstelen cemende vesz fel szürke ruhát a bálra? Kaltain végignézett magán, és szélesen elmosolyodott. Öt bezzeg ragyogó kék, smaragdzöld és lágybarna kelmék borították. Díszruhája és a hozzá illő pávatollas álarc árából egy kisebb udvarházat is lehetett volna venni. Természetesen Perringtontól kapta az egészet. Meg a nyakát és a karját elborító ékszereket is. Még csak nem is hasonlított arra a jelentéktelen, szürke rongycsomóra, azokra az ócska kristályukra, amiket az a cselszövő kis lotyó aggatott magára.

A karján megérezte Perrington kezének érintését. Kaltain verdeső

szempillával fordult az idősödő férfi felé.

- Lenyűgözően jóképű ma, kedvesem - rebegte, és megigazította a főnemes vörös zubbonyán az egyik aranyláncot. A herceg arca legalább úgy ragyogott, mint az öltözéke. Kaltain csendben azon töprengett, hogyan fogja kibírni, ha meg kell majd csókolnia. Persze szabadkozhatna, és eltolhatná magától. Egy jó hónapja tartott már ez a macska-egér játék. Ha viszont a férfi ennyire berúgott...

 

A lehető leghamarabb ki kellett jutnia ebből az egérfogóból. Sajnos egyetlen lépéssel sem sikerült közelebb kerülnie Dorianhoz, mint amennyire kora ősszel volt. Nem igazán számíthat sikerre, amíg ez a Lillian az útját állja.

Mintha egy szakadék tárult volna fel a lába előtt. A feje enyhén lüktetni kezdett. Visszatért a fájdalom. Nem maradt más választása.

kellett tennie Lilliant az útból.

 

Hajnali hármat ütött az óra. A legtöbb vendég, közöttük a királyn é és Chaol is távozott már. Celaena úgy döntött, hogy most már ő is nyugodt lelkiismerettel visszavonulhat. Kihasználta, hogy Dorian elment egy italért, és kiosont a teremből. Rés kint várta, hogy visszakísérje a lakosztályába. A palota folyosói némaságba burkolóztak, miközben elindultak visszafelé. Azokat az üres folyosókat választották, amelyeket a cselédek használtak, hogy elkerüljék a túlságosan is kotnyeles udvaroncokat, akik szerettek volna többet is megtudni a titokzatos hölgyről. Lehetséges volt persze, hogy ostobán döntött, amikor elment a bálba. Ennek ellenére egészen jól érezte magát Dorian karjaiban. Nagyon is!

Már ha őszinte akart volna lenni magához. Az orgyilkos elmosolyodott, és piszkálni kezdte a körmét, miközben befordultak a lakosztály ához vezető folyosóra. Szinte remegett az izgalomtól, hiszen a herceg csak őt bámulta, csak hozzá beszélt, és úgy viselkedett, mintha vele egyen rangú személy lett volna. A lelkesítő érzés még azóta sem múlt el. Lehetséges, hogy nem is volt akkora ostobaság beszökni a bálba?

Rés megköszörülte a torkát. Celaena felemelte a fejét, és megpillantotta az ajtaja előtt álló Doriant. A herceg jókedvűen beszélgetett

a testőrökkel. Nem időzhetett túl sokáig a bálban, ha képes volna a lánynál hamarabb ideérni. Celaena szíve majd kiugrott a torkán. Ennek ellenére félénken elmosolyodott, mert Dorian fejet hajtott, kinyitotta az ajtót, majd maga is belépett utána. Rés meg az őrök azt gondolhatnak, amit csak akarnak.

Levette az álarcot, és az előszoba közepén álló asz talkára dob-ta.

Felsóhajtott, amikor a hűvös éjszakai levegő megérintette kipirult bőrét.

-

Igen? - kérdezte, és háttal megtámaszkodott a hálószobába nyí -

ló ajtó mellett.

Dorian lassan odalépett elé. Csupán egytenyérnyi távolságban állt meg.

-

Eljöttél a bálból anélkül, hogy elbúcsúztál volna tőlem. - szó-