Ha körülnéznél, egészen biztosan találnál még belőlük.

Az orgyilkos hagyta, hogy kivonszolják a kertből. Kiléptek az óratorony árnyékából, és már újra a palota márványfolyosóin sétáltak. Igyekezett a lehető leggyorsabban lépdelni. Ennek ellenére nem

tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy a szörnyszü lött guvadó tekintete a hátába fúródik.

Elsétáltak a királyi udvar konyhája mellett. Odabent tüzek lobogtak, mindent eltakart a lisztfelhő, és a helyiségek csak úgy zengtek a kiabálástól. A konyhán túljutva hosszú, keskeny folyosó következett.

Az üres helyiségben csupán a lépteik zaja hallatszott. Celaena hirtelen megtorpant.

- Az meg ott micsoda? - kérdezte elakadó lélegzettel. A tölgyfa ajtószárnyak legalább húsz láb magasak voltak. Kétoldalt sárkányok domborodtak a kőfalon. De négylábú sárkányok, nem pedig a szokásos kétlábú szörnyszülöttek, mint amilyeneket a királyi címeren is látni lehet.

- A könyvtár.

A két szó valóságos villámcsapásként zúdult a lányra.

- A... micsoda?

A fogoly tekintete valósággal a karmos mancsot formázó öntött vas kilincsekre tapadt.

- Bemehe... be szabad mennünk?

A testőrkapitány vonakodva nekiveselkedett az ajtónak. A hátán megfeszültek az izmok, ahogy lassan beljebb nyomta a kopott tölgyfa ajtószárnyat. A napfényben úszó folyosóhoz képest a könyvtár félelmetesen sötétnek tűnt. Amikor a lány belépett, és alaposabban körülnézett, észrevette a karos gyertyatartókat, a fekete-fehér mintázatú márványpadlót, a hatalmas mahagóniasztalok mellett sorakozó vörös bársonykárpitú székeket, a kandallóban parázsló tüzet, a bel ső erkélyeket az oldalfalon, a hidakat, a létrákat, a rácsokat, és persze a könyveket. Rengeteg, hihetetlenül, elképesztően sok könyvet.

Mintha csak egy bőrből és papírból épült városba került volna. A szívére szorította a kezét. Már nem érdekelték a menekülési útvo nalak.

 

-

Sosem láttam ennyi... Hány kötet lehet idebent?

-

Amikor valaki legutoljára vette magának a fáradságot, hogy megszámolja őket, nagyjából egymillióig jutott - válaszolta Chaol, és megvonta a vállát. - Ez mondjuk kétszáz évvel ezelőtt történt. Éppen ezért úgy vélem, ennél is több könyv lehet itt. Főleg, hogy a legen dák szerint odalent, a mélységben rejtőzködik egy másik könyvtár is. A katakombákban és az alagutakban.

-

Több mint egymillió? Egymillió könyv? - kiáltotta a lány. Szélesen elmosolyodott. A szíve vadul dobogott. - Rég meghalnék, mire csak a feléig is eljutnék!

-

Szeretsz olvasni?

-

Te talán nem? - kérdezte Celaena, és felvonta az egyik szemöl-dökét. Meg sem várta a választ, beljebb ment a könyvtárba. Gyönyö rű

ruháját maga után húzta a padlón. Megállt az egyik polc előtt, megnézte a könyvek címét. Egyiket sem ismerte.

Vigyorogva megpördült, és elindult a polcok között, a főfolyosón. Menet közben végighúzta a kezét a poros könyveken.

-

Nem is tudtam, hogy a bérgyilkosok szeretnek olvasni — kiáltotta Chaol. Celaena már azt sem bánta volna, ha meg kell halnia.

-

Ugye azt mondtad, hogy Terassenből származol? Jártál talán Orynth nagy könyvtárában? Azt mondják, az kétszer akkora, mint ez itt.

Állítólag ott őrizték a világ minden bölcsességét.

A lány vonakodva elfordult a könyvektől.

-

Hát igen - ismerte be. - Csak még nagyon kicsi voltam. Nem is igazán engedtek egyedül bóklászni. A tudás urai attól tartottak, hogy tönkreteszem az értékes kézirataikat.

Azóta még egyszer sem tért vissza a nagy könyvtárba. Nem tud hatta, hogy a felbecsülhetetlen értékű művek közül hány pusztult el, amikor Adarlan királya betiltotta a mágiát, és elrendelte a könyvek

megsemmisítését. Chaol szomorú szavaiból ítélve feltételezni lehetett, hogy a gyűjteményt igen komoly károk érték. Azért reménykedett, hogy a tudás urainak sikerült az értékes könyvek egy részét biztonságos helyre juttatnia, mielőtt rájuk zúdult volna a vész. Országuk uralkodócsaládját lemészárolták, és Adarlan királya lerohanta a birodalmat. A szőrszálhasogató vénségeknek talán megvolt a ma gukhoz való esze, és legalább megpróbálták elrejteni kétezer esztendő felhalmozott tudását és műveltségét.

A lány szívében fojtogató, halott űr támadt. Témát akart váltani, ezért megkérdezte:

- És ti miért nem jártok le ide?

- Semmi szükség testőrökre egy könyvtárban.

Ez a fickó nem is tudta, hogy milyen ostobaságot mondott. A könyvtárakban a legkülönfélébb gondolatok rejtőztek. Ezek né melyike veszélyesebb és erősebb volt még a legfélelmetesebb fegyvernél is.

- Igazából a helybeli nemesekre gondoltam - magyarázta a lány.

A kapitány nekidőlt egy asztalnak. A keze még mindig a kardja markolatán pihent. Legalább az egyikőjük nem tévesztette szem elől, hogy kettesben maradtak a könyvtárban.

- Sajnálatos módon az olvasás mostanára már kiment a divatból.

- Semmi baj. Annál több jut nekem.

-

Mi az, hogy neked? Ezek a király könyvei.

-

Azt hittem, hogy könyvtárban vagyunk.

-

Minden könyv a királyé. Te pedig még csak nem is vagy ne mesi származású. Ha olvasni akarsz, arra engedélyt kellene kérned őfelségétől vagy a hercegtől.

-

Na, nehogy már bármelyikük is észrevegye, hogy hiányzik pár könyv.

 

-

Későre jár. Megéheztem - mordult fel Chaol.

-

Komolyan? - kérdezte a lány. A testőr felmordult, és gyakorla tilag kivonszolta magával a könyvtárból.

Celaena magányosan ebédelt. Étkezés közben alaposan végig gondolta a lehetséges menekülési útvonalakat. Azon is eltöprengett, miként készíthetne további fegyvereket magának. Evés után fel-alá járkált a lakosztályban. Vajon hol tarthatják a vetélytársait? Ők va jon kaphatnak olvasnivalót, ha erre vágynak?

Lerogyott az egyik karosszékbe. Fáradt volt, ám még magasan járt a nap.

Nem volt kedve olvasni sem. Talán muzsikálni fog egy kicsit. A zongorán.

Csak hát... szóval nagyon régóta nem ült hangszer mel lé, és egyáltalán nem volt biztos benne, hogy képes lesz elviselni a sa ját ügyetlen, hamisan csengő

próbálkozásait. Egy ujjával végigsimította gyönyörű ruhája fuksziaselymét.

Ott volt az a rengeteg könyv, amit senki sem olvasott.

Egy váratlan ötlettől áthatva felpattant, leült az íróasztalhoz, és maga elé húzott egy darab papirost. Ha Westfall kapitány ragasz kodik az előírások betartatásához, akkor örömmel eleget tesz a kérésének. Üvegből metszett tollát belemártotta a tintatartóba, és írni kezdett.

Milyen különös érzés volt újra tollat fogni a kezében! Az első be tűket csupán a levegőbe írta. Egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy elfelejtette a szükséges mozdulatokat. A keze ügyetlenül mozgott, amikor a toll hegye végre hozzáért a papírhoz. Gyakorolni kezdett. Először óvatosan leírta a nevét, majd háromszor egymás után az ábécét. A betűk meglehetősen girbegurbának tűntek, de amit papírra vetett, az olvasható volt. Egy tiszta papírlapot húzott maga elé, és újra írni kezdett.

 

 

Sugárzó arccal újra elolvasta a levelét, majd a legcsinosabb szol gálólány kezébe nyomta, és világosan az értésére adta, hogy az irományt azonnal el kell juttatnia a koronaherceghez. A nőszemély jó fél órával később tért vissza.

Jókora halom könyvet szorongatott a karjában. A fogoly hangosan kacagni kezdett, amikor észrevette a bőrkötéses oszlop tetejét megkoronázó levélkét.

 

Celaena újra felkacagott. Átvette a könyveket a nőtől, és köszö netet mondott neki a fáradozásáért. Besietett a hálószobájába. Lá bával csukta be maga mögött az ajtót, zsákmányát az ágyra borította. A könyvek megpihentek a borvörös takarón. Egyik cím sem tűnt ismerősnek. Bár legalább az egyik szerzőről mintha már hallott volna. Végigheveredett az ágyon, kiválasztotta a legizgalmasabbnak látszó kötetet, a hátára fordult, és olvasni kezdett.

 

Másnap reggel az átkozott óratorony zaja keltette. Félálomban szá molni kezdte a harang kongását. Dél volt. Felült. Hol van Chaol?

És ami még ennél is fontosabb, mi a helyzet a vetélytársaival? Nem arról volt szó, hogy ma kezdődik a viadal?

Felpattant az ágyból. Kisietett az előszobába. Félig-meddig arra számított, hogy a kapitány kezét a kardja markolatán nyugtatva ott ül majd a székben. De nem volt ott. Kikukucskált a folyosóra, ám odakint csupán a négy őrt látta a fegyvere után kapni. Amikor ki sietett az erkélyre, a kertbe állított öt őrszem is azonnal készenlétbe helyezte a számszeríját. A fogoly csípőre tett kézzel belebámult az őszi napsütésbe.

A kert fái arany és barna színekben pompáztak. Az elhalt levelek fele már a talajt borította. A nap olyan melegen sütött, mintha még mindig tartott volna a nyár. Leült a korlát mellé, és integet ni kezdett az őröknek, akik továbbra is rászegezték a fegyverüket.

Innen a magasból jól látta a kikötőben horgonyzó hajók vitorláit. A vízi járművek közelében szekerek és emberek nyüzsögtek az ut cákon. A város zöld háztetőit smaragdszínűre festette a nap fénye.

Visszanézett a lent álló öt testőrre. Azok továbbra is feszülten fi gyelték.

Amikor végül lassan lejjebb engedték a számszeríjakat, a lány elvigyorodott. Újonnan szerzett nehéz könyveivel könnyedén leüthette volna őket.

A kert felől hangok hallatszottak. Néhány őr abba az irányba pil lantott.

Egy közeli sövény mögül három beszélgető nő lépett elő.

Az előző nap során a fogoly jó pár tökéletesen unalmas és érdekte len beszélgetésnek lehetett fültanúja. Nem számított másra a kényel mes ütemben közeledő nőktől sem. Az ismeretlenek finom, udvari öltözéket hordtak. A legpompásabb ruhát mégis a középen sétáló, hollófekete hajú szépség viselte. Vörös szoknyájából egy egész sátor

kitellett volna. Ruhája felső részét olyan szorosan elfűzték, hogy a dereka bősége nem lehetett tizenhat hüvelyknél nagyobb. Társai vi lágoskék ruhába bújtatott szőkeségek voltak. Egyforma ruhájuk sza bása azt jelezte, hogy valószínűleg ifjú nemes kisasszonyok lehetnek. Celaena óvatosan hátrébb húzódott az erkély szélétől, amikor azok hárman megálltak egy közeli szökőkút mellett.

Még innen hátulról is jól látta, ahogy a vörös ruhás nő lesimítot ta a szoknyája elejét.

-

A fehér ruhámat kellene viselnem - jelentette ki az ismeretlen olyan hangosan, hogy azt Résvárban mindenki hallhatta. - Dorian szereti a fehéret.

Tovább igazgatta a szoknyáját.

-

Csak hát le merném fogadni, hogy mindenki fehéret fog viselni.

-

Menjünk átöltözni, méltóságos asszony? - kérdezte az egyik szőke.

-

Dehogyis! - csattant fel az úri hölgy. - Ez a ruha rendben van. Csak egy kicsit régimódi és slampos.

-

De hát... - kezdte volna a másik szőkeség, ám elhallgatott, mert az úrnője abban a pillanatban az erkély felé fordult. Celaena a korláthoz lépett, és megnézte magának a vörös ruhát. Egyáltalán nem tűnt réginek és slamposnak.

-

Már nem tart sokáig, hogy Dorian magánkihallgatásra rendel jen.

Az orgyilkos rákönyökölt a korlátra, és a három ismeretlent bá multa. A gyönyörű hölgyek magukra vonták az őrök figyelmét is. Persze, a harcosokat egészen más érzelem vezérelte.

-

Persze, kicsit aggódom Perrington udvarlása miatt - folytatta a fekete hajú nő. - Természetesen imádom a kegyelmes urat, hiszen ő hívott meg ide, Résvárba. Szegény anyám bizonyára forog a sírjában!

 

Elhallgatott, és csak rövid szünet után szólalt meg újra: -

Ki a fene lehet ez a némber?

-

Kiről beszél az úrnőm? Ugye nem az anyjáról?

-

Arról a lányról, akit a herceg hozott Résvárba. Úgy hallottam, hogy bejárta egész Erileát miatta. Amikor megérkeztek a városba, a testőrség kapitánya előtt ült a nyeregben. Semmi mást nem tudok róla. Még a nevét sem.

A szőke udvarhölgyek sokatmondó pillantást váltottak úrnőjük háta mögött. Az orgyilkos ebből azonnal megértette, hogy a fekete hajú nő már többször is méltatlankodott miatta.

-

Semmi okom az aggodalomra - elmélkedett fennhangon az asszonyság. - A herceg ribanca nem számíthat kedvező fogadtatásra.

A kinek a mije?

A nemes kisasszonyok megtorpantak az erkély tövében. Megpróbálták elbűvölni az őröket.

-

Szükségem van a pipámra - morogta halkan az úrnőjük, és nyomkodni kezdte a tarkóját. - Érzem, hogy mindjárt megfájdul a fejem.

Celaena a felvonta az egyik szemöldökét.

-

Ennek ellenére nem árt, ha nagyon óvatos leszek - folytatta a nemes hölgy, és továbblépdelt. Lehetséges, hogy...

RECSSS!

Mind a hárman sikoltozni kezdtek, az őrök pedig megfordultak, és az orgyilkosra szegezték a fegyverüket. Celaena ártatlanul az eget kezdte bámulni, miközben elhátrált a korláttól, és belépett az erkélyre vezető

árnyékos ajtóba. A virágcserép nem talált célba. Ezúttal.

A nemes asszony olyan válogatott káromkodások özönét zúdította rá, hogy az orgyilkos a szája elé kapta a kezét, nehogy han gosan felkacagjon.

Az udvarhölgyek kétségbeesetten karattyoltak.

 

Megpróbálták letörölni a sarat a némber szoknyájáról és szarvas bőr cipőjéről.

- Csend legyen! - förmedt rájuk az úrnőjük. Az őrök kellően böl csek voltak ahhoz, hogy ne mutassák ki a jókedvüket. - Fogjátok be a szátokat, és menjünk!

Sietve távoztak, miközben „a herceg ribanca” páváskodva vissza ment a saját lakosztályába, és magához hívatta a cselédjeit. Azt akarta, hogy kerítsék elő neki a létező leglenyűgözőbb ruhát.

 

CELAENA MOSOLYOGVA ÁLLT a rózsafa keretes tükör előtt.

Végigsimított a ruháján. A merész nyakkivágást dús, fehér csipke tengernyi habja szegélyezte. A dekoltázs talán kissé túl merész is volt, szerencsére a csipke félig eltakarta a keblét. A gyönyörű öltözék elké -

szítéséhez elképesztő mennyiségű halványzöld selymet használtak fel. A lány derekát öv helyett egy vörös kendő ölelte át. Háromszög alak ban kötötte magára, így a vöröslő sáv szépen elválasztotta a ruha szo rosan testre tapadó felső részét az alul zabolátlanul terjeszkedő szok nyától. Az egészet mintha elborította volna a csillogó, zöld gyöngysze mekkel kivarrott minta. A lány karcsú alakját kiemelték a zöld indák és a hurkok, meg persze a keblére simuló csipke. Az öltözék jól eltakarni a hajtűkből eszkábált kezdetleges tőrt. Nem volt túl kellemes érzés, ahogy a csontdarabok belenyomódtak az oldalába. Felemelte a kezét, és megérintette gondosan bebodorított, feltűzött haját.

Igazából nem is tudta okát adni, hogy miért bújt ennyire látvá nyos öltözékbe. Az járt az eszében, hogy a próbatétel megkezdése előtt amúgy is át kell majd öltöznie. Csak hát...

 

Az ajtó felől szoknyák susogása hallatszott. Amikor Celaena felemelte a tekintetét, a tükörben megpillantotta a szobába lépő Philippát. Megpróbált nem öntelt képet vágni, ám az álszerénység meghaladta az erejét.

-

Milyen kár, hogy asszonyom az, aki - szólalt meg a cseléd, és megfordította Celaenát, hogy jobban megnézhesse magának. - Cseppet sem lepődnék meg rajta, ha valamelyik nagyúr házassági ajánlatot tenne. Ha asszonyom odafigyelne a viselkedésére, talán még őhercegi fensége is megfontolná a dolgot.

Megigazította a ruha zöld hullámait, mielőtt letérdelt volna, hogy megtörölgesse az orgyilkos rubinvörös fényű cipellőit.

-

Hát az emberek máris ilyesmiről fecsegnek. Hallottam, ahogy az egyik lány arról beszél, hogy a koronaherceg pontosan ezért ho zott ide magával. Hogy elcsábítson. Pedig én azt hittem, hogy az e gész udvar tud erről az ostoba erőpróbáról.

-

Bármiről is pletykáljanak most az emberek, egy hét múlva már senki sem emlékezik majd semmire. Meglátja - válaszolta Philippa, és felkelt. - Ha a herceg figyelmét egy új nő vonja magára, akkor asszonyom többé már nem fog szerepelni az udvari pletykákban.

Celaena kihúzta magát, miközben Philippa megigazította az egyik csintalankodó haj tincsét.

- Jaj, ezzel nem akartam ám megbántani, kislány. A koronaherce get mindig is gyönyörű nők vették körül. Asszonyom, igazából örülhetne annak, hogy önt is közéjük sorolják. Ez azt jelenti, kegyedet elég szépnek tartják ahhoz, hogy akár a herceg szeretője is lehessen.

-

Jobban örülnék annak, ha nem gondolnának ilyesmit rólam.

-

Szerintem pedig ez jobb annál, mintha orgyilkos az ember.

Celaena Philippára nézett, és elnevette magát. Az idősebb nő a fe jét csóválta.

 

-

Sokkal csinosabb ám az arca, amikor nevet. Olyan kislányosan üde. Sokkal jobb volna, ha többet mosolyogna, és nem csak állan dóan duzzogna.

-

Igen - ismerte be Celaena. - Talán igazad van.

Elindult, hogy letelepedjen a mályvaszínű kerevetre.

- Jaj ne! - kiáltotta Philippa. A lány megdermedt a mozdulat közben. -

Összegyűri a szövetet.

-

De hát ez a papucs iszonyúan nyomja a lábamat — méltatlankodott savanyú képpel az orgyilkos. — Nem gondolod komolyan, hogy egész nap ácsorogni fogok benne! Még evés közben is!

-

Egészen addig talpon kell maradnia, míg valaki azt nem mondja nekem, hogy asszonyom gyönyörű.

-

Senki nem tudja, hogy te vagy az én szolgálóm.

-

Ó, azzal mindenki nagyon is tisztában van, hogy a herceg úr szeretője mellé rendeltek. Akit elhozott magával Résvárba.

Celaena ráharapott az ajkára. Tekinthetné akár előnyös dolognak is, hogy senki sincs tisztában a valódi személyazonosságával. De vajon mit gondolnak majd a vetélytársai? Talán mégiscsak jobb volna, ha zekébe és nadrágba bújna.

Az egyik tincs miatt viszketni kezdett az arca. Megpróbálta félrehúzni, de Philippa rácsapott a kezére.

-

Tönkreteszi nekem a frizuráját!

A lakosztály ajtaja hangos csattanással vágódott ki. Amit a jól is mert mérgelődés és lábdobogás követett. A tükörben jól látta a be - viharzó Chaolt. A férfi lihegett. Philippa pukedlizett előtte.

-

Hé te! - kezdte volna a férfi, de elakadt a szava, amikor Celaena szembefordult vele. Szinte kővé vált, ahogy megpillantotta a lányt.

Félrehajtott fejjel csak tátogott. Végül összeszedte magát, megrázta a fejét, és dühös arccal így szólt. - Indulunk felfelé! Azonnal.

 

Az orgyilkos is pukedlizett. Félig leeresztett szemhéja alól nézett a fiatalemberre.

-

Tisztelt uram, szabad érdeklődnöm, hogy hová is igyekszünk?

-

Ne selypítsél nekem! - mérgelődött a férfi. Megragadta a karját, és megpróbálta kivonszolni a szobából.

-

Westfall kapitány! - méltatlankodott Philippa. - Úrnőm el fog esni a szoknyájában. Legalább azt engedje meg neki, hogy felemelje a szegélyét.

Celaena tényleg rálépett a szoknya aljára. A lába valósággal sajgott a cipellő miatt. A testőr azonban nem törődött a két nő ellen vetéseivel, hanem kivonszolta maga után a lányt az előcsarnokba. Az orgyilko s rámosolygott a kint álló testőrökre. Szélesen elvigyorodott, amikor meglátta, hogy a harcosok elismerően bólogatnak. A kapitányuk bezzeg már olyan erővel szorította a karját, hogy az szinte fájt.

-

Igyekezz már! - dühöngött a férfi. - Nem késhetünk el.

-

Talán, ha kellő időben szólsz, akkor felöltözhettem volna már korábban, és most nem kellene végigvonszolnod a folyosókon!

Alig kapott levegőt, mert a fűző valósággal összesajtolta a tüde jét.

Mindjárt megroppannak a bordái. Szinte rohanva haladtak fel a hos szú lépcsőn. Gyorsan felemelte a kezét, mert ellenőrizni akar ta, hogy nem ment tönkre a frizurája.

-

Fontos dolgaim voltak. Inkább örülnél, hogy volt időd felöltözni.

Mondjuk nem éppen ilyen... csicsás ruhába kellett volna búj nod, amikor a királlyal találkozol.

-

A királlyal?

Szerencse, hogy nem evett egy falatot sem.

-

Igen, a királlyal. Gondoltad, hogy nem fogsz vele találkozni? Hi -

szen a koronaherceg már világosan elmondta, hogy az erőpróba ma

kezdődik. A mostani összejövetel jelenti a küzdelem hivatalos meg nyitóját.

Holnap pedig bele is vágtok a valódi felkészülésbe.

A lány úgy érezte, mintha ólommá váltak volna a tagjai. Teljesen megfeledkezett sajgó lábáról és a megroppant bordáiról. A kertben megszólalt az a torz, csálé óratorony. A harangok az egész órát jelez tek.

Végre felértek a lépcső tetejére. Végigrohantak egy hosszú folyó són. Már alig kapott levegőt.

A rosszullét ellen küzdve kipillantott az egyik oldalsó ablakon. Nagyon magasan voltak. Nagyon, de nagyon magasan. Fent jártak az üvegtákolmányban. Nem akart itt lenni. Képtelenség, hogy ki bírja az üvegpalotában.

-

Miért nem szóltál korábban?

-

Mert a király úgy döntött, hogy most rögtön akar találkozni veletek. Eredetileg csak a mai estéről beszélt. Remélhetőleg a többi bajnokjelölt később ér oda, mint mi.

Celaena kis híján elájult. A király.

-

Amikor belépünk - szólt hátra a kapitány a válla fölött -, ott állj meg, ahol én! Hajolj meg! Mélyen! Amikor kiegyenesedsz, húzd ki magad, és csakis előre nézz! Ne nézz a király szemébe, és ha vála szolsz neki, mindig tedd hozzá, hogy „felség”! Soha, semmilyen körülmények között ne próbálj meg szemtelenkedni vele! Ha felbőszíted, azonnal a hóhér kezére ad.

Az orgyilkos érezte, hogy kínzó fejfájás áll a bal halántékába. Egyre nehezebben küzdött a rosszullét ellen. Olyan magasra jöttek. Életveszélyes magasságban jártak... Chaol megtorpant, mielőtt be fordultak volna egy sarkon.

-

Milyen sápadt vagy!

A lánynak nehezére esett a fiatalember arcára összpontosíta ni.

Megpróbálta szabályozni a légzését. Igyekezett megnyugodni.

 

Gyűlölte a fűzőjét. Gyűlölte a királyt. És persze az üvegből készült palotát is.

Annak idején valóságos rémálomként élte át a fogságát és az elíté lését.

Mintha csak lázas beteg lett volna. Az ítélethozatalra azonban tökéletesen emlékezett. A falakat sötét lambéria borította. Elfogása közben számos sérülést szerzett. Mindene fájt, ahogy ott ült a sima széken. Testére és lelkére egyaránt iszonyatos csönd borult. Rápil lantott a királyra. Csupán egyszer. Már ez is elég volt ahhoz, hogy Celaenát elragadja a po koli indulat.

Bármire hajlandó lett volna, hogy a lehető legmesszebb kerüljön attól a férfitól. A legszörnyűbb büntetéstől, még a gyors haláltól sem riadt volna vissza.

-

Celaena!

Pislogni próbált, és valósággal lángolt az arca. Chaol megenyhült arckifejezéssel nézett a lányra.

-

Ő is csak egy ember. A rangja miatt azonban meg kell adnod neki a kellő tiszteletet - magyarázta, majd újra elindultak. Kissé lassabban haladtak. — A mai találkozó célja csupán annyi, hogy te és a többi jelölt is az eszébe vésse, kik is vagytok, és mi az, amire vállalkoztatok, és hogy milyen nagy a küzdelem tétje. Nem bíróság elé állítanak. Nem is kell a tudásodat bizonyítanod a mai napon.

Befordultak egy hosszú terembe. A túlsó végén a hatalmas üveg ajtó előtt négy testőr állt.

-

Celaena — folytatta a férfi. Megálltak néhány lépésnyi távolságban a testőrök előtt. Chaol szeme gazdag, olvadt bronzszínben ragyogott.

-

Igen? - kérdezte a lány, és a szíve kezdett megnyugodni.

-

Ma igencsak csinos vagy ám!

A kapitány csupán ennyit mondott, majd az ajtók feltárultak. Elindultak befelé. Celaena büszkén a magasba emelte a fejét, amikor beléptek a zsúfolt terembe.

 

Először a padlót vette észre. A fehérrel erezett vörös márvány valósággal szikrázott a napsütésben. Aztán a nap lassan el-tűnt, ahogy a félig áttetsző

üvegajtók halk zörejjel bezárultak. Mindenütt karos lámpatartók gyertyái és fáklyák ragyogtak. Az orgyilkos tekintete körbejárta a jókora, igencsak zsúfolt dísztermet. Innen egyetlen ablak sem nyílott, ám az üvegfalakon keresztül nagyon is jól látszott az égbolt. Az egyetlen kiutat a hátuk mögött bezárt ajtó jelentette.

Bal kéz felől az egyik falat szinte teljesen elfoglalta a széles kan dalló.

Miközben Chaol beljebb vezette a terembe, Celaena megpró bált nem odapillantani arra a szörnyűségre. Az idomtalan tűzhely valamilyen fenevad üvöltő, vicsorgó száját mintázta. Az iszonyatos agyarak mögött valósággal tombolt a tűz. A lángok különös, zöldes árnyalatban ragyogtak.

Az orgyilkos önkéntelenül is kihúzta magát.

A trón előtt jókora, üres térség húzódott. A kapitány ennek a szélén torpant meg. Celaena is megállt. A fiatalember mintha észre sem vette volna a komor környezetet. Vagy ha mégis, akkor sokkal

jobban titkolta rossz érzéseit. A lány körülnézett. A tekintete végigsiklott a teremben ácsorgó tömegen. Lassan, esetlen mozdulattal, mélyen meghajolt, hiszen tudta, hogy rengetegen figyelik. A szoknyája halkan suhogott.

Alig állt a lábán, amikor Chaol kezének érintésével jelezte, hogy ideje felemelkednie. Kissé arrébb mentek, és Dorian Havilliard mellé álltak. Az ifjú főnemes arca igencsak megváltozott, hogy nem borította a háromhetes utazás mocska. Vörös és aranyszínű zubbonyt viselt. Hollófekete haját gondosan kifésülték. A sötét fürtök valósággal ragyogtak. Az arcára kiült a meglepetés, amikor megpillantotta a lenyűgöző öltözéket viselő orgyilkost.

A következő pillanatban azonban már szárazon elmosolyodott, és az apja felé pillantott. A lány talán viszonozhatta volna a mosolyt, csak hogy minden figyelmét lekötötte, hogy megfékezze végtagjainak remegését.

Az uralkodó végre megszólalt:

- Miután mindenki kegyeskedett színem elé fáradni, talán vég re el is kezdhetjük.

Celaena egyszer már hallotta ezt a mély, érdes hangot. Úgy érez te, mintha csontjáig hatolna. Mintha csak rázúdult volna a régmúlt jeges vizének áradata. Nem merte felemelni a tekintetét. Csupán a király mellkasát bámulta.

Az uralkodó széles mellkasán nem csupá n izomkötegek domborodtak. A testes alakra valósággal ráfeszült a borvörös és fekete zub bony. Válláról fehér szőrmével szegett köpeny lógott. Oldalán kar dot viselt. A fegyver markolatát nyitott szárnyú, rikoltó wyvern díszítette. Aki szembeszállt ezzel a fegyverrel, azok közül már egy sem élt. A lány ismerte a széles pengéjű kardot.

Nothung volt a neve.

 

- Azért hozattunk ide benneteket Erilea távoli vidékeiről, hogy szolgálhassátok a hazátokat.

Könnyű volt eldönteni, hogy a jelenlevők közül kik lesznek az ellenfelei, és kik a főnemesek. Az idős, ráncos képű előkelőségek finom szabású ruhát viseltek, és a derekukról díszkard lógott. Mindegyikőjük mellett állt valaki.

Némelyik jelölt magas volt és karcsú, mások inkább testesek, néhányan pedig átlagos termetűek. Kivétel nélkül mindegyik körül legalább három, feszülten figyelő őr állt.

Celaenát ez a huszonhárom ember választotta el a szabadságtól. A legtöbbjük éppen elég nagyra nőtt ahhoz, hogy két harcos is ki-teljen belőle. Amikor azonban alaposabban is megnézte magának az ellenfelei arcát - némelyik sebhelyes, némelyik himlőfoltos, míg páran egyszerűen csak visszataszítóak voltak - a szemükben nyomát sem látta a szikrának.

Nem ragyogott ott az ész fénye. Ezeket a fickókat az izomzatuk miatt választották ki, nem pedig az eszükért. Hármójukat ráadásul láncra verve hozták ide. Vajon ennyire veszélyesek lennének?

Csupán néhányan viszonozták a lány pillantását. Celaena szigorú arckifejezéssel bámulta őket. Vajon mit gondolhatnak róla? A vetélytársukat látják benne, vagy csupán egy csinos udvarhölgyet?

Legtöbbjük nem is törődött vele. Összeszorította a száját. Hiba volt felvennie ezt a gyönyörű ruhát. Mi a fenéért nem szólt Chaol már tegnap a mai gyűlésről?

Egy viszonylag jóképű, fekete hajú fiatalember nézett a szemé be. A lány kifejezéstelen arcot vágott, miközben a szürke szempár alaposan végigmérte. A magas ifjú karcsú volt, de nem hórihorgas. Apró biccentéssel köszöntötte a vetélytársát. Celaena jobban megnézte magának az ismeretlent. Észrevette, hogy az a bal lábára

helyezi a testsúlyát. Érdeklődve figyelte, hogy mit néz az ifjú, amikor annak tekintete végigsiklott a többi ellenfélen is.

Perrington herceg mellett egy valóságos emberhegy tornyosult. Az otromba alakot mintha csak izomból és acélból kovácsolták volna. Ezzel maga is tisztában lehetett. Ujjatlan mellvértet viselt. A karja éppen elég vastag volt ahhoz, hogy egyetlen ütéssel bezúzhassa egy ló koponyáját. Azt éppen nem lehetett rámondani, hogy ronda, napbarnította arcát akár vonzónak is tarthatta volna, csakhogy az egész viselkedésében volt valami visszataszító. A szeme obszidián-ként csillogott. Körülnézett a teremben, és a pillantása a lány szemébe fúródott. Elvigyorodott, és elővillantak széles, fehér fogai.

A király folytatta:

—

Mindannyian azért szálltok harcba, hogy megszerezzétek a ki-rály bajnokának címét. De csak egyvalaki lehet a kardom ebben a világban, ahol valósággal nyüzsögnek az ellenségeim.

Az orgyilkos önkéntelenül is elszégyellte magát. Mégis mit jelent valójában ez a bajnoki cím? Csupán fellengzős elnevezést adnak egy gyilkosnak. Képes lesz rá, hogy a király kedvéért gyilkoljon? Nagyot nyelt.

Képesnek kell lennie rá. Nincs más választása.

- A következő tizenhárom hét során itt éltek majd a palotámban. Itt méritek össze az erőtöket is. Mindennap keményen edzitek magatokat.

Hetente egy alkalommal kerül sor a próbákra. A vizsgák során egyikőtökre mindig kiesés vár.

Celaena gyorsan számolni kezdett. Huszonnégyen voltak, ám a próba csupán tizenhárom hétig tartott. Az uralkodó mintha csak kitalálta volna a lány kérdést, mert így folytatta:

-

Az erőpróba ugyanúgy nem lesz könnyű, ahogy a felkészítése tek sem. Néhányan valószínűleg elpusztultok közben. Ha úgy tart ja a kedvünk, bármikor újabb szelektáló próbákat iktathatunk be.

 

Aki lemarad, aki elbukik, aki kivívja a haragomat, azt visszavágjuk abba a sötét verembe, ahonnan elővakartuk.

- A Yule ünnepét követő héten a négy utolsó bajnokjelölt harcba száll egymással, hogy páros küzdelemben szerezze meg a címet. Bár az udvar egy része valamennyire tisztában van vele, hogy legbensőségesebb barátaim és tanácsadóim bevonásával egyfajta versengés zajlik, mégis elvárom tőletek, hogy kerüljétek a feltűnést — magyarázta az uralkodó, és vaskos, sebhelyekkel borított kezével körbemutatott a teremben. - Aki valami kihágást követ el, azt karóba

húzatom a főkapu előtt.

Mintegy véletlenül, a lány tekintete ekkor állapodott meg a király arcán.

Azok a sötét szemek valósággal fel nyársalták. Az uralko dó gonoszul elvigyorodott. Celaenának kis híján elállt a szívverése.

Gyilkos.

Ezt a szörnyeteget már rég fel kellett volna lógatni. Jóval több emberrel végzett, mint maga az orgyilkos. Az áldozatai ártatlan és védtelen szerencsétlenek voltak. Egész népeket pusztított el, megsemmisí tette felbecsülhetetlen értékű tudásukat, szétzúzta mindazt, ami egy-koron ragyogó és nemes volt. Miért nem lázadnak fel az alattvalói? Erielának fel kellene kelnie. Pontosan úgy, ahogy az a néhány vakmerő lázadó tette.

Celaena minden erejét összeszedve farkasszemet né zett az idős férfival.

Képtelen volt rá, hogy meghunyászkodjon előtte.

- Világos minden? - kérdezte a király, még mindig a lányt bá mulva.

Celaena nehéz fejjel bólintott. Yule ünnepéig mindenkit le kell győznie.

Hetente egy próbatétel. Talán több is.

- Beszéljetek! - förmedt rájuk a király bömbölve. A lány kis híján összerezzent. - Hát nem vagytok hálásak ezért a lehetőségért? Nem akartok elhalmozni hálás szavakkal? Nem fogadtok hűséget?

 

Az orgyilkos lehajtotta a fejét, és a lábára meredt.

-

Köszönöm, felséges uram. Mélységesen hálás vagyok - morogta, és a hangja egybeolvadt a többi bajnokjelölt kórusával. A király megragadta Nothung markolatát.

-

Érdekes tizenhárom hét vár ránk.

Celaena pontosan tudta, hogy az uralkodó figyelme még mindig rá irányul. Összeszorította a száját.

-

Legyetek méltók a megtiszteltetésre! A bajnokomra hatalmas vagyon és örökös dicsőség vár.

Csak tizenhárom hét, és Celaena újra szabad lesz.

-

A jövő héten fontos ügyek miatt távozom. Yule ünnepéig nem is térek vissza. Azt azonban ne gondoljátok, hogy a táv olból nem adhatok parancsot a kivégzésetekre. Hóhérkézre juttatom azt, aki ellen a legkisebb panasz is felmerül. Kerüljétek a félreértéseket!

A jelöltek újra bólintottak.

-

Na, ezzel megvagyunk, és most legnagyobb sajnálatomra tá-

voznom kell! - csattant fel váratlanul Dorian hangja a lány mellől. Celaena azonnal a fiatalember felé fordult. Hogy merészelhette fél beszakítani az apját? Az ifjú mélyen meghajolt az uralkodó előtt, és biccentett a néma tanácsadóknak. Az uralkodó egyetlen intéssel elbocsátotta a fiát. Még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy rápillantson. Dorian Chaolra kacsintott, mielőtt kivonult volna a teremből.

-

Ha nincsenek kérdések - harsant fel újra a király hangja, ám az arckifejezése világosan a jelöltek és azok gazdái tudtára adta, hogy egyetlen rossz szó is elég ahhoz, hogy a kérdező máris az akasztófa tövében találja magát -, akkor távozhattok. Azt azonban ne felejtsétek, azért vagytok itt, hogy a dicsőségemet öregbítsétek. Meg persze a birodalomét. Na, tűnjetek el!

 

Celaena és Chaol egyetlen szó nélkül kisietett a folyosóra. Gyorsan lépkedtek vetélytársaik és a főnemesek között. Az előkelőségek még maradtak egy kicsit, hogy pár szót váltsanak egymással. A harcosok alighanem megpróbálták felmérni egymás erejét. Ahogy a lány távolabb került a királytól, mintha csak visszatért volna testé be a meleg. Már nem szédült annyira. Végre befordultak a sarkon. Chaol megkönnyebbülten fellélegzett, és elvette a kezét védence hátáról.

Nagyszerű! Kivételesen be tudtad fogni a szádat. Most az egy -

szer - jelentette ki.

- És hogy mennyire meggyőzően bólogatott és hajlongott! - kiáltotta egy vidám hang. Dorian támaszkodott mellettük a falnak.

- Te meg mit művelsz? - kérdezte Chaol. A koronaherceg ellökte magát a faltól.

- Szerinted mégis mit csinálnék? Hát rátok várok.

- Nem arról volt szó, hogy együtt vacsorázunk? - kérdezte Chaol.

- Igazából a bajnokomra gondoltam - felelte a főnemes, és mereven a lányra kacsintott. Celaena azonban nagyon is jól emlékezett rá, érkezésük napján a herceg milyen szélesen mosolygott a csinosabb udvarhölgyekre, ezért inkább maga elé meredt. A trónörökös felzárkózott Chaol mellé, és együtt mentek tovább.

-

A bocsánatodat kérem atyám zordsága miatt.

A lány továbbra sem emelte fel a tekintetét, a falak mellett álló és mélyen meghajló szolgákat nézte. Dorian nem is törődött velük.

-

A Rémre mondom! - nevetett a fiatalember. — Chaol aztán nem hanyagolta el a kiképzésedet!

Könyökkel oldalba bökte a barátját.

- Amilyen arcátlanul átnéztek rajtam mindketten, simán azt hin ném, hogy a jelöltünk valójában az édestestvéred! Persze annyira

nem is hasonlítotok egymásra. Jobban belegondolva, elképzelhetet len, hogy ilyen szemrevaló teremtés a húgod legyen.

Celaena arcán önkéntelenül is felragyogott egy halovány mosoly. A herceggel mindketten egy szigorú, könyörtelen apa árnyékában nőttek fel.

Celaena esetében persze nem a vér szerinti apjáról volt szó. Arobynn sosem pótolhatta a lány elhunyt apját. Nem is próbál kozott ilyesmivel. Viszont az orgyilkos legalább érthető okok miatt volt ugyanannyira zsarnoki, mint kényeztető. De miért akarta Adarlan királya, hogy a fia a saját tükörképévé váljon?

-

Láttam ám! - nevetett Dorian. - Megmoccant a szája széle! Az isteneknek hála, sikerült jobb kedvre derítenem.

Hátrasandított, és amikor megbizonyosodott arról, hogy senki sem jár a nyomukban, már lényegesen halkabban folytatta: -

Nem hinném, hogy Chaol a találkozó előtt beavatott volna a tervünk részleteibe. Mindannyian nagy kockázatot vállalunk.

-

Milyen tervről beszél? — kérdezte a lány, és az ujjával végigsimított a szoknyáját díszítő gyöngyökön. Az apró díszek szépen ra gyogtak a délutáni fényben.

-

Eltitkoljuk, hogy ki is vagy valójában. Erről te se beszélj sen kinek.

A vetélytársaid talán ismerik Adarlan orgyilkosának néhány titkát, és ezt felhasználhatnák ellened.

A nagyúr észrevétele jogosnak tűnt, bár erről szólhattak volna hetekkel ezelőtt is.

-

És akkor ki is volnék valójában, ha nem egy könyörtelen gyil kos?

- A palotában mindenki úgy tudja - magyarázta Dorian. - Hogy Lillian Gordaina vagy. Az anyád elhunyt, az apád pedig Bellréve egyik tehetős kalmára. Te vagy a családi vagyon egyetlen örököse. Sajnos azonban akad itt egy sötét titkod is. Éjszakánként elszöksz

otthonról, hogy drágaköveket lopj. Idén nyáron akkor találkoztam veled, amikor megpróbáltál kirabolni bellrévi pihenésem alatt. Ak kor fedeztem fel a benned rejlő lehetőséget. Azonban az apád, amikor rájött, hogy mivel múlatod az idődet éjszakánként, sietve eltá volított a csábítással teli nagyvárosból. Távolvég közelében, egy kisvárosban helyezett el. Amikor fenséges atyám úgy döntött, hogy megrendezi ezt az erőpróbát, én útra keltem, hogy megtaláljalak. Magammal hoztalak ide, hogy te legyél a bajnokjelöltem. Az apróbb részletek kitalálását rád bízom.

-

Na, de komolyan? Besurranó tolvaj?— méltatlankodott a lány, és felvonta a szemöldökét. Chaol felmordult, Dorian viszont folytatta: -

Meglehetősen hízelgő fedőtörténet, nem gondolod? - kérdezte.

Amikor a megszólított nem válaszolt, a herceg így folytatta. - Remélem, tetszik az otthonom?

-

Ami csak szem-szájnak ingere — felelte Celaena hűvösen.

- Ami csak szem-szájnak...? Lehetséges, hogy a bajnokjelöltemet át kell költöztetnem egy még nagyobb lakosztályba?

-

Ha fenségednek ez az óhaja.

Dorian halkan nevetni kezdett.

-

Örülök, hogy a vetélytársaid láttán sem veszítetted el öntelt ma -

gabiztosságodat. Mi a véleményed Káinról?

Az orgyilkos egyből tudta, hogy kire gondolt a herceg.

-

Talán engem is azzal kellene etetni, amivel Perrington táplál ja azt az alakot.

Látva, hogy a herceg továbbra is némán bámulja, a lány meg vonta a vállát.

-

Az ilyen nagydarab fickók általában nem túl gyorsak, és nem is mozgékonyak. Valószínűleg egyetlen ütéssel le tudna teríteni, vi szont ahhoz nem elég fürge, hogy eltalálhasson.

 

A szeme sarkából Chaolra pillantott, mert kíváncsi volt, hogy a testőr ellenkezik-e. Helyette Dorian válaszolt:

-

Remek. Magam is így véltem. Na és mi a helyzet a többiekkel?

Akad közöttük veszélyes vetélytárs? Némelyik jelöltnek igencsak fé lelmetes a híre.

-

A többiek nevetséges puhányok - hazudta a lány. A herceg még szélesebben elmosolyodott.

-

Fogadni mernék, eszükbe se jutna, hogy egy ilyen gyönyörű hölgy a padlóra küldheti őket.

Lehet, hogy a herceg puszta szórakozásnak tekinti ezt az egészet?

Celaena már épp rákérdezett volna, mikor elállták az útjukat. Az előbukkanó hölgy mélyen pukedlizett.

-

Fenséges herceg! Micsoda meglepetés! - hallatszott egy magas, ám elegánsan csengő, megfontolt hang. A kerti némber állt előt tük. Átöltözött.

Fehér- és aranyszínű ruhája valósággal ragyogott. Celaena rosszkedvű, irigykedő pillantást vetett rá. Az ismeretlen elkeserítően gyönyörű volt.

Az orgyilkos ezenfelül le merte volna fogadni, hogy a találkozá suk egyáltalán nem a véletlen műve. Ez a cemende talán már rég óta itt állt lesben.

-

Kaltain úrnő! — szólalt meg Dorian ideges hangon. Enyhén megfeszült.

-

Éppen csak most jöttem el fenséges anyja mellől — lépett közelebb a nemesasszonyság. Úgy állt, hogy Celaena csak a hátát láthas sa. Az orgyilkos akár meg is sértődhetett volna ezen, ha a legkisebb mértékben is törődött volna az udvaroncokkal. - A fenséges úrnő látni kívánja hercegi fenségedet. Természetesen tájékoztattam a ki rálynőt arról, hogy nagyuram éppen egy megbeszélésen vesz részt, és ezért nem...

 

- Kaltain úrnő! - vágott a szavába Dorian. - Még nem volt alkalmam, hogy bemutassam a barátomat.

Celaena le merte volna fogadni, hogy a nő szeme szikrát szór.

- Engedelmeddel bemutatom Lillian Gordaina kisasszonyt. Lillian kisasszony, a hölgy Kaltain Rompier úrnő.

Celaena pukedlizett, bár legszívesebben szó nélkül továbbállt volna.

Nagyon elege volt már az udvaroncokból. Annyira idegesítette a sok ostobaság, hogy kis híján visszavágyott Távolvégbe. Kaltain biccentett.

Ruhájának arany csíkjai megcsillantak a napfényben.

-

Lillian kisasszony Bellrévéből érkezett. Tegnap.

A nemesasszony gondosan szemügyre vette az orgyilkost.

-

És mennyi időt fogsz velünk tölteni?

-

Csupán néhány évet - válaszolta nagyot sóhajtva Dorian a lány helyett.

-

Csupán? De fenséges herceg! Hát hogy mondhat ilyet? Néhány év nagyon hosszú idő ám!

Celaena gondosan megnézte magának Kaltain elképesztően kar csú derekát. Tényleg ilyen karcsú ez a nősz emély? Vagy még lélegezni is alig tud, mert annyira szorítja a fűzője?

Nem kerülte el a figyelmét, ahogy a két kísérője összenézett. A tekintetükben elkeseredettség, ingerültség és savanyú beletörődés lát-szódott.

-

Lillian kisasszony és Westfall kapitány igen bensőséges barátok-jelentette ki Dorian drámai hangon. Celaena őszinte örömére Chaol elpirult.

— Számukra valósággal elröppen majd az a néhány év. Ebben biztos vagyok.

-

És nagyuram számára? - turbékolta pajzánul Kaltain. A mosolya azonban nem tudta teljesen elfedni a feszültségét.

 

Az orgyilkos már arra készült, hogy valamilyen tréfásan sértő vá laszt ad, de Dorian megelőzte:

-

Le merném fogadni — jelentette ki lassan, elnyújtva a szavakat, és ragyogó kék szemének a tekintete megállapodott Celaenán - hogy Lillian úrnővel igen megrázó időszak vár ránk. Lehet, hogy nagyon is megrázó lesz.

Kaltain azonnal Celaena felé fordult.

-

Hol találtad ezt a ruhát? - dorombolta. - Lenyűgöző.

-

Én ajándékoztam meg vele - jelentette ki Dorian nemtörődöm módon, és piszkálni kezdte a körmét. Az orgyilkos és a herceg ösz -

szenézett. Kék szemükben megértés csillant. Úgy tűnik, hogy volt legalább egy közös ellenségük. - Szerintem is határozottan jól mutat rajta.

Kaltain egy pillanatra összeszorította az ajkát, de máris szélesen mosolygott.

-

Egyszerűen lélegzetelállító. Persze az effajta halványzöld nem igazán áll jól a sápadt bőrű nőknek.

-

Lillian úrnő halovány színe igen nagy büszkeséggel töltötte el derék atyját. Meglehetősen szokatlan, hogy valakit ennyire óvtak a napsütéstől - magyarázta Dorian, majd Chaol felé fordult, aki a legnagyobb erőfeszítése árán sem tudott kifejezéstelen arcot vágni. - Vagy talán nem értesz velem egyet, Westfall kapitány?

-

Már hogy miben? - csattant fel a testőr.

-

Abban, hogy mennyire szokatlan hölgy Lillian kisasszony!

-

Fenséges nagyuram igazán szégyellhetné magát - méltatlankodott megjátszott haraggal az orgyilkos. Bugyután vihogni kezdett, mert nem akarta, hogy a másik nő észrevegye, menyire élvezi a helyzetet. - Kaltain úrnő szépsége mellett jómagam csupán halovány árnyék lehetek.

 

A hölgy megcsóválta a fejét, de mikor válaszolt, Dorianra nézett: Annyira kedves!

A herceg türelmetlenül mocorogni kezdett. - Úgy vélem, éppen elég sokat enyelegtem a hölgyekkel. Jelentkeznem kell fenséges anyámnál.

Meghajolt Kaltain, majd Chaol előtt. Utána szembefordult Celaenával. A lány kérdőn felvonta a szemöldökét, amikor a trónörökös megfogta a kezét, hogy az ajkához emelje. Érintése puha volt és sima. A kézcsóktól szinte úgy érezte, lángba borul a keze. És még az arca is megperzselődik egy kicsit.

Majdnem elrántotta a kezét. És majdnem megütötte a herceget.

-

Nagyon várom az újabb találkozást, Lillian úrnő - jelentette ki a herceg elbűvölő mosollyal. Jó lett volna látni Kaltain arcát, ám az úrihölgy mélyen pukedlizett.

-

Nekünk is mennünk kell - jelentette ki Chaol, miközben Dorian zsebre vágott kézzel, halkan fütyörészve távozott. — Elkísérhetjük?

A felajánlás nem tűnt komolynak.

-

Nem - felelte Kaltain hűvösen. A mosoly azonnal leolvadt az arcáról. - A kegyelmes úrral, Perrington herceggel találkozom. Re mélem, hogy még látjuk egymást, Lillian kisasszony.

Olyan alapossággal nézte meg magának vetélytársnőjét, hogy arra még egy orgyilkos is büszke lehetett volna.

-

Ragaszkodom hozzá, hogy mi ketten jó barátok legyünk.

-

Hát persze - válaszolta Celaena, mire Kaltain továbbállt. Díszes ruhájának szoknyája csak úgy úszott a levegőben. A testőr és az orgyilkos szintén elindult. Csak akkor szólaltak meg, amikor a ne mesasszony lépteit már rég nem lehetett hallani.

-

Ezt persze nagyon is élvezted, igaz? - vicsorgott Chaol.

 

-

Iszonyatosan - vigyorgott Celaena, majd megveregette a testőr vállát, mielőtt belekarolt volna. — Sajnos az előbbi kis mese miatt kénytelen leszel úgy tenni, mintha kedvelnél. Különben az emberek átlátnak a szitán.

-

Úgy tűnik, hogy ugyanolyan kifacsart humorérzéked van, mint a koronahercegnek.

-

Lehet, hogy ő lesz a legjobb barátom, téged meg kirekesztünk, csak hogy megpukkadj a sárga irigységtől.

-

Dorian jobban kedveli az előkelő származású és figyelemremél-tóan szép hölgyek társaságát.

A lány gyilkos pillantását észrevéve, a testőr fülig érő szájjal el -

mosolyodott.

-

Mennyire hiú vagy! - tette hozzá, miközben Celaena fortyogva bámult maga elé.

-

Gyűlölöm az ilyen ribancokat. Olyan kétségbeesetten vágynak a férfiak elismerésére, hogy azért cserébe bármikor hajlandóak elárulni, vagy éppen veszélybe sodorni saját nemük tagjait. És még azt mondják, hogy a férfiakat nem a fejük vezeti. Ők legalább nyíl tan vállalják.

- Azt mondják, az apja olyan gazdag, mint egy király - magyarázta Chaol. - Úgy vélem, ez is szerepet játszik abban, hogy Perrington annyira odavan érte. Kaltain akkora gyaloghintóban érkezett, amiben kényelmesen elférhetett volna egy paraszt egész otthona. Hazul ról egészen idáig cipeltette magát benne. Az majdnem kétszáz mérföldnyi távolság.

-

Micsoda züllöttség!

-

Csak a szolgáit sajnálom.

-

Én meg az apját!

 

Nevetni kezdtek. A férfi kissé feljebb emelte a karját, amibe Celaena karolt. A lány odabiccentett a lakosztálya előtt álló őröknek. Megálltak.

Most Chaol felé fordult.

-

Nem akarsz enni valamit? Én mindjárt éhen halok.

A kapitány is az őrökre nézett, az arcáról leolvadt a mosoly.

-

El kell intéznem valamit. Össze kell állítanom azoknak a har-cosoknak a listáját, akiket a király magával visz az útjára.

Az orgyilkos kinyitotta az ajtót, de még mindig a fiatalembert bámulta.

Chaol arcán megjelent egy parányi gödröcske, ahogy ismét elmosolyodott.

-

Mi az már megint? — méltatlankodott az orgyilkos. A lakosztá-

lyából elképesztően finom ételek illata áradt. Azonnal korogni kez dett a gyomra. Chaol a fejét csóválta.

-

Adarlan orgyilkosa - nevetett halkan, majd elindult tovább a folyosón.

-

Pihenned kellene! - kiáltotta hátra a válla fölött. - A valódi erőpróba holnap kezdődik. Szükséged lesz minden erődre, rád fér az alvás. Még akkor is, ha tényleg olyan iszonyatosan jó vagy, ami lyennek tartod magad.

Celaena savanyú képpel bevágta az ajtót, ám ennek ellenére evés közben végig halkan dudorászott.

 

Celaena úgy érezte, hogy csak egy pillanatra csukta be a szemét, amikor valaki csúnyán oldalba bökte. Felnyögött, és halkan nyö szörögni kezdett, mert félrehúzták a súlyos függönyöket, és beáradt a felkelő nap fén ye.

-

Ébresztő!

Cseppet sem meglepő módon Chaol állt a hálószobában. A lány megpróbált eltűnni a takarók alatt. A fejére húzta a paplanját. A férfi azonban megragadta a másik végét, és az összes ágyneműt egyetlen rántással lehajította a földre. Celaena hálóinge felcsúszott a combján.

Remegni kezdett a hidegtől.

-

Annyira hideg van - panaszkodott, és magához szorította a térdét.

Nem érdekelte, hogy alig néhány hét alatt le kell győznie a többi félelmetes harcost. Úgy érezte, alvásra van szüksége. A koronaherceg mégis miért nem döntött valamivel korábban úgy, hogy idehozza a jelöltjét Távolvégből?

Akkor legalább lett volna egy kis ideje, hogy visszanyerje az erejét. Amúgy meg, mióta is tudott az a fickó erről az erőpróbáról?

 

- Felkelni! - kiáltotta Chaol, és most már a párnákat is kirángatta a feje alól. — Ne pocsékold az időmet!

Ha észre is vette, hogy a hálóing alig takarja el a lány ölét, ennek semmi tanújelét nem adta. Celaena halkan morogva felült az ágy szélén.

Előrehajolt, és a kezével megérintette a padlót.

-

Hozd már ide a papucsomat! - morogta. - Mintha jégből lenne a padló.

A kapitány dühösen felmordult, de Celaena nem is törődött vele.

Feltápászkodott, megtántorodott, majd átvonszolta magát az étke zőbe. A reggelizőasztalt fejedelmien megterítették. Chaol fejével az étel felé int ett: -

Edd meg mindet! A küzdelem egy óra múlva kezdődik.

Bár Celaena igencsak ideges volt, nem hagyta, hogy az érzelmei kiüljenek az arcára. Hatalmasat sóhajtott, majd lerogyott a székbe.

Ilyen lehet egy kidőlt fa zuhanása is. Gondosan megvizsgálta az asztalt.

Természetesen most sem kapott kést. A villáját beledöfte egy darab kolbászba. Chaol az ajtóból visszafordult: -

Mégis mitől vagy te ennyire álmos?

A gránátalmalének csodálatos volt az illata. A lány megtörölte a száját a szalvétával.

-

Hajnali négyig olvastam — válaszolta. — Levelet küldtem a her-cegednek, és engedélyt kértem rá, hogy könyveket kölcsönözzek a könyvtárból. Kegyesen beleegyezett, és a saját személyes könyveiből átküldött nekem hét kötetet. Megparancsolta, hogy olvassam el őket.

Chaol hitetlenkedve megrázta a fejét:

-

Nem volt jogod levelet írni a koronahercegnek.

Celaena egy vigyorral válaszolt, majd beleharapott a sonkába.

-

Ha nem tetszett volna neki, amit írtam, akár ki is dobhatta volna a levelemet. Egyébként is, én vagyok a herceg bajnoka. Nem

mindenki gondolja ám úgy, hogy olyan szemét módon kell viselkednie velem, mint ahogy te teszed..

-

Orgyilkos vagy.

-

Ha besurranó tolvaj lennék, akkor udvariasabban viselkednél velem? - kérdezte Celaena, de aztán intett a kezével. — Nem kell válaszolnod.

Bekapott egy nagy kanál zabkását, de nem ízlett neki. Négy ha talmas kanál barna cukrot halmozott a szürke massza tetejére.

A vetélytársai talán komoly ellenfelek lesznek? Ahelyett, hogy ag gódni kezdett volna, inkább szemügyre vette a testőr fekete ruháját.

-

Normális ruhát nem szoktál viselni?

-

Igyekezz!

Ez volt minden válasz. A vetélytársak már vártak rájuk. Hirtelen elment az étvágya. Eltolta maga elől a zabkásával teli tálat.

-

Akkor megyek és felöltözöm.

Már fordult volna, hogy behívja Philippát, de aztán megtorpant.

-

Mégis mire számíthatok a mai napon? Milyen feladatok várnak rám a próbatétel során? Azért kérdezem, hogy me gfelelően tudjak felöltözni.

-

Nem tudom. A részleteket csak akkor közlik velünk, ha már odaértünk.

A kapitány felkelt, és megtapogatta a kardja markolatát. Behívott egy cselédet, miközben Celaena besétált a hálószobájába. Jól hallotta, hogy mit mond Chaol a szolgálónőnek:

-

Nadrágot és inget adjatok rá! Valami bő szabású holmit. Ne legyen sem csicsás, sem pedig merész szabású! Kell még egy kö peny is.

A cseléd eltűnt az öltözőszobában. Celaena utánasietett. Közben oda sem figyelve vetkőzni kezdett. Csupán alsónemű maradt rajta.

 

Kifejezetten nagy elégtételt érzett, amikor Chaol elvörösödött, és sietve elfordult.

Néhány perccel később a lány savanyú képpel sietett a folyosón a kapitány után.

-

Olyan vagyok, mint egy bohóc! Ez a nadrág iszonyatos, az ing pedig rettenetes.

-

Fejezd már be a nyafogást! Az emberek fütyülnek rá, hogy né zel ki - mordult fel Chaol, majd feltépte az ajtót. Odakint a testőrök vigyázzba vágták magukat. - De ha gondolod, nyugodtan levetkőzhetsz, ha megérkeztünk. Biztosra veszem, mindenki odalesz a gyönyörtől, ha az alsóneműdben láthat.

A lány halkan, de annál kiadósakban káromkodni kezdett. Összevonta maga körül a zöld bársonyból szabott köpenyt, és a férfi nyomába eredt.

A testőrség kapitánya keresztülviharzott a palotán. Még mindig érződött a kora reggeli hideg. Nemsokára elértek a katonaság kör leteihez. Itt rengeteg testőrt láttak. Némelyik már vértet viselt, mások csak most vették magukhoz a felszerelésüket. Mindenki tisztelgett. Egy nyitott ajtón keresztül jókora étkezdébe pillanthattak be. Odabent a testőrök éppen nekiláttak a reggelinek.

Végül valahol a földszinten álltak meg. A lenyűgöző méretű, tég lalap alakú csarnok akkora volt, mint egy bálterem. Oldalt karcsú oszlopok tartották a belső karzatot. A padlót fekete és fehér csempék borították. Az egyik falat teljes egészében üvegajtók helyettesítették. Ezeket kinyitották, és a kert felől beáramló hűvös reggeli szellő táncra perdítette a függöny finom fátyolszövetét. A bajnokjelöltek többsége már korábban megérkezett.

Szétszéledtek a teremben, és javában edzettek. Valószínűleg a gazdáik vívómesterei lehettek azok a férfiak, akikkel elvégezték a bemelegítést.

Kivétel nélkül

 

valamennyi harcosra éber őrök vigyáztak. Az érkező lánnyal sen ki sem törődött. Csupán egy viszonylag elviselhető külsejű, szürke szemű

fiatalember fordult Celaena irányába. Halványan elmosolyodott, majd megfordult, és újabb nyílvesszőt lőtt ki a csarnok túlsó felében felállított céltáblára. Elképesztően pontosan célzott. A lány kihúzta magát, és alaposan szemügyre vette a hátsó falnál sorakozó fegyvereket.

-

Komolyan gondolod, hogy egy órával napkelte után buzogányt fogok használni?

A hátuk mögött hat testőr lépett be az ajtón. Kezüket a kardjuk markolatán tartva csatlakoztak a teremben lévő bajtársaikhoz.

-

Ha esetleg valami meggondolatlanságon törnéd a fejedet - figyelmeztette Chaol -, ők figyelnek rád.

-

De hát én csak egy besurranó tolvaj vagyok. Ugye nem felej tetted el? - mosolygott Celaena, majd közelebb lépett a fegyverállványhoz.

Megbízói buták, de tényleg nagyon buták voltak, hogy csak úgy itt hagyták ezt a rengeteg fegyvert. Akadtak itt kardok, vívótőrök, bárdok, íjak, pikák, vadásztőrök, buzogányok, lándzsák, hajítókések és vívóbotok is... Bár többnyire igyekezett kerülni a feltűnést, és ezért általában tőrt használt, az orgyilkos nagyon is jól értett valamennyi kirakott fegyverhez. Gyorsan körülnézett a teremben, és megpróbált nem vigyorogni. Úgy tűnt, pontosan ugyanez az arckifejezés ül a legtöbb vetélytársa arcán is. Miközben alapo -

sabban is megnézte magának a többieket, a szeme sarkából felfi gyelt a mozgásra.

Az ajtón Káin lépett be. Két testőr és egy összeszabdalt képű, iz mos férfi kísérte. Alighanem a személyi edzője. Celaena kihúzta ma gát. Káin határozott léptekkel közeledett. Vastag ajka széthúzódott, ahogy elvigyorodott.

 

- Jó reggelt! - szólalt meg mély, reszelős hangon. Sötét szemének tekintete végigsiklott a lány testén, majd visszatért az arcára. - Azt hittem, hogy mostanra már rég hazamenekültél.

Válaszul savanyú mosolyt kapott.

-

Hiszen csak most kezdődik a mulatság. Nem igaz?

Káin szélesen elmosolyodott, és továbbment.

Annyira, de annyira könnyű lett volna. Megpördül, megragadja a fickó nyakát, és belevágja arccal a földbe. Észre sem vette, hogy remeg a visszafojtott dühtől. Ekkor azonban Chaol bukkant fel az orra előtt.

-

Tartalékold az erőd a küzdelemre! - szólalt meg halkan, de ha-tárazottan.

-

Kinyírom ezt a fickót! - suttogta a lány.

-

Dehogyis! Ha eleged van a pofájából, akkor verd össze! Ez az alak csupán a királyi hadsereg egyik bajkeverője. Ne pocsékold arra az erődet, hogy gyűlölöd!

-

Annyira rendes volt tőled, hogy így kiálltál mellettem — kiáltotta szem forgatva.

-

Nem volt rá szükséged, hogy megmentselek.

-

Akkor is kedves gesztus lett volna.

-

Szerintem meg képes vagy megvédeni magadat - ellenkezett a testőr, majd a kardjával a fegyverállványra mutatott. — Válassz egyet!

Chaol szeme hatalmasat villant, amikor a lány kikapcsolta és a háta mögé dobta a köpenyét.

-

Lássuk, hogy tudsz-e valamit, vagy csak a szádat jártatod!

Egy szép napon majd elintézi Káint. Örökre eltünteti egy névte len sírban.

Most viszont... Most viszont egy kicsit megtáncoltatja a testőrt.

A napfényben csillogó fegyverek kivétel nélkül gondosan ko vácsolt mesterművek voltak. Celaena alaposan megfontolta, hogy

melyiket válassza. Olyan valamit keresett, amivel alaposan elcsú fíthatja a kapitány arcát.

A szíve hevesebben kezdett el dobogni, amikor végighúzta az ujját a pengéken és a fegyverek markolatán. Nem tudta eldönteni, hogy egy pár vadászkést, vagy inkább egy hosszú pengéjű, félgömb alakú markolatvédővel ellátott párbajtőrt válasszon. Ez utóbbival kellő tá -

volságról is ki tudta volna metszeni az öntelt fajankó szívét.

Végül a kardnak is beillő párbajtőrt választotta. A penge megzendült, ahogy kihúzta a tartójából. Jó minőségű, erős, könnyű fegyvert választott.

Milyen furcsa. Az étkezőasztalra még véletlenül sem tennének vajazókést, itt meg ilyen fegyverek között válogathat. Ideje kicsit átszabni Chaol ábrázatát.

A kapitány a lányéra dobta a saját köpenyét. Kidolgozott izmai jól láthatóan mozogtak a sötét ing alatt. Előhúzta a kardját.

-

Védd magad! - kiáltotta, majd védekező testtartást vett fel.

Celaena tompa döbbenettel bámulta a férfit.

Téged mégis honnan szalasztottak? Mi ütött beléd, hogy ilyeneket kiabálsz? Még hogy „ védd magad”?

-

Nem akarod először elmagyarázni nekem a vívás alapjait? - kérdezte olyan halkan, hogy csak a kapitány hallhassa, miközben a párbajtőr lazán lógott a kezéből. Finoman megszorította a markolatot, az ujjai rázáródtak a hűvös fémre. - Egy éven át Távolvégen voltam. Talán elfelejtetted? Nem csoda, ha elfelejtettem vívni.

-

Figyelembe véve, hogy milyen sokan vesztették életüket körü -

lötted a bányában, én meglehetősen nehezen hinném el, hogy bár mit is elfelejtettél.

-

Ott csákányt használtam - magyarázta a lány könyörtelen vigyorral. - Nem kellett sokat ügyeskednem. Elég volt, ha betörtem a koponyáját, vagy tövig nyomtam valaki hasába a csákányt.

 

Szerencsére a többi jelölt nem törődött kettőjükkel.

-

Ha azt a durva mészáros munkát összekevered a vívással... Akkor igencsak érdekel, te hogyan szoktál vívni, Westfall kapitány.

A szívére szorította a bal kezét, és látványosan becsukta a szemét.

A testőrkapitány felmordult, és támadásba lendült.

A lány azonban pontosan erre számított. Abban a pillanatban kipattant a szeme, amikor meghallotta, hogy a férfi megmozdult. Könnyed karmozdulattal maga elé rántotta a pengéjét, és a térdét enyhén rogyasztotta. Acél csapódott az acélnak. A fém élesen felsikoltott. A zaj jobban fájt, mint az ütés ereje. Celaena nem is tö rődött a karjába hasító fájdalommal, miközben újra és újra könnyedén hárította a férfi támadásait.

A keze belesajdult, hiszen nem volt alkalma bemelegíteni, de ennek ellenére gond nélkül hárított és védekezett.

Úgy vívtak, mintha táncolnának. Be kellett tartaniuk bizonyos szabályokat, különben az egész darabokra hullott volna. Mihelyst megérezte a ritmust, rögvest eszébe jutottak a megfelelő mozdulatok. A többi jelöltet elnyelték az árnyékok és a napfény.

-

Remek! — morogta a férfi összeszorított foggal, miközben há-

rította az orgyilkos döfését. Most már ő volt kénytelen védekezni. Celaena combja sajogni kezdett.

-

Nagyon ügyes - folytatta Chaol. Ő maga is egészen jól csinálta. Sőt valójában az átlagosnál is jobban. Persze a lánynak esze ágá ban sem volt, hogy ezt az orrára kösse.

A két penge zajos csendüléssel egymásnak feszült. Erőlködve megpróbálták meghátrálásra kényszeríteni a másikat. A férfi lényegesen erősebb volt, így Celaena csak komoly erőfeszítés árán tudta megakadályozni, hogy hátratolják. Ellenfele ereje sem tudta azonban fe ledtetni a tényt, hogy a lány lényegesen gyorsabb nála.

 

Visszahúzódott, úgy tett, mintha meghátrálna, majd egy madarat is megszégyenítő eleganciával előrébb siklott, és döfött. A kapitány nem számított ilyesmire. Csak arra maradt ideje, hogy egy meglehetősen esetlen mozdulattal hárítson.

Celaena habozás nélkül folytatta a támadást. Újra és újra lecsa pott. A pengéje kifordult, új irányból szökkent előre. A férfi kardja ismét nagyot csendült, ahogy védekezett. A lány gyorsan mozgott, mit sem törődve sajgó vállával. Olyan mozgékony volt, mint a templomi táncosok. Gyors volt és halálos, mint a vörös sivatag kígyója, mint a hegyoldalról lezúduló víz áradata.

A testőr egészen jól tartotta magát. Celaena hagyta, hogy kicsit visszaszorítsa, mielőtt ismét lerohanná. Chaol váratlan támadással próbálkozott. Az arcát vette célba. Csalódottan kellett látnia, hogy az orgyilkos könnyedén megemeli a könyökét, és hárítja a döfést. Egy erőteljes mozdulattal oldalra kényszerítette a férfi karját.

-

Valamiről nem szabad megfeledkezned, Cardothien, ha velem harcolsz - lihegte az ifjú. Aranybarna szeme fellángolt a nap fényé ben.

-

Igen? - mordult fel a lány, és egy gyors mozdulattal hárította a testőr következő támadását.

-

Én sosem veszítek - vigyorgott Chaol. Mire felfoghatta volna, hogy mire is készül a fickó, valami nekivágódott a lábszárának, és...

Az orgyilkos érezte, hogy elzuhan. Nagyot nyögött, amikor a háta nekicsapódott a márványnak. A penge kirepült a kezéből. A testőr kardja Celaena szívére mutatott.

-

Nyertem - fújta ki a levegőt a férfi.

-

De csak azért, mert elgáncsoltál. Na nehogy már ezt tisztes séges győzelemnek fogadjam el! - méltatlankodott Celaena, és félkönyékre emelkedett.

 

Nem én vagyok az, akinek majdnem átszúrták a szívét.

A terem valósággal zengett a fegyverek csattogásától és a férfiak hörgő

lélegzetétől. A fekvő alak gyorsan körbepillantott. A jelöltek kivétel nélkül izzadva edzettek. Ez persze nem volt igaz Káinra. A férfi szélesen elvigyorodott. Celaena vicsorogni kezdett.

- Nagyon is tehetséges vagy - ismerte be Chaol. - A mozgásod azonban részben fegyelmezetlen.

A lány elfordult Káintól, és metsző pillantást vetett a testőrre.

-

Ez idáig még egyszer sem akadályozott meg abban, hogy meg öljek valakit — sziszegte.

A kapitány nevetni kezdett, majd a kardjával a fegyverállvány felé mutatott. A lány feltápászkodott.

-

Válassz valami mást! Egy másik fegyvert. De legyen ám érdekes!

Próbáld meg elérni, hogy megizzadjak egy kicsit!

-

Fogsz majd mindjárt izzadni, ha elevenen megnyúzlak és szét-taposom a szemgolyóidat - mormogta az orgyilkos, és felemelte a földről a tőrt.

-

Na, ezt nevezem.

Celaena hangos csattanással bevágta a helyére a pengét, és pillanatnyi habozás nélkül kihúzta a két vadászkést.

Drága öreg barátaim.

Gonosz mosoly jelent meg az arcán.

 

LEHELETNYIT ELŐREGÖRNYEDT, hogy késsel a kézben a kapitányra vesse magát, ekkor azonban valaki nagyot koppantott egy lándzsa nyelével. A csarnok elhallgatott. A hang irányába fordult, és észre vette a belső karzat alatt álló zömök, kopaszodó férfit.

— Mindenki figyeljen!- harsogta az ismeretlen. Celaena Chaolra pillantott. A testőr biccentett, és elvette a vadászkéseket, miközben a többi huszonhárom vetélytársával együtt odasétáltak a férfihoz.

— Theodus Brullo vagyok, a király fegyvermestere és az erőpró ba bírája. Természetesen a végső szót fejedelmi urunk mondja ki. Ő dönti el, hogyan folytatódjon nyomorúságos életetek. Ettől függetlenül nap mint nap én fogom megítélni, hogy alkalmasak vagytok-e a feladatra. Arra, hogy a király bajnoka legyen belőletek.

Megpöckölte a kardja markolatát, Celaena pedig megcsodálta a fegyver gyönyörűen megmunkált, arany markolatgombját.

— Harminc esztendeje én vagyok a fegyvermester, és előtte már huszonöt éven át itt éltem a palotában. Számos nagyurat és lovagot

képeztem ki, meg persze jó párat Adarlan bajnokai közül. Nemigen hiszem, hogy bármivel is meglephetnétek.

Celaena mellett Chaol kihúzta magát. A lányban felmerült a gondolat, hogy a kapitány maga is valamikor Brullo tanítványa lehetett. Chaol az előbb meglehetősen ügyes harcosnak bizonyult. Ha való ban Brullótól kapta a kiképzését, akkor a fegyvermester alighanem tényleg rászolgált a rangjá ra.

Az orgyilkos nagyon is tisztában volt vele, hogy a kinézete miatt senkit sem szabad alábecsülni.

-

Őfelsége már elmondott mindent, amit tudnotok kell erről az erőpróbáról - folytatta Brullo, és hátratette a kezét. - Viszont úgy vélem, hogy esz a fene benneteket, hogy többet tudjatok meg egymásról.

Vaskos ujjával Káinra mutatott.

-

Te ott! Mi a neved? Mi vagy? És honnan kerültél ide? Őszin - te válaszokat várok. Tudom, hogy egyetlen pék vagy gyertyaöntő sincs köztetek.

Káin arcán ismét felvillant az a kibírhatatlan vigyor.

-

Káin vagyok, a királyi hadsereg katonája. A Fehéragyar -hegység-ből származok.

Még szép, hogy onnan. Celaena számtalan beszámolót hallott már az ott élő, hegyvidéki nép könyörtelen szokásairól. Alkal ma volt néhányukat közelebbről is szemügyre venni. Kivétel nélkül veszedelmes fickóknak bizonyultak. Sokan közülük fellázadtak Adarlan ellen. A lázadók nagy része meghalt. Vajon mit szólnának Káin honfitársai, ha meglátnák itt? A gondolattól elkomorodott. Vajon mit szólna Terrasen népe, ha meglátnák Celaenát ezen a helyen?

Brullót azonban szemmel láthatóan nem érdekelte a hegyvidék félelmetes híre. Még csak nem is biccentett, amikor a Káin jobb ol dalán álló férfira mutatott. Celaena egyből rokonszenvesnek találta az ismeretlent.

 

—

És te ki vagy?

A karcsú, magas, szőke, ritkás hajú férfi körbetekintett, és vigyorogva elmosolyodott.

-

Xavier Forul. Mestertolvaj Melisandéból.

Mestertolvaj? Ez az alak? Hát persze. Akkor nem girhes, hanem karcsú, mint egy nádszál. Hogy könnyebben bejusson a házakba. Lehet, hogy tényleg igazat mond.

Egymás után a többi huszonegy vetélytársa is bemutatkozott. Ha tan tapasztalt, veterán katonák voltak. Kivétel nélkül kirúgták őket a hadseregből. Ez azért sejtetett valamit, hiszen az adarlani sereg hírhedt volt, hogy milyen kegyetlen módszereket alkalmaz. Ezek itt alighanem túlfeszíthették az amúgy laza húrt. Akadt még aztán három tolvaj is.

Közéjük tartozott a sötét hajú, szürke szemű Nox Owen is. A fiatalember nevét valahol már hallotta. Nox egész reggel ragyogó mosollyal bombázta a lányt. Három jelölt korábban zsoldosként szolgált. Igencsak kemény fickóknak tűntek. Két vetélytársuk pedig láncra vert gyilkos volt.

Bill Chastaint nem véletlenül nevezték Szemzabálónak. Meg szok ta enni az áldozatai szemét. A könyörtelen gyilkosnak meglehetősen átlagos külseje, kócos, barna haja, napbarnított bőre volt. Nem nőtt túl magasra.

Celaena alig bírta megállni, hogy ne bámulja a sorozat-gyilkos forradásos száját. A másik gyilkost Ned Clementnek hívták. Három éven keresztül használta a Sarlós álnevet. Ezzel a szerszámmal kínzott meg és szabdalt apró darabokra papnőket. Meglepőnek tűnt, hogy elfogásakor nem végezték azonnal ki. A két gyilkos napbarnított bőre alapján azonban sejthető volt, hogy az elítélésüket követően hosszú éveken át robotoltak Calaculla perzselő napja alatt, a birodalom másik, déli munkatáborában, amelyik legalább annyira hírhedt volt, mint Távolvég.

 

Utánuk két hallgatag, sebhelyes fickó következett. Mintha valami távoli hadúr csatlósai lettek volna. További öt vetélytársuk az or gyilkosok közül került ki.

Celaena azonnal elfelejtette az első négy nevét. Az egyik egy hó-

rihorgas, dölyfös képű fiú volt. A második hatalmas termetű bajke verő. A harmadik egy törpe, akinek lesírt az arcáról a többiek iránti megvetés, a negyedik pedig egy vékony hangú, sasorrú siheder, aki azt állította, hogy remekül ért a késekhez. Természetesen nem voltak az orgyilkos céh tagjai.

Arobynn Hamel soha nem vett volna be ilyen amatőröket a csapatába. A tagság előfeltétele volt, hogy valaki hosszú évek kemény munkájával készüljön fel, és számos sikeres bevetésen legyen túl. Ebben a négy alakban ugyan lehetett némi tehetség, ám hiányzott belőlük az a kifinomultság, amit Arobynn elvárt a követőitől. Természetesen szemmel kell majd tartania őket, de legalább nem a Vörös-sivatag széltépte dűnéin élő, csendes orgyilkosok közül kerültek ki. Azok bizony méltó ellenfélnek bizonyulhattak volna. Lehetséges, hogy nem is tudta volna őket olyan könnyedén legyőzni. Egyszer egy hónapon keresztül együtt edzett egy sivatagi orgyilkossal. Az izmai még most is belesajdulnak, ha eszébe jutnak a pokoli hőségben elvégzett könyörtelen gyakorlatok.

Az utolsó orgyilkost azonban alaposabban is megnézte magának. A férfi a Sír nevet viselte. Az alacsony, sovány alaknak olyan kegyet lenség áradt az arcából, hogy a legtöbb ember igyekezett mielőbb másfelé fordítani a tekintetét. Láncra verve vezették be a csarnokba. Őrei komolyan megfenyegették, mielőtt kioldozták volna a bi lincseit. Öt harcos tartotta szemmel. A testőrök most is ott álltak a közelében. Egy pillanatra sem vették volna le a tekintetüket róla. Bemutatkozás közben a férfi képére aljas vigyor ült ki. Megbarnult fogait kivicsorította. Celaena undorodva érezte, ahogy Sír tekintete

 

végigsiklik a testén. A hozzá hasonló alakok sosem érték be azzal, hogy egyszerűen csak végezzenek az áldozatukkal. Nem bizony. Ha az áldozatuk nő volt, előtte még elszórakoztak vele. Minden önural mát összeszedve farkasszemet nézett a kéjsóvár gyilkossal.

-

És te? - mordult rá Brullo, kizökkentve a gondolataiból.

-

Lillian Gordaina - válaszolta, és büszkén kihúzta magát. - Bellrévi gyémánttolvaj.

Összeszorította a száját, mert néhány fickó vihogni kezdett. Alig hanem leharapnák a nyelvüket, ha megtudhatnák az igazi nevét. Inukba szállna a bátorságuk, ha kiderülne, hogy ez a „gyémánttolvaj ” kés nélkül is képes lenne megnyúzni őket.

-

Nagyszerű — kiáltotta a fegyvermester, és intett a kezével. - Van öt percetek, hogy a helyére rakjátok a fegyvereket és kifújját ok magatokat.

Utána megyünk, és futunk egy jót. Kiderül, hogy milyen az erőnlétetek. Aki nem képes lefutni a távot, az már mehet is haza. Vagy oda, ahonnan előkapartak benneteket. Megrohadni a börtönben. Az első igazi erőpróba öt nap múlva lesz. És legyetek hálásak érte, hogy nem korábban.

A jelenlevők szétszéledtek. A bajnokjelöltek halkan suttogva ta nácskozni kezdtek

az

edzőikkel,

hogy

melyik

vetélytársukat

tartják

a

legveszélyesebbnek. Káint vagy Sírt. Ez volt a legvalószínűbb. Bi zonyára senki sem törődött a bellrévi besurranó tolvajjal. Chaol a lány mellett maradt. Némán figyelték a többieket. Celaena fortyo gott a dühtől. Nem azért küzdött nyolc éven keresztül, nem azért lett híres a megfelelő

körökben, és nem is azért szenvedett egy tel jes éven át Távolvégen, hogy csak így egyszerűen semmibe vegyék.

-

Ha még egyszer gyémánttolvajnak kell neveznem magamat...

-

Akkor azt fogod mondani magadra, hogy gyémánttolvaj vagy -

vágott a szavába összehúzott szemöldökkel a kapitány.

 

- Tudod, hogy milyen sértő számomra úgy tenni, mintha csupán egy kis senki, besurranó tolvaj volnék a Tépő-láp egyik kisvárosából.

-

Ennyire beképzelt volnál? — szólalt meg az ifjú rövid hallgatás után. Az orgyilkos szúrós pillantást vetett rá, ám a kapitány zavartalanul folytatta:

-

Ostobaság volt, hogy csak úgy leálltam vívni veled. Beismerem, nem számítottam rá, hogy ennyire ügyes vagy. Szerencsére senki sem figyelt fel rád. Tudod, mi ennek az oka, Lillian?

Közelebb lépett, és szinte suttogva folytatta: -

Mert te csak egy szemrevaló kislány vagy. Mert senki sem tö rődik egy kisvárosból érkező, névtelen senkivel. Egy besurranó tolvajjal. Nézz csak körül!

Úgy fordult, hogy szemmel tarthassa a többi jelöltet.

-

Bámul talán bárki is téged? Töpreng csupán egyetlenegy is kö-

zülük azon, hogy milyen veszélyes harcos vagy? Hát nem. Mert nem tartanak igazi vetélytársnak. Mert te nem állsz közöttük és a megígért jutalom, a szabadság és a vagyon közt.

-

Pontosan! Micsoda sértés!

-

Egyáltalán nem sértő, hanem nagyon is okos megoldás. Ez a helyzet. Te pedig igyekezz visszafogni magad az egész próbatétel so rán.

Nem szabad kitűnnöd a többiek közül. Nem fogod lemészá rolni azokat a tolvajokat, katonákat és névtelen orgyilkosokat. Sta bilan és kitartóan a középmezőnyben maradsz. Azt akarom, hogy ne is törődjenek veled.

Gondolják azt, hogy nem jelentesz veszélyt. Azt fogják hinni, hogy előbb -

utóbb valaki úgyis végez majd veled, éppen ezért minden figyelmüket az olyan nagydarab, erős és gyors jelöltekre összpontosítják majd, mint amilyen Káin.

-

Te pedig túléled őket — folytatta Chaol. - Amikor elérkezik az utolsó párharc reggele, akkor fogják csak látni, hogy te vagy az

ellenfelük, te győzted le őket. És akkor majd az arcukra kiülő cso dálkozás kárpótolni fog a rengeteg sértésért és azért, hogy nem tiszteltek.

A karját nyújtotta, hogy kikísérje a teremből.

-

Na, mit szólsz ehhez, Lillian Gordaina?

-

Tudok én vigyázni magamra - mordult fel a lány, de elfogadta a férfi kezét. — Kénytelen vagyok viszont beismerni, hogy igazi lángelme vagy, kapitány. Elképzelhető, hogy okosságodért azzal ju talmazlak meg, hogy neked adom az egyik gyémántot, amit ma éj jel elemelek a királynő

kincsesládikájából.

Chaol halkan felnevetett. Kisiettek az udvarra, ahol nemsokára kezdetét vette a futóverseny.

 

Celaena tüdeje valósággal lángolt. A lába mintha ólomból lett volna. Ennek ellenére elszántan futott. A csoport közepén maradt. Brullo, Chaol és a többi edző — valamint háromtucatnyi állig felfegyverzett őr - lóháton követték a futókat. A vadasparkban jártak. Néhány je löltre hosszú pányvát kötöttek. Sír, Ned és Bill is csak így futhatott. Úgy vélte, Chaol tulajdonképpen kegyet gyakorolt vele, hogy nem láncolta futás közben magához. Legnagyobb meglepetésére a harcosok falkája élén Káin rohant.

Legalább harminclábnyira megelőzte a többieket. Hogy a fészkes fenében lehet ennyire gyors?

A meleg, őszi levegőben hangosan ropogtak az összetaposott falevelek.

A futók hangosan ziháltak. Celaena tekintete az előtte ro hanó tolvaj izzadtan csillogó, sötét hajára tapadt. Lépés, lépés után. Beszívta a levegőt, kifújta a levegőt. Beszívta, kifújta. A légzés mindennél fontosabb volt. Nem feledkezhetett meg róla.

 

Messze előttük Káin befordult a kanyarban. Onnantól észak felé tartották. Vissza a palota irányába. Úgy követték az elöl futót, mint valami madárraj. Lépés lépést követett. Nem akart lassítani. A töb biek meg csak hadd bámulják Káint. Hadd találjanak ki terveket ellene. Semmi szükség rá, hogy megnyerje ezt a futóversenyt. Nem így akarta bebizonyítani a felsőbbrendűségét. Nagyon is jól megvolt anélkül, hogy a királyi udvar elhalmozza kitüntetésekkel vagy elismeréssel! Rosszul vette a levegőt.

Fájdalom hasított a térdébe, ám ennek ellenére változatlan ütemben rohant tovább. Nemsokára véget ér a futás. Hamarosan.

Nem mert hátrapillantani. Nem tudta, hogy feladta-e már valaki. Végig érezte magán Chaol tekintetét. A kapitány mintha csak arra akarta volna emlékeztetni, hogy maradjon középen. Már az is szép volt, hogy ennyire bízott a lányban.

Kiértek a fák közül. Jól látszott a vadaspark és az istállók közöt ti mezőség. A futóverseny a végéhez közeledett. Most már zúgott a feje.

Legszívesebben hangosan káromkodott volna az oldalába szú ró, éles fájdalom miatt, persze csak ha maradt volna ehhez elegendő levegő a tüdejében. Középen kellett maradnia. Maradj középen!

Káin célba ért. Diadalmasan a magasba emelte a karját. Tett még pár lépést, fokozatosan lassított. Az edzője fennhangon dicsérte. Celaena nem törődött velük. Futott tovább. Már csak féltucatnyi lépés. Csillagok táncoltak a szeme előtt, és alig látott. Középen kel lett maradnia. Éveken keresztül edzett Arobynn Hamel keze alatt. Megtanulta, hogy milyen veszélyekkel jár az, ha túl korán feladja.

Végre már ő is kiért a fák közül. Minden irá nyból körülvette a tágas mező. Valósággal megmámorosodott a fű és a kék ég látványá tól. Az előtte futók lassítottak. Minden önuralmára szükség volt ahhoz, hogy nehogy térdre rogyjon. Csak fokozatosan lassított. Lépés

lépést követett. Már nem futott, csupán lépdelt. Arra kényszerítette magát, hogy mélyen beszívja a levegőt. Továbbra is csillagok táncol tak a szeme előtt.

-

Rendben - kiáltotta Brullo. Meghúzta a lova kantárját, és gondosan megjegyezte magának, hogy ki ért vissza először. - Igyatok vizet! További edzés vár rátok.

Celaena szeme előtt továbbra is különös fények táncoltak, de azért észrevette, ahogy Chaol megállította a lovát. Elindult a férfi felé, de aztán inkább megkerülte, és folytatta az útját az erdő irányába.

-

Te meg hova mész?

-

Az előbb elejtettem a gyűrűmet - hazudta szemrebbenés nélkül.

Megpróbált igazi ostoba nőszemélynek látszani. - Egy perc, és máris jövök.

Nem várta meg, hogy a testőr engedélyt adjon rá. Belépett a fák közé.

Néhány jelölt hallotta a szóváltásukat. Ezek hangosan röhögtek vagy vigyorogtak. Sietős lábak dobogása hallatszott. Ebből rá jött, hogy egy másik jelölt is elindult a bokrok felé. A bozótban talált menedéket.

Megtántorodott, mert hirtelen elsötétült a világ. A lába alól kicsúszott a talaj. Térdre rogyott, és hányni kezdett.

Görcsösen újra és újra hányt. Végül már semmi sem maradt a gyomrában. Tántorgó vetélytársa elhaladt mellette. A lány remegő kézzel megragadta az egyik fát, és nagy nehezen feltápászkodott. Westfall kapitány az ösvény túloldalán állt. Töprengő arccal néz te a bajnokát.

Celaena kézháttal megtörölte a száját, és egyetlen szó nélkül ki sétált az erdőből.

 

BRULLO EBÉDIDŐRE ELENGEDTE A JELÖLTEKET. Celaena nem egyszerűen éhes volt, hanem valósággal farkaséhség kínozta. Lerogyott az asztalhoz, és zabálni kezdett. Húst és kenyeret gyömöszölt a szájába, amikor kinyílt az étkező ajtaja.

-

Te meg mit keresel itt? - kiáltotta teli szájjal.

-

Szerinted? - kérdezte a testőrkapitány. Leült az asztalhoz. Mostanára már átöltözött és megfürdött. Maga elé húzta a lazacos tál cát, és megpakolt egy tányért. Celaena undorodó pillantást vetett az ételre.

Elfintorította az orrát. — Nem szereted a lazacot?

-

Utálom a halat. Inkább meghalok, mint hogy egyek belőle.

-

Ez meglepő - felelte a testőr, és nagyot harapott az ételbe.

-

Miért?

-

Mert árad belőled a halszag.

Celaena dühösen eltátotta a száját. Odabent jól látszott a félig megrágott kenyér és marhahús. A férfi megcsóválta a fejét.

-

A harcban egész jó vagy, de viselkedni meg kellene tanulnod.

 

A lány várt egy kicsit. Arra számított, hogy a testőr szóba hoz za, hogy az előbb elhányta magát. Az ifjú azonban nem folytatta.

-

Igenis tudok úgy beszélni és úgy viselkedni, mint egy úrihölgy, ha úgy tartja a kedvem.

-

Akkor azt javaslom, hogy mostantól tartsa úgy - felelte Chaol. -

Élvezed az átmeneti szabadságot?

-

Most gonoszkodsz, vagy komolyan érdekel?

-

Azt gondolsz, amit akarsz - felelte a testőr, és nagyot harapott a halból. Az ablakon át jól látszott a délutáni égbolt kissé sápadt, de még derűs színe.

-

Nagyjából-egészéből élvezem. Főleg azóta, hogy könyveim is vannak. Olvashatok, valahányszor csak bezársz ide. Persze nem hin ném, hogy ezt megérted.

-

Éppen ellenkezőleg. Lehet, hogy nincsen olyan sok időm olvas-gatni, mint neked vagy Doriannak, ám ez távolról sem jelenti azt, hogy ne szeretném a könyveket.

Celaena beleharapott egy almába. A gyümölcs íze egyszerre volt savanykás, és mégis édes. Olyan utóízt hagyott a szájában, mintha mézet kóstolt volna.

-

Tényleg? És mik a kedvenc könyveid?

A férfi válaszát meghallva meglepődve pislogott egy nagyot: -

Hát ezek annyira nem is rosszak... Nagyjából-egészéből. És még mit szeretsz?

Az egyik kérdést követte a többi. Valahogy eltelt egy óra, ők ketten meg csak ott ültek egymás mellett, és beszélgettek. Azonban váratlanul megszólalt az óra. A kapitány felkelt.

-

A délutánt azzal töltöd, amivel csak jólesik.

-

És te hova mész?

-

Pihentetem a lábam, meg a tüdőm.

 

-

Értem. Remélem, olvasol majd valami hasznosat is, mielőtt újra találkozunk.

A férfi feltűnően szaglászni kezdett, miközben elindult kifele: -

Remélem megmosakszol, mielőtt újra találkozunk.

Az orgyilkos nagyot sóhajtott, majd behívta a cselédeit, hogy készítsék elő

a fürdőt. Úgy döntött, ezt a délutánt olvasgatással tölti az erkélyen.

 

Másnap hajnalban kinyílott a lakosztály ajtaja, és felhangzott az ismerős léptek zaja. Chaol Westfall megtorpant, amikor megpillantotta a hálószoba ajtajában a szemöldökfába kapaszkodó orgyilkost. A lány egymás után többször is állig felhúzta magát. Alsóingét át áztatta az izzadság. A nedvesség vékony patakokban csörgött sápadt bőrén. Egy órával ezelőtt kezdte el az edzést. A karja remegett, amikor ismét a magasba húzta magát.

A többiek előtt persze úgy tett, mintha csak közepesen lett volna tehetséges. Amikor viszont egyedül edzett, akkor felesleges volt az ilyenfajta képmutatás. Minden erejét beleadta, még akkor is, ami kor a teste már üvöltött, hogy hagyja abba. Azért olyan nagyon nem romlott le az erőnléte.

Lent a bányában meglehetősen nehéz csákányt kellett használnia.

Elszántságának természetesen semmi köze sem volt ahhoz, hogy tegnap a vetélytársai olyan fölényesen lepipálták.

Már most is jobb náluk. Csak egy kicsit kellett még javítania az erőnlétén.

Nem hagyta abba a gyakorlatot, miközben a fiatalemberre mosolygott.

Összeszorított szájjal, lihegve kapkodott levegő után. Legnagyobb meglepetésére az ifjú visszamosolygott.

 

 

Délutánra vad vihar érkezett. Chaol megengedte a lánynak, hogy a társaságában bejárja a palotát, miután aznapra már véget ért a kö zös felkészülés. Bár az ifjú csak keveset beszélt, Celaena nagyon is örült annak, hogy kijuthatott a lakosztályából. Felvette az egyik szépséges, új ruháját. A gyönyörű akáclila selymet halvány rózsa szín zsinórzat díszítette, és gyöngyhímzés csillogott rajta. Amikor azonban befordultak az egyik sarkon, kis híján belefutottak Kaltain Rompierbe. Az orgyilkos legszívesebben vigyorgott volna, ám a következő pillanatban már meg is feledkezett a nemes kisasszonyról, mert észrevette, hogy az nincs egyedül.

A kísérője Eyllwéből származott.

A ragyogó, barna bőrű nő lenyűgözően szép volt. Magas, kar csú alakja csak kiemelte tökéletes arcvonásait. Könnyű szabású, fehér ruhát viselt. A nyakában lévő és a keblére csüngő aranyláncot három vastag fémszálból szőtték. A csuklóját elefántcsont és arany karkötők díszítették. Szandálba bújtatott lábán hasonló bokagyűrűk ragyogtak. A fején aranyból készült, gyémántokkal díszített, vékony korona tündökölt. Két állig felfegyverzett testőre kísérte. A harcosok görbe pengéjű, eyllwéi tőröket és kardokat viseltek. Mind a ketten alaposan felmérték Chaolt és Celaenát. Megpróbál -

ták eldönteni, hogy veszélyesek-e.

A sötét bőrű lány egy hercegnő volt.

- Westfall kapitány! - kiáltotta Kaltain, és pukedlizett. Mellette az udvari tanácsnokok vörös és fekete zubbonyát viselő alacsony férfi mélyen meghajolt.

Az eyllwéi hercegnő tökéletes mozdulatlanságba dermedt. Barna szemének pillantása végigsiklott Celaenán és a társán. Az orgyilkos

halványan elmosolyodott. A hercegnő közelebb lépett. Két testőre nyakán megfeszültek az izmok. Az ismeretlen rendkívül elegánsan mozgott.

Kaltain a lányra mutatott. Szépséges arcán rosszul titkolt ellen szenv villant.

-

Ez itt nem más, mint ő hercegnői fensége, Nehemia Ytger Eyllwéből.

Chaol mélyen meghajolt. A hercegnő leheletnyit biccentett. Celaena már hallotta a nevét. Távolvég bányáiban az eyllwéi rabszolgák gyakran magasztalták Nehemia szépségét és vakmerőségét. A hercegnőt hazájuk fényének nevezték. Arra számítottak, hogy majd megmenti őket szorult helyzetükből. Elképzelhető, hogy Nehemia egy szép napon komoly kihívást jelenthet majd az adarlani uralkodó számára, ha egyszer elfoglalja hazája trónusát. Földje fölött azonban most Adarlan volt az úr. A suttogók szerint a hercegnő titokban értesüléssel és készletekkel látta el a lázadók rejtőzködő

csoportjait. Akkor viszont mit csinált itt?

-

Ő pedig Lillian kisasszony - tette hozzá Kaltain hűvösen.

Celaena olyan mélyen pukedlizett, hogy kis híján az or rára esett.

Utána viszont a barna lány anyanyelvén szólalt meg: -

Üdvözlöm fenségedet Résvárban!

Nehemia lassan elmosolyodott, a többiek viszont alig kaptak levegőt. A tanácsnok arcán széles vigyor ragyogott fel. Letörölte a homlokáról az izzadságot. Miért nem a koronaherceg, vagy esetleg Perrington kegyelmes úr kísérte el Nehemiát? Miért sózták szegény lányt Kaltain Rompier nyakába?

-

Igazán kedves - válaszolta a hercegnő halk hangon.

-

Úgy vélem, hosszú útja lehetett - folytatta Celaena továbbra is a távoli ország nyelvén. - Fenséged ma érkezett?

 

A két sötét bőrű testőr összenézett. Nehemia leheletnyit felvon ta az egyik szemöldökét. Az északiak közül nem sokan beszélték a nyelvüket.

-

Igen. És a királynő ezt varrta a nyakamba - biccentett Kaltain felé. -

Ő mutatja meg nekem a palotát, meg az a kis izzadó fé reg.

A sötét bőrű szépség gyilkos pillantást vetett az alacsony tanácsos ra, aki kétségbeesetten tördelni kezdte a kezét, majd idegesen letöröl te a homlokát egy zsebkendővel. Lehet, hogy a hivatalnok nagyon is tisztában volt vele, mennyire veszélyes Nehemia? De akkor meg mi ért hozták ide a palotába?

Celaena nyelve végigsiklott a fogai hegyén. Igyekezett nem elnevetni magát.

-

Kicsit idegesnek látszik a fickó - jelentette ki, ám érezte, hogy sürgősen témát kell váltaniuk, különben hangosan elkacagja magát.

-

Milyennek találja a palotát?

-

Soha életemben nem láttam még ennél nagyobb otrombaságot -

kiáltotta Nehemia. Szúrós pillantást vetett a mennyezetre, mintha csak átlátott volna a kövön a fent ragyogó üvegépületbe. - Inkább laknék egy homokvárban.

Chaol hitetlenkedő arckifejezéssel hallgatta a beszélgető nőket.

-

Attól tartok egy szót sem értek a beszélgetésből - szólt közbe Kaltain. Celaena nem is nézett rá. Már teljesen megfeledkezett arról, hogy a némber is itt van.

-

Mi éppen... — szólalt meg a szavakat keresgélve a közös nyelven a hercegnő. - Éppen az időjárás nak beszélünk.

- Az időjárás ról- javította ki azonnal Kaltain.

-

Vigyázz a szádra! - csattant fel Celaena, mielőtt észbe kaphatott volna. Kaltain gyilkos mosollyal válaszolt.

 

-

Ha egyszer azért jött ide, hogy megtanuljon úgy viselkedni, mint mi, akkor mindig ki kell javítanom, nehogy bolondot csináljon magából.

Tényleg azért volt itt, hogy eltanulja a birodalom szokásait? Vagy valamilyen egészen más szándék vezérelte? A hercegnő és a két testőr arcán semmilyen érzelem sem tükröződött.

-

Fenséges hercegnő! - szólalt meg Chaol, és egy ügyes mozdulattal előbbre lépett, hogy feltűnés nélkül Nehemia és Celaena közé kerüljön. -

Éppen megtekinti a kastély szépségeit?

Nehemia megrágta magában a szavakat, majd neheztelő pillantást vetett Celaenára. Nem értette, hogy miért nem fordít neki. Az orgyil kos halványan elmosolyodott. Nem csoda, hogy a tanácsnok annyira szörnyen érezte magát. Nehemia félelmetesen erős egyéniségnek bi zonyult. Szerencsére Chaol kérdését könnyedén meg lehetett érteni.

-

Már ha ezt az őrült tákolmányt kastélynak lehet tekinteni - felelte a hercegnő.

-

Azt mondja, hogy igen — fordult Celaena Chaol felé.

-

Elképesztő, hogy ez a hosszú mondat annyit jelentett, hogy igen -

szólt közbe Kaltain megjátszott szívélyességgel. Celaena keze ökölbe szorult.

Kitépem a ribanc haját.

Chaol újra lépett egyet. Gyakorlatilag a testével akadályozta meg, hogy Celaena elérje Kaltaint. Okos fickó. A férfi most a mellére szorította a tenyerét.

-

Fenséges hercegnő, a királyi testőrség kapitánya vagyok. Ké rem, engedje meg, hogy elkísérjem!

Celaena ismét fordított. A hercegnő egy biccentéssel válaszolt.

-

Szabaduljunk meg tőle! — intett kezével Kaltain felé. — Ki nem állhatom az alattomos pofáját.

 

-

A hölgy távozhat - fordult Celaena Kaltainhoz, és lelkesen rá-

mosolygott. - A hercegnő megunta a társaságát.

Kaltain döbbenten meredt a lányra.

-

De hát a királyné...

-

Ha a hercegnő őfenségének ez a kívánsága, akkor engedelmes -

kednie kell — vágott a szavába Chaol. Bár gondosan ügyelt, hogy a jó modor által elvárható udvarias arckifejezés ragyogjon az arcán, a szeme elárulta. Egyértelműen káröröm csillogott a tekintetében. Celaena legszívesebben megölelte volna. Eszébe sem jutott búcsú zásképpen biccenteni Kaltainnak, amikor a hercegnő és a nyomában loholó tanácsnok a testőrökkel csatlakozott kettőjükhöz, és továbbindultak a folyosón. Maguk mögött hagyták a füstölgő úrihölgyet.

-

Nálatok az összes fejedelmi asszonyság ilyen? - kérdezte a hercegnő hazája nyelvén Celaenától.

-

Mint Kaltain? Sajnos többnyire ez a helyzet, fenség.

Nehemia alaposan megszemlélte az orgyilkost. Celaena tisztában volt vele, hogy a sötét bőrű hölgy figyelmét semmi sem kerüli el. Sem a ruhája, sem a testtartása, sem a mozgása. Pontosan azokat a dol gokat vizsgálta meg, amelyeket Celaena is behatóbban megnézett, amikor legelőször megpillantotta az ismeretlen hölgyet.

-

Te viszont... még csak nem is hasonlítasz rájuk. Hogy a csudába beszéled ilyen jól Eyllwe nyelvét?

-

Én... - próbált a lány gyorsan valami hihetőt hazudni - hosszú éveken át tanultam.

-

Úgy beszélsz, mint egy paraszt. A tankönyveitek erre a nyelv-járásra oktatnak?

-

Ismertem egy eyllwéi asszonyt. Tőle tanultam a kiejtést.

-

A rabszolgád volt? - csattant fel a hercegnő. Chaol aggódó pillantást vetett a két nőre.

 

-

Nem! — vágta rá Celaena sietve. — Nem tartozom a rabszolgaság hívei közé.

Valamiért ismét görcsbe rándult a gyomra. Eszébe jutottak azok a rabszolgák, akiket Távolvégben hagyott. Az a rengeteg szerencsétlen!

Haláluk órájáig szenvedés lesz az osztályrészük. Az hogy ő kijutott a sóbányából, még nem jelenti azt, hogy Távol vég megszűnt volna létezni.

Nehemia némileg kedvesebben folytatta:

-

Akkor hát ebben is más vagy, mint az udvar tagjai.

A lány erre nem tudott mit válaszolni. Csupán biccentett, majd mindketten a elébük táruló csarnok felé fordultak. A folyosón ren geteg szolga sürgött-forgott. A szemük kimeredt a csodálkozástól, amikor észrevették a hercegnőt és a testőreit. Rövid hallgatás után Celaena kihúzta magát.

-

Mit keres Résvárban? Már ha meg szabad kérdeznem - tudakolta, majd gyorsan hozzátette —, fenség.

-

Nem kell állandóan a rangomon szólítanod - felelte a hercegnő, és piszkálni kezdte a csuklóján lévő egyik arany karkötőt. - Apám kérésére érkeztem. Eyllwe királya azt akarja, hogy megtanuljam a nyelveteket és a szokásaitokat, hogy a jövőben jobban tudjam szol gálni a hazámat és a népemet.

Azok alapján, amit Nehemiáról hallott, az orgyilkos nem igazán hitte el, hogy ez lett volna minden. Ennek ellenére udvariasan mo solygott.

-

Milyen sokáig marad itt Résvárban?

-

Addig, amíg az apám értem nem küldet — mordult fel a hercegnő, és már nem piszkálta a karkötőit. Savanyú képpel bámulta az ablaktáblákat korbácsoló esőt. - Szerencsés esetben csupán tavaszig kell itt lennem, hacsak az apám úgy nem dönt, hogy egy adarlani

 

férfiú volna mellém a legjobb társ. Ebben az esetben addig kell ma radnom, míg le nem rendezzük az ügyet.

A hercegnő ingerültségét látva Celaena máris megsajnálta azt a szerencsétlent, akit a déli fejedelem férjéül választ a lányának. Ekkor azonban az eszébe villant valami. Kissé félrehajtotta a fejét.

-

Kinek lesz a felesége? Dorian hercegé?

Ez bizony kotnyelesség volt a javából. Meg kicsit szemtelenség is. Egyből megbánta a kérdezősködést, alighogy a szavak kibuktak a száján. Nehemia válaszul nagyot csettintett a nyelvével.

-

Az a szépfiú? Túlságosan is sokat vigyorog rám. Egyébként pe dig látnod kellett volna, mekkorákat kacsintgatott az udvar többi asszonyára.

Nekem olyan férj kell, aki csak és kizárólag az én ágyamat melegíti.

A szeme sarkából ismét az orgyilkosra pillantott. Tetőtől talpig felmérte.

Celaena figyelmét nem kerülte el, hogy a vendég felfigyelt a kezén látható sebhelyekre.

-

Hova valósi vagy, Lillian?

Celaena nyugodt mozdulattal elrejtette a kezét a ruhája fodrai közé.

-

Belrévébe. Az egy tépő-lápi kisváros. Halászok élnek ott. Iszonyúan büdös egy hely.

Ezzel mondjuk nem is hazudott. Ha egy küldetés során el kellett mennie Belrévébe, a halak elképesztő bűze miatt már akkor elfogta a hányinger, mikor még mesze járt a kikötőtől.

A hercegnő halkan elnevette magát.

-

Résvár is valósággal bűzlik. Túl sok itt az ember. Bandzsáliban a nap legalább mindent feléget. Apám folyóparti palotája pedig olyan illatos, mint a lótusz virága.

 

Chaol figyelmeztetően megköszörülte a torkát. Mostanra bizonyára már nagyon unta, hogy kihagyták a beszélgetésből. Celaena a fiatalemberre vigyorgott.

-

Ne legyél már ennyire rosszkedvű! - szólt rá a birodalom nyelvén.

— Szórakoztatnunk illik a hercegnőt.

-

Fejezd be a hencegést - felelte a kapitány, és összevonta a szemöl-dökét. A kardja markolatára tévedt a keze. Nehemia testőrei azonnal közelebb húzódtak. Bár Chaol a testőrség kapitánya volt, Celaena egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy Nehemia fegyveresei pillanatnyi habozás nélkül lekaszabolták volna, ha úgy vélik, hogy veszélyt jelent úrnőjükre. - Egyszerűen csak visszakísérjük a kirá lyi tanácshoz. Alaposan lehordom őket azért, amiért megengedték, hogy Kaltain vigye körbe a palotában.

-

Szoktál vadászni? - szólalt meg Nehemia az anyanyelvén.

- Én?

A hercegnő bólintott.

-

Ó, én... szóval nem - válaszolta Celaena. - Inkább olvasni szeletek.

Nehemia ismét az esőverte ablakot nézte.

-

Öt évvel ezelőtt a könyveink nagy részét elégették, amikor be-vonultak Adarlan seregei. Nem törődtek vele, hogy a könyvek varázslatról vagy történelemről szólnak. Egész könyvtárakat perzsel lek fel. Csóvát vetettek a múzeumokra és az egyetemekre is...

A varázslat szót olyan halkan mondta ki, mint aki attól tart, hogy Chaol vagy a tanácsnok megértheti a szavait. Celaena mellébe belemart a jól ismert sajgás. Egy biccentéssel felelt.

-

Nem Eyllwe volt az egyetlen ország, ahol ez megtörtént.

Nehemia szemében hideg, keserű fény villant.

 

-

Most pedig Adarlanból kapjuk a könyveinket. A legnagyobb részüket. Alig értem mi van bennük leírva. Olvasni is meg kell ta nulnom rendesen, ameddig itt vagyok. Rengeteg dolog vár rám!

Dühösen toppantott. Az ékszerei hangosan megcsörrentek.

-

Gyűlölöm ezt a cipőt! Ezt a nyomorult ruhát! Nem érdekel, hogy hazai selyemből szabták, és hogy a királyságot kell képvisel nem itt... Azóta viszket mindenem, hogy felvettem ezt a rongyot!

Komor pillantást vetett Celaena gazdagon díszített ruhájára.

-

Hogy a fenébe bírod ki ebben a szörnyűségben?

Az orgyilkos megigazította a ruhája oldalát.

-

Őszintén szólva a fűző miatt alig kapok levegőt.

- Akkor legalább nem egyedül nekem kell szenvednem - biccentett a hercegnő. Chaol előttük ért az ajtóhoz. Rászólt az ott őrködő hat testőrre, hogy tartsák szemmel a nőket és a hercegnő fegyvereseit.

-

Hát ez meg mit művel?

-

Visszakísérteti fenségedet a tanácshoz, és gondoskodik róla, hogy legközelebb ne Kaltain legyen az idegenvezetője.

Nehemia válla leheletnyit megroggyant.

-

Még csak egy napja vagyok itt, de máris szeretnék hazamenni.

Hatalmasat sóhajtott. Olyan képpel fordult az ablak felé, mintha egészen a szülőföldjéig ellátott volna. Hirtelen megragadt Celaena kezét, és megszorította. Az ujjai meglepően kemények voltak. Pontosan azon a helyen érződtek a bőrkeményedések, ahol a kard vagy a tőr markolata szokta dörzsölni. Celaena a hercegnő szemébe né zett, aki elengedte a kezét.

Lehet, hogy igazak a rémhírek? Tényleg kapcsolatban áll hazája lázadóival. ..

-

Számíthatok a társaságodra, amíg itt vagyok, Lillian úrnő?

 

Celaena nagyot pislogott. Önkéntelenül is úgy érezte, hogy meg -

tiszteltetés érte.

-

Természetesen. Ha időm engedi, örömmel leszek fenséged mel lett.

-

Vannak szolgáim. Azért kellenél, hogy legyen kivel beszélget nem.

Celaena képtelen volt visszafogni magát. Felragyogott a moso lya. Chaol épp ekkor lépett vissza a folyosóra. Meghajolt a hercegnő előtt.

-

A tanács látni kívánja fenségedet.

Celaena lefordította a szavait. Nehemia halkan felmordult, ám ennek ellenére köszönetet mondott a fiatalembernek, majd visszafordult az orgyilkos felé.

-

Örülök, hogy találkoztunk, Lillian úrnő - mondta mosolyogva. -

Béke legyen veled!