-

Ahogyan fenségeddel is — suttogta az orgyilkos, miközben a vendég távozott.

Sosem volt sok barátja, és még abban a kevésben is gyakran csalódnia kellett. Ez néha bizony iszonyatos következményekkel járt. A saját kárá ból tanult a Vörös-sivatagban, a csendes orgyilkosok között. Utána letette a nagyesküt arra, hogy soha többé nem bízik meg egy nőben sem. Főleg nem az olyan nőszemélyekben, akik erősek és nagyravágyók. Sem az olyan kis ribancokban, akik bármire hajlandók, csak hogy megkapják, amire vágynak.

Amikor azonban az ajtó hangos csattanással bezáródott a kül földi hercegnő és a kísérői mögött, Celaenában felmerült a gyanú, hogy ezúttal talán másképp áll a helyzet.

 

Chaol Westfall csendben figyelte az ebédelő orgyilkost. A lány pil lantása valósággal táncot járt a tálalóedények között. Amikor belép tek a lakosztályába, Celaena azonnal a sarokba hajította a díszruháját. Most a rózsaszín és jádezöld fürdőköpenyét viselte. Nagyon jól állt neki ez az öltözék.

—

Ma valahogy szörnyen csendben vagy - szólalt meg az orgyilkos tele szájjal. Meddig fog még enni ez a lány? Chaol még senkit sem látott , aki ennyit zabált volna. Még a katonái sem voltak ennyire falánkak. Nem számított, hogy ebéd vagy vacsora, Celaena minden fogásból többször is szedett. - Talán ennyire lenyűgözött Nehemia hercegnő?

Annyi étel volt a szájában, hogy alig lehetett érteni a szavait.

- Az a makacs leányzó? - kiáltotta a kapitány. Azonnal megbánta a kifakadását, amikor észrevette az orgyilkos pillantását. Alighanem ki akarta oktatni, ám a tisztnek semmi kedve sem volt ahhoz, hogy megleckéztessék.

Nagyon fontos dolgok nyomasztották. A király ma reggel távozott.

Egyetlenegyet sem vitt magával azok közül a testőrök közül, akiket Chaol javasolt neki. Nem ők kísérték el az útjára, és az uralkodó azt sem volt hajlandó elárulni, hogy hová megy. Elutasította a kapitány ajánlatát, hog y személyesen kísérje el.

Ezenfelül az is aggasztotta, hogy néhány királyi kopónak nyo ma veszett.

Félig felfalt maradványaikat a palota északi szárnyai ban találták meg. Ez meglehetősen megriasztotta. Mégis ki tenne ilyen szörnyűséget?

-

Mi bajod a makacs lányokkal? — hördült fel Celaena. - Eltekintve attól az apróságtól, hogy nem vagyunk üresfejű libuskák. És hogy többre vagyunk képesek, mint követelőzni meg pletykálkodni.

 

-

Lehet, hogy csak bizonyos fajta nőket kedvelek.

Az egeknek hála, alighanem ez volt a helyes válasz, mert a lány váratlanul elcsendesedett, és rebegtetni kezdte a szempilláit.

-

És mégis milyen fajta nőket?

-

Akik nem olyan önteltek, mint egy orgyilkos.

-

Tegyük fel, hogy nem lennék orgyilkos - duzzogott a lány. — Akkor tetszenék neked?

-

Nem!

-

Inkább Kaltain úrnőnek udvarolnál?

-

Ne légy ostoba!

Olyan könnyen eldurvulnak kettejük beszélgetései. Ugyanakkor viszont legalább ennyire jólesik, amikor kedvesen elbeszélgetnek. A kapitány beleharapott a kenyérbe. A lány félrebillentett fejjel figyelte. Néha az volt az érzése, hogy az orgyilkos pontosan úgy bá mulja, mint ahogy a macska szemez az egérrel. Sosem lehet benne biztos, mikor fog támadni.

Celaena megvonta a vállát. Nagyot harapott egy almába.

Volt benne valami nagyon is kislányos. Csak hát a kapitány képtelen volt elviselni az ellentmondásosságát.

-

Miért bámulsz így, kapitány?

Kis híján bocsánatot kért, de észbekapott. Hiszen egy dölyfös, közönséges és elképesztően szemtelen bérgyilkos volt a beszélgetőtársa. Bárcsak felgyorsult volna az idő! Ha ez a nőszemély lenne végre a kinevezett bajnok, akkor már csak azt kéne kivárnia, hogy leteljen vállalt szolgálatának az ideje, és végre megszabadulhatna tőle. A kapitánynak egyetlen nyugodt éjszakája sem volt, amióta elhozták Távolvégből.

-

Ételmaradék van a fogaid között! - figyelmeztette. A lány az egyik hegyes körmével kipiszkálta a morzsát, és az ablak felé fordult.

 

Az üvegtáblákon végigfolyt az esővíz. Vajon a záport bámulja, vagy valamit azon túl?

A testőr belekortyolt a kupájába. Celaena ugyan beképzelt volt, de ostobának éppen nem lehetett mondani. Egészen kedves is tu dott lenni, és valahogy bájosnak látta. De hol van benne a fenye gető, gyilkos gonoszság?

Miért nem mutatja ki a valódi természetét? Akkor végre behajíthatná a lányt a tömlöc legmélyére, és lefújhatná ezt a nevetséges próbatételt! Az orgyilkos minden bizonnyal valami hatalmas és halálos dolgot titkolhat. És ez cseppet sem tetszett a férfinak.

Persze akkor is készen áll majd. Ha üt az óra, ő ott lesz. Csupán abban nem lehetett biztos, hogy az igazság pillanatát melyikőjük fogja túlélni.

 

A KÖVETKEZŐ NÉGY NAP SORÁN Celaena minden reggel már jóval napkelte előtt felkelt, hogy egyedül eddzen. A gyakorlatokhoz min dent felhasznált, amit csak tudott. A székeket, az ajtófélfát, de még a biliárdasztalt és a dákókat is. A golyók segítségével kiválóan lehe tett egyensúlyozni. Napkelte körül többnyire beállított Chaol, hogy együtt reggelizzenek. Utána futni mentek a vadasparkba. A fickó könnyedén tartotta az iramot. Mostanra már beköszöntött az ősz. A szélben a száraz levelek és a közelgő hó illata érződött. Chaol bölcsen befogta a száját, mikor a lány meggörnyedt, megtámaszkodott a térdén, és kihányta a reggelijét. Persze azt sem tette szóvá, hogy egyre távolabb jutottak anélkül, hogy meg kellett volna állniuk pihenni.

Miután befejezték a futást, egy zárt edzőteremben készültek, tá vol a vetélytársak leskelődő pillantásaitól. Az edzés addig tartott, míg Celaena szinte összeesett és nyafogni kezdett, hogy mindjárt végez vele az éhsé g meg a kimerültség. A fegyveres gyakorlatok során a lány továbbra is a késeket részesítette előnyben, bár igencsak

a szívébe zárta a vívóbotot is. Ennek alighanem komoly köze le hetett ahhoz, hogy a fadarabbal szabadon püfölhette a kapitányt. Nem kellett attól tartania, hogy tőből lemetszi a férfi karját. Találkozásuk óta színét se látták Nehemia hercegnőnek. Még csak nem is hallottak róla. A palota vendégéről még a cselédek sem pletykálkodtak.

Chaol viszont mindig felbukkant ebédre. Evés után Celaena a többi jelölt társaságában néhány órán keresztül Brullo figyelő te kintete alatt folytatta a felkészülést. A kiképzés ezen része alapvetően azt a célt szolgálta, hogy a jelöltek képesek legyenek a legkülönfélébb fegyverek használatára. A lány odafigyelt rá, hogy ne tűnjön ki a többiek közül. Csupán annyira igyekezett, hogy Brullo ne kezdje el kritizálni, viszont semmit sem tett azért, hogy a fegyvermester felmagasztalja, mint Káint.

Káin. Hogy mennyire gyűlölte azt a fickót! Brullo valósággal oda volt az egykori katonáért. Még a többi jelölt is tiszteletteljesen biccentett felé, ha a közelében akadt dolguk. Ezzel szemben senki sem tett rá megjegyzést, hogy Celaena milyen remekül mozog. Lehet, hogy a többi orgyilkos is pontosan így érezte magát a titkos szövetség fellegvárában, miközben az ifjú lány hosszú éveken át kétségbeesett rajongással küzdött Arobinn Hamel figyelméért? Itt azonban igencsak nehezére esett összpontosítani, ha Káin is ott volt a közelben. A vigyorgó férfi folyamatosan gúnyolta. Alig győzte kivárni, hogy a lány elkövessen egy hibát. Remélhetőleg nem fogja elterel ni a figyelmét az első selejtező során. Brullo semmi jelét sem adta, hogy mire számítsanak az erőpróbák alatt. Chaol sem tudott semmit az első vizsgáról.

Alig egy nappal a legelső próba előtt, még be sem kellett lépnie az edzőterem ajtaján, máris tudta, hogy valami nincs rendjén. Chaol

nem jött reggelizni, ehelyett az embereit küldte, hogy kísérjék le a lányt az edzőszobába. Celaena kénytelen volt egyedül felkészülni. A fiatalember az ebédet is kihagyta. Mire a testőrök elindultak a lánnyal a közös terem felé, már alig tudott hova lenni a sok kérdéstől.

Chaol nélkül magányosnak érezte magát. Az egyik oszlop tö vében ácsorgott. Figyelte a vetélytársai érkezését. A harcosokat az őreik és az edzőik kísérték. Meglepő módon Brullo sem jelent meg. A csarnokban ráadásul túlságosan is sok volt az őr.

-

Szerinted ez mégis mit jelenthet? - szólalt meg Nox Owen, a fiatal perranthi tolvaj. A felkészülés során kiderült, hogy a fiú meglehetősen ügyes. Vetélytársai közül néhányan hajlandók let tek volna szóba állni vele, ám Nox továbbra is kerülte a társaságot.

-

Westfall kapitány nem edzett velem ma reggel - válaszolta a lány.

Nem származik hátránya, ha ezt bevallja. Az ifjú válaszul a ke zét nyújtotta.

-

Nox Owen.

-

Tudom, hogy ki vagy — felelte Celaena, de azért megszorította a kezét. A fiú sebhelyes kezének erős szorítása volt. Látszott rajta, hogy már sok mindenen keresztülment.

-

Remek. Már azt hittem, láthatatlan lettem. Ahogy az a to-ronymagas fajankó itt hencegett az elmúlt néhány nap során - magyarázta a fiú fejével Káin fele intve. A hegylakó éppen duzzadó bicepszét vizsgálgatta. Az ujján hatalmas fekete, fényesre csiszolt kőgyűrű csillogott.

Különös volt, hogy edzés közben is ékszert visel.

-

Láttad Verint? - folytatta Nox. - Úgy néz ki, mint aki mindjárt elhányja magát.

 

A nagypofájú tolvaj felé mutatott. Celaena ezt a fickót is kifejezet ten utálta. Verin általában Káin közelében lebzselt. Máskor előszere tettel gúnyolta a többi jelöltet, ma viszont magányosan álldogált az ablak előtt.

Tágra nyílt szemmel, holtsápadtan bámult kifelé.

—

Hallottam, hogy mit mondott Káinnak - szólalt meg a hátuk mögött egy félénk hang. Pelor, a legifjabb orgyilkos ácsorgott a kö zelben.

Celaena korábban alaposan megnézte magának a fiút. Míg ő csupán úgy tett, mintha középszerű lett volna, Pelorra tényleg ráfért volna egy alapos kiképzés.

Mégis milyen orgyilkos az ilyen? Hiszen még rnutál a hangja! Hogy a fenébe kerülhetett ide?

—

És mit mondott? - kérdezte Nox zsebre vágott kézzel. A fiatalember lényegesen jobb minőségű öltözéket hordott, mint a vetélytársai.

Látszik rajta, hogy sikeres tolvaj lehetett Perranthban, mint ahogy az is arra utal, hogy az orgyilkos már hallotta a nevét.

Pelor szeplős képe enyhén elsápadt.

-

Ma reggel holtan találták Bill Chastaint, a Szemzabálót.

Meghalt egy jelölt? Mégpedig az egyik hírhedt gyilkos.

-

De hát hogyan? - kiáltotta a lány. Pelor nagyot nyelt.

-

Verin szerint nem volt szép látvány. Mintha valaki kifordította volna a fickót. Ahogy idefelé tartott, látta a hulláját.

Nox halkan káromkodni kezdett. Celaena alaposabban is szemügyre vette a többi jelöltet. Csend támadt a teremben. A harcosok kisebb csoportokat alkotva suttogva beszélgettek. Verin története gyorsan elterjedt. Pelor még folytatta:

—

Azt mondta, hogy Chastain hulláját csíkokra szaggatták.

A lány érezte, hogy a hátán végigfut a hideg. Megrázta a fejét, ám ebben a pillanatban belépett egy testőr, és bejelentette, hogy Brullo üzeni, ma nem kell a csarnokban edzeniük, hanem mindenki olyan

módon készülhet, ahogy az jólesik neki. Celaena úgy gondolta, hogy valamivel el kéne terelje a figyelmét a gondolataiban felbukkanó képekről.

Még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy elbúcsúzzon Noxtól és Pelortól, odasietett a fegyverállványhoz, és magához vett egy hajítókésekkel teli övet.

Az íjászok céltáblái előtt állt meg. A következő pillanatban Nox is felbukkant mellette. A fiatalember szintén kést hajított a céltáb lára. A pengéje ugyan belefúródott a második gyűrűbe, ám képte len volt eltalálni a céltábla közepét. Nem volt olyan ügyes késdobá ló, mint íjász.

Celaena előhúzott egy tőrt az övéből. Mégis miért ölték volna meg ilyen kegyetlenül a jelöltek egyikét? Hogy a fenébe sikerült elkövetni a gyilkosságot, ha a holttestet az előcsarnokban találták meg? A kastélyban nyüzsögtek az őrök. Holnap lesz az első igazi erőpróba, és máris meghalt egy jelölt. Mostantól ez így fog folyni?

A céltábla közepén elhelyezkedő, parányi fekete foltra összponto sított.

Nyugodtan vette a levegőt, miközben meglendítette a karját. A csuklója ostorként csapott előre. Elhalkult a többiek zaja. A céltábla közepe feketén ragyogott. Abban a pillanatban fújta ki a leve gőt, amikor az ujjai közül kisiklott a tőr.

Az acélból kovácsolt hullócsillagon megcsillant a fény. Az orgyil kos komoran elmosolyodott, amikor a penge célba talált.

A háta mögött Nox hangosan káromkodott, mivel a kése csupán a harmadik gyűrűbe fúródott. Celaena még szélesebben vigyorgott, és már nem törődött vele, hogy a kastélyban valahol egy szétmar cangolt holttestet találtak.

Előhúzta a következő tőrt is, ám megtorpant, mert meghallotta Verin hangját. Az a gazfickó éppen a küzdőringben gyakorolt Ká innal:

-

A vásári mutatványosok trükkjeivel semmire sem mész, ha te vagy a király bajnoka.

A lány csupán egy pillantást vetett a hangoskodó irányába, de továbbra is a célpontra összpontosított.

-

Inkább hanyatt kéne dobnod magadat. Egy nő úgy sokkal többre viheti ilyesfajta tudással. Ha szépen megkérsz rá, ma éjjel megtaníthatlak néhány mesterfogásra.

Hangosan felröhögött. Káin is csatlakozott hozzá. Celaena olyan erővel markolta a tőrét, hogy az ujja sajogni kezdett.

-

Ne is hallgass rájuk! - suttogta Nox. Elhajította a következő tőrét, de az ismét mellé ment. - Nem tudnának mit kezdeni egy nővel. Csak bámulnák, ha egy meztelen lány besétálna a hálószobájukba.

Celaena keze meglendült. A kés pengéje megcsendült, mikor hajszálnyira a másik mellé fúródott a céltábla kellős közepébe. Nox felvonta sűrű

szemöldökét. Szürke szeme megvillant. Nem lehetett idősebb huszonöt évesnél.

-

Elképesztő, amit csinálsz.

-

Ahhoz képest, hogy lány vagyok? - vigyorgott Celaena.

-

Dehogyis - legyintett a fiú, és már dobta is a következő kést. - Ez bárkinek dicsőségére válna.

A penge belefúródott a céltáblába, de ismét elkerülte a közepét. Nox odasietett, és mind a hat tőrt kihúzta a táblából. Az övébe dug ta őket, mielőtt visszatért volna a dobóvonalra. Celaena megköszö rülte a torkát.

-

Rosszul állsz - szólalt meg. Olyan halkan beszélt, hogy a többi jelölt nem is hallhatta a hangját. - És a csuklómunkád sem jó.

Nox leengedte a karját. A lány felvette a dobótesttartást.

-

Így kell állni - folytatta. A szürke szempár egy pillanatra fel mérte, majd az ifjú utánozta a testtartását.

 

-

Térdben roggyantsd meg a lábadat! Húzd hátra a válladat! La zítsd el a csuklódat! Akkor dobj, amikor kifújod a levegőt.

Megmutatta, hogy mire gondolt, és a tőr a fekete foltba vágódott.

-

Mutasd meg még egyszer! - kérte Nox.

Celaena eleget tett a kérésnek. Most sem tévedett. Utána bal kézzel dobta el a tőrt. Legszívesebben hangosan felkiáltott volna, ami kor a kés belefúródott az előző tőr markolatába.

Nox a céltáblára összpontosított, és felemelte a karját.

-

Hát melletted mindjárt elszégyellem magam - szólalt meg halkan nevetve, és még feljebb emelte a tőrt.

-

Tartsd egész lazán a csuklód! — válaszolta a lány. — Minden az ostorcsapásszerű mozdulaton múlik.

Az ifjú engedelmeskedett, és amikor lassan kifújta a levegőt, elha jította a tőrt. A sötét foltot ugyan nem találta el vele, de a penge még így is a belső

körbe fúródott. Magasba vonta az egyik szemöldökét.

-

Máris fejlődtem kicsit.

-

De csak egy kicsit - biccentett Celaena. A vonal mellett ma radt, miközben az ifjú összegyűjtötte mindkettejük késeit. Az övére akasztotta a fegyvereket. - Ugye perranthi vagy?

Bár sosem járt Perranthban, Terrasen második legnagyobb városában, a hazai föld említése miatt mégis elfogta a félelem és a bűn tudat. Tíz év telt el azóta, hogy lemészárolták a királyi családot. Tíz éve annak is, hogy Ada rlan uralkodója beküldte a csapatait. Kereken tíz év telt el azóta, hogy Terrasen némán fejet hajtott a végzete előtt. Nem kellett volna szóba hoznia a szülőföldjüket. Igazából nem is tudta, hogy mi ütött bele. Igyekezett udvariasan mosolyogni, amikor Nox bólintott.

-

Most először hagytam ott Perranthot. Hát bizony. Te meg azt mondtad, hogy Bellrévébe való vagy?

 

-

Az apám kalmár - hazudta a lány.

-

Mit szól az öreged ahhoz, hogy a lánya a besurranó tolvajlást választotta hivatásul?

Celaena nagy nehezen megőrizte a komolyságát. A tőre ismét cél ba talált.

-

Hát azt hiszem, nem mostanában fog hazahívni.

-

Azért ne aggódj, jó kezekbe kerültél. Az egész bandából neked van a legjobb edződ. Látom, ahogy reggelente futni mentek. Nekem könyörögnöm kell, hogy a mesterem letegye a borosüveget, és meg engedje, hogy az előírt időn kívül is eddzem magamat - magyarázta a tolvaj, fejével az edzője felé intve. A férfi a falnak támaszkodva ült. Az arcát eltakarta a csuklyája. - Már megint alszik.

-

Én néha ki nem állhatom a testőrök kapitányát - mérgelődött a lány, és újabb penge reppent ki az ujjai közül. - Ebben viszont igazad van, tényleg ő a legjobb.

Nox egy darabig csendben maradt.

-

Ha legközelebb párosával kell edzenünk, akkor keressük meg egymást! Rendben?

-

Miért is? - kérdezte a lány. Nyúlt volna a következő tőrért, de rájött, hogy már mindet elhasználta.

Nox elhajította a kését. Ezúttal telibe találta a céltábla közepét.

-

Mert én hajlandó lennék minden pénzemet feltenni rá, hogy te nyered meg ezt az egész átkozott ostobaságot.

Celaena elmosolyodott.

-

Remélem, holnap nem téged nyírnak ki a próbatételen.

Alaposan körülnézett a csarnokban. A leghalványabb jelét sem látta, hogy másnap sor kerül az első, igazi erőpróbára. A többi jelölt meglehetősen csendben ügyködött. Kivéve persze Káint és Verint. A legtöbb harcos sápadt volt, mint a hó.

 

-

Remélem, egyikünk sem végzi úgy, mint Szemzabáló - tette még hozzá.

Komolyan is gondolta.

 

- Te állandóan csak olvasgatsz? - méltatlankodott Chaol. Celaena kis híján felpattant az erkélyre kiállított székből, amikor a férfi leült a közelében. A késő délutáni napsütés kellemesen melegítette az arcát. A langyos őszi szellő

meglobogtatta kibontott haját. Nyelvet öltött a kapitányra.

-

Nem kéne inkább elkapnod Szemzabáló gyilkosát?

Most esett meg először, hogy Chaol ebéd után is visszajött a lakosztályba. A férfi szemében komor fény villant.

-

Semmi közöd hozzá! És ne is próbáld meg kiszedni belőlem a részleteket! - tette hozzá zordan, amikor a lány kinyitotta a száját. A Celaena ölében fekvő könyvre mutatott. - Ebédkor láttam, hogy A szél és az esőt olvasod, csak elfelejtettem megkérdezni, mi a véleményed róla.

Tényleg azért jött, hogy egy könyvről beszélgessen, amikor ma reggel holtan találták az egyik jelöltet?

-

Hát kicsit sok a jóból - ismerte be a lány, és keze megpihent az ölében fekvő barna köteten. Amikor nem kapott választ, így folytatta. - Miért vagy itt valójában?

-

Nehéz napom volt.

Celaena megmasszírozta sajgó térdét.

-

Mert meggyilkolták Billt?

-

Mert a herceg magával hurcolt a tanács egyik megbeszélésére.

Három órán keresztül tartott - felelte a testőr, és az állán megfeszültek az izmok.

 

-

Azt gondoltam, hogy ő hercegi fensége a barátod.

-

Az is!

-

És mióta vagytok barátok?

A fiatalember nem válaszolt. A lány tudta, most éppen azt latol gatja, hogy milyen mértékben fordíthatná ellene, ha elmondaná az igazat. Látszott rajta, hogy gondosan mérlegeli a lehetőségeket. Már éppen ráüvöltött volna, amikor Chaol végül megszólalt:

-

Egészen ifjú korunk óta. Akkoriban csak mi voltunk egykorúak a kastélyban. Már ami a főnemeseket illeti. Együtt kellett tanul nunk, együtt játszottunk, együtt kaptunk kiképzést. Tizenhárom éves koromban azonban az apám a családunkkal együtt hazaköltözött a birtokunkra, Anielle-be.

-

Az Ezüst-tó partjára?

Nagyon is hihetőnek tűnt, hogy Chaol apja volt Anielle ura. Az ottani nép gyermekei harcosnak születtek. Nemzedékek óta őrköd tek, hogy visszatartsák a Fehéragyar-hegységből támadó vademberek hordáit.

Szerencsére az elmúlt tíz esztendő során némiképp enyhült a feszültség.

Adarlan hódító seregei elsők között csaptak le a Fehéragyar-hegység lakóira. A lázadók közül alig maradtak néhányan életben, őket pedig eladták rabszolgának. Celaena hallotta a híresz teléseket, hogy a hegylakók inkább megölték a feleségüket és a gyerekeiket, azután magukkal is végeztek, nehogy Adarlan rabszolgái legyenek. Valósággal beleszédült a gondolatba, hogy Chaol hadba vonult a félelmetes törzsek ellen. A csatatéren százával találkozhatott olyan óriásokkal, mint amilyen Káin.

-

Hát igen — válaszolta a testőr, és piszkálni kezdte az oldaláról lógó hosszú vadászkést. - Az a sors várt rám is, mint az apámra. A királyi tanács tagja lehettem volna. Apám azt akarta, hogy töltsek el egy kis időt a saját népünk között. Tanuljam meg... amit a tanács

tagjainak meg kell tanulnia. Arról is beszélt, hogy mióta a király had serege bevette magát a hegyek közé, a hegyi törzsek elleni háború he lyett most már inkább jobban összpontosíthatnánk a politizálásra.

Aranyló szeme a semmibe révedt.

-

Nekem viszont nagyon hiányzott Résvár.

-

És inkább elszöktél otthonról?

Celaena nagyon csodálkozott, hogy a fiatalember ilyen sokat el árul magáról. Útközben, idefelé Távolvégből még harapófogóval sem lehetett volna kihúzni belőle egy szót is a múltjáról.

-

Még hogy elszöktem? - nevetett a férfi. - Dorian meggyőzte a testőrség parancsnokát, hogy vegyenek be apródnak. Brullo is segí tett neki.

Az apám nemet mondott. Így aztán lemondtam főnemesi rangomról. Most már az öcsém Anielle ura. Másnap pedig elindultam visszafelé.

A kapitány elhallgatott. A csend olyasmiről árulkodott, amit az ifjú nem tudott vagy nem akart kimondani. Hogy az apja nem ellenkezett. Na és az anyja? Chaol nagyot sóhajtott.

-

És veled mi a helyzet?

A lány keresztbe tette a karját a mellén.

-

Azt hittem, hogy semmit sem akarsz tudni rólam.

A testőr arcán halvány mosoly jelent meg, miközben a lassan na-rancsszínbe forduló égboltot bámulta.

-

Mit szóltak a szüleid, hogy a lányuk Adarlan orgyilkosa lett?

-

A szüleim meghaltak. Amikor nyolcéves voltam.

-

Ezek szerint...

Celaena szíve majd kiugrott a mellkasából.

-

Terrasenben születtem. Orgyilkos lett belőlem, elkerültem Tá-

volvégbe, és most itt vagyok. Ez minden.

A hosszú csendet végül a fiatalember törte meg:

-

Mitől van az a sebhely a jobb kezeden?

Celaena nem pillantott az alkarja felé. Pontosan tudta, hogy mire gondol a kapitány. Vastag, fehér vonal húzódott a keze fején, alig va lamivel a csuklója fölött. A keze ökölbe szorult.

-

Nagyjából tizenkét éves lehettem, amikor Arobynn Hamel úgy döntött, hogy bal kézzel nem tudok ugyanolyan jól vívni, mint a jobbal.

Eldönthettem, ő törje el a jobb kezemet, vagy inkább én ma gam.

Az egykori iszonyatos fájdalom emléke valósággal belehasított a kezébe.

-

Azon az éjszakán megmarkoltam az ajtófélfát, és rácsaptam a kezemre az ajtót. A kézfejem felszakadt, és eltört két csontom. Hónapokig is eltartott, amíg meggyógyultam. Ezalatt csak a bal keze met tudtam használni.

Kegyetlen mosolyt vetett az ifjúra.

-

Lefogadom, hogy Brullo sosem csinált ilyet veletek.

-

Hát nem - felelte halkan a testőr. - Bizony, hogy nem.

Megköszörülte a torkát, aztán felállt.

-

Holnap van az első erőpróba. Készen állsz?

-

Hát persze - hazudta a lány. A kapitány még egy darabig ott állt előtte. Alaposan megnézte magának.

-

Akkor holnap reggel találkozunk - szólalt meg végül, és távozott.

Csend lett. Celaena átgondolta a hallottakat. Más úton jutot tak el idáig. Sok mindenben különböztek, mégis számos dologban hasonlítottak egymásra.

Ismét karba tette a kezét. Megborzongott, mikor a hideg szél belekapott a szoknyájába, és a lábához szorította a vékony szövetet.

 

BÁR HANGOSAN SOSEM MONDTA VOLNA KI, Celaena igazából nem tudta, hogy mire számítson az első próbatétel során. Az elmúlt öt nap kőkemény edzése, a különféle fegyverek és módszerek kipróbá lása után sajgott az egész teste. Ez volt a másik dolog, amit semmi képpen nem ismert volna be.

Annak ellenére sem, hogy csak a legnagyobb erőfeszítés árán tudott megbirkózni a végtagjaiban lüktető fájdalommal. Amikor másnap reggel Chaol oldalán belépett a tágas edzőcsarnokba, a vetélytársait megpillantva egyből rájött, nem ő az egyetlen, akinek fogalma sincs arról, mire számíthatnak. A termet valósággal félbevágta a mennyezetről lógó fekete függöny. Nem lehetett tudni, mi van a túloldalon. Bármi is rejtőzködött odaát, az dönti el egyikőjük sorsát. Erre egyből rájött.

A megszokott hangzavar helyett halk suttogással teli csend fogadta. A jelölteknek semmi kedvük sem volt hozzá, hogy a terem köze pén ácsorogjanak, ezért ott maradtak edzőik mellett. Celaena is ott maradt Chaol oldalán, ami egyáltalán nem számított meglepő dolognak. Az viszont nem szokott előfordulni, hogy a jelöltek megbízói is

ott ácsorogjanak a fekete-fehér mintás padló fölé tornyosuló, belső er-kélyen. Szinte elakadt a lélegzete, mikor a tekintete találkozott a ko -

ronaherceg pillantásával. Azóta még csak nem is hallott a nagyúr fe lől, hogy együtt álltak a király színe előtt. A herceg csupán a könyveit küldte el.

Most lelkesen mosolygott a lányra. Zafírzöld szeme megvillant a reggeli fényben. Celaena válaszul félénken elmosolyodott, majd gyorsan elfordult.

Brullo ott állt a függöny tövében. Forradásokkal teli keze megpi hent a kardja markolatán. Celaena alaposan körülnézett. Valaki meg állt mellette.

Már azelőtt tudta, hogy ki az, hogy Nox megszólalt volna: -

Kicsit túljátsszák a dolgot, nem gondolod?

A szeme sarkából a tolvajra pillantott. Chaol feszültté vált. Ala posan szemügyre vette Noxot. Alighanem azon aggódott, hogy az orgyilkos és a tolvaj valamilyen szökési terven töri a fejét. Bizonyára az is megfordult a fejében, hogy a cselszövésük következtében halál várhat a királyi család valamennyi tagjára.

-

Öt napon át úgy meghajtottak, hogy most alig állok a lábamon — válaszolta halkan, mivel nagyon is tisztában volt vele, hogy a csar nokban alig beszélt valaki. - Nagyon örülök ennek a kis izgalomnak.

Nox halkan elnevette magát.

-

Szerinted mire készülnek?

Celaena megvonta a vállát, de továbbra is feszülten figyelte a függönyt.

Egyre több vetélytársuk érkezett. Nemsokára kilencet üt majd az óra. Akkor végre kezdetét veszi az erőpróba. Persze, akkor sem árulta volna el a tolvajnak, ha tudja, hogy mi van a függöny túloldalán.

-

Remélem, hogy egy egész falkányi emberevő farkas, és puszta kézzel kell őket elintéznünk - válaszolta végül. Az ajkán félmosollyal Chaol felé fordult. — Az lenne ám a jó kis móka!

 

A testőr megköszörülte a torkát. Nem most jött el a beszélgetés ide je. Az orgyilkos válaszul fekete nadrágja zsebébe dugta a kezét.

-

Légy szerencsés! - biccentett Noxnak, mielőtt elindult volna a függöny irányába. Chaol utánament. Amikor eléggé távol jutottak a fiútól, Celaena halkan megkérdezte:

-

Nem tudod, mi van a túloldalon?

Chaol megrázta a fejét.

Az orgyilkos megigazította a csípőjén lazán lógó vastag bőrövet. Ilyen övet akkor vett fel az ember, ha arra készült, hogy sok fegyvert kell magára aggatnia. Az üres öv súlya arra emlékeztette, amit elveszített. Meg persze arra is, ami talán várni fog rá. Szemzabáló tegnapi halálának volt egy kedvező olvasata is. Eggyel kevesebb ellenséggel kellett szembenéznie.

Dorian irányába pillantott. Ő bezzeg odafentről bizonyára látja, mi van a függöny túloldalán. Miért nem segít neki egy kicsikét? A lány tekintete végigsiklott a többi főúron. A nemesek kivétel nél kül finom ruhákat hordtak. Vicsorogni kezdett, amikor megpillantotta Perringtont. A férfi gúnyosan vigyorgott, miközben Káint figyelte. A hatalmas termetű, egykori katona izmos karját lengette. A herceg talán elárulta Káinnak, hogy mire számíthat?

Brullo megköszörülte a torkát:

-

Figyeljen ide mindenki!- kiáltotta. A résztvevők igyekeztek nyu-godtnak tűnni, miközben a fegyvermester lassan a függöny elé sétált. - Eljött az első erőpróba ideje.

Szélesen elvigyorodott, mintha csak arra számítana, hogy a füg göny túloldalán rejtőzködő dolog kínok özönét fogja zú dítani a vakmerőkre.

-

Ő királyi felsége parancsának megfelelően, ma egyikőtöket utol -

éri a végzete! Azt, akiről bebizonyosodik, hogy méltatlan.

 

Ne húzd már az időt!, gondolta Celaena, és összeszorította a száját.

Mintha csak olvasott volna a lány gondolataiban, Brullo nagyot csettintett, és a fal mellett álló testőr máris félrehúzta a függönyt. A súlyos szövetfal megmoccant, és lassan mozgásba lendült. Végül...

Celaena majdnem felkacagott. Íjászat? Azt nézik meg, hogy ki a legjobb céllövő?

-

A szabályok egészen egyszerűek! - jelentette ki Brullo. A háta mögött különböző távolságban öt céltáblát állítottak fel a csarnok ban. - Öt nyílvesszőt kaptok. Egyet minden céltáblára. Aki a legrosszabb eredményt éri el, az már megy is hazafelé.

Néhány résztvevő halkan méltatlankodni kezdett. Celaena azon ban majdnem ujjongott örömében. Sajnálatos módon Káin sem próbálta meg eltitkolni diadalmas vigyorát. Ha már valaki úgyis gyilkolja a jelölteket, miért nem inkább vele kezdte?

-

Egymás után fogtok lőni - folytatta Brullo. A jelöltek mögött néhány katona már be is tolt egy kocsit. Íjak és nyílvesszővel teli te gezek feküdtek rajta. - Álljatok sorba az asztal mellett. Az lesz a sorrend. Az erőpróba elkezdődött.

A lány arra számított, hogy a többiek azonnal megrohanják a hosszú asztalt. A katonák teljesen egyforma Íjakat és nyílvesszőket raktak rá.

Szemmel láthatóan azonban huszonegy társa közül egynek sem volt annyira sürgős, hogy hazatérjen. Celaena már ment volna, hogy a kialakuló sor elejére álljon, de Chaol megragadta a vállát.

-

Ne próbálj meg hencegni! - figyelmeztette. A lány negédesen elmosolyodott. Lesöpörte karjáról a fiatalember kezét.

-

Majd igyekszem - dorombolta, és beállt a várakozók sorának végére.

 

 

Elképesztette, hogy a küzdelem szervezői ennyire megbíztak a részt vevőkben. Íjat és nyilat adnak a kezükbe? A nyílvesszők hegyét per sze leköszörülték. Csak hát ettől még egy pontos lövéssel simán át fúrhatná Perrington torkát. Vagy éppen Dorianét, ha úgy tartja a kedve.

A gondolattól egészen felvidult, ám a figyelmét továbbra is a ve-télytársaira összpontosította. A huszonkét jelölt mindegyike öt lö vést adhatott le. A próbatétel rendkívül sokáig tartott. Ráadásul, mivel Chaol az előbb visszatartotta, csupán a sor végére állhatott be. Szerencsére nem ő

volt a legutolsó. Hárman még álltak mögötte. Innen, a sor végéről viszont legalább jól láthatta a többiek próbálkozásait. Káin is előtte került sorra.

A jelöltek egészen ügyesnek bizonyultak. A hatalmas, kör alakú célpontokat öt színes gyűrű díszítette. A középső gyűrű sárga volt. Kellős közepén parányi, fekete folt látszott. Az egymás mögött el helyezett céltáblák egyre kisebbnek tűntek. Mivel a terem igencsak hosszú volt, az utolsó céltáblától több mint kétszáztíz lépésnyi távol ság választotta el a lövészeket.

Celaena végighúzta ujját a tiszafa íj lágy ívén. Az íjászat volt az egyik első dolog, amire Arobynn annak idején megtanította. Min den orgyilkosnak remekül kellett lőnie. A többiek közül a két or gyilkos is gyakorlott lövésznek bizonyult. Nem találták el ugyan a céltáblák kellős közepét, és a távolabbi célokkal eléggé bizonytalanul bántak, ám mestereik - bárkik is voltak - értettek a szakmájukhoz.

Pelor, a vézna orgyilkos még nem volt elég erős ahhoz, hogy telje sen megfeszítse az ember nagyságú íjat. Csak a legnagyobb nehézség

árán tudta kilőni a nyílvesszőket. Amikor befejezte, a szeme dacosan csillogott, a jelöltek pedig vihogni kezdtek. Káin hangosan kacagott.

Brullo komor arccal figyelte a fejleményeket.

-

Hát senki nem tanított meg az íj használatára, te legény?

Pelor kihúzta magát. Meglepően nyílt haraggal bámult a fegyvermesterre.

-

Elsősorban a mérgekhez értek.

- A mérgekhez! - harsogta Brullo, és az égre emelte a kezét. - A király egy bajnokot akar... te pedig még a legelőn kérődző tehenet sem tudnád eltalálni.

Intett a fiúnak, hogy takarodjon. A többiek ismét röhögni kezdtek.

Celaena szerette volna átérezni a jókedvüket. Pelor azonban mé lyen beszívta a levegőt, a vállából eltűnt a feszültség, és beállt a többi ek közé, akik már lőttek. Vajon ha ma kiteszik a szűrét, hová fogják visszavinni? A börtönbe? Vagy egy haláltáborba? Celaena furcsa mód megsajnálta a fiút.

Annyira nem is ügyetlen lövész.

Nox viszont nagyon is meglepte. Az ifjú tolvaj a három közeleb bi céltábla kellős közepébe talált. A két távolabbin is sikerült egész pontos találatot elérnie. A nyílvesszők a belső körökbe csapódtak. Lehet, hogy mégiscsak érdemes volna elfogadni szövetségesnek az ifjút? A többiek arckifejezéséről lerítt, hogy hasonló gondolatok jár nak a fejükben, ahogy Nox elindult visszafelé a terem hátsó részébe.

Sír, a visszataszító orgyilkos a körülményekhez képest egész jól szerepelt. Négy telitalálat, és az utolsó lövésével is eltalálta a legbel ső kör peremét. Ekkor azonban Káin állt a padlóra húzott fehér vo nal mögé.

Megfeszítette tiszafa íját. A fekete gyűrű megcsillant az ujján, mikor az óriás elengedte a húrt.

Aztán újra, és újra, és újra lőtt. Két lövés között alig telt el néhány szívdobbanásnyi idő.

 

A teremben halotti csend támadt. Amikor meghallotta az utolsó nyílvessző koppanását is, Celaena kis híján elhányta magát. Öt pon tos találat.

Csupán azzal vigasztalta magát, hogy félelmetes vetélytársa egyetlenegyszer sem találta el a céltáblák közepén lévő parányi, fe kete pöttyöt. Az igazi középpontot. Mondjuk az egyik lövése elég közel járt.

Ezután valamiért felgyorsult a sor. A lány csak Káinra tudott gon dolni.

Ahogy Perrington harsányan megéljenezte. Ahogy Brullo lelkesen a hátát veregette. Mindenki erre a hústoronyra figyelt, mindenki őt dicsőítette. És ezúttal nemcsak azért, mert olyan nagyda rab fickó volt, hanem mert tényleg kiérdemelte a dicséretet.

Celaena váratlanul azon kapta magát, hogy már ő áll a fehér vonal mögött. A hatalmas csarnok, mintha a végtelenbe nyúlott volna előtte.

Néhány vetélytársa halkan vihogni kezdett. A lány büsz kén kihúzta magát, és a válla fölött előhúzott egy nyílvesszőt. Fel készült a lövésre.

Pár nappal korábban már lőttek célba. Kiváló eredményt ért el.

Legalábbis annyira, hogy azzal még ne hívja fel magára a figyel met. Ölt már embert jóval távolabbról is, mint ahová a legmesszebb lévő céltáblát állították. Mégpedig egyetlen lövéssel. Keresz tüllőtte a torkát.

Szeretett volna nyelni egy nagyot, de kiszáradt a szája.

Celaena Sardothien vagyok. Adarlan orgyilkosa. Ha ezek a fajankók tudnák, hogy ki áll előttük, nem nevetnének így. Celaena Sardothien vagyok. Győzni fogok. Nem fogok félni.

Megfeszítette az íjat. A karja elkínzott izmai belesajdultak az erő-

feszítésbe. Kizárta magából a zajt, a mozgást. Egészen egyszerűen elzárt mindent, és csupán a saját légzését hallotta. Teljes figyelmével

az első céltáblára összpontosított. Beszívta a levegőt. Amikor kifújta, elengedte a húrt.

Telitalálat.

A gyomrából kezdett eltűnni a feszültség. Az orrán keresztül fúj ta ki a levegőt. A nyílvessző nem a fekete pöttyben állt meg, de hát nem is arra célzott.

Már nem nevettek annyian, mint az előbb. Nem is törődött ve lük, amikor újabb vesszőt illesztett a húrra, és kilőtte a második cél felé. A belső gyűrű

peremét akarta eltalálni. A nyílvessző halálos pontossággal oda is csapódott be. Ha akarta volna, egész gyűrűt rajzolhatott volna az odalőtt nyílvesszőkből. Már ha lett volna elegendő nyílvesszője.

A harmadik céltáblát is középen találta el. A belső kör peremét vette célba, de a lövés kicsit beljebb ment. Ugyanezt történt a negyedik céllal is, ám itt most a belső kör másik oldalát akarta eltalálni. Ahova célzott, a nyíl ott fúródott be.

Amikor megragadta az utolsó nyílvesszőt, hallotta, hogy az egyik vetélytársa, Renault, a vörös hajú zsoldos hangosan vihog. Válaszul annyira megfeszítette az íjat, hogy a tiszafa megzendült, és felké szült az utolsó lövésre.

A célpont alig volt több, mint egy színes volt. A fekete pötty a kö zepén nem lehetett nagyobb egy homokszemnél. Igazából nem is láthatta. Nem látta azt az érintetlen pöttyöt, amelyet egyikőjük, még Káin sem talált el.

Celaena karja remegett az erőfeszítéstől, amikor a húrt még egy picivel hátrébb húzta. Végül lőtt.

A nyílvessző a céltábla kellős közepébe vágódott be. Az apró, fe kete pöttybe. A vihogás elhallgatott.

Senki sem szólt egyetlen szót sem, amikor otthagyta a fehér vonalat, és az íját feldobta a kocsi tetejére. Chaol dühös pillantásokkal

méregette. Úgy tűnt, a védencének nem sikerült teljesen elkerülnie a feltűnést.

Dorian viszont mosolygott. A lány felsóhajtott, majd oda ment a többiekhez, akik az erőpróba végére vártak. Megtartotta tőlük a három lépés távolságot.

Az elért eredményeket maga Brullo hasonlította össze. Kiderült, hogy nem az ifjú Pelort, hanem az egyik veterán katonát küldik el. Bár Celaenának nem volt oka azt gondolni, hogy veszített - mert tényleg nagyon jól szerepelt -, mégsem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy igazából semmit sem nyert.

 

HIÁBA PRÓBÁLTA MEG egyenletesen venni a levegőt, Celaena hörögni kezdett, mikor Chaollal az oldalán keresztülfutott a vadasparkon. A férfi a legcsekélyebb jelét sem adta, hogy kimerült volna. Csupán az arcán csillogott az izzadság, meg a fehér inge tapadt a hátára.

Egy hegy felé rohantak. A magaslat tetejét még mindig beborítot ta a reggeli köd. A lány kis híján összecsuklott, ahogy megpillantot ta a meredek lejtőt. A reggelije kezdett elindulni felfelé. Hangosan felnyögött, hogy felhívja magára Chaol figyelmét, mielőtt megállt volna. Megragadta egy fa törzsét.

Remegni kezdett, igyekezett erősen megkapaszkodni, aztán elhányta magát. Annyira gyűlölte, hogy forró könnyek csorogtak a szeméből.

Görcsölő gyomra miatt azonban alig kapott levegőt, így nem tudta tisztára törölni az arcát. Chaol némán állt a közelben. Celaena letörölte a homlokát.

A légzésére összpontosított. Megpróbálta rákényszeríteni a testét, hogy ellazuljon. Három nap telt el az első erőpróba óta. Csupán tíz napja é rkezett meg Résvárba, de még mindig nem sikerült rendbe hoznia az állóképességét. A következő

 

próbára négy nap múlva kerül sor. A közös edzések a megszokott ütemben folytak. Ő azonban egyre korábban kelt fel. Nem hagyja, hogy Káin legyőzze.

Vagy Renault, vagy bármelyikük.

—

Kész vagy? - kérdezte Chaol. Celaena felemelte a fejét, és megpróbálta gyilkos pillantásával keresztüldöfni a fickót. A világ azon ban táncra perdült, és a talaj mintha csak magához akarta volna rántani. Újra görcsölni kezdett. — Mondtam neked, hogy futás előtt ne egyél!

—

Nem kéne ennyire örülnöd a szenvedésemnek!

—

Nem kéne ennyit hánynod!

—

Egyelőre nem jön több! - csattant fel a lány. — De lehet, hogy legközelebb nem leszek ennyire udvarias, és téged foglak lehányni.

—

Ahhoz előbb utol kéne érned - felelte a kapitány vigyorogva.

Legszívesebben betörte volna az orrát, ám amikor közelebb lé pett, megroggyant a térde. Kénytelen volt ismét megkapaszkodni a fatörzsben.

Várta, hogy újrakezdődjön a görcsös hányás. A szeme sarkából jól látta a csendben várakozó férfit. Chaol a lány hátát nézte. Az izzadt, fehér alsóing alatt jól látszódtak a sebhelyei.

—

Élvezed, ha a forradásaimat bámulhatod?

Chaol egy pillanatra ráharapott az alsó ajkára.

—

Hogy szerezted őket?

Egyértelmű volt, hogy a hátán végighúzódó három, rettenetes forradásról beszélt.

—

Szerinted mégis hogy? - méltatlankodott Celaena. Amikor nem kapott választ, felemelte a fejét, és a lombkoronát kezdte el bámulni. A reggeli szellő mozgásba hozta a leveleket. Néhányat leszakított a csontujjakként meredező ágakról. — Ezt a hármat az érkezésem napján kaptam Távolvégben.

—

Mivel szolgáltál rá?

 

-

Szerinted mivel lehet erre rászolgálni? - kacagott fel keserűen a lány. - Senki sem érdemel olyat, hogy megkorbácsolják, mint egy állatot.

A fiatalember már nyitotta volna a száját, de Celaena nem engedte szóhoz jutni:

-

Amikor megérkeztem Távolvégbe, azonnal odarángattak a tá bor közepére, és kifeszítettek két oszlop közé. Huszonegy korbács ütést kaptam.

A tekintete a semmibe meredt. Már nem Chaolt látta maga előtt, mindent elborított a távolvégi pusztaság fölé boruló hamuszürke égbolt. Már nem a szél süvített, a rabszolgák jajveszékeltek...

-

Ez még azelőtt történt, hogy összebarátkoztam volna a többi rabszolgával. Az első éjszakám azzal telt, hogy a halált vártam. Nem tudtam, megérem-e a reggelt. A hátamon könnyen elfertőződhettek volna a sebek. Vagy el is vérezhettem volna. Mire észbe kapok, már nem is élek.

-

Senki sem segített?

-

Csak másnap reggel. Egy fiatal nő a kezembe csempészett egy gyógyírral teli bádogdobozkát. Sorban állva vártuk a reggelit. Nem volt rá alkalmam, hogy megköszönjem neki. Aznap négy munka felügyelő

megerőszakolta és megölte. - Ökölbe szorította a kezét, és majdnem elsírta magát. - Később, amikor már nem bírtam tovább, benéztem hozzájuk, hogy megfizessek nekik azért, amit azzal a szerencsétlennel tettek.

Mintha már nem is vér, hanem valamilyen jeges folyadék áramlott volna az ereiben.

-

Túl gyorsan meghaltak.

-

Nő létedre Távolvégben... - kezdte volna Chaol. A hangja érdessé vált, de el is halkult. - Senki sem próbált...

 

Elhallgatott. Nem tudta befejezni a kérdést. A lány lassan, kese rűen elmosolyodott.

- Eleve féltek tőlem. Azután a nap után pedig, amikor kis híján megérintettem a falat, senki sem mert még csak a közelembe se jönni. Ha pedig valamelyik őr megpróbált volna túlságosan is barát ságosan viselkedni... olyankor a bajtársai nagyon hamar megértet ték vele, hogy igen könnyen kifordulok magamból, ha éppen olyan a kedvem.

Feltámadt a szél. Belekapott a lány hajába, és kicibálta a szálakat a fonatból. Semmi kedve sem volt ahhoz, hogy beszéljen a gyanújáról. Hogy talán Arrobyn valahogy lefizette Távolvég őreit. Az ő kedvéért.

Mindenki úgy marad életben, ahogy tud.

Celaena nem igazán értette, mitől vált olyan lággyá a fiatalember pillantása. Egy hosszú pillanaton keresztül csak némán bámulta a kapitányt, aztán hirtelen mozgásba lendült. Felfelé rohant a hegycsúcs irányába. A szirt tetejét ragyogó fénybe borították a nap első sugarai.

 

Másnap délután a bajnokjelöltek Brullo körül álltak. A fegyvermester előadást tartott a különféle fegyverekről. Csupa olyan ostobaság ról szövegelt, amit Celaena már évekkel korábban megtanult, így semmi oka nem volt rá, hogy feszülten figyeljen. Azon törte a fejét, hogyan tudna feltűnés nélkül állva aludni, amikor a szeme sarkából észrevette, hogy valaki megmoccant az egyik erkély ajtajában. Ép pen időben fordult meg ahhoz, hogy lássa, a jelöltek egyike - egy leszerelt, veterán katona -

megtámadja a mellette álló őrt. Egyetlen

 

ütéssel leterítette a fegyverest. A testőr feje hangos csattanással vágódott a márványpadlónak, abban a pillanatban elveszítette az esz méletét. A lány valósággal kővé dermedt. Hozzá hasonlóan egyet len vetélytársa sem mert megmoccanni. A lázadó rohanni kezdett. Megpróbált kijutni az ajtón át a kertbe, hogy elmenekülhessen.

Chaol és az emberei elképesztő gyorsasággal reagáltak. A mene külő

veterán még az üvegajtót sem érte el, amikor az első nyílvessző a hátába állt.

Néma csend támadt. Az őrök fele körülvette a jelölteket. Kezük a kardjuk markolatát szorította. A többiek, Chaollal az élükön, odarohantak a halotthoz és a leterített őrhöz. Hallatszott az íjak fájá nak recsegése, ahogy a belső körfolyosón álló íjászok megfeszítették fegyverük húrját. Celaena mereven állt. Mellette Nox sem mozdult. Elég lett volna egy rossz mozdulat ahhoz, hogy az ingerült őrök bárkivel végezzenek. Még Káin sem mert túlságosan nagy levegőt venni.

Celaena jól látta, hogy a jelöltek és a fegyvereiket szorongató test őrök falán túl Chaol letérdel az eszméletlen őr mellé. Senki sem nyúlt a halott jelölthöz. A katona hason feküdt a kövön. Kinyújtott karja az üvegajtóra mutatott. Az elhunytat Svennek hívták. A lány nem tudta, hogy miért zárták ki a hadseregből.

-

Istenek az égben! - suttogta Nox olyan halkan, hogy szinte meg sem moccant a szája. - Egyszerűen csak... megölték.

Celaena legszívesebben ráförmedt volna, hogy fogja be a száját, de még ezt is túl kockázatosnak tartotta. Vetélytársai közül néhányan halkan morogtak, de egyikőjük sem mert akárcsak egy lépést is tenni.

-

Tudtam én, hogy komolyan gondolják, nem mehetünk el in nen. De hát... - a fiatalember halkan káromkodni kezdett. Celaena

érezte, hogy Nox a szeme sarkából őt figyeli. - A megbízóm büntetlenséget ígért. Amikor sarokba szorított, azt ígérte, hogy nem kell börtönbe mennem, ha esetleg elbukom az erőpróbán.

A lány ekkor már tudta, hogy az ifjú nem is annyira hozzá szólt, mint inkább önmagának beszélt. Amikor nem válaszolt, Nox is elhallgatott. Mind a ketten némán bámulták a halott bajnokjelöltet.

Mégis mi vitte rá Svent? Miért itt? Miért most? Hiszen még csak három nap múlva esedékes a második erőpróba. Miért gondolta ez a harco s, hogy ez a legmegfelelőbb időpont? Annak idején, amikor a lányban elpattant a húr a sóbánya mélyén, nem is gondolt a szabadságra. Hát nem. Eldöntötte, hogy akkor és ott fog kitörni. Megragadta a csákányt, és lecsapott vele.

Valójában esze ágában sem volt elmenekülni.

A beáradó napfényben az elhunyt vére úgy ragyogott, mintha a bejárati ajtót vörös ólomüveg borította volna.

Lehet, hogy az elhunyt rájött valami fontosra. Arra, hogy nem tud nyerni.

Úgy vélte, az ilyen gyors halál még mindig sokkal jobb, mintha vissza kellene térnie oda, ahonnan elhozták. Ha szökni akart volna, akkor kivárta volna a sötétség beköszöntét. Csendben, tanúk nélkül kelt volna útra. Sven mást akart. Celaena most már maga is megértette az összefüggéseket.

Világosság vált minden, de csak azért, mert akkor régen ő maga is megpróbált kitörni Távolvégből. Egyujjnyira járt a faltól.

Adarlan rabszolgasorba taszíthatja őket. Elpusztíthatja az életü ket, lesújthat rájuk, megkorbácsolhatja, összetörheti a foglyokat. Arra kényszerítheti a rabszolgákat, hogy részt vegyenek ezen a nevetséges versenyen. Függetlenül attól, hogy bűnözők voltak-e, avagy sem, a harcosok mégiscsak emberek maradtak. Sven számára már

csak egyetlen kiút maradt. Inkább meghalt, mint hogy részt vegyen a király játékában.

Ahogy a halott ott feküdt a hideg kövön, ahogy az ujja továbbra is az elérhetetlen látóhatár felé mutatott, Celaena csendben imádkozni kezdett érte, és azt kívánta, hogy jó legyen neki ott, ahová került.

 

DORIAN HAVILLIARD IGYEKEZETT egyenes háttal ülni a trónján. A szemhéja mintha csak ólomból lett volna. A muzsika és a cse vegés közepette majdnem elaludt. Miért ragaszkodik az anyja ahhoz, hogy ő is részt vegyen a királynői udvar fogadásain? Hetente egyetlen délutánt kellett itt eltöltenie, de már ez is túl soknak tűnt. Mondjuk még így is jobban járt, mintha

Chaol

társaságában

Szemzabáló

hulláját

kellett

volna

tanulmányoznia. A kapitány jó pár napja minden idejét ezzel tölti. A herceg egyelőre nem aggódott. Arra ráér majd később is. Ha esetleg komoly gond lesz a gyilkosságból. Ez valószínűtlennek tűnt, hiszen Chaol már hozzálátott az ügy felderítéséhez. Valószínűleg valamilyen részeg verekedés lehetett.

Ott volt persze még az a jelölt is, aki ma délután megpróbált elszökni.

Dorian megborzongott. Milyen lehetett azoknak, akik az eset szemtanúi voltak? Chaolnak igen sok kellemetlenséggel kell most megbirkóznia. Ott volt a sebesült katona, meg a főnemes, aki elve szítette a bajnokjelöltjét. És akkor még nem is beszélt az elhunytról.

 

Mégis mi járhatott az apja fejében, amikor úgy döntött, hogy meg rendezi ezt a versenyt?

A herceg az anyjára pillantott. A királyné a szomszédos t rónon ült.

Anyja valószínűleg semmit sem tudott az uralkodó szándéka iról. Bizonyára halálra rémült volna, ha megtudja, milyen bűnözőkkel kell egy fedél alatt élnie. Az anyja még mindig gyönyörű asszony volt. Csupán néhány ránc volt az arcán, és azokat is gondosan eltakarta a púderrel. Aranybarna hajában is csupán néhány ezüst hajszál látszott. A fejedelmi asszonyt valósággal elborította a zöld bársony hullámzó tengere, a könnyű anyagból készült kendő és az aranyszínben ragyogó sál. A koronája alól csillogó fátyol borult az arcára. Dorian valamiért úgy érezte, hogy felséges anyja aznap egy sátrat húzott magára.

Előttük az udvari nemesség tagjai ácsorogtak vagy sétáltak a teremben.

Az urak és hölgyek pletykáltak, cselszövéseken törték a fejüket, vagy megpróbálták elcsábítani egymást. A sarokba ültetett zenekar menüettet játszott. A szolgák mintha maguk is táncoltak volna, miközben teli tálcákkal siklottak az összegyűlt nemesek között. Újratöltötték az előkelőségek kupáit, és eltüntették a bemocskolt tányérokat, poharakat és ezüst evőeszközöket.

A herceg úgy érezte magát, mintha ő is valamilyen dísztárgy len ne.

Természetesen azt a lenyűgöző öltözetet viselte, amit az anyja ma reggel küldetett át hozzá. A mellény sötét, kékeszöld bársonyból készült. A kék -

fehér csíkos vállrészből szinte már nevetségesen bő fe hér ruhaujj buggyant elő. Hála az égnek, legalább a szürke nadrágja miatt nem kellett szégyenkeznie. Férfiember létére viszont igencsak kényelmetlenül érezte magát a túlságosan is újnak látszó világosbarna, szarvasbőr csizmájában.

 

-

Dorian, drágám, te duzzogsz - szólalt meg Georgina királyné, mire a fia bocsánatkérően rámosolygott. — Levelet kaptam Hollintól. Szeretettel üdvözöl.

-

Mondott bármi érdekeset is?

-

Csak azt, hogy utálja az iskolát, és haza akar jönni.

-

Minden levélben ezt írja.

Adarlan királynéja felsóhajtott.

-

Ha az apád nem tiltotta volna meg, már rég hazahozattam volna.

-

Addig jó, amíg az iskolában van.

Ami az öccsét illeti, tényleg az volt a legjobb, ha a lehető legmesszebb volt tőle. Georgina alaposabban megnézte magának a fiát.

-

Te sokkal jobb gyerek voltál. Sohasem viselkedtél engedetlenül a mestereiddel. Jaj, szegény kicsi Hollin! Ha majd meghalok, ugye vigyázni fogsz rá?

-

Meghalsz? De hát anyám...

-

Tudom, hogy milyen idős vagyok — ellenkezett a királyné, és legyintett gyűrűkkel teliaggatott kezével. - Éppen ezért kell megnősülnöd.

Minél hamarabb.

-

Megnősüljek? - hördült fel a herceg. - Ugyan kit vehetnék el?

-

Dorian, te vagy a koronaherceg. Ráadásul már elmúltál tizenkilenc éves. Talán örökös nélküli király akarsz lenni, hogy majd Holliné legyen utánad a trón?

Az ifjú nem válaszolt.

-

Gondoltam - biccentett az anyja. Rövid töprengés után így folytatta. - Rengeteg fiatal nő van az udvarba n, akikből mind jó feleség válna. Persze az volna a legjobb, ha egy hercegnőt választa nál.

-

Nincsenek szabad hercegnők - mordult fel a fia.

 

-

Ott van például Nehemia hercegnő — nevetett az anyja, és gyorsan a fia vállára tette a kezét. — Ó, ne aggódj! Nem kényszerítelek rá, hogy őt vedd feleségül. Már az is meglepett, hogy az apád nem fosztotta meg a rangjától. Ezt a beképzelt, dölyfös lányt. Tudtad, hogy nem hajlandó azt a ruhát viselni, amit én küldtem neki?

-

Biztosra veszem, hogy a hercegnőnek jó oka van rá, hogy így tegyen - felelte Dorian ingerülten. Felbőszítette az anyja szavaiból kicsengő

kimondatlan előítélet. — Csupán egyszer beszéltem vele, de nagyon is...

elevennek tűnt.

- Akkor lehet, mégiscsak öt kellene feleségül venned — nevetett ismét a királyné, mielőtt a fia válaszolni tudott volna. Dorian halványan elmosolyodott. Még mindig nem tudott rájönni, miért is tett e leget az apja Eyllwe királya óhajának, amikor a legyőzött fejedelem azt kérte, hogy engedjék a lányát ellátogatni Adarlan fővárosába. Itt az udvarban majd jobban megismerheti a birodalom szokásait. Hát, Nehemia nem bizonyult túl jó nagykövetnek. A herceg ráadásul arról is hallott, hogy vendégük állítólag titokban országának lázadóit támogatja. Közismert volt, hogy fel akarta számoltatni a Calacullában működő munkatá bort. Dorian ezért nem is hibáztatta. Főleg azután nem, hogy tanúja lehetett Távolvég szörnyűségeinek. Jól látta, hogy a sóbánya mennyi re megviselte Celaena Sardothient. Az apja azonban soha semmit nem tett ok nélkül. Bár a herceg csupán pár szót válthatott Nehemiával, ez is elég volt ahhoz, hogy feltámadjon a halvány gyanúja. Lehet, hogy a hercegnő valamilyen titkos céllal érkezett a fővárosba?

-

Annyira kár, hogy Kaltain úrnő Perrington herceg jegyese - folytatta az anyja. — Nagyon szép az a lány. És felettébb udvarias. De ta lán van egy húga.

Dorian összefonta a karját a mellén. Nyelt egy nagyot. Kaltain a terem túlsó felében állt. A herceg nagyon is tisztában volt vele, hogy

a szépséges, ám ennek ellenére kimondhatatlanul ellenszenves ifjú hölgy valósággal felfalja a tekintetével. Mocorogni kezdett a trónon. A feneke máris megfájdult a sok ücsörgéstől.

-

Mit szólsz Elise-hez? - kérdezte a királyné, és a fejével egy fiatal, levendulaszínű ruhát viselő, szőke lány felé intett. - Ő is nagyon szép. És szerintem nagyon... játékos természet lehet.

Ahogy azt már én is megtapasztalhattam.

—

Elise borzasztóan unalmas - válaszolta a herceg.

- Jaj, Dorian!- kiáltott fel az anyja, és a szívére szorította a kezét. - Csak nem akarod azt mondani, hogy szerelmi házasságot forgatsz a fejedben? Ugye nem? A szerelem távolról sem garantálja, hogy si keres lesz a házasságod.

A herceg unatkozott. Elege volt ezekből a némberekből, és unta már azokat az úrfikat is, akik úgy tettek, mintha a fegyvertársai let tek volna. Halálosan unt mindent.

Azt remélte, hogy a távolvégi utazás majd kizökkenti az unalom ból. Úgy vélte, a hosszú út után boldogan tér majd haza. Erre kiderül, hogy itthon semmi sem változott. Ugyanazok az úrihölgyek bámultak rá, ugyanolyan esdeklő bociszemmel. A kacsintgató cselédlányok sem változtak. A királyi tanács tagjai továbbra is törvényjavaslatokat csúsztattak be az ajtaja alatt, és a mellékelt leveleikből kiderült, hogy a támogatására számítanak. Ami pedig az apját illeti... Az apja kizárólag a hódításaival törődött. Addig nem nyugszik, míg valamennyi földrész fölött nem Adarlan zászlója lo bog.

Meglepően hamar ráunt arra, hogy fogadásokat kössön ezekre az úgynevezett bajnokjelöltekre. Egyértelműnek tűnt, hogy a végső

összecsapásra majd Káin és Celaena között kerül sor. Addig pedig... Na szóval, felesleges lett volna a figyelmét a többi jelöltre pocsékol nia.

 

-

Már megint duzzogsz. Valami felzaklatta az én kiskutyámat? Hírt kaptál Rosamundról? Szegény kisfiam, milyen csúnyán össze törték a szívedet! - kiáltotta a királyné fejcsóválva. - De már több mint egy év is eltelt azóta...

A fiatalember nem válaszolt. Semmi kedve sem volt ahhoz, hogy Rosamundra gondoljon. Vagy a férjére, arra a durva alakra, akiért a lány elhagyta.

Néhány előkelőség táncolni kezdett. Hullámzó mozgással kerül gették egymást. Páran vele egykorúak voltak. A herceg mégis úgy érezte, hogy eltávolodott tőlük. Nem érezte magát idősebbnek, bölcsebbnek meg főleg nem. Mintha csak... mintha azt érezte volna...

Valamiért az az érzése támadt, mintha a belsejében rejtőző valami egész egyszerűen lehetetlenné tette volna, hogy örömét lelje a mulatozásban.

Nem bírta elviselni az udvaroncok képmutatását, ahogy azok erőnek erejével semmibe vették a kinti világot. Mindennek nem a hercegi cím volt az oka. Serdülőkorában nagyon is élvezte a többiek társaságát. Nagyon hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy valami örökre el fogja választani a többiektől. Az egészben mégis az volt a legszörnyűbb, hogy az udvaroncok mintha észre sem vették volna ezt a különbséget. Fogalmuk sem volt arról, hogy a herceg másnak tartja magát. Ha nem lett volna Chaol, kétségbe -

ejtően magányos lett volna.

-

Tudom, hogy az apád rendkívül sok feladatot bízott rád - folytatta az anyja, majd elefántcsontfehér ujjával odaintette magához az egyik udvarhölgyet. - Ha azonban veszed magadnak a fáradságot, és van egy ráérő pillanatod, amikor anyádra vagy a királyság jövő jére gondolnál, akkor nézd át ezt a papírt.

Az udvarhölgy mélyen pukedlizett, és a herceg felé nyújtott egy összehajtogatott papirost. Az irományon az anyja vérvörös pecsétje

ragyogott. Dorian feltépte a levelet, és a gyomra valósággal görcsbe rándult, amikor meglátta a hosszú névsort. Előkelő úrihölgyek ne vei sorakoztak egymás alatt. Kivétel nélkül megfelelő korban voltak ahhoz, hogy férjhez menjenek.

-

Ez meg mit jelentsen? - csattant fel, és legszívesebben cafatokra tépte volna az irományt. Az anyja lefegyverző mosollyal válaszolt: -

A szóba jöhető menyasszonyok névsora. Bármelyik hölgy alkalmas volna rá, hogy koronát viseljen a fején. Ezenfelül pedig mindannyiukról biztosan tudom, hogy képesek lesznek örökösöket adni neked.

Dorian az egyik mellényzsebébe csúsztatta a névsort. Egyszerű en képtelen volt megülni a fenekén.

-

Majd még meggondolom a dolgot - jelentette ki, és mielőtt az anyja válaszolhatott volna, lelépett a gazdagon díszített emelvény ről. Abban a pillanatban öt ifjú hölgy vette körbe. Az egyik táncolni szeretett volna, a másikat az érdekelte hogy van a herceg, a harma dik azt tudakolta, hogy részt vesz-e Samhuinn éjszakáján a bálon. Be nem fogták volna a szájukat. Dorian üveges tekintettel bámulta őket. Nem kellett volna legalább a nevüket tudnia?

Elnézett a szépségek drágaköves ékszerekkel borított feje fölött, hogy kiutat találjon. Meg fog fulladni, ha túl sokáig idebent marad. Viszonylag udvariasan búcsút vett a hölgyektől, majd kisietett a fejedelmi udvar csillogó-villogó

kavargásából.

Ügy

érezte,

hogy

lehetséges

menyasszonyainak névsora átégeti a ruháját, és megper zseli a bőrét.

Odakint zsebre vágta a kezét, és elindult a palota egyik hosszú folyosóján.

A kutyák részlegében nem volt senki sem. Az ebeket és a kopókat kivitték gyakorolni a pályára. Meg akarta nézni az egyik vemhes szukát. Persze tisztában volt vele, hogy az újszülött kutyákról

addig semmi sem fog kiderülni, míg meg nem kezdődik az elles. Re mélte, hogy a szuka fajtiszta kölykökkel lepi meg, bár tudni lehetett róla, hogy gyakran és ügyesen kiszökik a ketrecéből. Ez a kopó volt a leggyorsabb mind közül, de a herceg nem tudott megbirkózni a szuka ösztönös vadságával.

Ezért aztán nem is nagyon tudta, hová tart. Egyszerűen csak ment az orra után. Mindegy volt, hogy hová.

Kikapcsolta a mellénye legfelső gombját. Egy nyitott ajtó felől kar dok csattogása hallatszott. Megtorpant. A bajnokjelöltek edzőtermének ajtaja előtt állt. Mostanra már véget ért a kiképzés, ám ennek ellenére...

A lány volt bent.

Aranyhaja valósággal ragyogott, ahogy eltáncolt a három testőr mellett.

Mintha nem is markolta volna a fegyvert, hanem az acélkard is a keze része lett volna. Esze ágában sem volt elhátrálni a fegyveresek elől. Ügyesen oldalra mozgott, és megkerülte őket.

Bal kéz felől valaki tapsolni kezdett. A négy párbajozó megállt.

Mindannyian lihegtek. Dorian jól látta, hogy az orgyilkos kajánul elmosolyodott. Kiálló pofacsontján izzadság csillogott, kék szeme valósággal ragyogott. Hogy lehet ennyire csinos? Csak...

Előlépett a tapsoló alak. Nehemia hercegnő nem a megszokott fehér díszruháját viselte. Sötét zubbonyt és bő nadrágot hordott. A karja hajlatában gazdagon faragott vívóbotot tartott.

A hercegnő vállon veregette az orgyilkost. Mondott valamit, amin a lány nevetni kezdett. Dorian körülnézett. Hol a csudába volt Chaol vagy Brullo?

Hogy került Adarlan orgyilkosa Eyllwe hercegnőjének társaságába?

Ráadásul karddal a kezében! Ez nagyon nem volt rendjén. Főleg azután, hogy a minap az egyik bajnokjelölt megpróbált elszökni.

 

Amikor Dorian belépett hozzájuk, szélesen rámosolygott a hercegnőre, és meghajolt. Nehemia csupán egy ingerült biccentésre mél tatta. Nem is csoda.

A herceg megragadta Celaena kezét. A lány bőrének fém- és izzadságszaga volt, ennek ellenére kezet csókolt neki. Miközben az ajka hozzáért, felemelte a tekintetét, hogy a szemébe nézhessen.

-

Lillian úrnő — lehelte a lány bőrébe.

-

Hercegi fenség - felelte az orgyilkos, és megpróbálta elhúzni a kezét. Dorian azonban erősen tartotta.

-

Válthatnánk néhány szót? - kérdezte, és maga után vonszolta, mielőtt az orgyilkos válaszolhatott volna. Amikor hallótávolságon kívülre kerültek, azonnal ráförmedt. — Hol van Chaol?

-

No de fenség, illik így beszélni hőn szeretett bajnokjelöltjével?

- méltatlankodott a lány, és karját összefonta a melle előtt. A herceg savanyúan nézett rá.

-

Szóval hol van?

-

Nem tudom, de ha fogadni akarnék, akkor azt mondanám, hogy Szemzabáló széttrancsírozott holttestét vizsgálja. Lehet per sze, hogy éppen Sven hullájától szabadul meg. Ami pedig azt illeti, Brullo megengedte nekem, hogy délutánonként annyi időt töltsék el itt, amennyi csak jólesik.

Talán nagyuram is tudja, hogy holnap újabb erőpróba vár rám.

Még szép, hogy tudta.

-

Mit keres itt Nehemia hercegnő?

-

Benézett hozzám, és amikor Philippa elmondta neki, hogy itt talál, akkor mindenképpen be akart állni gyakorolni. Úgy tűnik, minden nő

nyugtalanná válik, ha túl sokáig nem markolhat fegyvert — magyarázta vigyorogva a lány.

-

Régebben nem voltál ennyire beszédes.

 

-

Talán, ha fenséged kegyeskedett volna szóba elegyedni velem, akkor hamarabb is rájött volna, hogy ilyen kis szószátyár vagyok.

A herceg felhördült, nem tudott ellenállni a csábításnak, pedig tudta, hogy baja lesz belőle.

-

Mégis mikor beszélhettem volna veled?

-

Nagyuram, ugye kegyeskedik emlékezni arra az apróságra, hogy Távolvégből együtt jöttünk idáig? Ezenfelül pedig már hetek óta itt vagyok a városban.

-

Küldtem neked könyveket - figyelmeztette a herceg.

-

És talán egyetlenegyszer is megkérdezte, hogy elolvastam-e őket?

Elfeledkezett volna ez a lány arról, hogy éppen kihez beszél?

-

Egyszer igenis beszéltem veled, mióta megjöttünk.

Az orgyilkos megvonta a vállát, és megpróbált hátat fordítani. A herceg ingerülten, ám ugyanakkor kissé kíváncsian megragad ta a karját. A lány türkizkék szeme felvillant, ahogy a kezére nézett. Dorian szíve gyorsabban kezdett el dobogni, ahogy találkozott a pillantásuk. Igen, a bajnokjelöltje tényleg gyönyörű volt, még ilyen izzadtan is.

-

Fenséged nem fél tőlem? - hallatszott a kérdés. A lány tekintete a herceg kardjára tapadt. — Vagy netán nagyuram ugyanolyan jól kezeli a fegyvert, mint a derék Westfall kapitány?

Dorian közelebb lépett, és erősebben szorította a karját.

-

Jobb vagyok nála - suttogta az orgyilkos fülébe. Hát igen: a lány elpirult, és lesütötte a szemét.

-

Na szóval... - folytatta volna, de már elkésett vele. A herceg úgy érezte, hogy győzött. A bajnokjelölt karba tette a kezét. - Fenséged rendkívül tréfás kedvében van.

-

Megteszek minden tőlem telhetőt - hajolt meg túljátszott eleganciával a herceg. - De Nehemia hercegnő akkor sem lehet itt veled.

 

-

Már miért ne lehetne? Talán azt hiszi, hogy meg fogom ölni? Mégis, miért ölném meg az egyetlen embert a palotában, aki nem nyáladzó idióta?

A szúrós pillantás egyértelművé tette, hogy a trónörökös i s ez utóbbiak közé tartozik.

-

És azt még nem is említettem, hogy a hercegnő testőrei egy szempillantás alatt lemészárolnának, mielőtt még kezet emelhetnék rá.

-

Ez akkor sem lehetséges. A hercegnő azért jött ide, hogy meg-ismerje a szokásainkat, nem azért, hogy vívni tanuljon.

-

Egy hercegnő... az bizony hercegnő. Azt tesz, amit akar.

-

Ezek szerint, ha nem tévedek, te akarod kiképezni a fegyver-forgatásra.

-

Lehet, hogy fenséged mégiscsak fél egy kicsit tőlem? — vigyorgott a lány félrehajtott fejjel.

-

Azonnal visszakísérem a lakosztályába.

-

A Rém segítsen benne nagyuramnak! — hajlongott félreállva az orgyilkos.

Dorian beletúrt a hajába, és odasietett a hercegnőhöz. A sötét bőrű hölgy csípőre tett kézzel várta.

-

Fenséges hercegnő - szólalt meg az ifjú, és intett a nő két test-

őrének, hogy jöjjenek oda. - Attól tartok, hogy vissza kell térnie a lakosztályába.

Nehemia felvonta az egyik szemöldökét, és elnézett Dorian vál la fölött. A herceg ingerülten hallotta, hogy Celaena valamit a ven dég anyanyelvén magyaráz. A hercegnő ingerülten a padlóra csa pott a botjával. Dühösen a vendéglátójára förmedt. Dorian csupán egészen kicsit értette Eyllwe nyelvét, és rangos vendégük érthetetlenül gyorsan beszélt. Szerencsére az orgyilkos lefordította a szavait.

-

Őfensége azt mondja, hogy fenséges hercegséged méltóztasson visszatérni a puha párnái közé, és csak táncikáljon nyugodtan, de hagyjon minket békén.

A fiatalember nagy erőfeszítés árán megőrizte a komolyságát.

-

Mondd meg neki, elfogadhatatlan, hogy itt vívjon.

Celaena mondott valamit. Válaszul a hercegnő csak legyintett, majd határozott léptekkel elindult a vívásra kijelölt rész felé.

-

Mit mondtál neki? - tudakolta Dorian.

-

Azt, hogy fenséged önként jelentkezett vívópartnernek - felelte a szemérmetlen teremtés. — Na? Csak nem akar csalódást okozni egy hercegnőnek?

-

Nem fogok leállni vívni vele.

- Jobban szeretné velem próbára tenni az ügyességét?

-

Csak ha kettesben küzdünk a lakosztályodban - vágta rá azonnal a fiatalember. - Ma éjjel.

-

Oh, annyira várom - mosolygott álszenten a lány, és elkezdett a hajával játszani.

A hercegnő viszont olyan határozott ügyességgel pörgette meg a vívóbotját, hogy Dorian nyelt egy nagyot. Úgy döntött, talán mindenki jobban jár, ha a vendég ma nem veri pépesre az ország trón örökösét. A herceg talpraesett módon ezért odasietett a fegyveráll ványhoz, és kiválasztott két fából készült gyakorlókardot.

-

Mi lenne, ha inkább elsajátítanánk a kardvívás alapjait? - kérdezte Nehemiától. Legnagyobb megkönnyebbülésére a hercegnő biccentett, és a vívóbotját átadta az egyik testőrének. Elvette Doriantól az egyik gyakorlókardot. A herceg megkönnyebbülten felsóhajtott. Celaenának mégsem sikerül bolondot csinálnia belőle!

-

Ilyen a legelső beállás — fordult a hercegnő felé, és védekező testtartásba helyezkedett.

Celaena elmosolyodott. Csendben figyelte, ahogy Adarlan koronahercege végigvezeti Eyllwe hercegnőjét a kardvívás alapvető lépésein. Kénytelen volt elismerni, hogy a fiatalember meglehetősen elbűvölő módon viselkedik.

A maga öntelt módján persze. Egy ilyen magas rangú úrfi igazán lehetett volna sokkal, de sokkal borzasztóbb is. Az előbb kissé bosszús lett, amiért az ifjú olyan zavarba hozta, még el is pirult. Ha őszinte lett volna magához, akkor beismeri, hogy Dorian elképesztően vonzó. Igazából más sem járt az eszében, csupán a jóképű nagyúr. Milyen különös, hogy ez a vonzó fiatalember még nem nősült meg.

Legszívesebben megcsókolta volna.

Nyelt egy nagyot. Celaena természetesen már csókolózott. Sam megcsókolta, mégpedig éppen elég sokszor, hogy tudja, milyen érzés is csókot kapni. Már több mint egy év is eltelt azóta, hogy elveszí tette az orgyilkost, akivel együtt nőttek fel. Régebben még a puszta gondolatától is rosszul lett volna, hogy valaki mással csókolózzon. Most azonban, ahogy elnézte Doriant...

 

Nehemia hercegnő előrevetette magát. A fakard nagyot csat tant Dorian csuklóján. Celaena ráharapott az ajkára, nehogy fel nevessen. A herceg savanyú képet vágott, és megdörzsölte a csuklóját, de aztán mosolyogva figyelte az öntelten vigyorgó hercegnőt.

Hogy a fenébe lehet ennyire jóképű!

Celaena nekitámaszkodott a falnak, és nagy örömmel figyelte volna továbbra is a vívóleckét, ám ekkor valaki olyan erővel ragadta meg a karját, hogy belehasított a fájdalom.

-

Ez meg mit jelentsen?

Chaollal nézett farkasszemet. A kapitány szó szerint elrángatta a fal mellől.

-

Mire gondolsz pontosan?

-

Arra, hogy mégis mit művel Dorian ezzel a nővel?

Az orgyilkos megvonta a vállát.

-

Szerintem vívnak.

-

Miért vívnak?

-

A herceg önként elvállalta, hogy megtanítja vívni a vendéget.

Chaol gyakorlatilag maga előtt tolta, miközben odasietett a két vívóhoz. Azok abbahagyták a küzdelmet, és Dorian elkísérte a ka pitányt a sarokba. Csendben, de látható indulattal beszéltek egymással. Végül Chaol visszajött Celaenához.

-

Az őrök visszakísérnek a lakosztályodba.

-

Hogy micsoda? - méltatlankodott a lány. Eszébe jutott, hogy milyen szépen elbeszélgettek az erkélyen. Ráncba szaladt a homlo ka.

Tessék, ennyit ér, ha valakinek bizalmas dolgokat mesél. - Holnap újabb erőpróba. Edzenem kell.

-

Ha nem tévedek, ma már éppen eleget edzettéi. Mindjárt va -

csoraidő. Brullo két órával ezelőtt befejezte a felkészítést. Menjél,

és pihenj egy kicsit, különben holnap alig állsz majd a lábadon. És nem.

Fogalmam sincs róla, milyen feladat vár rád. Ne is próbáld kiszedni belőlem.

-

Ez képtelenség! — sikította a lány, de aztán elhallgatott, mert Chaol a karjába csípett. Nehemia hercegnő aggódó pillantást vetett Celaena irányába. Az orgyilkos mosolyogva integetni kezdett, hogy folytassák csak a vívást a koronaherceggel. — Nem áll szándékomban semmi rosszat csinálni, te elviselhetetlen fajankó!

-

Tényleg annyira vak vagy, hogy nem látod, miért nem engedhetjük ezt neked?

-

Mi az, hogy nem engedhetitek? Egyszerűen csak félsz tőlem!

-

Túlságosan is sokra tartod magad.

-

Azt hiszed, hogy vissza akarok kerülni Távolvégbe? - sziszegte a lány. — Azt gondolod, nem vagyok tisztában vele, hogy az életem végéig földönfutó maradnék, ha elszöknék innen? Szerinted nem tudom pontosan, miért hányom el magam minden reggel, amikor futunk? Tönkrement a testem. Szükségem van minden perc edzésre. Nem lenne szabad büntetni azért, mert lelkiismeretesen készülök.

-

Nem is próbálok úgy tenni, mintha érteném, milyen körmön font módon gondolkodik egy bűnöző.

Celaena a magasba emelte mind a két kezét.

-

Tudod, az előbb még pici bűntudatot is éreztem. Egy egészen picit.

Most már viszont nagyon is úgy látom, hogy semmi okom nem volt rá.

Annyira utálom, hogy ott kell ücsörögnöm, bezárva a szobámba.

Felrobbanok az unalomtól. Gyűlölöm az őröket, meg ezt az egész ostobaságot. Ki nem állhatom, mikor nem engeded, hogy mindent beleadjak az edzésbe. Brullo közben dicshimnuszokat zeng Káinról. Én meg ott bénázok, unatkozom, és senki sem törődik

 

velem. Utálom, amikor folyton azt hallom, hogy mit nem tehetek meg. De legeslegjobban téged utállak!

A kapitány türelmetlenül topogott a lábával.

- Befejezted?

Chaol arcán a legcsekélyebb együttérzés sem látszott. Celaena na gyot sóhajtott, aztán elindult, miközben az járt a fejében, hogy milyen jó volna kiverni a fickó összes fogát.

 

KALTAIN A DÍSZTEREM KANDALLÓJA MELLETT ÜLT egy székben. Figyelte, ahogy Perrington herceg az emelvényen trónoló Georgina királynéval beszélget. Milyen kár, hogy Dorian egy órával korábban, olyan váratlanul távozott. Egyetlen szót sem válthatott a herceggel. Ez azért bőszítette fel különösen, mert a reggel nagyobb része ráment arra, hogy a lehető

legszebben kicicomázza magát az udvari fogadásra. Hollófekete haja gyönyörű csigákban keretezte az arcát. A bőre aranyfényben ragyogott, mert csillogó port dörzsölt az arcára. Bár rózsaszín és sárga díszruhája kis híján behorpasztotta a bordáit, a nya kát ékesítő igazgyöngyök és gyémántok pedig majdnem megfojtották, a nemes kisasszony mégis szálegyenes háttal, büszkén ült. Dorian ugyan távozott, de Perrington váratlanul beállított. Az idős herceg ritkán látogatott el a királyné udvarába. Bizonyára fontos dolga akadt.

Kaltain felállt a tűz mellől, amikor a főnemes meghajolt a királyné előtt, és már indult volna a kijárat felé. Perrington megtorpant, amikor a gyönyörű, fiatal nő elállta az útját. A szemében olyan mohóság lán golt, hogy Kaltain kis híján összerezzent. A nagyúr mélyen meghajolt.

 

-

Szépséges hölgy.

-

Kegyelmes uram - mosolygott a nő. Megpróbált nem gondolni rá, mennyire visszataszítónak találja a herceget.

-

Remélem, jól érzi magát - válaszolta a férfi, és karját nyújtotta, hogy kivezesse a csarnokból. Kaltain ismét elmosolyodott, és belé- karolt. A herceg mostanra már kissé elhízott, ám a nő tenyere alatt még mindig vaskos, kemény izmok feszültek.

-

Egyszerűen remekül, köszönöm szépen. És nagyuram? Úgy érzem, mintha hosszú napok óta nem láttam volna. Milyen csodála tos meglepetés, hogy itt találkozhatom önnel, a királyné udvarában.

-

Ön is nagyon hiányzott nekem, szépséges hölgy - villantotta ki Perrington sárgás fogait. A nő igyekezett, hogy ne látszódjék raj ta, mennyire borzad attól, ahogy kísérője vaskos, szőrös ujjai hófe hér bőrébe mélyednek. Ehelyett finom mozdulattal közelebb hajolt.

-

Remélem, a királynő jó egészségnek örvend. Kellemesen elbeszélgettek?

Veszélyes dolog volt ilyen nyíltan kíváncsiskodni. Főleg úgy, hogy csak a herceg kegyének köszönhette azt is, hogy egyáltalán itt lehet. Tényleg rámosolygott a szerencse, amikor az elmúlt tavasszal talál kozott a férfival.

Nem volt könnyű meggyőzni róla, hogy hívja meg a királyi udvarba. Ebben igen nagy szerep jutott a ki nem mondott ígéreteknek. Többször is utalnia kellett rá, hogy milyen kellemes meglepetések várhatnak a hercegre, ha az ifjú hölgy egyszer kijuthat a szülői házból, az erénycsőszök védelme alól.

Jobban belegondolva nem is volt annyira nehéz. Csak hát Kaltain nem azért jött ide, hogy a fejedelmi udvar gyönyöreit élvezze. Hát nem! Elege volt abból, hogy egy alacsonyabb rangú nemesi család leányaként úgy kereskedtek vele, mint valami jószággal. Annak szánták feleségül, aki a legtöbbet hajlandó fizetni érte. Unta már a vidéki nemesség

kisded játszmáit, és elege volt a könnyen az orruknál fogva vezet hető

fajankókból.

-

Ő királynéi felsége remekül van - válaszolta Perrington, miközben visszavezette a nőt a lakosztálya irányába. Kaltain gyom ra kezdett görcsbe rándulni. A férfi nem csinált belőle titkot, hogy mennyire kívánja őt, ám eddig nem próbálta az ágyába kényszeríteni. Egyelőre nem. Csak hát az ilyen alakok, mint ez a Perrington, aki mindig megszerzi, amit akar...

Kaltain nem tudhatta, meddig húzhatja még az időt. Előbb-utóbb valóra kell váltania burkolt ígéreteit.

-

Csak hát - folytatta a herceg -, úrnőnknek igen sok a dolga, hiszen a fia házasulandó korba került.

A nőnek szeme sem rebbent. Megőrizte a nyugalmát. Angyali jósággal kezdett kérdezősködni:

-

Számíthatunk-e arra, hogy nemsokára bejelentik a fenséges eljegyzés hírét?

Újabb veszélyes kérdés.

-

Nagyon remélem, hogy így lesz - dörögte a herceg, és arcának színe már alig különbözött vöröses hajától. A fejébe tóduló vér még jobban kiemelte a szabálytalan alakú sebhelyet. - A királynő kegyesen úgy látta jónak, hogy összeállítsa a szóba jöhető hajadonok névsorát...

A herceg elnémult. Mintha csak eszébe jutott volna, kihez is be szél éppen. Kaltain csábítóan rebegtetni kezdte a szempilláját.

-

Ó, annyira sajnálom - dorombolta. - Semmiképpen nem akartam belekotnyeleskedni a királyi család ügyeibe.

Megveregette az idősebb férfi karját, és a keblében vadul dobo gott a szíve. Dorian kezébe nyomták a megfelelő menyasszonyjelöl tek névsorát? Ki került fel rá? Hogy a csodába jut... Nem, erről majd

ráér később is töprengeni. Egyelőre még azt kell kitalálnia, hogy ki áll közötte és a korona között.

-

Semmi olyat nem tett, amiért bocsánatot kéne kérnie - válaszolta a herceg, és a szeme komoran felragyogott. — Jöjjön, inkább mesélje el nekem, hogy mivel töltötte az elmúlt néhány napot.

-

Semmi különöset nem csináltam. Mondjuk találkoztam egy meglehetősen érdekes ifjú hölggyel - felelte a nő nyugodt hangon. Kísérőjét magával vezette a palota üvegből épített része felé. A lép csőházból számos ablak nyílt. - Dorian barátja, Lillian úrnő - a herceg így emlegette.

-

Találkoztál vele? - kiáltott fel a főúr, és valósággal jéggé dermedt.

-

Ó igen... Nagyon kedves teremtés - hazudta pillanatnyi habozás nélkül - Jót beszélgettünk ma, és azt is megemlítette, hogy a koronaherceg valósággal odavan érte. Remélem, ő is felkerült a ki rályné listájára.

Tényleg szeretett volna többet megtudni Lillianról, de remélte, hogy ilyesmiről azért nem fog értesülni.

-

Lillian úrnő? Dehogyis van rajta!

-

Szegény teremtés. Attól tartok, hogy darabokra fog törni a szí ve.

Tudom, hogy nem lenne szabad kotnyeleskednem, de hát alig egy órával ezelőtt magától Doriantól hallottam... - folytatta gördülékenyen, miközben a herceg arca egyre jobban elkomorodott és elvörösödött.

-

Mit mondott?

A nagyúr haragos hangját meghallva Kaltain valósággal meg borzongott.

Hiszen a herceg nem rá haragudott, hanem Lillianra. Úgy tűnik, hogy a jó szerencse váratlanul értékes fegyvert adott a ke zébe.

 

-

Azt, hogy nagyon fontos számára ez a lány. Lehet , hogy szerelmes is belé.

-

Ez nevetséges!

-

Pedig igaz! Milyen tragédia - rázta meg a fejét bánatos arckifejezéssel az ifjú hölgy.

-

Inkább csak bolondság! - mérgelődött a herceg, de aztán megállt a Kaltain lakosztálya felé vezető folyosó előtt. A haragja miatt nem tudott lakatot tenni a szájára:

-

Ostobaság, nevetséges és lehetetlen.

-

Lehetetlen?

-

Valamikor majd elmondom miért - felelte Perrington, ám ekkor meghallotta az óratorony furcsa ütését. A zaj irányába fordult. - Mennem kell a királyi tanácsba.

Olyan közel hajolt, hogy a nő fülébe suttoghasson. Nedves, forró lélegzete valósággal égette annak bőrét.

-

Talán láthatom ma éjjel?

Végigsimította Kaltain oldalát, mielőtt elsietett volna. A nő né mán nézett utána, ám amikor végre eltűnt, megkönnyebbülten fellélegzett. Persze, ha a herceg segítségével közelebb kerülhetne Dorianhoz...

Ki kell majd derítenie, kik a vetélytársai. Legelőször azonban ki kell szabadítania Lillian karmai közül a herceget. Akár benne van a névsorban, akár nincs az a némber, Kaltain számára akkor is fenyegetést jelent.

A herceg szemlátomást valamiért gyűlölte a fiatal nőt. Ezek sze rint Kaltain erős támogatókra számíthat, ha üt az óra. Ha majd vég re kimenti Lillian kelepcéjéből Doriant.

 

Dorian és Chaol nem nagyon beszélgetett egymással, miközben a dísz -

terembe tartottak vacsorázni. Nehemia hercegnő, személyes testőre inek kíséretében, biztonságban visszatért a lakosztályába. Abban mind a ketten egyetértettek, nagy ostobaság volt, hogy Celaena leállt vívni a hercegnővel.

Ugyanakkor viszont egyértelmű volt, Chaol követte el a megbocsáthatatlan bűnt azáltal, hogy ezt lehetővé tette. Még akkor is, ha ott sem volt, mert épp a meggyilkolt jelölt holttestét vizsgálta.

-

Úgy tűnik, nagyon összemelegedtél Shardothiennel - jegyezte meg Chaol hűvös hangon.

-

Csak nem féltékenyek vagyunk? - ugratta Dorian.

-

Én elsősorban a biztonságod miatt aggódom. Lehet, hogy csinos az a lány, és talán lenyűgöző a talpraesettsége, de attól még orgyilkos marad, Dorian.

-

Pont úgy beszélsz, mint az apám.

-

A józan ész szavát hallod. Kerüld el a lányt! Nem számít, hogy ő a bajnokod.

-

Ne parancsolgass nekem!

-

Csak a biztonságod érdekében teszem.

-

Mégis miért gyilkolna meg? Szerintem imádja, hogy így elké-

nyeztetjük. Ha eddig nem próbált megszökni, vagy megölni bárkit is, miért pont most kezdene hozzá? — ellenkezett, és megveregette a barátja vállát. -

Túl sokat aggódsz.

-

Azért tartotok, hogy aggódjak.

-

De így huszonöt éves korodra teljesen meg fogsz őszülni, és Shardothien egészen biztosan nem fog beléd szeretni.

-

Mi ez az ostobaság?

-

Ha mégiscsak megpróbálna megszökni, amúgy lefogadom, hogy nem fog, azzal összetörné a szíved. Kénytelen lennél tömlöcbe vetni vagy üldözőbe venni a lányt, esetleg megölni.

-

Dorian! Ki nem állhatom azt a lányt.

Látva barátja növekvő ingerültségét, a herceg témát váltott.

-

Na, és mi a helyzet azzal a halott harcossal? Van már valami el -

képzelésed róla, ki ölte meg a Szemzabálót, vagy hogy miért?

Chaol elkomorodott.

-

Mást sem tettem az elmúlt néhány nap során, mint hogy újra és újra megvizsgáltam a maradványait. Iszonyú, amit azzal a testtel tet tek.

A kapitány kezdett elsápadni.

-

A belső szerveinek nyoma veszett. Még az agyának is... Futárt küldtem az apádnak, de addig is folytatom a vizsgálatot, míg választ nem kapok.

-

Lehet, hogy csak részegen összeverekedett valakivel - válaszolta Dorian, aki annak idején jó pár alkalommal keveredett kocsmai verekedésbe. De egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy bárki is kibelezte volna a másikat. A fiatalember elméjének mélyén ekkor bukkant fel először a félelem. - Atyám valószínűleg örülni fog neki, hogy megszabadultunk a Szemzabálótól.

-

Hát remélem.

Dorian elvigyorodott, és a karját a kapitány vállára tette.

-

Ha a te kezedben van a vizsgálat, akkor biztosra veszem, hogy holnapra már tudni is fogjuk a választ - jelentette ki.

 

CELAENA BEZÁRTA A KÖNYVET, és nagyot sóhajtott. Milyen szörnyű a vége! Felkelt a székből, és bár nem tudta, hogy hova is men jen, azért kisétált a hálószobájából. Amikor Chaol rájuk bukkant ma délután, hajlandó lett volna bocsánatot kérni a fiatalembertől, amiért leállt vívni Nehemiával, ám ahogy ez a fajankó viselkedett... A lány ingerülten fel és alá járkált a lakosztályban. Szóval fontosabb dolga akadt annál, mint hogy a világ leghírhedtebb bűnözőjére vigyázzon? Cseppet sem élvezte, amikor olyan csúnyán viselkedett a kapitánnyal, de hát... Talán nem szolgált rá?

Celaena már azzal bolondot csinált magából, hogy egyáltalán szó ba hozta a hányást. Ezenfelül pedig nagyon csúnya dolgokat vágott a fiatalember fejéhez. Chaol talán bízott benne? Vagy inkább gyűlölte? A lány a kezére pillantott. Észrevette, hogy olyan erővel sz orítja ökölbe az ujjait, hogy azok elfehérednek. Mégis mi ütött belé? Hogyan lett Távolvég legfélelmetesebb fegyencéből ilyen érzelgős kis libuska?

Sokkal komolyabb dolgok miatt kellene aggódnia. Ott van például a holnapi próbatétel, meg az a halott bajnokjelölt. Celaena mostanra

kissé átalakította lakosztálya ajtajait. A zsanérok ezentúl hangosan nyikorognak, ha valaki kinyitja az ajtókat. A hálószobából is tud ni fogja, ha valaki belép a lakosztályába. Sikerült néhány varrótűt is lopnia. Ezeket belenyomta egy szappanba, így máris volt egy újabb aprócska fegyvere. Ez is többet ért, mint a semmi, főleg hogy a gyilkos, mintha a bajnokok vérére szomjazna. Leengedte maga mellé mindkét karját. Kirázta belőlük a nyugtalanságot. Mozgásba lendült. Belépett a zeneszobába. Egyedül persze nem lehet biliárdozni, vagy kártyázni, de...

Alaposabban szemügyre vette a zongorát. Régebben egész jól játszott.

Sőt, valójában imádott játszani, imádta a zenét, ahogy a muzsika feloldotta a kötöttségeket, és meggyógyított dolgokat. Zenét hallgatva úgy tűnt, hogy bármi lehetséges.

Olyan óvatos léptekkel közelítette meg a hangszert, mintha egy alvó ember lett volna. Előhúzta alóla a padot, összerándult, amikor annak lába megcsikordult a padlón. Felhajtotta a súlyos billentyűfedőt. A lábával megnyomkodta a pedálokat. Kipróbálta őket. A tekintete végigsiklott a sima, elefántcsont billentyűkön. Megcsodálta a fekete billentyűket is, melyek foghíjakra emlékeztették.

Valamikor egészen ügyes játékos volt. dalán több is, mint ügyes.

Arobynn Hamel ragaszkodott hozzá, hogy védence játsszon neki, valahányszor csak kettesben maradtak.

Vajon Arobynn tudja, hogy a lány kikerült a bányákból? És ha igen, akkor megpróbálja kiszabadítani innen? Celaena még mindig nem merte végiggondolni, hogy annak idején ki árulhatta el. Minden olyan zűrzavarossá vált, amikor elfogták. Csupán két hét kel lett hozzá, hogy elveszítse Samet és a szabadságát. Azok során a zavaros napok során önmagából is elveszített valamit.

 

Sam? Vajon ő mire menne ebben a helyzetben? Ha életben lett volna, amikor elfogták a kedvesét, akkor egész biztosan kiszabadítja az uralkodó tömlöcéből, mielőtt a király egyáltalán értesülhetett volna a fogságáról. Samet azonban ugyanúgy elárulták, mint őt. A férfi hiánya néha olyan erővel zúdult Celaenára, hogy még lélegzetet venni is elfelejtett. Megérintette az egyik billentyűt. Mély, remegő hang csendült fel. Bánat és harag zúgott benne.

Habozva, egy kézzel elpötyögött egy egyszerű, lassú dallamot. Elméje mélyén visszhangok, emlékek szilánkjai kezdtek kiemelkedni a semmiből. A lakosztályában olyan mély csend honolt, hogy a muzsika szinte már bántónak tűnt.

Megmozdította a jobb kezét is. Ujjai végigfutottak a billentyűkön. Ezt a darabot annak idején olyan gyakran eljátszotta, hogy Arobynn végül már ráförmedt, hogy játsszon valami mást. Felcsendült az első akkord, aztán a második. Jobb kézzel néhány ezüstösen csengő hangot adott hozzájuk, és megnyomta az egyik pedált. Innentől kezdve már nem volt visszaút.

A hangok valósággal szárba szökkentek az ujjai alatt. Kezdetben még habozva, aztán egyre magabiztosabban törtek elő, ahogy teljesen magával ragadta a muzsika. Gyászos darabot választott. A zene ugyanakkor megtisztította, szinte újjászületett tőle. Meglepődve tapasztalta, hogy a kezei semmit sem felejtettek. Nem számított, hogy egy évet töltött rabszolgaként a sötétben, mert az elméje mélyén még mindig elevenen élt a muzsika .

Ahonnan jött, a hangok között ott volt Sam is. Teljesen megfeledkezett az időről. Az egyik darabot játszotta a másik után. Kimondta a kimondhatatlant, feltépte a régi sebeket. Addig játszott, míg a hangok zengése megbocsátással és békével töltötte el.

 

Dorian kővé dermedve támaszkodott az ajtófélfának. Már jó ideje hallgatta a lány játékát. Az orgyilkos nem fordult a fiatalembe r felé. Észrevette egyáltalán? Befejezi-e valamikor is a muzsikálást? A herceg akár az idők végezetéig is hajlandó lett volna hallgatni. Azzal a szándékkal érkezett ide, hogy majd jól zavarba hozza a beképzelt orgyilkost, ám helyette egy fiatal nőt talált, aki a legbensőségesebb érzéseit osztotta meg a zongorával.

Lassan ellökte magát a faltól. Ahhoz képest, hogy orgyilkos volt, a lány csak akkor vette észre, amikor odaült mellé a padra.

-

Olyan szépen játszo...

Celaena mellényúlt. A hangszer hangosan, fülsértő módon fel-jajdult. A lány felpattant, és már félúton járt a biliárddákók állványa felé, amikor összeszedte magát. Dorian le merte volna fogadni, hogy könnyes a szeme.

-

Ön meg hogy kerül ide?

A lány az ajtót bámulta. Tényleg az egyik biliárddákóval a kart volna rátámadni?

-

Chaol nélkül jöttem - szólalt meg az ifjú gyors mosollyal. - Már ha ez az, amit tudni szerettél volna. Bocsánat, ha félbeszakítot talak.

Megdöbbenve látta, hogy a lány zavarba jött és elvörösödött. Elképesztő, hogy Adarlan orgyilkosa ilyen emberi érzésekre is képes. Lehetséges, hogy mégiscsak sikerült zavarba hoznia, ahogy azt ere detileg is tervezte?

-

Csak hát olyan gyönyörűen muzsikáltál...

-

Semmi baj - hallatszott a válasz. Celaena elindult az egyik szék felé. A herceg elé lépett, és elállta az útját. Meglepte, hogy a fogoly csak átlagos magasságú. Alaposan megnézte magának. Bár nem nőtt túl nagyra, az alakja igenis vonzó.

 

-

Miért van itt? - kérdezte újra a lány. A herceg csábító mosolyt villantott rá.

-

Abban maradtunk, hogy ma éjjel találkozunk, talán nem em -

lékszel?

-

Azt hittem, hogy tréfálkozik!

-

Adarlan koronahercege vagyok - mordult fel az ifjú, és leült a tűzhely mellett álló székre. - Sohasem tréfálkozom.

-

Szabad egyáltalán itt lennie?

-

Mi az, hogy szabad-e? Mondom, herceg vagyok. Azt teszem, amit akarok.

-

Ez igaz. Csakhogy én meg Adarlan orgyilkosa vagyok.

A fickó egészen egyszerűen nem volt hajlandó megriadni. Annak ellenére sem, hogy a fogolynak csupán néhány szívdobbanásnyi időre lett volna szüksége hozzá, hogy felnyársalja az egyik bili árddákóval.

-

Hallva, ahogy játszottál, nagyon is úgy vélem, hogy jóval több vagy egyszerű orgyilkosnál.

-

Ezt meg hogy érti?

-

Hát úgy - válaszolta az ifjú, összeszedve minden önuralmát, nehogy elvesszen abban a különös, csodálatos szempárban -, hogy nem igazán hinném, csak egy közönséges bűnöző az, aki így tud játszani.

Nekem úgy tűnik, nagyon is van lelked.

-

Még szép, hogy van lelkem! Mindenkinek van lelke.

Celaena arca továbbra is vörösen égett. Ennyire felbőszítette vol na? A herceg megpróbálta megőrizni a komolyságát. Nagyon élvez te a helyzetet.

-

Hogy tetszettek a könyvek?

-

Nagyon örültem nekik - hallatszott a csendes válasz. - Komolyan mondom, csodálatosak voltak.

 

-

Ennek örülök — biccentett a herceg. A tekintetük találkozott, és a lány megpróbált elbújni a szék háta mögött. Ha Dorian nem lett volna tisztában a szereposztással, akár azt is gondolhatta volna, hogy ő az orgyilkos! — Na, és hogy megy az edzés? Akad valami gondod valamelyik vetélytársaddal?

-

Minden nagyon jó - felelte a lány, de mégis lebiggyedt a szája széle. - És nem. A mai közjáték után nem igazán hinném, hogy bármelyikünkkel is gond akadhatna.

Beletellett egy hosszú pillanatba, míg a herceg rájött arra, hogy a lány az aznapi menekülési kísérlet során megölt vetélytársáról be szél. Celaena beleharapott az alsó ajkába, csendben maradt egy pil lanatra, de végül csak megkérdezte:

-

Chaol adta ki a parancsot Sven megölésére?

-

Nem - felelte a herceg. - Apám valamennyi őrnek megparancsolta, hogy a résztvevők közül mindenkit habozás nélkül lőjenek agyon, aki szökéssel próbálkozna. Nem hiszem, hogy Chaol valaha is kiadna ilyen parancsot.

Igazából nem is tudta, hogy ebben miért lehet olyan biztos. Viszont végre mintha eloszlana a lány szemében parázsló zaklatottság. Amikor a fogoly továbbra is néma maradt, Dorian megjátszott kedélyességgel megkérdezte tőle:

-

Ha már itt tartunk, te meg Chaol hogyan jöttök ki egymással?

Természetesen minden hátsó szándék nélkül tette föl a kérdést.

Amikor a lány megborzongott, megpróbált a lehető legkeveseb bet belemagyarázni ebbe a gesztusba.

-

Remekül. Azt hiszem, kicsit gyűlöl, de figyelembe véve a beosztását, ez nem lep meg.

-

Miért gondolod, hogy gyűlöl? - kérdezte a herceg. Valami oknál fogva képtelen volt rávenni magát, hogy tagadja a feltételezést.

 

-

Hát azért, mert én orgyilkos vagyok, ő viszont a testőrség kapitánya, akit ráadásul arra kényszerítettek, hogy alantas feladatot vé gezzen.

Pátyolgatnia kell egy bajnokjelöltet.

-

Szeretnéd, ha ez nem így lenne? - mosolyodott el a herceg. Ez a kérdés már távolról sem volt annyira ártatlan. Amikor a lány lassan megkerülte a széket, és egy kicsivel közelebb jött, Dorian szíve majd kiugrott a mellkasából.

-

Mégis, ki szereti, ha gyűlölik? Bár, ha már választhatok, akkor inkább gyűlöljön, mintsem hogy semmibe vegyen. Persze nem olyan nagy a különbség.

Cseppet sem volt meggyőző.

-

Magányos vagy? - kérdezte a herceg, mielőtt észbe kaphatott volna.

-

Hogy magányos?

A fogoly megrázta a fejét, és végre-valahára leült. Milyen sok időbe tellett! Az ifjú legszívesebben közelebb hajolt volna, hogy átnyúlva a kettőjüket elválasztó távolságon megsimogassa a haját. Tényleg olyan selymes, mint amilyennek látszik?

-

Hát nem. Nagyon is jól elvagyok én egyedül, feltéve, ha kapok megfelelő minőségű olvasnivalót.

A herceg a tűz felé fordult. Megpróbált nem gondolni rá, hol is tartották alig néhány héttel ezelőtt a lányt. Milyen lehetett a sóbá nya mélye?

Távolvégen nem voltak könyvek.

-

Ugyanakkor persze nem túl kellemes, ha állandóan csak te vagy saját magad társa.

-

Miért, ön mit tenne a helyemben? - nevetett a lány. — Inkább ilyen legyek, mint hogy bárki is fenséged egyik szeretőjének tartson.

-

És abban mi volna a rossz?

 

-

Orgyilkosként már így is hírhedt vagyok. Eszem ágában sincs, hogy fenséged ágymelegítőjeként emlegessék a nevemet.

A herceg alig kapott levegőt, ám a szemrehányások sora nem ért véget.

-

Szeretné, ha részletesen elmagyaráznám, hogy miért? Vagy beéri azzal, hogy az én vonzalmamat nem lehet drágakövekkel és hasonló kacatokkal megvásárolni.

Dorian valósággal felhördült.

-

Na nehogy már leálljak az erkölcsről vitatkozni egy orgyilkossal!

Talán elfeledkeztél arról, hogy te pénzért ölöd az embereket?

A lány elkomorodott, és az ajtó felé mutatott: -

Felséged távozhat.

-

Kidobsz engem? — hitetlenkedett a herceg. Nem tudta eldönteni, hogy nevessen, vagy kiabáljon.

-

Hívassam ide Chaolt? Vajon ő mit fog mondani? — válaszolt a lány, és összefonta a karját a melle előtt. Tudta, hogy győzött. Talán az is felmerült benne, milyen mulatságos, ha egy királyi herceget ide gesíthet.

-

Azért akarsz kidobni a lakosztályodból, mert kimondtam az igazat? Hiszen ma reggel gyakorlatilag szoknyapecérnek neveztél -

méltatlankodott a herceg. Már nem is emlékezett rá, hogy mikor érezte magát utoljára ilyen jól. - Mesélj már egy kicsit magadról. Hogyan tanultál meg zongorázni? Lenyűgözően játszol. Egyébként meg mi volt ez a darab?

Olyan szomorú volt. Talán csak nem egy titkos szeretődre go ndoltál?

Celaenára kacsintott.

-

Csak gyakoroltam - felelte a lány, és elindult az ajtó felé. Való-

sággal ráförmedt az ifjúra. - És igen, rá gondoltam.

 

-

De kis érzékenyek vagyunk ma! - méltatlankodott Dorian, és sietve elindult a lány után. Csupán egylábnyi távolságban állt meg tőle. A fogoly valamiért mégis úgy érezte, minta sokkal közelebb kerültek volna egymáshoz. Főleg, mert a fiatalember dorombolva folytatta. - Úgy látom, nem vagy már olyan beszédes, mint délután.

-

Nem vagyok valami furcsa ritkaság, amit csak úgy meg lehet bámulni - lépett közelebb az orgyilkos. - Ne tévesszen össze valami vásári mutatványossal. Eszem ágában sincs eltűrni, hogy velem pótolja az életéből hiányzó kalandot és izgalmat! Biztos vagyok benne, csakis emiatt döntött úgy, hogy én legyek a bajnoka.

A herceg leesett állal bámulta.

-

Hogy micsoda? - Csak ennyit tudott kinyögni. A lány elsétált mellette, és belezuhant a karosszékbe. De legalább nem küldte el.

-

Komolyan azt gondolta, nem jövök rá, mit keres nálam ma éj jel?

Talán nem öntől kaptam a Hősök koronájá t? Aki ilyesmit olvas, az egyértelműen kalandok után vágyódik.

-

Nem gondolom, hogy te valamilyen kaland volnál - morogta a férfi.

-

Tényleg? A palotában olyan sok elképesztően izgalmas dolog nyüzsög, hogy Adarlan orgyilkosának jelenléte már ki sem tűnik közülük?

Hát semmilyen hatással nem vagyok arra az ifjú hercegre, aki az egész életét a királyi udvar ölelésében élte le? És mégis mit gondoljak erről az egész vetélkedésről, ha már itt tartunk! Már így is az apja rabszolgája vagyok. Nem leszek a drága fia udvari bolondja.

A változatosság kedvéért most a herceg vörösödött fülig. Élete során valószínűleg még soha nem teremtették le ennyire. A szülei meg a mesterei néha összeszidták, de egyetlen nő sem ment ilyen messzire.

-

Tisztában vagy azzal, hogy kivel beszélsz?

 

-

Édes drága hercegem - felelte a lány negédesen, és elkezdte a körmeit vizsgálni -, ön egyedül van a lakosztályomban. A folyosó ajtaja jó messzire van. Azt mondhatok, amit csak akarok.

Dorianból valósággal kirobbant a kacagás. A lány kihúzta magát, és félrehajtott fejjel alaposabban is szemügyre vette. Az arca ki pirult, emiatt a kék szeme még elevenebben ragyogott. Talán tudta, hogy a fiatalember mit szeretett volna művelni vele, ha nem lett volna orgyilkos.

-

Akkor hát megyek - szólalt meg végül a herceg. Nehezen tudta rávenni magát, hogy ne vegye fontolóra a maradás lehetőségét. De kivívta volna maga ellen az atyja és Chaol haragját is, ha úgy dönt, semmibe veszi a következményeket. Vajon hova vezetett volna egy ilyen döntés? - De majd visszatérek. Nemsokára.

-

Abban biztos vagyok — felelte a lány szárazon.

- Jó éjszakát, Sardothien - biccentett a herceg, majd körülnézett, és elvigyorodott. — Egyvalamit azért árulj már el nekem, mielőtt távoznék. Ez a titokzatos szeretőd... Ugye ő nem itt él a kastélyban?

Egyből rájött, hogy mekkora ostobaságot kérdezett, amikor meg látta, hogy a lány szeméből eltűnt a fény.

-

Jó éjszakát! — felelte hűvösen az orgyilkos. Dorian megrázta a lejét.

-

Nem akartam...

A lány csak intett, és a tűzhely felé fordult. A herceg megértette, hogy nincs tovább. Elindult az ajtó felé. Lépései hangosan zengtek az immár túlságosan is csendes szobában. Már az ajtó előtt járt, amikor meghallotta a halk szavakat:

-

Samnek hívták.

Celaena még mindig a tüzet bámulta. Ez a Sam...

-

Mi történt?

 

A fogoly felnézett, és szomorúan elmosolyodott.

-

Meghalt.

-

Mikor? - nyögte az ifjú. Ha tudta volna, hogy egy halottról van szó, akkor esze ágában sem lett volna ugratni ezt a szerencsétlent. Egyetlen átkozott szóval sem...

-

Tizenhárom hónappal ezelőtt - felelte végül nagy nehezen a lány.

Az arcát valósággal beragyogta a fájdalom. Olyan mélységes, végte len szenvedés áradt belőle, hogy a hercegnek jéggé dermedt a szíve.

-

Annyira sajnálom — suttogta.

Celaena megvonta a vállát. Mintha ez a gesztus valamennyire enyhített volna a szemében lángoló fájdalmon. A kék szempár élénken ragyogott a tűz fényében.

-

Hát még én - suttogta a fogoly, és elfordult. Dorian most már biztosra vette, hogy a beszélgetésük véget ért.

-

Sok szerencsét holnap a próbatétel során! - búcsúzott. Miközben távozott, a lány néma maradt.