Már késő. Bob lenyomja a gombot, a Black Hawk megrázkódik, mintha belerúgott volna valami óriás, aztán egy Hellfire rakéta robban ki belőle. A pilótafülke felragyog, mint a déli nap. Valaki visít (azt hiszem, én lehetek az), örvénylő tűz nyel el egy pillanatra – csak úgy robbannak, csattannak a gép testén a törmelékek –, aztán a következő pillanatban már a hatalmas tűzlabda túloldalán vagyunk.

– Szentsééééééééégess Szűűűűűzanyám! – üvölt Bob.

 Adu először nem szól semmit. A radarernyőt nézi, rajta a megmaradt öt fehér pöttyöt. Kettéváltak, kettő jobbra, kettő balra húzódott, az ötödik viszont most épp a képernyő széle felé igyekezett. Ó ne! Ez hova

megy?

– Üdvözöld őket! – utasítja Adu Bobot. – Mondd, hogy megadjuk magunkat.

– És azt csináljuk? – kérdezzük Bobbal egyszerre.

– Aztán meg tartsd az irányt. Nem fognak leszállásra kényszeríteni, és tüzelni se.

– Honnan tudod? – kérdezi Bob.

– Mert ha ezt akarják, már megtették volna.

– Mi a helyzet a másikkal? – firtatom. – Elment. Nem követ minket.

  Adu vet rám egy pillantást.

– Mit gondolsz, hova tart? – Aztán elfordul, és úgy mondja: – Minden rendben lesz, Sullivan. Zombi tudni fogja, hogy mit tegyen.

  Mondtam már? Rettentően rossz ötlet volt.

71

VISSZASÜPPEDEK AZ ÜLÉSEMBE, és azért küzdök, hogy levegőt préseljek a tüdőmbe. Azt hiszem, elfelejtettem lélegezni eddig. A szám csontszáraz. Szürcsölök egy kis vizet, de csak épp annyit, hogy megnedvesítsem a szám, mert egy kicsit izgulok amiatt, hogy rám jön a pisilhetnék a művelet alatt. Adu elég sok részletre kitért a bázis bemutatásakor, beleértve például a Csodaország-szobát, de azt nem kérdeztem, hogy merre találom a mosdókat.

  Adu hangja idegesítően recseg bele a fülembe.

– Pihenj egy kicsit, Sullivan! Jó pár óráig még a levegőben leszünk.  És már nincs messze a napkelte. Szerintem nagyon necces az időrendünk. Nem vagyok nagy szakértője a fedett akcióknak, de gondolom, kicsit egyszerűbb sötétben. Ráadásul, ha Evannek igaza van, ma van a Zöld Nap, a nap, amikor a pokol zöld tűzlabdái záporoznak majd alá az égből.

 Végigkotrom a zsebeim, amíg végre sikerül lokalizálnom Ben Parish egyik mágikus erejű energiaszeletét. A másik opció, hogy sírva fakadok. Nagyon eltökéltem, hogy nem fogok sírni addig, amíg újra nem látom Samet. Most már ő maradt nekem egyedül, aki megérdemli a könnyeimet.

  És mi a francot értett az alatt, hogy Zombi majd tudja, mit kell tenni?

 Ez jó, Sullivan, jobb is, ha legalább ő tudja, merthogy te baromira nem tudod, az halálbiztos. Ha te tudnád, mit tegyél, nem ücsörögnél most itt ezen a gépen. Ott lennél a kisöcséd mellett. Na, szedd már össze az agyad! Tudod te jól, mi az oka annak, hogy itt vagy. Bemagyarázhatod magadnak, hogy Sam miatt, de nem csaphatsz be senkit sem.

 Ó, úristen, rettenetes ember vagyok! Rosszabb vagyok, mint Félszemű Bob. Elhagytam a saját vérem egy pasiért. És ez akkora gonoszság, hogy mellette minden más rossz, amit elkövettem, helyénvalónak tűnik. Ben mondta nekem, hogy Evan vagy hazudik, vagy őrült, hiszen ki lenne képes szétrombolni fajtájának az egész civilizációját egy lány miatt? Ó, én nem tudom, Ben. Talán ugyanaz a fajta, aki képes lenne feláldozni saját húsát-vérét, hogy visszafizessen egy olyan adósságot, amellyel nem is tartozik.

 Úgy értem, nem én kértem, hogy mentsen meg engem, valahányszor megtette. Ahogy azért se én könyörögtem, hogy lőjön lábon. Ő egyszerűen csak adott. És adott. Túl azon a mértéken, ami még egészségesnek mondható. Ez lenne a szerelem? És vajon ezért van az, hogy nem bírom megérteni, mert én még soha nem éreztem se iránta, se Ben Parish iránt, se senki iránt?

 Ne, ne, ne, kérlek, agy, ne! Ne tálald fel nekem megint Vermontot és azt az átkozott kutyát. Megígérem, hogy nem fogok olyan sokat gondolkodni. Már jó ideje ez az egyik nagy probléma velem, hogy túl sokat gondolkodom. Mindenen folyton agyalok: attól kezdve, hogy miért jöttek Azok, meg voltaképpen micsoda Evan, meg mennyire különös, hogy még mindig életben vagyok, miközben gyakorlatilag az egész emberiség kipusztult, egészen odáig, hogy az előttem ülő lánynak miért van a legselymesebb, leggyönyörűbb haja, amit életemben láttam, és nekem miért nincs olyan, és miért van olyan tökéletes porcelánbőre, amilyen nekem nincs. És az orra. Édes istenem, mennyire buta dolog ez! Micsoda időpazarlás! Végül is ez csak a géneken múlik, felspécizve egy kis földönkívüli technológiával, nagy ügy!

 Végeztem a müzlivel. Csomagolását az öklömben tartom összegyűrve, valahogy nem érzem most helyesnek, hogy csak úgy ledobjam a földre.

 Nekidőlök a válaszfalnak, és lehunyom a szemem. Kiváló alkalom lenne ez az imádkozásra, ha eszembe jutna egy ima, de az agyamban már így is olyannyira telt ház van, hogy sorban állnak a gondolataim, hogy bejussanak, mint a tömegek a Disney előtt. Nem tudok hát semmire gondolni, amit elmondhatnék Istennek.

 Különben sem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán akarok vele beszélni, a titokzatoskodó gazfickójával. Olyan, mintha keresztbe fonta volna a karját, és elfordult volna tőlünk, és én arra gondolok, vajon ugyanígy érezte-e magát Noé is a bárkáján anno. Oké, a magam részé ről igazán értékelem, de mi a helyzet a többiekkel'? És Isten azt feleli: Ó, ne tegyél már fel annyi kérdést, Noé! Nézd, csináltam neked egy szivárványt!

 Az egyetlen imaféleség, ami most felvillan az agyamban, Sammy lefekvés előtti imája, úgyhogy némiképp kétségbeesve, de belekezdek.  Én istenem, jó istenem  lecsukódik már a szemem...

  Hát, nem éppen ez a szitu.

 De a tied nyitva atyám, amíg alszom...

  Ami azt illeti, ezzel kapcsolatban is komoly kétségeim vannak.

  ...vigyázz reám!

 Igen! És tanítsd meg nekem, hogyan szeressek. Könyörgöm, Istenem! Csak ezt az egyet kérem, és aztán ígérem, nem rogyok meg a feladat előtt.

  Taníts!

72 ZOMBI

A BARLANG BEJÁRATÁNÁL ŐRKÖDÜNK, az éjszakai égboltban gyönyörködve – leszámítva azt az aprócska zöld foltot, amely ott lebeg a horizont fölött –, amikor egyszer csak az egyik csillag leválik az égről, és elkezd ereszkedni felénk. Gyorsan. Nagyon gyorsan. Mazsola megérinti a karom, és így szól:

– Nézd, Zombi! Hullócsillag!

  Ellököm magam a korláttól, amelynek eddig támaszkodtam.

– Ez nem csillag, kölyök.

– Egy bomba? – kérdezi a félelemtől elkerekedett szemmel.  Egyetlen gyomorszorító pillanatig elhiszem, hogy bomba lehet. Valamiért felrúgták az ütemtervet, és kezdetét vette a városok megsemmisítése.

– Gyerünk le a pincébe, futólépés!

 Nem kellett kétszer mondanom. Már akkor méterekkel előttem jár, amikor elérek az első barlangterembe. Felnyalábolom Megant a földről. Kiejti a kezéből a plüssmacit. Mazsola fölszedi. Beljebb viszem őt a barlang mélyére, a jó lábam felőli csípőmre ültetve. De minden egyes lépés után olyan éles fájdalom fut végig rajtam, hogy úgy érzem, menten beszakad a fejem. Idelent van egy kiszögellés a sziklafalban: mögötte egy ősi folyó vájhatott magának a sziklába egy nagyjából kilencven centi magas, másfél méter mély mélyedést. Oda leteszem Megant, aki rögtön hátrakúszik, egészen a szikla falához lapulva, míg el nem nyelik az árnyékok. A fenébe! Majdnem megfeledkeztem róla. Intek neki, hogy jöjjön vissza.

 Előhúzom a zsebemből az egyik halott újonc nyomkövetőjét. Adu ötlete, de milyen jó ötlet!

– Tedd ezt a szádba – mondom Megannek.

 Csak áll döbbenten, mint akibe belecsapott a villám. A tekintete – mintha legalábbis arra kértem volna, hogy vágja le a fejét. Érzékeny témát érintettem.

– Figyu, majd megcsinálja neked Mazsola. – Odaszorítom a kis nyomkövetőt Mazsola tenyerébe. – Ide kell tenni, közlegény – mutatom neki az arcom és az ínyem közötti pontot, hátrahúzva az ajkam.

Aztán visszafordulok Meganhez. – Látod?

 Megant azonban újra elnyelték az árnyak. A fenébe! Mazsola kezébe nyomok még egy nyomkövetőt.

– Gondoskodj róla, hogy betegye, jó? Rád hallgat.

– Ő, nem, Zombi – jelenti ki Mazsola roppant komolyan. – Megan senkire sem hallgat.

  Betolja Mackót az üregbe, és halkan szólítja:

– Megan! Tessék, Mackó! Ő majd biztonságban tart téged, mint a gravitáció. – Ez után a logikai műremek után, amelyet csakis egy gyermekagy képes megérteni, Sam felhúzgálja a nadrágját, ökölbe szorítja mindkét kezét, előretolja kicsiny állát, és azt mondja: – Jönnek, ugye?  Mindketten halljuk őket, a választ a kérdésére: egy helikopter motorjának zaját, amely mintha lélegzetvételünk gyors ritmusára pörögne fel egyre hangosabban és hangosabban. A bejárat környékén már a sötétséget hasogatják ragyogó fehér keresőfényei.

– Menj, Mazsola! Mássz be Megan mellé!

– De én veled együtt fogok küzdeni, Zombi!

  Hát persze, hogy. És még az időzítés is mennyire remek! A válla fölött lámpafényt látok megvillanni a fegyverkamrában. A fenébe, a fe nébe!

– Mondom, mit tehetsz. Kinyírod azt a fényt ott lent. Aztán találkozunk itt. Ha szerencsések vagyunk, még csak nem is fognak landolni.  – Szerencsések? – Az az érzésem, hogy ő kifejezetten azt szeretné, ha landolnának.

– Ne feledd, Mazsola, mi mind ugyanazon az oldalon állunk.

  Rosszallóan ráncolja a homlokát.

– Hogy állhatnánk ugyanazon az oldalon, Zombi, ha meg akarnak ölni minket?

– Mert ők nem tudják, hogy mi ugyanazon az oldalon állunk. Menj már! Lődd ki azt az átkozott lámpát... indulj!

 Felslattyog a járaton. A helikopter fényei elhalványulnak, de a motorzaj nem halkul. Biztos épp most ír le egy kört a madár. Elég mélyen lehetünk a föld alatt ahhoz, hogy ne fogjon be az infravörös keresés, de azért garancia nincs erre.

 A lámpa elalszik. A barlang sötétbe merül. Az orrom hegyéig sem látok. Pár másodperc múlva nekem ütközik valami apróság. Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy ő jött vissza. Meglehetősen, de nem teljesen, mert azért odasúgom neki:

– Mazsola?

– Minden rendben, Zombi – tájékoztat teljes hivatalossággal. – Szereztem egy pisztolyt.

73

VAN VALAMI, AMIRŐL MEGFELEDKEZTEM. De vajon mi lehet az?

– Tessék, Zombi, ezekről megfeledkeztél. – Azzal a mellkasomnak nyom egy gázmaszkot. Isten áldja Mazsolát! És persze isten áldja a Némítókat, mint amilyen Grace volt, meg Halál atya, akik pontosan tudták, hogyan kell készleteket felhalmozni a világvégére.

  Mazsola gyakorlott ebben, már fel is szíjazta magára az övét.

– Megané nálad van? – kérdezem. Ó, én buta! Hát persze, hogy hozott egyet neki is. – Rendben, cimbi, indulás felfelé!

– Zombi, figyelj...

– Ez parancs volt, közlegény!

– Nem, Zombi! Hallgasd.

 Hallgattam. Semmit nem hallottam, csak a saját sziszegő, fújtató lélegzetvételem a maszk alatt.

– Elmentek – mondja Mazsola.

– Ssssssst.

 Tink, tink, tink. A kőhöz ütődő fém hangja.

 A francba, Adu, baromira bosszantó, hogy neked mindig igazad kell, hogy legyen!

  Bedobták a gázbombát.

74

FELTÉTELEZVE, HOGY NEM TERELED EL ŐKET, hogy fognak jönni majd? – kérdeztem Adut még akkor, amikor eltorlaszoltuk a barlang hátsó bejáratát.

 Te soha nem figyeltél oda órán?

 Végül mindig nálam kell kilyukadni? Próbálom ugratni, és kicsikarni belőle egy mosolyt – ez mostanra a kezdeti hobbiból már-már megszállottsággá vált.

 Először bevetik a gázt.

 Gondolod? Én inkább pár rúd C-4-essel mennék, hogy lezárjam a kijáratokat, aztán néhány bunkerrombolóval végeznék magunkkal.

 Ez valószínűleg a második lépésük lesz.

 Mögöttünk, valahol a főbejárat környékén a könnygáz négy hangos pukkanással robban. Megragadom Mazsolát a derekánál, és elcipelem a hasadékig, ahol Megan megbújt. – Add rá a maszkot, most azonnal! – ordítom, aztán már bicegek is felfelé az ösvényen, és arra gondolok, Istennek hála, hogy nem feledkezett meg róla! Ez a kölyök kitüntetést érdemel.

 Egy biztos, mondta Adu. Nem fogják befészkelni ide magukat, hogy ostrom alá vessenek. Ha megkísérelnek egy dinamikus közelharcot, akkor valószínűleg betörik a főbejáratot, akkor viszont kapsz egy kis előnyt: hisz olyan szűk az a bejárat, hogy egyenként futnak majd a karjaid közé.

 Vakon rohanok. Nos, az, hogy rohanok, talán kicsit túlzás. De legalább van bennem egy rakat fájdalomcsillapító, úgyhogy most a lábam nem okoz túl sok gondot. Az adrenalin is jó hatással van rám. Ellenőrzöm puskámon a závárzatot. Ellenőrzöm a gázmaszkomon a szíjakat.

Teljes sötétben. És teljes bizonytalanságban.

 Ha betörnek a hátsó bejáraton, valami kétoldali átkaroló taktikát alkalmazva, akkor szívás. Ha lefagyok vagy elszúrom a dolgokat a kritikus pillanatban, akkor is szívás.

 Lefogyok, mint Daytonban. Elszúrom, mint Urbanában. Folyton ott keringek egyetlen pont körül, és az a pont, ahová mindig visszatérek, az, amikor elveszítettem az én kis húgomat, amikor harcolnom kellett volna, ehelyett elfutottam. A lánccal, amely leszakadt a nyakáról, és most elveszett, még mindig magához köt. Umpa. Dumbo. Süti. Még Porcelányka is: még mindig életben lenne, ha rendesen végeztem volna a dolgomat.

 És ez a lánc most Mazsolára és Meganre hurkolódik, és ez a hurok egyre szorosabban feszül, és a kör bekerít.

 Ne most, Parish, te rohadék élőhalott. Ezúttal meg fogod szakítani a láncot, el fogod vágni a hurkot. Megmented ezeket a kölyköket, bármi áron.

 Egyenként végzek velük, ahogy bejönnek. Mindegyiküket kinyírom. Nem számít, hogy ugyanolyanok, mint én. Nem érdekel, hogy ugyanannak az istenverte játéknak a csapdába ejtett szereplői, mint én, és ugyanolyan szerepet kényszerülnek játszani, amit nem ők választottak.

Egyenként fogom kicsinálni őket.

  Teljes sötétség. Teljes bizonyosság.

 A robbanás lever a lábamról. Hátrarepülök, a fejem nekicsapódik a sziklának; a világegyetem szédítően forog körülöttem. A levegő szinte forr, szikla csapódik sziklának, kő kövön nem marad, ahogy beomlik a bejárat.

 A maszk félrecsúszott, amikor bevertem a fejem, és így benyelek egy jókora adag veszélyes gázt. Kés fúródik a tüdőmbe, tűz égeti a szám belülről. Oldalra hemperedem, öklendezem és köhögök.

 Esés közben valahogy elveszítettem a puskám. Körbetapogatom magam körül a talajt, de nem találom, sebaj!, nem számít, tudjuk, hogy mi számít igazán, felkászálódom valahogy, visszarántom a gázálarcot a helyére, és a porrá morzsolt szikla ízével a nyelvem hegyén elindulok visszafelé, amerről jöttem, sántikálva, egyik kezemmel a sötétben tapogatózva, a másikkal a pisztolyomat szorongatva, és tudva, hogy mi következik, mert én bemondtam, és Adu tudta, hogy bemondtam, ez valószínűleg a második lépésük lesz, és visítok a maszkon keresztül, hogy Ne mozdulj, Mazsola! Ne mozdulj!, de nem hinném, hogy ezt bárki is hallja ebben a robajban rajtam kívül.

 A második robbanás a hátsó bejáratot rázza meg, és én talpon maradok, holott a föld hullámokat vet alattam, és sztalaktitok törnek és zuhannak le, az egyikük mindössze néhány centivel a fejem mellett fúródik a földbe. Hallom, amint Mazsola gyenge hangon szólongat. Rákapcsolódom a hangra, és követem, vissza a hasadékig, ahol meghúzódtak. Kirángatom onnan.

– Bezártak minket ide – zihálom. Lángol a torkom. Tüzet nyeltem. – Hol van Megan?

– Jól van. – Érzem, ahogy remeg. – Vele van Mackó.

 Megant szólítom. Vékonyka hang válaszol, eltompítja a gázálarc. Mazsola két kézzel kapaszkodik belém, mintha attól félne, hogy ha elengedi a dzsekim, elragad a sötétség.

– Nem kellett volna itt maradnunk – sír Mazsola.

 Gyermeki bölcsesség, de hát nincs hova rohanni már, nincs hova elrejtőzni. Arra tettünk fel mindent, hogy Bob helikoptere eltéríti, és maga után csalja őket, de vesztettünk. Már bizonyára úton van a bombázó a rakományával, amely ezt a kétszázötvenezer éves barlangot hatalmas, három kilométer hosszú, harminc méter mély úszómedencévé változtatja.

  Perceink vannak.

  Megragadom Mazsola vállát. Keményen megszorítom.

– Két dolog, közlegény! – mondom neki. – Lámpára van szükségünk és robbanószerre.

– De hát Adu minden bombát magával vitt!

– Úgyhogy mi most villámgyorsan csinálunk egy másikat!

 Elrobogunk a fegyverkamra felé. Mazsola mutatja az utat, a kezem még mindig ott a vállán. Én vagyok az ő tartóoszlopa, ő az én tartóoszlopom. A lánc, mely összeköt bennünket. A lánc, amely szabaddá tesz.

75

VAN VALAMI, AMIRŐL MEGFELEDKEZEM. Vajon mi lehet az?

 Mazsola teljesen előrehajol, a feladatára koncentrál. A kamrában fullasztó füst és por terjeng. Olyan érzés, mintha puzzle-t akarnánk kirakni sűrű ködben. Nem mintha ez az egész rohadt támadás nem valami hasonló érzést keltene az emberben. Ismerős már, ahogy minden ripityára törik, millió darabra robban szét, és itt állunk a nagy katyvaszban, és nem tudjuk összerakni, mert semmi nem illik semmihez. Az ellenség bennünk van. Az ellenség nincs bennünk. Itt vannak lent, ott vannak fent, sehol sincsenek. A Földet akarják maguknak, azt akarják, hogy a Föld a miénk legyen. Azért jöttek, hogy eltöröljenek minket, azért jöttek, hogy megmentsenek. És az összetört, darabjaira szakadt igazság, amely folyton-folyvást kicsúszik a kezünkből, az egyetlen bizonyosság a bizonytalanság, és Vosch emlékeztet az egyedüli igazságra, amelybe érdemes belekapaszkodni: Meg fogtok halni. Meg fogtok

halni, és ez ellen sem te, sem én, sem senki más nem tehet semmit. Ez már akkor is igaz volt, mielőtt ők megérkeztek volna. És még mindig igaz: az egyetlen bizonyosság a bizonytalanság, kivéve a saját halálunk, mert az baromira biztos.

 Az ujjai remegnek. Hangosan zihál a maszkban. Egyetlen rossz mozdulat, és mindannyiunkat a levegőbe repít. Az életem most egy óvodás kezében van.

 A gyújtófejeken ügyködik. Hozzákapcsolja a gyújtózsinórt. Sullivan joggal bosszankodott azon, hogy az öcsikéje elfelejtette a betűket, de legalább a kis gazfickó tudja, hogy kell egy bombát építeni.

– Kész? – érdeklődöm.

– Kész! – emeli fel a robbanóeszközt diadalittasan. Átveszem tőle. Ó, Jézusom, remélem.

  Valamiről megfeledkeztem. Valami fontosról. Vajon mi lehet az?

76

ÉS MOST TÉRJÜNK ÁT A KÖVETKEZŐ képtelen dilemmára: a hátsó bejáraton vagy elöl törjünk ki?

 Egyetlen bomba. Egyetlen esély. Mazsolát otthagyom Megannel, és először is ellenőrzöm a hátsó bejáratot. Egy sziklafal nagyjából másfél, két méter vastag, ha még jól emlékszem a prospektusból. Aztán vissza kell menni a barlang teljes hosszán végigvezető ösvényen a fenti bejáratig. Túlságosan lassan mozgok, a fenébe! Átkozottul sokáig tart. Mikor odaérek végre, azzal szembesülök, amire eleve számítottam: egy másik sziklafallal, amely ki tudja, milyen vastag, és ki tudja, melyik út lenne jobb a kitöréshez.

  Ó, a francba!

 Betuszkolom a PVC-csövet a legmélyebb, legmagasabban húzódó repedésbe, amit csak találok. A gyújtózsinór túl rövidnek tűnik, lehet, hogy nem leszek képes ennyi idő alatt megfelelő fedezéket találni.

 A bizonytalanság bizonyossága.

 Meggyújtom a zsinórt, és elporzok visszafelé az ösvényen, úgy húzva magam után a rossz lábam, mint egy vonakodó kölyköt, aki nemigen akar iskolába menni. A robbanás zaja olyan, mintha valaki teljesen lehúzta volna a hangerőt – szánalmas visszhangja pusztán annak a kettőnek, amellyel minket csapdába ejtettek idelent.

 Tíz perc múlva már egyik kezemmel Mazsola, a másikkal Megan kezét fogom. Mazsola lyukat beszélt a hasába, hogy ki tudja csalogatni, ő biztonságban érezte magát abban a kis kényelmes hasadékban, és a parancsszó annyit ért az ő esetében, mint a falra hányt borsó.

Megannek csak Megan parancsol.

 A vízesés fölötti rés nem túl nagy, és nem is néz ki nagyon stabilnak, de sípolva zúg be rajta a hideg levegő, és gombostűfejnyi fényeket is látok.

– Lehet, hogy itt kéne maradnunk, Zombi – szólal meg Mazsola.  Valószínűleg ugyanarra gondol ő is, amire én, hogy leszigeteljük a bejárati pontokat, mindkét helyre beáll egy-egy jó lövész, onnantól kezdve pedig már csak türelemjáték az egész. Most már senki nem gyárt bunkerrobantó bombákat. Minek kellene értékes muníciót pazarolni egy maroknyi kiskölyökre meg egy bicebóca újoncra? Úgyis elő fognak bújni. Ki kell jönniük. A bent maradásnak vállalhatatlanul nagy a kockázata.

– Nincs választásunk, Mazsola. – Mint ahogy a tekintetben sincs, hogy ki menjen ki először. Megragadom a karját, és elhúzom Megantől. Nem akarom, hogy a kislány hallja ezt. – Megvárod, míg jelzek, oké? – Bólint. – Mit csinálsz, ha nem jövök vissza?

 Megrázza a fejét. Ilyen gyér fényviszonyok között és a gázálarc túl homályos lencséin keresztül nemigen tudom kivenni a tekintetét, de a hangja remegőssé vált, mint a sírás előtd üzemmódban szokott.

– De vissza fogsz jönni.

– Amíg dobog a szívem, mérget vehetsz rá, hogy visszajövök. De ha mégsem...

 És akkor felszegi az állát, kihúzza magát, kidomborítja a mellkasát, és azt mondja:

– Mindegyik kap egy golyót a fejébe!

 Beszuszakolom magam a résbe. A hátam nekinyomódik a tetejének, az oldalsó falai a vállamat szorítják. Nem lesz könnyű menet átjutni rajta. Mikor már félig átfurakodtam, úgy döntök, hogy leveszem a maszkot. Nem bírom már elviselni az érzést, ahogy lassan, de biztosan megfulladok. Friss, hűvös levegő söpör végig az arcomon: Krisztusom, hogy ez mennyire jó!

 A kifelé vezető nyílás akkora, hogy még a macskás öregasszony egyik ebédje sem férne át rajta. Puszta kezemmel kezdem lebontani körülötte a meglazult szikladarabokat, hogy tágítsak rajta. Egy darabka éjszakai égbolt; egy rend levágott fű és az egysávos bekötőút, amely e kettőt szeli ketté épp középen. A szél zúgásán kívül semmi hang. Gyerünk!

 Kikúszom a szabadba. Nyúlok a vállamon lévő puskaszíjhoz, csakhogy nincs puskaszíj a vállamon. Elfelejtettem felkapni a földről, amikor mentem vissza a bejárathoz. Szóval ezen kattogott az agyam folyton, mikor éreztem, hogy megfeledkeztem valamiről. A puskámról feledkeztem meg. Ugye?

 Kuporgok a nyílás mellett, két lábam között az oldalfegyveremmel, fürkészem a környéket, fülelek, Ne kapkodd el, légy biztos a dolgod ban! Szép és jó, hogy sikerült kimenekülni a benti csapdából, de merre tovább? Hamarosan hajnalodik, és akkor az anyahajó megkezdi kijelölt köreit. Ott látom, amint a horizonton egyensúlyoz, olyan zölden, mint egy jelzőlámpa, amikor szabad utat ad: Mehetsz!

  Felállok. Ami nem kis kihívás, figyelembe véve, hogy guggolás közben elmerevedett a lábam, és amikor ráhelyezem a testsúlyom, baromira fáj.

 Itt vagyok, srácok. Lehet próbálkozni!

 Semmi látnivaló nincs itt, csak: út, fű, ég. És semmi hang, csak a szél.  Füttyentek egyet Mazsolának a nyíláson keresztül. Két rövid, egy hosszú. Eltelik vagy száz esztendő, míg megjelenik a résben a kis kerek buksija, amelyet a válla is követ. A többi részének kihúzásában már én is segédkezem. Letépi magáról a gázálarcot, és mélyen beszívja a friss levegőt, aztán előhúzza a pisztolyt valahonnan hátulról a nadrágjából. Balról jobbra fordul, a térde kicsit megroggyantva, a fegyver elszántan előreszegezve, ahogy számtalan kisfiú csinálta már korábban, csak épp műanyag vagy vízipisztollyal.

 Leadom a füttyjelet megint, Megannek. Mivel semmi válasz, bekiáltok a nyíláson:

– Megan, gyere már, menjünk, te lány! – Mellettem Sam sóhajt egy nagyot.

– Annyira idegesítő tud lenni.

 Ő meg annyira úgy beszélt, mint a nővére, hogy konkrétan elnevettem magam. Furán néz rám, kicsit oldalra biccentett fejjel.

– Hé, Zombi! Van egy piros pötty a halántékodnál.

77

DUMBO NEM ÁLLT LE AGYALNI EZEN Urbanában. Én sem töprengek, hogy mi legyen.

 Rábukom Mazsola mellkasára, és a földre rántom. A lövedék a mögöttünk lévő sziklaomlásba csapódik bele. A következő másodpercben hallom a mesterlövész puskájának ropogását. A lövés jobbról érkezett, a főút mentén található fasor felől.

 Mazsola elkezd feltápászkodni. Elkapom a könyökét, és visszanyomom a földre.

– Lapos kúszás – suttogom a fülébe. – Ahogy a táborban tanították, emlékszel?

 Tesz lassan egy félfordulatot, vissza a lyuk és az ellátmányokkal meg a fegyverekkel együtt hamis biztonságot ígérő barlang felé. Nem hibáztatom; nekem is ezt súgja az ösztönöm. Bár ha visszamegyünk, azzal csak elodázzuk az elkerülhetetlent. Ha nem sikerül kifüstölniük és egyenként leszedniük minket, akkor végül csak bevetik a bunkerrobbantóikat.

– Mazsola, kövess! – Futólépésben indulok a látogatóközpont felé. A tető tökéletes kilátást biztosít egy mesterlövésznek, de nekünk most inkább távolodni kellene a lövésztől, akiről tudunk, ha növelni szeretnénk az életben maradási esélyünket.

– Megan... – zihálja. – Mi lesz Megannel?

 Mi lesz Megannel?

– Nem fog előbújni – suttogom. Kérlek, ne gyere most elő, kölyök! – Várni fog.

– Várni? Mire?

 Arra, hogy a történelem megismételje önmagát. Hogy a kör bezáruljon.

 Egyetlen helyre tudok gondolni, amely viszonylagos biztonságot nyújthat most nekünk. Nem vagyok oda az ötletért, és a nyakam rá, hogy ő sem lesz elragadtatva tőle. De ezt a kölyköt igazán kemény fából faragták, megbirkózik a szituval.

– Az épület mellett, aztán egyenesen tovább még vagy húsz méterre. – Mondom neki, hogy a hasunkon kúszunk odáig. – Hatalmas gödör.

Tele hullákkal.

– Hullákkal?

 Elképzelem, hogy egy piros pötty világít a lapockáim között vagy Mazsola tarkóján. Most szemmel tartom a kölyköt, és ha piros pöttyöt pillantok meg rajta, azonnal átmegyek Dumbóba megint. A talaj szelíden emelkedik, ahogy közeledünk a verem felé, és aztán már érezzük is, és a bűztől Mazsola öklendezni kezd. Leszorítom mindkét karját, és odatuszkolom a gödör széléhez. Nem akar odanézni, mégis megteszi.

– Ezek csak halott emberek – nyögöm ki. – Gyere, leeresztelek.

  Ki akar szabadulni a szorításomból.

– Képtelen leszek kimászni onnan.

– Ez biztonságos hely, Mazsola. Tökéletesen biztonságos. – Mondjuk, nem túl szerencsés a szóválasztásom. – Már rég lelőttek volna, ha tudnák, hogy hol vagyunk.

  Bólint. Ennek legalább van értelme.

– De Megan...

– Visszamegyek érte.

 Úgy néz rám, mintha megőrültem volna. Megfogom a csuklójánál fogva, és leengedem lábbal lefelé a gödörbe.

– Ha bármit hallasz, halottnak tetteted magad – emlékeztetem Mazsolát.

– El fogom hányni magam.

– Lélegezz a szádon keresztül.

 Szétnyílik az ajka. A szájában megcsillan a kicsiny golyócska. Felemelt hüvelykujjal búcsúzom tőle. Ő felemeli a kezét, nagyon lassan, és a homlokához téve szalutál.

78

MIKÖZBEN KÚSZOM VISSZAFELÉ A HALÁLGÖDÖRTŐL, tudom, mi fog történni. Meg fogok halni.

 Az én időm már kölcsönből telik, és az ember nem járhat túl folyton a halál eszén. Előbb vagy utóbb fizetni kell, kamatostul, csak könyörgöm, ne engedd, hogy Mazsola és Megan legyen az ára annak, hogy cserbenhagytam a húgom. Úgyhogy azt mondtam az Istennek, Elvetted Dumbót a tartozásom fejében, Sütit és Porcelánykát is elvetted, elég most már, legyen elég! Vigyél engem, de őket hagyd élni.

 Előttem felrobban a talaj. Földcsomók és kövek hullanak az arcomba. Na, bazmeg, most már baromira nincs miért kúszni. Felállok, de a rossz lábam összecsuklik, és új fent a földön találom magam. A következő golyó feltépi a kabátom ujját, belekarcolva a bicepszembe, mielőtt távozna a másik oldalon. Alig érzem. Ösztönösen lehúzódom és összegömbölyödöm, mint egy sündisznó, aztán várom a végső, a munkát befejező golyót. Tudom, mi történik. Ezek az ötödik hullám katonái. A szívük csordultig tele gyűlölettel, az elméjüket kegyetlenségre kondicionálták. Játszadoznak velem. Sokáig fog tartani, te retek fertőzött!

Jó buli lesz!

 És ott van előttem a húgom arca, aztán Bo és Süti és Lányka arca is sorra, aztán pedig egyre több arc, annyi, hogy már meg sem tudom számolni mindet, arcok, amelyeket felismerek, és arcok, amelyeket nem, aztán ott van Mazsola és Megan, Cassie és Adu, ott vannak az újoncok a kiképzőtáborokban, és a holttestek a feldolgozó hangárban, ahogy egymás mellett fekszenek sorba rendezve, több száz arc, ezrek, tízezrek, élők és holtak arcai egyaránt, de a legtöbb halotté. A mögöttem lévő gödörben egyetlenegy élő arc a sok száz halott között, és Vosch szabálya rá is vonatkozik.

 Tisztelgésre emelkedő kéz. Szétnyílt ajkak, a szájban megcsillanó kis nyomkövető golyó.

 Bazmeg Parish, a nyomkövető. Ez az, amiről megfeledkeztél!

 Belekotrok a zsebembe, előhúzom a golyót, és beletömködöm a számba. Az út túloldalán lévő liget fái közt, a látogatóközpont tetején, vagy akárhol a francban vannak a mesterlövészeik, most visszatartják a lövedéket, mert a fejemet körberagyogó zöld pokol hirtelen kihunyt.

79

HÍVJATOK ZOMBINAK.

Minden fáj. Még a pislogás is. De felállok. Ezt szokták tenni a zombik.

  Talpra szoktunk állni.

 Talán a lövészek először nem veszik észre. Talán épp másfelé figyelnek, zölden ragyogó célpontok után kutatva. Bármi okból is, de amikor kiegyenesedem, senki nem terít le. Ezúttal nem sántikálok, nem húzom magam után a sebesült lábam, nem csúszom-mászom a porban, mint egy rohadt élőhalott. Cseppet sem kímélve magam, mint egy őrült, nyargalok keresztül a mezőn, Megan nevét kiáltozva. Ujjaimmal addig markolok az üres sötétbe, mígnem egyszer csak rátalálok a csuklójára.

  Azután kihúzom. Kis karja a nyakamon. Lehelete a fülemben.

 Tudom, hogy a kör bezárult. Tisztában vagyok vele, hogy esedékessé vált a számla. Csak engedd, hogy előbb megmentsem őt, édes Krisztusom, ne hagyd őt meghalni!

  Nem látom érkezni. Megan igen. Mackó a földre esik. Megan szája néma sikolyra nyílik.

 Valami belecsapódik a tarkómba. A világ elfehéredik, aztán már nincs semmi, csak a semmi.

80 CASSIE

KILOMÉTEREKRŐL LÁTSZIK MÁR: a légitámaszpont lángoló fények szigete a sötét, horizont nélküli tengerben, fehéren izzó zsarátnoka a civilizációnak, amely a fekete semmi közepén ragyog, bár a civilizáció túl szép szó arra, ami. Azok után, hogy mennyit álmodtunk, és mennyi álmunkat váltottuk valóra, mára már semmi egyéb nem maradt belőlünk, mint ezek a bolondok úti lámpásai, akik az emberiséget a por halálba vezetik.*[*Shakespeare: Macbeth – V. felvonás, 5. szín (Szabó Lőrinc fordítása)]

  A Macbeth sosem tartozott a kedvenceim közé, de hát ez van.

 A helikopter balra dől, kelet felől repítve minket a bázisra. Átrepülünk egy folyó fölött, a sötét vízen visszatükröződik a lángoló csillagtenger. Aztán a tábor körüli ütközőzónán, amelyet a lövészárkok és szögesdrót kerítések zsinórja vesz körbe, és amely tányéraknákkal van telirakva egy olyan ellenség ellen, amely sosem fog eljönni, amely még csak nincs is itt, és talán ott sincs – az anyahajón, amely épp most bekúszik a látóhatárunkra. Ránézek az anyahajóra. Visszanéz rám.

 Mik vagytok ti? Mik vagytok ti? Mások, ahogy az apám hívott benneteket, de vajon mi nem ugyanazok vagyunk számotokra? Másokmint-mi, következésképpen: méltatlanok hozzánk. Méltatlanok az életre.

 Mik vagytok ti? A pásztor megtizedeli a nyáját. Az otthonépítő megvásárolja a rovarirtót. A térdre rogyott bárány vére, a hátán fekvő csótány reszketeg, kalimpáló lábai. Lövésük sincs, egyiknek sem, hogy mi a kés vagy mi a méreg. A pásztornak és az otthonépítőnek nem lesznek miattuk álmatlan éjszakái. Nincs ebben semmi erkölcstelen. Gyilkosság bűntény nélkül, ölés bűn nélkül.

 Ezt tették velünk. Ez az a lecke, amit házhoz szállítottak nekünk. Emlékeztettek bennünket arra, hogy kik vagyunk mi – nem sok –, és mik voltunk – túl sok. A csótányok el tudnak iszkolni, a bárányok el tudnak futni, mindegy. Soha többé nem leszünk gőgösek vagy mindentudók, gondoskodnak arról, hogy meghunyászkodjunk. Bámulok egy objektumot az égen, amely addig lesz ott, amíg nekünk már nem lesz egünk.

 Kíséretünk leválik rólunk, amint egyenesen a leszállópálya felé kavarunk. A levegőben maradnak, felügyelik a helyzetet leszállásunk után. Alattunk nyüzsgés bontakozik ki, teherkocsik és páncélozott Humveek robognak a sávunk felé, és csapatok rajzanak elő mindenünnen, mint egy felbolygatott hangyabolyból. Szirénák sivítanak fel, keresőfények pásztázzák az eget, légvédelmi fegyverek vesznek célkeresztbe. Jó mulatság lesz.

  Adu vállon veregeti Bobot.

– Szép munka, Bob!

– Rohadj meg!

  Ó, Bob. Hiányozni fogsz. Nagyon fogsz hiányozni.

  Adu visszamászik hozzám, felkapja a Sammy-bombák zsákját, aztán lezuttyan a túloldali ülésre. Sötét szeme csak úgy ragyog, ő a golyó a kamrában, a puskapor az üregben. Nem lehet hibáztatni emiatt. Evan már rég felhívta a figyelmem: hogy ezek a szarságok jelentsenek is valamit tényleg, hogy legyen valami értelmük, elég hosszú ideig kell élned ahhoz, hogy a saját halálod számítson. Nem kell, hogy lényegi változást idézzen elő – sem az ő halála, sem az enyém nem fog ilyet eredményezni – csak, hogy számítson egyáltalán.

  Hirtelen rám tör a pisilhetnék.

– VQP, Sullivan! – üvölti Adu. Levettük a fejhallgatónkat.

 Bólintok. Mutatom neki a felemelt hüvelykujjam. VQP, még szép, hogy.

 Elkezdünk leereszkedni. A raktér, ahol vagyunk, díszkivilágítást kap a keresőlámpák fényétől. Porszemcsék szikráznak fel és örvénylenek a feje körül glóriaként: Szent Adu, a halál hollóhajú angyala. A kék körön kívül, ahova Bob leteszi a gépet, katonák gyűrűje, mögöttük páncélozott járművek torlaszai, körben végig őrtornyok mesterlövészekkel, fölöttünk pedig négy támadóhelikopter köröz.

  Mindjárt végünk.

81

ADU HÁTRADŐL AZ ÜLÉSEN, és lehunyja szemét, mintha épp csak ledőlne egy kis erőt gyűjteni a végső fontos vizsga előtt. Zsák az egyik kézben, detonátor a másikban. Nekem van egy puskám, egy pisztolyom, egy hatalmas késem, egypár gránátom, egy félig teli (gondolkodjunk pozitívan!) üveg vizem, két müzliszeletem és egy pattanásig teli húgyhólyagom. Bob közben leteszi a helikoptert, és most már tényleg hallani azokat a vijjogó szirénákat.

  Adu szeme felpattan, és úgy mered rám, mintha egy életre meg szeretné jegyezni az arcvonásaimat – e mellett a verzió mellett döntök, mintsem, hogy a kajla orrom megszállottja legyek.

  Aztán olyan halkan szól hozzám, hogy alig tudom kivenni a szavait:

– Találkozunk az ellenőrzőponton, Sullivan.

 Félszemű Bob ledobja magáról a hevedert, megpördül, és beleordít Adu arcába.

– Azt akarta, hogy visszagyere, te ostoba tyúk! Mit gondolsz, miért vagy még most is életben?

 Aztán valósággal kirepül a pilótafülkéből, a lába olyan gyorsan pörög, szinte alig érintve a földet, mint egy rajzfilmfiguráé, a kezével vadul hadonászik a feje fölött, és olyan hangosan üvölt, hogy túlharsogja még a bömbölő szirénákat is.

– Vissza! Vissza! Bomba van nála! BOMBA VAN NÁLA!

 Adu jobbra indul, én balra, amerre egy egész kertnyi lépcsőzetesen elrendezett katonai gyakorlóruha sorakozik, olyan, mint amilyet én is viselek; puskák célkeresztjében haladok, az első sor térdel, a hátsó áll, aztán Adu lenyomja a detonátort, mire a helikopter másfél métert ugrik föl a levegőbe, egy igencsak hatásos BU-BUMM! kíséretében. A robbanás ereje belök a katonák közé, a forró levegő megperzseli az arcukat, és leégeti a tarkómon a pilléket. Begurulok a falkába, míg a falka követi az ösztöneit, pont úgy, ahogy azt Adu előre látta. Mindenki hasra vágja magát a leszállópályán, kezével védve a fejét.

 El akarsz majd futni, de ki kell tartanod, mondta Adu, még amikor a barlangban voltunk. Ahogy a gép felrobban, szem elől fognak tévesz teni téged, úgyhogy meg kell várnod engem.

 Itt vagyok hát közöttük, egy újonc a sok közül, aki a hasán fekszik, mint körülötte sok százan, keze a feje fölött, arca a fagyasztó betonnak préselődik. Öltözz pont úgy, mint ők, nézz ki úgy, mint ők, viselkedj úgy, mint ők: Vosch játékát játsszuk, csak épp ellene fordítva.

 Az emberek parancsokat kiabálnak, de senki nem hallja a szirénák vijjogása miatt. Várok, míg valaki meg nem érinti a vállam, továbbra is négykézláb, amikor Adu felrobbantja az improvizált robbanóeszközt valahol az ötvenméternyire lévő hangár szomszédságában. Totális pánik tör ki. Bármi, ami parancsnak hangzik, abban a pillanatban hatástalanná válik, amikor a csapatok rohanni kezdenek a legközelebbi fedezék felé. Én az irányítótorony és a mögötte csoportosuló fehér épületek felé kezdek futni.

 Ekkor egy kéz megragadja a vállam, maga felé fordít, és ott állok szemtől szemben egy tinédzserrel, akinek ma nincs szerencséje, mert meg fogom ölni.

  – Ki a franc vagy te? – ordítja az arcomba.

 A teste megfeszül, ahogy üdvözli a golyót. Nem az én golyómat. Még csak ki sem vettem a pisztolyom a tokjából. A gyilkos golyó Adutól érkezett, Vosch embertelen emberétől, aki egy fél futballpályányi távolságról tüzelt. A kölyök már halott, amikor földet ér. Futok tovább.  Egyszer visszafordulok, amikor már odaértem az irányítótorony tövébe. Keresőfények pásztázzák a földeket, a helikopter lángol, rajok futkosnak kelletlenül, Humveek porzanak el csikorgó kerékkel minden irányba. Adu káoszt ígért, amit meg is kaptunk.

 Kézbe veszem a puskám, és sprintelni kezdek a fehér épületek felé. Cél a parancsnokság, amely a komplexum központi épülete. Ott (remélem) meg fogom találni a kulcsot, amely nyitja a zárat az ajtón, amely abba a szobába vezet, ahol gondoskodhatok a kisöcsém biztonságáról.  Amikor egy csapatnyi újoncba botlom, akik az első épület ajtaja előtt tömörülnek, Adu felrobbantja a második bombát. Valaki elüvölti magát, hogy Jézusom!, és akkor túllendülnek a holtponton. Mindannyian betódulunk az épületbe, olyan vehemenciával, mint a cirkuszi szekérből előugráló bohócok.

 A lelkem mélyén azt remélem, hogy először én találom meg. Nem Evant. Adu alkotóját. Rengeteg időt töltöttem már azzal, hogy elképzeltem, mit fogok vele csinálni – hogyan fog megfizetni hétmilliárd ember kiontott véréért. De a legtöbbje túl durva ahhoz, hogy beszéljek róla.

 Átsétálok a központi adminisztráció épületének előcsarnokán. A plafonról hatalmas transzparensek lógnak le: MI VAGYUNK AZ EMBERISÉG, meg az, hogy EGYEK VAGYUNK! Egy jel, amely az EGYSÉG-et hirdeti, és egy másik, amely azt tolja az arcunkba, hogy BÁTORSÁG. A legnagyobb az egész falat átfogja széltében: VINCIT QUI PATITUR.

Elfutok alatta.

 Az előcsarnok túloldaláról induló folyosón egy piros lámpa forog. Ugrom egyet ijedtemben, amikor egy hang kezd harsogni a mennyezet felől: A NÉGYES SZÁMÚ ÁLTALÁNOS PARANCS ÉLETBE LÉPETT. ISMÉTLEM, A NÉGYES SZÁMÚ ÁLTALÁNOS PARANCS ÉLETBE LÉPETT.

EZ NEM GYAKORLAT! ÖT PERCÜK VAN JELENTKEZNI A KIJELÖLT BIZTONSÁGI ZÓNÁJUKBAN. ISMÉTLEM. EZ NEM GYAKORLAT! ÖT PERCÜK VAN JELENTKEZNI...

 Átfutok a folyosó végén lévő ajtón, felfelé a lépcsőkön, aztán egyenesen a következő ajtóig száguldok. Ami be van zárva. Billentyűzettel. Nekitámaszkodom a billentyűzet mellett a falnak, és várakozom. Egyezeregy, egyezerkettő, egyezerhárom... Miközben számolok, kint felrobban a harmadik bomba is, egy tompa, fojtott durranás hallatszik, mintha csak valaki a szomszéd szobában köhögne. Ezt követően a kézi lőfegyvereket hallom, ahogy tüzelnek: dirr-durr! Egyezernyolcnál az ajtó hirtelen kitárul, és kicsoszog rajta egy raj. Csak úgy eltrappolnak mellettem, hátra sem néznek. Na, ez így tényleg gyerekjáték lesz; lehet, hogy jóval idő előtt elhasználom a szerencseadagomat?

 Átnyargalok az ajtón, végig egy újabb folyosón, amely egészen megtévesztően hasonlít az elsőre. Ugyanaz a forgó, villogó piros fény, ugyanaz a magas hangon sikoltó sziréna, ugyanaz az idegesítő, bedrogozott konzervhang, A NÉGYES SZÁMÚ ÁLTALÁNOS PARANCS ÉLETBE LÉPETT. ISMÉTLEM, A NÉGYES SZÁMÚ ÁLTALÁNOS PARANCS ÉLETBE LÉPETT. EZ NEM GYAKORLAT! HÁROM PERCÜK VAN, HOGY JELENTKEZZENEK A KIJELÖLT BIZTONSÁGI ZÓNÁBAN. Olyan ez, mint egy álom, amelyből az ember képtelen felébredni. Ennek a folyosónak a végén egy, az előzőhöz hasonló ajtó, mellette egy, az előzőhöz hasonló számbillentyűzet. Egyetlen különbséget fedezek fel: ennek az ajtónak a jobb oldalán egy ablak nyílik.

 Menetközben kinyitom az M16-osommal. Az ablak csörömpölve robban millió szilánkra, és én úgy lépek át rajta, hogy még csak ki sem esem lépteim ritmusából. És Kihívás lesz az én harci nevem! Kint vagyok az épület háta mögött, a friss, tiszta kanadai levegőn, és rohanok tovább az épületek közötti keskeny földcsíkon. Egy hang kiált utánam a sötétből:

  – Állj!

 Megeresztek egy lövést arra, ahonnan a hangot hallottam. Még csak nem is nagyon nézek oda. Ekkor tőlem balra, a frissen felújított fegyverraktár mellett egy újabb bomba robban. A negyedik. Közvetlenül a fejem fölött egy helikopter zaját hallom, a reflektorfényei előre-hátra söpörnek kutatólag, én meg rátapadok az épület falára, nekipréselem a testem a vasbetonnak.

 A helikopter elmegy, és én oldalazok tovább az épület fala mentén, egészen addig a hosszan kígyózó ösvényig, amely voltaképpen egy rövidítés: egyik felén fal, a másikon pedig egy mintegy háromméteres drótkerítés, a tetején szögesdróttal. A távolabbi végében egy lakattal lezárt kapunak kell lennie.

 Akkor tehát a lakatot lelövöm, mondtam Adunak még a barlangban.

 Az csak a moziban működik, Sullivan.

 Ja, igazad van: még jó, hogy ez nem egy film, különben ez a bosszantó, az agyát játszó, hencegő, magáról túl sokat gondoló mellékszereplő mostanra már biztos eltávozott volna az élők sorából.

 – EZ NEM GYAKORLAT! A NÉGYES SZÁMÚ ÁLTALÁNOS PARANCS ÉLETBE LÉPETT. KÉT PERCÜK VAN JELENTKEZNI...

 Rendben, most már vágom, a négyes számú általános parancs életbe lépett. De mi a fene az a négyes számú általános parancs? Adu semmi ilyesmit nem említett, semmilyen általános parancsot, négyes vagy bármilyen számút. Biztos azzal jár, hogy lezárják a bázist, mindenki, aki él és mozog, harci készültségben, gondolom, valami ilyesmi lehet. Úgy döntök, ezt jelenti. Egyébként meg tök mindegy, hogy ők mit csinálnak, az nem fogja megváltoztatni azt, amit nekem kell megtennem.

 Bedugom a gránátot a drótkerítés gyémánt alakú hálószemébe, közvetlenül a lakat fölött, meghúzom a biztosítószeget, és aztán már zúzok is vissza arra, amerről jöttem, elég messze ahhoz, hogy ne öljön meg egy repesz, de nem elég messze ahhoz, hogy ne szórjon meg sok ezer aprócska tű. Ha nem fordulok el az utolsó pillanatban, darabokra tépi az arcom. A legnagyobb darabja, amely eltalált, végül a hátam kellős közepén landol, és pontosan tízszer olyan fájdalmasnak érzem, mint egy darázscsípést. A bal kezem szintén kapott egy kis kóstolót belőle. Amikor lepillantok rá, látom, hogy finom, csillogó vér vonja be, mint egy nedves, karmazsin kesztyű.

A gránát nem egyszerűen kiiktatta a lakatot – az egész kaput kitépte

a zsanérjaiból, és elrepítette: most nagyjából az udvar közepén hever egy ismeretlen háborús hős szobrának társaságában, amely még akkor készülhetett, amikor a háborúknak voltak hősei. Tudod, a régi szép időkben, amikor még volt jó okunk legyilkolni egymást.

 Az udvar másik felén álló épület felé csörtetek. A szemközti falat szépen tagolják az egymástól egyenlő távolságra kialakított ajtók, amelyek egyikén, vagy kettőn, esetleg mind a hármon Adu szerint egy üdvözlőbizottság fog kilépni. Ezúttal sem csalódom. A középső ajtó kitárul, alig néhány másodperccel azt megelőzően, hogy a második gránátom röppályára állítom, és valaki üvöltve jósolja meg, hogy: Gránát!

Gyorsan be is csapják az ajtót magukra – és a gránátra.

 A robbanás ereje felém repíti a sarkaiból kitépett ajtót. Elhajolok az útjából. Innentől lesz majd nehéz, mondta anno Adu. Vér fog folyni.

 Mennyi vér?

 Mennyit bírsz elviselni?

 Mi vagy te, a gurum vagy mi? Hány ötödik hullámost kell majd megölnöm?

 Mint kiderül, legalább hármat. Ennyi félautomata puskát számolok meg a földön a hiányzó ajtó túloldalán, de ez csak egy feltételezés. Nehéz pontosan megmondani, amikor a csapat tagjait darabokra szaggatták a repeszek. Utat török magamnak a nagy összevisszaságban, és futok végig a folyosón, véres bakancsnyomokat hagyva magam után.

  Piros lámpa. Sziréna. Hang:

 – A NÉGYES SZÁMÚ ÁLTALÁNOS PARANCS ÉLETBE LÉPETT. EGY PERCÜK VAN JELENTKEZNI...

 Valahol a bázison a következő bomba is felrobban, ami két dolgot jelent: Adu még mindig szabadlábon van, és már csak egy bombája van. Én egyetlen épületnyire vagyok a parancsnokságtól, amely alatt található a Csodaország-szobának otthont adó bunker. Ami nem mellesleg – mint arra Adu több ízben is felhívta a figyelmem – zsákutca. Ha ott csapdába esünk, vagy bekerítenek minket, nem lesz semmiféle vincitelés, bármennyire patiturálunk is.

 Babszem Jankó Jól Elfáradt, Fekszik már. Így szól az okos kis emlékeztető mondóka, amit kitaláltam magamnak, hogy tudjak tájékozódni az utolsó előtti épületben. Az első elágazásnál balra, a másodiknál jobbra, utána még egy jobbos, aztán előre. A fekszik szó a fel helyett áll, ami azt jelenti, hogy az elfáradt után rögtön felfelé indulok a lépcsőn. Persze mondhattam volna azt is, hogy felfordult, na de mégis... Különben is, hát nem pont attól emlékeztető az emlékeztető, hogy nem nevezi nevén a dolgokat?

 Nem látok senkit, és nem hallok senkit, kivéve azt a négyes számú általános parancsot szajkózó kísérteties hangot, amely ott visszhangzik az üres folyosókon – HARMINC MÁSODPERCÜK VAN – és most kezd valahogy nagyon rossz érzésem lenni ezzel a négyes számú általános parancsos bulival kapcsolatban, és átkozom Adut, mert teljesen nyilvánvaló, hogy ez a négyes számú általános parancs valami nagyon fontos infó, amiről vagy tudnia kellett volna, vagy szándékosan döntött úgy, hogy elfelejti megemlíteni nekem, ő tudja, miért.

  Ahogy nyargalok fölfelé a lépcsőn, beindul a végső visszaszámlálás:

– TÍZ MÁSODPERC... KILENC... NYOLC... HÉT... HAT...

 Lépcsőforduló. Még egy utolsó sor lépcső. Aztán egyenesen előre az átjárón, amely ezt az épületet összeköti a parancsnoksággal. Mindjárt

ott vagy, Cassie! Uralod a helyzetet.

– HÁROM... KETTŐ... EGY.

  Kinyitom az ajtót.

Totális sötétség zuhan rám.

82

SE FÉNY. SE SZIRÉNA. SE HANG, amely olyan nagyon megnyugtató, hogy az már nyugtalanító. Teljes sötétség, abszolút csend. Az első gondolatom az, hogy Adu lekapcsolta az áramot. A következő pedig, hogy ez milyen furcsa is lenne, hiszen sosem beszéltünk arról, hogy le fogja kapcsolni. A harmadik gondolatom? Ugyanaz, mint a helikopteren: Adu tégla, kettős ügynök, aki Voschnak dolgozik, hogy megvalósítsák gaz cselszövésüket a totális világuralomért. Valószínűleg megállapodtak a hatalom megosztásáról: Nos, akkor megegyeztünk. Te fogod irányítani

a Mississippitől nyugatra lévő területeket...

 Beletúrok a zsebembe a toll-lámpámért. Tudom, hogy hoztam egyet. Különösen arra emlékszem, hogy ellenőriztem az elemeket, mielőtt elraktam volna. Ijedtemben – oké, nem ijedtemben, inkább sietsé gemben, hisz sietős a dolgom – kihúztam a müzliszeletet, és megnyomtam a gombot, ami nem is volt ott. A fenébe veled és az energiaszelete iddel, Ben Parish! Elhajítom a müzlit a fekete űrbe.

 Nem vagyok összezavarodva. Tudom, hol vagyok. Pontosan előttem van az átjáró, amely a parancsnokság épületébe vezet. Majd ráérek keresgélni a lámpát menetközben. Nem nagy ügy. Amikor a központba érek, túl kell jutnom néhány szigorúan őrzött ellenőrzőponton, több elektronikus zárral védett acélajtón, meg kell másznom négyemeletnyi lépcsőt, végig kell caplatnom egy bő kilométernyi hosszú folyosón, amelynek a végén egy zöld ajtó van, amiről nem fogom tudni megállapítani, hogy zöld, hacsak nem találom meg a kicseszett toll-lámpámat.  Előrefelé csoszogok, fél kézzel a levegőt seprem magam előtt, a másikkal tapogatok, keresgélek, kotorászok, matatok a terepruhámban. Túl sok rajta a zseb. Túl sok az istenverte zseb! Amikor lélegzem, mintha egy tornádó hasítana végig a prérin. A szívem pedig úgy zakatol, mint egy tehervonat a síneken. Álljak meg, és ürítsem ki a zsebeimet? Nem nyernék így egy kis időt? De megyek tovább, és egy részem azon a tényen álmélkodik, hogy egy kislámpa elvesztése ennyire ki tud borítani.

 Nyugi, Cassie! Ilyen helyzetekben a sötétség a barátod.

 Hacsak nincs infravörös érzékelőjük, ami természetesen van nekik. Engem megfosztottak a látásomtól, de ők tuti nem vakok. Haladok tovább. Sietősen. Semmi pánik.

 Most tartok az út felénél, ezt pontosan tudom, mert megtaláltam a lámpát, és felkattintottam ezt az átkozott kis szökevényt. A fény rátalál az előttem lévő tejüveg ajtókra, mindegyik egy-egy elmosódott fényfolt. Előhúzom a pisztolyomat. Az ajtók túloldalán van az első ellenőrzőpont. Ezt biztosan tudom – vagy legalábbis Adu ezt mondta. Itt van a találka helye is, alapvetően azért, mert egyszerű halandóként, aki nem élvezi a továbbfejlesztés csodáit, eddig tudok eljutni. A parancsnokság a legjobban megerősített, legszigorúbban védett épület a bázison, mindenhol elit katonák és csúcstechnológiás védelmi rendszer. Miután felrobbantotta az elterelő pokolgépet, Adu ugyanide indult el (ő a be hatolás szót használta, amitől hányingerem lett), csak pont az ellenkező irányból, hogy miután megtette, amit a legjobban tudott csinálni – embereket gyilkolt – itt randizzon velem.

 Meg fogod ölni Voscht, mielőtt találkozol velem? – kérdeztem.

 Ha először őt találom meg.

 Nos, azért ne próbálkozz annyira. Ne térj le az utadról. Jó lenne minél hamarabb Csodaországba érni...

Pillantásából ki lehetett olvasni, amit gondolt. Na, nehogy már te mondd meg nekem. Szóval válaszoltam egy pillantással, amiből meg ezt lehetett kiolvasni: De, én mondom meg.

 Most várakozom, mit tehetnék mást? Félrehúzódom a falhoz. Fegyvert váltok: pisztolyról puskára. Próbálok nem aggódni Adu miatt, hogy hol van, ha egyáltalán van még, és mi tart neki ennyi ideig. Ráadásul pisilnem is kell.

 Szóval, amikor meghallom, hogy felrobbantottad az ötödik bombát...

 Negyediket. Az ötödiket tartalékolom.

 Mire tartalékolod?

 Beletömöm a szájába, és utána gyújtom meg.

 Totál közönyösen mondta ezt. Se harag, se elégtétel, se türelmetlen várakozás, egyáltalán semmi érzelem nem volt benne. Jó, persze, a legtöbbször érzelemmentesen beszél mindenről, de ez mégis csak olyasmi volt, aminél azt várta volna az ember, hogy felfűti a szavait némi szenvedély.

 Te tényleg gyűlölöd.

 Nem a gyűlölet a válasz.

 Nem is kérdeztem semmit.

 Ez nem gyűlölet, és nem is düh, Sullivan.

 Rendben van. Akkor mi a válasz? Úgy érzem magam, mint akit belemanipuláltak mégis abba, hogy feltegye azt a kérdést.

  Elfordult.

 A tejüveg ajtók mellett várakozom. A percek lassan vánszorognak. Édes Istenem, mennyi időbe telhet egy emberfeletti tömegpusztító fegyvernek, hogy kiiktasson pár őrt, és tönkrevágjon egy csúcstechnológiájú biztonsági rendszert? Leszámítva a vad vágtát, hogy ideérjen – semennyibe. Hülyére unnám az agyam, ha nem lennék már most fél őrült a félelemtől. Hol a francban van Adu?

 Katt! Lekapcsolom a fényt, hogy kíméljem az akkut. Takarékosságom sajnálatos velejárójaként visszatér a sötétség. Katt! Bekapcsol.

Katt! Kikapcsol. Katt, katt, katt!

 Hussss! Még azelőtt meghallom a surrogását, mielőtt megérezném a vizet.

  Eleredt az eső.

83

KATT. A MENNYEZET FELÉ világítok. A szórófejek teljes gőzzel dolgoznak. Hideg víz zubog fröcskölve felfelé fordított arcomra.

 Remek. Adu egyik bombája elindította a rendszert. Percek alatt bőrig áztam. Tudom, hogy ez egyáltalán nem fair, de őt hibáztatom. Csuromvíz vagyok, fázom, felpörgetett az adrenalin, és most már tényleg nagyon kell pisilnem.

  És Adu még mindig sehol.

 Meddig kell majd vámom rád?

 Nem tudom, meddig fog tartani.

 Értem, de idővel nem lesz majd egyértelmű, hogy nem jössz?

 Na, akkor jön az, hogy abbahagyod a várakozást, Sullivan.

 Hát rendben. Baromira bánom már azt, hogy nem vágtam jól orrba, amikor volt rá lehetőségem. Várjunk csak! De. Orrba vágtam, amikor volt rá lehetőségem. Remek. Egy teendővel kevesebb.

 Képtelen vagyok itt kucorogni összegömbölyödve, nyomorultul, szarrá ázva. Ha az a végzetem, hogy vizes legyek, és nyomorult, legalább emelt fővel fogadjam, ami vár rám. Lecsekkolom azokat az ajtókat. Épp csak egy kicsit megtolom őket, lássuk, vajon nem nyílnak-e ki. Senki sem lehet a túloldalon a közelben, máskülönben már rég meglátták volna a fényt, vagy észrevették volna az árnyékom, és rám ugrottak volna a sötétben. A mesterséges eső csepeg a homlokomra, elnyúlva lóg a hajtincseim végén, végigsimítja az állam, mint egy szerető ujjai. Víz spriccel a bakancsom alatt. Sebesült kezem elkezd szúrni, iszonyat erősen, úgy érzem, mintha ezer meg ezer tűt döfködnének a bőrömbe. Aztán már a fejbőrömön is kezdem érezni ezt az égető érzést. És egyre tovább terjed. A nyakam, a hátam, a mellkasom, a hasam, a fejem ég. Az egész testem lángol. Elbotladozom az ajtóktól kényelmes kis várakozóhelyemhez, a fal mellé. Valami nem stimmel. Az agyam mélyén egy ősi hang torkaszakadtából üvölt. Valami nem stimmel!

 Bekapcsolom a fényt, és rávilágítok a kezemre. Nagy varratok futnak cikcakkban a bőrömön. Friss vér szivárog a gránátrepeszek ütötte szilánkos lukakon, aztán gyorsan átváltozik a színe sötét bíborlilára, mintha csak a vérem reagálna valamire, ami a vízben van.

 Van valami a vízben.

 A hőség szinte elviselhetetlen: úgy érzem magam, mintha forrásban lévő vízzel locsolnának, csakhogy a folyadék, amely csepeg rám, nem meleg. Rávilágítok a lámpával a másik kezemre. Élénkpiros, tízcentes méretű pöttyök terítették be. Sietősen – nem pedig pánikolva – szétrángatom a dzsekimet, felhúzom a pólómat, és mit látok? Egy csillagmezőnyi bíborvörös nap lángol a sápadt rózsaszín háttéren.

 Három lehetőségem van: vagy továbbra is állok ott, mint egy idióta, a mérgező permet alatt, vagy kirepesztek, mint egy idióta, valamelyik tejüveg ajtón keresztül, isten tudja hova, vagy szép okosan lelépek ebből a komplexumból valahogyan, még mielőtt leolvad a bőröm, és szétrohadnak a csontjaim.

  A hármas számú variáció mellett döntök.

 Ahogy futok, kis lámpafényem összekaszabolja a homályt, szivárványokat szabdalva a levegőben. Nekiütközöm a lépcsőházajtónak, viszszapattanok róla, megcsúszom a síkos betonon, és elterülök a földön. A lámpám kirepül a kezemből, és kikapcsol. Ki kell jutnom, ki kell jutnom,

ki kell jutnom. Amint kijutok, letépem a ruháimat, és úgy fogok hemperegni a porban, mint egy malac. Forró gyufaszálak préselődnek a szemgolyómhoz, könnyek özönlenek végig az arcomon, izzó szén égeti a szám, perzseli a torkom, és testem minden pontján fertőző kelések gyűlnek és fakadnak.

 Mi az, Cassie? Milyen kelések?

 Most már látom. Már értem.

 Vágd el az áramot. Nyisd ki a zsilipeket. Szabadíts fertőző betegséget a világra. A négyes számú parancs a mikrokozmosz inváziója, mondhatni az akusztikus verziója az első három világméretű hullámnak: ugyanazt a dallamot játsszák, más dalszöveggel, és a betolakodókat utoléri az ezek nyomában érkező avatar – az emberiség avatarja.

  Ami én volnék. Mármint én vagyok az emberiség.

 Kifelé, kifelé, kifelé! A földszinten vagyok, azon a földszinten, ahol NINCS ABLAK – az emlékeim szerint legalábbis, mivel lámpám nincs, és pirosan világító EXIT tábla sincs a segítségemre, hogy kijussak innen. Most már nem a sietség hajt, hanem a félelem. Eluralkodott rajtam a pánik.

 Egyszer már volt szerencsém ehhez. Tudom, hogy mi következik a harmadik hullám után.

84

TÍZEZER ÉVE HÁNYKOLÓDVA.

Tízezer éve elszakadva tértől és időtől; megfosztva az érzékektől; puszta gondolat; anyag forma nélkül; mozgás mozdulat nélkül; megbénított erő.

  Majd a sötétség megnyílt, és lön világosság.

 Levegő tölti be a tüdejét. Vér fut végig az ereiben. Tízezer éve végtelen elméjének volt a rabja, most vége. Immár szabad. Elindul felfelé a lépcsőn, a felszín felé.

 Piros fény pulzál. Szirénák harsognak. Egy emberi hang ostromolja a fülét:

 – A NÉGYES SZÁMÚ ÁLTALÁNOS PARANCS ÉLETBE LÉPETT. EGY PERCÜK VAN JELENTKEZNI A KIJELÖLT BIZTONSÁGI ZÓNÁJUKBAN.

  Felemelkedik a mélyből.

 A fenti ajtó kicsapódik, az emlős féreg katonái viharzanak feléje. Fiatal egyedek felfegyverkezve. A lépcsőház szűk kis terében elviselhetetlen az emberi bűzük.

– Te süket vagy, vagy mi a franc? – kiabálja egyikük. A hang csikorog, a nyelvük hangzása csúnya. – ÁP négy van, te szarházi! Vonszold vissza a segged abba a búnk...

 Elroppantja a fiatal egyed nyakát. A többieket ugyanolyan hathatósággal és gyorsasággal öli meg. A testek a lába előtt gyülekeznek. Törött nyakak, szétrobbantott szívek, összezúzott koponyák. A haláluk előtti pillanatban valószínűleg a szemébe néztek, sötét és merev tekintetébe. Egy cápa szeme ez. A mélyből a felszínre emelkedett a lélek nélküli ragadozó.

– HÁROM... KETTŐ... EGY.

 A lépcsőházat elnyeli a sötétség. Egy hétköznapi ember itt nem látna semmit. Az ő emberi tárolója azonban nem hétköznapi.

  Azt megerősítették.

 A parancsnokság első emeleti folyosóján a permetezőrendszer feléled. A Némító felemeli a fejét, és iszik a langyos permetből. Nem ivott már vizet tízezer éve, és az érzés most egyszerre sokkoló és üdítő.  A folyosó elhagyatott. A férgek visszavonultak biztonságos szobáikba, és mindaddig ott is maradnak, amíg a két betolakodó örökre el nem lesz némítva.

 Elnémítja a nem emberi minőség, amely ebben az emberi testben lakozik.

 A vízfüggöny alatt átnedvesedett kezeslábasa gyorsan rásimul erőteljes fizikumára. Nem köti őt semmi ehhez az emberi testhez, nem terheli annak története; nincsenek emlékei a gyerekkoráról vagy a farmról, ahol ez a héj, ez a burok, amelyben van, nevelkedett, nincsenek emlékei arról az emberi családról, akik szerették és gondoskodtak róla, és akik aztán rendre meghaltak, egytől egyig, míg ez csak állt ott, és nem tett semmit.

 Ez a lény nem talált az erdőben egy sátorban rejtőzködő lányt, egyik kezében puskával, a másikban egy plüssmackóval. Ez soha nem cipelte karjában a lány megtört testét a fehérség végtelen tengerén, sosem rántotta vissza a halál küszöbéről. Nem mentette meg sem a lányt, sem az öccsét, és sosem fogadta meg, hogy megvédi bármi áron.

  Semmi emberi nem maradt benne, még az írmagja sem.

  Nem emlékszik a múltra, tehát a múlt nem létezik. Emberi mivolta nem létezik.

  Még csak neve sincs.

 Továbbfejlesztése tájékoztatja, hogy a vízbe vegyi anyagot engedtek. Ez semmit sem fog érezni a méreg hatásából. Úgy tervezték, hogy tűrje a fájdalmat, immunis legyen a szenvedésre, mind a sajátjára, mind az áldozataiéra. Az ősöknek volt erre egy mondásuk, vincit qui patitur, amely egyaránt vonatkozott a legyőzöttekre, valamint a győztesekre. Ahhoz, hogy győzhess, nemcsak a saját szenvedésed kell tudnod kitartóan eltűrni, hanem a másokét is. A közöny az evolúció végső csúcsa, a legmagasabb létrafok a természet lépcsőjén. Azok, akik megírták az egykor Evan Walkernek nevezett emberi test irányításához szükséges programot, jól tudták ezt. Több ezer évük volt e probléma tanulmányozására.

 Az emberiség alapvető hibája maga az emberiesség volt. A semmirevaló, érthetetlen, önpusztító emberi hajlam arra, hogy szeressenek, együttérezzenek, áldozatot hozzanak, megbízzanak, hogy elképzelje nek bármit, ami kívül esik a saját testük határain – ezek vezették a fajt a pusztulás szélére. És ami még rosszabb, ez az egyetlen organizmus a Földön tenyésző élet minden formájának túlélését fenyegette.  A Némító alkotóinak nem kellett túl messzire menniük a megoldásért. A válasz egy másik fajban rejlett, amely meghódította területének teljességét, több millió éven át uralkodva fölötte megkérdőjelezhetetlen hatalommal. Tökéletes tervezésükön túl a cápák azért is lehetnek az óceánok urai, mert tökéletesen közönyösek minden iránt, leszámítva a táplálkozást, a szaporodást és területük védelmét. A cápa semmiben sem bízik. Teljes harmóniában él környezetével, mivel nincsenek vágyai, és nem törekszik semmire. Szánalmat sem érez. A cápa nem szomorú, nincs bűntudata, semmiben sem reménykedik, semmiről sem álmodik, nincsenek illúziói sem magával, sem magán kívül semmi mással kapcsolatban.

 Valamikor egy Evan Walker nevű embernek volt egy álma – egy álom, amelyre már nem emlékszik –, és ebben az álomban volt egy sátor az erdőben, és ebben a sátorban egy fiatal lány, aki emberiségnek hívta magát, és ez a lány többet ért neki, mint a saját élete.

  De most már nem ez a helyzet.

 Amikor megtalálja – és meg fogja találni –, végez vele. Bűntudat nélkül, szánalom nélkül. Meg fogja ölni azt, akit Evan Walker annyira szeretett, amennyire csak képes szeretni egy ember, aki széttapos egy csótányt.

  A Némító öntudatra ébredt.

85 ZOMBI

AZ ELSŐ EMBER, AKIT MEGLÁTOK, Dumbo.

Innen tudom, hogy meghaltam.

Ahova te mész, oda megyek én is, Őrmi.

Nos, Bo, úgy fest a dolog, hogy ezúttal én jöttem utánad. Valami csillámló ködön keresztül figyelem, ahogy az elsősegélytáskából kivesz egy hideg borogatást, majd felnyitja és összekeveri a vegyszereket. Mindezt azzal a jól ismert komoly arccal – amely elfedi az aggodalmát –, mintha az egész világ jólléte függne tőle, hát ez már nagyon hiányzott.  – Hideg borogatás? – kérdezem tőle. – Hát a fenébe is, miféle mennyország ez?

  Rám néz azzal a fogd-be-a-szád-nem-látod-hogy-dolgozom pillan tásával. Majd belenyomja a kezembe a borogatást, és utasít, hogy szorítsam a tarkómhoz. Ebben a csillámló ködben a füle kisebbnek tűnik.

Talán ez az ő mennyei jutalma: kisebb fül.

– Nem lett volna szabad magadra hagynom téged, Bo – vallom be neki. – Sajnálom...

 Elenyészik a ködben. Kíváncsi vagyok, vajon kit fogok most látni. Porcelánykát? Sütit? Talán Flintstone-t vagy Tankot. Remélem, nem a régi sátorcimborám, Christ. Vajon a szüleimet? A húgom? Az érzés, hogy újra láthatom, marokra szorítja a gyomrom. Édes Istenem, van gyomrunk a mennyben? Kíváncsi vagyok, milyen itt a kaja.

 Az arc, amely beúszik a látóterembe, számomra ismeretlen. Egy fekete lány, nagyjából velem egyidős, arccsontja, mint egy modellé, gyönyörű szem, de nincs benne semmi melegség. Úgy világít, mint a csiszolt márvány. Katonai gyakorlóruhát visel, őrmestercsíkokkal a zubbonyujján.

 Basszus. Ez a halál utáni élet eddig nyomasztóan hasonlít a korábbi életemre.

– Hol van? – kérdezte a lány.

 Leguggol elém, karját a térdére teszi. Vékony, karcsú a teste, akár egy profi futóé. Hosszú, kecses ujjak, szép, gondosan ápolt, rendezett körmök.

– Megígérek neked valamit – mondja. – Nem fogok veled baszakodni, ha te sem fogsz velem. Szóval hol van?

  Megrázom a fejem.

– Fogalmam sincs, kiről beszélsz. – A hideg borogatás piszok jólesik lüktető fejemnek. Kezd leesni, hogy nem is haltam meg... annyira.  Benyúl a mellén lévő zsebbe, kihúz egy gyűrött papírfecnit, és odahajítja az ölembe. Édes istenem, a képen Adu fekszik egy kórházi ágyon, csövek lógnak ki belőle mindenhonnan; valamiféle pillanatkép egy kamerafelvételről. Akkortájt készülhetett, amikor Vosch felspécizte a tizenkettedik rendszerrel.

  Felnézek az őrmesterre, és így szólok:

– Soha életemben nem láttam még ezt a lányt.

 Felsóhajt, felveszi a képet, és visszagyömöszöli a zsebébe. Végignéz a csillagok fényében sejtelmesen csillogó barna földeken. A köd lassanként kezd felszállni. Egy törött fakorlát, egy tanyaház kopottas, fehér falai, valamint egy siló sziluettje bontakozik ki a válla fölött. Arra tippelek, hogy a verandán vagyunk.

– Hova indult? – kérdezte a lány. – És mit akart csinálni, amikor megérkezik oda?

– Hát, a fotóról ítélve, mostanság nem nagyon megy sehova.

 A gyerekek. Mit tettél Megannel és Mazsolával? Összeszorítom a számat, hogy magamban tartsam a kérdést. Náluk van Megan, ehhez nem férhet kétség – a kislány ott volt velem, amikor a fejemre zuhant az egész Rushmore-hegy. De talán Mazsola nincs velük. Talán még mindig a gödörben bujkál.

– A neved Benjámin Thomas Parish – közli velem. – Azaz Zombi, korábban újonc, jelenleg az 53-as raj őrmestere. Tavaly ősszel átmentél Dorothyba, és a Camp Haven kiiktatásával végződő akció óta, amelyet te vezettél, szökésben vagy. A korábbi rajod tagjai vagy halottak, vagy eltűntek, kivéve azt a közlegényt, akinek a képét az imént mutattam neked. Marika Kimura, más néven Adu meglovasította az egyik helikopterünket, és most észak felé tart. Sejtjük, hova, de tudni szeretnénk, hogy miért megy oda, és milyen céllal.

 Vár. Úgy érzem, a csend, amelyet teremtett, nekem szól, hogy törjem meg. Adu teljes neve Marika Kimura. Miért egy idegentől kellett megtudnom a nevét?

 Hosszan elnyúlik a csend. A lány azt az érzést kelti bennem, hogy akár egy örökkévalóságig is hajlandó lenne várni a válaszomra, holott tudjuk mindketten, hogy annyi ideje azért nincs.

– Nem mentem át Dorothyba. – Végre megszólalok. – Egyikünk igen, de az nem én vagyok.

  Megrázza a fejét.

– Ember, most túl messzire mentél, annyira messzire, hogy még egy kicseszett teleszkóppal sem látlak. – Megragadja az állam azokkal a hosszú, kecses ujjaival, és összeszorítja. Erősen. – Nekem türelmem nincs ehhez a szarsághoz, neked meg időd. Mi a nagy terv, Zombi őrmester? Mit forgat a fejében Adu?

 Basszus, ez a lány erős. Bizonyos nehézségeim vannak, amikor szóra szeretném nyitni a szám.

– Sakk.

 Még egy pár másodpercig fogja az államat, majd egy utálkozó horkantással elereszti. Elindul a ház bejáratához, majd megjelenik két alak: egy magas meg egy alacsony – egy olyan Mazsola-forma alacsony.  Az őrmester feláll, és maga elé húzza Mazsolát. Két erős kéz szorítja a kölyök vállát.

– Beszélj! – mondja.

  Mazsola a szemembe bámul.

– Mondj valamit! – utasít a lány.

 Kihúzza a tokból a pisztolyát, majd odanyomja a fegyvert Mazsola halántékához. Mazsola meg sem rebben. Nem nyöszörög, nem is kiált fel. Teste éppoly nyugodt, mint a szeme, és a tekintet azt mondja: Ne, Zombi. Ne!

– Tedd csak meg, és meglátod, mit teszek én veled – közlöm vele.

– Kicsinálom mind a kettőt – fogadkozik. – Először őt, aztán a lányt. – A pisztolyt most Mazsola tarkójához csúsztatja. Ha meghúzza a ravaszt, az arcomba kapom Mazsola agyát.

– Legyen így – mondom, és próbálok higgadtan beszélni, már amennyire képes vagyok erre az adott helyzetben. – Utána kicsinálhatsz engem is. Aztán miután mindannyian meghaltunk, magyarázkodhatsz az apró kellemetlenség miatt a felettesednek.

 Ezek után valami olyat teszek, amire egyáltalán nem számított – és pontosan ez is volt a célom vele, hiszen tizenkét éves korom óta mindig bevált – mosolygok. Megkapja az ezerwattos Parish-specialitást.

– Mi voltál, mielőtt beütött ez a sok szar? – érdeklődöm. – Rövidtávfútó, igaz? Vagy esetleg hosszútávfutó? Nos, én amerikai futballban nyomultam. Szélső elkapó. Nem voltam valami gyors, de jó kezem volt. – Bólintok. – Erős kezem volt. – Mazsola feje fölött belenézek a lány szemébe. Látom, ahogy a holdfény megvillan benne, szikrázik, mint az ezüst tűz. – Mi történt velünk, Sprinter őrmester? Mit tettek velünk? El tudtad volna képzelni egy évvel ezelőtt, hogy szétlövöd egy gyerek fejét? Nem ismerlek, de valahogy nem nézem ki belőled. Hívhatsz Dorothynak, ha úgy tetszik, de nem hiszem, hogy a hétmilliárd emberből akár tíz is lett volna, aki képes ezt megtenni. Ma pedig bombát dugunk le a torkukon, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, mint az öltözködés vagy a fogmosás. Az ember elgondolkodik azon, mi jöhet még. Úgy értem, ha eléred azt a pontot, vajon van még lejjebb?

– Pont erre van szükségem – mondja akkora vigyorral, amely az ínyét és a foga fehérjét is megmutatja. Vicsorával mintegy kigúnyolja a Parish-specialitást. – Rád, amint tolod ezt a retek Dorothy-dumát.

– Marika visszamegy oda, ahol ez a kép készült – közlöm vele, kikapcsolva a mosolygós üzemmódot. Mazsola szeme kikerekedik: Zombi! Ne! – Ha odaér, megkeresi azt a seggfejet, aki ennyire kicseszett velünk, vele, veled, velem és mindenkivel ezen a féltekén. És amikor megtalálja, megöli. Utána valószínűleg kinyírja az összes agymosott újoncot is azon a bázison. És amikor te visszamész, ha egyáltalán odaérsz, még mielőtt az a nagy zöld szemétláda odafent elkezdené potyogtatni a zöld halálbogyóit, téged is kinyiffant.

 Visszaváltok mosolygós üzemmódra. Káprázatos. Briliáns. Ellenállhatatlan. Vagyis hát régebben legalábbis ilyeneket mondtak nekem az emberek.

– Na szóval, most tedd le szépen azt a fegyvert, Sprinter őrmester, és húzzunk innen a francba!

86

TALPRA  RÁNGATNAK  ÉS  BELÖKDÖSNEK  a  házba  Mazsolával,

Megannel és két akkora mélákkal, akik remekül mutatnának egy mecscsen a támadófalban. Ezek még a dzsekijüket is levették, csak hogy megmutassák, mennyire kemény legények. Mindnek ugyanaz a tetkó virít a szétgyúrt bicepszén. VQP. A nappaliban vagyunk, Megan a pamlagon ül a plüssmackóját szorongatva, Mazsola pedig mellettem, egészen az oldalamhoz tapadva, annak ellenére, hogy most nem igazán vagyunk jóban.

– Elmondtad – vádol szemrehányóan.

  Vállat vonok.

– A golyó már elhagyta a tölténytárat, Mazsola. Nemigen tudnak mit tenni ellene.

 Megrázza a fejét. Nem nagyon vágja a metaforát. Odahajolok, és a fülébe súgom:

– Legalább nem beszéltem nekik Cassie-ről, nem?

 A nővére nevének hallatán kiborul. Összeszorítja a száját, a szeme megtelik könnyel.

– Hé, nyugodj meg, mi a baj? Hmm? Közlegény, a ma esti példás tettei tanúbizonyságot adtak rendkívüli bátorságáról, amely messze felülmúlja kötelességeit. Tudja, hogy mi az a harctéri előléptetés?

– Nem. – Mazsola ünnepélyesen rázza a fejét.

– Nos, akkor most már tudja, Mazsola tizedes.

 Kezem élével megérintem a homlokom. Mazsola kihúzza magát, domborít, állát felszegi, tekintetében ott ég a jó öreg Sullivan-féle tűz.

Gyorsan viszonozza a szalutálást.

 A verandán az őrmester hevesen vitázik a parancsnokhelyettessel. A téma nem titok; a nyitott ajtón keresztül kristálytisztán hallani, hogy miről beszélnek. A parancsnokhelyettes úgy gondolja, most, hogy befejezték a küldetést, gyorsan ki kell nyírni ezeket a rohadékokat, aztán mehetnek is vissza a bázisra. Fogd el, és rabosítsd vág vissza az őrmester. Az én parancsaim szerint senkit sem kell kinyírni. Mégis bizonytalan: hallani a hangján. A parancsnokhelyettese most az én dumámat veti be, emlékeztetve a magas röppályájáról pottyantani készülő bestiáról. Bárhogy dönt is az őrmester a Dorothykkal kapcsolatban, egy biztos: vissza kell térniük még pirkadat előtt a bázisra, hacsak nem akarják az első sorból élvezni az Armageddont.

 A redőnyajtó kivágódik, és ő egyenesen az arcom felé robog. Olyan közel hajol hozzám, hogy elkapok egy szippantásnyit a parfümjéből. Annyira rég éreztem már ilyen illatot, hogy egyetlen varázslatos pillanat alatt még a fejfájásom is elmúlt.

– Hogy fogja ezt mind megtenni? – kérdezi kiabálva. – Hogy képes ezt egyetlen ember...?

– Csak egy ember kell hozzá – válaszolom halkan, mintegy ellenpontozva az ő hangos kérdését. – Csak egy, és a világ megváltozik. Volt már rá példa, őrmester.

 Mereven néz azzal a sötét, kemény pillantású szemével, melyekben száz és száz fénytőr villan meg.

– Tizedes – utasítja a helyettesét, anélkül hogy levenné a tekintetét az arcomról, majd így folytatja: – Lépünk innen! Kísérjék a túszokat a helikopterhez! Vár rájuk még egy kis kiruccanás a nyúl üregébe. – Majd így szól hozzám: – Emlékszel Csodaországra.

  Bólintok.

– Hát persze.

87

A FEKETE MADÁR FELSZÁLL, a Föld egyre távolabb kerül – innen fentről a barlang nem látszik. A farm és a mezők ezüstösen fénylenek, és a jeges szél bömbölése olyan, mintha maga a világ ordítana. Amikor utoljára helikopterrel repültem, egy másik táborba indultam vissza, egy küldetésre mentem, hogy megmentsek egy kölyköt, azt, aki most épp mellettem ül, akinek a valaha kerek kis arca és buksija most már vékonyka és komor, tele borzalmas célokkal. Egy nap majd megkérdezi az unokáit, Na, és arról meséltem már nektek, hogyan léptettek elő hat évesen tizedessé?

 Az unokái. Adu szerint ők is ugyanazt a háborút fogják vívni, mint amit most ő. Éppúgy, mint az unokák unokái, és azoknak az unokái, és így tovább. A háború nem érhet véget, amíg az ellenség hajója halálos nyugalomban lebeg a fejünk fölött. Hogyan is érhetne véget, ha a leszármazottainknak nincs egyéb teendőjük, mint felfelé nézni?  Mint ahogyan Sprinter őrmester figyel engem a raktér szűkös közlekedőjéről. Az ijesztően tökéletes, egyszersmind tökéletesen ijesztő a tervükben épp az, hogy teljesen lényegtelen, hogy tudja, nem vagyok fertőzött. Aki nincs velünk, az ellenünk van. Ez a fajta gondolkodás a történelem során már többször is a pusztulás szélére sodorta az emberiséget. Ahogy ezúttal is.

 Elfordítom a tekintetem az arcáról, és a helikopteren kívül ordító világra figyelek. Nem látom a földet. Csak a horizont vékony vonalát, a csillagok millióinak fényes gyülekezetét, és azt a zöld, szem formájú égitestet, amely pont a mennyországot a Földtől elválasztó vonal fölött lóg.

 Valaki hozzáér a combomhoz. Nem az, akire számítottam. Piszkos, összekarmolt praclik, levágott körmök, ceruzavékony karok, nyúzott, hegyes manóarcocska és Sullivan minden hősies próbálkozásának ellenálló kócos haj. Megsimogatom a haját, majd a füle mögé gyűrök egypár tincset. Megan félénken pillant rám, de nem húzódik el. Mikor utoljára helikopteren utazott, azok az emberek, akikben megbízott, bombát tettek a torkába. Azok, akikhez most visszamegy. Egy ilyen élményt hogyan lehet feldolgozni? Hogyan lehet ezt megérteni? Majdnem kimondom: a szavak nekiütköznek ajkamnak, és majdnem ki is szöknek. Nem fogom hagyni, Meg. Most már biztonságban leszel.  Az őrmester beleüvölt valamit a fejhallgatóba. Körülbelül tíz százalékát értem annak, amit mond. Ápénégy? Ápénégy, biztos vagy benne? Van elég üzemanyagunk hozzá? És elhangzott még egy csomó töltelékszó, amiket nem igazán tudok a tíz százalékba beleszámolni. Az Ápénégy hallatán az újoncok megfeszülnek. Nem tudom, mi a francot jelenthet az Ápénégy, de nem hangzik jól.

  Egyáltalán nem.

88 ADU

A PARANCSNOKSÁG TETEJÉRŐL hallom, amint úgy kétszáz méterre tőlem betörik egy ablak. Egy test fordul ki rajta, majd ott vergődik a betört ablak alatti porban, törmelékben, üvegszilánkokkal megszórt egyenruhájában. Fájdalmában nyögdécsel. Nem látom az arcát – de még ebből a távolságból is felismerem az eperszőke loboncát.  Végigfutok a tetőn, átvetődöm a szomszédos épületre, amely szűk másfél méternyire van, aztán leugrom három emelet magasságából a földre. Sullivan annyit lát, hogy a fejétől egylábnyira egy pár bakancsos láb landol a fűben, és felsikolt. Ügyetlenkedik a pisztolyával. Kirúgom a kezéből, majd talpra állítom. Az egyenruhája csuromvíz. A szeme piros, és be van dagadva, az arcán pedig dühösen vöröslő kelések burjánzanak. Irányíthatatlanul remeg a teste, sokkos állapotba fog kerülni.

Gyorsan kell cselekednem.

 Felkapom a vállamra, és elsprintelek vele az épület hátsó részénél található kis ellátmánybarakk felé. Az ajtón lakat. Szétzúzom egy rúgással, és becipelem Sullivant. A vezérlőközpontom feldolgozza a szaglószervi drónok által szállított adatokat: van valami a vízben, valami mérgező.

 Leveszem róla a zubbonyát, széttépem a pólóját és a trikóját. Elájul, néha magához tér, így alig ellenkezik. Bakancs, zokni, nadrág, fehérnemű. Gyulladt bőre szinte ég, és tapintásra olyan ragacsos. Rányomom a kezem a mellkasára; a szíve erősen ver. Belenézek síró, nem látó szemébe, és utat nyitok magamnak belé. A méreg nem fogja megölni – remélem –, de a rettegésbe belehalhat.

 Csillapítom benne a pánikot, hogy ne ugorjon ki a helyéről a szíve. A tudatalattija ellenkezik: a küzdj, vagy menekülj reakció ősibb és jóval erősebb, mint a belém épített technológia. A küzdelem még eltart pár percig.

  A szívünk a háború.

  A teste a csatatér.

89

RÁDOBOM A DZSEKIMET MEZTELEN vállára. Áthúzza a mellkasára, és szorosan összefogja, ez jó jel, még nem vesztettem el.

– Hol. A francba. Voltál?

– Végignéztem, ahogy ez az egész tábor alámerül – mondom neki. – Levágták az áramot.

 Érdesen felnevet, majd elfordítja a fejét, és köp egyet. A köpete véres, és rögtön a pestisjárvány jut eszembe.

– Tényleg? Nem is vettem észre.

– Elég okosak – mondom. – Kimosnak minket az épületből, majd idekint, ahol a lehetőségeink amúgy is korlátozottak, ránk küldik a továbbfejlesztett személyzetüket, hogy végezzenek...

  A fejét csóválva közbevág.

– Nincs más választásunk, Adu. Csodaország. El kell jutnunk a

Csodaországhoz... – Megpróbál felállni. Megbicsaklik a bokája, és a földre esik. – Hol a fenében vannak a ruháim?

– Tessék, itt az enyém. Én majd felveszem a tiédet.

  Felnevet, ki tudja mi okból.

– Kommandó. Hát ez vicces.

  Nem vágom.

 Ahogy belebújok az egyenruhájába, érzem, ahogy a méreg beférkőzik a lábamba, és azonnal több ezer mikroszkopikus bot rajzik oda, hogy semlegesítsék a hatást. Odanyújtom neki a piszkos pólómat, és belebújok az ő nedves hacukájába.

– Rád nem hat a méreg? – kérdezi.

– Én nem érzek semmit.

  A szemét forgatja.

– Ezt eddig is tudtam.

– Innentől átveszem – mondom neki. – Te itt maradsz.

– Szó sem lehet róla.

– Sullivan, azt kockáztatod, hogy...

– Teszek a hülye kockázatodra.

– Nem a küldetés kockázatairól beszélek. Hanem rólad!

– Nem számít. – Talpra kecmereg. És most már állva is marad.

– Hol van a puskám?

  Megrázom a fejem.

– Nem láttam.

– Oké, de akkor mi van a pisztolyommal?

 Veszek egy nagy levegőt. Ez így nem lesz jó. E pillanatban ő inkább teher, mint előny, mondjuk sosem volt valami nagy előny. Le fog lassítani. Talán meg is halok miatta. Itt kéne hagynom. Akár ki is üthetném, ha nagyon muszáj. A fenébe az egyezségünkkel! Walker halott; biztosan az; Voschnak semmi oka arra, hogy életben tartsa, miután letöltötte Csodaországba. Ami azt jelenti, hogy Sullivan a semmiért tesz kockára mindent.

 Ahogy én is. Valamiért, amit még csak szavakba sem tudok önteni. Ugyanazt a valamit láttam Sullivan szemében is, amit nem tudok megnevezni. Valami olyat, aminek köze sincs Voschhoz, vagy ahhoz, hogy bosszút álljak Voschon azért, amit velem tett. Ez sokkal fontosabb annál. Erősebb. De körülbelül ennyire tudom megfogalmazni.

  Valami sérthetetlen.

 De nem ezt mondom. A szám szóra nyílik, és mindezek helyett ezek a szavak jönnek ki rajta:

  – Nem lesz szükséged fegyverre, Sullivan, itt vagyok neked én.

90

EGY KICSIT MAGÁRA HAGYOM. Először megígértetem vele, hogy ott marad. De őt nem nagyon érdekli a dolognak ez a fele: nem tenni, hanem hallani akarja az ígéreteket. Szóval inkább én ígérem meg, hogy visszajövök érte.

 Úgy tűnik, jobban van, amikor visszaérek. Az arca még mindig piros, de a kiütések vagy kelések, vagy akármik is voltak, szinte teljesen eltűntek. Nincs nagyon elragadtatva, de úgy indulunk el a parancsnokság felé, hogy átkarolja a nyakam, és útközben mindvégig rám támaszkodik.

 Az egész bázis hátborzongatóan csendes. Lépteink, mint a villámcsapások.

 Figyelsz minket, szólok Voschhoz némán. Tudom, hogy figyelsz minket. Amikor az ajtóhoz érünk, Sullivan kicsit odébb húz.

– Hogy fogod ezt véghezvinni? – kér számon. – Élve eléget minket a méreg.

– Nem hinném. Csak leállítom a főcsapot, és kész.

 Betöröm az öklömmel a vasajtót, és lenyomom a kilincset a másik oldalon. Nem visít fel riasztó. Nem vakít a szemünkbe semmi fény.

Nem fogad gyilkos golyózápor. A csend fojtogató.

  Sullivan belesúgja a fülembe:

– Ezek a hullámok, Adu. Az áram. A víz. A pestis. Tudod, hogy mi a következő. Tudod, mi közeledik.

– Tudom – bólintok.

 Megtaláljuk a holttesteket a lépcsőházban, ahonnan a föld alatti komplexumba juthatunk. Hét újonc. Nincs vér, még egy karcolás sincs rajtuk. Egyértelmű, hogy akárki művelte is ezt velük, tovább volt fejlesztve. Két kölyök feje teljesen el van csavarva, így arccal felfelé bámulnak ránk üres tekintettel, annak ellenére, hogy hason fekszenek. Odaadom Sulivannek egyikük pisztolyát. Átjutunk a holttestek halmán, aztán haladunk tovább lefelé. Sullivan egyik kezében a pisztolyt tartja, a másikkal a zubbonyom ujjába kapaszkodik, ő nem láthatta az újoncokat, és nem is kérdezte, hogy mi történt, vagy hogy mit láttam. Vagy nem akarja tudni, vagy nem számít neki.

 Egy dolog számít csak, mondta. És igaza van. Csak abban nem vagyok biztos, hogy bármelyikünk is el tudná magyarázni, hogy mi az.

 Lent az alagsorban teljes sötétség fogad és csend, valamint egy hosszú folyosó, melynek végéig még az én tökéletesített szemem sem lát el. De emlékszem, hol vagyok most. Voltam már itt, csak akkor folyamatosan ragyogó fényben. Itt talált meg Penge, aki megmentett, reményt adott, majd elárult.

  Megállok. Sullivan erősen csimpaszkodik dzsekim ujjába.

– Rohadtul nem látok semmit – suttogja. – Hol van a zöld ajtó?

– Előtte állsz.

 Kibújok Sullivan szorításából, és kicsit arrébb tolom, majd végigtrappolok a folyosón pár méternyit, hogy neki tudjak futni. Amennyire én tudom, még egy tizenkettedik rendszerrel tökéletesített ember sem képes átrepeszteni azon az ajtón. Más lehetőségem viszont nincs. Félúton vagyok az ajtóhoz, már teljes sebességen, így alig bírok megállni, amikor Sullivan odalép elém, és megpróbálja lenyomni a kilincset.  Az ajtó kinyílik. Még vagy kétméternyit csúszom, míg sikerül megállnom. Örülök, hogy nem látja a riadt kifejezést az arcomon. Biztos kinevetne.

– Nem kell zárniuk az ajtót, hogyha nincsen áram – mutat rá. – Csodaországnak kell az energia, nem?

 Persze, hogy igaza van. Hülyén érzem magam, hogy magamtól nem jöttem rá a nyilvánvalóra.

– Megértelek – teszi hozzá, mintha csak olvasna a gondolataimban. – Nem vagy hozzászokva, hogy hülyének érezd magad. Higgy nekem, egész könnyen hozzá lehet szokni. – Mosolyog. – Talán mégis van Csodaországnak saját energiaellátó rendszere. Vészhelyzetre.

 Belépünk a szobába. Sullivan becsukja mögöttünk az ajtót. Ujjbegyeit végigfuttatja a halott billentyűzeten, mielőtt félrehajítaná. A remény hal meg utoljára.

– Most mi legyen? – kérdezi, miután végignyomkodtam mindenféle gombot a konzolon, teljesen eredménytelenül.

 Nem tudom, Sullivan. Te követelted, hogy jöjjünk ide, annak ellenére, hogy levágták az áramot.

– Nincs valami tartalék áramfejlesztő? – tudakolja. – Az ember azt gondolná, hogy van valami akkumulátor vagy valami más megoldás, arra az esetre, ha véletlenül áram nélkül maradnának.

 Azután ismét megszólal, inkább csak, hogy megtörje a csendet.  – Én itt maradok. Te menj, és keresd meg azt az áramfejlesztőt vagy generátort, vagy mi a csudát, és állítsd vissza az áramot.

– Sullivan. Épp gondolkozom.

– Gondolkozol.

– Igen.

– Te most tényleg... gondolkozol.

– Ebben vagyok a legjobb.

– Mind ez idáig abban a hitben voltam, hogy az emberölés megy neked a legjobban.

– Nos, ha két dolgot választhatnék, hogy miben vagyok igazán jó...

– Ezzel ne viccelj! – állít le.

– Sosem szoktam.

– Látod? Pedig ez alap lenne. Roppant lényeges hiányosság.

– Pont, mint túl sokat beszélni.

– Igazad van. Többet kéne gyilkolnom, és kevesebbet dumálnom.  Végighúzom a kezem az asztal tetején. Semmi. Levetődöm a földre, bekúszom a pult alá. Kupacnyi összegabalyodott zsinór, kapcsolók, hosszabbítok. Felállok. A falon lapos képernyős monitorok – nincsenek kábeleik, biztosan valamilyen vezeték nélküli rendszerhez kapcsolódnak. Semmi nyom nem vezet Csodaországhoz, csak a billentyűzet, pedig lennie kéne még valami másnak is. Hol tárolják az adatokat? Hol van a processzor? Ja igen, földön kívüli technológia! Akár Vosch zsebében is lapulhat a processzor. Vagy akár az agyába is ültethették egy chipre építve, amely nem nagyobb egy magnál.

  A  legrejtélyesebb,  legnyugtalanítóbb  dolog  a  kockázat.

Csodaország egy létfontosságú gépezet darabja, jelentős szerepet játszik az ötödik hullámos nagy rostálásban, ez a kulcs ahhoz, hogy ki tudják válogatni az épek közül a rossz almákat, beleértve Evan Walkert, a legrothadtabb almát a hordóban.

 A szoba száraz. Ide nem vezették be a permetezőrendszert. Szóval hol van az áram? Ha a komplexum egyetlen másik helyiségében sincs áram, itt akkor is lennie kéne. A kockázat túl nagy.

– Adu? – Attól, hogy itt bent nem lát, odalett a magabiztossága. Látom, hogy tapogatózva kinyújtja felém a kezét. – Most éppen min gondolkodsz?

– Nem kockáztathatják, hogy Csodaország ne kapjon áramot.

– Hát ezért kérdeztem a tartalék akkukat vagy...

 Idióta. Idióta, idióta, idióta. Remélem, Sullivannek igaza van. Remélem, hozzá tudok szokni ahhoz, hogy hülyének érzem magam.

  Mögé lépek, és felkapcsolom a villanykapcsolót.

  Csodaország életre kel.

91

CASSIE LEÜL. A FEHÉR SZÉK NYIKOROG. Megpördül a székkel, hogy arccal a mennyezet felé kerüljön. Beszíjazom.

– Még nem csináltam ezt soha – vallja meg. – Egyszer Camp Havenben majdnem.

– Mi történt?

– Megfojtottam dr. Pamet az egyik ilyen szíjjal.

– Gratulálok! – mondom őszintén. – Le vagyok nyűgözve.

 Odalépek a billentyűzethez. Biztos vagyok benne, hogy jelszót fog kérni tőlem. És nem. Hozzáérek valamelyik véletlenszerűen kiválasztott billentyűhöz, és a kijelző közepén azonnal megjelenik az indítóoldal.  – Mi történik? – firtatja. A székből semmit sem lát, a fehér plafonon kívül.

 Adatbank.

– Megtaláltam. – Rákattintok a gombra.

– És most? – kérdezősködik tovább.

 Minden kódolva van. Több ezer számkombináció, amelyek, gondolom, azon egyedeket jelentik, akiknek az emlékeit lementette a program. Képtelenség rájönni, hogy ezek közül melyik számsor reprezentálja Evan Walkert. Megpróbálhatnánk rögtön az elsővel, aztán ha az nem ő, mehetnénk sorban tovább a listán lefelé, de...

– Adu, nem mondasz semmit.

– Gondolkodom.

 Hangosan felsóhajt. Valami olyasmit akar mondani, hogy nem azt mondtad, hogy ebben jó vagy?, de aztán mégsem teszi.

– Nem tudod, hogy melyik lehet Evané – jelenti ki végül.

– Már megbeszéltük ezt – emlékeztetem. – Még ha meg is találnánk az ő adatait, nem tudhatod, hogy az emlékei elvezetnek-e téged hozzá.

Miután letöltötték, Vosch valószínűleg...

  Olyan magasra emeli a fejét, amennyire csak bírja, és rám förmed:

– Ott lesz ő valahol. Add ide nekem az egészet!

  Először biztos vagyok benne, hogy rosszul értettem.

– Sullivan, több ezer van belőlük.

– Nem érdekel. Végigmegyek mindegyik átkozotton, míg rá nem találok.

– Biztos vagyok benne, hogy ez így nem fog működni.

– Ó, hát mi a fenét tudsz te, mi? Mennyit tudsz te tényleg, igazán? És abból, amit tudsz, mennyi a haszontalan szar, és mennyi az, amitől Vosch akarja, hogy tudj? Az igazság az, hogy szart se tudsz! Én se tudok szart se! Senki sem tud szart se.

 Feje visszahanyatlik. Megmarkolja a szíjakat. Talán az jár a fejében, hogy engem is megfojtson az egyik szíjjal.

– Azt mondtad, hogy Vosch mindegyiket letöltötte – folytatja. – És így tudott manipulálni téged is. Ő magában hordozza az összes ilyen emléket, úgyhogy biztonságos dolognak kell lennie. Tökéletesen biz tonságosnak.

 Készen állok az utasítás végrehajtására, ha másért nem, hát hogy befogja végre.

– Miért félsz? – érdeklődik.

  A fejem csóválom, és visszakérdezek:

  – Te miért nem félsz?

 Leütöm a végrehajtás gombját, tíz és tízmillió szüretlen emléket szabadítva rá Cassie Sullivan agyára.

92

A TESTE IDE-ODA VONAGLIK A SZÍJAK között. A textilcsíkok kezdenek hasadozni, lehet, hogy teljesen el is fognak szakadni. Majd Cassie hirtelen megmerevedik, mintha rohama lenne. A szeme befelé fordul a fejébe. Az álla megfeszül. Az egyik körme letörik és átrepül a szobán.  A monitorokon a számsorozatok olyan észveszejtő gyorsasággal futnak le, hogy még az én felturbózott látásom sem bírja követni, összemosódnak a szemem előtt. Vajon mennyi adat lehet tízezer ember elméjében? Ami most Sullivannel történik, az olyan, mintha megpróbálnád beletuszkolni egy dióhéjba a Naprendszert. Meg fogja ölni. Az elméje szét fog robbanni, akárcsak a szingularitás a teremtés pillanatában.

 Nincs kétségem afelől, hogy Vosch Csodaországot használta arra, hogy letöltse az egyének tapasztalatait – tuti, hogy az enyémeket is megszerezte –, mint ahogy abban is meglehetősen biztos vagyok, hogy miután betöltötték a céljukat, valahogyan meg is semmisítette azokat az élettapasztalatokat. Egyetlen ember sem képes egyedül tárolni az emberi tapasztalatok összességét. Legalábbis anélkül biztos nem, hogy az fel ne őrölné a saját személyiségét. Hogy is lehetne a saját elemi valóságodhoz kapaszkodni ennyi alternatív világ közt?

  Sullivan felnyög. A hangja gyenge, szinte már a zsigereiből ered.

Gyenge. Tudhattad volna. Neked kellett volna ezt megtenned.

 A technológia, amelyet beléd fecskendeztek, kibírta volna ezt; a tizenkettedik rendszer megvédett volna. Miért engedted, hogy ő tegye meg?

 Mindazonáltal tudom a választ a kérdésemre. A tizenkettedik rendszer csak az emberi testet képes megerősíteni – a félelemmel szemben tehetetlen. Azzal az egyetlen dologgal, amiben Cassie Sullivan igazán bővelkedik, nem tud felvértezni engem.

 Azt hittem, tudom, mi a bátorság. Sőt, arroganciám odáig fajult, hogy volt képem még Zombit is kioktatni ezzel kapcsolatban. De gőzöm sem volt arról, hogy mi is az igazi, tömény bátorság – egészen eddig a pillanatig. Amit most Cassie szemében láttam, bármi legyen is az, abban gyökerezett ennek a lánynak a bátorsága.

 Ujjaim a megszakítás gomb fölött köröznek. Vajon bátor dolog lenne-e megnyomni? Vagy emberi oldalam végső bukása – annak, ami akkor is remél, amikor már nincs remény, akkor is hisz, amikor már nincs ok hinni, és akkor is bízik, amikor már szétesett a bizalom alapja?

A gomb megnyomása vajon Vosch abszolút győzelmét jelentené fölöttem? Látod, Marika, még te is közénk tartozol. Még te is.

 Alig öt perc alatt véget is ér. De egy örökkévalóságig tartott ez az öt perc; még maga az univerzum is kevesebb idő alatt öltötte fel mai formáját.

 A monitorok elsötétülnek. Cassie tagjai teljesen elernyednek. Óvatosan közelítem meg. Félek hozzáérni. Félek attól, amit esetleg éreznék. Féltem a saját elmémet, a saját épelméjűségemet. Már egyetlen emberi tudatba is veszélyes fejest ugrani; nem tudom felmérni, milyen lehet belemerülni több ezerbe.

– Cassie?

 Szemhéja megrebben. Zöld szemében visszatükröződik a fehér plafon. És még valami más is. Valami döbbenetes. Nem rémület. Nem bánat. Nem zűrzavar, fájdalom vagy félelem. Semmi abból, amivel Csodaországban találkozhatott.

 A tekintetét, az arcát, egész testét valami ezekkel teljesen ellentétes dolog hevíti, valami, ami mindvégig ott volt benne, valami meghódíthatatlan, legyőzhetetlen, halhatatlan. Cassie bátorságának gyökere. Magának az életnek az alapja, mely sokszor homályba veszhet, de elveszni nem veszhet el soha.

  Öröm.

  Vesz egy hosszú, remegő lélegzetet, és azt mondja:

– Itt vagyunk.

93

AZ ARCA SUGÁRZIK. Szeme ragyog. Mosoly játszik az ajkán.

– El sem hinnéd... – súgja. – Fogalmad sincs...

– Hát nincs. – Megrázom a fejem.

– Annyira szép... annyira gyönyörű! Képtelen vagyok... Jaj, istenem, Marika... Nem megy...

 Sír. Két kezem közé fogom az arcát, magamban könyörögve a vezérlőközpontomnak, hogy ne hagyja, hogy beszippantson. Nem akarok ott lenni, ahol ő. Nem hiszem, hogy el bírnám viselni.

– Sammy itt van. – Sír. – Sammy itt van! – Nekifeszül az elnyűtt, szakadozott szíjaknak, mintha át tudná valahogy ölelni a kisöccsét. – És Ben, ő is itt van. Óh, istenem, óh, Jézusom, én meg azt mondtam neki, hogy össze van törve. Miért tettem ezt? Hiszen ő erős... annyira erős, nem is csoda, hogy nem tudják megölni...

 Tekintete ide-oda bolyong az unalmas fehér plafont pásztázva. A válla remeg.

– Mindenki itt van. Dumbo, Porcelányka és Süti...

 Elhátrálok tőle. Tudom, mi következik. Mintha végignézném, ahogy kisiklik egy vonat, ahogy a kocsik a szemem előtt szaladnak le a sínekről. Alig bírom leküzdeni a késztetést, hogy elrohanjak innen.  – Sajnálom, Marika. Mindent sajnálok. Nem tudtam. Nem értettem.

– Cassie, nem kell odamennünk – motyogom neki erőtlenül. Könyörgöm, ne menj oda!

– Szeretett téged, Penge... Alex. Képtelen volt beismerni. Még magának sem tudta beismerni. De mielőtt megtette volna, már akkor is tudta, hogy az életét adná érted.

– Walker – szólalok meg rekedten. – Mi van Walkerrel?

 Elereszti a füle mellett a kérdést, vagy meg sem hallotta. Itt van, de még sincs itt. Ő itt Cassie Sullivan, és mindenki más is ő.

 Ő most mi. Mindannyiunk összessége lett.

– Szivárványujjak – zihálja, én meg a légzést is abbahagyom erre. Épp apámat látja, ahogy fogja a kezemet. Emlékszik arra, milyen is volt ez, hogy milyen érzés volt nekem az, hogy az apám fogja a kezem.

– Nincs időnk erre – szakítom félbe, hogy kihúzzam az emlékeimből.

– Cassie, figyelj rám! Walker ott van?

  Bólint egyet. Megint elkezd sírni.

– Az igazat mondta nekem akkor. Ismerték a zenét. És a zene csodálatos volt... Látom a bolygóját, Marika. Az űrhajót. Látom, ő hogy nézett ki... úristen, ez gusztustalan! – Megrázza a fejét, hogy elűzze a képet. – Marika, az igazat mondta. Ez a valóság, ez igaz.

– Nem, Cassie. Figyelj rám! Ezek az emlékek nem igaziak.

 Felsikolt. Vergődni kezd, nekifeszíti magát a szíjaknak. Hála istennek, hogy még nem oldoztam ki, talán még a saját szemét is kikaparná.

  Nincs más lehetőségem, vállalnom kell a kockázatot.

 Megragadom a vállát, és erővel visszanyomom a székbe. Elmémben érzések sokasága robban, iszonyatos a zűrzavar. Egy pillanatra attól tartok, hogy elájulok. Ezt ő hogy bírja? Hogy tud egyetlen elme hordozni több ezer másikat? Ez ép ésszel felfoghatatlan. Olyan mintha Istent próbálnánk leírni.

 Cassie Sullivanben a rettegés annyira mély, hogy arra nincsenek szavak. Azok az emberek, akiket letöltöttek Csodaországba, mindenkit elvesztettek, akik fontosak voltak nekik, akiket valaha szerettek. És a letöltöttek legtöbbje gyerek volt. E gyerekek fájdalma most már Cassié. Az ő összezavarodottságuk, bánatuk, haragjuk, reménytelenségük és félelmük. Ez túl sok. Képtelen vagyok megmaradni benne. Hátrafelé botladozom, míg neki nem ütközöm a polcnak.

– Tudom, hol van Walker – mondja, miután kicsit összeszedte magát. – Vagy legalábbis, hogy hol lehet, amennyiben ugyanoda hozták vissza. Oldozz el, Marika!

  Felveszem a falnak támasztott puskát.

– Marika.

  Az ajtó felé indulok.

– Marika!

– Visszajövök – nyögöm ki nagy nehezen.

 Ordítja a nevemet, és most már tényleg nincs más lehetőségem. Ha eddig még nem hallott volna meg minket, akkor most Cassie-t biztosan meghallotta.

  Mert én is hallottam őt.

 Valaki jön le a lépcsőn a több mint egy kilométernyi hosszú folyosó másik végén. Nem vagyok benne biztos, hogy ki az, de azt tudom, hogy

mi az.

  És azt is tudom, miért jön.

 – Itt biztonságban leszel – hazudom neki. Kegyes hazugság, amit egy gyereknek mondanánk, hogy ne veszítse el a reményt. – Nem engedem, hogy bármi bajod essék.

  Kinyitom az ajtót, és kitámolygok a fényből, bele a sötétbe.

94

MÉG FELTURBÓZOTT gyorsaságommal sem fogok előbb odaérni a lépcsőházba, mint ő. De ha van egy kis szerencsém, sikerülhet egy Ml6os lőtávolságán belülre kerülnöm.

 Biztos vagyok benne, hogy ez Vosch. Ki más lehetne? Ő tudja, hogy itt vagyok. Tudja, miért vagyok itt. Alkotó és alkotása, alkotás és alkotója, ez a kötelék kapcsol egymáshoz bennünket. Csak egy útja van annak, hogy eltépjem e köteléket. Egyetlen út vezet a szabadságomhoz.

  Végigrobogok a folyosón, akár egy emberi rakéta. Hallom, hogy jön.

Biztos ő is hallja, ahogy közeledem felé.

 Egy Ml6-os hatótávja ötszázötven méter. A vezérlőközpont kikalkulálja a sebességem, illetve a távolságot a lépcsőházig. Nem fog összejönni. Figyelmen kívül hagyom a matekot, és futok tovább. Kilencszáz méter, nyolcszáz, hétszáz. Az agykérgembe ültetett processzor megvadul, újra és újra számol, de mindig ugyanaz a vége, ezért egyfolytában küldi nekem a figyelmeztető jelzéseket. Fuss vissza! Keress fedezéket!

Nincs idő! Nincs idő, nincs idő, nincsidönincsidönincsidönincsidö.  Nem érdekel. Nem én szolgálom a tizenkettedik rendszert, hanem az szolgál engem.

  Hacsak nem dönt úgy, hogy felmondja a szolgálatot.

 A vezérlőközpont leállítja a kis drónokat, amelyek az izmaimat fejlesztik tovább. Ha már megállítani nem tud, legalább lelassít. A sebességem visszaesik. Most, hogy magamra hagyott, úgy futok, mint egy átlagos ember. Egyszerre érzem magam megbilincselve és felszabadulva.

 A folyosón életre kelnek a fények. A lépcsőház ajtaja kinyílik, és megjelenik egy magas alak. Tüzet nyitok, előretörök, próbálom felszámolni a köztünk lévő távolságot, amennyire gyorsan csak tudom. Az alak imbolyog, nekiesik a falnak, és ösztönösen az arcához emeli a kezét.

 Lő távban vagyok – én is tudom, az ellenség is tudja, és a vezérlőközpont is tudja. Vége van. Célba veszem az alak fejét. Ujjaim szorosan a ravaszon.

  Majd látom, hogy az egy kék kezeslábas, nem pedig egy ezredesi egyenruha. A magasság sem stimmel. Ahogy a súly sem. Egy pillanatig tétovázom, majd az alak leengedi az arca elől a kezét.

 Az első gondolatom Cassie-é: elszenvedte Csodaország gyötrelmeit, amikor nem is lett volna szükséges az egész. Mindent kockára tett, hogy megtalálja Evant... míg végül Evan talált rá.

 Evan Walkernek van valami trükkje, hogy megtalálja Cassie-t; mindig is sikerült neki.

 Száz méterrel távolabb állok meg tőle, de a puskámat nem engedem le. Ki tudja, mi történt azóta, hogy elment tőlünk. A vezérlőközpont egyetért velem. Nincs kockázat, ha meghalt, viszont ha nem, akkor hatalmas. Bármilyen értékei voltak is, azok már eltűntek, Cassie Sullivan tudatalattijában tárolódnak.

  – Hol van Vosch? – kérdezem tőle.

 Fejét szó nélkül lehajtja, és rám támad. Mielőtt tüzet nyithatnék, már megfelezte köztünk a távolságot: először is, felülírva a vezérlőközpont akadékoskodását, a fejére célzok, majd ellenállok a rendszer követelésének, hogy vonuljak vissza, mielőtt ideér. Hat teljes tárat lövök a lábába, azt gondolván, hogy ettől összezuhan. Hát nem így történt. Mire beadnám a derekam a vezérlő parancsának, mely most inkább sikolynak hangzik, már késő.

 Kiüti a kezemből a puskámat. Olyan gyorsan, hogy nem is látom a közeledő csapást. A következőt sem, az öklöt, amely oldalról zúz bele a nyakamba, felkenve engem a falra. A betonfal megreped az ütközéstől.  Ujjai egy pillantás alatt satuba fogják a nyakam. A következő pillanatban pedig megtöröm a szorítását a bal kezemmel, a jobbal pedig olyan erősen püfölöm, ahogy csak tudom, szinte lyukat fórok a mellkasába, hogy eltörjem a szegycsontját, és a letört csontdarabot beleszúrjam a szívébe. Olyan érzés, mintha az öklömmel beleszaladtam volna egy tíz centi vastag acélpáncélba. A csont megreped, de nem törik el.  Egy újabb pillantás, és az arcom már a hideg betonhoz préselődik, a szám tele vérrel, a fal, amelybe belerohantam, tele vérrel – ja, hogy az nem is a fal, hanem a padló. Vagy százméternyire hajított el, és a hasamon csúszva csapódom bele a padlóba.

 Túl gyors. Gyorsabb, mint a pap a barlangban, sőt gyorsabb, mint Claire a gyengélkedő mosdójában. Még Voschnál is gyorsabb. Sebessége ellentmond a fizika törvényeinek.

 Még mielőtt a földönkívüli processzor az agyamban egy nanoszekundum alatt kiszámolná a valószínűségeket, már tudom, mi következik:

  Evan Walker meg fog ölni engem.

 Felemel a padlóról a bokámnál fogva, és nekivág a falnak. A betontömb szilánkosra törik. Éppúgy, mint több csont is a testemben. Nem enged el. Nekicsapja a testemet a másik falnak. Oda-vissza csapkod, amíg a beton darabokra nem hull, és a padlóra nem záporozik szürke porszemek formájában. Nem érzek semmit; a vezérlőközpont lekapcsolta a fájdalomreceptorokat. Felemeli a testemet a feje felé, és a felemelt térdén próbál kettétörni.

 Nem érzem, hogy eltörne a gerincem, de ezerszeresen felnagyítva hallom a fülembe ágyazott hangérzékelő drónoknak köszönhetően.  Ledobja petyhüdt, tehetetlen testemet a padlóra. Becsukom a szemem, és várok a végső csapásra. Legalább gyorsan el fog intézni. Legalább tudom, hogy a tizenkettedik rendszer végső ajándéka számomra a fájdalommentes halál lesz.

 Egy rúgással a hátamra fordít. Ezután mellém térdel; a szeme feneketlen sötét verem, fekete lyuk, melyen semmilyen fény nem jut át, vagy nem menekülhet előle. Semmi sem él abban a szemben, se düh, se harag, de nem is szórakoztatja az, amit tesz, és még a leghalványabb kíváncsiság sem villan meg benne. Semmi. Evan Walker szeme olyan üres, mint egy játék babáé, a tekintete merev.

– Még van egy másik – szólal meg. – Hol van? – Hangja érzelemmentes, nyoma sincs benne semmi emberi vonásnak. Bárki volt is régebben Evan Walker, ő már nem létezik.

 Mivel nem válaszolok, ez a dolog, amely valaha Evan Walker volt, szinte obszcén gyengédséggel két keze közé fogja az arcom, és betör a tudatomba. Az entitás, amely megerőszakolja a lelkemet, maga lélektelen, idegen, más. Nem tudok elhúzódni, meg sem tudok mozdulni. Idővel talán – de épp idő, az nincs –, a tizenkettedik rendszer esetleg visszafordíthatná a kárt, amelyet a gerincemben okozott, de most meg vagyok bénulva. A szám kinyílik. Hang azonban nem jön ki belőle.

  Ez tudja. Elenged. Feláll.

  Rálelek a hangomra, és torkomszakadtából sikoltozni kezdek.

– Cassie! Cassie, jön!

  A hangom végigdübörög a folyosón, a zöld ajtó felé.

 És a zöld ajtó ki fog nyílni. Cassie meg fogja őt látni azzal a szemmel, ami lát mindent, amit ő látott, és azzal a szívvel, amely átélt mindent, amit ő is átélt valaha. Cassie azt fogja gondolni, azért jött, hogy megmentse – hogy a szerelme ismét megszabadítja.

  A hangom szánalmas nyöszörgéssé erőtlenedik.

  – Cassie, jön. Jön...

  Esélytelen, hogy meghallja. Esélytelen, hogy megtudja.

 Most már csak azért imádkozom, hogy ne vegye észre, hogy ez érkezik. Azért imádkozom, hogy az a dolog, amely valaha Evan Walker volt, gyorsan végezzen vele.

95 NÉMÍTÓ

A FOLYOSÓ VÉGÉN VAN EGY ZÖLD AJTÓ. A zöld ajtó másik oldalán van egy fehér szoba. A szobában a zsákmánya oda van kötözve egy fehér székhez; a kecske egy karóhoz van kötve, a megsebzett fóka egy mindent elsöprő áramlat fogságában vergődik. Össze fogja roppantani a koponyáját. Ki fogja tépni a még dobogó szívét a mellkasából puszta kézzel. Azt, akit Evan Walker megmentett az első napon, most a lelketlen maradványa megöli az utolsón. Nincs semmi irónia ebben a kegyetlenségben; nincs más, csak puszta kegyetlenség.

 A szék azonban üres. A prédája eltűnt. A Némító megvizsgálja a szíjakat, amelyek a lány karján voltak. Haj, bőr, vér. Valószínűleg letépte magáról.

 Lehajtja a fejét, figyel. A hallása tökéletesen pontos. Képes más emberek légzését meghallani majdnem egy kilométernyi távolságból is, a folyosó másik végéről: azét, akinek a gerincét eltörte, akinek a csontjait porrá zúzta a betonfalon. Hallja a katonák légzését, akik bázisszerte összecsődültek a biztonságos szobákban, és most a jelzésre várnak, hogy minden tiszta, hallja visszafojtott hangjukat, egyenruhájuk ropogását, szívük dübörgését. Hallja, ahogy az elektromosság áramlik a falakban lévő vezetékeken. Megszűri a kusza hangzavart, hogy izolálja a prédáját. Egyetlen szívverés után kutat, egy magányos, közeli légzés hangjait keresi; nem juthatott messzire.

 Nem érez semmi elégtételt, amikor lokalizálja a lány helyzetét. Egy cápa sem elégedett, ha észrevesz egy fókabébit a hullámok közt.

A lény kitör a szobából a lábakon, amelyeket nem is érzékel: a processzor az agyában semlegesítette a sebeiből áradó fájdalmat, és az artériában működő drónok lekapcsolták a vér folyását a golyók bemeneti pontja felé. A lába dermedt, mint a szíve, érzéketlen, mint az elméje.

 Három ajtóval lejjebb jobb oldalt. Egy pillanatra megtorpan az ajtó előtt, keze lazán az oldala mellett, feje oldalra biccentve. Nem mozdul, figyel. Valahonnan a zsákmánya ismerte ezt a kombinációt, és belépett ebbe a szobába. Nem tűnődik el azon, hogy vajon honnan tudta a kódot. Nem áll meg, hogy végiggondolja, vajon miért van a lány a fehér szobában, vagy hogy mi történt ott vele. Hogy áldozata honnan jött, vagy milyen volt eddigi élete – ezek érdektelenek számára. A víz színén ott sötétlik a fóka sziluettje, alatta pedig a mélységből felfelé süvít a fenevad.

 Közel van – nagyon közel. Hallja, ahogy levegőt vesz az ajtó túloldalán. Felismeri a szívdobogását. A lány fülét az ajtóra tapasztva hallgatózik.

  A Némító hátrahúzza a kezét, ujjai ökölbe rendeződnek.

 Csípőjét is beleforgatja a csapásba, hogy maximalizálja az erőt, majd bezúzza öklével a megerősített ajtót. Túloldalt a préda visszahőköl, de már késő; belemarkol a hajába. Ám egy riadt kiáltással végül sikerül kiszakítania magát, egy csomónyi hajat hagyva a Némító markában.  A Némító letépi az ajtót a zsanérról, és beugrik a helyiségbe. A zsákmány átkúszik a vizes padlón, meg-megcsúszva a kapcsolószekrények közti szűk közlekedőn.

 Sarokba szorítja a komplexum egyik elektronikai szobájában. Csak egy kijárat van, így ahhoz, hogy elmeneküljön, át kell jutnia a Némítón – ami pedig lehetetlen.

A Némító nem kapkod. Nem siet sehova. Lassan, de határozottan siklik át a víztócsákon, egyre közelebb kerülve hozzá. A préda megáll a hátsó fal mellett; talán most jött rá, hogy nincs hova menekülnie, nem tud hova elbújni, nincs más választása, mint megfordulni, és szembenézni a dologgal, amellyel előbb vagy utóbb úgyis szembe kell néznie. Jobbra fordul, és felugrik, egy támaszt keresve a kezének, hogy felkapaszkodhasson az egyik szekrény tetejére, amelyet alig egy méter választ el a mennyezettől. Megragadja az egyik bejövő vezetéket, és felhúzódzkodik a szűkös térbe.

  Csapdába esett.

 A lény emberi agyának legősibb része még az agykérgébe beágyazott nagyon fejlett processzort megelőzve riadóztat: Valami nem stimmel.

  A Némító leállítja támadását.

 Tétel: Egy vastag, rozsdaszínű magas feszültségű kábel lóg szabadon – levágták vagy kihúzták a kapcsolószekrényből.

 Tárgy: Vékony vízréteg fedi a padlót, és tócsába gyűlik a lába körül.  Az agyában lévő processzor az időt nem képes lelassítani, de a befogadó érzékelését igen. Miközben az idő fájdalmasan vánszorog, a préda kezéből kecses ívben lendül felé egy elektromos vezeték. A kábel szabad vége felszikrázik, majd bágyadt lomhasággal hull alá, mint a hó.  Túl messze van az ajtótól, hogy elfusson. És a kapcsolószekrények a Némító mindkét oldalán a plafonig érnek; nincs egy talpalatnyi hely, ahova ugorhatna, egy rés, ahova bebújhatna.

 A Némító előreugrik, teljes hosszában kinyúlva a földdel párhuzamosan; egy lépéssel a padló szintje fölött repül, nyújtott karral, szétterített ujjakkal, minden reménye, hogy még azelőtt sikerül elkapnia a vörös kábelt, mielőtt az érintkezne a vízzel.

A kábel kecsesen kicsusszan a Némító ujjai között. A fény megcsillan a drótokon, ahogy földet érnek csendben, mint a szakadó hó.

96 ADU

VOLTAM MÁR ITT KORÁBBAN, akkor is tehetetlenül hevertem a szünet nélküli steril ragyogásban.

 Penge rendszeresen meglátogatott, amikor a testem kudarcra ítélt harcát vívta az ellenség által belefecskendezett negyvenezer kis betolakodó ellen. Penge nap mint nap jött, és az, hogy ott volt mellettem, segített abban, hogy életben maradjak. A remény, amit nyújtott nekem, olyan volt, mint egy kötél, amelybe belekapaszkodhattam, hogy ne bolyongjak örökösen az ürességben.

 Meghalt, hogy megmentsen, és most a gyermeke is meghal velem.  A lépcsőház ajtaja becsapódik. Csizmák nyikorgása visszhangzik a kőpadlón. Ismerem a hangot. Felismerem lépteinek ritmusát.

 Ezért nem ölt meg a Némító. Meghagyott téged neki.

– Marika.

 Vosch tornyosul felém. Tízezer láb magas, kemény sziklából faragva, tömör és áthatolhatatlan falú bástya, amelyet nem lehet lebontani, nem tud elesni. Azúrkék szeme világít, ahogy lenéz rám a mérhetetlen magasságból.

– Valamit elfelejtettél – mondja. – És most már késő. Mit felejtettél el, Marika?

 Egy kisgyerek csörtet át a téli fagy sújtotta törékeny, halott búzaszárak között, torkában egy beágyazott kapszulabombával. Emberi párafelhő veszi körül, aztán mindent elnyel a zöld tűz, és utána már semmi sem marad.

 A kapszula. A búcsúajándéka a zubbonyom mellzsebében van. Kényszerítem a kezem, hogy felemelkedjen, és a kezem nem mozdul.  – Tudtam, hogy vissza fogsz jönni – mondja Vosch. – Ki más tudna válaszolni a végső kérdésre, mint az, aki megteremtett?

 A szavak elhalnak az ajkamon. Beszélni még tudok, de mi értelme lenne? Hiszen ő már most is tudja, hogy mit akarok kérdezni. Már csak ez az egy kérdésem van.

 – Igen, voltam az űrhajójukon. És éppen olyan figyelemre méltó, mint amilyennek képzeled. Láttam őket, a mi megmentőinket, és igen, ők is ugyanennyire figyelemre méltóak, mint amilyennek képzelted. A maga fizikai valójukban természetesen nincsenek ott, de te már erre is rájöttél. Nincsenek itt, Marika. Nem is voltak soha.

 A tekintete valamiféle transzcendens öröm tüzében ég, mint egy prófétáé, aki látta a mennyországot.

– Ők is szénalapúak, akárcsak mi, de ezzel véget is ér a hasonlóságok sora. Nagyon hosszú időbe telt, míg megértettek minket, míg el tudták fogadni, mi zajlik itt, és míg sikerült kiötleniük az egyetlen életképes megoldást a problémánkra. Ahogy nekem is rendkívül sok időmbe telt, míg megértettem őket, és képes voltam elfogadni a megoldásukat. Nehéz dolog figyelmen kívül hagyni a saját emberi mivoltodat, kilépni magadból, hogy egy teljességgel különböző faj szemével lásd magad. Kezdettől fogva ez volt a te legsajátosabb problémád, Marika. Abban reménykedtem, hogy egy napon majd sikerül megbirkóznod vele. Az emberek között te állsz a legközelebb ahhoz a képhez, amilyennek magam látom.

  Valamit észrevesz rajtam, és letérdel mellém. Ujjával megnyomja az arcom, és a könnyem végiggördül rajta.

– Elmegyek, Marika. Erre valószínűleg már magadtól is rájöttél. A tudatomat örökre őrzi az anyahajó, de mindörökké szabad lesz, és mindörökké biztonságban, függetlenül attól, mi történik itt. Ezt az árat szabtam én. És ők beleegyeztek. – Mosolyog, olyan kedves, jóságos mosollyal, mint egy apa szeretett gyermekére. – Most már elégedett vagy? Megválaszoltam minden kérdésed?

– Nem – suttogom. – Nem mondtad el, hogy miért.

  Nem fortyan fel, hogy de hát épp az előbb mondta el, hogy miért.

Tisztában van vele, hogy nem az ő motivációjára vagyok kíváncsi.

– Azért, mert a világegyetem határtalan ugyan, az élet viszont nem. Az élet ritka, Marika, ebből következően értékes kincs; meg kell őrizni. Ha lenne bennük valami, amiről azt mondhatnánk, hogy emlékeztet valamelyest az emberi hitre, hát ez lenne az. Minden élet méltó a létezésre. Nem a Föld az első bolygó, amelyet megmentettek.

  A tenyerébe fogja az arcomat.

– Nem akarlak elveszíteni – mondja. – Az erények már bűnné váltak, és te magad mondtad: ez a sajátságos bűn nem követ semmiféle szabályt, még a sajátját sem. Elkövettem egy halálos bűnt, Marika, és csakis te adhatsz nekem feloldozást.

 Becsúsztatja a kezét a fejem alá, és gyengéden felemel a padlóról. Mellettem térdel, teremtő apa, és kezének bölcsőjében ringatja a fejem.

– Megtaláltuk, Marika. Megtaláltuk a hibát Walker programozásában. A rendszerhiba az, hogy nincs benne semmi hiba.

– Érted? Fontos, hogy megértsd. A tér és idő fölötti szingularitás, az a meghatározhatatlan állandó, amely túllép a felfoghatóságon... nem volt rá válaszuk, tehát nem is adtak rá választ. Hogyan is tudtak volna?

Hogyan lehetne a szerelmet valamilyen algoritmusba foglalni?

  A szeme még mindig ragyog, bár most a könnyektől.

– Gyere velem, Marika! Menjünk együtt valahová, ahol nincs több fájdalom, se bánat. Mindez elmúlik egyetlen szempillantás alatt! – A kezével int, a bázist, a bolygót, a múltat jelezve. – Ők minden olyan emléket kivesznek belőled, ami bánt téged, ami fáj. Halhatatlan leszel, mindörökké fiatal, mindörökké szabad. Ők megadják ezt nekem. Légy kegyes hozzám, és engedd, hogy én is megadhassam ezt neked.

– Már késő – suttogom.

– Nem, ez az összetört test, ez semmi. Értéktelen. Nincs késő.

– Neked késő – világosítom föl.

 Mögötte Cassie Sullivan – mintegy végszóra – hozzászorítja fegyverét teremtőm fejéhez.

  És meghúzza a ravaszt.

97

KIHULL A PISZTOLY A KEZÉBŐL. Meginog, ahogy lefelé bámul Vosch testére, és arra a félkör alakú vértócsára a feje körül, amely lassan növekszik, mint valami glória obszcén karikatúrája.

 Eljött az a pillanat, amelyről olyan régóta álmodott, de nem érzi azt, amiről azt hitte, hogy érezni kell. Ez nem a diadal és a bosszú pillanata, ahogy korábban gondolta. Hogy mit érez, nem tudom; az arca kifejezéstelen, a tekintete befelé fordul.

– Evan nincs többé – mondja üresen kongó hangon.

– Tudom – felelem. – Ő tette ezt velem.

  Tekintetét Voschról most rám emeli.

– Mit?

– Eltörte a gerincemet. Nem tudom mozgatni a lábamat, Cassie.

  Megrázza a fejét. Evan. Vosch. Én. Túl sok ez neki egyszerre.

– Mi történt? – firtatom.

  Végignéz a folyosón.

– Az elektronikai szoba. Pontosan tudtam, hol van. És ismertem az ajtó beléptetőkódját is. – Felém fordul újra. – Gyakorlatilag mindent tudok erről a bázisról.

  A szeme száraz, de nem sok híja, hogy összeomoljon. Hallom a hangján, amely tele van beteges csodálkozással.

– Én öltem meg, Adu. Megöltem Evan Walkert.

– Nem, Cassie. Bármi is támadott meg engem, az nem volt emberi lény. Azt hiszem, Vosch kitörölte a memóriáját – mármint az emberi emlékezetét, és...

– Ezt tudom! – csattan fel. – Ez volt az utolsó dolog, amit hallott, még mielőtt elvették volna tőle az emlékeit. – Töröld az embert! – Levegőért kapkod. Evan tapasztalatai most már az övéi. Megosztja vele annak a pillanatnak, Evan Walker élete utolsó pillanatának borzalmát.

– És biztos vagy benne, hogy halott? – kérdezem.

  Gyámoltalanul legyint egyet.

– Hát eléggé biztos. – Aztán elsötétül az arca. – Ott hagytál leszíjazva abban a kicseszett székben.

– Azt gondoltam, lesz időm...

– Hát nem volt.

  A fenti hangszórók hirtelen bömbölni kezdtek újra: A NÉGYES

SZÁMÚ ÁLTALÁNOS PARANCS VISSZAVONVA. MINDEN AKTÍV

SZOLGÁLATBAN LÉVŐ JELENTKEZZEN AZONNAL A HARCI ÁLLOMÁ SÁN...

Hallom, amint a rajok elhagyják a bunkereiket bázisszerte. Most már akármelyik pillanatban itt trappolhatnak a bakancsaik, megcsillanhat a fény fegyvereiken, és záporozhatnak a golyók. Oldalra biccentett, figyelmes fejével Cassie is úgy néz ki, mint aki hallja, bár nincs továbbfejlesztett hallása. Ám ő másfajta, sokkal mélyebb és áthatóbb továbbfejlesztést kapott, amiről én legfeljebb csak állíthatom, hogy értem – de fel nem foghatom.

 – Mennem kell – szólal meg. Nem néz rám. Olyan, mintha nem is hozzám beszélne. Csak végignézem, ahogy kitépi a combomon lévő tokból a kést, átlépi Voscht, rálapítja az ezredes kezét a padlóra, és két erős csapással levágja a jobb hüvelykujját.

  A véres ujjat bedugja terepruhájának zsebébe.

– Nem lenne helyes itthagyni téged, Marika.

  Becsúsztatja karját a vállam alá, és a legközelebbi ajtóhoz vonszol.

– Neee. Felejts el engem, Cassie. Nekem végem.

– Jaj, maradj már csendben – mormolja. Bepötyögi a kódot a billentyűzetbe, és bevonszol a szobába. – Ez így fáj?

– Nem. Semmi sem fáj.

 Nekitámaszt a hátsó falnak, az ajtóval szemben, és a kezembe nyomja a pisztolyt. Megrázom a fejem. Megbújni ebben a szobában, kezemben egy pisztollyal – csak késlelteti az elkerülhetetlent.

  Bár van egy másik megoldás is; amely ott lapul a zsebemben.

 Amikor eljön az idő – és el fog jönni –, örülni fogsz, hogy nálad van.  – Tűnj el innen! – mondom neki. Az én időm lejárt, de az övé nem. – Ha kijutsz az épületből, akkor talán eléred a körzet...

  Türelmetlenül megrázza a fejét.

– Nem ez a megoldás, Marika.

  Elrévedező tekintetén látom, hogy már megint máshol van.

– Nincs is messze. Talán öt perc innen?

 Motyogja, és aztán bólogat is, mintha valaki megválaszolta volna a kérdését.

– Aha. A folyosó végén. Nagyjából öt perc.

– A folyosó végén?

– Az ötvenegyes körzet.

  Feláll. Stabilan áll a lábán, szája határozottan összeszorítva.

– Nem fogja megérteni. Baromira ki lesz akadva, és te fogod neki elmagyarázni a szitut. Te fogod elmondani neki, hogy mi történt és miért, és te fogsz rá vigyázni, értetted? Megóvod mindentől, és megbizonyosodsz arról, hogy fürdik, és rendesen mossa a fogát, vágja a körmét, hogy tiszta alsót vesz fel, és megtanul olvasni. Tanítsd türelemre, jóságra, tanítsd meg bízni másokban. Még idegenekben is. Legfőképp idegenekben. – Egy pillanatra elhallgat. – Volt még valami. Ja, igen. Értesd meg vele, hogy ez nem véletlen. Nem véletlenek egybeesése, hogy hétmilliárd atom egy Samuel Jackson Sullivan nevű személyben egyesült. Mi még? Soha többé senki sem hívhatja Mazsolának élete végéig! De most tényleg. Annyira gáz.

– Ígérd meg nekem, Marika. Ígérd meg!

98

MI VAGYUNK AZ EMBERISÉG.

  Egyek vagyunk.

 Mi vagyunk a törött gerincű lány, aki egy üres szobában elterülve várja a véget.

Mi vagyunk a fiatal férfi, aki fél kilométernyire innen elesett, és az egyetlen dolog, ami bennünk még mindig él, nem is él, csupán egy földönkívüli eszköz irányítja a rendelkezésére álló összes erőforrást, hogy megmentse a hideg, vizes kövön heverő testünket, és szívünket visszasokkolja az életbe. Nincs különbség köztünk és a rendszer között. A tizenkettedik rendszer nem más, mint mi; és mi a tizenkettedik rendszer vagyunk. Ha egyikünk elbukik, a másik is vele együtt bukik.  Mi vagyunk a rabok azon a Black Hawk helikopteren, amely a bázis fölött köröz, és egyre fogy az üzemanyaga; egy széles, sötét vizű és sebes sodrású folyó fölött lebegünk, hangunkat elnyomja a nyitott ajtón át bezúgó szél bömbölése, a kezünk összekulcsolva; eltörhetetlen lánc kapcsol minket egymáshoz.

 Mi vagyunk az újoncok, akik a harci állásaikra sietnek, azok, akiket megmentettek, akiket megrostáltak, a termés, amelyet buszokba gyűjtöttek, majd csoportokba válogattak szét, ahol megedzették a testünket, és kiürítették a lelkünket, csak azért, hogy haraggal és reménnyel telítsenek, és amikor kitörünk a bunkereinkből, mi tudjuk, hogy közeledik a napkelte, és a háború is vele együtt, és ez az, ami után sóvárogtunk már, de ez az, amitől rettegtünk is egyben: hogy véget ér a tél, és mi is véget érünk. Emlékszünk Pengére, és az árra amit fizetett; belevéstük a VQP kezdőbetűit testünkbe iránta való tiszteletből. Emlékszünk a halottakra, de a saját nevünkre már nem.

 Mi vagyunk az elveszettek, a magányosak, azok, akik nem szálltak fel az autópályán, az üres városokon, a magányos autóutakon végigpöfögő buszokra. Beástuk magunkat télire, folyton az eget figyeltük, és nem bíztunk meg az idegenekben. Akik nem haltak közülünk éhen, vagy nem fagytak meg a csípős hidegben, vagy akik nem vesztették életüket egyszerű fertőzésekben, amelyeket antibiotikumokkal meg lehetett volna gyógyítani, de nekünk nem volt ilyenünk, azok fellélegezhettek, hogy kibírtuk. Meghajoltunk, de nem törtünk meg.  Mi vagyunk a magányos vadászok, akiket alkotóink arra terveztek, hogy a túlélőket odatereljük a vidéken végigsöprő buszokra, és végezzünk azokkal, akik ezt visszautasítják. Különlegesek vagyunk, kívülállók vagyunk, mi Mások vagyunk. Felébresztettek minket, és egy olyan csábító hazugságban találtuk magunkat, amelyben őrültség lenne nem hinni. A munkánk véget ért immár, és az eget figyeljük, várva a megszabadításunkra, amely sosem fog bekövetkezni.

 Mi vagyunk a hétmilliárd, akiket feláldoztak, akiknek húsát leszaggatták csontjaikról. Mi vagyunk, akiket félresöpörtek az útból, akiket eldobtak, a nevünk elfeledve, az arcunk eltűnt a szélben, földben, homokban. Senki sem fog ránk emlékezni, a lábnyomaink eltörölve, örökségünk elfeledve, a gyerekeink, és a gyerekeink utódai, valamint azok gyermekeinek gyermekei háborút vívnak majd egymással egészen az utolsó generációig, a világ végéig.

  Mi vagyunk az emberiség. A nevünk Cassiopeia.

  Bennünk a düh, bennünk a gyász, bennünk a félelem.

  Bennünk a hit, remény, szeretet.

 Mi vagyunk tízezer lélek edénye. Hordozzuk őket; megtartjuk őket; megőrizzük őket. Vállunkra vesszük az ő terhüket, és mi hozzuk el a megváltást az életükbe.

 Bennünk pihennek, és mi bennük pihenünk. Szívünk mindenki más szívét magába zárja. Egy szív, egy élet, a tiszavirág végső röptére várva.

CASSIE

A FÖLDÖNKÍVÜLIEK ostobák.

Tízezer év kellett nekik, hogy szétválasszanak minket, és az utolsó elektronjainkig megismerjenek bennünket. És még mindig nem esett le nekik. Még mindig nem vágják.

  Seggfejek.

 A menekülőkabin egy magasított platformon pihen, három lépcsőfoknyira a padlótól. Tojásdad formájú, a színe zöld, mint a teknős páncélja, nagyjából akkora, mint egy tágas szabadidő-autó, mint egy Suburban vagy Escalade. A tolóajtó zárva, de van kulcsom. Nekinyomom Vosch levágott hüvelykujjának ujjhegyét a kör alakú ajtó melletti szenzornak, és az ajtó hangtalanul kinyílik. Fények villannak fel, a szobát elárasztja a fémes, csillogó zöld világításfény. A kapszula belsejében egy szék, egy másik érintőpad – és ennyi. Nincs fedélzeti számítógép. Se kicsi monitorok. Semmi egyéb, csak a szék, az érintőpad, meg egy apró ablak, amelyen át, gondolom, búcsút intesz a világnak.  Evan tévedett, és közben igaza is volt. Elhitte az összes hazugságukat, viszont ismerte az egyetlen igazságot, amely igazán számít. Az egyetlen igazságot, amely mindig is számított, és számítani is fog: az eljövetelük előtt, alatt és után is.

  Nem volt válaszuk a szeretetre.

 Azt gondolták, hogy kitaposhatják belőlünk, kiégethetik az agyunkból, és a szeretetet az ellentétével helyettesíthetik – nem a gyűlölettel, hanem a közönnyel. Azt gondolták, az embereket képesek cápákká változtatni.

  De egy aprócska problémával nem számoltak. Nem volt válaszuk rá, mivel nem létezik rá válasz. Igazából kérdés sem volt.

  Annak az átkozott mackónak a problémájával.

ADU

MIUTÁN CASSIE ELMEGY, eldobom a pisztolyt.

Nincs szükségem rá. Itt van Vosch ajándéka a zsebemben.

Én vagyok a gyermek a búzamezőben.

Bakancsok dobbanása a felszállópályától az irányítóközpontig, a kövezeten, a csiszolt betonpadlón, a fém lépcsőfokokon, több ezer rohanó láb hangja, akárcsak a patkányok kaparászása a falak mögött a lepukkant motelban.

  Be vagyok kerítve.

 Megadom neki az egyetlen dolgot, amit tudok, gondolom magamban, és már nyúlok is a zsebembe a zöld kapszuláért. Az egyetlen dol got, amim még maradt.

  Ujjaim belekotornak a dzsekim zsebébe.

  Az üres dzsekizsebembe.

 Végiglapogatom a többi zsebem is. Ne. Ezek nem az én zsebeim. Ezek Cassie zsebei: ruhát cseréltem vele az ellátmánybarakkban, mielőtt beléptünk volna az irányítóközpontba.

  Nincs nálam a zöld kapszula. Cassie-nél van.

 Bakancsok dobbanása a kövezeten, a csiszolt betonpadlón, a fém lépcsőfokokon. Ellököm magam a faltól, és az ajtó felé csúszommászom.

 Ő nincs messze. Csak át a szobán, ki az ajtón, pár lépésnyi távolság a folyosón. Ha oda tudok érni, mielőtt felérnek erre a szintre, talán van egy kis esélyem – nekik nem lesz, de nekem igen.

  Cassie-nek is lesz.

 Ajtó. Szinte letépem a kilincset, taszítok egyet rajta, majd becsúszom a résen, hogy kitámasszam a testemmel. Látom őt, hétmilliárd ember arc nélküli gyilkosát, aki jobban járt volna, ha megöl, amikor lehetősége volt rá – márpedig volt neki rengeteg mégsem tudta megtenni. Képtelen volt megtenni, mivel még ő is összezavarodott a szeretet kiszámíthatatlan pályagörbéjétől.

 Folyosó. Még nála kellene, hogy legyen a gyilkolókapcsoló. Mindenhova magával vitte ezt a kütyüt, bárhova ment. Pihekönnyű volt, nem nagyobb egy mobilnál, és nyomon lehetett követni rajta minden újonc mozgását a bázison, akibe be volt ültetve a nyomkövető. És elég volt végighúznia a hüvelykujját a gyilkológombon, máris ment a jel a nyakukba ágyazott implantátumokba, és már halottak is voltak.  Vosch. Ahogy hason fekszem, felé nyúlok, megragadom egyenruhájának a hátát, és átfordítom. Arca – egy véres kráter csupán – a sterilen ragyogó mennyezeti világítás felé fordul. Hallom őket, ahogy végigtrappolnak a lépcsőkön, a fém lépcsőfokoknak nekicsapódó bakancstalpakat. Egyre hangosabbak. Hol van már? Hát sosem adod fel, te ro hadék?!

 Mellzseb. Pont ott, ahol mindig is tartotta. A kijelzőn csak úgy rajzanak a világító zöld pontok, három osztagnyi csapat tart épp felém. Mindegyiküket kijelölöm – minden újoncot a bázison, több mint ötezer embert, és a zöld gomb a hüvelykujjam alatt felvillan, és ez az oka annak, hogy nem akartam visszajönni. Tudtam, hogy ez lesz. Tudtam:

 Addig gyilkolok, amíg már képtelen leszek számon tartani, hogy mennyit öltem meg. Addig fogok gyilkolni, amíg nem is fog már számítani, hogy mennyit öltem meg. Bámulok a kijelzőre, amelyen ötezer

aprócska fénypont villog, és mindegyik pont egy szerencsétlen áldozat, egy ember.

  Nincs más választásom, mondom magamnak.

 Nem az ő teremtménye vagyok, mondom magamnak. Nem az vagyok, amivé ő tett engem.

ZOMBIE

AMIKOR MÁR TIZENHETEDIK – vagy tizennyolcadik? – alkalommal haladtunk át a körzethatáron, már képtelen vagyok számon tartani, a légi támaszpont fényei hirtelen újra felragyogtak, és velem szemben, Sprinter őrmester belekiált a headsetjébe:

  – Helyzet?

 Már egy órája csak körözünk-körözünk, biztosan fogytán már az üzemanyagunk. Lassan le kell szállnunk; az egyetlen kérdés, hogy hova – a bázisra vagy azon kívülre? Épp most ismét a folyó felé kanyarodunk. Azt várnám, hogy a pilóta megváltoztatja az útvonalat, és valami szárazföld fölé visz minket, de nem.

 Megan befészkelte magát a karom alá, a fejét meg az állam alá szuszakolta. Mazsola a másik karomhoz préseli magát, miközben az alattunk lévő bázist nézi. A nővére valahol ott van lent. Talán életben van, talán halott. Az, hogy újra helyreállt a világítás, nem jó jel.

 Bedőlünk a folyó fölött, a bázis a bal oldalunkra kerül, és látom, hogy több másik helikopter is ott köröz fölötte, leszállási engedélyre várva. Reflektorfényeik – ragyogó fehér pillérek – áttörik a hajnal előtti félhomály sűrű szövedékét. A folyó fölött vagyunk most, amely jócskán megduzzadt a kora tavaszi olvadástól.

  Fölöttünk az ég szürkévé világosodik, elhalványulnak a csillagok.

 Ez az a nap. A Zöld Nap. A nap, amikor záporozni fognak a városokra a bombák. Keresem az anyahajót, de nem találom a világosodó égen.  A kommunikáció a földdel véget ér, az őrmester leveszi a fejhallgatóját. Tekintete az arcomon, keze a pisztolya markolatán. Mazsola megmerevedik mellettem; már előttem tudja, hogy mi fog történni; karmolászni kezdi biztonsági övét, bár nincs hova futni, nincs hova elbújni.

 Megváltozott a parancs. Az őrmester előhúzza a pisztolyát, és Mazsola fejéhez emeli.

 Mazsola elé vetem magam. Végre a kör bezárul. Ideje megfizetni a tartozást.

CASSIE

A MÖGÖTTEM NYTVA ÁLLÓ AJTÓN ÁT katonák áradnak be a szobába. Gyorsan szétszóródnak egymás mellett, faltól falig, két sorba állva, a legközelebbi sorban lévők fél térdre ereszkedve. Két tucat puska szegeződik rá egyetlen göndör hajú, csálé orrú célpontra. Szembefordulok velük. Ők nem ismernek engem, de én ismerem őket. Felismerem egytől egyig azoknak az arcát, akik azért jöttek, hogy megöljenek.

 Tudom, mire emlékeznek, és mire nem. Magamban hordozom őket, a bensőmben. Olyan ez most, mintha egy rólam, belőlem alkotott emberi mozaik készülne megölni engem. Eltűnődöm: Ez most gyilkosság?

Vagy öngyilkosság?

 Lehunyom a szemem. Ne haragudj, Sam. Én megpróbáltam.

  Velem van az öcsém; érzem.

  És ez jó érzés. Legalább, amikor meghalok, nem leszek egyedül.

ADU

A LÉPCSŐHÁZ AJTAJA KICSAPÓDIK, és betörnek a folyosóra, előreszegezett fegyverekkel, a ravaszra szorított ujjakkal.

  Már késő nekik.

  Már késő nekem.

  Megnyomom a gombot.

ZOMBI

A KÖZLEKEDŐFOLYOSÓ TÚLOLDALÁN az őrmester rángatózni kezd a székében; gyönyörű fekete szeme befelé fordul; koponyája nekicsattan a választófalnak; aztán élettelenül roskad össze a hevederben. Megan felugrik ijedtében, és sírni kezd. Minden újonc a helikopter rakterében követte az őrmestert a halálba.

  Beleértve a pilótát is.

 A helikopter orra süllyedni kezd, a gép erősen jobbra dől, és én nekicsapódom Mazsolának, aki nem pocsékolja az időt arra, hogy kikösse magát. Az átkozott kölyke mindig mindent előbb felfog, mint én. Én egy kétségbeesett verekedős játékba kezdek Megannel, küzdve, hogy először őt szabadítsam ki. Mazsola kizuhan a székéből. Elkapom a ruhája ujját, és magamhoz rántom a kölyköt. A következő pillanatban Megan kiszabadul az övek fogságából, én viszont még mindig nem; egyik kezemmel őt fogom, a másikkal pedig Mazsolát.

– A folyó! – kiáltok rá Mazsolára.

  Bólint. Ő a legnyugodtabb köztünk. Apró ujjai rárepülnek az övcsatomra, hogy kiszabadítson.

  A helikopter fékeveszetten pörög a víz felé.

– Kapaszkodjatok belém! – kiabálom. – Ne engedjetek el! Oldalra dőlve zuhanunk. A folyó jellegtelen fekete fal, amely vadul száguld a Mazsola oldalán lévő nyitott ajtó felé.

– EGY!

  Mazsola becsukja a szemét.

– KETTŐ!

  Megan visít.

– HÁROM!

 Kipördülök a székből, egy-egy gyerekkel a hónom alatt, és lábbal a nyílás felé leugrom.

CASSIE

A KATONÁK A FÖLDRE ROGYNAK. Az egyik pillanatban még állnak, a másikban összeesnek. Valaki szétsütötte az agyukat. Abban nem vagyok biztos, hogyan tette, de azt tudom, hogy kinek a műve ez.

 Elfordulok. A következő tízezer életemre elegendő holttestet láttam már: a saját vérébe belefulladt anyámtól az apámig, aki hasi lövéssel vonaglott a porban, mielőtt kilehelte volna a lelkét; az előtte meghaltaktól az utána meghaltakig, és ott vannak még azok is, akik mindeközben haltak meg, az én halottaim és az ő halottaik, a mi halottaink.

  Óh igen, eleget láttam.

 Plusz azok a kölykök, akik épp most estek el, bizonyos értelemben ők is az én halottaim. Olyan érzés, mintha a saját hullámra néznék. A tizenkétszeresére.

 Belépek a menekülőkabinba. Lehajolok a székhez. Becsatolom magam, szorosra húzom a szíjakat a mellkasomon. Kezemben egy halott ember hüvelykujja. Zsebemben a zöld kapszula, műanyagba csomagolva. Fejemben tízezer hang, ami fura módon egyként dalol. A szívemben pedig nyugalom – egy érintetlen, csendes hely, melyet nem kötnek sem a tér, sem az idő korlátai.

 Cassie, akarsz repülni?

 A zöld kapszula akkor esett ki a zsebemből, amikor kitéptem magam a Csodaország-székből, és anélkül, hogy ránéztem volna, gondolkodás nélkül felvettem. Azután láttam Adut a folyosón elterülve, és akkor eszembe jutott, hogy dzsekit cseréltünk. Mindvégig nála volt a bomba, és nem beszélt róla senkinek. Sejtem, miért. Ugyanolyan jól ismerem őt, mint ő saját magát. Talán még jobban is, mivel én emlékszem arra, amit ő már réges-rég elfelejtett.

 Vosch levágott hüvelykujjával lenyomom az indítógombot. A zsilip becsukódik, a zárószerkezet zümmög. A szellőzőrendszer beindul; hűvös levegő simogatja arcomat.

  A menekülőkabin megremeg. A magasba kell emelnem a kezemet.

 Igen, Apa. Repülni akarok!

ZOMBI

AMIKOR A VÍZBE CSAPÓDUNK, elveszítem a kölyköket. A becsapódás ereje elragadja őket tőlem. A helikopter néhány száz méterrel feljebb bukik a folyóba. A tűzgolyó sötét narancssárgára festi a felszínt. Először Megant pillantom meg, az arca megtöri a víz sima felszínét, bugyborogva visítozik. Megragadom a csuklójánál, és magam felé rángatom.

– Kapitány! – üvölti torkaszakadtából.

 Miii?

– Elvesztettem Kapitányt!

 Nekirugaszkodik a lábamról, hogy elérje szabad kezével a plüssmackót, amely lustán forogva ringatózik tova. Jézusom! Az az átkozott

mackó!

 Hátranézek. Mazsola, hol vagy? Majd megpillantom a partvonalnál, félig bent, félig kint a vízből, a háta ívbe feszül az erőlködéstől, ahogy épp több liter vizet köhög fel. A gyerek valóban elpusztíthatatlan.

– Rendben Megan, mássz fel a hátamra! Elmegyünk érte.

 Rátapad a hátamra, összefonva vékony karját a nyakam, pipaszár lábát a törzsem körül. Odarúgom magam a mackóhoz. Megvagy! Majd egy hosszú úszás a partig, amely amúgy nincs is messze, a víz azonban jéghideg, Megan pedig lehúz.

 Kidőlünk a parton Mazsola mellett. Senki sem szólal meg egypár percig. Majd Mazsola töri meg a csendet:

– Zombi?

– Valaki lenyomta a gyilkoláskapcsolót. Nincs más magyarázat, közlegény.

– Tizedes – javít ki. Aztán megkérdezi: – Adu?

– Adu – bólintok.

 Kell egy másodperc, hogy feldolgozza. Majd remegő hangon, mivel még megkérdezni is fél, hozzáteszi:

– Cassie?

CASSIE

ISTEN KEZE LESÚJT, ahogy a menekülőkapszula kilő az indítóaknán keresztül, egy roppant ököl belelapít a székbe, majd bezárul körülöttem, és a szuszt is kiszorítja belőlem. Valami nagyokos egy kéttonnás sziklát dobott a mellkasomra, úgyhogy meglehetősen nehéznek találom a légzést. Ezenkívül senkit nem érdekel a komfortérzetem és biztonságom, mert lekapcsolta az összes világítást. Még azokat a kísérteties, zölden parázsló fényeket sem láttam, amelyek mindenhonnan sugároztak – vagy a nagy semmiből. Vagy ez történt, vagy a szemem befelé fordult a koponyámba.

ZOMBI

NEM, MAZSOLA, Ő VALÓSZÍNŰLEG már nincs életben. Mielőtt kimondhatnám a szavakat, Megan rácsap a mellkasomra, és a bázis felé mutat. Egy ragyogó zöld fénygömb lövell át a fák teteje fölött a rózsaszínű ég felé. Utóképe a szemünk előtt időzik még egy darabig azután is, hogy a jelenség beleveszett az atmoszférába.

– Egy hullócsillag! – mondja Megan.

  Megrázom a fejem.

– Rossz az irány.

  Na de végül is, gondolom, én tévedtem.

CASSIE

JÓ NÉHÁNY PERCIG ELTART az érzés, hogy szép lassan halálra zúzódom a vaksötétben. Más szavakkal: örökké. Na jó, az örökké végül is egy szó.

 Egy szó, amellyel csak úgy dobálózni szoktunk, mintha az örökké olyasmi lenne, ami megragadható, amit az emberi agy képes felfogni.  A szíjak a mellkasomon kezdenek meglazulni. A kéttonnás szikladarab hirtelen semmivé lett.

 Egy mély, remegő lélegzetvétel után kinyitom a szemem. A kabin sötét – a zöld fény eltűnt, hála a jó égnek, mindig is utáltam Azoknak a zöldjét, egyáltalán nem az én árnyalatom. Kinézek az ablakon, és elakad a lélegzetem.

 Helló, Föld!

 Szóval így lát Isten téged, ragyogó kékség a matt fekete háttéren. Nem csoda, hogy megteremtett téged. Nem csoda, hogy megteremtette a Napot és a csillagokat, hogy láthasson téged.

 Gyönyörű a másik szó, amit ha kell, ha nem, oda se figyelve használtunk; mindenre ráhúztuk, az autóktól kezdve a körömlakkokig, amíg aztán a szó össze nem omlott a közhelyek súlya alatt. De a világ gyönyörű. Remélem, ezt sosem felejtik el. A világ gyönyörű.

 Egy vízcseppecske siklik el a szemem előtt. Szabadon lebeg, ez a legfurcsább könnycsepp, amelyet valaha is letöröltem.

 Sose felejtsd el, Sam! A szeretet örök. Hanem lenne az, akkor nem szeretetnek hívnák. A világ gyönyörű. Ha nem így lenne, akkor nem világnak hívnák.

  Hogy mi a legvadabb abban, hogy az öcsém emlékeit magamban hordozom? Látni magam az ő szemével, hallani magam az ő fülével, siklani a Cassiopeiai-tengeren három dimenzióban, úgy, ahogy általában meg szoktuk tapasztalni a dolgokat – gyakorlatilag mindent, egy dolgot kivéve, azt, amit a leginkább meg kéne értenünk: saját magunkat. Sam számára Cassie egy csokornyi szín, illat és érzés, és az a Cassie nem Ben Cassie-je, és nem Marika Cassie-je vagy Evan Cassie-je, még csak nem is Cassie Cassie-je; ő Samhez tartozik, csak és kizárólag őhozzá.

 A menekülőkapszula átfordul, a fénylő kék ékkő eltűnik a szemem elől, és életemben utoljára félek, úgy érzem magam, mintha leestem volna a világ pereméről – aminthogy valamiképpen így is történt. Ösztönösen utánanyúlok az eltűnt Földnek; ujjhegyeim nekiütköznek az ablaknak.  Viszlát!

 Milyen távol vagyok! És mégis közel. Túl közel. Itt vagyok, és újra hallom azt a vékonyka, sercegő hangot, mint a vadonban, Egyedül,

egyedül, egyedül, Cassie, egyedül vagy. És itt vagyok, és Evan szemén keresztül nézem a lányt az elmaradhatatlan plüssmackójával és a haszontalan M16-ossal, aki jól befészkelte magát a hálózsákjába az erdő mélyén, és azt gondolja magáról, hogy ő az utolsó ember a Földön. Elnézem éjszakákon át, és átkutatom a holmiját, amikor portyázni indul. Micsoda egy szemét alak vagyok, hogy hozzányúlok a dolgaihoz, olvasom a naplóját, miért nem tudom simán megölni végre?

 Ez az én nevem. Cassie, mint Cassiopeia. Egyedül vagyok, mint a csillagok, magányos, mint a csillagok.

 Most felfedezem magam benne, és nem azt találom, akire számítottam. Az ő Cassie-je milliárdnyi nap fényével ragyogja be a sötétséget. Ez őt éppannyira zavarba ejti, mint engem, mint az emberiséget, mint Azokat. Nem tudná megmondani, hogy miért. Nincs ok, nincs világos magyarázat. Lehetetlen megérteni, és teljességgel irreleváns, olyan mintha azt kérdezné az ember, hogy egyáltalán miért létezik bármi is.  Neki volt válasza, bizony, hogy volt. Csak épp nem az, amit én kerestem.

 Sajnálom, Evan, hibáztam. Nem az idea volt, amit szerettél, most már tudom. A csillagok az ablak túloldalán elhalványulnak, elhomályosítja fényüket az az émelyítő, beteges zöld ragyogás, és egy perc múlva az anyahajó teste siklik be a képbe.

 Ó, te ribanc! Egy éven át utáltam a zöld bendődet. Haraggal és félelemmel telve figyeltelek téged, és most itt vagyunk, csak mi ketten, Azok és az emberiség.

 Ez az én nevem. Nem Cassie, mint Cassandra. Vagy Cassie, mint Cassidy. És nem is Cassie, mint Cassiopeia. Többé nem. Most már több vagyok nála.

 Én vagyok mindannyiuk: Evan és Ben és Marika és Megan és Sam. Én vagyok Dumbo és Süti és Porcelányka. Én vagyok mindenki, akiket kiüresítettél, akiket megrontottál, akiket eldobtál, az a sok ezer, akikről azt gondoltad, hogy megölted őket, de ők bennem élnek tovább.  Ám még ennél is több vagyok. Én vagyok mindazok is, akikre ők emlékeznek, akiket szerettek, mindenki, akit ismertek, mindenki, akiről akár csak hallottak. Hány embert foglalok magamban? Számold meg a csillagokat! Gyerünk, számold meg a homokszemeket! Ez vagyok én.

 Én vagyok az emberiség.

ZOMBI

FEDEZÉKBE HÚZÓDUNK A FÁK KÖZÉ. Hogyha az történt, amit gyanítok – hogy valaki a bázison mindenki mást kilőtt –, akkor nincs nagy kockázat abban, ha magammal viszem a kölyköket is. De valamicske kockázat azért mégiscsak van, és valaki, akinek tudnia kéne ezt, egykor azt mondta nekem, hogy minden a kockázatról szól.

  Mazsola dühös. Megan megkönnyebbültnek látszik.

– Ki fog Meganra vigyázni, ha te velem jössz? – kérdezem tőle.

– Kit érdekel!

– Nos, egyikünket érdekli. És ez az illető történetesen a felettesed.  Át az erdőn, majd a bázis határát övező senkiföldjén, a legközelebbi bejárat és a mellette álló őrtorony felé. Nincs fegyverem, és egyáltalán semmim, amivel megvédhetném magam. De választásom sincs. Így hát megyek tovább.

 Bőrig áztam, a hőmérséklet olyan hét-nyolc fok körül lehet, de nem fázom. Nagyszerűen érzem magam, még a lábam sem fáj.

CASSIOPEIA

A HAJÓ CSILLÁMLÓ ZÖLDJE kitölti az ablakot, eltakarja a csillagokat. Ez minden, amit most látok, és a Nap fénye szikrázva robban a hajó sima, jellegtelen felszínén. Mit is mondtak, mekkora ez? Negyven kilométernyi a két vége között, nagyjából akkora, mint Manhattan. Egy hatalmas egésznek csupán aprócska darabját látom. A szívem dübörög. Ahogy zihálva veszem a levegőt, a számból fehér pamacsok gomolyognak. Majd megfagyok. Nem emlékszem, hogy valaha is fáztam volna ennyire. Remegő ujjakkal nyúlok a zsebembe, hogy kihalásszam a kapszulát. Kicsúszik a szorításomból, és kicikázik a kabin teteje felé, mint egy vízi csali. Néhány próbálkozás után sikerül elkapnom, majd erősen a markomba szorítom.

Basszus, szétfagyok! A fogam hangosan vacog. Nem tudom a gondolataimat összetartani. Mi van még? Van még egyáltalán valami? Mit hagytam befejezetlenül? Nem sok mindent – most már több vagyok, mint önmagam tapasztalatainak összessége. A saját méltányos részemnél tízezerszer több.

 Mondok valamit: ha másnak a szemén keresztül látod magad, az eltolja a gravitációs középpontod. Nem a magadról alkotott képed változtatja meg. Hanem azt, ahogy a világra tekintesz. Nem azt, ami te vagy. Mindent – téged kivéve.

 Most már nem gyűlöllek, mondom az anyahajónak. És már nem is félek tőled. Nem gyűlölök már semmit. Nem is félek már semmitől.  A központban, pontosan a látóköröm közepén, fekete lyuk növekszik, amely egy lassan nyíló szájra emlékeztet. Pontosan a kitátott száj felé tartok.

  Becsusszantom a kapszulát az ajkam közé.

 Nem, a válasz nem a gyűlölet.

 A fekete lyuk kitágul. Egy fénytelen gödörbe zuhanok, az ürességbe, az univerzum előtti univerzumba.

 És nem is a félelem a válasz.

 Valahol az anyahajó gyomrában több ezer bomba van, hússzor akkorák, mint a számban lévő kis kapszulabomba, már gurulnak lefelé a kilövőállásba. Remélem, még mindig ott vannak. Remélem, nem kezdték el ledobálni őket. Remélem, még időben vagyok.

 A menekülőkabin besuhan az anyahajóba, és egy rándulással megáll. Az ablakok már befagytak, de kint mégis fény van; megcsillan a jégrétegen. A mögöttem lévő zsilipajtó sziszegni kezd. Várnom kell, amíg ki nem nyílik. Majd fel kell kelnem a székből. Utána meg kell fordulnom, és szembe kell néznem azzal, ami odakint vár rám.

Itt vagyunk, aztán majd elmegyünk, mondta nekem, és nem az itt töltött idő számít.

 Nem lehet minket szétválasztani, nincs egy pont, ahol én véget érek, és elkezdődik ő.

 Semmit sem lehet lefejteni rólam. Mindennel össze vagyok fonódva, a tiszavirágoktól a legtávolabbi csillagig. Határtalan vagyok, nincsenek akadályok előttem, és úgy nyílok ki a teremtés előtt, mint egy virág az esőben.

  Már nem fázom. A hétmilliárd karja átölel.

  Felállok.

 Én istenem, jó istenem...

  Veszek egy nagy levegőt, az utolsó lélegzetem.

 Lecsukódik már a szemem...

  Keményen ráharapok. A kapszula megreped.

 De a tied nyitva atyám, amíg alszom, vigyázz reám! És taníts meg rá, hogyan szeressek.

  Kilépek a kabinból. Nagy levegőt veszek.

ZOMBI

A KAVICSOS ÖSVÉNYT, amely a biztonsági kerítés mellett fut végig, akkor értem el, amikor a nap áttört a horizonton – nem, nem, a nap nem lehet, hacsak a nap úgy nem elöntött, hogy északon keljen fel, és színét aranyról zöldre cserélje. Jobbra szökkenek, és látom, ahogy a csillagok egyenként kihunynak, eltörli őket az északi horizont határán egy hatalmas fénykitörés, egy robbanás az atmoszféra felső részében, amitől az egész táj vakító zöld fényben úszik.

Első gondolatom: a gyerekek. Lövésem sincs, mi a franc történik, és eszembe sem jutott összefüggésbe hozni a bázisról kisüvítő rakétát ezzel a hatalmas fellobanással az északi égbolton. Meg se fordul az agyamban, hogy esetleg végre valami a mi malmunkra hajtja a vizet. Őszintén szólva, amikor megpillantottam a fényt, azt hittem, kezdetét vette a bombázás, és én a földi városok elpusztítását célzó művelet nyitányának, az első sortűznek vagyok a szemtanúja. Át sem futott a radaromon a gondolat, hogy esetleg az anyahajónak annyi. Hogyan semmisülhetett volna meg? Az a hajó ugyanannyira bevehetetlen, mint a Hold.

 Tétovázom, nem tudok dönteni, mi lenne jobb. Forduljunk vissza, vagy menjünk tovább? De a zöld fény elhalványul, az ég megint rózsás fényben csillog, és egyetlen rémült gyerek sem ront ki az erdőből, segítséget kérve. Úgy döntök, megtartom az eddigi irányt. Bízom Mazsolában. Tudja, hogy nyugton kell maradni, amíg vissza nem térek.  Tíz perccel a bázisra érkezés után megtalálom az első holttestet a sok közül. Ez a hely egy tömegsír. Végigsétálok a halottak mezején. Halmokban fekszenek, hat-tíz fős csoportokban, torz, kicsavart testük néma gyötrelemről árulkodik. Megállok, és megvizsgálok minden egyes borzalmas hullahalmot, két ismerős arc után kutatva; nem fogok sietni, annak ellenére, hogy egy hang minden egyes perc elteltével azt üvölti a fejemben, hogy siess, siess! És elmém egy távoli pontjában viszszaemlékszem arra, hogy mi történt Camp Havenben: hogy Vosch hajlandó volt feláldozni egy falut, annak érdekében, hogy megmentse.  Talán ez az egész nem is Adu műve: talán annak az eredménye, hogy Vosch ehhez a végső megoldáshoz folyamodott.

  Órákba telik, mire elérem az utolsó szintet, e halálgödör legalját.

  Alig bírja felemelni a fejét, amikor kinyitom a lépcsőház ajtaját. Talán a nevét kiabáltam, már nem emlékszem.

 Az sincs meg, hogy átléptem volna Vosch hulláját, de biztos így volt: hiszen útban volt. Bakancsommal elrúgom a halálkapcsolót, amely mellette fekszik. Átcsúszik a folyosó túloldalára.

– Walker... – zilálja, miközben a vállam fölött a hosszú folyosó felé mutat. – Szerintem ő...

 Megcsóválom a fejem. Ő itt fekszik sérülten, és még mindig képes azt képzelni, hogy egy pillanatra is aggódom Walker miatt? Megérintem a vállát. Sötét haja végigsöpri a kézfejem. Szeme fénylik. Tekintetének ragyogása végigfut egész testén.

– Megtaláltál – mondja.

  Letérdelek mellé. Megfogom a kezét.

– Megtaláltalak.

– Eltört a gerincem – közli. – Nem tudok járni.

  Becsúsztatom a karomat a teste alá.

– Akkor majd én viszlek.

BEN

A KÉSŐ DÉLUTÁNI NAP csillogó arannyal vonja be a szupermarket poros ablakait. Bent a fény szürkeségbe borult. Már kevesebb, mint egy óránk van, hogy még sötétedés előtt a házhoz érjünk. Lehet, hogy a nappal a miénk, de az éjszaka a Colorado partjait bejáró és a Marble Falls külvárosaiban kóborló prérifarkasok meg elvadult kutyák falkáinak territóriuma. Jól fel vagyok fegyverkezve, nem kedvelem a prérifarkasokat, de gyűlölök kutyákat lelőni. Az öregebbek valamikor valakik házi kedvencei voltak; így olyan érzés, mintha feladnánk minden reményt, és nem bíznánk a megváltásban.

 Ráadásul nem csak kutyákról és prérifarkasokról lehet szó. Néhány héttel azután, hogy a nyár végén átkeltünk a texasi határon, Marika pár mérföldre tőlünk állatkerti szökevényekre figyel fel: egy nőstény oroszlán és két kölyke ivott éppen a folyóból. Azóta Samnek egyében sem jár az esze, mint egy vadászexpedíción. El akar kapni és megszelídíteni egy elefántot, hogy úgy utazhasson rajta, mint Aladdin. De azzal is beérné, ha befoghatna egy majmot háziállatnak. Nem válogatós.

– Hé, Sam! – szólok utána a polcok közötti folyosón. Már megint elkóborolt kincset keresni. Mostanában a legók voltak a kedvencei. Előtte pedig a Lincoln Logs fa építőjáték volt soron. Egyre jobban rákattant az építészetre. Épített már egy erődöt, egy faházat, és elkezdett egy föld alatti erődítményen dolgozni a hátsó udvaron.

– Mi van? – kiabál vissza a játékrészlegről.

– Későre jár. Döntenünk kell.

– Mondtam, hogy nem érdekel! Dönts te! – Valami leesik a polcról, mire elkezd hangosan káromkodni.

– Hé, mit mondtam erről? – emlékeztetem. – Vigyázz a szádra!

– Bazmeg, bazmeg, bazmeg, szarfészek.

  Felsóhajtok.

– Gyerünk, Sam, el kell hurcolnunk ezt a cuccot három kilométerre, amit nem szívesen csinálnék sötétben.

– Dolgom van.

 Visszafordulok a kirakathoz. Nos, a villanyégősök ugyebár használhatatlanok. Marad az 1,80-as, a 2,40-es vagy a háromméteres. A háromméteres túl magas a mennyezethez. Akkor tehát vagy az 1,80-as, vagy a 2,40-es. Az 1,80-ast könnyebben lehetne szállítani, de úgy néz ki, mint egy roncs. A texasi hőség alaposan rajta hagyta a nyomát. A tűlevelei meggörbültek és puhák, és jókora üres foltok éktelenkednek azokon a helyeken, ahonnan leestek. Mondjuk a 2,40-esek se néznek ki sokkal jobban, de legalább nem annyira satnyák. De rohadt két méter negyven! Talán a raktárhelyiségükben találok újakat is dobozba csomagolva.

 Még mindig őrlődöm magamban, hogy döntésre jussak, amikor egy nagyon is ismerős, undorító hangra figyelek fel: ahogy a golyó beugrik a pisztoly tölténykamrájába.

– Ne mozduljon! – kiáltja Sam. – Hadd lássam a kezét! A kezét!  Előveszem a fegyverem, és végigrohanok a polcok közötti folyosón olyan gyorsan, amennyire csak engedi a nyomorult lábam, megmegcsúszom a patkányürülékek tengerén, átugrálok a leesett polcokon és a széttépett dobozokon, amíg el nem érek a játékrészleghez és a gyerekhez, aki egy sebesült férfira szegezi a fegyverét. Korombeli lehet. Katonai terepruhát hord. Egy ötödik hullámos távcső lóg vézna nyakában. A társasjátékok alatti falnak dől, egyik karját a hasára szorítja, a másik a feje tetején. A szívem kicsit alacsonyabb fordulatszámra vált. Nem gondolnám, hogy Némító lenne, Marika hónapokkal ezelőtt megölte a Marble Fallshoz rendeltet – de az ember sosem lehet egészen biztos.

– Másik kéz! – ordít rá Sam.

– Fegyvertelen vagyok... – zihálja a fickó vontatottan, tősgyökeres texasi hanghordozással.

– Kutasd át, Zombi! – veti oda nekem Sam.

– Hol a rajod? – kérdezem. Elfog a rosszérzés, hogy bekerítenek.

– Nincs semmi raj. Csak én vagyok.

– Megsebesültél – jegyzem meg. Látom a vért, a nagy része már rászáradt, de az inge elején friss vérfoltok. – Mi történt?

  Megrázza a fejét, és köhögni kezd. Zörgés hallatszik a mellkasából.

Talán tüdőgyulladása van.

– Mesterlövész – sikerül végül kinyögnie, miután újra levegőhöz jut.

– Hol? Itt, Marble Fallsban, vagy...?

 A hasára szorított kéz megmozdul. Érzem, ahogy Sam megfeszül mellettem. Kinyújtom a kezem, és ráteszem Berettája csövére:

– Várj – mormolom.

– Nem árulok el nektek semmit, ti fertőzött szarrágók!

– Rendben. Akkor én árulom el neked, hogy nem vagyunk fertőzöttek. Senki sem az. – Falra hányt borsó minden szavam. Ennyi erővel akár arról is próbálhatnám meggyőzni, hogy ő tulajdonképpen egy muskátli, amely épp valami nagyon furcsát álmodik. – Várj egy pillanatra!

  Áttuszkolom Samet a közlekedő túlsó végébe, és odasúgom neki:

– Van egy kis gond.

  Határozottan megrázza a fejét, és azt mondja:

– Nem, nincs. Meg kell ölnünk.

– Senki sem öl meg senkit, Sam. Ennek már vége.

– Zombi, nem hagyhatjuk itt. Mi van, ha hazudott a rajáról? Vagy ha csak megjátssza, hogy sebesült? Meg kell ölnünk, még mielőtt ő végezne velünk.

 Az arcát rám emeli, a tekintete ragyog a lemenő nap haldokló fényében. Gyűlölet és félelem csillog benne, öljük meg mielőtt ő végezne

velünk. Néhanapján, nem gyakran, de néhanapján eltűnődöm azon, hogy miért adta az életét Cassie. A tigris kiszabadult a ketrecéből, és már nem lehet elfogni és visszadugni. Hogyan fogjuk újra felépíteni azt, ami elveszett? Egy elhagyatott boltban egy rémült lány lelő egy ártatlan embert, mert megrendült a bizalma: megsemmisült. Nincs semmilyen más mód arra, hogy bizonyosságot szerezzünk, nincs más lehetőség arra, hogy biztonságban éljünk.

 Itt biztonságban vagytok. Tökéletes biztonságban. Még mindig kísértenek ezek a mondatok. Üldöznek, mert mindig is hazugság volt. Már az érkezésük előtt is hazugság volt, és még mindig az. Soha nem lehetsz tökéletes biztonságban. Egyetlen ember sincs a Földön – és nem is volt soha – tökéletes biztonságban. Élni annyit jelent, mint kockáztatni az életed, a szíved, mindent. Különben nem vagy egyéb egy járkáló halottnál. Különben csak zombi vagy.

– Ő ugyanolyan, mint mi, Sam – mondom neki. – Sosem lesz vége ennek, ha valaki nem dönt úgy, hogy végre leteszi a fegyvert.

  Mindazonáltal nem nyúlok a fegyveréért. Legyen ez az ő döntése.

– Zombi...

– Mit mondtam neked erről? A nevem Ben.

  Sam leereszti a fegyvert.

 Ugyanebben a pillanatban a polcsorok közötti folyosó túlsó végében egy másik csendes csata is vereséggel zárult. A katona hazudott; volt nála fegyver, és hátralévő idejét arra használta, hogy a fejéhez emelje a pisztolyt, és meghúzza a ravaszt.

MARIKA

ELŐSZÖR KÖZÖLTEM VELE, hogy ez egy ostoba ötlet. De miután ragaszkodott hozzá, azt mondtam, várjunk inkább holnapig. Késő délután volt már, a bolt pedig több mint öt kilométerre tőlünk. Nem értek volna vissza még sötétedés előtt. Ám ő nem hagyta abba.

– Holnap karácsony – emlékeztetett Ben. – Az előző karácsony kimaradt, és az volt az utolsó, amit kihagytam.

– Mi olyan nagy szám a karácsonyban? – tudakoltam.

– Minden. – És mosolygott, úgy mintha legalábbis a mosolya hatással lenne rám.

– Ne vidd magaddal Samet.

– Sam az oka annak, hogy egyáltalán megyek. – Átnézett a vállam fölött Meganre, aki a kandalló mellett játszott. – És ő. – Aztán még hozzátette – Meg persze Cassie. Legfőképpen ő.

 Megígérte, hogy hamar visszaérnek. A tornácról néztem őket – ahonnan rálátni a folyóra amint a híd irányába igyekeztek. Láttam, ahogy Sam húzza az üres szekeret, ahogy Ben kímélni próbálja a rossz lábát, és ahogyan a nap árnyékot vet rájuk; egy hosszabb és egy rövidebb árnyék, akárcsak az óra mutatói.

 A sírás azonnal rátört, ahogy leszállt az este. Mint mindig. A hintaszékben ültem, az ölemben tartottam őt. Épp az előbb evett, úgyhogy tudtam, nem éhes. Arcocskáját két kezem közé fogtam, és gyengéden átfolytam bele, hogy rájöjjek, mire van szüksége. Benre. Bent akarta.

– Ne aggódj – nyugtatgattam. – Vissza fog jönni. Megígérte.

  Miért kellett elmennie egészen addig az áruházig? Több tucat ház is lehet a folyónak ezen a partján karácsonyfával a padláson. De nem, ő egy „újat” akart, és feltétlenül műfenyőt. Olyan, ami sosem hal meg, ehhez ragaszkodott.

 Szorosabban bebugyoláltam a takaróba. Az éjszaka felhős volt, hűvös szél fújt a folyóparton. A kandalló fénye kilátszott a mögöttem lévő ablakokon, és ragyogott a deszkákon.

 Evan Walker lépett a tornácra, puskáját nekitámasztotta a korlátnak. Tekintete az enyémet követte egyenesen a sötétségbe, át a folyón, a túloldalon lévő hidat és épületeket fürkészve.

– Még nem értek vissza? – kérdezte.

– Nem.

  Rám pillantott, és elmosolyodott.

– Vissza fognak jönni.

 Ő vette észre őket először, ahogyan elérték a hidat, maguk után húzva a kis piros szekeret zöld rakományával. Mosolygott.

– Úgy néz ki, szerencsével jártak.

 Fegyverét vállára kapva bement a házba. A szél iránya megváltozott. Puskapor szaga csapott meg. A francba, Ben! Amikor a fültől fülig érő vigyorával felsétált a tornácra, mint egy diadalittas vadász, aki éppen az újdonsült zsákmányát hurcolja be a barlangjába, legszívesebben felpofoztam volna. Ostoba kockázat egy hülye műanyag fenyőért.  Felálltam. Ahogy meglátta az arckifejezésem, megtorpant. Sam Ben mögött őgyelgett, mintha megpróbálna elbújni.

– Mi van? – kérdezte Ben.

– Ki lőtt a fegyverével, és miért?

– Hallottad, vagy érezted a szagát? – sóhajtott fel. – Néha tényleg nagyon utálom a tizenkettedik rendszert.

– Ne beszélj mellé, Parish!

– Imádom, amikor Parishnek hívsz. Mondtam már valaha? Nagyon szexi. – Megcsókolt, aztán hozzátette: – Nem mi voltunk, a többi meg hosszú történet. Menjünk be! Rohadt hideg van.

– Nincs is rohadt hideg.

– Mindenesetre hideg van. Gyerünk Sullivan, kezdődjön a buli!  Követtem őket a házba. Megan felpattant a babái mellől, és örömében felvisított. Az a műfenyő nagy hatással volt rá. Walker kijött a konyhából, és segített felállítani. Az ajtónál álltam, csípőmön ringatva a bömbölő kisbabát. Ben végre észrevett, és otthagyta a fát, hogy átvegye tőlem a kicsit.

– Mi a helyzet, kis tiszavirágom, hm? Mi a baj?

 Piciny öklét hirtelen Ben orrának szegezte, ő pedig felnevetett. Ben mindig csak nevetett, valahányszor a baba püfölte, vagy bármi olyasmit csinált, amit nem kéne bátorítani, például azt követelte, hogy minden egyes percben ölbe vegyék. Attól a pillanattól kezdve, hogy megszületett, a kislány máris aprócska ujja köré csavarta.

 A szoba másik felében Evan Walker megrezzent. Tiszavirág. A szó, amely érzékenyen rezonált benne, a szó, amely soha nem lesz már pusztán csak egy szó a sok közül. Néha eltűnődtem, nem kellett-e volna Kanadában hagynunk, hogy az emlékei visszaadása nem számít-e különös kegyetlenségnek, egyfajta lelki tortúrának. Habár a lehetőségek képtelenek voltak: megölni; vagy teljesen kiüríteni, hogy csupán emberi váz maradjon belőle, üres héj, amelynek nincsenek emlékei. Mindkét lehetőség fájdalommentes lett volna; ám mi a fájdalmas mellett döntöttünk.

 A fájdalom elkerülhetetlen. A fájdalom az élet. Anélkül nem létezhet öröm. Cassie Sullivan tanította meg ezt nekem.

  A sírás nem csitult. Még Ben, a speciális Parish-képességeivel sem tudta megnyugtatni.

– Mi a baj? – kérdezett engem, mintha én tudnám.

  Mégis odaszúrtam neki.

– Elmentél. Megzavartad a napi rutinját. Ezt gyűlöli.

 Pont mint akiről a nevét kapta: sír, csapkod, követelőzik, akar valamit. Talán mégiscsak létezhet reinkarnáció.

 Nyugtalan, sosem elégedett, hirtelen haragú, makacs és kegyetlenül kíváncsi.

 Cassie megmondta előre. Már régóta felcímkézte magát. Én vagyok az emberiség.

 Sam végigtrappolt a folyosón a szobájába. Gondoltam, nem bírja már tovább hallgatni a sírást. Tévedtem. Amikor visszatért, láttam, hogy a háta mögött dugdos valamit.

– Várni akartam holnapig, de... – Vállat vont.

 Az a mackó szebb napokat is látott. Fél fülét elvesztette, a szőre barnából maszatos szürkévé változott, újra meg újra foltozott bundáján pedig több volt a varrat, mint Frankenstein szörnyetegén. Leharcolt, kócos, agyonnyúzott, de még mindig itt van. Még mindig.

 Ben elvette tőle a mackót, és megtáncoltatta Cassie-nek. A zömök medve karjai csapkodtak. Felemás lábai – az egyik rövidebb volt a másiknál – csavarodtak, pörögtek. A baba sírt még pár percig, belekapaszkodva a haragba és kényelmetlenségbe, míg azok végül ki nem csúsztak az ujjai között, olyan könnyedén, mint a testetlen szél. Kinyújtotta kezét a játék mackóért. Adda, adda, kejj, kejj!

– Hát mik vannak? – mondta Ben. Rám nézett, és a mosolya annyira őszinte volt. Semmi számítás, semmi hiúság, egy mosoly, amely nem követelt semmit, de mindent kifejezett, hogy nem tudtam megállni, és igazából nem is akartam.

  Elmosolyodtam.

EVAN WALKER

NAPNYUGTÁTÓL NAPKELTÉIG minden éjjel a verandán figyelt, amely a folyóra nézett. Minden félórában elhagyta a verandát, hogy a háztömb körül járőrözzön. Ezután visszatért a bejárathoz őrködni, amíg a többiek alszanak. Ritkaságnak számított, hogy aludjon, akkor is általában csak egy-két órát délutánonként, és utána mindig hirtelen, pánikszerűen ébredt fel, zavaros tudattal, mint egy fuldokló, aki feltör a víz alól, de a könyörtelen közeg lehúzza újra, és életét veszi.

  Ha álmodott is valamit, arra sosem emlékezett.

 Egyedül a sötétségben, éberen őrködve, amikor mindenki aludt – ez volt az ő ideje, ekkor békélt meg leginkább a dolgokkal. Azt feltételezte, hogy ilyen volt a természete, ezt örökölte az apjától, az meg a magáétól, aki pedig annak az apjától; farmerek voltak mindannyian, akik gondját viselték a földjüknek, ellátták az állataikat. Gondozók, védelmezők, őrzői az aratásnak. Ez kellett volna, hogy legyen Evan Walker öröksége. Ehelyett pont az ellenkezője lett. A csendes vadász az erdőben. Az emberi zsákmányt becserkésző halálosztó bérgyilkos. Mennyit ölt meg, mielőtt megtalálta volna őt az erdőben bujkálva azon az őszi délutánon? Nem emlékezett. Nem vigasztalta a tudat, hogy felhasználták, ahogy az sem jelentett számára feloldozást vagy megváltást, hogy tudta: ugyanolyan áldozat volt ő is, mint az áldozatai – távolról, mindig csak távolról. A megbocsátás nem ártatlanságból és tudatlanságból születik. A megbocsátás szeretetből születik.

 Pirkadatkor elhagyta a verandát, és bement a szobájába. Eljött az idő. Túl sokáig késlekedett itt. Belegyömöszölt még egy dzsekit a katonai vászonzsákjába – a bowling dzsekit, amelyet Grace házából hozott el, és amelyet Cassie szörnyen utált –, amikor is Ben tűnt fel hirtelen az ajtónyílásban, póló nélkül, álomittas szemmel, borostásan.

– Szóval elmész – mondta.

– Igen, elmegyek.

– Marika megmondta, hogy ez lesz. De én nem hittem neki.

– Miért nem?

– Nincs mindig igaza – vont vállat Ben. – Csak félig-meddig általában. – Megdörzsölte a szemét, és ásított egyet. – És hogy nem jössz vissza – folytatta. – Soha. Ebben is igaza van?

– Igen – bólintott Evan.

– Hát... – Ben félrenézett, lassan vakargatva a vállát. – Hova mész?

– Keresem a fényt a sötétben.

– A fényt – visszhangozta Ben. – Mármint szó szerint fényt, vagy...?  – Bázisokra gondoltam. Katonai táborokra. A legközelebbi úgy százhatvan kilométernyire van. Ott kezdek.

– És mit akarsz csinálni?

– Amivel megajándékozott a sors.

– Felrobbantasz minden katonai támaszpontot Észak-Amerikában?

– Dél-Amerikában is, ha addig élek, és eljutok odáig.

– Ez elég nagyravágyó terv.

– Nem hiszem, hogy egyedül fogok dolgozni.

  Ben egy pillanatig eltöprengett.

– A Némítók.

– Hova máshová is mehetnének? Tudják, hogy hol vannak az ellenségeik. Tudják, hogy minden egyes bázisnak van egy egész földön kívüli tüzérségi arzenálja, mint amilyen a Camp Haven-i volt. Úgy gondolják, most, hogy az anyahajó már nincs többé, nincs más lehetőségük, mint felrobbantani az ötödik hullám bázisait. Vagyis hát: szerintem ezt gondolják ők. Ezt gondolnám én is, ha még hinnék valamiben. Majd meglátjuk.

  Vállára vette katonai zsákját, és az ajtóhoz sétált. Ben az útját állta.

Arca kipirult a haragtól.

– Te most több ezer ártatlan ember meggyilkolásáról beszélsz!

– Szerinted akkor mit kéne tennem, Ben?

– Maradj itt. Segíts nekünk. Nekünk... – vett egy mély lélegzetet.

Nehezére esett kimondania. – Nekünk szükségünk van rád.

– Miért? Átveheted az éjjeli őrködést, foglalkozhatsz a kerttel, és átveheted a helyem a vadászaton.

– A francba már, Walker, mi ez az egész? – robbant ki Ben dühösen. – Miről is szól ez igazából? Egy háborúnak akarsz véget vetni, vagy bosszút akarsz állni? Felrobbanthatod a fél világot, de semmi sem lesz jobb, nem fogod őt visszahozni.

 Evan nyugodt maradt. Rengetegszer végighallgatta már az összes érvet. Hónapokon keresztül vívódott magában, egyedül folytatta le ezeket a harcokat csendesen fortyogó szívében.

– Minden egyes gyilkossággal megmentek két embert. Ez a matek. Van valami más alternatíva? Maradjak itt, amíg itt maradni már túl veszélyes, aztán menjek majd egy másik helyre, és így tovább, máshol bujkáljak, meneküljek, és használjam arra a képességeimet, amiket tőlük kaptam, hogy életben tartsam saját magam, vagy mi? Cassie nem azért halt meg, hogy én élhessek. Valami sokkal nagyobb dologért halt meg.

  Ben megrázta a fejét.

– Jól van, és mi lenne, ha én itt most megölnélek téged, megmentve ezzel több tízezer emberi életet? Na, ez a matek mennyire jön be neked?

– Igazad van – mosolygott Evan. – A gond csak az, hogy te nem vagy gyilkos, Ben. Sosem voltál.

SAM

EVAN WALKER A FOLYÓN ÁTÍVELŐ hídon. Evan Walker egyik vállán zsákkal, a másikon puskával, és egyre csak zsugorodik.

– Hova megy? – kérdezte Megan. Sam megrázta a fejét: nem tudta ő sem.

  Addig nézték, amíg el nem tűnt a szemük elől.

– Játsszunk valamit! – javasolta Megan.

– Be kell fejeznem a bunkerem.

– Te többet ásol, mint egy vakond.

– Te vagy a vakond.

– Eldobtad Kapitányt.

  Sam felsóhajtott. Már megint ez.

– A neve nem Kapitány. És ő nem volt a tiéd. Az enyém volt.  – Nem is kérdezted. – Azután azt mondta: – Nem is érdekel. Cassie megtarthatja. Úgyis büdös volt.

  Otthagyta az első ablakot, és bement a konyhába. Sam éhes volt.

Megragadta a kedvenc könyvét, és evés közben azt olvasta. Ahol a járda véget ér. Evan Walker mesélte neki, hogy ez volt Cassie mindenkori kedvence.

 Ha álmodozó vagy, jöjj be...

 Evan Walker elment. Örökre, Zombi azt mondta. Sam nem akart erre gondolni sem. Nem akart arra gondolni, hogy Cassie is elment, és Dumbo, és Süti, vagy bárki a régi csapatából, vagy az apja, vagy az anyja, vagy bárki, akit azelőtt ismert mielőtt idejött volna ebbe a folyóparti nagy házba. Egész jól ment neki, hogy ne gondoljon rájuk gyakran. Néha Cassie beférkőzött az álmaiba, és lecseszte mindenért. Hogy nem elég tiszta. Hogy nem elég kedves. Hogy nem emlékszik olyan dolgokra, amikről pedig Cassie megmondta, hogy fontosak. Álmaiban az orra egyenes volt, a haja hosszabb, és a ruhái is tisztábbak. Álmaiban az Eljövetel előtti Cassie volt.

 Jól viselkedsz, Sam? Imádkozol minden este?

 Egyik este felkeltette Zombit – magában ő még mindig Zombinak hívta –, és Zombi bevitte a fürdőbe, és lemosta arcáról a könnyeket, és elmondta, hogy neki is hiányzik Cassie, azután kivitte Samet a házból, és az égre mutatott. Látod ott fent azokat a csillagokat, amik egy fordított M betűt formálnak? Tudod, mi az?

 A hátsó verandán ültek, és nézték a csillagokat, miközben Zombi mesélt neki Cassiopeia királynőről, aki az egekben élt a trónján.  – De hát a trónja lefelé van fordítva – mondta Sam a csillagképet méregetve. – Nem fog leesni?

  Zombi megköszörülte a torkát.

– Nem fog leesni. Úgy van fordítva a trónja, hogy tudjon őrködni a birodalma fölött.

– Mi az a birodalom?

  Zombi Sam mellkasára szorította a kezét.

– Ez itt. – Zombi keze Sam szívén nyugodott. – Itt.