A következő támadása kivédhetetlen. A tudata hatol belém, olyan vad erővel törve be az elmémbe, hogy saját vegetatív idegrendszerem lekapcsol. Totális sötétségbe merülök. Nincsenek hangok, se képek, semmit nem érzékelek. Elméje átrágja magát az enyémen, és amit én benne érzek, az az univerzumnál is mélyebb gyűlölet, nyers harag és mélységes lenézés. És, bármilyen furcsán hangozzék is, irigység.  – Áááááh... – sóhajt fel. – Kiket keresel? Nem azokat, akik elvesztek. Egy kislányt, egy szomorú, mélyen érző fiút. Ők meghaltak azért, hogy te élhess. Igen? Igen. Ó, hogy te mennyire magányos vagy! És milyen üres!

 Szorosan magamhoz szorítom Porcelánykát a régi motelban, igyekszem melegen tartani. Penge engem ölel magához a bázis mélyén, azért küszködve, hogy életben tartson. Ez egy kör, Zombi, amelyet a

félelem kapcsol össze.

 – De van még egy – mormolja a pap. – Hmmmm. Tudod már? Rájöttél?

 Halk kuncogása hirtelen abbamarad. Azt is tudom, miért. Nincs mit találgatni: mi egyek vagyunk. Előkotorta Constance-t és azt az ostoba, unalmas születettfeleségésanyuka-mosolyát.

 Úgy hajít el engem is, ahogy a puskámat korábban. Megvetően, mint egy darab haszontalan emberi hulladékot. A vezérlőközpont felkészíti a testem a becsapódásra. Épp elég ideje van rá, míg úszom a levegőben. A fehér tanyaházat övező korhadó kerítés hangos reccsenéssel reped szét alattam. Mozdulatlanul fekszem a földön. Forog a világ körülöttem.

 De még a fizikai verésnél is rosszabb elmém püfölése. Képtelen vagyok gondolkodni. Agyamban összefüggéstelen, töredezett képek robbannak életre, aztán elenyésznek, majd újra kipattannak. Zombi mosolya. Penge szeme. Porcelányka haragosan összevont szemöldöke. Aztán Vosch kőből faragott arca, mely masszív, mint egy hegy, és átható tekintete, amely a dolgok leglényegéig hatol, amely mindent lát, és amely ismer engem.

 Az oldalamra gurulok. Hullámzik a gyomrom. A tornác lépcsőire hányok, míg ki nem ürítem gyomrom tartalmát. Aztán még egy utolsó adagot is kiadok magamból.

 Fel kell állnod, Adu! Ha nem állsz talpra, Zombinak befellegzett.

  Próbálok talpra állni. Elesem.

  Próbálok felülni. Eldőlök.

 A Némító pap megérezte őket bennem – azt hittem, eltűntek, azt hittem, elveszítettem őket, pedig az ember sosem veszíti el azokat, akik szeretik, mivel a szeretet állandó; a szeretet mindent elvisel.

  Karok emelnek fel: Penge.

  Kezek támogatnak, hogy ne dőljek el: Porcelányka.

  Egy mosoly reménnyel tölt el: Zombi.

 Meg kellett volna mondanom neki, amikor alkalmam volt rá, hogy mennyire imádom azt, ahogyan mosolyog.

  Talpra állok.

  Penge emel, Porcelányka megtart, Zombi mosolyog.

 – Tudod, katona, hogy mit csinálsz, amikor nem tudsz felállni és menetelni? – kérdezi Vosch. – Mászol.

28 ZOMBI

URBANÁTÓL ÉSZAKRA a régi országút farmvidéken vág át; mindkét oldalán parlagon heverő földek húzódnak, amelyek ezüstszürkén ragyognak a csillagfényes éjszakában; a tanyaházak kiégett vázai sötét szeplők a fényes háttéren. Innen a barlanghoz körülbelül tizenöt kilométert kell repülni északkeletre egy varjúnak; de én nem vagyok varjú, nem kockáztathatom, hogy eltévedek, így nem fogok letérni az országútról. Ha tartom a tempót, és nem állok meg pihenni, még hajnalhasadás előtt elérem a célom.

  Eddig a könnyű rész.

 Emberfeletti gyilkosok, akik úgy néznek ki, mint bárki más – például, mint egy himnuszt éneklő idős állampolgár. Kiskölykök, akik a torkukba ágyazott bombával kószálnak a táborok és rejtekhelyek környékén. Egyik sem ösztönöz túlzottan arra, hogy szívélyesen fogadjam idegenek megjelenését.

 Őrszemekkel számolhatok, meg rejtett bunkerekkel, mesterlövészfészkekkel, talán egy harapós német juhásszal vagy egy dobermannal, vagy két-három dróttal, álcázott csapdákkal. Az ellenség szétrobbantotta a közösségünket összetartó alapvető köteléket, így ma már minden kívülállóval szemben intoleránsak vagyunk, hiszen akár Közülük való is lehet. Valami egészen beteges módon ez akár viccesnek is nevezhető: miután megérkeztek az idegenek, mi magunk lettünk az idegenek.

 Amiből az következik, hogy meglehetősen nagy az esélye annak, hogy amint megpillant engem valaki, már lő is. Hát úgy közelíti a 99,9 százalékot.

  Ó, hát... egyszer élünk, nemde?

 Olyan sokszor néztem már meg a brosúra hátlapjára nyomtatott kicsi térképet, hogy beégett az agyamba, mint egy utókép.

 68-as országút északra, egészen az 507-es állami útig. Onnan keletre a 245-ös útig. Aztán egy szűk kilométer északra, és máris ott vagy. Gyerekjáték, probléma egy szál se. Három-négy órányi gyors gyaloglás üres gyomorral, alvás, pihenő nélkül, és már kel is fel a nap.

 Időre van szükségem a felderítéshez. Nincs időm. Tervre van szükségem, hogyan közelítsem meg az ellenséges őrszemet. Nincs tervem. Szükségem van a megfelelő szavakra ahhoz, hogy meggyőzzem arról, én a jó fiú vagyok ebben a játszmában. Nincsenek szavaim. Nincs egyebem, mint megnyerő személyiségem és ellenállhatatlan mosolyom.  Az 507-es és a 245-ös kereszteződésénél egy derékig érő táblát fedezek fel, amelyen egy rozsdaszínű hatalmas nyíl mutat észak felé, a következő felirattal: Ohio-barlang. A talaj emelkedni kezd, az út mintha a csillagok felé kanyarodna. Felteszem a nézőkémet és végigpásztázom a bal oldalon húzódó erdőségeket, nem villan-e fel valahol a zöld fény. Hasra vágom magam, amint a dombtető közelébe érek, és kúszva folytatom utam egészen a tetejéig. Kövezett út kanyarog, itt-ott fák között, egészen az épületcsoportig – a szürke háttéren apró fekete pacák. Olyan negyven-negyvenöt méterre két követ állítottak, rajtuk fehér jelzésekkel: OB.

 Centiről centire közelítem meg, ahogy tanították nekünk a táborban, laposkúszásban: arccal a porban, puskával az egyik kezemben, a másik meg előrenyújtva. Ilyen iramban haladva már jócskán elmúlok huszonegy éves, mire eljutok a barlanghoz, bár az lenne a legelőnyösebb, hogy ne legyek már az élők sorában, hogy megünnepelhessem ezt a napot. Pár lépésenként megállok, hogy felemeljem a fejem, és körbenézzek a terepen. Fák. Fű. Megereszkedett áramkábelek szomorúan lógó hurkai. Szemét. Egy fél pár apró teniszcsuka, amely az oldalán hever.

 Újabb száz méter megtétele után – és újabb száz esztendő elteltével – szétterjesztett ujjaim valami fémet súrolnak végig. Nem emelem fel a fejem. Magam elé húzom a fémdarabot.

  Egy feszület.

 Hideg borzongás fut végig a hátamon. Nem volt időm gondolkodni, ezt mondta Sullivan. Láttam a fényt megcsillanni a fémen. Azt hittem, egy fegyver. Úgyhogy megöltem. Egy feszület miatt gyilkoltam meg.  Bárcsak sose mesélte volna el nekem ezt a sztorit. Akkor most azt gondolnám, hogy egy feszületet találni a földön jó jel. Akár meg is tarthatnám, hogy szerencsét hozzon. Így azonban most kábé úgy érzem magam, mintha egy nagy fekete macska futott volna át előttem. Ott hagytam Jézust a porban.

  Kúszom, kúszom, megállok. Körülnézek. Kúszom, kúszom, megállok.

Most már épületeket is látok, egy ajándékboltot, egy látogatóközpontot, valamint egy kőkút maradványait. Az épületek mögött, az éjszakai égbolt sötétjét felsebző fa formájú árnyak közül egy hüvelykujjnyi, ádáz zölden ragyogó fénygolyó közeledik egyenesen felém.

 Lefagyok. Teljesen látható vagyok. Nincs semmi, ahova fedezékbe húzódhatnék. A zöld paca egyre nagyobb, most már a látogatóközpont vonalába ért. A könyökömre támaszkodom, és az M16-osom távcsövében is szemügyre veszem. Olyan alacsony kis fickó, hogy először gyereknek gondolom.

 Fekete nadrág, fekete ing, olyan gallérral, amely jobb napjaiban fehér lehetett.

  Nagyon úgy néz ki, hogy megtaláltam a feszület tulajdonosát.

  Valószínűleg le kéne lőnöm, mielőtt még észrevenné.

 Ó, milyen egy agyalágyult! Ez egy nagyon hülye ötlet! Lődd csak le, aztán a nyakadba kapod az egész tábort. Csak akkor lőj, ha rád lőnek.

Azért jöttél ide, hogy embereket ments meg, emlékszel?

 A feketébe öltözött emberke a csillogó zöld pacafejjel eltűnik az épület sarka mögött. Számolom a másodperceket. Amikor már százhúsznál tartok, és ő még mindig nem bukkan fel, odalopakodom a legközelebbi fa mögé, ahol kitörlöm az arcomból a kiszáradt füvet és a port, és megpróbálok újra nyugodtan lélegezni és összeszedni a gondolataim. Ebben a sorrendben. Az egyenletes légzés jobban összejön.  Kezdek rájönni, hogy Vosch miért engem tett meg rajvezetővé, és nem Adut. Határozottan ő lett volna a bölcsebb választás: okosabb, mint én, jobban lő, élesebbek az ösztönei. De azért én kaptam meg helyette, mert bennem van valami, ami belőle hiányzik: vak lojalitás a cél iránt és rendíthetetlen hit a vezetőben. Na jó, ez valójában két dolog. Mindegy. Véleményem szerint a hit viszi az okosságot. A bátorság üti az eszességet. Legalábbis ez igaz, ha félrevezetett, öngyilkos hajlamú pojácákból akarunk hadsereget szervezni, akik hajlandóak feláldozni az életüket, hogy ne az ellenségnek kelljen.

 Nem bujkálhatok itt örökké. És nem azért hagytam ott Dumbót, hogy meghaljon, ameddig én itt rejtőzködöm ölbe tett kézzel, arra várva, hogy felbukkanjon egy épkézláb ötlet ebben a cromagnoni ősemberagyamban, amivel megáldott az isten.

  Amire valóban szükségem lesz, döntöm el, az egy túsz.

 Mi sem természetesebb, hogy akkor pattan ki a fejemből ez az ötlet, amikor az ideális jelölt már öt perce eltűnt.

 Kilesek a fa mögül a látogatóközpont felé. Semmi. Átosonok a szomszédos fa mögé, megállok, lebukom, kikukucskálok. Semmi. Két fával arrébb és nagyjából ötven méterrel közelebb még mindig semmi nyomát nem látom. Valószínűleg épp most talált egy nyugalmas kis helyet magának, ahol brunyálhat. Vagy az is lehet, hogy már lent van a jó meleg és biztonságos barlangban, és épp megnyugtatja Adut, hogy fent tiszta a levegő, közben pedig álomba ringatja Porcelánykát.  Azóta fantáziálok a barlangról – a papocska nélkül hogy Adu elment; ezekben Adu és Porcelányka jól tápláltak, és ott ücsörögnek a száraz melegben ebben az istenverte vége-hossza nincs télben. Arra is szoktam gondolni, hogy mit fogok mondani, amikor végre újra látom. Hogy mit fog ő mondani nekem. Hogy fog a tökéletesen elhelyezett mondatom végre mosolyt csalni az arcára. Félig-meddig meg vagyok győződve arról, hogy ez az örökké tartó háború véget fog érni akkor, amikor képes vagyok kicsalogatni egy mosolyt abból a lányból.  Oké, határozom el magam, a pap felejtős. A látogatóközpontban biztos vannak. Megtörténhet, hogy végül egy helyett egy fél tucat túszszal találom magam, de hát éhes ember nem válogat. Azonnal be kell jutnom abba a barlangba.

 Átvizsgálom a terepet, megtervezem az útvonalam, mentálisan lejátszom magamban a támadást. Még van egy villanógránátom. És nálam a meglepetés ereje.

 A meglepetés, az jó dolog. Van puskám, és nálam van Dumbo oldalfegyvere is. Vélhetőleg ennyi nem lesz elég. Jobban fel lesznek fegyverezve, mint én, ami azt jelenti, hogy meg fogok halni. Ami azt jelenti, hogy Dumbo is meg fog halni.

 Egy ablak áll előttem. Puskám agyával bezúzom, behajítom a gránátot, aztán spuri az épület körül egészen a bejárati ajtóig. Legfeljebb hat másodperc. Nem fogják tudni, hogy mi támadta meg őket.

 Hát, legalábbis ezt a történetet fogom majd mesélni az unokáimnak erről a napról: annyira az ablakra koncentráltam, hogy elfelejtettem megnézni, merre megyek.

 Bárcsak lehetne valamilyen más magyarázatom arra, hogy miért pottyantam bele abba az átkozott gödörbe! Majdnem két méter széles, és legalább kétszer olyan mély. Egy akkora bazi nagy gödör, amit nem lehetett volna nem észrevenni, még sötétben sem, és nem csupán a méretei miatt, hanem a tartalma miatt is.

  Hullák.

  Hullák százai.

 Nagyok, kicsik és közepesek. Ruhában, félig öltözötten, meztelenül. Friss hullák és kevésbé frissek. Ép holttestek, testrészek és belső részek, amelyek valaha belül voltak.

 Csípőig süllyedtem bele a csúszós, bűzös masszába, és a lábam egyáltalán nem ért talajt – folyamatosan süllyedtem... Semmi nem volt a közelemben, amibe belekapaszkodhattam volna, kivéve a holttestek, amelyek velem együtt csúsztak lefelé. Süllyedés közben egy egészen frissel kerültem szemtől szembe – egy tényleg egészen friss hullával, egy harmincas nővel, akinek a szőke haját mocsok és vér borította, de halovány arcbőre még mindig rózsás volt, az ajka dús. Maximum pár órája halhatott meg.

 Elfordulok. Inkább egy tucat rothadó arccal nézzek szembe, mint egy élőnek látszó holttesttel.

 Most már a vállamig süppedtem, és érzem, ahogy csak szippant magába a mélység. Bele fogok fulladni az emberi maradványok mocsarába. A halálba fogok belefúlni. Ez olyan nevetségesen metaforikus, hogy szinte röhögésben török ki.

  Ekkor érzem meg az ujjakat a nyakamra kulcsolódni.

  És aztán az a határozottan nem hullahideg ajka a fülembe súgja:

– Maradj csendben, Ben! Tettesd halottnak magad!

 Ben? Megpróbálom felé fordítani a fejemet. Nem megy. Túl erősen szorít.

– Egyetlen esélyünk van – suttogja a hang. – Úgyhogy ne mozdulj!

Tudja, hogy hol vagyunk most, és felénk tart.

27

EGY ÁRNY TŰNIK FÖL a gödör szélén, sötéten tornyosuló sziluett a csillagfényes égbolton, egy alacsony figura, oldalra billentett fejjel, hallgatózva. Még csak nem is gondolok arra, hogy megmozdulok: viszszatartom a lélegzetem, és teljesen mozdulatlanná ernyedve figyelem résnyire nyílt szemhéjam alól. Jobb kezében valami ismerősnek tűnő tárgyat tart: egy KA-BAR harci kést, amely az újoncok alaptartozéka.  A nő ujjainak szorítása enged, ő is teljesen elernyedt. Kiben bízhatok meg? A férfiban? A nőben? Egyikben sem?

 Eltelik egy fél perc, egy perc, kettő. Nem mozdulok. A nő sem mozdul. A férfi sem mozdul. Már nem sokáig leszek képes visszatartani a lélegzetem – vagy elhalasztani a döntést. Vagy lélegzetet fogok venni, vagy lőnöm kell – valakire. De a karomba halottak gabalyodnak, és különben is, elvesztettem a puskám, amikor beestem ide. Még azt sem tudom, hogy hol lehet.

 Ő azonban tudja, a pap, aki a feszületét egy késre cserélte.

– Látom a puskád, fiam – szólal meg a pap. – Gyere ki! Nincs mitől félned. Ezek itt mind halottak, én meg teljesen ártalmatlan vagyok. – Letérdel a hullaverem szélén, és kinyújtja nekem a kezét. – Ne aggódj, visszakaphatod a puskád. Nem szeretem a fegyvereket. Sosem hordok ilyesmit.

 Mosolyog. Aztán a nem halott nő elkapja a csuklójánál fogva. És a pap is repül hozzánk a gödörbe, a következő pillanatban pedig már a homlokának feszül Dumbo pisztolya, a nő pedig így szól:

– Akkor ezt nagyon nem fogod szeretni. – Aztán a pap feje szétrobban.

 Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, rám vár a feladat, hogy elhúzzak a francba ebből az istenverte gödörből.

28

ELVESZTETTEM A PUSKÁM. És ki tudja hogyan, a nem halott nő egyszer csak a kezében tartja a pisztolyt. Nekem meg fogalmam sincs, megmentette-e az életem, vagy szimplán csak a pappal kezdte, és én vagyok a következő.

Arra, miként lehet kikecmeregni egy tömegsírból, kézzel-lábbal taszigálva, kapaszkodva, nem tértek ki az újonckiképzés során. Hiszen normális körülmények között, ha az ember nyakig elmerül egy hullatengerben, valószínűleg maga is közéjük tartozik.

– Nem foglak bántani – mondja a nő. Szélesen mosolyog, ami eléggé fájhat törött arccsonttal.

– Akkor dobd el a pisztolyt!

  Azonnal eldobja. Felemeli üres kezét.

– Honnan tudod a nevem? – kérdezem. Igazából ordítom.

– Marika mondta el nekem.

– És ki a fene ez a Marika? – tudakolom, miközben felkapom a pisztolyt. Egyetlen mozdulatot sem tesz, hogy megakadályozzon benne.

– A lány, aki mögötted áll.

  Azonnal balra pördülök, úgy, hogy azért őt se veszítsem szem elől.

Senki nem áll mögöttem.

– Nézze, hölgyem, meglehetősen szar napom van. Kicsoda maga, és ki volt az a kis fickó, akit az előbb ölt meg, és hol van Porcelányka? Hol van Adu?

– De hát mondtam neked, Zombi! – Gyöngyözve nevet. – Ott van mögötted.

 Felemelem a pisztolyt a szeme magasságába. Most már nem félek, és nem is vagyok összezavarodva. Csak baromira felbosszantott. Nem tudom, hogy ő-e a barlang Némítója, és nem is igazán érdekel már. Kinyírok minden idegent, aki az utamat keresztezi, addig, míg végre találok valakit, aki nem idegen.

 Tudom, mi a dörgés. Jézusom, még szép, hogy tudom! Már azelőtt tudtam, hogy elhagytam volna a biztonságos házat. Az egész a semmiért volt, a semmiért.

Dumbo a semmiért fog meghalni, mert Adu semmi. Adu is ott hever

az egymásba gabalyodott hullák között, egy hollóhajú, mosolytalan semmi, Porcelányka mellett, mindketten nagy semmik, ahogy a többi hétmilliárd semmi, akik most szaporán bomlanak le a semmi molekuláivá. És én is segíteni fogok ebben. El fogom végezni a feladatom. Ki fogok nyírni minden egyes hülye seggfej rohadékot, aki elég szerencsétlen volt ahhoz, hogy az utamba kerüljön.

 Egy agyatlan, hidegvérű gyilkost akartak rászabadítani a világra. Egy zombit akartak. Hát most megkapták.

 Célba veszem azt az ostoba, vigyorgó, szétcseszett képét, és meghúzom a ravaszt.

29 ADU

EZT MINDEN BIZONNYAL meg fogom bánni.

Constance-szal lógni olyan érzés, mintha az ember viperát találna az alvó gyermekei ágyában. Ha megpróbálsz végezni vele, nagy eséllyel a gyerekek bánják, és nem a kígyó.

 Úgyhogy majdnem hagytam, hogy Zombi megtegye. Komoly volt a kísértés. De egy ezred másodperccel azelőtt, hogy a golyó kisüvöltött volna a csőből, rávágok nyitott tenyérrel a könyökére, eltérítve a golyót. Mire meghalljuk a lövés hangját, a pisztolya már ott van az én kezemben.

 Megfordul, mint a szélvész, ökölbe szorított kézzel, mely a fejemre irányul. Elkapom.

Zombi válla megrándul az ütközéstől – mintha egy téglafalba verte volna magát –, aztán leesik az álla, eltátja a száját, és nagy szemeket mereszt, meglepődve és hitetlenül; olyan klisészerűen és annyira kiszámíthatóan reagál, hogy majdnem sikerül neki: csaknem megmosolyogtat.

  Majdnem.

– Adu? – szólít.

– Őrmester – bólintok.

 Imbolyog, a térde megroggyan. Rám zuhan, és arcát a nyakamra szorítja. Válla fölött látom, ahogy Constance mosolyog rajtunk. Ebben a pillanatban nem vagyok biztos abban, hogy ki tart meg kit.

 A tizenkettedik rendszer segítségével áttöltöm magam belé. Ahol fajdalom van, ott vigasztalást nyújtok. Ahol félelem van, ott reményt adok. Ahol harag, ott békét hozok.

– Minden rendben – mondom neki, Constance-ra nézve. – Ő velem van. Most már biztonságban vagy, Zombi. Mindannyian tökéletes biztonságban vagyunk.

  Először hazudok neki. De nem utoljára.

30

KIVONJA MAGÁT AZ ÖLELÉSEMBŐL. Tekintete végigvándorol a csillagfényes földeken, mögöttük az úton, a fák csupasz, felemelt karjain. Kérdezni akar, és nem is akar kérdezni. Feszülten várom, hogy kérdezzen. Kegyetlen dolog rábírni, hogy hangosan is kimondja?

– Porcelányka?

  Megrázom a fejem.

Bólint. Kifújja azt a nagy levegőt, amit eddig magában tartott. Az, hogy engem megtalált, felér egy csodával. És amikor az ember egyszer megtapasztalja a csodát, már számít a következőre.

– A kis szaros – mormolja. Elnéz. Földek, utak, fák. – Nem vettem észre, hogy kisurrant, Adu. – Fürkészve néz rám: – Hogy történt?

  Kimondom az első dolgot, ami átfut az agyamon.

– Azok között van. – A gödör felé biccentek. A második hazugság. – Egész télen kerülgettük őket. – A harmadik. Olyan érzés, mintha levetettem volna magam egy szikláról, vagy Zombit löktem volna le. Minden egyes hazugsággal távolodik tőlem, egyre gyorsabban, ahogy zuhanunk lefelé.

– De nem Lányka. – Odalép a gödör szélére, és áthatón bámulja a maradványok oszladozó masszáját. – Itt van?

 Constance is bekapcsolódik a társalgásba, nem vagyok biztos benne, hogy értem, miért.

– Nem. Őt tisztességesen eltemettük, Ben.

  Zombi most rápillant. Fenyegetően, haragosan.

– Ki. A büdös. Franc. Vagy. Te.

  Ha lehet, Constance mosolya most még sugárzóbb.

– A nevem Constance. Constance Pierce. Sajnálom. Tudom, hogy még nem találkoztunk, de úgy érzem, mintha jól ismernélek. Gyakorlatilag csak rólad beszélt Marika.

  Zombi egy pillanatig csak bámul rá.

– Marika – visszhangozza.

– Az volnék én – világosítom fel.

  Na, most meg rám bámul.

– Sosem mondtad, hogy Marikának hívnak.

– Sosem kérdezted.

– Én sosem...? – A fejét csóválja, aztán szárazon felnevet, mintha csuklana. Aztán anélkül, hogy még egy szót is szólna, beleveti magát a gödörbe. Odafutok a pereméhez, arra gondolok, talán elment az esze, most ment át Dorothyba, talán Porcelányka halála volt az utolsó, vékony kis szalmaszál, és most már abba sem kapaszkodhatott. Mi másért ugrott volna be oda?! Aztán már látom: megmarkolja a puskáját, a vállára veti, és visszamászik a gödör széléhez. Megfogjuk egymás csuklóját, és kihúzom.

– Hol vannak a többiek? – firtatja.

– A többiek?

– A túlélők. Bent vannak a barlangban?

  Megrázom a fejem.

– Nincsenek túlélők, Zombi.

– Csak mi vagyunk Marikával – csiripel közbe vidáman Constance.

Mi a fenének kell ilyen veszettül jókedvűnek lennie?

  Zombi mintha meg se hallotta volna.

– Dumbót meglőtték – közli. – Ott hagytam őt Urbanában. Menjünk!  Elhúz mellettem, az út felé szaporázza anélkül, hogy egyszer is viszszanézne. Constance engem figyel.

– Tyű! Hát nem egy cukorfalat?

  Közlöm vele, hogy duguljon el.

31

UTÁNAEREDEK ÉN IS, és felveszem a ritmusát. Constance jó pár méterrel lemaradva követ – normális emberi hallótávolságon kívül, de hát Constance nem egy normális ember. Zombi púpos háttal, előrefeszülő homlokkal siet, a tekintete ide-oda cikázik: fel-le, jobbra-balra. Az út a hullámzó földeken keresztül kanyarog, olyan földeken keresztül, amelyek már sosem lesznek újra megművelve.

– Amit Porcelányka tett, az az ő döntése volt – mondom. – Nem a te hibád, Zombi.

  Röpke fejrázás, majd azt kérdezi:

– Miért nem jöttél vissza?

  Mély levegő. Eljött egy újabb hazugság ideje.

– Túl kockázatos lett volna.

– Hát ja. Végül is minden a kockázatról szól, nem? – Aztán: – Süti meghalt.

– Az lehetetlen. – Láttam a biztonsági kamera képét. Megszámoltam a biztonságos házban lévőket. Ha Süti halott, ki a pluszember?

– Lehetetlen? Tényleg? – kérdez vissza. – Ezt mégis hogy érted?

– Mi történt?

  Úgy legyint felém, mintha egy szúnyogot hessegetne el.

– Akadt egy kis problémánk, miután elmentél. Hosszú történet. Dióhéjban: Walker ránk talált. Vosch ránk talált. Egy Némító is ránk talált. Aztán Süti felrobbantotta magát. – Hirtelen lehunyta a szemét. Aztán megint kinyitotta. – A tél hátralévő részét a halott Némító biztonságos házában húztuk ki. Még négy napunk van, úgyhogy Bóval úgy döntöttünk, visszajövünk értetek. – Nagyot nyel. – Én úgy döntöttem.

– Négy napunk van meddig?

  Rám pillant, és a mosoly, amely szétterül az arcán, hátborzongató.

– A világvégéig.

32

AZTÁN ELMESÉLI, hogy mi történt Urbanában.

– Mit szólsz hozzá, hm? – kérdezi. – Az első áldozatom a háborúban egy szerencsétlen macskás öregasszony.

– Leszámítva, hogy nem egy szerencsétlen öregasszony volt, és nem is macskás.

– Életemben nem láttam még annyi macskát!

– A macskás hölgyek nem szokták felfalni a kis kedvenceiket.  – Hát azért, tény, hogy kéznél volt a folyamatos utánpótlás. Az ember azt gondolná, hogy idővel a macskák bölcsebbé válhattak volna.  Ez megint úgy hangzik, mint a régi Zombi, az, akit ott hagytam abban a patkányoktól nyüzsgő lepukkant motelban, az ultragáz sárga kapucnis pólójában. Aki flörtölt velem. A hang stimmel is, de amit látok, az már nem: nyughatatlan, felgyülemlett kialvatlanságról árulkodó tekintet, lefelé görbülő, szürkés színű száj, a rászáradt vér maszkja alatt rejtőző arc. Hátrapillant Constance-ra, aztán kicsit lesunyja a fejét és suttogva kérdezi:

– És mi az ő története?

– A szokásos – vágok bele. Most következik az ötös számú hazugság. – Kihúzta Urbanában, míg tombolt a pestis, aztán elindult északra a barlanghoz, miután elveszítette a családját. Becslése szerint olyan kétszáz ember húzódhatott be a barlang termeibe, a tél első havazása elől. Aztán felbukkant a pap. Úgy karácsony tájékán – teszem hozzá a némiképp ironikus részletet. Újabban már nem is lehet történetet mesélni egy-két ironikus részlet nélkül.

– Kezdetben senkinek nem esett le – folytatom. – Valaki eltűnik éjszaka? Nagy ügy, biztos bepánikolt és továbbállt. Aztán egy nap, amikor felkeltek, rádöbbentek, hogy nagyjából a túlélők fele hiányzik. Innen már te is tudod, Zombi. Paranoia. Klikkek alakulnak. Szövetségek köttetnek. Működésbe lép az ősi védekezési ösztön. Valakit megvádolnak. Aztán még valakit. Mindenhol bűnbakot keresnek és találnak, és az egész zűrzavar közepette végig a pap az, aki megpróbálja megőrizni a békességet.

 Fecsegek tovább. Részleteket adok a sztorihoz, finom nüanszokat, itt-ott egy kis párbeszéddel dobom fel. Magam is meglepődöm, milyen könnyedén folyik belőlem ez a sok szarság. Hazudni olyan, mint gyilkolni – ha túl vagy az elsőn, a többi már egyre könnyebb és könnyebb.  Végül, ez elkerülhetetlen, kiderül az igazság: hogy maga a pap a Némító. Kitör a mészárlás. Mire a túlélők rájönnek, hogy nem egy súlycsoportban játszanak a kis pappal, már késő. Constance is épphogy megúszta, visszatért Urbanába, ahol elhagyott háztól elhagyott házig menekült, és csak a vak és őrült szerencsének köszönhette, hogy egy olyan zónában maradt, amely a macskás öregasszony és a pap territóriuma között terült el, és ahol csak ritkán kószált e két Némító.

– És itt találkoztunk – mondom neki. – Constance lebeszélt a barlangról, és azóta mi ketten...

– Porcelányka – vág közbe Zombi élesen. – Baromira nem érdeklik Constance és Adu kalandjai. – Mesélj nekem Porcelánykáról!

– Ő talált rám – mondom gondolkodás nélkül. Az igazat. És akkor most jöhet a következő hazugság. A hatodik? Vagy a hetedik? Már elvesztettem a fonalat. Ez a hazugság majd leveszi a terhet hajlott hátáról, és átpakolja azokra a vállaltra, ahova tartoznak. – Épp Urbanától délre. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Nem mertem kockáztatni azzal, hogy visszaviszem. Aztán már nem is lehetett.

– A macskás öregasszony – leheli.

– Pont úgy, mint Dumbo – bólintok megkönnyebbülve –, csak Porcelányka nem volt annyira szerencsés.

 Látod, Zombi, én vagyok az, aki elveszítettem őt – és te vagy az, aki megbosszultad. Nem épp feloldozás, de ezt tudom adni neki.

– Mondd, hogy gyorsan történt.

– Gyorsan történt.

– Mondd, hogy nem szenvedett.

– Nem szenvedett.

  Elfordítja a fejét, és kiköp az út szélére. Keserű a szája.

– Csak pár nap, azt mondtad. Kiderítem, merre mennyi, és pár nap múlva már itt is vagyok.

– Nem én írom a játékszabályokat, Zombi. A valószínűsége...  – Ó, fogd a hülye valószínűségeidet, és dugd őket a seggedbe! Viszsza kellett volna jönnöd. Neked itt van a helyed velünk, Adu. Rajtad kívül nekünk nincs semmink, és te elhagytál minket.

– Te is tudod, hogy nem ez történt.

 Hirtelen megtorpan. A rozsdaszínű maszk alatt az arca most lángvörös.

– Az ember nem menekül el azok elől, akiknek szükségük van rá, hanem harcol értük. Harcol mellettük. Nem számít, mi az ára. Nem számít, milyen kockázattal jár. – Szinte köpi a szavakat. – Azt hittem, megértetted ezt. Daytonban azt mondtad nekem, megértetted. Azt mondtad, igazi szakértője vagy annak, ami számít, és szerintem is az vagy, amennyiben egyedül az számít, hogy te mentsd magad, a világ többi része meg mehet a levesbe.

 Nem mondok semmit, mert nem hozzám beszél. Én most a tükör vagyok.

Nem kellett volna elmenned – folytatja. – Szükségünk volt rád. Ha nem mentél volna el, Porcelányka még mindig élne. És ha visszajöttél volna, Süti talán még mindig életben lenne. Ehelyett te úgy döntöttél, hogy egy tök idegennel lógsz, a francba velünk, és most Dumbo vére ott szárad a te kezeden is. – Ujjával az arcomba mutat. – Ha meghal, te leszel a hibás. Dumbo azért jött, hogy téged megkeressen.

– Hé, gyerekek, minden rendben? – Constance mosolya lehervad az arcáról, vonásai aggodalmas vigyorba torzulnak.

– Ó, hát persze – feleli Zombi. – Csak arról társalgunk, hova menjünk vacsorázni. Mit szólna egy kis kínaihoz?

– Hát, ami azt illeti, inkább a reggeliről kéne beszélni – mondja Constance derűsen. – Hú, de nagyon ennék most egy kis palacsintát!

  Zombi rám néz.

– Ez a nő marha vicces. Mekkora fless lehetett neked vele tölteni ezt a telet!

 Constance aggodalmas vigyora a múlté. Felső ajka remegni kezd. Aztán hirtelen könnyekben tör ki, és az aszfaltra rogy. Felhúzott térdére könyökölve két kezébe temeti az arcát, és úgy zokog. Zombi kényelmetlenül hosszan figyeli az előadást.

 Tisztában vagyok vele, hogy mire játszik: a legjobb kalapács, amely szétszakítja a bizalmatlanság kötelékeit, a természetes emberi együttérzés. A sajnálat már több ember halálát okozta, mint a gyűlölet.

 Amikor eljön Zombi számára az utolsó nap, nem egy másik ember fogja elárulni, hanem a saját szíve.

  Rám pillant. Mi ütött ebbe a nőbe?

 Vonogatom a vállam. Ki tudja? Az, hogy ilyen közönyösen viselkedem, csak táplálja a sajnálatát: már be is adta a derekát, ott térdel Constance mellett, és azt mondja:

Hé, figyu, egy seggfej voltam, ne haragudjon.

Constance valamit mormog, mintha azt venném ki belőle, hogy palacsinta. Zombi finoman megérinti a vállát:

– Hé, Connie... Connie-nakszólítják, ugye?

– Con-stan-stan...

– Constance, persze. Van egy barátom, Constance. Elég csúnyán megsérült, és nekem vissza kell mennem hozzá. Most. – És miközben a vállát dörzsölgeti, hozzáteszi: – Úgy értem, azonnal.

 Rosszul érzem magam, hánynom kell. Elfordulok. A keleti horizonton egy giccses rózsaszínű szakadás látható az ég kárpitján. Még egy nappal közelebb kerültünk a véghez.

– Én csak... én csak nem tudom... hogy meddig... bírom még... – nyögi Constance, aki közben talpra kászálódik, és most ez a már nem anynyira fiatal, szőke leányzó egyik kezével Zombi vállát fogva, teljes testével rátámaszkodva roskadozik a gyötrő bánat súlya alatt. Ha

Constance-nak keresnék valamilyen harci nevet, habozás nélkül a Pumát választanám neki.

  Zombi segélykérő pillantást vet rám.

– Hát persze, hogy bírod még – mondom Constance-nak, még mindig háborgó gyomorral. Bárcsak a bennem lévő vezérlőközpont le tudná csillapítani háborgó belsőmet. – Még bírod egy kicsit, aztán még egy kicsit, és azután is bírod még egy kicsit. – Közben lehámozom Zombiról, nem túl gyengéden. Hangosan szortyog, szipog.

– Lécci, ne légy gonosz velem, Marika! – nyöszörög. – Te mindig olyan gonosz vagy.  Ó, édes istenem.

– Na, gyerünk! – mondja Zombi, és karon fogja Constance-t. – Majd velem jön. Különben is, Adu, neked fedezned kellene hátulról.

Bizony! – dorombolja Constance. – Fedezz minket hátulról, Marika!

 A világ forog körülöttem. A talaj hullámzik a lábam alatt. Lebotorkálok az útról, kétrét görnyedek, aztán hirtelen egy hatalmas áradat tör ki a torkomból fékezhetetlenül, és a gyomrom teljes tartalmát kiürítem.

  Egy kezet érzek a hátamon. Zombié.

– Na, Adu, mi a fene van veled?

– Jól vagyok – zihálom, lerázva magamról a kezét. – Biztos túl nyers volt a nyúl. – Egy újabb hazugság. És még csak nem is volt feltétlenül szükséges.

33

DÉLELŐTT, URBANA BELVÁROSÁBAN, felhőtlen kék égbolt alatt, olyan hét-nyolc fok körüli hőmérséklet. Az ember érzi a közeledtét. Tavasz.  Zombi és Constance beront a kávézóba, míg én az utcát figyelem. A küszöbről hallom Zombi meglepett kiáltását, aztán már spurizik is viszsza hozzám az árulkodó kávébabszem-szőnyegen.

– Mi van?

 Elnyomakszik mellettem, és kitántorog az utcára. Jobbra néz, balra néz, aztán vissza. Constance kijön hozzám, és azt mondja:

– Úgy tűnik, a kiskölyök felszívódott.

 A Main Street közepén Zombi hátraveti a fejét, és üvölt, mint egy farkas:

 – Dumbo! – A falak között pattogó visszhang csúfondárosan szajkózza a nevét.

  Odatrappolok Zombihoz.

A visítozás most nem a legjobb ötlet szerintem, Zombi.

Válasz helyett rám mered nagy, tágra nyílt szemmel, egészen értetlenül, aztán megfordul, és elkezd nyargalni az utcán, megállás nélkül kiáltozva:

– Dumbo! Dumbo! Dumbo, te seggfej, merre vagy? – Pár épülettömbbel arrébb visszakanyarodik hozzánk, teljesen kifulladva és remegve a pániktól. – Valaki elvitte.

– Honnan tudod? – kérdezem.

– Igazad van, nem tudhatom. Kösz, hogy szembesítesz a valósággal, Adu. Valószínűleg fogta magát, felállt és elnyargalt innen, aztán meg sem állt a biztonságos házig. Csak sajnos az a kényelmetlen tényhelyzet, hogy a hátában volt egy golyó.

  Elengedem a fülem mellett a gúnyos megjegyzést.

– Nem hinném, hogy bárki is elvitte volna, Zombi.

– Ez igaz – nevet. – Elfelejtettem. Te vagy az, aki mindig tudja a választ. Gyerünk akkor, nem bírom már ezt a feszkót! Mi történt Dumbóval, Adu?

– Nem tudom – felelem. – De nem hiszem, hogy valaki elvitte volna, hiszen nem maradt már senki, aki elvihette volna. A macskás öregaszszonyod gondoskodott erről.

 Elindulok az utcán. Pár másodpercig figyel, aztán odaordítja a hátamnak:

– Hova a fenébe indultál?

– A védett házba, Zombi. Nem azt mondtad, hogy délen van, a hatvannyolcason?

– Elképesztő! Az eszem megáll! – Mint a láva, úgy törnek ki belőle a legcifrább káromkodások. Én csak megyek tovább. Aztán egyszer csak azt kiabálja: – Különben meg mi a franc történt veled itt kint? Hol van az az Adu, aki azt mondta nekem, hogy mindenki számít?

– Gonosz – súgja oda neki Constance. Tisztán hallom. – Mondtam én neked.

  Csak megyek tovább rendületlenül.

 Öt perc múlva megtalálom Dumbót: egy barikád tövében hever öszszekucorodva, amely a Main Street két járdája között húzódik. Egészen rendkívüli teljesítmény, hogy ilyen messzire eljutott – mintegy tízháznyira onnan, ahol eredetileg volt. Letérdelek mellé, és rászorítom az ujjaim a nyakára. Éles füttyjelzést adok le. Amikor Zombi futólépésben feltűnik a helyszínen, alig kap levegőt, és az az érzésem, hogy mindjárt összerogy. Hasonlóképpen fest Constance is – csak ő szerepet játszik.  – Hogy a francba került ide? – morfondírozik hitetlenkedve és hangosan Zombi. Ádáz tekintettel pásztázza a környéket.  – Csak egyféleképpen tudott: kúszva – válaszolom.

34

ZOMBI NEM KÉRDEZI, hogy miért vonszolta volna el magát Dumbo tíz épülettömbnyit ekkora fájdalmak közepette, meg egy golyóval a hátában. Nem kérdezi, mert maga is tudja a választ. Dumbo nem a veszély elől menekült, és nem is azért, hogy segítséget kérjen valakitől: Dumbo az Őrmijét kereste.

 Ez már túl sok Zombinak. A torlasz oldalához kuporodik, és az ég felé emelt arccal zihál. Elvész, megtalálják, meghalt, életben van, ez a ciklus ismétlődik unos-untalan; nincs menekvés, nincs halasztás. Zombi lehunyja a szemét, várja, hogy egyenletessé csillapodjon a légzése, normalizálódjon a szívverése. Rövid szünet, mielőtt kezdődne megint minden elölről: a következő veszteség, a következő halál.

 Mindig is így volt, akartam neki mondani. Elviseljük az elviselhetetlent. Tűrjük a tűrhetetlent. Megtesszük azt, amit meg kell tennünk, amíg el nem jön a vég.

 Odaguggolok Dumbo mellé, és felemelem a pólóját. A kötése teljesen átvérzett. A kötés alatti csomag telítődött. Ha eddig nem vérzett el, hát majd most. Kezemet rászorítom hamuszürkére fakult arcára. A bőre hűvös, de én mélyebbre hatolok, mint a felszín. Benne vagyok. Mellettem Constance figyel; tisztában van azzal, hogy mit teszek.

– Már késő? – kérdezi tőlem suttogva.

  Dumbo megérez engem magában. Szemhéja meg-megrebben,

szétnyílik az ajka, és nyitott száján át zihálva lélegzik. Egyre zsugorodó öntudata félhomályában egy kérdés, egy fájó kérés: Ahova mész, oda

megyek én is.

– Zombi – mormolom –, mondj neki valamit.

 Ahhoz, hogy életben maradjon, Dumbónak alapos vérátömlesztésre volna szüksége. Nem fogja megkapni.

 De ő nem ezért kúszott tíz épülettömbnyit perzselő fájdalmak közepette, nem emiatt tartott ki idáig.

– Mondd meg neki, Zombi, hogy megcsinálta, hogy sikerült neki.

Mondd neki, hogy megtalált téged.

 A végtelen horizont egyre sötétülő vonalán fénysugár csillog. Ebben a fényben a szív megtalálja azt, amire vágyik, ami után kutat. Ebben a ragyogó fényben Dumbo odamegy, ahova imádott Zombija megy. Ebben a fényben egy Ben Parish nevű fiú megtalálja a kishúgát. Ebben a fényben Marika megment egy Porcelánykának nevezett kislányt. Ebben a fényben az ígéreteket betartják, az álmok megvalósulnak, és az idő visszafordítható.

  És Zombi hangja, amint Dumbót a fény felé repíti:

  – Megcsináltad, közlegény. Sikerült! Megtaláltál.

  Nem csap le a sötétség. Nincs végtelen zuhanás a fénytelenségbe.

Minden csupa fény, amikor Dumbo lelke áttöri a horizontot.

  Elveszett, megtaláltuk, és minden csupa fény és ragyogás.

 

35 ZOMBI

NEM FOGOM HAGYNI DUMBÓT, hogy ott rothadjon meg, ahol elesett. Nem fogom ott hagyni a patkányok, a varjak és a döglegyek martalékául. Nem fogom elégetni sem. Nem fogom magára hagyni a csontjait, hogy széthordják a keselyűk és a férgek.

 Ások neki egy sírt a fagyos, makacs földben, és odatemetem mellé az orvosi készletét. A puskáját nem. Dumbo nem volt gyilkos; gyógyító volt. Kétszer is megmentette az életem. Nem, igazából háromszor. Bele kell számolnom azt is, amikor Daytonban voltunk, és akkor este ő mutatta meg Adunak, hogy hol sebesítsen meg.

 Tucatnyi fakó zászlót szúrtak be a barikád különböző pontjain. Ezekkel fogom megjelölni a sírját. A vászon majd fehérre fakul. A facsapok idővel kiesnek és elporladnak. Vagy ha Walkernek nem sikerül felrobbantania az anyahajójukat, a lehulló bombák majd gondoskodnak arról, hogy itt kő kövön ne maradjon. Semmi se maradjon – se lobogók, se sír, se Dumbo.

 Aztán a föld beborítja, és fű növekszik majd a barátom fölött, ragyogó zöld takaró borítja majd be.

– Zombi, nincs időnk – közli Adu.

– Erre van idő – válaszolom.

 Nem akadékoskodik többet. Biztos vagyok abban, hogy legalább tucatnyi ellenérvet tudna felhozni, de visszafogja magát.

 Dél is elmúlt, mire végzek. Krisztusom, micsoda egy gyönyörű istenverte nap kerekedett ebből! Körbeüljük a frissen felforgatott földhalmot, és én megosztom a többiekkel a maradék müzliszeleteket. Adu beéri néhány pici harapással, a többit elteszi későbbre a dzsekije zsebébe.

– A nyuszinak? – kérdezem.

 Valamit dünnyög, ami nem válasz. A Constance-nak nevezett nő betolja az egész müzlit. Ha már a nyuszikról beszélünk: úgy pislog jobbra-balra folyton, mint egy nyuszi, és mintha az orrával szimatolná ki a veszélyt. Dumbo puskája mellette hever a földön. Először nem akarta elvenni. Azt mondta, nem bírja a fegyvereket. Na ne már, tényleg?

Hogy a francban van akkor még életben?

 A másik furcsa dolog: Némító atya valami egészen hasonlóképpen fogalmazott a fegyverek kapcsán – pont mielőtt Constance szétlőtte volna a fejét az én puskámmal.

– Senki sem akar mondani semmit? – firtatom.

– Alig ismertem – feleli Adu.

– Egyáltalán nem ismertem – mondja Constance. Talán nyersnek érzi a megfogalmazást, ezért hozzáteszi még: – Szegényke.

– Pittsburgh-i volt. Packers-rajongó. Videojátékok. Nagy gémer volt. – Pár pillanatra elhallgatok. A francba! Ez nem tűnik soknak. Igazából semmi. – Call of Duty. Majdnem profi.

– Irónia – folytatja Adu.

– Biztos vagyok benne, hogy nagyon édes fiú volt – szól közbe Constance.

– Még a nevét sem tudom – rázom meg a fejem. Aztán Adunak mondom: – Most már csak te vagy meg én.

– Hogy érted?

– Az 53-as rajból. Mi vagyunk az utolsók. – Csettintek az ujjammal. –

Uramjézus, megfeledkeztem Mazsoláról. Akkor hárman. Ki gondolta volna, mi, még akkoriban? Hogy ennyien maradunk, hárman. Hát, én rád fogadtam volna. Nem mintha még bármit is jelentene a pénz. Vagy az, hogy én mit gondolok. Mazsola, uramjézus, az a kölyök elpusztíthatatlan! De én? Soha. Soha az életben. Annyiszor meg kellett volna már halnom! Már nem is számolom hányszor.

– Nem véletlenül vagy itt. – Constance odahajol hozzám, és a mellkasomra mutat. – Különleges helyed van a tervében.

– Kinek a tervében? Voschéban?

– Istenében. – Adura néz, aztán visszapillant rám. – Egy hely mindannyiunk számára.

  A lábamnál emelkedő földhalomra nézek.

 És melyik volt az ő helye? Milyen célja volt Istennek Dumbóval? Az, hogy felfogja testével a nekem szánt golyót, hogy én tovább küzdhessek a célomért, akármi is legyen az?

– Azt hiszem, igazad van, Zombi – szólal meg Adu. – Nincs semmi értelme. Csak puszta szerencse kérdése.

– Igen. Szerencse. Neki balszerencse. Nekem meg a jó szerencsém. Mint belebotlani a gödörben rejtőzködő Constance-ba, neked meg mindkettőnkbe.

– Igen, mint az. – Üres arc.

– És ez minden, csak nem valószínű. Tudod, hogy milyen ez, Adu?  – Milyen, Zombi? – Az ő hangja szintén üresen cseng, semmi érzelem, semmi hangsúly.

– Olyan, mint a filmekben a „Na neee” pillanat. Tudjátok, miről beszélek, ugye? Amikor az ember megcsóválja a fejét, és azt mondja: Na

neee. Ilyen nincs! Ezek totál hülyének néznek! Amikor a jó fiúk pont a kritikus pillanatban tűnnek föl, és megmentik a világot. A rossz fiúk meg hirtelen mind meggárgyulnak, és úgy viselkednek, mint az eszement idióták. Belepusztulsz. Ezzel tönkrevágnak mindent. A való világ nem így működik.

– Ez mozi, Zombi – mondja Adu. Ő tudja, hova akarok kilyukadni. Ő tudja. Életemben nem találkoztam még nála okosabbal. Vagy ijesztőbbel. Van valami ebben a lányban, amitől kiráz a hideg. Mindig is volt benne valami, ami halálra rémített, az első naptól fogva, amikor megpillantottam a kiképzőtáborban, amikor végignézte, ahogy ökölfekvőtámaszozom, miközben szivárog a vér az ujjaim közül. Ahogy az emberre néz, az a metsző pillantás, amely beléd hasít, és feltárja minden titkodat, úgy érzed magad előtte, mint egy megnyúzott, szétnyitott hal a vágódeszkán. És az a hűvös pillantás. Nem a mélyhűtő kamra fagyossága, nem ennek a rohadt, soha véget nem érő télnek a hűvössége. Hanem a szárazjég hidege. Az égető fajta hideg.

– Ó, a mozik! – sopánkodik Constance halkan. – Mennyire hiányoznak nekem a mozik!

 Eleget hallottam. Torkig vagyok már vele. Pisztolyomat Constance fejéhez szegezem.

– Ha egy ujjal is hozzáérsz ahhoz a puskához, megöllek. Ha egy centit is mozdulsz, meghalsz.

38

A NŐ SZÁJA TÁTVA MARAD. Hirtelen a melléhez kapja a kezét. Valamit hablatyolni kezd, mire felemelem a szabad kezem és leintem.  – És nincs duma! Ha dumálsz, akkor is meghalsz. – Aztán odaszólok Adunak, fél szemem továbbra is Constance-on tartva. – Itt a pillanat, hogy tisztázd magad. Ki ez a személy?

– Mondtam már neked, Zombi...

– Sok mindenben nagyon jó vagy, Adu, de a hazugság nem az erős oldalad. Valami itt nagyon gázos. Mondd, hogy mi, és akkor nem iktatom ki.

– Őszintén mondom, megbízhatsz benne.

– Legutóbb, amikor megbíztam valakiben, macskalevest öntött az arcomba.

– Akkor ne benne bízz meg, hanem bennem.

 Rápillantok. Üres arc, halott tekintet, és az a hideg, amely valósággal éget.

– Zombi, én soha, soha nem hazudnék neked – mondja Adu. – Constance nélkül sosem sikerült volna túlélnem a telet.

– Ja, mesélj is kicsit arról, hogyan! Meséld el, hogy sikerült egy egész telet kihúznod a legszembeötlőbb búvóhelyen egy Némító területén anélkül, hogy halálra fagytál vagy halálra késeltek volna. Mesélj!

– Mert tudom, hogy mi az, amit meg kell tenni.

– Mi? Mi a fenéről beszélsz?

– Esküszöm neked, Zombi, hogy rendben van a nő. Ő is közülünk való.

 A pisztoly remeg. Merthogy a kezem remeg. A másik kezemmel alátámasztom a csuklóm, hogy ne remegjen.

  Constance Adura néz.

– Marika.

– Oké, tessék, még ez is! – Kiabálok. – Soha nem árulnád el a neved, soha az életben. A francba, hát még nekem sem árultad el!

 Adu odacsusszan közém és Constance közé. A tekintete most nem annyira halott, az arca nem annyira maszkszerű. Láttam már ezt az arcot, ezt a tekintetet egyszer, még Daytonban, amikor azt suttogta: Ben, mi vagyunk az ötödik hullám, eltökélten, hogy meggyőzzön, kétségbeesetten, hogy higgyek neki.

– Honnan tudod, hogy közülünk való, Adu? – kérdezem. Vagyis inkább könyörgöm. – Honnan tudhatnád?

– Onnan, hogy életben vagyok – válaszolja, és felém nyújtja a kezét.

 A legbiztonságosabb dolog – számomra, számára, azok számára, akiket ott hagytam a biztonságos házban – az, ha figyelmen kívül hagyom Adut, és lelövöm az idegent. Nincs választásom. Ami azt jelenti, hogy nincs felelősségem. Senki sem hibáztathat azért, hogy követem az ellenség által lefektetett szabályokat.

– Állj félre, Adu!

  Megrázza a fejét. Fekete tincsei előre-hátra hintáznak.

– Ez nem fog megtörténni, Őrmester!

 Sötét, rezzenéstelen szeme, szigorúan összezárt ajka, egész teste, ahogy felém hajol, és keze, amely felém nyúlik, mind az én kezemben remegő pisztolyra vár. Mindent kockára tettem, hogy megmentsem, és a francba mindennel, ha ő nem kockáztat mindent, hogy megmentsen engem.

 Azok nem csak egyfajta Némítót szabadítottak a világra, nem csak egyfajta fertőzöttet. Érzem őt magamban, a fiút, aki kettészakítaná a lelkem. És nem kellett csilliárd fényévig utazniuk, hogy idehozzák őt. Ez a fiú mindig is itt volt belül, a Benső Némító.

– Mi történik velünk, Adu?

 Bólint: pontosan tudja, hogy miért mondom ezt. Mindig is tudta.  – Még mindig van választási lehetőségünk – feleli. – Azt akarják, hogy azt higgyük, nincs, de ez hazugság, Zombi. Ez a legnagyobb hazugságuk.

  Mögötte Constance nyöszörög:

– Én ember vagyok.

 Így fog történni. Ezek lesznek az utolsó szavai az utolsónak, aki még megmaradt: Én ember vagyok.

– Én már azt sem tudom, hogy ez a szó mit jelent – mondom Adunak, magamnak, egyáltalán senkinek.

  De odaejtem a pisztolyt Adu nyitott tenyerére.

37 SAM

A BEJÁRATI AJTÓ KIVÁGÓDIK, és Cassie ront be a tornácról puskájával a kezében.

– Sam! Költsd fel gyorsan Evant! Valaki...

  Sam nem várta meg a többit. Végigrohant a folyosón Evan szobájáig.

Zombi visszajött; Sam egészen biztos volt benne.

  Evan nem aludt. Az ágyon ücsörgött, és a plafont bámulta.

– Mi van, Sam?

– Zombi visszajött.

 Evan megrázta a fejét. Hogy lehet az? Aztán kicsússzam az ágyból, megragadta a puskáját, és követte Samet a folyosón át a nappaliba.

  Cassie pedig azt mondta:

– Hogy érted azt, hogy Dumbo elment?

 Zombi volt ott Cassie-vel, meg Adu, meg egy idegen. Dumbo nem volt ott. Porcelányka sem volt ott.

– Meghalt – felelte Adu.

– Porcelányka is? – kérdezte Sam.

  Adu bólintott. Porcelányka is.

– Ez ki? – kérdezte Evan Walker mögötte.

 Az idegenről beszélt, egy szőke hajú, kedves arcú idősebb nőről, aki olyan idős lehetett, mint Sam édesanyja, amikor meghalt.

– Ő velem van – válaszolta Adu. – Rendben van.

  A hölgy Samet nézte. Mosolygott rá.

– Constance-nak hívnak. Te pedig biztos Sam vagy. Mazsola közlegény. Nagyon örvendek, hogy megismerhetlek.

 Kinyújtotta a kezét. Az apuja azt tanította Samnek, hogy a felé nyújtott kezet határozottan meg kell szorítani. Jó erősen meg kell szorítani, Sam, öregem, de azért nem túlságosan erősen.

 A mosolygó hölgy viszont nagyon erősen szorította. Magához rántotta Samet, aztán az egyik karját a nyaka köré fonta, és a következő pillanatban Sam egy puska csövét érezte a halántékához nyomódni.

38

– EZ MOST SIMÁN ÉS KÖNNYEN FOG MENNI, üvöltötte a nő, túlkiabálva Zombi és Cassie egymásba gabalyodó kiáltásait.

– Simán és könnyen.

 Zombi Adut nézte, aki Evan Walkert nézte, és Cassie is Adut nézte, és akkor a nővére azt mondta:

– Te ribanc.

– Fegyvereket oda! – mondta a hölgy. A hangjában még mindig ott volt egy kis mosoly. – Az összeset egy halomba, a tűzhely mellé! Most.

  Mindenki lerakta a fegyverét, sorban. Cassie azt mondta:

– Ne bántsa!

– Senkinek nem esik bántódása, kiscsillag – mondta a hölgy, a mosolygó hangú. – A másik hol van?

– A másik mi? – kérdezett vissza Cassie.

– Ember. Még van egy. Hol van?

– Nem tudom, miről...

– Cassie – szólt közbe Evan Walker. De Sam feje mögött a hölgy arcát nézte. – Hozd ide Megant.

  Látta, amint a nővére Evan Walkernek azt tátogja, Csinálj valamit!

  Evan Walker megrázta a fejét, hogy nem.

– Nem fog kijönni a szobájából – mondta Cassie.

– Talán meggondolja magát, ha megmondod neki, hogy szétlocscsantom a kisöcséd agyát.

 Zombi arca sápadt volt, és rászáradt a vér mindenhol, úgyhogy most tényleg úgy nézett ki, mint egy igazi zombi.

– Ez nem fog megtörténni – jelentette ki Zombi. – Akkor most mi lesz?

– Akkor lelövi Mazsolát, majd sorra lelő mindenkit addig, amíg Megan ki nem jön – mondta Adu. – Zombi, ezt elhiheted nekem.  – Hát persze – mondta Cassie. – Ez iszonyatosan jó ötlet. Gyerünk, higgyünk mindannyian Adunak!

– Nem azért jött, hogy bárkit is bántson – mondta Adu. – De megteszi, ha meg kell tennie! Mondd el nekik, Constance!

– Rólam van szó – mondta Evan Walker. – Értem jött, ugye?

– Előbb a lány – felelte Constance. – Aztán majd beszélgetünk.

– Remek – mondta Cassie. – A beszéd az egyik kedvenc foglalatosságom. De először talán elengedhetné a kisöcsémet... és mondjuk engem ejt túszul?

 Cassie felemelte a kezét, és az arcára kiült a műmosolya. Nem volt jó műmosoly. Mindig látszik rajta, amikor megjátssza magát, mert egyáltalán nem néz ki barátságosnak olyankor, hanem inkább úgy néz ki, mint aki mindjárt felrobban.

 A nő karja úgy nyomta a légcsövét, mint egy vasrúd, alig bírt levegőt venni; és valami más is nyomta a derekát hátul, az ő különleges titka, amiről senki sem tud, se Zombi, se Cassie, és ez a nő itt biztosan nem.

 Sam hátracsúsztatta a kezét, a Constance és közötte lévő helyre.  Katona volt. Lehet, hogy elfelejtette az ábécét, de jól emlékezett a küzdőleckékre. Első a szakasz, utána Isten, ezt tanították neki. Az anyja arcára alig emlékezett, csak homályos körvonalakra, de az ő arcukat jól ismerte: Dumbóét és Porcelánykáét, Sütiét és Umpáét és Flintstone-ét. Az ő szakasza. Az ő bátyjai és nővérei. Már nem emlékezett arra, mi volt az iskolája neve, vagy hogy hogyan nézett ki az utca, ahol egykor lakott. Ezek a dolgok, és még az a száz másik, ami örökre eltűnt, ma már nem számított. Most már csak egy dolog számított, a lőtéren és az akadálypályán felhangzó csatakiáltások, az ő szakaszának csatakiáltása:

Sosincs kegyelem!

– Tizenöt másodpercetek van – mondta a hölgy, aki fogta. – Ne akarjátok, hogy végigszámoljam visszafelé, az annyira színpadias!  A következő pillanatban a pisztoly már a kezében volt. Tudta, mit kell tennie. Katona volt.

 A fegyver visszarúgott, amikor elsütötte; majdnem kiejtette a kezéből. A golyó feltépte a hölgy hasfalát, és hátul a derekánál távozott, majd a poros díványpárnában állapodott meg. A szűk térben nagyon nagy zajt csapott a lövés, és Cassie felsikoltott: valószínűleg azt gondolta, hogy a hölgy puskája sült el.

 Hiába a lövés, a nő nem rogyott össze és a nyakát szorító kéz sem engedte el. De azért enyhült a szorítás a becsapódás okozta sokktól: Sam hallott is valami kis, alig érzékelhető zihálást, egy meglepett hahot is, és mielőtt egyet pislogott volna, Adu már repült is át a dohányzóasztalka fölött, hátrahúzott, ökölbe szorított kézzel, ökle súrolta az ő arcát, mielőtt Constance feje mellett landolt volna, és aztán egy kéz, amit addig nem látott, leseperte róla a torkát szorító kart, és újra szabad volt. A nővére kinyújtotta érte a kezét, de ő hirtelen elpördült onnan, két kézzel markolva a pisztolyt, és Adu teljesen leverte a lábáról Constance-t, és magasra hajította a levegőbe, majd felkente a dohányzóasztalkára, mint egy baltás hóhér, aki aprófát hasogat. Az asztalka ezer és ezer darabra robbant szét, csak úgy spriccelt minden irányba az üvegtörmelék és a számtalan kis puzzledarabka.

 Constance felült; Adu a tenyere élével orrba vágta. Reccs! Hallani lehetett, ahogy eltört. Nyitott szájából sugárban ömlött a vér.

 Ujjak ragadták meg a pólóját: Cassie ujjai. Elhúzódott. Cassie nem volt a szakaszának a tagja. Cassie nem tudta, mit jelent az, katonának lenni. Ő tudta. Ő nagyon is tisztában volt a jelentésével.

 Sosincs kegyelem.

 Átgázolt az asztalka maradványain, és a pisztolyt a hölgy arcának kellős közepére irányította. Annak véres szája lélektelen vicsorgásra húzódott, véres ajak és véres fogsor, és aztán újra ott volt az édesanyja szobájában, és az édesanyja épp haldoklott, mert megtámadta a pestis, a Vörös Halál, ahogy Cassie nevezte, és ő ott állt az ágya mellett, és az anyja rámosolygott a véres fogaival, az arca foltos volt a véres könnyeitől; olyan tisztán látta – az arcot, amelyet már elfelejtett, az arcban, amelyet most látott maga előtt.

 Egy pillanattal azelőtt, hogy meghúzta volna a ravaszt, Sammy Sullivannek eszébe jutott az édesanyja arca, az arc, amelyet ők adtak neki, és a pisztoly csövén átszáguldó golyó vitte magával a dühét, magában hordozta a gyászát, és magában foglalt mindent, amit ő elveszített.

Összekötötte őket, mint egy ezüstzsinór. Amikor az arca szétesett, egygyé váltak, áldozat és elkövető, ragadozó és zsákmány.

 

39 ADU

A VÉRPERMET EGY PILLANATRA elvakít, de a vezérlőközpont megőrzi Mazsola, valamint a pisztoly pontos pozíciójának adatait. Mire eltelik a másodperc, az ő keze üres, az enyém meg nem.

 Újabb egy másodperc elteltével pedig a pisztolyt már Evan Walker arcára szegezem.

 Walker az összetartó elem, a pillér, amelyen a túlélésünk nyugszik. Amíg életben van, elfogadhatatlan kockázatot jelent. Ha meghúzom a ravaszt, az lehet, hogy az életembe kerül; tudom. Cassie – vagy épp Zombi – megölhet engem azért, amiért megöltem, de nincs választásom. Kifutunk az időből.

 Egyikük sem hallja még, de én igen – az észak felől érkező helikoptert, amely teli van Hellfire rakétákkal és egy Vosch legjobb éleslövészetből álló szakasszal. Constance jelzésének eltűnése csak egy dolgot jelenthet.

– Adu! – kiáltott rám rekedten Zombi. – Mi a fene ez?

 Egy aprócska alak rohan el a jobb oldalamon. Mazsola. Visszafogom a lendületem, így nem töröm el a szegycsontját, de ütésem ereje egyenesen Sullivan mellkasának repíti. A földön kötnek ki, kezük-lábuk egymásba gabalyodva.

Továbbra is a célpontomra összpontosítok.

– Ben, ne! – mondja nyugodtan Walker, bár Zombi meg se mozdult eddig. – Hallgassuk meg, mit akar!

– Tudod, hogy mit akarok. – Ujjam szorosabban feszül a ravaszra.  Kétség nem fér hozzá, hogy Walkernek meg kell halnia. Annyira nyilvánvaló, még Mazsola is egyetértene, ha ismerné a tényeket. És a nővére úgyszintén. Na jó, ő lehet, hogy nem. A szerelem inkább elvakít, mintsem feltárja az igazságot. Penge megtanított erre.

– Ben! – kiabálja Walker –, ne!

 Zombi nem hajol le fegyverért. Nem lép felém. Csak tesz két lépést, szándékos lassúsággal, hogy közénk ékelje a testét: odaáll Evan Walker elé.

– Bocsi, Adu – mondja Zombi. Hihetetlen módon úgy döntött, hogy előrántja gyilkos mosolyát. – Ez nem fog megtörténni. – És felemeli a karját, hogy még jobb célpontot nyújthasson.

– Zombi, te nem tudod...

– Hát ez tény. Szart se tudok.

  Ha valaki más lett volna. Sullivan vagy akár Mazsola.

 Mi az ára, Marika? Mi az ára?

– Zombi, erre nincs idő.

– Mire nincs idő?

 Akkor már ő is meghallotta; mindannyian hallották. A zajszint belépett a normális emberi hallótartományba. A helikopter.

– Szűzanyám! – Sullivan levegőért kapkodott. – Mit tettél? Mi a fészkes fenét tettél?

 Eleresztem a fülem mellett a sopánkodását. Csak Zombi számít.  – Nem minket akarnak – mondom neki. – Őt akarják. Nem hagyhatjuk, hogy megkapják őt, Zombi.

Ha csak egy másfél centivel lejjebb eresztené a fejét. Nincs szükségem többre, mindössze másfél centire. A tizenkettedik rendszer megteszi a többit.

 Sajnálom, Zombi. Kifutunk az időből.

 A vezérlőközpont lezár. Elengedem a golyót. A lövedék becsapódik Zombi combjába.

 Most össze kéne esnie, hogy szabaddá váljon a célpont a második golyóm számára – az Evan Walker koponyájába küldendő gyilkos golyó számára. De nem esik össze.

 Ehelyett hátraesik Walker mellkasára, és Walker átöleli, felemeli és emberi pajzsként használja. Kintről, a rotorok halk zaján átszüremlik egy még halkabb zaj, egy nyíló ejtőernyőé. Tuapp! Aztán megint.

Tuapp, tuapp, tuapp, tuapp, tuapp. Összesen öt.

 Hirtelen ér a felismerés, hogy nem a megfelelő személyt kérleltem.  – Engedd el – mondom Evan Walkernek. – Ha egy kicsit is érdekel, hogy mi lesz Cassie-vel, dobd le!

 De nem dobja le, és most már kifutottam az időből. Ha tovább húzzuk az időt, ez a patthelyzet mindannyiunk életébe kerül.

  Érkezik az ötödik hullám.

40

CSUPÁN EGYETLEN MAGYARÁZAT létezhet erre.

Ahogy átszökellt a szobán. Kezének gyorsasága, éles látása és hallása.

Csak egy dolog történhetett.

  Továbbfejlesztették. Egy ember megkapta az ajándékot.

Miért?

A ház homlokzati ablakához száguldott, három lépéssel átszelve a szobát, úgy gördítve a testét a levegőben, hogy vállával betörje az ablakot, majd eltűnt a szétporlasztott üveg és fa glóriájában.

 Cassie azonnal elindult felé – vagy Ben felé, akit még mindig egyenesen tartott a karja között.

– Megan – mondta Evan. – Vidd le a pincébe!

 Cassie bólintott. Megértette. Megragadta a kistestvére csuklóját, és a hall felé rángatta.

– Nem, én itt maradok Zombival!

– Jézusom, Sam, gyere már...

 Végigfutottak a folyosón. A helikopter egyre közelebb jött, motorjának zaja beúszott a kitört ablakon, mint ahogy a tenger hullámai törnek meg a parton. De ami a legfontosabb, felnyalábolta Bent és a vállára kapta, majd elcipelte a heverőig, átlépve a dohányzóasztal romjai közt heverő test fölött. Letette Bent a pamlagra, aztán körülnézett, hogy mivel köthetné el a lábát. Megvan, a halott nő kapucnis felsőjével. Evan letérdelt mellé, és felszakította a textíliát. Letépett belőle egy csíkot, a gallértól egészen az alsó szegélyig, aztán összecsavarta. Ben színtelen arccal nézte, hogy mit csinál, aprókat, felületesen lélegezve, egyre közelebb kerülve a sokkos állapothoz.

 A golyó épp a térdkalácsa fölött fúródott be Ben lábába. Ha egy kicsit is lejjebb éri, többé sosem tudna járni. De nem arról van szó, hogy szerencsés volt. Adu gondosan megtervezte a golyó befúródási helyét.

  Ben szólásra nyitotta a száját.

– Az én hibám – mondta. – Nem kellett volna idehoznom őket.

– Nem tudhattad – nyugtatta meg Evan.

  Ben azonban vadul rázta a fejét.

– Erre nincs mentség. – Nyitott tenyérrel rácsapott a párnákra, akkora port verve föl, mintha felrobbant volna valami. Köhögni kezdett.  Evan a plafonra emelte a tekintetét, és hallgatózott. Vajon mennyi idejük van még? Nehéz lenne megmondani. Két perc? Kevesebb? Aztán újra Benre pillantott, aki annyit mondott:

– Pince.

– Pince – bólintott Evan.

 Lehúzta Bent a pamlagról, és a hátára vette. Hol volt Cassie? Miközben trappolt lefelé a lépcsőkön, Ben arca neki-nekiütődött a hátának.

A helyiség távolabbi sarkába cipelte, majd leeresztette a betonpadlóra.  – Ne várj vele, Walker! – Ben állával a fegyverraktár felé intett. – Ha nem szeded le gyorsan azt a madarat, tök mindegy lesz, hogy lejönnek ide vagy sem.

 Evan leemelte a falról a rakétavetőt. A helikopter most már biztosan lőtávon belül van. Visszanyargalt a lépcsőn, kettesével véve a fokokat, kezében a rakétavetővel, amely olyan súlyos lehetett, mint egy acélgerenda. Rossz bokájába belehasított a fájdalom. Benyomta az ajtót.  Az előtér üres volt. A remegő levegő finoman dobolt a bőrén. A Black Hawk ott keringett közvetlenül a ház fölött. Hagyja őket itt fenn, kockáztatva, hogy lelövik őket? Vagy vigye le őket a pincébe, azt kockáztatva, hogy rájuk küldik a rakétáikat.

  A földre ejtette a rakétavetőt.

41

CASSIE A SZEKRÉNYAJTÓN DÖRÖMBÖLT, és Megan nevét sikította.

Mint a szélvész, úgy pördült meg, amikor Evan berontott a szobába.

– Eltorlaszolta magát odabent, a kis dög!

Evan félretolta az útból Cassie-t, és vállával nekirontott az ajtónak.

Az ajtó zsanérjai megrándultak, de nem nyílt ki.

– Cassie, Sam, pince, most! – üvöltötte Evan.

 Kirontottak a szobából. Evan felemelte a jó lábát, és tiszta erőből belerúgott az ajtó közepébe. A fa megrepedt. Újabb rúgás. Reccs. Rúgás. Reccs. Eltávolodott háromlépésnyit, aztán kicsit meggörnyedt, és vállal rohant bele megint, most már a törésvonalba. Az ajtó alsó része leszakadt, és Evan bebukott a sötétbe. A sarokból egy tágra nyílt szempár figyelt rettegve. Evan feléje nyújtotta a kezét.

– Pillanatokon belül felrobbantanak minket, Megan.

  A kislány megrázta a fejét. Nem fog innen elmenni. Azt leshetik.

Evan érte nyúlt, mire a kislány ökölbe szorított kézzel az arcába vágott. Ki akarta kaparni Evan szemét. Közben meg úgy visított, mint akit gyilkolnak.

 Evan elkapta a csuklójánál, és leválasztotta magáról. Megan a mellkasára vetette magát, aztán ágyékon rúgta, keményen, és közben szabad kezével a gardrób hátsó fala felé kapkodott. A halomnyi ruha mögött ott hevert egy plüssmackó.

 Kapitány!

  Evan felkapta a játékmackót.

– Nesze, itt van!

 Az első Hellfire rakéta egészen pontosan két perc és huszonkét másodperc elteltével találta el a házat.

42

EVAN MEGANNEL A NYAKÁBAN félúton volt lefelé a pincébe, amikor a rakétacsapást követő rázkódás a levegőbe repítette őket. Megpördült a levegőben, hogy a becsapódás erejét ő fogja fel a testével, ne a kicsi lány.

 Ahogy elterült a betonpadlón, minden szusz kiment belőle. Megan legurult a mellkasáról, és csendben feküdt mellette.

  Aztán becsapódott a második rakéta.

 A lángok lefelé süvítettek. Evan látta, amint rohamra indulnak feléjük a ragyogó narancs és vörös színben lobogó fal törő kosok. Rávetette magát a kislányra, hogy testével védje; a tűz átsuhant fölöttük; Evan érezte megpörkölődött hajának szagát, és még a pólón keresztül is az olvasztókemence-forróságú leheletet.

 Amikor felemelte a fejét, Cassie-t és Samet látta Ben mellett guggolni. Odakúszott hozzájuk, maga után vonszolva Megant. Cassie tekintete összekapcsolódott az övével: Meg...?

  Evan megrázta a fejét: Nem.

– Hol a rakétavető? – kérdezte Ben.

  Evan a mennyezet felé bökött. Odafent. Legalábbis ott volt, amikor még létezett odafent.

 Elszabadult pókhálók és porszemcsék kavarogtak körülöttük. Egyelőre még tartotta magát a mennyezet. Abban viszont már erősen kételkedett, hogy még egy csapást kibírna. Ben Parish valószínűleg ugyanerre a következtetésre jutott.

– Ó, ez remek! – fordult Ben Cassie-hez. – Alakítsunk gyorsan egy imakört, mert most rendesen kicsesztek velünk.

– Minden rendben lesz – biztosította Evan. Majd finoman megérintette Cassie arcát. – Ez nem a vég. Még nem. – Felállt.

– Egy dolog miatt jöttek ide – mondta csendesen, úgyhogy a fölöttük elszabadult pokol miatt alig lehetett hallani a hangját.

– Azért nyitottak ránk tüzet, mert feltételezték, hogy elbukták a küldetést. Azt gondolják, meghaltam. És most meg fogom nekik mutatni, hogy tévedtek.

  Ben megrázta a fejét. Teljesen összezavarodott. Semmit sem értett.

Cassie azonban rájött, és arca elsötétült a haragtól.

– Evan Walker, meg ne merd tenni ezt még egyszer!

– Most utoljára, Tiszavirág, megígérem.

43

MEGÁLLT A FÜSTBE ÉS LÁNGOK KÖZÉ vezető lépcsők aljában. Mögötte Cassie visítozott, a nevén szólította, átkozta. Ennek ellenére felment a lépcsőn.

  Ahogy Adu mondta: Nem minket akarnak. Őt akarják.

 Félúton felfelé azon morfondírozott, nem kellett-e volna végeznie Ben Parishsel. Hiszen csak teher lesz Cassie-nek. Hátráltatni fogja. Lelassítja. Akkora terhet vesz magára, amit talán nem fog bírni.

 Elűzte a fejéből ezt a gondolatot. Most már késő. Késő visszafordulni. Késő elmenekülni, késő elrejtőzni. Akárcsak az autó alatt megbúvó Cassie számára azon a napon, akárcsak Ben számára a berobbanó haláltábor alatt, most számára is elérkezett az a pillanat, amikor szembesül azzal, amivel – úgy gondolta – sosem fog tudni szembenézni. Korábban mindent kockára tett, hogy megmentse Cassie-t, de olyankor mindig mérlegelni lehetett a kockázatot, és kiszámítani. És mindig maradt a túlélésnek egy aprócska esélye.

 De nem most. Ezúttal egyenesen bemasírozik a fenevad gyomrába.  Egyszer hátrafordult, amikor felért a lépcső tetejére, de már nem látta őt, és nem is hallotta. Cassie-t elnyelte a füst és a por homálya, és a szakadt pókhálók lassan lebegő fonalainak finom fátyolszövete.

 A romokon ciklon söpört végig. A helikopter egészen közel repült hozzá, és a forgólapátok keltette légörvény félresöpörte a füstöt, és lenyomta a magasan lobogó lángokat, kisimítva őket, amitől az egész úgy festett, mint valami hullámzó vörös tenger. Felpillantott, és látta a műszerfal mögött ülő pilótát. Őt nézte.

 Felemelte a kezét, és előrecsoszogott pár lépést. A tűz körbevette. A füst elnyelte. Átgyalogolt a pokoli forgatagon, a tiszta, áttetsző levegőbe.

 Evan Walker az út közepén állt, mozdulatlanul, felemelt kézzel, miközben leereszkedett hozzá a helikopter.

44 EGY-KILENCES RAJ

MAJD HÁROMSZÁZ MÉTERRE északra lévő pozíciójából az 19-es raj öttagú akciócsoportja végignézte, ahogy a helikopter kilő egymás után két rakétát, aztán volt ház, nincs ház, az egészet letarolta a betonalapzatig valami irtózatos tűz- és füstkitörés.

  Tejes fülesében megszólalt a pilóta hangja:

 – Tartsátok a pozíciótokat, egy-kilences! Ismétlem: tartsátok a pozíciótokat!

Tejes feltartott hüvelykujjal jelzi a csapatnak: Tartjuk!

  A helikopter tesz egy nagy félkört, hogy visszarepüljön a cél fölé.

Manó Tejes mellett kuporog, a nézőkéjével vacakol sóhajtozva.  A szíj kicsi kobakjára túl nagy, nem simul rá. Kamu odasúgja neki, hogy fogja be, Manó csak annyit mond:

– Csókold meg a seggem.

– Pofa be! – szól Tejes mindkettőnek.

 A kis csapat egy kopott Havoline tábla fedezékében kuporog egy régi téglaépület mögött, amely valaha egy karosszéria-műhely volt, még mielőtt az egész világ romba dőlt. Használt gumiabroncsok és kerekek halomba hordva, eldobott motoralkatrészek és szerszámok, minden szétszórva a földön, mint a szélfútta falevelek; a kocsikat, teherautókat, haszongépjárműveket, furgonokat vastagon borítja a por és a mocsok, ablakaik bezúzva, kárpitjuk penészes – a már mit sem számító múlt relikviái. Az 19-es rajt követő nemzedék – ha egyáltalán lesz újabb nemzedék – már nem fogja felismerni a rozsdásodó kocsik testén és hűtőrácsán lévő szimbólumokat. Száz év sem kell, és senki sem lesz képes elolvasni a fejük fölötti táblákat, vagy akár csak megérteni, hogy a betűk hangokat jeleznek.

 Mintha számítana még ez. Mintha bárkit is izgatna. Jobb nem emlékezni. Jobb nem tudni. Az ember nem gyászol olyasmit, amit soha nem veszített el, mert soha nem is volt neki olyasmi.

 A helikopter a romok fölött kering. A rotorlapátok keltette légörvény kisimítja és elteríti a füstöt, oldalra tolja a lángokat. Nézőkéjükön keresztül hunyorogva lesnek körbe: Tejes és Manó dél felé, a helikopter felé pislog, Kamu és Parány nyugatra, Nyami pedig északra veti vigyázó szemét, az idegen lények által megszállt ellenséget jelző zöld ragyogás után kutatva. Megvárják, míg elhúz a Black Hawk, aztán elindulnak dél felé az országúton, megtisztítva a terepet menet közben – már ha találnak bármit is, amitől megtisztíthatják. Hacsak a Tedek le nem léptek a házból, amikor meghallották a rotorok zaját, nem találnak semmit, hisz a házban minden szénné égett.

 Manó vette észre először: egy aprócska neonzöld szikrát, amely úgy villogott, mint nyári éjszakán a szentjánosbogarak. Megbökte Tejest, és mutatta. Tejes zord mosollyal nyugtázta. Ó, igen. Annyiszor elgyakorolták ezt, édes istenem, már ők sem tudják milyen sokszor, de ez az első éles harci bevetésük. Most látnak először élő, lélegző, igazi, hús-vér fertőzöttet.

 Hat hónap, két hét és három nap telt el azóta, hogy a buszok összehozták őket, az 19-es raj lányait és fiait. Százkilencvenkilenc nap. Kétszáznyolcvanhatezer-ötszázhatvan perccel korábban Manót még Ryannek hívták, és a vízelvezető árokban lapult rühösen, tetvesen, sebektől borítva, felfúvódott hassal, pálcikavékony karral, kidülledt szemmel, és amikor felültették a buszra, könnyek nélkül sírt, mert teljesen ki volt száradva. Tejest meg akkoriban még Kyle-nak hívták, és egy, a kanadai határ közelében lévő táborból menekítették ki. Nagy kölyök volt, barátságtalan és dühös, akit majd szétvetett a türelmetlenség, hogy bosszút álljon, és mindent visszafizessen, amit kapott. Nehezen kezelhető, nehezen betörhető gyerek volt – de végül mégis sikerült betörniük.

  Mindegyiküket sikerült betörniük.

 Jeremyből Kamut, Luisból Nyamit, Emilyből Parányt csináltak, egy halom édi-bédi nyuszinév egy halom édi-bédi újonc nyuszinak.

 Azok, akiket nem tudtak betörni, akiket a Csodaország alkalmatlannak ítélt, akiknek az agya és a teste lényegében visszahúzódott, eltűntek a szemétégetőkben, vagy titkos szobákba kerültek, ahol bombahordozóként alkották újra a testüket. Nem volt nehéz. Sőt, egészen abszurd módon könnyű volt. Ürítsd ki a remény, hit és bizalom edényét, hogy aztán feltölthesd azzal, amivel csak akarod. Azt is mondhatták volna az 19-es raj tagjainak, hogy kettő meg kettő öt, és vakon elhitték volna. Nem, nem csak simán elhitték volna: habozás nélkül megölték volna, aki mást állít.

 Egy magas alak lép ki a füst és a lángok közül, ragyogó zöld tűzgolyóval a feje helyén – felemelt, üres kézzel. Átlépdel az utat borító megfeketedett murván, mire a helikopter előrebukik, és leszállni készül.

  Mi a fene? Miért nem iktatják ki?

 Manó, te seggfej, biztosan ő a kicseszett célpont. A rohadékja, túlélte.

 A helikopter földet ér, és most Tejes Hershöt és Reese-t látja leugrani róla. Hallani nem hallja őket, de pontosan tudja, hogy mit visítanak a Tednek, megpróbálva túlharsogni a motor pokoli hangzavarát. Le, le,

le! Kezek a tarkóra! Az alak térdre rogy; kezét most elnyelik a feje körül táncoló zöld lángok. Odavonszolják a foglyot a madárhoz, és berángatják.

  A pilóta hangja belerecseg Tejes fülébe: Célpont visszatér a bázisra.

Ott találkozunk, katonák!

 A Sólyom közvetlenül a fejük fölött bömbölve észak felé veszi az irányt. A Havoline tábla beleremeg, ahogy elhúz mellette. Nyami végignézi, ahogy a helikopter egyre zsugorodik a horizont felé, és a világ gyorsan elcsendesül körülöttük. Nem marad más zaj, csak a szél zúgása, a tűz ropogása, valamint saját nehéz légzése. Ez gyors lesz, mondja magának. Szórakozottan a vállára szorítja a kezét, amely még mindig érzékeny a múlt éjszaka óta. A seb még mindig friss: VQP.

 Tejes ötlete volt. A saját szemével látta Penge holttestét, és ő volt az is, aki rájött, mit jelentenek a betűk: Vincit qui patitur. Győz, aki tűr. Ugyanezeket a betűket vésték bele a saját karjukba – VQP – azok emlékére, akik elestek.

 Tejes jelt ad, és kilépnek a fedezékből. Tejes elöl, célzásra emelt fegyverrel, Manó közvetlenül mögötte, Kamu és Parány kétoldalt, Nyami pedig a hátvéd. Figyeljétek azokat az ablakokat átellenben, Pari! Csekkoljátok az autókat, Kamu!

 Ezerszer is elpróbálták ezt, házról házra, szobáról szobára, pincétől a padlásig. Megtisztítasz egy épületet, aztán jöhet a következő. Ne kapkodj! Vigyázz magadra! Vigyázz a társadra! Ha lehetőséged van lőni, lőj! Egyszerű. Könnyű. Olyan sima ügy, hogy egy gyerek is képes rá, épp ez a fő oka annak, hogy gyerekeket választottak ki erre a feladatra.  Hat hónappal, két héttel és három nappal az után, hogy az iskolabusz megállt, és egy hang bemondta: Ne féljetek. Most már biztonság ban vagytok, tökéletes biztonságban, Nyami valami mást is hall a szél zúgásán, a tűz ropogásán és saját lélegzetvételén kívül: valami éles, magas hangú sivítást, mint amikor a buszfékek felvisítanak. Ez az utolsó hang, amelyet életében hall, mielőtt az ötvencentis acélabroncs hátulról nekicsapódik a tarkójának, és eltöri a hátgerincét. Mire földet ér, már halott.

 Száznyolcvannégy nappal azután, hogy begurultak a táborba, Parány a következő. A kislány Kamuval együtt a földre vágja magát, amikor látja Nyamit elterülni, erre képezték ki őket, ezt az emléket őrzik az izmaik, és az ellenfelük tisztában van ezzel. Számított erre.

 Ahogy hason fekszik, Kamu jobbra pillant. Parány fojtott, gurgulázóbugyborékoló hangokat ad ki. Puskája elhagyatottan hever az úton mellette, és ő mindkét kezével abba a mintegy hatvancentis csavarhúzóba kapaszkodik, amely a torkába ágyazódott. Átvágta a nyaki ütőerét. Nem kell egy perc, és már halott.

 Négyezer-négyszáztizenhat órával azután, hogy megpillantotta a busz fényszóróit, amelynek sárga fénye átszakította az erdő sötétjét, ahol megbújt, Kamu négykézláb mászik az út szélén – és egy pillanatra meglátja nézőkéjén keresztül a zöld fényt, aztán el is tűnik a régi garázs mögött: egy fertőzött sápadtan ragyogó tüze. Most elkaplak, rohadék! Kamu nem tudja, hogy mi történt Tejessel és Manóval, és nem fordul hátra, hogy kiderítse. Az ösztöneire hallgat, és az adrenalinra, amely hajtja – meg a dühre, amely mérhetetlen és csillapíthatatlan. Talpra áll, és futni kezd a garázs felé. A lány már ott van a tetőn, mire Kamu az épület délkeleti sarkához ér: ugrásra készen vár rá.

  Legalább gyorsan történik.

 Tejes és Manó, akik az úton keresztbeálló, felborult Tahoe mögé rejtőztek, felfigyelnek Kamu puskájának ropogására. Három rövid staccato harsan fel: tat-tat-tat!

  Aztán csend.

 Halk, undorodó kiáltással Manó letépi magáról a nézőkét, a francba, ez a rohadt cucc folyton lecsúszik, és akkor Tejes higgadtan utasítja, hogy tegye vissza a lencsét, közben pedig a környéket pásztázza. Manó nem hallgat rá. Fényes nappal van, remekül lát, és őszintén, ki a fenét érdekel most már, hogy ezek ott emberek vagy fertőzöttek?

 Szél és tűz és a saját lélegzetük. Ne hagyjátok magatokat sarokba szorítani! Ne menjetek be zsákutcába! Ne váljatok szét! Ahogy az oldalán feküdt, vállát nekifeszítve a kocsi vigasztaló acéljának, Manó Tejes arcába néz. Tejes az őrmester. Tejes nem fogja cserbenhagyni. VQP.

Úgy, bizony! VQP.

  A lány golyója átrepül az út fölött, bezúzza a vezetőoldali ablakot, átsüvít a jármű belsején, és a másik oldalán távozik, feltépve Manó dzsekijét, meg sem állva egészen a hátáig. Ott végül megállapodik: a gerincoszlopában.

 Kétszázhatvannégyezer-kilencszázhatvanhárom perccel azután, hogy megmentették, Tejes az elülső ütköző felé kúszik, maga után vonszolva Manó testét. A felsőteste rángatózik a keze között; az alsó félig lebénult, már halott, és mégis mi a búbánatot gondoltak, amikor a karjukra vésték azokat az ostoba betűket? Manó piciny ujjal Tejes arcát markolásszák, ahogy a fény lassan kihuny a szeméből. Védj meg, fedezz

engem, tartsd távol tőlem a rohadékokat, Őrmi!

  Úgy van, úgy lesz, Manó. VQP. VQ kibaszott P.

  Még mindig suttog neki, amikor a lány megkerüli a motorháztetőt.

Nem néz fel rá. Még csak nem is hallja, hogy megérkezett.

 Tizenötmillió-nyolcszázkilencvenhétezer-hétszázkilencvenkét másodpercet ütött el az óra, és Tejes is követi az 19-es raj többi tagját a halálba.

45 ADU

NEM FOGOM HAGYNI, HOGY EZEK A SRÁCOK itt rothadjanak meg, ahol elestek.

 Nem hagyom, hogy a patkányok, a varjak és a húslegyek, a gyíkok és az elvadult kóbor kutyák lakmározzanak belőlük.

 Nem hagyom itt a csontjaikat a keselyűk és férgek szabad prédájául, hogy felkapják és szanaszét szórják őket.

  De nem is fogom elégetni őket.

 A puszta kezemmel fogok sírt kaparni nekik a hideg földben.  A nap a horizont felé kúszik. A szél új erőre kap, hajamat az arcomba csapdossa, és megnyílik a föld az ujjaim alatt. A kezem az eke, amely megtöri a konok talajt az ültetéshez.

 Tudom, hogy Zombi engem figyel. Látom, hogy ott áll a fekete, kiégett romok mellett. Egy elszenesedett deszkahalomnak támaszkodik, kezében a puskájával, és engem figyel. Körülöttünk leszáll az alkonyat, de azért végignézi, ahogy rendre elcipelem a holttesteket a gödörig, amit a két kezemmel ástam. Elindul felém sántikálva. Le fog lőni. Bele fogja rúgni a holttestemet a gödörbe, és együtt fog elégetni az áldozataimmal. Nem fogja megvárni, míg megmagyarázom. Nem lesznek kérdések, mivel minden szó, ami elhagyja a szám, hazugság lesz.  Megtorpan. A sírgödör mellett térdelek, az arcuk vakon, üresen néz rám. A legidősebb, feltételezem, a rajparancsnok, sem lehet több húszévesnél.

 A visszahúzott závárzat kattanását felhangosítva hallom, és a vezérlőközpont kiadja a parancsot a védekezésre. Figyelmen kívül hagyom.  – Lelőttem Porcelánykát – mondom a halott újonc arcába. – Azt hittem, hogy ellenség, és lelőttem. Egyetlen reménye volt a túlélésre, nem volt választásom. Hagytam, hogy elvigyenek minket, Zombi. Ez volt az egyetlen mód arra, hogy megmentsem az életét.

 Amikor megszólal, a hangja olyan száraz, mint a téli faágakon zörgő falevelek.

– Akkor hol van most?

– Elment.

  A világ egy pillanatra megáll. Még a szél sem tudja kimozdítani.

– Mit tettek veled, Adu?

  Felnézek rá. Nem rá. Fel, egyenesen az égboltra. Az alkonyi szürkületet már áttöri néhol az első csillagok hunyorgó fénye.

– Ugyanazt, amit Walkerrel. Ugyanazt, amit Constance-szal és a kis pappal és a macskás öreg hölggyel.

 Fölöttem a csillagok pislogás nélkül, rezzenéstelenül ragyognak. Én pislogok, és ezüstkönnyeket sírok a csillagfényben. Vosch ajándékának köszönhetően ellátok az univerzum legszéléig, de a minden oldalról körbezáró börtönrácsokat nem vettem észre.

 Az igazság. A tizenkettedik rendszer mindent továbbfejlesztett, beleértve azt is, ami szétszaggatja a testem azóta, hogy visszatértem a vadonból. Nem voltam hajlandó szembenézni az igazsággal. Tudtam, de szándékosan nem vettem tudomást róla. Egy vaknak született ember kinyújtja a kezét, és megérinti egy elefánt fülét. Az elefánt olyan lapos, mint egy papírlap. Egy másik vak ember a törzsét tapintja ki. Az elefánt olyan formájú, mint egy kígyó. A harmadik a lábát simítja végig. Az elefánt olyan, mint egy fa.

 Lehajtom a fejem a sírgödör fölé, és hangosan kimondom az igazságot:

– Terhes vagyok.

48 CASSIE

BEN MEGHALT.

Itt hagyott minket azzal, hogy azonnal visszajön. De nem jött vissza azonnal. Egyáltalán nem jött vissza.

  A pince távolabbi sarkában kuporgok Sammel és Megannel. Van egy puskám, Megannek ott van Mackó, Samnek pedig tartása van. Grace fegyverkészlete úgy háromméternyire tőlünk. Olyan sok csinos, csillogó holmi, hogy Sam alig bírja visszafogni magát. Leginkább az nyűgözte le, hogy ráébredt, mennyire nevetségesen egyszerű lelőni valakit. A cipőjét bekötni nehezebb.

 Felkapok egy súlyos gyapjútakarót a munkapad mögötti halomból, és rájuk dobom, hármukra: Samset, Megant és Mackót is betakarva.

– Nem fázom! – kiabálja. Sam, nem Mackó.

– Nem azért adom, hogy melegítsen – mormogom neki. Elkezdem elmagyarázni neki, de a szavak elgyengülve, elenyészőn, értelem nélkül szivárognak a számból. Mi történt Evannel? Mi történt Bennel? Mi történt Aduval? Ahhoz, hogy bármelyik kérdésre is kideríthessem a választ, fel kellene kelnem a pince betonjáról, végig kéne mennem a helyiségen, fel kéne mennem a lépcsőkön, és vélhetőleg le kéne lőnöm valakit, vagy le kéne lövetnem magam – csupa olyan cselekedet, amihez szükségem lenne valamire. Ami most hiányzik belőlem.

 Utoljára, Tiszavirág. Megígérem.

 Ó, ez a hülye, vicces-giccses kiskedvencnév. Nekem is ki kellett volna találnom számára valami hasonlóan megalázó, émelyítően mulatságos becenevet. Cápafiú nem is lenne rossz. Állkapcsos.

 A falépcső megreccsen. Ledermedek. Cassiopeia végső küzdelme. Utolsó leheletig. Van egy tele táram és egy gyűlölettől túlcsorduló szívem – nem is nagyon lesz itt másra szükség.

  Mellettem Sam sziszegi:

– Cassie, Zombi az.

 Hát persze, hogy ő az. Csak ő lehet, aki bénán biceg lefelé, kikibillenve az egyensúlyából, akárcsak egy igazi zombi. Ki is fullad rendesen, mire leér a lépcső aljára. Nekitámaszkodik a falnak, szétnyílt szájjal, holtsápadt arccal, amelyből minden vér kifutott, és levegőért kapkod.

– Na? – kiáltok át neki a helyiség másik végéből. – Megtaláltad?

  Megrázza a fejét. Felnéz a lépcső teteje felé. Aztán vissza rám.

– A helikopter – mondja.

– Mi van a helikopterrel? Evan felrobbantotta? – Ostoba kérdés. Azt hallottam volna.

– Felszállt rá.

 Bennek le kellene ülnie. Baromira tud fájni egy olyan sebesülés, mint az övé. Tudhatnám. Miért nem ül le? Mit lóg ott a lépcső tövében?

– Hogy érted azt, hogy felszállt rá?

– Úgy, hogy felszállt rá. Elvitték, Cassie. – Egy újabb pillantás a lépcsők tetejére, úgyhogy azt is megkérdem, mit pislog állandóan fölfelé.

Így folytatja: – Hát volt egy akciócsoport...

– Itt van egy akciócsoport?

– Volt egy akciócsoport. – Kézfejével megtörli a száját. – Már nincs. – A hangja megremeg, és nem hinném, hogy a fájdalomtól vagy a hidegtől. Úgy fest, mintha Ben Parish halálra lenne rémülve. Retteg.

– Adu? – Pff, Sullivan, mégis ki más? – Adu.

 Bólint. Aztán megint felnéz a lépcső teteje felé. Ez az a pillanat, amikor felállok. Sam is. Mondom neki, hogy maradjon. Ő azt mondja, nem. Ben felemeli a kezét, hogy leállítson.

– Van rá magyarázat, Cassie.

– Ebben biztos voltam.

– Végig kell hallgatnod.

– Vagy mi történik? Eltöri a nyakam a szupernindzsa-képességeivel?

Ben, de hát mi van veled? Hiszen ő hozta ránk őket!

– Ezúttal muszáj megbíznod bennem.

– Nem, neked kell megbíznod bennem. Mondtam neked, mielőtt elment volna, hogy valami nem stimmel vele. Most visszatért, és valami tényleg baromira nem stimmel vele. Még mire vársz, Ben? Mit kell még tennie, hogy végre elfogadd a tényt, hogy nem a te oldaladon áll?  – Cassie... – Látszik, hogy kínkeservesen próbál minél összeszedettebb lenni. – Azt akarom, hogy letedd azt a fegyvert.

– Biztos, hogy nem teszem le.

  Rettentően igyekszik türelmes lenni.

– Nem fogom hagyni, hogy bántsd, Cassie!

  És akkor Sam megszólal:

– Zombi az őrmester. Azt kell csinálnod, amit mond.

 Újra megroppan a lépcső. Adu félúton megtorpan. Nem rám néz; Samet figyeli. Egy rettenetes másodpercig átfut az agyamon a szörnyű gondolat, hogy mindkettőt lelövöm, megragadom Samet és Megant, aztán addig futunk, míg föld van a talpunk alatt, amin futhatunk. Kiválasztani, melyik oldalon állsz, dönteni, hogy kiben bízhatsz meg, és hogy mi az igazság, és mi nem – az ember egyszer csak eljut arra a pontra, hogy a legkevésbé elfogadhatatlan választás, ha otthagyja az egészet a fenébe. Mint azok, akik öngyilkosságot követnek el, mert egyszerűen besokalltak, belefáradtak a sok vesződségbe és zűrbe.  – Minden rendben – mondja Ben neki, vagy talán nekem, esetleg talán mindkettőnknek. – Minden jó lesz.

  Leteszi a fegyvert a lépcsőre, és ott hagyja.

 Adu azonnal eldobja a fegyverét. Vajon miért van az, hogy ez csöppet sem vigasztal?

  Aztán lejön, és leül a legalsó lépcsőfokra.

47

AMIÓTA Azok megérkeztek, baromi sok hűha pillanat volt, de ez tutira mind közül a leghűhább.

 Miután először körbejárta a témát, úgy érzem, valamiről lemaradtam, ezért megkérem Adut, hogy magyarázza meg nekem még egyszer, ezúttal lassabban, és egy kicsit több részlettel meg sokkal több bizonyítékkal megspékelve.

– Azok nincsenek itt – mondja. – Igazából még abban sem vagyok biztos, hogy ott vannak. – A mennyezet felé biccent, valamint a fölötte lévő, láthatatlan ég felé.

– De hogy tudnak nem itt lenni? – töpreng Ben. Már megint ezt csinálja, behódol neki, udvariaskodik, mint a legnyaloncabb udvaronc Adu királynő udvarában. Kezdek komolyan kételkedni Ben emberismeretében. Amióta kezdetét vette ez a háború, kétszer lőtték meg – mind a két alkalommal az, aki állítólag az ő oldalán áll. Vigyázz, Parish: har madszorra összejön neki!

– Lehetséges, hogy az anyahajó teljesen automatizált – fejti ki Adu. – Nyilvánvalóan valamiféle érző életforma építette, de maguk az építők akár fényévekre is lehetnek tőle – vagy épp sehol.

– Sehol? – visszhangozza Ben.

– Meghaltak. Kihaltak.

– Persze, miért is ne? – Az Ml6-osom zárnyelvével játszadozom. Lehet, hogy Ben még mindig megbízik benne, azok után is, hogy hazudott neki Porcelánykáról és arról, hogy merre járt, és mi történt vele, amíg ott volt, nem beszélve arról, hogy az ajtónkhoz vezetett egy gyilkost, plusz meglőtte, nem is egyszer: kétszer; engem viszont nem igazán ejt ámulatba a női vonzereje, amiből annyi van neki, hogy simán elférne egy tű fején, és még bőven maradna hely mellette az angyaloknak is táncolni. – Pár ezer évvel ezelőtt ránk találnak a szondáik. Figyelnek minket. Várakoznak. Egyszer csak rájönnek, hogy nem vagyunk hasznára a Földnek vagy épp magunknak, úgyhogy megépítik az anyahajót, és rogyásig telipakolják bombákkal, drónokkal meg pestisvírussal, majd elkezdik módszeresen kiirtani a népesség kilencvenkilenc egész kilenctized százalékát az emberi rabszolgák segítségével, akiket már a születésük óta agymosásnak vetnek alá... mivelhogy ez a mi gyógyírünk, ez az, ami jót tesz nekünk...

– Cassie – szól rám Ben. – Néha vegyél levegőt!

– Ez az egyik forgatókönyv – jegyzi meg Adu teljes nyugalomban. – Ami azt illeti, ez az ideális eset forgatókönyve.

 Megrázom a fejem, és pillantásom Samre meg Meganre esik, akik a sarokban egy hatalmas pokróc alatt kuporognak összebújva. Hihetetlen, de elaludtak, egymáshoz szorított fejjel, Mackó buksijával az álluk alá préselve – olyan látványt nyújtanak így, ami szavakkal le nem írhatóan édes lenne, ha nem lenne olyan szívszorító módon valaminek a szimbóluma. Nos, igazából ennek az egésznek a szimbóluma.

– Pont mint a némítós teóriád – villámlok rá. – Egy számítógépes program, amelyet magzatokba töltenek le, hogy majd betöltődjön, amikor a majdani gyermek pubertáskorba ér. Egy forgatókönyv.

– Nem, ez tény. Vosch megerősítette.

– Remek. Az őrült, aki levezényelte hétmilliárd ember meggyilkolását. Hát persze, hogy ha ő mondja, az tutira úgy is van.

– Mi másért akarná annyira Walkert?

– Ó, hát nem is tudom. Talán esetleg azért, mert Evan elárulta az egész civilizációjukat, és ő az egyetlen személy ezen a bolygón, aki képes megállítani őket?

 Adu úgy néz rám, mintha valami ocsmányság lennék, amit most fedezett fel a fogkeféjén.

– Hát ha ennyi lenne az egész, a pasid már halott lenne ebben a pillanatban.

– Lehet, hogy már halott is ebben a pillanatban. Kikészítesz, ahogy megjátszod, hogy milyen sokat tudsz, miközben egyáltalán nem ez az ábra. Elméletek, forgatókönyvek, lehetőségek, valószínűségek, tök

mindegy. És csak, hogy tudd, és ne halj meg bután... és ez nem valami gyatra feltételezés, amely azon az elméleten nyugszik, hogy énvagyokAduergoénmindenttudok, ő nem a pasim.

 Lángol az arcom. Arra az éjszakára gondolok, amikor kikötöttem Evan földjén, és letűztem a zászlóm szépen formált partján. Ezen a ponton Ben is mond valamit, de egyáltalán nem figyelek rá, mert az elmémnek megvan az a jó tulajdonsága, hogy vitába száll a saját gondolataival. Mint például, hogy hogyan lehet, hogy én szúrom le a zászlót?

Nem Evannek kéne azt tenni?

– Evan emberi – erősködik Adu. – A célja nyilvánvaló. Ami nem nyilvánvaló, és hogy miért akarja Vosch ízekre szedni a programozását, az az, hogy mi indította el Evan agyában a lázadást. Ő nem csak egyszerűen elárulta az övéit, ő önmagát is elárulta.

– Hát – sóhajt egy nagyot Ben –, ez úgy ahogy van, el van cseszve. – Nekitámaszkodik a fiúnak, próbál minél kényelmesebben elhelyezkedni. Ez persze nem nagyon megy egy golyóval a lábban. Higgyetek nekem, már van tapasztalatom. – Tehát nem érkezik semmiféle menekülőkabin a Némítók evakuálására – teszi hozzá csendesen. – Nincs menekülőkapszula, nincs hogy feljutni az anyahajóra. Nincs, hogy feljutni az anyahajóra, nincs, hogy felrobbantani. Ez a terv tehát megy a levesbe! És mi van a városok bombázásával? Vagy ez is csak egy hazugság, amit beleprogramoztak?

 Adu sokáig nem válaszol. Gőzöm sincs, mi járhat a fejében. Aztán kezdem azt gondolni, hogy ez az egész csak egy trükk – amit Vosch talált ki. Valami történt Aduval, miután kicsekkolt a Walker motelból. Valaki olyan bionikus eszközöket ágyazott belé, amitől félig emberi, félig gépi tömegpusztító eszközzé változott. Honnan tudhatjuk, hogy közben nem pártolt át a másik oldalra?

 Egy bizonyos alak megtette. Honnan tudhatnánk, hogy nem állt mindig is a másik oldalon?

  A hüvelykujjam már megint azt a zárakasztót bizgeti.

– Úgy gondolom, hogy le fogják bombázni a városokat – jelenti ki végül.

– Miért? – tudakolom. – Mi értelme?

– Sok okból. Hát először is szépen kiegyenesíti a játékmezőt, mielőtt szabadjára engednék az ötödik hullámot. A városi harc minden előnyt megad a Némítóknak, de nem lehet a végtelenségig a szerencsére bazírozni. Mégis, a legfontosabb oka az, hogy a városok megőrzik az emlékeinket.

 Micsodaaaaa? Aztán leesik, és a megvilágosodástól megfájdul a gyomrom. Az apám és az az átkozott húzható kiskocsi, meg azok az átkozott könyvek. Könyvtárak, múzeumok, egyetemek, minden, amit terveztünk és építettünk több mint hatezer év folyamán. Egy város nem pusztán az infrastruktúrája összessége. Egy város több a téglánál, a habarcsnál, a betonnál és az acélnál. A városok azok az edények, amelyek magukba gyűjtik az emberi tudást. Azzal, hogy felrobbantják őket, végleg visszaállítják az órát a neolitikumba.

Nem elég fenntartható szintre csökkenteni a populációt – mondja halkan Adu. – Nem elég a földdel egyenlővé tenni mindazt, amit felépítettünk. Mert mi újra benépesítjük a Földet. És újraépítjük a városokat. Azért, hogy megmentsük a bolygónkat és az itt élő fajokat, bennünket kell megváltoztatniuk. – Megérinti a mellkasát. – Itt belül. Ha Azok el tudják venni tőlünk a bizalmat, elveszik az együttműködés lehetőségét. És ha megfosztanak az együttműködés lehetőségétől, lehetetlenné válik a civilizáció.

48

– OKÉ – MONDJA BEN. Itt az idő, hogy a lényegről beszéljünk.  – Nem lesznek menekülőkapszulák, lesznek viszont bombák. Amiből következik, hogy nem maradhatunk itt, túl közel vagyunk Urbanához. Nem mintha bánkódnék emiatt, mert tényleg tele van a tököm Urbanával. Akkor hát merre? Dél felé? Én délre szavazok. Keresünk valami frissvízforrást, mérföldekre mindentől, kint a semmi közepén.

– És? – érdeklődik Adu.

– És mi?

– És utána mi lesz?

– Utána mi lesz?

– Igen. Miután eljutottunk a semmi közepére, akkor mit csinálunk?  Ben felemeli a kezét. Leengedi. Szája sarka mosolyra görbül. Ebben a pillanatban annyira kisfiúsan helyes, hogy kicsordulnak a könnyeim nyomban.

– Öten vagyunk. Amondó vagyok, alapítsunk egy bandát. Hangosan felnevetek. Ben olykor olyan, mint egy frissítő hegyi patak, amelybe belemártom a lábujjam.

Akárhogy is – jelenti ki, miután két hosszú másodpercig állja Adu üresen rámeredő tekintetét –, mi egyebet fogunk csinálni, a fenébe is?

  Adura néz. Rám néz.

– Jézusom, Sullivan – nyög fel, és fejét a falba kezdi ütögetni. – Arról még csak ne is álmodj!

– Ő értem jött – mondom neki. Tudja, hogy mire gondolok, úgyhogy akár ki is mondhatom hangosan. Mindketten kicsit meg vagyunk lepve, hogy eljutottam erre a pontra. – Megmentette az életedet. Kétszer is.

Az enyémet pedig háromszor.

– Bennek igaza van – üti bele az orrát rögtön Adu. – Ez öngyilkosság, Sullivan.

 A szemem forgatom. Hallottam már ezt a dumát korábban, akkor is szar volt – mégpedig Evan Walkertől, amikor rájött, hogy egy haláltáborba akarok berontani, hogy kihozzam az öcsémet. Miért vagyok mindig egyedül a bolondok szigete és józanság tengerén? Miért mindig én vagyok az „inkább igen” mindenki más „inkább nem”-jével szemben?

Az „én csinálom”, amely dacol a többiek „én kimaradok”-jával?  – Itt ücsörögni öngyilkosság – érvelek. – Ahogy az is, ha csak úgy menekülünk a vak világba. Bármit teszünk most, felér egy öngyilkossággal. Elérkeztünk a történetnek arra a pontjára, Adu, ahol választanunk kell az értelmes, illetve az értelmetlen halál között. Mellesleg – fűzöm hozzá – ő megtenné ezt értünk.

– Nem – jegyzi meg halkan Ben. – Ő érted tenné ezt meg.

– A bázis, ahová elvitték, több mint százötven kilométerre van innen – mondja Adu. – Még ha el is jutsz oda, már késő lesz. Akkorra Vosch már befejezi vele az elintéznivalóját, és Evan halott lesz.

– Nem tudhatod.

Tudom.

– Nem, te csak azt mondod, hogy tudod, holott egyáltalán nem tudsz semmit, lövésed sincs semmiről, amiről azt állítod, hogy tudod, és azt várod, higgyünk neked, mert te olyan kis zsenibogyó vagy.

  És akkor Ben:

– Miii?

– Akármit csinálunk is, az, hogy itt maradjunk, szóba sem jöhet – mondja Adu hűvösen Bennek, mintha az én szövegem nem ütötte volna meg az első osztályú szintet, hogy egyáltalán szót pazaroljon rá. – Amint a helikopter leszállítja a rakományát, visszajön ide.

– Rakományát? – értetlenkedik Ben.

– Evanre gondol – tolmácsolom neki.

– Miért kéne vissza...? – Aztán hirtelen rájön. Adu út szélén eltemetett áldozatai. A helikopter visszajön az akciócsoportért. – Ó... – Kézfejét a szája elé kapja. – A francba!

 Én meg arra gondolok, Hej! Egy helikopter!, miközben Adu engem figyel, és azt hiszi, tudja, mi jár a fejemben, aminthogy tudja is, de ez még nem jelenti azt, hogy mindig igaza lenne.

– Felejtsd el, Sullivan!

– Mégis mit? – De nyomban el is ismerem, hogy rajtakapott, valóban forralok valamit. – Te megcsináltad. Vagy legalábbis azt állítottad, hogy megcsináltad.

– Mit? – érdeklődik Ben.

– Az más volt – mondja Adu.

– Mégis miben volt más?

– Abban volt más, hogy benne volt a pilóta is. Az én „menekülésem” Voschtól nem igazi szökés volt, hanem a tizenkettedik rendszer tesztje.  – Nos, majd úgy csinálunk, mintha ez is egy teszt lenne, ha ettől jobb lesz.

Mit csinálunk, milyen teszt? – Ben hangja már egy oktávnyit emelkedett az idegességtől. – Mi a fenéről hadováltok itt?

  Adu felsóhajt.

– Egy Black Hawkot akar lestoppolni.

 Ben szája elnyílik, és úgy is marad. Én nem tudom, hogy van ez, de valahányszor Adu közelében van, úgy folyik el az értelme, mint a spagettiszűrőn keresztül a víz.

– És mi a helyzet vele? – biccent Adu Sam felé. – Ő is jön?

– Közöd?

– Hát, semmi kedvem bébicsőszködni, míg te Don Quijotét játszod.  – Tudod, egyáltalán nem esem hasra attól, hogy sejtelmes irodalmi idézeteket villantasz. Amúgy meg, képzeld, történetesen tisztában vagyok vele, ki volt Don Quijote.

– Na jó, várjatok egy percet! – vág közbe Ben. – A Keresztapából van, ugye? – Kérdi mindezt őszinte vagy pókerarccal, nem tudom eldönteni, hogy most tényleg hülyéskedik-e, vagy sem. Anno még azt beszélték, hogy oxfordi ösztöndíjas lesz. Nem hülyéskedik. – Teszel Voschnak egy visszautasíthatatlan ajánlatot?

– Ben maradhat a srácokkal – tájékoztatom Adut, mintha legalábbis már jó előre, hónapokkal ezelőtt kiterveltem volna ezt: Evan megmentését. – Mi ketten megyünk, csak te meg én.

  Csóválja a fejét, aztán megkérdi:

– Miért tennék ilyet?

– Miért ne?

 Egész teste megfeszül, aztán, ki tudja, miért, Benre pillant. Úgyhogy én is Benre nézek, Ben pedig a padlót bámulja, mintha most látná először. Mi ez a lenyűgöző kemény felület a lábam alatt?

Akkor mit szólsz ehhez? – Nem hagyom abba a próbálkozást. Miért

nem hagyom abba? Megpróbálok leállni, de aztán sosem sikerül. – Felejts el engem. Felejtsd el Evant. Magadért tedd meg!

– Magamért? – őszinte döbbenet ül ki Adu arcára. Ha! Legalább egyszer még csak nem is képes úgy csinálni, mintha tudná, hogy mi jár a fejemben!

– Ő végzett veled. Részéről ennyi volt. Úgyhogy neked kell felkeresned, ha véget akarsz vetni az egésznek.

 Adu hátrahőköl, mintha valaki pofon vágta volna. Most mindjárt előadja itt a nagyjelenetet, hogy halvány sejtése sincs, kiről beszélek.

Elhitte, hogy elhiszem.

 Láttam az arcán, mikor elmesélte a sztorit. Hallottam a hangján. Ott volt a morcos tekintetek és összevont szemöldökök és hosszúra nyúlt csendek között. Amikor kimondta a nevét, és amikor képtelen volt kimondani a nevét, ott volt: miatta nem adta még fel, ő az oka annak, hogy még mindig kitart, ő Adu létének értelme, a raison d’être.

  Az a dolog, amiért érdemes meghalni.

– Ha Vosch azt hiszi, cikbe mész... akkor cakkba mész. Ha azt hiszi, menekülsz... akkor inkább támadsz. Amit ő tett, azt nem tudod meg nem történtté tenni, de őt magát igen.

– Ez semmit nem old meg – suttogja.

– Valószínűleg nem. De legalább meghal. Azért ez is valami.  Kinyújtom felé a kezem. Én se nagyon tudom, miért. Igazából nem az én tisztem ezt megtenni, hiszen nem garantálhatom, hogy végül biztonságban leszállítom az árut. Az a vékonyka, józan, nyugodt, vénséges vén bölcs hang azt ciripeli a fejemben, Igaza van, Cassie, ez ön gyilkosság. Evan elment, és ezúttal nem fog csoda történni. Engedd el!

 Az én helyem Sam mellett van; mindig is ott volt. Nekem ő a raison d’être. Nem valami téveszmés ohiói farmer srác, aki egy párhuzamos világban él, és a csontja velejéig őrült. Úristen, ha Adunak igaza van, akkor Evan szerelme is része az őrületnek! Azért hiszi, hogy szerelmes belém, mert azt hiszi magáról, hogy ő is Azok közé tartozik.

 Mi a különbség a között, hogy szerelmesnek hisszük magunkat, vagy tényleg azok is vagyunk? Van egyáltalán valami különbség?

  Időnként gyűlölöm a saját agyamat.

– A halottak... – mondja Adu olyan hangon, amely tökéletesen kifejezi a szó jelentését: nincs benne semmi, eltávozott, üres. – Azért jöttem ide, hogy megöljek egy ártatlan embert. Ötöt gyilkoltam meg. Ha visszamegyek, addig fogok gyilkolni, amíg már számon sem bírom tartani. Addig, amíg már teljesen értelmetlenné válik, hogy számon tartsam. – Nem néz rám. Bent nézi. – És könnyű lesz ezt tenni. – Aztán felém fordul. – Te ezt nem érted. Én az vagyok, amivé ő tett engem.

 Bárcsak ordítana. Azt szeretném, ha kiabálna, visítana, az öklét rázná, beverne egyet valamibe, addig üvöltene, vonítana, amíg már egyetlen hang sem jönne ki a torkán. Bármi jobb lenne, mint ez, ahogy most beszél, üres, kongó hangon, mint akiből minden kiveszett. Amit mond és ahogy mondja, az egyáltalán nincs összhangban. És ez félelmetes.  – És végül mindketten elbukunk – mondja nekem. – Evan meg fog halni, és Vosch élni fog.

  Mindenesetre elfogadja a kezem.

  Ez még rémisztőbb.

49

EKKORRA BEN MÁR ELJUTOTT TÜRELME végső határáig – fizikailag és mentálisan egyaránt. Már nem bírja elviselni ezt a drámát, és követni sem képes a különös fordulatot. Az egyik pillanatban még Ő egy áruló!, a másikban meg már: Ő a társam! Odaszökdécsel a lépcsőkhöz, és leül, kinyújtva maga elé sérült lábát. A plafont bámulja, és az állát simítgatja közben.

– Adu, jobb lenne, ha felmennél megint. Ha esetleg valakit nem vettél volna észre.

 Adu a fejét csóválja, fényes fekete fürtjei előre-hátra lengenek, selyemfényű obszidiánfüggöny.

– Nem hagytam ki senkit.

– Nos hát akkor. Ha esetleg valaki erre járna.

– Mint például?

  Fejét lassan Adu felé fordítva válaszol:

– Rossz emberek.

 Adu rám pillant. Aztán bólint. Megkerüli az ülő Bent, aztán felnyúl a lépcső közepén hagyott puskájáért.

– Ne – súgja oda neki, mielőtt eltűnne a szemünk elől.

– Mi folyik kettőtök közt? – firtatom. Mi az, hogy „Ne”!

– Miről beszélsz?

– A kis összenézésekről. Meg erről a „ne”-ről az előbb.

– Semmi, Cassie.

– A semmi azt jelentené, hogy nincsenek fura pillantások, meg ilyen „ne”-k.

 Vállat von, aztán fölnéz a lépcső teteje, a nemrég támadt új nyílás felé. Ahol régen a ház állt, most a csupasz ég.

– Lehetetlen – jelenti ki, és közben úgy mosolyog, mint aki zavarban van, mert valami butaságot mondott. – Mindegy, mennyire jól ismersz valakit, mindig lesz egy olyan része, amit nem fogsz ismerni. Amit sosem leszel képes megismerni. Úgy értem, soha. Egy titkos, lezárt szoba.

Nem is tudom.

 Megrázza a fejét, és nevetni kezd. A nevetés már megszületése pillanatában elhal.

– Adu kapcsán én inkább úgy fogalmaznék, hogy több ilyen titkos szoba van benne, mint ahány terem a Louvre-ban – hangsúlyozom.  Ben talpra kecmereg, aztán elkezd felém bicegni, a puskáját használva mankóként. Mire megérkezik hozzám, az arca a kimerültség és kín példatára. Na tessék. Parish épp hogy felgyógyul egy Adu okozta sebesülésből, erre kap tőle egy másikat. Nehogy véletlenül megszakadjon a sorozat.

– Elment az eszed? – tudakolja.

– Te mit gondolsz?

– Szerintem igen.

– És ezt hogyan tudod megállapítani? – Tökéletesen bízom abban, hogy nem fogja megérteni a kérdésem.

– Az a Cassie Sullivan, akit én ismerek, sosem hagyná el a kisöccsét.

– Talán nem vagyok az a Cassie Sullivan, akit te ismersz.

– Szóval csak úgy faképnél hagyod...

– Rád bízom.

– Talán elkerülte a figyelmed, de ha emberek megmentéséről van szó, nem szoktam remekelni.  – Ez nem rólad szól, Parish.

 Lecsúszik mellém a falnak dőlve. Vesz néhány nagy levegőt. Aztán kiböki:

– Használjuk már az agyunkat, jó? Adu nem fog eljutni Voschhoz, ahogy te se Evanhez. Ez az első rész. Térjünk át a másodikra!

– Második rész?

– Ők – biccent a takaró alatt kuporogva alvó Sammy és Megan felé. – Minden róluk szólt, már az első naptól kezdve. Az ellenség mindig is tudta. Az igazán szomorú és ijesztő az egészben az, hogy mi hogy tudtunk erről ilyen könnyedén megfeledkezni.

– Én nem feledkeztem meg erről – mondom Bennek. – Szerinted mégis miért megyek el? Ez nem Evan Walkerről szól. És nem rólad, és nem rólam. Amennyiben Adunak igaza van, Evan a mi utolsó reményünk. – Kisöcsém arcára nézek; amikor alszik, olyan, mint egy angyal. – Az ő utolsó reménye.

– Akkor én megyek el Aduval. Te itt maradsz.

  Megrázom a fejem.

– Te össze vagy törve. Én nem.

– Baromság! Képes vagyok eljutni...

– Én nem a lábadról beszéltem.

  Meghökken. Az álla befeszül.

– Ez övön aluli volt, Cassie.

– Kisebb gondom is nagyobb annál most, hogy mi sportszerű, meg mi nem. Ez az egész nem a tisztességről szól. Hanem az esélyekről. A valószínűségről. A kockázatról. Arról, hogy a kisöcsém megérhesse a következő karácsonyt. Szuper lenne, ha át tudnám ruházni valaki másra ezt, hogy megtegye helyettem, de ez az én dolgom, Parish. Ez az én felelősségem. Mivel én még mindig ott vagyok, Ben, kint az országúton, a kocsi alatt, és arra várok, hogy jön a mumus, és elvisz. És ha most elfutok, akárhova, vagy sehova, meg fog találni engem. Meg fogja találni Samet. – Kihúzom Mackót a pokróc alól, és magamhoz ölelem. – Nem érdekel, hogy Evan Walker földönkívüli-e, vagy ember, vagy valami különc gyökér. Nem érdekel a te csomagod, sem az Adué, és különösképpen magasról teszek a saját csomagomra. A világ már jó hoszszú ideje létezett azelőtt is, hogy ez a hétmilliárd milliárd atom egy sajátos készletté állt volna össze, és azután is létezni fog, hogy ez az egyedi formáció szétszóródik minden égtáj felé.

 Ben kinyújtja felém a kezét, és megérinti a nedves arcom. Eltolom a kezét.

– Ne érj hozzám! – Te Ben-Volt. Te Ben-Lehetett-Volna.

– Figyu, Cassie, én nem vagyok se a főnököd, se az apád. Ugyanúgy nem tudlak itt tartani, ahogy te is képtelen voltál megakadályozni engem abban, hogy elinduljak a barlanghoz.

 Arcom Mackó ócska öreg bundájához szorítom. Mackónak füst-, veríték-, mocsok- és öcsémszaga van.

– Szeret téged, Ben. Azt hiszem, jobban, mint engem. De ez...

– Ez nem igaz, Cassie.

– Ne. Szakíts. Félbe. Ez az egyik dolog, amin nagyon ki tudok bukni.

Csak hogy tudd, na! És most szeretnék neked valamit mondani.

– Hallgatlak.

 Félrenézek. A nagy semmibe. Mély lélegzet. Ne mondd ki, Cass! Mi értelme lenne? Nincs semmi értelme. De talán ez olyasmi, amit mindketten meg kell, hogy értsünk.

– Harmadikos korom óta beléd voltam zúgva – suttogom. – A te neveddel töltöttem meg jegyzetfüzeteket. Szívecskéket rajzoltam köréjük. Virágokkal dekoráltam. Főleg margarétákkal. Napközben ábrándoztam rólad, éjjel meg veled álmodtam, és senki sem tudott erről, csak a legjobb barátnőm. Aki már halott. Mint mindenki más is.

  Félrenézek. A nagy semmibe.

– De hát te ott voltál, ahol voltál, és én is ott voltam, ahol voltam. Ami azt illeti, akár Kínában is lehettél volna. Mit számított az már! Aztán amikor egyszer csak feltűntél a nagy semmiből, Sammy táborában, azt gondoltam magamban, ez mégiscsak jelent valamit. Mert te éltél, mikor már rég halottnak kellett volna lenned, és én is életben voltam, bár már rég halottnak kellett volna lennem, és mi mindketten Sam miatt voltunk ott, akinek szintén meg kellett volna halnia. – Csak – folytatom –, csak túl sok volt a véletlen ahhoz, hogy véletlenek legyenek, nem? De hát mégiscsak ennyi, minden csak véletlen. Nincs semmi isteni terv. A sorsunk nincs előre megírva a csillagokban. Nincs semmi ígykellett-lennie. Véletlenszerű emberek vagyunk, akik egy véletlenszerű univerzum egyik véletlenszerű bolygóját foglaljuk el. És ez így rendben is van. Ez a hétmilliárd milliárd atom jól elvan ezzel a tudattal.

 Ajkamat a csúnya tömött állat buksijához szorítom. Tényleg nagyszerű, hogy az emberek meghódították a Földet, feltalálták a költészetet és a matematikát és a belső égésű motort, rájöttek, hogy az idő és a tér relatív, építettek kisebb-nagyobb szállítóműveket, hogy átruccanhassunk a Holdra egy kis holdkőért, vagy beugorhassunk a McDonalds’sba némi epres-banános smoothie-ért. Királyság, hogy atomot hasítunk, és internetet meg okostelefonokat adományoztunk a bolygónak – ja, és ne feledkezzünk meg a szelfibotról.

 De mind közül a legcsodálatosabb dolog, a legnagyobb vívmányunk, egyszersmind az egyetlen olyan dolog, amiért imádkozom, hogy sose felejtsenek el minket, az az, hogy a természet egyik legvadabb és legfélelmetesebb ragadozójának anatómiailag pontatlan, rajzfilmfigurákra emlékeztető mását poliészter töltőanyaggal tömik ki, csak és kizárólag azért, hogy megvigasztaljon, lenyugtasson egy gyermeket.

50

FEL KELL KÉSZÜLNÜNK. Ki kell dolgoznunk a részleteket. Először is szükségem lesz egy egyenruhára. Ben a gyerekekre vigyáz, amíg Aduval kiássuk a holttesteket. A legkisebb újonc egyenruhája méretre jónak tűnik, de a zubbony hátán golyó ütötte lyuk éktelenkedik. Elég nehéz lenne kimagyarázni. Adu kivonszolja a következő holttestet, amelynek a szerelése piszkos ugyan, de legalább nem csúfítják el golyónyomok, és alig van rajta vér. Adu elmagyarázza, hogy szétroncsolta a koponyáját egy húszcolos acélabronccsal. Nem érzett semmit, nyugtatott meg.

Nem látta, hogy érkezik. Minden rendben. Hánynom kell ettől. Minden rendben. Ott helyben, az út szélén öltözöm át, a csupasz égbolt alatt. Hah. Csupasz égbolt. És fölöttem ott van Cassiopeia a trónusához láncolva, és figyeli, amint a névrokona lemezteleníti magát és a halott fiút is. Látom, amint Adu ránéz, és az arca a szokásosnál is sápadtabb. Követem pillantását a fiú karjáig: piszkosnak látszó hegek – bemetszések? – csillannak meg a csillagok fényében. Mik azok? Betűk?

– Az mi? – firtatom, miközben visszatűröm a nadrágom szárát; legalább tíz centivel hosszabb, mint kellene.

– Latinul van – válaszolja. – Azt jelenti, az győz, aki tűr.

– De miért van így belevésve a karjába?

 Megrázza a fejét. Keze saját vállához vándorol. Azt hiszi, nem veszem észre.

– Neked is van ilyened, ugye?

– Nem, nincs. – Letérdel a fiú halott teste mellé, harci késével a kezében. Bemetszi a kis heget a tarkóján, és finom mozdulatokkal kiszedi belőle a nyomkövetőt.

– Nesze! Tedd be a szádba!

– Szó sem lehet róla.

 Tenyere bölcsőjébe teszi, és ráköp. Megforgatja köpetében a rizsszemnyi eszközt, hogy megtisztogassa a vértől.

– Így jobb?

– Mégis mitől lenne jobb?

 Megragadja a kezem, és belehelyezi a nyálas golyócskát a tenyerembe.

– Akkor tisztogasd meg te!

 Megkötöm a bakancsom fűzőjét, miközben egy másik kölyök nyakába is belemetsz, majd kése hegyével kipattintja a nyomkövetőt belőle. Aztán ajka közé csúsztatja a kést. Van benne valami természetesnek tűnő barbár vadság, amitől újra hallom a fejemben a szavait: Én az vagyok, amivé ő tett engem.

51

ELŐKÉSZÜLETEK. RÉSZLETEK.

Mindenféle felszerelésre lesz szükségem, de csupa olyan holmira, ami elfér a zsebeimben, meg persze az uniformisom zsebeiben. Tartalék tárak a puskámhoz és a pisztolyomhoz, egy kés, egy toll-lámpa, egypár gránát, két palack víz, valamint – engedve Ben nyomásának – három müzliszelet. Parish valami egészen furcsa, szinte babonás hittel kapaszkodik az energiaszeletekbe, nem is értem ezt a hülyeséget, hisz ez csak kamu – nem mint az én megrendíthetetlen hitem a plüssmackók varázserejében ugyebár.

– És mi van, ha tévedsz? – kérdezem Adut. – Mi van, ha a fene se jön el az akciócsoportért?

– Akkor szívás – feleli a vállát vonogatva.

 Milyen vidám és ragyogó perspektívák! Igazi napfény az életünkben ez a lány. Felköltöm Samet és Megant, és megetetem őket, míg Ben és Adu felkészül a kinti támadásra. Valami van kettejük között. Valami, amit eltitkolnak előlem. Amitől már csaknem azt kívánom, bárcsak nekem is meglenne Evan agyfeltáró képessége. Behatolnék Ben Parish fejébe, és utat hekkelnék magamnak az igazságig. Azt gondoltam, hogy megtaláltam Adu a Némítók-pont-olyan-közönséges-halandók-mint-mi-csak-még-többek elméletének gyenge pontját. Mégis hogy volt képes Evan szelleme belém lépni, és összevegyülni velem, ha ő ember? Adu magyarázatának megértéséhez minimum doktori fokozat kellene robotikából, bionikából és elektromágnesesség-tanból. Az agyára kapcsolt központi vezérlőegység, amely az én fiziológiai biofeedbackjeimet értelmezi, egy információs hurkot képez, amelyben az én adataim összevegyülnek az övéivel, blablabla. Valóban, a tudomány csodálatos, de miért kell kiszívnia a világból a titokzatosság minden örömét? Lehet, hogy a szerelem nem több, mint a hormonok komplex kölcsönhatása, feltételes reflex és pozitív megerősítés, de próbáljon csak meg valaki verset írni erről!

  Előkészületek. Részletek.

 Eligazítást tartok Samnek és Megannek a tervről. Sam szívvellélekkel benne van. Bár ha rajta múlik, legszívesebben a bázisra való észrevétlen beszivárgást választotta volna, így legalább eltölthetne némi minőségi időt hőn szeretett Zombijával. Megan egy szót sem szól. Aggódom miatta, nehogy épp a kritikus pillanatban riadjon vissza. Persze nem hibáztathatom. Legutóbb, amikor megbízott a felnőttekben, egy bombát nyomtak le a torkán.

 Átadom Mackót Samnek, hogy vigyázzon rá. Mármint Mackó is vigyázzon Samre, ugyanannyira, ahogy Sam Mackóra. Továbbadja Megannek. Úristen! Kinőtte Mackót; milyen gyorsan felnőnek.

  Takarók, figyelmeztetem őket. Adun kívül mindenki kap egy takarót.

Aztán már nem marad más hátra, mint még egyszer, utoljára, felmenni a lépcsőn.

 Megfogom Sammy kezét, Sammy megfogja Meganét, Megan Mackóét, és így együtt mindannyian felmegyünk a felszínre. Alattunk a lépcsőfokok recsegnek-ropognak, hangosan nyögnek. Bármelyik pillanatban összeomolhatnak.

  Mi nem fogunk összeomlani.

52 ZOMBI

VÉGIGNÉZEM, AHOGY ADU BECIPELI az utolsó két holttestet a régi garázsba, egyet-egyet a karja alá kapva. Értem én, hogyan lehetséges, de akkor is elég ijesztő látvány. Az üres sírgödör mellett várok rá, hogy visszatérjen. De nem tér. Ó, babám! Most meg mi van?

 A garázsban a benzin és a motorolaj szaga visszaidézi egy kicsit a múltat. Mielőtt Zombivá vált volna, ott volt az a Ben Parish nevű srác, aki szombat délutánonként az autókon dolgozott az öregével, utoljára egy 69-es Corvette-en, amit tizenhetedik születésnapjára kapott az apjától, egy olyan ipsétől, aki igazából nem engedhette volna meg magának ezt a kocsit, ezért aztán úgy tett, mintha az egy szem fiának vette volna, holott mindketten tisztában voltak az igazsággal. Ben születésnapja jó ürügy volt a kocsi megvételére, a kocsi pedig jó ürügy volt arra, hogy a fiával tölthessen némi időt, míg az élet lassan eltelik: előbb az érettségi, aztán a főiskola, majd az unokák, a nyugdíjba vonulás és végül a sírgödör. Aztán a sírgödör váratlanul a lista elejére ugrott, igaz, nem a kocsi elé, azt el kell ismerni; legalább néhány szombat erejéig az övék volt az a verda.

 Látom, hogy egymás mellé fektette az áldozatait a csarnok közepén, és mindegyiknek keresztbe tette a kezét a mellkasán. De őt magát sehol sem látom. Egy pillanatra elfog a rettegés. Valahányszor a-ra számítok tőle, b-t kapok. Áthelyezem a testsúlyom a jó lábamra, és a vállamról a kezembe veszem a puskám.

 A háttérben sűrűsödő árnyékok közül mély hangú nyöszörgés hallatszik, melyet időnként valami szörtyögés szakít meg. Végigbicegek a szerszámosládákat tartalmazó polcok meg egy nagy rakás olajoshordó mellett, és utóbbiak mögött rátalálok. A salakbeton fáinak dőlve kuporog, felhúzott térddel, szorosan átölelve magát.

 Nem bírok egyenesen állni, túl erős fajdalmaim vannak. Leülök mellé. Megtörli az arcát. Ez az első alkalom, hogy látom Adut sírni. Sosem láttam mosolyogni, és valószínűleg már nem is fogom, de most láttam sírni. Ez az egész jól el van cseszve.

– Nem tehettél mást – mondom neki. Totál kiboríthatta az, hogy ki kellett ásnia a hullákat. – És különben is, nekik már úgyis mindegy, nem?

  Megrázza a fejét, és felsóhajt:

– Jaj, Zombi!

– Még nem késő, Adu. Lefújhatjuk az egészet. Sullivan meg úgysem képes egyedül, nélküled véghezvinni ezt.

– Neki nem is kellene semmit sem véghezvinni, ha nem álltál volna oda így Walker elé.

– Talán nem is kellett volna azt tennem, ha megbíztál volna bennem annyira, hogy az igazságot mondjad.

– Az igazságot – ismétli meg Adu.

– A fontos rész ebben a mondatban az volt, hogy megbíztál volna.

– Én megbízom benned, Zombi.

– Elég viccesen mutatod ki.

  A fejét csóválja. Az a süket Zombi, már megint téved.

– Tudom, hogy nem fogod elmondani.

 Kinyújtja mindkét lábát, és egy műanyag tartály szaltózik a melléről a combjára. A benne lévő világoszöld folyadék meglöttyen. Fagyálló.  – Egy kupaknyi elég lesz – mondja olyan halkan, hogy nem is vagyok biztos abban, hogy nekem címezi a szavait. – A tizenkettedik rendszer... meg fog védeni. Megvéd engem...

  Felkapom a műanyag kannát az öléből.

– Az isten áldjon meg, Adu, ugye még nem ittál belőle, ugye?

– Add vissza, Zombi!

 Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Ezt egy nemnek veszem.  – Azt elmesélted, mi történt veled, de arról nem beszéltél, hogyan történt.

– Hát. Tudod te. – Egyik ujjával köröket ír le a levegőben. – A szokásos módon.

  Oké. Ezt megérdemeltem.

– Pengének hívták. – Aztán összeráncolja a homlokát, és helyesbít: – Nem. Alex volt a neve.

– Az újonc, aki lelőtte Porcelánykát.

– Értem tette. Hogy én megszökhessek.

– Aki segített Voschnak csőbe húzni téged.

– Igen.

– És aztán Vosch, mondjuk úgy, mindkettőtöket csőbe húzott.

  A szabadalmaztatott Adu-féle közönyös tekintettel bámul rám.

– Miről beszélsz?

– Vosch egyedül hagyott benneteket akkor éjjel. Tudnia kellett, hogy Penge... hogy ha akkor titeket kettesben hagy, az oda fog vezetni, hogy...

– Ez őrültség, Zombi. Ha Voschnak valaha is átfutott volna az agyán ez a gondolat, sosem bízott volna engem Penge felügyeletére.

– Miért mondod ezt?

– Mert a szerelem a legveszélyesebb fegyver a világon. Sokkal instabilabb, mint az uránium.

  Nyelek egyet. Kiszáradt a torkom.

– Szerelem.

– Igen, szerelem. Most már visszakaphatnám?

– Nem.

– El is tudnám venni tőled. – Bámul rám, egy maroknyinál nem nagyobb tér fölött, a minket körülölelő sötétségnél alig világosabb szemmel.

– Tudom, hogy el tudnád venni.

 Megfeszülök. Az az érzésem, hogy a kisujja pöccintésével ki tudna ütni engem.

– Azt akarod tudni, hogy szerettem-e. Azt akarod megkérdezni tőlem – mondja.

– Semmi közöm hozzá.

– Én senkit sem szeretek, Zombi.

– Nahát, nincs ezzel semmi gáz. Még fiatal vagy.

– Ezt hagyd abba! Hagyd abba a próbálkozásokat, hogy megnevettess. Ez kegyetlenség.

 Mintha kés hasogatná a gyomrom. Ehhez a fájdalomhoz mérten a lőtt sebem szimpla szúnyogcsípésnek tűnik. Akármi is lehet az oka, de valahányszor ennek a lánynak a közelében vagyok, rám tör a fájdalom, és nem is csak a fizikai formájában. Mivel mindkét típus régi jó ismerősöm, ha választani lehet, inkább lőjenek le egy tucatszor, mintsem darabokra tépjék a szívem.

– Egy pöcs vagy – közli. Kicsavarja a kanna kukapját. – Mindig is ezt gondoltam rólad. A kupakot félig tölti fagyállóval. A folyadék neonzölden csillog. Az ő színük.

– Ezt művelték ők, Zombi. Ez az a világ, amit ők teremtettek, ahol életet elvenni sokkal könnyebb, mint életet adni. Én most jó vagyok. Én most bölcs vagyok.

 Ajkához emeli a kupakot. Remeg a keze; a ragyogó zöld folyadék átloccsan a peremén, és végigfut az ujjain. És szemében ugyanaz a sötétség honol, amely elborítja az egész bensőm.

 Nem húzódik el, amikor megfogom a csuklóját. Nem szabadítja rám továbbfejlesztett erejét, nem tépi le a fejem a vállamról. Valójában semmilyen ellenállást nem tanúsít, amikor kényszerítem, hogy letegye a kezét.

– El vagyok veszve, Zombi.

– Megtalállak.

– Nem bírok megmozdulni.

– Majd én viszlek.

 Oldalról rám dől. Köréje fonom a karom. Két tenyerem közé veszem az arcát; ujjaimat végigfuttatom a tincsein.

  A sötétség elsurran; nem tart ki.

53

ÉPP VISSZAFELÉ TARTUNK, A GÖDÖR FELÉ, amikor a biztonságos ház omladékai közül előbukkan Cassie meg a gyerekek. Csak úgy roskadoznak a pincéből felcipelt takarók súlya alatt.

– Zombi! – kiabál Mazsola. Odanyargal hozzám, és ahogy rohan, kezében a takarók halma föl-le ugrándozik. Megtorpan, amint közelebbről is szemügyre veszi Adu arcát. Azonnal leveszi, hogy baj van. A kiskölyköknél csak a kutyák olvasnak jobban az emberi arcból.

– Mi van, közlegény? – kérdezem.

– Cassie nem engedi, hogy fegyverem legyen.

– Rajta vagyok az ügyön.

  Gyanakodva ráncolja az arcát, kétségei vannak.

  Lazán belebokszolok a karjába, majd hozzáteszem.

– Hadd temessem el Adut előbb! Azután majd tárgyalhatunk a fegyverekről.

 Cassie érkezik, a csuklójánál fogva félig vezetve, félig vonszolva Megant. Remélem, rendesen kapaszkodik. Van egy olyan érzésem, hogy ha elengedi a kezét, elszáll az a lány. Adu a garázs felé tekergeti a nyakát, a bentiek felé, és azt mondja:

– Még tíz perc a helikopterig.

– Honnan tudod? – kérdezi Sullivan.

– Hallom.

 Cassie felvont szemöldökkel pillant rám. Vágod? Azt mondja, hallja. Miközben mindenki más csak a puszta földek fölött elzúgó szél hangját hallja.

– Minek a tömlő? – kérdezi tőlem.

– Hogy ne ájuljak el, vagy ne fulladjak meg – válaszolja Adu.  – Azt hittem, hogy téged... milyen szót is használtál? ...továbbfejlesztettek.

– Igen. De attól még nekem is szükségem van oxigénre.

– Mint egy cápa – jegyzi meg Cassie.

– Mint egy cápa – bólint Adu.

 Sullivan a garázsba vezeti a gyerekeket. Adu beugrik a gödörbe, és hanyatt fekve elnyúlik a földön, a porban. Felveszem a puskát, amit a földre hajított, és leengedem neki. Megrázza a fejét.

– Hagyd csak ott fönn!

– Kajakra?

  Bólint. Arca a csillagok fényében fürdik. Elakad a lélegzetem.

– Mi van? – kérdezi.

  Félrenézek.

– Semmi.

– Zombi.

  Megköszörülöm a torkom.

– Nem fontos. Csak arra gondoltam... csak egy pillanatra... átfutott az agyamon...

– Zombi!

– Oké. Gyönyörű vagy, na. Ez minden. Vagyis hát... te akartad tudni...  – Hát te aztán a legfurább időpontokban leszel szentimentális. A tömlőt!

 Leengedem a cső egyik végét. Beveszi a szájába, és felemelt hüvelykujjával int nekem.

 Most már én is hallom a közelgő helikopter egyelőre halk, de egyre erősödő moraját. Rálapátolom Adura a földet, jobb kezemmel söprögetve, míg a ballal a cső másik végét fogom. Nem kell kimondania a szavakat hangosan, ki tudom olvasni a tekintetéből. Siess, Zombi!  A testére hulló föld felkavaró hangja. Úgy döntök, hogy nem nézek oda. Az eget kémlelem, miközben eltemetem, és közben olyan vadul szorongatom a cső végét, hogy belefehéredik az öklöm. Agyamon sorban átvillannak a kudarc szinte végtelen számú lehetőségei. Mi van, ha a helikopterrel egy komplett raj érkezik? Mi van, ha nem is egy Black Hawkot küldenek, hanem egyszerre kettőt? Vagy hármat? Négyet? Mi van, ha, mi van, mi van, mi van, leszarom.

 Nem fogok tudni visszaérni időben a garázsba. Adut most már teljesen elhantoltam, én viszont fedetlenül állok kint a nyílt mezőn a meglőtt lábammal, és egy szűk kilométernyit kell még botorkálnom, ha nem szeretnék bekerülni a helikopter – amelynek most már látom kirajzolódni a sziluettjét a csillagos háttéren, egy fekete semmit a ragyogó fehéren – hatókörébe. Még sosem próbáltam futni golyóval a lábamban. Eddig még nem voltam rákényszerülve. Gondolom, mindig van egy első alkalom.

 Nem jutok túl messzire. Még ötven méterre sem. Előreesem, arccal a földre. Mi a fenéért nem Cassie temette el Adut? Több értelme lett volna szerintem, ha én kuporgok a gyerekek mellett, mellesleg Sullivan örömmel ugrott volna egy ilyen lehetőségre.

 Feltápászkodom. Talán ha öt másodpercig bírom ki függőlegesen, aztán újra a porban találom magam elnyúlva. Most már késő. Bizonyára befogtak már az infravörös érzékelőikkel.

 Egy pár bakancs trappol felém. Két kéz nyálából fel. Cassie a nyakába lódítja a karom, és fölhúz, miközben oldalra lendítem a rossz lábam, ugrálok a jón, lendítem a rossz lábam, ugrálok a jón. De őrá nehezedik szinte a teljes súlyom. Kinek van szüksége holmi tizenkettedik rendszerre, ha az embernek akkora szíve van, mint Cassie Sullivannek?  Bezuhanunk a garázscsarnokba. Cassie rám dob egy takarót. A kölykök már le vannak takarva, én viszont azt kiáltom. Még ne! A testhőjük össze fog gyűlni a pokróc alatt, és meghiúsítja a tervünket.

– Várjatok, amíg szólok! – mondom nekik. Aztán Cassie-nek: – A te feladatod.

Meglepetésemre rám mosolyog, és bólint.

– Tudom.

54 CASSIE

– MOST! – ORDÍTJA BEN, valószínűleg későn. A helikopter már fölöttünk mennydörög. Behúzódunk a pokrócok alá, én meg elkezdem a számolást.

 Honnan fogom tudni, hogy itt az idő? – kérdeztem Adut.

 Két perc elteltével.

 Miért kettő?

 Ha nem tudjuk megcsinálni két perc alatt, akkor nem is lehet.

 Mit akart ezzel mondani? Akkor nem kérdeztem rá, de most valahogy azt gyanítom, a kettő csak egy véletlen szám volt, amit az ujjából szopott.

  Azért én kiszámoltam a két percet.

  ...ötvennyolc, ötvenkilenc, hatvan...

 Az ócska takaró penésztől és patkányhúgytól bűzlik. Az orrom hegyéig nem látok ebben a vaksötétben. Amit hallok – minden, amit hallok – az a helikopter, ami olyan hangos, mintha itt lenne tőlünk két lépésre. Vajon leszállt már? Vajon bevetették már a mentőcsapatot, hogy tüzetesen vizsgálja meg azt a titokzatos földhalmot, ami gyanúsan úgy fest, mint egy sír? Úgy gördülnek át a kérdések elmém tájain, ahogy a lassan gomolygó köd. Elég nehéz számolás közben gondolkodni – talán nem véletlen, hogy az elalvás elősegítésére ajánlják a számolgatást.

  ...kilencvenkettő, kilencvenhárom, kilencvennégy...

Gondjaim vannak a levegővétellel. Talán lehet valami köze ahhoz, hogy lassan, de biztosan megfulladok.

 Valamikor úgy hetvenöt táján a helikopter motorjai kisebb fordulatszámra állnak. Nem álltak le teljesen, csak a hangmagasság és a hangerő csökkent kicsit. Leszállt volna? Kilencvenötnél a motor újra a megszokott fordulatszámon bömböl. Meddig maradjak itt? Addig a két percig, amit Adu önkényesen kijelölt számomra – vagy inkább hallgassak arra a bölcs, vékonyka belső hangra, amely azt kuvikolja a fülembe, hogy Menj, menj, menj, menj, mooooost!

  Kilencvenhétnél elindulok.

 És veszettül fényesen vakít a világ, miután kitörök gyapjúgubómból. Kisüvítek a bejáraton, éles kanyar jobbra, aztán földek, fák, csillagok, országút, helikopter, már majdnem két méterre a talajtól.

  És épp emelkedik.

 Basszus!

 Adu gödre mellett egy kavargó árnyékot látok, a felforgatott föld örvénylik, és egy másik árnyékot is, amelyik az elsőhöz képest olyan végtelenül lassan mozog, hogy szinte nem is érzékelhető. Adu kiugrott a csapdából még a keresőbuli közben.

 Sayonara, keresőbuli!

 Egyértelmű célpontként futok a Black Hawk felé, az egyenruhám zsebeibe dugott készletek súlya úgy lehúz, mintha téglákat cipelnék, a puskám meg ütemesen verdesi a hátam, és a rohadt életbe, túl messze van, és túl gyorsan emelkedik, állj le, Cassie, állj le, nem fog sikerülni, eljött a B terv ideje, és az a két perc, mi a fene volt az, Adu? Ha te vagy a taktikai zseni ebben a műveletben, akkor most baromi nagy gáz van, és közben egyre zsugorodik a tér köztem és az orrát lassan bedöntő helikopter között, és milyen magasra tudsz ugrani, Sullivan?

Ugrom. Az idő megáll. A helikopter úgy függ teljesen kinyújtózott – a lábujjaim hegyének legtetején állok – testem fölött, mint egy mobil bébijáték, és már semmi zaj nincs, és a lapátok sem kavarják fel a levegőt, felfelé lökve a Black Hawkot és lefelé taszítva a testemet.

 Volt ez a pici lány – aki most már nincs – a vézna kis karjával és a csontos kis lábával, a fején röpködő göndör, vörös tincseivel és (roppant egyenes) orrával, akinek volt egy titkos, különleges képessége, amelyről csak ő és az apukája tudott.

  Tudott repülni.

 Kinyújtott ujjaimmal a nyitott rakodónyílás peremébe kapaszkodom görcsösen. Valami hűvös fémtárgyat sikerült elkapnom, és mindkét kezemmel rákulcsolódom, miközben a helikopter magasra szárnyal, a talaj pedig sebesen távolodik a lábamtól, amely nemrég rugaszkodott el róla. Tizenöt méter, harminc méter, himbálózom előre-hátra, megpróbálom fellendíteni a lábam a talpra. Hatvan méter, hetvenöt, és a jobb kezem lecsúszik, most már csak a bal kezemmel kapaszkodom, és a lárma fülsiketítő, úgyhogy még a saját sikításom sem hallom. Lepillantva látom a garázs épületét, és az út másik oldalán a házat, és lejjebb az út szélén egy fekete foltot ott, ahol egykor Grace háza állt. Csillagok fényében fürdő földeket és ezüstösszürkén csillámló erdőket látok, és a horizonttól horizontig végigfutó út szalagját.

  Le fogok zuhanni.

 Legalább gyors lesz. Placcs!, ahogy egy bogár végzi a száguldó autó szélvédőjén.

 Lassan lecsúszik a bal kezem; hüvelykujj, kisujj, gyűrűsujj már mind az üres levegőben kalimpál; mindössze két ujjam kapcsol össze a helikopterrel.

  Aztán már azok sem.

55

MEGTUDTAM, HOGY AZ EMBER VÉGÜL IS képes meghallani a saját visítását egy Black Hawk helikopter dobhártyaszaggató robaján keresztül is.

 Továbbá az is megfelel a valóságnak, hogy a halálod előtti pillanatban végigpörög az életed a szemed előtt. Az én szemem előtt nem villan fel más, mint Mackó szeme, azok a pislogni képtelen, merev, feneketlen, lélektelen műanyag szemek.

 Több száz méternyi zuhanás áll előttem. Alattam. Végül még egy félméternyit sem zuhanok. Olyan hirtelen állítanak meg, hogy a vállam szinte kifordul a tokjából. Én semmit sem fogtam meg, hogy elkerüljem a földdel való vad ütközést; valaki más kapott el engem, és most az a valaki felhúz a fedélzetre.

 Arccal a padozatra hajítanak. Az első reakcióm az Életben vagyok! Aztán következik a Meg fogok halni! Merthogy bárki mentett is meg, most talpra ránt, és nekem alapvetően három választási lehetőségem van, na jó, négy, ha belevesszük a puskát is, de az nem igazi opció, hiszen egy helikopter fémgubójában elsütni egy fegyvert az nagyon, nagyon rossz ötlet.

 Van az öklöm, ugye, aztán új egyenruhám huszonkilencmillió zsebének valamelyikében ott lapul a paprikaspraym, végül a legbrutálabb, legfélelmetesebb fegyver Cassie Sullivan fantasztikus fegyvertárában: a fej.

 Megpördülök, és teljes erőből lefejelem az arcát homlokkal előre, reccs!, törik egy orr, és aztán ömlik a vér is. Ami azt illeti, nem is kevés, valóságos vérgejzír lövell a magasba, de megmozdulásomnak más gyakorlati hatása nincs. A lány egy milliméternyit sem lendül ki álltó helyéből. Még csak nem is pislog, őt ugyanis – milyen szót is használt, hogy érzékeltesse azt a hihetetlenül rémisztő és félelmetes dolgot, amit Vosch művelt vele? – továbbfejlesztették.

– Nyughass, Sullivan! – szólal meg Adu, és félrefordul, hogy kiköpjön a torkából egy golflabda méretű vércsomót.

56 ADU

LENYOMOM SULLIVANT AZ EGYIK SZÉKBE, és beleüvöltöm a fülébe:

– Készülj fel az ugrásra!

 Nem válaszol, csak értetlenül bámul bele a véres arcomba. Az artériáimat kauterizálták a véremben hemzsegő mikroszkopikus méretű drónok, a fajdalomreceptorokat lekapcsolta a vezérlőközpont, szóval lehet, hogy szarul nézek ki, de szuperül érzem magam.

 Átmászom Sullivanen a pilótafülke felé, és lehuppanok a másodpilóta székébe. A pilóta abban a pillanatban felismer.

 Bob hadnagy az. Ugyanaz a Bob hadnagy, akinek az ujját eltörtem, amikor „megszöktem” Pengével és Porcelánykával.

– Atyaisten! – ordít fel. – Te!

– Visszajöttem a sírból! – üvöltöm neki, és szó szerint így is van. Lefelé mutatok, és azt mondom: – Tedd le a kicsikét, tedd le azonnal!

– Rohadj meg!

 Gondolkodás nélkül reagálok. A vezérlőközpont dönt helyettem. És ez az igazán félelmetes a tizenkettedik rendszerben, hogy most már nem tudom, hol végződik az, és hol kezdődöm én. Nem vagyok teljesen emberi, és nem vagyok teljesen földönkívüli. Egyik sem vagyok, és mindkettő vagyok, valami elszabadult bennem, valami kioldódott.  Utána jövök rá, milyen ragyogó volt az ötlet: hisz a pilóta legértékesebb eszköze a látása.

 Letépem róla a sisakot, és belenyomom a hüvelykujjam a szemébe. Nagyot rúg, a karját széttárja, hogy elkapja a csuklóm, a helikopter orra lefelé mutat. Elkapom a kezét, és visszavezetem a botkormányhoz, miközben áttöltöm magam belé. Ahol eddig pánik volt, most nyugalom honol. Ahol félelem volt, most béke árad. Ahol fájdalom, most vigasztalás.

 Tudom, hogy nem fogja a kamikazét játszani, a halálba rohanva velünk, mert nincs olyan része, amely rejtve maradt volna előttem. Még azokról a vágyairól is tudok, amelyeket önmaga előtt sem vall meg. És nincs benne halálvágy.

  Mint ahogy afelől sincs kétsége, hogy élve van szüksége rám.

57

ZOMBINAK VÉGIG IGAZA VOLT, amikor hónapokkal ezelőtt úgy gondolta: most, hogy az apokalipszissel porrá lettek a szentélyek és menedékhelyek, West Liberty barlangja tényleg nehezen bevehető helynek számít.

 Nem csoda, hogy a Némító pap magának akarta ezt a területet.  Friss víz, bőséggel. Egy egész terem telepakolva konzervekkel és szárazáruval. Gyógyszerek, egészségügyi felszerelés, ágynemű, fűtőanyag, petróleum, benzin. Ruhanemű, szerszámok, és annyi fegyver és robbanószer, amennyi elegendő lenne egy kisebb hadsereg felszereléséhez. Tökéletes rejtekhely, akár még kényelmesnek, lakályosnak is mondható. Ha nem lenne az a szag.

  Az Ohio-barlang bűzlött a vértől.

 A legnagyobb barlangteremben volt a legrosszabb a helyzet. Mélyen a felszín alatt helyezkedett el, a nedvességtől párás, nehéz volt a levegője, és szinte alig szellőzött. A vérszag – és a vér maga – nem tudott távozni onnan. Lámpáink fényében még mindig vörösen csillog lábunk alatt a kőzet.

 Egy mészárlás helyszínén állunk. A hamis pap vagy összeszedegette a töltényhüvelyeket, vagy sorra felnyitotta értük a holttesteket, egyenként. A barlangfal egy pontján egy hálózsákot találtunk, mellette egy halom könyvet (egy sokat forgatott Bibliát is), petróleumlámpát, egy tasaknyi tisztálkodószert, meg néhány olvasót.

– Millió hely közül, ahova behúzódhatott volna, neki pont ezt kellett találnia – szorít az arcára egy vászondarabot Zombi szűrőként. – Őrült seggfej!

– Nem őrült, Zombi – mondom neki. – Beteg. Akit még a születése előtt megfertőztek egy vírussal. A legjobb, ha így gondolunk erre az egészre.

  Zombi lassan bólint.

– Igazad van. Ez a legjobb, ahogy gondolhatunk erre.

 Bobot, a pilótát, miután elláttuk és bekötöztük a sebét, adtunk neki antibiotikumot és egy lórúgással felérő adag morfiumot, Cassie gondjaira bíztuk, aki a másik teremben volt a gyerekekkel. Nincs olyan állapotban, hogy ma tovább tudjon repülni. Már az, hogy elhozott minket ide a barlanghoz, jócskán meghaladta a tűrőképességét, de én ott ültem mellette és vigyáztam, hogy koncentráljon és nyugodt maradjon, én voltam a ballaszt és a horgony.

 Zombival egy magasabban fekvő területre vonulunk el. Úgy navigál keresztül a szűk barlangjáratokon, hogy egyik kezével rám támaszkodik, sután húzza a rossz lábát, és minden egyes lépésre összerándul. Feljegyzem az agyamba, hogy meg kell néznem a sebét, mielőtt elmegyek. A lövedéket valószínűleg el kell távolítani, de attól tartok, ez a procedúra több bajt okoz majd, mint javulást. Még antibiotikumok mellett is igen magas a fertőzés kockázata, és ha véletlenül eltalálok egy fő ütőeret, az katasztrofális lenne.

– Csak két lejárat van ide – állapítja meg. – Ez jó nekünk. Az egyiket eltorlaszoljuk, vagyis már csak egy bejáratra kell figyelnünk.

– Igen.

– Szerinted elég távol vagyunk itt Urbanától?

– Elég távol Urbanától mihez?

– Hát ahhoz, hogy ne füstöljenek ki. – Ahogy mosolyog, a fogai szokatlanul vakítóak a lámpafényben.  – Nem tudom – ingatom a fejem.

– Tudod, mi az igazán ijesztő, Adu? Hogy úgy tűnik, sokkal többet tudsz bármelyikünknél, de valahányszor felmerül egy kritikus kérdés, mint például az a probléma, hogy vajon gőzzé válunk-e pár napon belül vagy sem, te sosem tudod a választ.

 Az út meredeken vezet felfelé. Pihenőre van szüksége. Nem vagyok biztos abban, hogy tudja-e, a vállamat érintő kezének közvetítésével mindent érzek, amit ő. Azt sem tudom, vajon ez vigaszt nyújtana-e számára, vagy inkább halálra rémítené. Valószínűleg mindkettő.  – Várj egy kicsit, Zombi. – Úgy teszek, mintha kifulladtam volna. – Muszáj pihennünk egy percet.

 Nekidőlök egy kiszögellésnek. Először próbál keménynek látszani, és egyenes háttal feszít. De egy-két percnél tovább nem bírja a színjátékot; leereszkedik a földre, hangosan nyög az erőfeszítéstől. Amióta megismerkedtünk, csaknem állandó kísérője a fájdalom, amelynek nagy részét én okoztam neki.

– Nem fáj? – érdeklődik.

– Micsoda?

  Az orromra mutat.

– Sullivan azt mondta, hogy jól eltalált.

– Úgy van.

– De hát még csak fel sincs dagadva. És semmi fekete karika a szemed alatt.

  Elnézek mellette.

– Hála Voschnak.

 Zombi érzi, hogy veszélyes vizekre tévedt. Gyorsan visszakozik biztonságosabb területre.

– És az nem fáj? Nincs semmi fájdalom?

  Egyenesen belenézek a szemébe.

– Nem, Zombi. Nincs semmi fájdalom.

 A sarkamra támaszkodva guggolok, a lámpát magam mellé tettem a földre. A közöttünk lévő távolság, egy szűk lépésnyi se, most kilométereknek érződik.

– Észrevetted, amikor bejöttünk? Valaki épített egy kinti zuhanyzót.

Azt hiszem, tusolok egyet, mielőtt továbbállnánk.

 Alig látszik ki az arcom a rászáradt vér maszkja mögül, tele van piszokkal a hajam, és minden egyes négyzetcentiméteremen, amit nem fed ruha, sár kenődött szét. Egy örökkévalóság telt el azóta, hogy Zombi eltemetett. Még mindig magam előtt látom sápadt arcukat, amelyre egyszerre ült ki a döbbenet és a rettenet, amikor kitörtem a sírból – a két újoncét, akiket a legyilkolásunkra hátrahagyott társaikért küldtek vissza. Hasonló képet vágott Sullivan is, miután lefejelt és betörte az orrom. A csodálat és rémálmok tárgya lettem.

  Úgyhogy tiszta akarok lenni. Újra embernek akarom érezni magam.

– Nem baj, hogy hideg a víz? – kérdezi Zombi.

– Nem fogom érezni.

  Bólint, mint aki megérti.

– Nekem kéne ott lennem veled. Na, nem a zuhany alatt. Hehe! Úgy értem, nekem kéne veled mennem. Nem Cassie-nek. Sajnálom, Adu.  Úgy tesz, mint akit teljesen leköt a fejünk fölé belógó, fogazott szélű függőcseppkő tanulmányozása: egy rágás közben lefagyott sárkány szájára emlékeztet.

– Milyen volt? Úgy értem. A srác. Tudod.

  Tudom.

– Kemény. Vicces. Okos. Imádott dumálni. És imádta a baseballt.

– És mi a helyzet veled? – firtatja Zombi.

– Nincs véleményem a baseballról.

– Nem erről beszélek, jól tudod.

– Nem számít – felelem. – Halott.

– Akkor is számít.

– Ez olyasmi, amiről őt kéne kérdezned.

– Nem tudom őt kérdezni. Halott. Úgyhogy tőled kérdezem.  – Mégis mit akarsz tőlem, Zombi? Komolyan, mit akarsz? Kedves volt hozzám...

– Hazudott neked.

– Ami fontos volt, abban nem. A lényeges dolgokban nem hazudott.

– Elárult téged Voschnak.

– Az életét adta értem.

– Meggyilkolta Porcelánykát.

– Ennyi, Zombi. Elég. – Felállok. – Nem kellett volna elmondanom neked.

– Akkor miért tetted?

 Azért, mert te vagy az, akivel őszinte lehetek, te vagy az én bullshitmentes övezetem – de nem adom meg neki ezt. Mert te vagy az egyetlen, akiért kijöttem a vadonból, nem, ezt sem fogom mondani neki. És azt végképp nem, hogy Azért, mert te vagy az egyetlen sze mély, akiben megbízom.

  Ezek helyett azt mondom:

– Gyenge pillanatomban kaptál el.

– Na szóval... – És akkor érkezik a Ben Parish-féle mosoly, amelyre szinte fáj ránézni. – Ha valaha is szükséged lesz egy egoista pöcsre, én vagyok a te embered. – Két lélegzetvételnyi várakozás után folytatja. – Ne már, Adu! Mosolyogj! Ez a vicc annyi szinten működik, hogy már szinte nem is vicces.

– Igazad van – felelem. – Nem vicces.

58

A KINTI ZUHANYOZÓ MELLETT kilépek a ruháimból. A fent lévő tartály üres volt, úgyhogy el kellett mennem megtölteni a látogatóközpont melletti ciszternához. A tartály legalább ötven kiló, de olyan könynyedén kaptam a vállamra, mintha nem lett volna súlyosabb a kicsi Mazsolánál.

 Tudom, hogy a víz hideg, de ahogy már Zombinak is mondtam, megvéd tőle Vosch ajándéka. Nem érzek mást, csak nedvességet. A víz lemossa rólam a vért és a mocskot.

 Végigsimítom a hasam. Az életét adta értem. Az ajtóban álló fiú, a halotti máglya lángjainak fényében, amint betűket karcol a karjába.  Megérintem a vállam. A bőröm sima és puha. A tizenkettedik rendszer gondoskodott a kár megjavításáról pár perccel azután, hogy elszenvedtem. Olyan vagyok, mint a víz, amely rám zubog és tovafut: immunis az állandóssággal szemben, folyamatosan újrahasznosuló.  Víz vagyok; élet vagyok. A forma változhat, de a lényeg örök. Üss le, és én újra felállok. Vincit quipatitur.

 Lehunyom a szemem, és látom az övét. Éles, ragyogó, tiszta kék tekintetét, amely csontig – vagy még azon is túl – hatol. Te hoztál létre engem, és most a teremtményed visszajön érted. Mint eső a szikkadt földre, érkezem.

  És a víz lemossa a vért és a mocskot.

58 CASSIE

VAN ITT VALAMI, amin el lehet rágódni. A varázslatos igazság a világról, amelyet Azok teremtenek:

 A kisöcsém elfelejtette az ábécét, de azt tudja, hogyan kell bombát készíteni.

 Egy éve még színezőkkel és ceruzákkal, meg színes origamipapírral és ragasztóval bíbelődött. És most? Gyújtózsinórok és gyújtófejek, drótok és fekete por.

  Ki akarna könyvet olvasni, ha fel is robbanthat valamit?

 Mellettem Megan úgy figyeli, mit csinál, ahogy minden mást szokott figyelni: csendben. Magához szorítja Mackót, Samuel J. Sullivan evolúciójának másik hallgatag tanúját.

 Sam és Adu együtt dolgoznak, egymás mellett térdelve, mint egy kétszemélyes szerelőszalag.

 Biztos mindketten ugyanabba a mérnöki tervezés csoportba jártak a táborban. Adu nedves haja úgy ragyog a lámpafényben, mint egy fekete kígyó bőre. Elefántcsontszínű bőre lágyan csillog. Néhány órája még belefejeltem az orrába, és el is törtem, de se egy duzzanat, se semmilyen jele annak, hogy bármi kárt tettem volna benne. Ugyanezt az én orromról már nem lehet elmondani, szerintem életem végéig görbe lesz. Az élet nem igazságos.

– Hogy kerültél a helikopterre? – kérdezem. Nem hagy nyugodni ez a dolog.

– Pont úgy, ahogy te – válaszolja. – Felugrottam.

– A terv úgy szólt, hogy én ugrom.

– Amit meg is tettél. Ott kapaszkodtál egy körmöddel – jegyzi meg.

– Abban a pillanatban nem úgy éreztem, hogy lenne más választásom.

  Másképp fogalmazva, Megmentettelek, te szarházi, szeplős, horgas orrú seggfej. Most mit kötekszel?

 Nem mintha az orrom seggfej volna. Tényleg abba kéne már hagynom azt, hogy gondolatokat ültetek más emberek fejébe.

 A füle mögé tűri egyik előrehulló selymes tincsét. Olyan könnyed mozdulattal és olyan megmagyarázhatatlan bájjal, hogy az már szinte ijesztő. Mi a csoda történt veled, Adu?

 Természetesen tudom, hogy mi történt vele. Az ajándék, ahogy Evan nevezte. Minden emberi képesség megszázszorozva. Megvan a szívem,

hogy azt tegyem, amit tennem kell, mondta nekem egyszer Evan. Csak épp azt felejtette el közölni, hogy ezt szó szerint és átvitt értelemben is értette. Ami azt illeti, egy csomó mindent elfelejtett közölni velem, a rohadék, aki meg sem érdemli, hogy megmentsék.

 Mégis mit gondolok? Miközben Adu finom, kecses ujjait figyelem, ahogy a bombaépítés bonyolult koreográfiája szerint táncolnak, ráébredek, hogy nem is az a legijesztőbb, amit Vosch tett a testével, hanem az, amit a felturbózott teste művelt az agyával. Amikor ledöntik a fizikai korlátainkat, mi történik az erkölcsiekkel? Meglehetősen biztos vagyok abban, hogy a továbbfejlesztés előtti Adu képtelen lett volna lemészárolni öt állig felfegyverzett, jól képzett újoncot. Azt is gyanítom, hogy a továbbfejlesztés előtti Adu képtelen lett volna belenyomni a hüvelykujját egy másik emberi lény szemgolyójába. E mozdulat megtétele egy totál más típusú evolúciós ugrást feltételezett.

  Ha már Bobról beszélünk.

– Ti, emberek, őrültek vagytok – így szól. Ő is szemmel tartja a munkát, a jó szemével.

– Nem, Bob – válaszolja Adu anélkül, hogy felnézne. – A világ őrült.

Mi csak történetesen itt élünk.

– Nem sokáig! Talán még százötven kilométerre sem fogjátok tudni megközelíteni a bázist. – Rémült hangja megtölti a szűk kis barlangkamrát, amely vegyszerek és rég kiontott vér szagát árasztja. – Tudják, hol vagytok, a helikopteren ugyanis van egy kicseszett GPS, és majd jönnek rátok mindennel, amijük van.

 Adu most felpillant rá. A frufruja megrezdül. Sötét tekintete megvillan.

– Pont ebben bízom.

– Még mennyi idő? – kérdezem. Minden azon múlik, hogy sikerül-e elérnünk a támaszpontot még napkelte előtt.

– Még pár perc, és készen vagyunk.

– Jeeee! – üvölti Bob. – Készüljetek! Mondjátok el imáitokat, merthogy nagy vereség lesz, Dorothy!

– Ő nem egy Dorothy! – kiabálja Sam. – Te vagy egy Dorothy.

– Pofa be! – üvölt rá Bob.

– Hé, Bob – szólok oda neki –, le lehet szállni az öcsémről!

 Bob kicsire húzva magát kucorog a sarokban, remegve, izzadva. A hatalmas adag morfium, amit kapott, úgy látszik, mégsem volt elegendő. Nem lehet több huszonöt évesnél. Az Eljövetel előtti időkben ez még fiatalnak számított. Az új korszakban már középkorú.

– Mégis mi fog megakadályozni engem abban, hogy szépen belevezessem a helikoptert egy kicseszett kukoricaföldbe, mi? – kérdi. – Akkor mit fogsz csinálni? Kitolod a másik szemem is? – Aztán nevetni kezd.

 Adu elereszti a föle mellett, ami csak olaj a tűzre Bob számára.  – Nem mintha számítana. Nem mintha lenne bármi, fikarcnyi esélyetek is velük szemben, a pokolban. Abban a pillanatban leszednek, ahogy földet érünk. Kifaragnak titeket, mint valami kicseszett Halloween-tököt. Úgyhogy csak csináljátok a kis bombáitokat, és szövögessétek a terveiteket; úgyis halottak vagytok.

– Igazad van, Bob – mondom neki. – Elég jól összefoglaltad a történetet.

 Nem ironizáltam (ez egyszer). Minden szót komolyan gondoltam. Feltételezve, hogy nem csap oda a géppel együtt egy kukoricaföldhöz, feltételezve, hogy nem lő le az armada, amely már biztos úton van felénk, feltételezve, hogy nem fog se elfogni, se legyilkolni a bázison az a több ezer katona, aki ránk vár, és feltételezve hogy valamely csoda folytán Evan még mindig életben van, és egy még ennél is nagyobb csoda folytán én rá is találok, továbbá feltételezve, hogy Adu megöli Voscht, a mi fajtánk és az elpusztíthatatlan csótányok közötti legszorosabb kapcsolatot, még mindig nincs semmilyen stratégiánk arra vonatkozóan, hogyan fogjuk elhagyni a bázist. Csak odautat váltunk magunknak a feledésbe.

 És azokért a jegyekért drágán megfizetünk, gondolom magamban, miközben Samsen feledem a pillantásom, aki épp az utolsó simításokat végzi az egyik bombán.

 Ó, Sam! Színes ceruzák és színezők. Hajtogatós papír és ragasztó. Plüssmacik és kezeslábas pizsamák, hinták és meséskönyvek és minden más, amiről tudtuk, hogy egyszer majd kinövöd, és magad mögött hagyod – de azt nem, hogy ilyen hamar, és hogy így. Ó, Sam, az arcod egy gyermeké, a szemed viszont egy öregemberé.

 Elkéstem. Mindent kockára tettem, hogy megmentselek téged a végtől, de a vég már megkaparintott téged.

 Talpra állok. Mindenki rám néz, kivéve Samet. Csöndesen dúdolgat magában, kicsit hamisan. Főcímdal bombaépítéshez. Hosszú idő óta most látom a legboldogabbnak.

– Beszélnem kell Sammel – szólok oda Adunak.

– Rendben – mondja. – Most tudom nélkülözni.

– Nem engedélyt kértem.

 Megfogom a csuklóját, és kihúzom magammal a teremből, ki a szűk folyosóra, aztán felfelé a felszínre vezető útra, amíg biztos nem vagyok abban, hogy nem hall meg senki. Adu vélhetőleg még azt is képes meghallani, ahogy egy lepke összecsapja a szárnyát Mexikóban.  – Mi van? – kérdezi rosszallóan, vagy csak talán-rosszallóan. Nem hoztam magammal lámpát, nem tudom eldönteni, alig látom az arcát.

 Ez egy baromi jó kérdés, kölyök. Na, újra nekivágok, még egyszer, alig felkészülve, improvizálva. Ezt a beszédet hetekig írhatnám.

– Tudod, hogy ezt most érted csinálom – mondom neki.

– Mit csinálsz?

– Itt hagylak. – Vállat von. Vonogatja a vállát!

– Visszajössz, hát nem?

 Na, helyben vagyunk: felkérés egy olyan ígéretre, amelyet nem tehetek. Megfogom a kezét, és azt mondom:

– Emlékszel arra a nyárra, amikor a szivárványt kergetted? – Amikor felnéz rám, látom, hogy teljesen össze van zavarodva. – Hát, lehet, hogy nem. Ha jól emlékszem, még pelenkás voltál. A hátsó udvarban voltunk, és nálam volt a festékszóró. Ahogy a napsugár rásütött a vízre... tudod, egy szivárvány. Odatettelek, hogy vadásszál rá. Azt mondtam, fogd meg a szivárványt... – Már-már magam is itatni kezdtem az egereket. – Ha jobban belegondolok, elég kegyetlen dolog volt.

– Akkor miért gondolsz rá?

– Én csak nem akarom azt... Nem akarom, hogy elfelejts dolgokat, Sam.

– Milyen dolgokat?

– Muszáj emlékezned, hogy a világ nem volt mindig ilyen. Ilyen, hogy bombákat készítünk, barlangban rejtőzködünk, és végignézzük, hogy körülöttünk mindenki meghal.

– Emlékszem dolgokra – bizonygatja. – Most már emlékszem, hogy nézett ki Anyuci.

– Tényleg?

  Lelkesen bólogat.

– Pont akkor jutott eszembe, mielőtt lelőttem volna azt az öreg hölgyet.

 Lehetett valami az arckifejezésemben, ami elárulhatott. Gondolom, megdöbbenést és rettenetét és valami feneketlen szomorúságot pillanthatott meg rajta. Mert hirtelen sarkon fordul, és visszanyargal a fegyerkamrába, csak hogy a következő percben Mackóval a karjában térjen vissza.

  Ó, az az átkozott medveállat!

– Nem, Sam – suttogom.

– A múltkor szerencsét hozott neked.

– Ő most... Ő most Megané.

– Nem, ő az enyém. Mindig is az enyém volt. – Átnyújtja nekem.

  Finoman visszatolom Mackót a mellére.

– És meg is kell őrizned. Tudom, hogy kinőtted már. Tudom, hogy te most katona vagy, vagy kommandós, vagy mi. De egy napon, talán lesz egy kiskölyök, akinek tényleg szüksége lesz Mackóra. Mert... mert, csak.

  Letérdelek a lába elé.

– Úgyhogy ne hagyd el, jó? Vigyázol rá, és megvéded, és nem hagyod, hogy bárki is bántsa. Mindent egybevéve, Mackóra nagyon fontos szerep hárul. Olyan ő, mint a gravitációs erő. Nélküle az univerzum szétesik darabjaira.

 Egy hosszú, csendes pillanatig csak bámul bele a nővére arcába. Jegyezd meg jól, Sam. Tanulmányozd alaposan minden egyes horzsolását, karcolását, sebhelyes, elgörbült darabkáját. Hogy ne felejtsd el! Hogy sose felejtsd el! Emlékezz az arcomra, akármi is történik. Akármi. Is.

Történik.

– Ez őrültség, Cassie – mondja, és egy pillanatra – de csak egy pillanatra – visszatért a kisfiú, és látom a mostani arcában hajdani arcát, amelyen ámulat volt és nevetés, miközben szivárványokra vadászott.

60 ADU

LEUGROM A HELIKOPTERRŐL. Zombi figyel, amint a vállamra vetem a hátizsákot, és azt kérdi:

– Kész?

– Kész.

– Mennyi van még? – biccent a zsák felé.

– Öt.

  A homlokát ráncolja.

– Gondolod, hogy elég lesz?

– Elég kell legyen. Úgyhogy: igen.

– Akkor hát ideje indulni – mondja.

– Ideje indulni.

  Egymásra pillantunk. Tudja, hogy mire gondolok.

– Ezt nem ígérem meg – jelenti ki.

– Nem jöhetsz utánam, Zombi.

– Nem teszek ilyen ígéretet – ismétli meg.

– És nem is maradhatsz itt. Miután az anyahajó ledobja a bombákat, indulj el dél felé. Használd a nyomkövetőket, amiket adtam. Nem fognak leárnyékolni az infravörös keresők elől, és a Némítók számára sem leszel láthatatlan, de azért...

– Adu.

– Még nem fejeztem be.

– Tudom, mit kell tennem.

– Emlékezz Dumbóra! Emlékezz, milyen árat fizetett azért, hogy utánam indult. Vannak dolgok, amiket el kell engedni, Zombi. Vannak dolgok...

  Keze közé fogja az arcom, és vadul szájon csókol.

– Egyetlen mosoly – suttogja. – Csak egyetlen mosoly, és elengedlek.  Arcom a két keze között, kezem a csípőjén. Homloka a homlokomhoz ér, és fölöttünk forognak a csillagok, és lábunk alatt forog a Föld, és az idő siklik, tovasiklik.

– Az nem lenne igazi – mondom neki.

– Engem ez már nem érdekel.

  Eltolom magamtól. Finoman.

– Engem viszont még igen.

61

A BOMBÁKAT FELPAKOLTUK. Itt az idő, hogy Bobot is felpakoljuk.  – Azt hiszed, nem készültem fel a halálra? – kérdezi tőlem, amikor odakísérem az üléséhez.

– Tudom, hogy nem.

 Beszíjazom az ülésbe. A nyitott fedélzeti nyíláson keresztül látom Sullivant és Zombit, és azt is, hogy előbbi nagyon erősen próbálkozik nyugodtnak és összeszedettnek tűnni. Cassie Sullivan érzelgős és éretlen, és mérhetetlen módon el van telve önmagától, de még ő is tisztában van azzal, hogy most egy olyan küszöböt készülünk átlépni, ahonnan már nincs visszaút.

– Nincs terv – súgja oda Zombinak. Nem akarja, hogy meghalljam, és igazából én sem szeretném kihallgatni őket. Vosch ajándéka egyben átok is. – Semmi nincs előre megírva.

– Nincs ennek-így-kellett-történnie – fűzi hozzá Zombi.

 Nincs terv. Semmi nincs előre megírva. Nincs ennek-így-kellett-történnie. Mint egy katekizmus vagy egy hitvallás – vagy épp a hit ellentéte.

  Lábujjhegyre áll, és megpuszilja Zombi arcát.

– Tudod, hogy mit fogok most mondani.

  Zombi mosolyog.

– Minden rendben lesz vele, Cassie. – Megragadja a kezét, és erősen megszorítja. – Az életemmel.

  Sullivan válasza azonnali és durva.

– Nem az életeddel, Parish. A haláloddal.

 Zombi válla fölött észrevesz engem, és elhúzza a kezét. Bólintok. Idő van. Odafordulok félszemű pilótánkhoz, és azt mondom:

– Repítsd fel a kicsikét, Bob!

62

A FÖLD EGYRE TÁVOLODIK. Zombi egyre kisebb lesz, mígnem egy fekete ponttá zsugorodik a szürke talajon. Az út jobbra fordul, mint a nagy földi óra percmutatója, amely az elveszett időt mutatja, azt, amelyet már sosem lehet visszaszerezni. Észak felé fordulunk, emelkedünk, előttünk robbanásszerűen szétnyílik a csillagok milliárdjaival teleszórt ég, és a galaxis mint háttér előtt ott foszforeszkál zölden az anyahajó, a pocakja telepakolva bombával, hogy az emberi civilizáció utolsó megmaradt nyomait is eltörölje a föld színéről. Hány földi várost? ötezret? Tízezret? Én nem tudom, de ők igen. Kevesebb mint három óra múlva az űr néma csendjében kinyílnak a fedélzeti nyílások, és az anyahajó az élesített robbanófejjel – melyek nem nagyobbak egy vekni kenyérnél – felszerelt távirányítású rakéták ezreit okádja ki magából. Egyetlen föld körüli pályáról. Egyetlen nap alatt nyoma vész mindannak, amit tíz évszázad alatt alkottunk.

 Lassan leülepszik a törmelék pora. Esők mossák majd a kiégett, csupasz földet. Folyók térnek vissza eredeti medrükbe. Erdők, mezők, mocsarak és füves lapályok visszaszerzik, amit levágtunk, letaroltunk, feltöltöttünk, szabályoztunk, kiegyenlítettünk, és sok-sok tonna beton és aszfalt alá temettünk.

 Az állatállomány robbanásszerűen növekedni fog. Visszatérnek a farkasok északról, és bölények csordái, legalább harmincmillió bölény fogja elsötétíteni újra a mezőket. Olyan lesz, mintha sosem lettünk volna itt, újjászületik a Paradicsom, és van bennem valami ősi, mélyen eltemetve a génjeim memóriájába, amely voltaképpen örül ennek.

 Egy megmentő? – kérdezte tőlem Vosch. Az vagyok én?

 A folyosó másik oldaláról Sullivan figyel engem. Olyan aprónak tűnik abban a túlméretezett uniformisban, mint egy kisgyerek, aki a szülei ruhájában pózol. Milyen fura, hogy ide lyukadtunk ki mi ketten. Az első perctől fogva nem kedvelt, attól a pillanattól kezdve, hogy rám nézett. Ami engem illet, csak arra gondoltam akkor, hogy nem nagyon van mit gondolni róla. Egy csomó olyan lányt ismertem, mint Cassie Sullivan: szégyenlős, mégis arrogáns, félénk, de lobbanékony, naiv, ám komoly, érzékeny, viszont felszínes. Az érzések fontosabbak számára a tényeknél, különösen annál a ténynél, hogy ez a küldetése teljességgel hiábavaló.

 Az enyém reménytelen. Mindkettő öngyilkos jellegű. És egyik sem elkerülhető.

  Recsegni kezd a fülesem. Bob az.

– Társaságot kaptunk.

– Hányan vannak?

– Hm. Hatan.

– Jövök.

 Sullivan megriad, amikor kicsatolom. Megsimogatom a vállát, miközben odamegyek a másodpilóta székéhez. Minden rendben. Számí tottunk erre.

  Elöl Bob mutatja fent a kijelzőn az érkező helikoptereket.

– Mi a parancs, főnök? – Alig hallani hangjában az iróniát. – Felveszszük a harcot, vagy kitérünk előlük? Vagy azt akarod, hogy lerakjam?

– Tartsd az irányt! Nemsokára üdvözölni fognak...

– Pillanat! Most üdvözölnek. – Figyel. Én látom is őket már, egyenesen előttünk, támadóformációban repülnek felénk. – Oké – mondja felém fordulva. – Hármat találhatsz. Az első kettő nem számít.

– Utasítanak, hogy szálljunk le.

– Na, most rajtam a sor a találgatásban: „Dögöljetek meg!” a válasz, ugye?

  Megrázom a fejem.

– Ne mondj semmit! Csak repülünk tovább.

– Azzal ugye tisztában vagy, hogy le fognak lőni minket, ugye?

– Csak szólj, amikor lőtávon belül vagyunk.

– Ó, hát ez a terv. Mi fogjuk őket leszedni. Mind a hatukat.

– Az én hibám, Bob, rosszul fogalmaztam. Úgy értettem, akkor szólj, amikor mi vagyunk lőtávon belül. Mennyi a sebességünk?

– Száznegyven csomó. Miért?

– Duplázzuk meg!

– Nem tudom megduplázni. Max egy-kilencvenet tud.

– Akkor legyen annyi. Az irány ugyanaz. Jövünk már, egyenest bele a

torkotokba.

 Előreugrunk; mintha borzongás futna végig a helikopter bőrén; a motor felbőg; a szél visít. Pár perc múltán még Bob is látja a saját, továbbfejlesztés nélküli látásával, hogy az alakzat élén haladó helikopter egyenesen belénk fog jönni.

– Újra utasítanak, hogy szálljunk le! – üvölti Bob. – Harminc, és lőtávon belül vagyunk.

– Mi történik? – bukkan fel közöttünk Sullivan feje. Tátva marad a szája, amikor az előttünk zajló eseményeket észreveszi.

– Húsz! – kiáltja Bob.

– Húsz micsoda? – kiáltja Sullivan.

 Fel fognak emelkedni, biztos vagyok benne. Felhúznak előttünk, vagy megbontják az alakzatot, és hagynak minket elrepülni maguk között. Se így, se úgy, nem fognak lőni ránk. A kockázat miatt. A kockázat

a kulcsa mindennek, mondta nekem Vosch. De mostanra már tud a halott akciócsoportról és az elkötött helikopterről. Constance nem tett volna ilyet, Walkert pedig elfogták. Csak egy ember vihette mindezt véghez: a saját teremtménye.

 Tíz másodperc!

 Lehunyom a szemem. Örökre hűséges társam, a vezérlő lekapcsolja az érzékelésem, és belevet engem abba a hangok és fények nélküli térbe.

 Jövök már, te rohadék! Egy emberség nélküli embert akartál teremteni! Hát most megkapod.

63 EVAN WALKER

A SZOBA, AHOVÁ BEHAJÍTOTTÁK, kicsi volt, üres és jéghideg. Amikor lehúzták a fejéről a kámzsát, az éles, kemény fény elvakította. Ösztönösen eltakarta a szemét.

 Egyik fogvatartója a ruháit kérte. Levetkőzött hát alsógatyára. Nem, azt is kérem! Ledobta a földre azt is, aztán az ajtó felé rúgta, ahol a két terepszínű ruhát viselő fiú őrködött. Egyikük – a fiatalabbik – kuncogni kezdett.

 Kiléptek a szobából. Az ajtó hangos csattanással zárult be mögöttük. A hideg, a csend és a durva fény intenzív élmény volt. Lenézett, és a járólapos padlón egy hatalmas lefolyót pillantott meg. Fölnézett, és mintha csak ez lett volna a jeladás, a feje fölötti szórófejek fúvókáiból elkezdett spriccelni a víz. Hátratántorgott, nekidőlt a falnak, és eltakarta arcát a kezével. A hideg valósággal beléfúródott, a bőrén keresztül az izomba, a csontba, a velőig. Végül már nem bírta, összecsuklott a térde, és leereszkedett a földre. Fejét ráhajtotta mellkasához felhúzott térdére, és szorosan átölelte a lábát. A szűk kis térbe testetlen hang robbant be: ÁLLJ FEL! Nem törődött vele.

 Abban a pillanatban a víz hőfoka jéghidegről elviselhetetlenül forróra váltott. Evan talpra ugrott, a szája tátva maradt a sokktól és az égető fájdalomtól. A fény a homályló gőzön áthatolva számtalan örvénylő, forgó szivárványban tört meg, felragyogva a színtelen csempén. A lezuhogó vízpermet most újra jéghidegre váltott, majd hirtelen elállt.

  Evan lihegve dőlt neki a falnak, mire a hang újra harsogni kezdett:

– NE ÉRJ A FALHOZ! LÁBAK ÖSSZEZÁRVA, KEZEK OLDALT!

 Ellökte magát a faltól. Soha nem fázott még ennyire, soha, még a legzimankósabb téli napokon sem a farmon, amikor a szél bömbölve száguldozott a mezők fölött, és a fák ágai megroppantak és letöredeztek a jég súlya alatt. Ez a hideg egy élőlény volt, egy bestia, amely állkapcsa közé szorította az ő testét, és szép lassan szétroppantotta. Minden ösztöne arra ösztökélte, hogy mozogjon; a fizikai erőfeszítés megemeli a vérnyomását, a pulzusát, és meleget küld a végtagjaiba.

– NE MOZDULJ!

 Képtelen volt koncentrálni. A gondolatai ugyanúgy örvénylettek, mint az a megszámlálhatatlanul sok szivárvány, amelyet az alázúduló víz engedett szabadon. Talán segít, ha becsukja a szemét.

– NE CSUKD BE A SZEMED!

 A hideg. Elképzelte, hogy a víz megszilárdul meztelen testén, a hajtincseit pedig jégkristályok lepik el. Hipotermikus sokkot fog kapni. Le fog állni a szíve. Ökölbe szorult mindkét keze, körmei mélyen belevájtak a tenyerébe. A fájdalom majd segít az összpontosításban; mederbe tereli a gondolatait. Mindig is így volt.

 – NYISD KI A TENYERED! NYISD KI A SZEMED! NE MOZDULJ!  Engedelmeskedett. Ha mindent úgy csinál, ahogy mondják, ha minden parancsukat teljesíti, ha minden kérésnek megfelel, nem lesz más választásuk, mint bevetni ellene azt az egyedüli fegyvert, amellyel szemben nem tud védekezni.

 Minden terhet képes elviselni, minden nehézséget eltűr, és bármilyen gyötrelmet elszenved, ha azzal bár csak egyetlen pillanattal is meg tudja hosszabbítani a lány életét.

 Egy teljes civilizációt hajlandó lett volna feláldozni érte. A saját életét végtelenül jelentéktelennek és értelmetlennek tartotta, olcsó áldozat. Mindig is tudta, attól a naptól kezdve, hogy rátalált a hóban, és kiásta, hogy mivel jár az, hogy megmenti. Mivel jár az, hogy szereti. A cellaajtó rácsapódott. A halálos ítéletet kézbesítették.

 De nem azért hozták ebbe a jéghideg és szivárványos szobába, hogy megöljék.

  Arra majd később kerítenek sort.

 Majd miután összetörték a testét, és felmorzsolták az akaraterejét, és az utolsó szinapszisig felboncolták az elméjét.

  Evan Walker megsemmisítése elkezdődött.

64

ÓRÁK TELTEK EL. A teste elzsibbadt. Úgy tűnt, mintha lebegne a saját érzéketlen bőrén belül. Az előtte lévő fehér fal mintha a végtelenig kinyújtózott volna. Egy végtelen semmiben lebegett, a gondolatai pedig széttöredeztek. Ingerekre éhező agya véletlen képeket dobott elé a gyermekkorából, karácsonyokról, amikor az emberi családjával együtt ünnepelt, ahogy a testvéreivel üldögélt a kapu előtt, ahogy türelmetlenül fészkelődött a templomi padban. És sokkal régebbi emlékképeket is, egy másik életből: egy halódó csillag lenyűgöző naplementéit, amikor az ezüstös fények a Himalájánál háromszor magasabb hegységek bérceit súrolják, akár egy hatalmas madár szárnyai; azután egy másik kép, amint mászik fel egy dombtetőre, egy minden élettől megfosztott völgyet hagyva a háta mögött, ahol a termést elpusztította a haldokló napjuk által kibocsátott ultraibolya méreg.

  Ha lehunyta a szemét, a hang azonnal ráharsogott, hogy nyissa ki.

Ha kicsit megingott, azért üvöltött rá, hogy ne moccanjon.

  Már csak idő kérdése volt, mikor omlik össze.

 Nem emlékezett az esésre. A hangra sem, amely azt visítja, hogy álljon fel. Az egyik pillanatban még állt egyenes gerinccel, a másikban meg már, mint egy sündisznó, összegömbölyödve kucorgott a fehér szoba egyik távoli sarkában. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el – vagy hogy egyáltalán eltelt-e valamennyi idő. A fehér szobában nem létezett az idő.

 Kinyitotta a szemét. Egy férfi állt az ajtóban. Magas, atletikus termetű ember, mélyen ülő, vakítóan kék szemű, ezredesi egyenruhában. Ismerte, noha még sosem találkoztak. Ismerte az arcát, és az arca mögötti arcát is. Ismerte az eredeti nevét, és ismerte az emberi nevét is.

Soha nem látta még korábban; de ismerte már tízezer éve.

– Tudod, miért hozattalak ide? – kérdezte a férfi.

 Evan szája szólásra nyílt. Ajka megrepedt és vérezni kezdett. A nyelve sután, nehézkesen forgott a szájában; nem is érezte.

– Elárultam.

– Elárultál? Ó, nem, éppen az ellenkezője! Ha csak egyetlen szóval kellene leírnom téged, azt mondanám, hogy odaadó. – Oldalra lépett, és egy fehér köpenyes nő egy kerekes ágyat gurított be az ajtón. Két katona követte. Felnyalábolták Evant a padlóról, és rácsapták az ágyra. Fölötte egyetlen vízcsepp nyúlt egyre hosszabbra a zuhanyszórófej egyik fúvókájából. Nézte, ahogy remeg, képtelen volt levenni róla a tekintetét. Karjára egy vérnyomásmérő-mandzsettát tekertek; nem is érezte. Egy hőmérőt húztak végig a homlokán; azt sem érzékelte.  Éles fénnyel világítottak a szemébe. A nő aprólékosan végigvizsgálta meztelen testét, megnyomkodta a gyomor tájékát, megmasszírozta a nyakát és a medence tájékát. Evan kellemesen melegnek találta a kezét.

– Hogy hívnak engem? – kérdezte az ezredes.

– Vosch.

– Nem, Evan. Mi az én nevem?

  Nyelt egy nagyot. Nagyon szomjas volt.

– Azt nem lehet kiejteni.

– Próbáld meg!

 Megrázta a fejét. Lehetetlen. Az ő nyelvük egy teljesen más anatómiai felépítés eredményeképpen jött létre. Ennyi erővel Vosch akár egy csimpánzot is kérhetne arra, hogy Shakespeare-t szavaljon.

 A fehér köpenyes, meleg kezű nő beszúrt egy tűt a karjába. A teste lenyugodott. Most már nem fázott, és nem is volt éhes, és képes volt tisztán gondolkodni.

– Honnan jöttél? – kérdezte Vosch.

– Ohio.

– Még azelőtt.

– Nem lehet kiejteni...

– Ne törődj a névvel! Azt mondd meg, hol van.

– A Lyra csillagképben a törpecsillagtól számított második bolygó.

Az emberek 2014-ben fedezték fel, és Kepler 438b-nek nevezték el.

  Vosch mosolygott.

– Hát persze. Kepler 438b. És az összes hely közül, amik közül választhattatok volna, miért éppen a Földet választottátok?

  Evan a férfi felé fordult, hogy a szemébe nézhessen.

– Már tudja a választ. Már minden választ tud.

 Az ezredes mosolygott. Ám a tekintete kemény maradt és rideg. A nőhöz fordult, és azt mondta:

– Öltöztesse fel! Itt az idő, hogy Alice tegyen egy kirándulást a nyúl üregébe.

65

HOZTAK NEKI EGY KÉK KEZESLÁBAST és egy pár könnyű, vékony lábbelit. A katonáknak, akik figyelték, azt mondta:

– Ez egy hazugság. Amit mondott nektek. Ő olyan, mint én. Arra használ titeket, hogy legyilkoljátok a saját fajtátokat.

 A fiúk nem mondtak semmit. Idegesen simogatták pisztolyuk ravaszát.

– A háború, amit viseltek, nem igazi. Ártatlan embereket fogtok megölni, ugyanolyan túlélőket, amilyenek ti vagytok, mígnem az utolsó is el nem esik. Azután pedig majd mi megölünk titeket. Ti a saját népirtásotokban segédkeztek.

– Aha, persze, te meg egy nagy darab fertőzött lószar vagy – robbant ki a fiatalabbik fiú. – És amikor a parancsnok végzett veled, majd átad

nekünk.

 Evan felsóhajtott. Nem lehetett bebizonyítani nekik, micsoda orbitális átverés és hazugság ez, mivel az igazság elfogadása megtörné őket.

 A bűnök most erények, az erények pedig bűnök.

 Ki a szobából, végig egy hosszú folyosón, aztán háromemeletnyit le a lépcsőn, egészen a legalsó szintig. Egy újabb hosszú folyosó, majd arról jobbra fordulva egy harmadik, amely a bázis teljes hosszában futott végig. Jelzés nélküli ajtókat hagytak maguk mögött, ahogy haladtak a salakbetonból épített szürke falak között, a fluoreszkáló izzók steril ragyogásában. Itt lent sosem szállt le az éjszaka; örökké tartó világosság honolt.

  Elértek a szürke alagút végében lévő utolsó ajtóhoz. A sok száz ajtó, amely mellett eddig elhaladtak, mind fehér volt; ez viszont zöld. Azonnal kitárult, ahogy odaértek.

 Bent egy dönthető támlájú szék volt szíjakkal a karfákon és a lábtámasznál. Kijelzők sora és egy billentyűzet. Egy technikus várt rá, üres arccal, vigyázzállásban.

  És Vosch.

– Tudod, mi ez, ugye?

– Csodaország – bólintott Evan.

– És mire számíthatok, mit fogok ott találni?

– Kevés olyat, amit eddig ne tudott volna.

– Ha tudtam volna, amit tudnom kell, nem vesződtem volna annyit azzal, hogy idehozassalak.

 A technikus beszíjazta Evant a székbe, aki lehunyta a szemét. Tudta, hogy az emlékei feltöltése fájdalommentes procedúra. Ahogy azt is tudta, hogy a pszichére pusztító hatású is lehet. Az emberi agynak megvan az a varázslatos képessége, hogy eltakarjon és szűrjön, megvédve magát a kibírhatatlantól. Csodaország viszont a pőre tapasztalatokat az agy közbeiktatása nélkül kezeli, úgy szedve ki belőlük az élet dokumentumait, hogy közben nem értelmezi az adatokat. Nincs semmi összefüggés, sem ok-okozati viszony – csak a puszta élet kendőzetlenül, szűretlenül és az emberi elme olyan ajándékai nélkül, mint például a racionalizáció, a tagadás, kényelmes lyukak a memóriában.

 Mi emlékezni szoktunk az életünkre. Csodaország arra kényszerít, hogy újraéljük őket.

  Két percig tartott. Két nagyon hosszú percig.

  Utána lesújtott rá a csend és a fény. Aztán Vosch hangja:

– Van benned egy hiba. Te is tudod. Valami elromlott, és rendkívül fontos, hogy megértsük az okát.

 Fájt a lába. A csuklóját a nyers húsig sértették fel a szíjak, amikor nekik feszítette a karját.

– Soha nem fogja megérteni.

– Talán igazad van. De akkor is, emberi kötelességem megpróbálni kideríteni.

 A kijelzőkön végtelen számoszlopok futottak, az élete kvantumbitszekvenciákba szervezve, mindaz, amit látott, érzett, hallott, mondott, ízlelt, és gondolt, továbbá az univerzum legkomplexebb információcsomagjai is: az érzelmek.

– Beletelik némi időbe lefuttatni a diagnosztikákat – mondta Vosch.

– Gyere velem! Meg szeretnék mutatni neked valamit!

 Amikor kiszállt a székből, majdnem összeesett. Vosch elkapta és gyengéden kiegyenesítette.

– Mi történt veled? – kérdezte Evant. – Miért vagy ennyire gyenge?

– Őket kérdezze – biccentett a monitorok felé.

– Összeomlott a tizenkettedik rendszer? Mikor?

 Tett egy ígéretet. Meg kellett találnia őt, még mielőtt Grace rátalál.  Futott végig az országúton, addig rohant, amíg a benne lévő ajándék egyszer csak felmondta a szolgálatot. Mert semmi egyéb nem számított, csak az ígéret, semmi egyéb nem számított, csak a lány.

 Evan belenézett Vosch ragyogó kék, madárszerűen csillogó gombszemébe, és azt kérdezte:

– Mit fog megmutatni nekem?

  Vosch elmosolyodott.

– Gyere, és meglátod!

66

A LÉPCSŐK ALJÁBAN BALRA FORDULVA a kilométeres folyosóra lehetett kijutni, amely Csodaország zöld ajtajához vezetett. Jobbra fordulva pedig zsákutcába jutott az ember, egy üres fel állta el az utat.

 Vosch rányomta hüvelykujját a falra. Mintha fogaskerekek csikordultak volna, aztán megjelent egy csík, és a fal kettévált középen: a két fél szétcsúszott, és feltárult mögöttük egy szűk folyosó, amelynek a vége sötétbe veszett.

  Egy rejtett hangszóróból megszólalt egy felvétel: figyelem, figyelem! Ön tiltott zónába lépett. A területen csak az arra jogosult személyek tartózkodhatnak a tizenegyes számú különleges parancsnak megfelelően. Mindenki, aki jogosulatlanul tartózkodik a területen, azonnali fegyelmi eljárásnak lesz alávetve. Figyelem, figyelem! Ön tiltott zónába lépett. A területen csak az arra jogosult személyek...”

 A hang követte őket a sötétbe. Figyelem, figyelem! A szűk folyosó vége beteges zöld fénytócsában világított. Amikor odaértek, egy kilincs nélküli ajtó előtt álltak meg. Vosch rányomta hüvelykujját az ajtó közepére, amely csendesen kitárult. Odafordult Evanhez.

– Ezt mi az ötvenegyes körzetnek nevezzük – tájékoztatta Vosch az irónia leghalványabb jele nélkül.

 Amint átlépték a küszöböt, kigyulladtak a fények. Az első, ami megragadta Evan tekintetét, egy tojásdad alakú menekülőkabin volt, ugyanolyan, mint az a kapszula, amelyben sikerült elhagynia Camp Havent. Csakhogy ez kétszer akkora volt. A fél helyiséget betöltötte. Fölötte a betonnal megerősített indítóaknát pillantotta meg, amely kivezetett a felszínre.

– Ezt akarta nekem megmutatni? – Nem értette. Azt eddig is tudta, hogy Voschnak van egy mentőkapszulája a bázison, hogy az ötödik hullám elindítása után legyen mivel visszatérnie az anyahajóra. Pár órán belül aztán hasonló kabinokat küldenek le az anyahajótól a beágyazott emberek visszaszállítására. Miért akarta Vosch megmutatni ezt neki?  – Ez különleges – mondta Vosch. – A világon mindössze tizenkét másik ilyen van. Mindenikünk számára egy.

– Miért csinálja ezt? – Evan kezdte elveszíteni a hidegvérét. – Mire jó ez a sok titokzatoskodás meg hazugság? Úgy beszél velem, mintha én is az egyik emberi áldozata lennék. Sokkal többen vannak tizenkettőnél.

Több tízezren vannak.

– Nem. Csak tizenketten. – Jobbra intett. – Menjünk át oda! Úgy vélem, fölöttébb érdekesnek fogod találni, amit mutatok.

 A plafonról szemmagasságban egy nagyjából hat méter hosszú, szivar alakú objektum függött, fémborítása szürkészölden csillant meg. A harmadik hullámot követően ehhez hasonló drónok lepték el az égboltot. Vosch szemei, mondta egykor Cassie-nek. Így képes látni titeket.  – Ez fontos eleme a háborúnak – mondta Vosch. – Fontos, de nem kritikus. Az elvesztésük némi improvizációt követelt meg az ellened indított vadászatban. Bizonyára eltöprengtél már azon, mi szükség volt egy közönséges emberi lény továbbfejlesztésére, nem?

  Adura utalt. De Evan nem látta az összefüggést.

– Miért, mi szükség volt?

– A drónokkal nem az volt a célunk, hogy megtudjuk a túlélők pontos tartózkodási helyét, hanem hogy neked bukkanjunk a nyomodra. Neked és a sok ezer hozzád hasonlónak, aki el fogja hagyni a számára kijelölt területet a következő napokban, amint az ötödik hullámot bevetjük. Nektek, akik aztán rá fogtok jönni, hogy nincs semmiféle mentőakció, nem juttok fel az anyahajóra.

 Evan megrázta a fejét. Most első ízben villant át az agyán, hogy Vosch esetleg megőrült. Ez volt a legnagyobb félelmük, amikor a földi tisztogatást tervezték meg. Egy testen osztozni egy emberi tudattal – lehet, hogy elviselhetetlen teherré válik, olyan kibírhatatlan feszültséget kelt, amely nem csillapítható.

– Most azon morfondírozol, hogy vajon nem vesztettem-e el az ép eszem – szólalt meg Vosch finoman mosolyogva. – Nem úgy beszélek, mint az, akit életed tízezer évének nagy részében ismertél. Az igazság az, hogy mi még sosem találkoztunk, Evan. A mai napig még csak azt sem tudtam rólad, hogy nézel ki. – A parancsnok finoman megfogta a könyökét, és átterelte a fiút a helyiség hátsó részébe.

 Evan egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Volt ebben a helyzetben valami mélységesen nyugtalanító. Nem értette, miért hozta ide Vosch, miért nem végzett vele egyszerűen. Mit számított volna, hogy emberi teste elpusztul: a tudata továbbra is létezett az anyahajón.

Mégis mi lehetett a célja ennek a bizarr bemutatónak?

 A sarokban egy faállvány volt, azon pedig egy hatalmas ragadozómadár, előrebólintó fejjel, csukott szemmel. Látszólag aludt. Evan gyomrában úgy kapott erőre a nyugtalanság, mintha szárnyak rebbentek volna benne. Összeomlott az idő: ismét kisfiú volt, ott hevert az ágyában az ébredés és az álom különös, homályos határvidékén, és nézte az ablakpárkányon ülő baglyot, amely viszont őt figyelte nagy, kerek, a sötétben világító szemével, és újra érezte, hogy a teste, mintha csak borostyánba fagyott volna, képtelen mozdulni, ő maga pedig képtelen levenni a szemét a bagolyról.

  Mögötte Vosch halkan duruzsolt:

– Bubo virginianus, a nagy szarvas bagoly. Lenyűgöző, ugye? Félelmetes ragadozó, magányos éjszakai vadász, kiszemelt zsálmánya legtöbbször csak akkor érzékeli az érkezését, amikor már késő. Ő a te daimónod, bizonyos értelemben a spirituális állatod. Téged az ő emberi megfelelőjének terveztek.

 A szárnyak megrebbentek. A vaskos mellkas hullámzani kezdett. A fej felemelkedett, a szem kinyílt. Egymásra néztek.

– Persze ez nem valóságos – folytatta Vosch. – Szállítóeszköz. Egy gép. Egy ilyen látogatta meg az anyádat, amikor még ott voltál a méhében, és nála volt az a program, amit átsugároztak a még fejlődésben lévő agyadba. Egy másik pedig akkor ment el hozzád, amikor betöltődött a program. Ez volt az ébredésed, azt hiszem, így hívják, amikor felvérteznek a tizenkettedik rendszerrel.

 Képtelen volt elfordulni. A bagoly szeme kitöltötte a látómezejét, valósággal elnyelte őt.

– Nincs benned semmilyen földönkívüli – mondta Vosch. – Egyikünkben sincs, és az anyahajón sincs ilyen. Minden tökéletesen automatizált, akárcsak öreg barátod itt, akit tudatos tervezés és évszázadokon át tartó tüzetes tanulmányozás eredményeként küldtek erre a bolygóra, hogy a lakosságát fenntartható méretűre csapolják. És természetesen azért is, hogy itt maradjon a végtelenségig, megváltoztatva e cél érdekében magát az emberi természetet.  Evan rátalált a hangjára, és végre kinyögte:

– Nem hiszek magának. – Az a szempár. Képtelen volt levenni róla a tekintetét.

– Egy hibátlan, önmagát fenntartó hurok, egy tökéletes rendszer, amelyben a bizalom és az együttműködés soha nem verhet gyökeret. A fejlődés lehetetlenné válik, mivel ebben a rendszerben minden idegen potenciális ellenség, a „másik”, akit le kell vadászni, míg az utolsó golyót is ki nem lövik. Evan, téged sosem szántak arra, hogy a pusztítás eszköze légy. Te a Föld megmentésében veszel részt – vagy legalábbis ebben vettél részt, mindaddig, amíg meg nem hibásodott valami benned. Hát ezért hozattalak most ide. Nem azért, hogy megkínozzalak, vagy hogy végezzek veled. Azért hozattalak ide, hogy megmentselek.  Vigasztalón Evan vállára tette a kezét, és ezzel az érintéssel megtörte a bagoly tekintetének babonás erejét. Evan fogvatartója felé pördült. Meg fogja ölni. Ki fogja szorítani belőle az utolsó szuszt is a puszta kezével.

 Lecsapott, de ökle az üres levegőbe püfölt – a lendület ereje majdnem leverte a lábáról.

  Vosch eltűnt.

67

NOHA ÁLLVA MARADT, az volt az érzése, mintha zuhanna, nagyon magasról. A szoba forgott körülötte, a falak elenyésztek, és kiúsztak a fókuszából. A szoba másik oldalán, a küszöbön egy alak állt, egy vizuális horgony, amely megerősítette, és segített visszanyernie az egyensúlyát.

Tett egy bizonytalan lépést előre, majd megtorpant.

– Mire emlékszel? – kérdezte Vosch az ajtóból. – Ott álltam közvetlenül melletted? Rátettem a kezem a válladra? Mik az emlékeink, ha nem végső soron létezésünk bizonyítékai? Mi lenne, ha azt mondanám neked, hogy minden, amire emlékszel, azóta hogy beléptünk ebbe a szobába, abszolút minden hazugság, csupán hamis emlékkép, amelyet a mögötted lévő „bagoly” közvetített az agyadba?

– Tudom, hogy ez egy hazugság – válaszolta Evan. – Én tudom, ki vagyok. – Minden ízében remegett. Jobban fázott, mint amikor a jeges zuhanyt kapta a nyakába a fehér szobában.

– Ó, amit „hallottál”, az volt az igazság. Az emlékkép az, ami hamis.

– Vosch sóhajtott. – Makacs egy fajta vagy, ugye?

– Miért kellene hinnem magának? – kiabálta Evan. – Ki maga, hogy hinnem kellene magának?

– Azért, mert én egy vagyok a kiválasztottak közül. Engem bíztak meg az emberiség történelmének legnagyszerűbb küldetésével: fajunk megmentésével. Akárcsak te, már kisfiú korom óta tudtam, hogy mi fog történni. De tőled eltérően én ismertem az igazságot.

 Vosch tekintete a mentőkapszulára vándorolt. Hangja szigorúról most bölcsre váltott.

– Nincsenek szavak arra, hogy milyen mérhetetlenül magányos voltam. Csupán egy maroknyian tudtuk az igazságot. Egy vak világban csak nekünk volt szemünk arra, hogy lássunk. Nem tehettünk mást... ezt meg kell értened, mert nem volt választási lehetőség. Én nem vagyok felelős semmiért. Én is áldozat vagyok, ugyanannyira, mint ők, ugyanannyira, mint te! – Egyre hangosabban beszélt, ahogy nőtt benne a harag. – Ez az ára! És én megfizettem. Mindent megtettem, amit követeltek tőlem.

Betartottam az ígéretem, és most már véget ért a munkám.

  Kinyújtotta a kezét Evan felé.

– Gyere velem! Engedd meg, hogy adjak neked egy utolsó ajándékot. Gyere velem, Evan Walker, és tedd le a terhedet.

68

KÖVETTE VOSCHT – mi más választása lett volna? –, végig a hosszú folyosón, a zöld ajtóig. Ahogy beléptek, a technikus felállt, és azt mondta:

– Parancsnok, háromszor is lefuttattam a teszteket, és még mindig nem találtam semmiféle anomáliát a programban. Akarja, hogy még egyszer végigmenjek rajta?

– Igen – felelte Vosch. – De nem most. – Evanhez fordult. – Kérlek, ülj le.

 Bólintott a technikusnak, aki visszaszíjazta Evant a dönthető támlájú székbe. A hidraulika felnyögött. Hátradöntötték teljesen, arccal a jellegtelen mennyezet felé. Hallotta, hogy nyílik az ajtó. Ugyanaz a nő lépett be, aki korábban a fehér szobában megvizsgálta. Ezúttal egy csillogó, rozsdamentes acélból készült kocsit gurított maga előtt. Rajta szépen sorba rendezve tizenhárom fecskendő, mindegyikben gyömbérszínű folyadék.

– Tudod, hogy mi ez – mondta Vosch.

 Evan bólintott. A tizenkettedik rendszer. Az ajándék. De miért kapja meg újra?

– Azért, mert én optimista vagyok, gyógyíthatatlanul romantikus, akárcsak te – jelentette ki Vosch, mintha csak olvasott volna Evan gondolataiban. – Hiszek abban, hogy ahol élet van, ott remény is van. – Mosolygott. – De főképp, mert öt fiatal fiú meghalt, következésképpen ő még életben van. És ha ő még mindig él, csak egyetlen dolgot tehet.

– Adu?

  Vosch bólintott.

– Ő az, amivé én változtattam; és most jön, mert azt akarja, hogy feleljek azért, amit tettem.

 Odahajolt Evan arca fölé. Irizáló tűzben égő tekintetéből most kék lángok csaptak ki, melyek szinte Evan csontjáig hatoltak.

– Te leszel az én válaszom.

  Odafordult a technikushoz, aki hátrahőkölt vad tekintete láttán.

– Talán a lánynak van igaza: A szerelem lehet az a szingularitás, az a megmagyarázhatatlan, irányíthatatlan, kimondhatatlan rejtély, melyet lehetetlen előre jelezni vagy ellenőrzés alatt tartani. A vírus, amelytől összeomlott az a program, amelyet olyan lények terveztek, akikhez képest mi nem vagyunk többek holmi csótányoknál. – Majd újra Evan felé fordult, és így szól: – Úgyhogy én teljesíteni fogom a kötelességem; fel fogom égetni a falut, hogy megmenthessem.

  Hátralépett.

– Töltsétek le újra! Azután töröljétek.

– Töröljem, uram?

– Töröld az embert. Hagyd meg a maradékot. – A parancsnok hangja betöltötte az aprócska szobát. – Nem szerethetjük azt, amire nem emlékszünk.

69

AZ ŐSZI ERDŐBEN ÁLLT EGY SÁTOR, abban a sátorban egy lány aludt, egyik kezében puska, a másikban plüssmackó. Amíg aludt, egy vadász vigyázta az álmát, egy láthatatlan társ, aki visszahúzódott a sűrűbe, amikor a lány felébredt. Azért jött, hogy elvegye az életét, de a lány mentette meg az övét.

 A végeláthatatlan viták, amelyeket önmagával folytatott, saját értelmének hiúsága, amint feltette a kérdést, amelyre nem lehet jó választ adni: Miért kell élnie egynek, ha a világ maga elvész? Minél tovább kereste a választ, az annál messzebbre került tőle, megfoghatatlanná vált.

 Ő volt a kivégző, aki nem tudott végezni mással. A szíve egy olyan vadászé volt, akiből hiányzott a gyilkos ösztön.

 A naplójába a lány azt írta: Én vagyok az emberiség – és volt valami ebben a négy szóban, ami kettéhasította a vadász énjét.

 A lány tiszavirág volt, ami egyetlen napig él, aztán már vége is. Ő volt az utolsó csillag – ragyogó lánggal égett a végtelen sötétség tengere fölött.

 Töröld az embert.

 Vakító fénykitörés közepette a Cassiopeia nevű csillag felrobbant, és a világ elsötétült.

  Evan Walkert megsemmisítették.

70 CASSIE

MÉG TÍZ PERCE SE, HOGY ELINDULT a missziónk, de én már azon agyalok, hogy ez az egész lehetetlen-küldetéses-öljük-meg-Voscht-ésszabadítsuk-ki-Evant dolog, úgy ahogy van, egy rendkívül rossz ötlet.

 Bob, a félszemű pilóta azt üvölti: Tíz másodperc!, Adu lehunyja a szemét, és egy borzalmas, émelyítő másodpercig meg vagyok győződve róla, hogy átvágtak minket. Hogy végig ez volt a terve. Otthagyni védtelenül Bent a gyerekekkel, aztán hagyni magunkat, hogy kamikazehalált haljunk másfél ezer kilométeres magasságban, merthogy kit érdekel? Van belőle egy példány Csodaországban. Csak letöltik egy újabb testbe, miután mind meghaltunk.

 Most jött el a te időd, Cass! Vedd elő a késed, és vágd ki azt az áruló szívét... ha meg tudod találni. Ha van neki egyáltalán olyan.

– Alakzatot bontanak! – adja hírül Bob.

  Adu szeme felpattan. Annyi az esélyemnek.

– Tartsd az irányt, Bob – utasítja higgadtan.

 A helikopterek egyre jönnek, a formáció szétnyílik kicsit, hogy tökéletesebben célozhassanak, és senki se maradjon majd ki a jóból, senki se érezhesse méltatlanul kirekesztve magát abból, hogy csilliárd darabra robbantsák szét.

 Bob tartja a menetirányt, de próbálja védeni a védhetetlent azzal, hogy ráállít egy rakétát az ellenünk indított formáció vezető gépére. Hüvelykujja a gomb fölött köröz. Amit nem bírok megemészteni vele kapcsolatosan, az a hirtelen pálfordulása. Amikor ma reggel kinyitotta a szemét, akkor még mind a kettőt, biztos lehetett benne, hogy kinek az oldalán harcol. Utána meg egyetlen szempillantás (Egyetlen szem pillantása! Bocsi, Bob, ezt nem hagyhattam ki) alatt máris készen áll arra (betárazva és bebiztosítva, mint egy Ml6-os kicsike), hogy kinyírja a cimboráit és a nővéreit a csatamezőn.

 Szóval ez van. Szerethetjük a jót magunkban, és gyűlölhetjük a roszszat, de a rossz is bennünk van. Anélkül nem is lennénk azok, akik vagyunk.

  A legszívesebben most jól megölelgetném Bobot.

– Belénk jönnek! – üvölti Bob. – Ereszkedjünk! Ereszkedjünk!

– Nem – mondja Adu. – Bízzál bennem, Bob!

 Bobon hisztérikus nevetés vesz erőt. Csak száguldunk egyenesen az élen repülő helikopter felé, ahogy az is rendíthetetlenül száguld felénk, mindketten teljes sebességgel.

– Ó, hát persze! Miért is ne bíznék meg pont benned? – Kifehéredett bütykökkel szorongatja a botkormányt, hüvelykujjával a kilövőgombot simogatja, már csak pár másodperc, és függetlenül attól, hogy Adu mit mond neki, Bob támadni fog. Végül is Bob senki más oldalán nem áll, ő csak Bob oldalán áll.

– Fékezz – suttogja Adu a nagy fekete ökölnek, amely már majdnem az arcunkba nyomul. – Fékezz, most!