A LÁNY, AKI TUDOTT REPÜLNI

SOK ÉVVEL EZELŐTT, amikor a lány apja még csak tízéves volt, egy nagy sárga buszon utazott a Planetárium felé.

 Ott aztán a feje fölött a mennyezet millió ragyogó fényszilánkra robbant szét. Elnyílt a szája. Aprócska ujjaival erősen belekapaszkodott a fapad szélébe, ahol ült. Feje fölött fehéren izzó gombostűfejnyi tüzecskék lobbantak-forogtak, és olyan tiszta, nyers fényt sugároztak, mint azon a napon, amikor egyszer csak felbukkant a Föld, mint egy megfeketedett, himlőhelyes szikla: egy átlagos bolygó, amely egy átlagos csillag körüli pályán kering egy átlagos galaxis peremén a végtelen univerzumban.

 A Nagygöncöl. Orion-csillagkép. Nagy Medve. A csillagász álmosítón monoton orrhangja. A gyerekek arca, amint tátott szájjal, pislogás nélkül bámulnak fölfelé. És a fiú, aki végtelenül parányinak érezte magát a hatalmas mesterséges égbolt alatt.

  A fiú sosem fogja elfelejteni azt a napot.

 Évek múlva, amikor a lánya még nagyon kicsi volt, odaszaladt hozzá gömbölyded, párnás, botladozó talpacskáin, izmos kis karját felé nyújtogatta, és a szemében szinte égett az örömteli várakozás és izgatottság, és folyton azt kiabálta, hogy Apu, Apu, kövérkés ujjacskáit szétterpesztette, úgy próbálta elérni őt és az égboltot.

 Felugrott a kislány, bátran nekirugaszkodva a semminek, az üres térnek, mert hisz ő nem pusztán az apja volt – ő Apu volt. Aki mindig elkapja; aki sosem hagyná lezuhanni.

  És kiabált: Repülni akarok, Apu, repülni!

 Már szárnyalt is rakétaként a roppant, határtalan égbolt felé, karját kitárta, hogy átölelje a végtelent, hátravetett fejjel száguldott oda, ahol a félelem a csodával találkozik, sikolyaiban a nyers és fékezhetetlen öröm, amiért súlytalan és szabad, amiért biztonságban érzi magát apja karjában, amiért él.

 Cassiopeia.

 Attól a planetáriumi naptól fogva, amikor a lány megszületése még tizenöt évnyi távolságban volt, kétsége nem volt, hogy milyen nevet választ majd számára.