1

”ÉN VELETEK LESZEK”

EZ AZ ÉN testem.

A barlang legalsó termében a pap a magasba emeli a legutolsó ostyát – ezzel ki is merült a készlete – a cseppkő képződmények felé, amelyek leginkább egy sárkány lángokádás közben kővé dermedt tátott szájára emlékeztetik, melynek furcsa kinövései vörösen és sárgán csillannak meg a lámpák fényében.

  Az ő keze idézi most fel az isteni áldozat katasztrófáját.

 Vegyétek, és egyetek ebből mindnyájan...

 Aztán a kelyhet is a magasba emeli, amely a bor utolsó cseppjeit tartalmazza.

 Vegyétek és igyatok ebből mindnyájan...

 November vége. Éjfél. A föld alatti barlang a túlélők kicsiny csapatának meleg búvóhelyet nyújt, és készleteik is ki fognak tartani egész tavaszig. Hónapok óta senki sem halt meg a járványban. Úgy tűnik, a legrosszabb már mögöttük van. Itt biztonságban vannak, tökéletes biztonságban.

 Uram, Jézus Krisztus, bízva a te szeretetedben és irgalmadban, eszem a te testedet és iszom a te véredet...

 Suttogó szavai visszhangzanak a mélységben. Felkúsznak a síkos, gyöngyöző falakon, végigsiklanak a feljebb lévő kamrákhoz vezető szűk folyosón, ahol túlélő társai alusszák nyugtalan álmukat.

 Ne kárhozatot, hanem testi-lelki egészséget adjon!

 Nincs több kenyér, nincs több bor. Ez az utolsó úrvacsoraosztás, amelyet celebrál.

 Krisztus teste adjon nekem örök életet.

  A szikkadt kenyérdarab, amely meglágyul a nyelvén.

 Krisztus vére adjon nekem örök életet.

  A megecetesedett bor csöppjei, amelyek marják a torkát.

  Isten a szájában van. Isten az üres gyomrában van.

  A pap sír.

 Beleönt néhány csöpp vizet a kehelybe. Remeg a keze. Megissza a vízzel kevert drága vért, majd tisztára törli a kelyhet a kehelykendővel.  Bevégeztetett. Az örökkévaló áldozatnak vége. Megtörölgeti orcáját ugyanazzal a kendővel, amelybe az imént a kelyhet törölte. Az ember könnye és az Úr vére szétválaszthatatlan egymástól. Nincs ebben semmi újdonság.

 Tisztára törli a tányért a kendővel, majd utóbbit belerakja a kehelybe, és félreteszi. Leveszi a zöld stólát a nyakából, gondosan összehajtogatja, és megcsókolja. Imádott pap lenni, és imádott mindent, ami ezzel járt. Legfőképpen a misét.

 Papi gallérja a verítéktől és a könnyeitől lucskos, és csak úgy lötyög a nyakán: csaknem hét kilót fogyott, amióta kitört a pestisjárvány, és otthagyta a parókiáját, hogy megtegye azt a mintegy százhatvan kilométeres utat az Urbanától északra fekvő barlangig. Az út során sok követőre talált, összességében több mint ötvenen csatlakoztak hozzá, igaz, harmincketten közülük még azelőtt belehaltak a fertőzésbe, hogy eljutottak volna a menedékhelyre. Amikor közelgett haláluk órája, elmondta a szent szöveget, mindegy, hogy katolikus, protestáns vagy zsidó volt-e a haldokló: E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr... Hüvelykujjával keresztet rajzolt láztól forró

homlokukra. Szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged...

 A szemükből szivárgó vér összekeveredett az olajjal, amelyet a szemhéjukra dörzsölt. És füst gomolygott a tágas, nyílt mezők fölött, bekúszva az erdők mélyére, és befedve az utakat, akár kemény teleken a jégréteg a bágyadt hullámú folyók tükrét. Tüzek Columbusban. Tüzek Springfieldben és Daytonban. Huber Heightsban és Londonban és Fairbornban. Franklinben és Middletownban és Xéniában. Esténként az ezernyi lobogó tűz fénye homályos narancsszínre színezte a füstöt, az ég alacsonyra ereszkedett, alig pár centire lógott a fejük fölött. A pap botorkált a füstölgő vidéken, egyik karját kiterjesztve, a másik kezével pedig egy rongyot szorítva orra és szája elé, miközben a tiltakozás könnyei gördültek le az arcán. Vér száradt letört, berepedezett körmei alá, vér ivódott be tenyere barázdáiba, vér itatta át cipője talpát. Már

nincs messze, buzdította útitársait. Csak ne álljunk meg!

 Útközben valaki ráragasztotta a Mózes atya nevet, hisz népét a füst és a tűz homályából az ígéret Földjére, „Ohio legszínesebb barlangjá!”hoz vezette.

 Természetesen ott már várták őket. A pap számított rá. Egy barlang nem ég le. És nem hat rá az időjárás. És ami a legjobb benne: könnyen védhető. A katonai támaszpontok és kormányzati épületek után a barlangok voltak a legnépszerűbb úti célok az Eljövetel utóhatásai elől menekülők szemében.

 Készleteket gyűjtöttek, vizet és tartós fogyasztási cikkeket, takarókat, kötszert és gyógyszereket. És persze fegyvereket – puskákat és pisztolyokat és sörétes puskákat és mindenféle kést. A betegeket karanténba helyezték a föld felszínén létesített látogatóközpontban, ott feküdtek az ajándékboltok kirakatában, a polcok között elhelyezett priccseken, és a pap minden áldott nap meglátogatta őket, beszélt hozzájuk, imádkozott velük, meghallgatta a gyónásukat, úrvacsorát adott nekik, és elsuttogta nekik azt, amit hallani szerettek volna: Per

sacrosancta humanae reparationis mysteria... Az ember üdvözítésének szent titka által...

 A halálos járvány százakat és százakat vitt el. A látogatóközponttól délre ástak egy három méter széles és mintegy kilenc méter mély gödröt, ahol a holttesteket égették. Szállt a füst éjjel és nappal, és az emberek annyira hozzászoktak az égett hús szagához, hogy szinte már fel sem tűnt nekik.

 Most november van, és a pap a legalsó barlangteremben feláll. Nem magas növésű; mégis kicsit meg kell görnyednie, hogy be ne verje a fejét a barlang mennyezetébe, se a sárkányszájból kiálló kőfogba.

 A misének vége, menjetek békével.

 Otthagyja az áldozókelyhet és a kehelykendőt, az áldozótányért és a stólát. Ezek most már ereklyék, egy olyan kor tárgyi leletei, amely fénysebességgel halványul és vész bele a múltba. Barlanglakóként kezdtük, töprengett a pap a föld felszíne felé haladva, és most visszatértünk a

barlangokba.

 Még a leghosszabb utazás is egy kört ír le, és a történelem ugyancsak ciklikus, mindig visszatér oda, ahol kezdetét vette. Ahogy a misén is elhangzott: Emlékezz ember, hogy porból vétettél, és porrá leszel.  A pap úgy bukkan föl, mint egy búvár, aki a mélyből rugaszkodva tör a víz felszíne fölé boruló ragyogó égi kupola felé. A könnyező barlangfalak között szelíden kígyózó, fölfelé vezető szűk kis folyosó talaja olyan sima, mint egy bowlingpálya. Alig pár hónapja még kiránduló iskolások masíroztak rajta, végighúzva kíváncsi ujjaikat a barlang falain, vizsla tekintettel lesve a szikla réseibe és hasadékaiba, ahol sűrű a sötétség, hátha megpillantanak egy szörnyet. Még elég fiatalok voltak ahhoz, hogy higgyenek a szörnyek létezésében.

 És a pap úgy emelkedik fölfelé a föld világosságot nélkülöző mélyéből, mint egy leviatán.

 A felszínre futó ösvény az Ősember Heverője és a Kristálykirály mellett vezetett el, áthaladt a Nagytermen, amely az ide menekültek fő életteréül szolgált, végül az Istenek Palotájába torkollott, ahol a kristályosan csillogó képződmények úgy ragyognak, mint holmi jéggé dermedt holdfényszilánkok, a mennyezet pedig érzékien hullámos, akár a tengerpart felé gördülő hullámok. Ez az ő kedvenc helye az egész barlangrendszerben. Itt, a felszínhez közel megritkul és szárazabb lesz a levegő, és lassanként telítődik a felszínen lángoló tüzek füstjével, amelyeket még mindig táplált a maguk mögött hagyott világ.

 Uram, áldd meg ezeket a hamvakat, melyek bizonyítják, hogy porból vétettünk és porrá leszünk.

 Imafoszlányok futnak át az agyán. Zsoltárok töredékei. Litániák és áldások, a feloldozás szavai, Isten könyörüljön rajtad, és adjon békessé get, és én feloldozlak téged a bűneidtől... És a Bibliából: „Lesüllyedtem a hegyek alapjáig, örökre bezárult mögöttem a föld.

 Tömjén ég a füstölőben. A lágy tavaszi napfényt megtöri a színes üvegablak. A templomi padok nyikorgása vasárnaponként mint egy vén hajó kint a tengeren. Az évszakok méltóságteljes rendje, a naptár, amely gyerekkora óta irányította az életét, advent, karácsony, nagyböjt, húsvét. Tudja, hogy a helytelen dolgokat szerette: a rítust, a hagyományt, a pompát és a külsőségek hajhászását, ami miatt mások rossz szemmel nézik az egyházat, ő a formát imádta, nem a tartalmat; a kenyeret, nem a testet.

 Ettől még nem volt rossz lelkipásztor. Csendes volt, alázatos, és hű a hivatásához. Szeretett segíteni az embereken. A barlangban töltött hetek élete legszebb napjai voltak, amelyekben kiteljesedhetett. A szenvedés visszavezeti Istent természetes otthonába, a rettegés és zavarodottság, a fájdalom és veszteség jászlához, oda, ahol megszületett.

Váltsd be a szenvedés árát, gondolja magában a pap, és látni fogod az ő arcát.

 Egy őr üldögél közvetlenül a barlang szájában, az Istenek Palotája fölött. Nagydarab alakja sötéten rajzolódik ki a csillagokkal telehintett ég hátterén. Az égboltot tisztára söpörte a tél előhírnökeként érkezett csípős északi szél. A férfi mélyen a homlokába húzott baseballsapkát visel és kopottas bőrdzsekit. Kezében távcső, ölében puska.

  Ráköszön a papra.

– Hol a kabátja, atyám? Igen hűvös ma az éjszaka.

– Attól tartok, kölcsönadtam Agathának – válaszolja a pap halvány mosollyal.

 A férfi megértően mordul fel. Agatha a csoport nagy panaszkodója. Ő az, aki mindig fázik. Mindig éhes. Mindig valamilyen. Az őr szeméhez emeli a távcsövet, és a derült égboltot pásztázza.

 – Látott még belőlük? – kérdezi a pap. Egy hete pillantották meg az első ezüstszürkén csillogó, szivar alakú objektumot, amely mozdulatlanul lebegett a barlang fölött jó néhány percig, aztán hirtelen, hangtalanul kilőtt nyílegyenesen felfelé, amíg már csak gombostűfejnyi karcolásnak látszott a tágas égbolt kékjén. Két nap múlva aztán megjelent egy másik – vagy ugyanaz lett volna? Hangtalanul suhant el fölöttük, végül elnyelte a láthatár. Kétség nem fért hozzá, honnan származnak ezek a járművek – a barlanglakok jól tudták, hogy földönkívüli alkotások –, inkább titokzatos céljuk rémítette őket halálra.

  A férfi leengedi a távcsövet, és megdörzsöli a szemét.

– Mi a baj, atyám? Nem tud aludni?

– Nem alszom túl sokat mostanában – válaszolja a pap. Azután hozzáteszi: – Sok a dolog. – Nem szeretné, ha a férfi azt hinné, panaszkodik.

– A rókalyukban senki sem ateista. – A közhely úgy lebeg fölöttük a levegőben, mint valami orrfacsaró bűz.

– Meg a barlangban sem – mondja a pap. Amióta találkoztak, igyekezett valahogy közelebb kerülni ehhez az emberhez, de a férfi lezárt szoba volt, melyet a düh és a gyász és a kölcsönkapott idejüket fogyasztó halálraítéltek reménytelen rettegése reteszelt el. Hónapokig nem lehetett hátat fordítani a halálnak, vagy elrejtőzni előle. Egyesek szerint a halál a remény bábaasszonya. Mások szerint a remény hóhéra.  A férfi egy csomag rágógumit húz elő a mellényzsebéből, óvatosan kibont egyet, és a szájába tolja. Mielőtt visszadugná a csomagot a zsebébe, még megszámolja a megmaradt darabokat. Nem kínálja meg a papot.

– Ez az utolsó csomagom – magyarázkodik. Aztán áthelyezi testsúlyát a hideg kövön.

– Megértem – mondja a pap.

– Valóban? – kérdez vissza a férfi. Állkapcsa hipnotikus lassúsággal őröl. – Valóban megérti?

 A száraz kenyér, a megecetesedett bor íze még ott a nyelvén. Megtörhette volna a kenyeret, és megosztozhatott volna a boron. Nem volt muszáj egyedül celebrálnia a misét.

– Azt hiszem, igen – felelte a kicsi pap.

– Én nem – jelenti ki a férfi szándékos lassúsággal. – Én semmilyen istenverte dologban nem hiszek.

 A pap elvörösödik. Halk, zavart nevetése olyan, mint apró gyereklábak dobogása egy hosszú folyosón. Idegesen igazgatja meg papi gallérját.

– Amikor elment az áram, azt hittem, majd csak visszajön – mondja a puskás ember. – Mindenki azt hitte. Elmegy az áram... visszajön az áram. Ez a hit, nem? – Kérődzött a rágóján, hol jobbra, hol balra, nyelvével előre-hátra tologatva a zöld golyócskát. – Aztán egyszer csak beszivárog a hír a partok felől, hogy megszűntek a tengerpartok. Most már Reno lett közvetlen tengerparti terület. Nagy ügy... és akkor mi van? Régebben is voltak földrengések. És voltak cunamik is. Kinek van szüksége New Yorkra? Mi olyan nagy szám Kaliforniában? Majd újra összeszedjük magunkat. Mi mindig összeszedjük magunkat. Én tényleg hittem ebben.

 Az őr bólogat, és az éjszakai égboltot bámulja, a hidegen tündöklő csillagokat. Magasra emelt tekintet, csendes, mély hang.

– Aztán az emberek rendre megbetegedtek. Antibiotikum. Karantén. Fertőtlenítő. Maszkot kezdtünk viselni, és addig sikáltuk a kezünket, míg a bőr is lejött róla. A legtöbben így is, úgy is meghaltak.  És a puskás ember úgy figyeli a csillagokat, mintha arra számítana, hogy egyik pillanatról a másikra elszabadulnak a sötétségből, és a Földre zuhannak. Miért is ne?

– A szomszédaim. A barátaim. A feleségem és a gyerekek. Tudtam, hogy mindannyian nem halhatnak meg. Hogyan halhatnának meg mind? Egyesek rosszabbul lesznek, de a többség nem, és a többiek mind meg fognak gyógyulni, hát nem? Ez a hit. Amiben hittünk.  A férfi egy hosszú vadászkést húz elő csizmája szárából és a hegyével elkezdi kipiszkálgatni a körme alá összegyűlt piszkot.

– Ez a hit: Felnősz. Iskolába jársz. Munkát találsz. Megházasodsz.

Családot alapítasz.

  Végez az egyik kezével – egy köröm, egy mondat, akár egy rítus –, aztán áttér a másikra.

– Felnőnek a gyerekeid. Iskolába járnak. Munkát találnak. Megházasodnak. Családot alapítanak. – Kotor. Kotor. Kotor. Kotor. Hátratolja a sapkát a fején azzal a kezével, amelyben a kést is tartja. – Én soha nem voltam az a vallásos fajta. Húsz év alatt egyszer sem tettem be a lábam templomba. De azt tudom, hogy mi a hit, ugyebár? Elmegy az áram, aztán meg visszajön. Jön az ár, aztán leapad. A népek megbetegszenek, aztán meggyógyulnak. Ez az egész halandzsa, amit maguk lenyomnak a mennyről és pokolról, bűnről és megváltásról... ha kidobják az egészet az ablakon, ez a hit akkor is megmarad. Ebben még a legelvakultabb egyházellenes ateista is hisz. Az élet megy tovább.

– Igen – mondja a pap. – Az élet megy tovább.

 Az őr vicsorog. Késével megböki a pap mellkasát, és vicsorogva folytatja:

– Egyetlen rohadt szót nem hallott abból, amit mondtam. Látja, ezért nem bírom a fajtáját. Égetik a gyertyákat, meg mormolják a latin varázsigéket, és imádkoznak egy olyan istenhez, aki nincs itt, esetleg nem érdekli ez az egész, vagy egyszerűen csak síkhülye, vagy kegyetlen, esetleg mind a kettő. A világ ég, maguk meg? Dicsőítik azt a seggfejet, aki ezt művelte, vagy csak eltűrte.

 A kis pap felemeli a kezét, amely megszentelte a kenyeret és a bort, mintha csak bizonygatni akarná a férfinak, hogy üres a tenyere, nem jelent fenyegetést a számára.

 – Nem állítom, hogy ismerem az Úr szándékait – kezd bele a pap, mindkét kezét leengedve. A hosszú pengéjű késsel szemezve Jób könyvéből idéz: – „Megvallom azért, hogy nem értettem; csodadolgok ezek nékem, és fel nem foghatom.”

  A férfi már-már kényelmetlenül hosszasan fürkészi, mozdulatlanul, egyedül állkapcsa őrli rendületlenül az immár teljesen íztelen rágógumi galacsint.

 – Őszinte leszek, atyám – közli az őr köntörfalazás nélkül. – Legszívesebben azonnal végeznék magával.

  A pap komoran bólint.

 – Attól tartok, ez meg is történhet. Amikor az igazság az elevenedre tapint.

  Kiveszi a kést a férfi remegő kezéből. Megérinti a vállát.

  A férfi megrázkódik, de nem húzódik el tőle.

– Mi az igazság? – kérdezi suttogva.

– Ez – feleli a kis termetű pap, és a kést mélyen beleszúrja a férfi mellkasába.

 A penge rendkívül éles, könnyedén áthatol a férfi ingén, besiklik a bordák közé, majd tíz centi mélyen megállapodik a szívben.

  A pap magához húzza a férfit, és megcsókolja a feje búbját. Az Úr irgalmazzon és adjon neked békességet.

 Hamar vége van. A rágógumi kipottyan a férfi elernyedt ajka közül, a pap felemeli a földről a holttestet, és bevonszolja a barlangba. Otthagyja a hűvös kövön, majd feláll. A nedves penge csillog a kezében. Az

új és örök szövetség vére...

 A pap a halott férfi arcát vizslatja, a szíve a harag és undor hullámai közt háborog. Az emberi arc förtelmes, elviselhetetlenül groteszk.

Többé már nem kell lepleznie undorát.

 A kicsi pap visszatér a Nagyterembe a központi barlangterembe vezető, jól bejáratott ösvényen, ahol a többiek nyugtalan álmukat alusszák forgolódva. Mindannyian, kivéve Agathát, aki a barlangterem hátsó falának dől – egy kis, töpörödött asszony, aki szinte eltűnik a bundabéléses kabátban, amelyet a kicsi paptól kapott kölcsön, és akinek piszkos, szürkés hajcsomóin mintha egy orkán söpört volna végig. Hervatag arcának mély redőiben piszok ül, ahogy már régóta fogatlan szája és lelógó bőrzacskók mélyébe süppedt szeme körül is.

 Ez az emberiség, gondolja magában a pap. Ez az ő arca.

– Maga az, atyám? – Az asszony hangja alig hallható, nem több egy egér cincogásánál, egy patkány vinnyogásánál.

 És ez az emberiség hangja.

– Igen, Agatha. Én vagyok.

 A nő hunyorogva néz arra a félhomályba burkolózó emberi maszkra, amelyet a férfi gyermekkora óta visel.

– Nem tudok aludni, atyám! Nem ül ide mellém egy kicsit?

– De igen, Agatha. Melléd ülök.

2

AZ ÁLDOZATOK MARADVÁNYAIT felcipeli a felszínre: minden út alkalmával kettőt, egyet-egyet mindkét hóna alatt, majd a gödörbe hajítja őket. Csak bedobja a testeket oda, minden különösebb felhajtás és ceremónia nélkül, aztán máris indul le a következő rakományért. Agatha után a többiekkel is végzett még alvás közben. Senki nem ébredt fel. A pap gyorsan és csendben dolgozott, biztos kézzel, más zajt nem ütött, mint a szakadó kelme suhogását, amikor a penge otthont keresett magának, sorban mind a negyvenhat szívben. Míg nem maradt más dobogó szív, csak az övé.

 Hajnalban elkezd havazni. Kicsit álldogál még odakinn, arcát az üres, szürke égbolt felé fordítva. Hópelyhek telepednek sápadt arcára. Hosszú ideig ez lesz az utolsó tele: nap-éj egyenlőségkor a menekülőkapszula lejön érte, hogy felvigye az anyahajóra, és majd ott várja ki, hogy azok, akiket kifejezetten erre a feladatra képeztek ki, megkezdjék a végső tisztogatást, egyszer s mindenkorra eltakarítva a föld színéről a humán fertőzést. Az anyahajó fedélzetéről, a hideg, nyugodt űrből, mintegy páholyból nézi végig, ahogy útjukra engedik a bombákat, amelyek a földdel teszik egyenlővé a bolygó összes városát, eltörölve az emberi civilizáció összes nyomát. Bekövetkezik tehát végül az a világvége, amelyet az emberiség már öntudatra ébredésének első pillanataitól megálmodott. Csak éppen nem egy dühös isten keze által csap le, hanem közönyösen, ahogyan a pap mártogatja kését újra meg újra az áldozatok szívébe.

 A hópelyhek megolvadnak ég felé fordított arcán. Négy hónap még a tél végéig. Százhúsz nap még, amíg elkezdenek hullani a bombák, és rászabadítják a világra az ötödik hullámot, a fajtársaik legyilkolására kondicionált emberi bábukat. Addig pedig itt marad még a pap, hogy végezzen minden egyes túlélővel, aki az ő területére tévedt.

  Majdnem vége. Mindjárt célba érnek.

  A kis pap leereszkedik az Istenek Palotájába, és megtöri a böjtöt.

3 ADU

MELLETTEM PENGE azt suttogja: Fuss!

Oldalfegyvere a fülem mellett robban. Célpontja a legkisebb dolog, minden dolgok összessége. A golyója pedig a kard, amellyel egy csapásra megszabadít engem a lánctól, amely hozzákötött.

Porcelánykához.

 Mielőtt meghal, Penge rám emeli bársonyos, lélekkel teli tekintetét, és azt suttogja:

  – Szabad vagy. Fuss!

  Futok.

4

ÁTZÚZTAM AZ ŐRTORONY ablakán, a talaj szédítő iramban közeledett. Egyetlen csontom sem bánja majd, amikor landolok a leszállópályán. Egyáltalán nem fogok fájdalmat érezni. Az ellenség tovább fejlesztett, hogy ennél nagyobb eséseket is kibírjak. Legutóbb több mint ezerötszáz méter magasról zuhantam le. Ez itt smafu.

 Földet érek, gurulok, talpra állok, körbefutom a tornyot, aztán a kifutópályán száguldok tovább a betonakadály és a szögesdróttal megfejelt kerítés felé. A szél a fülembe süvít. Most gyorsabb vagyok, mint a Föld legfürgébb állata. A gepárd hozzám képest lomha teknősbéka.  A környéken járőröző őrszemeknek látniuk kell engem, és az őrtoronyban figyelő férfinak is, de senki sem lő, nem érkezik parancs a leterítésemre. Olyan sebesen rohanok a kifutópálya vége felé, ahogy a golyó fütyül át a puskacsövön.

 Nem tudnak elfogni. Hogyan tudnának valaha is elkapni?

 Az agyamba ágyazott processzor már földet érésem előtt elvégezte a szükséges számításokat, és már továbbította is az információt az izomrendszeremhez beosztott sok ezer mikroszkopikus méretű drónnak; nekem nem szükséges sebességen, időzítésen vagy támadási pontokon törnöm a fejem. A vezérlőközpont mindezt elvégzi helyettem.

 A kifutópálya végére érek: felugrom. Lábujjaim egy pillanatra megérintik a betonakadály tetejét, aztán már repülök is tovább a kerítés felé. Arcom felé száguld a szögesdrót. Ujjaim becsúsznak a dróthurkok és a felső korlát közötti néhány centis résbe, előkészítve egy hátraszaltós manővert. Lábbal előre suhanok át a kerítés fölött, ívbe feszült háttal, kiterjesztett karral.

 Alig érek földet, máris teljes sebességgel rombolok; négy másodpercbe sem telik, hogy átfussak a nagyjából százméteres nyílt mezőn és bevessem magam az erdőbe. Egyetlen golyót sem küldtek utánam. Egyetlen helikopter sem emelkedett a levegőbe, hogy kövessen. A fák úgy borulnak össze mögöttem védelmezőn, ahogy a színházban a függöny a darab végén. Biztos léptekkel rohanok a csúszós, egyenetlen talajon. Kijutok a folyópartra, a víz sötét és gyors sodrású. Amikor átkelek rajta, mintha vízen járnék, alig érintem a tükrét.

 Túloldalt az erdők átadják a helyüket a nyílt tundrának, amely észak felé nyújtózik hosszú mérföldeken át háborítatlanul. Elveszek a világ számára, ez a határok nélküli vad vidék elnyel, senki sem fog itt észrevenni, háborgatni.

  Szabad leszek.

 Órákon át futok egyhuzamban. A tizenkettedik rendszer támogat. Megerősíti az ízületeimet és a csontjaimat. Alátámasztja az izmaimat, erőt pumpál belém és kitartást, fokozza a tűrőképességem, és lenullázza a fájdalmaimat. Nem kell mást tennem, csak átadnom magam neki. Nem kell mást tennem, csak bízni benne, és képes leszek kitartani, tűrni.

 VQP. Száz égő holttest lobogó fényében ezt a három betűt karcolta a karjába Penge. VQP. Győz, aki tűr és kitart.

 Vannak dolgok, mondta nekem a halála előtti estén, a legkisebbek,

amelyek értéke minden dolgok összességével egyenlő.

 Penge megértette, hogy soha nem hagynám ott Porcelánykát szenvedni, csak hogy megszökhessem. Tudhattam volna: árulással ment majd meg. Megölte Porcelánykát, hogy én élhessek.

 A táj egykedvűen és egyformán nyújtózik minden irányba. A nap már a felhőtlen égbolt aljára érkezett. Az arcomat harapdáló csípős szélben a könnyeim még azelőtt megfagynak, hogy lehullanának. A tizenkettedik rendszer képes megvédeni a testemben gyülekező fájdalomtól, de mit sem tehet a lelkemet darabokra tépő gyötrelemmel szemben.  Órák múlva, amikor már az utolsó alkonyi fény is elhalványul, és feltűnnek az égen az első csillagok, én még mindig futok. És még mindig ott lebeg a horizonton – mereven bámuló, szemhéj nélküli zöld szem – az anyahajó. Hiába futok, előle nincs menekvés. Nincs hova elrejtőzni. És nem lehet elérni, nem lehet megrohamozni. Sok-sok évvel azután, hogy az utolsó emberi lény is porrá lett, az anyahajó még mindig ott lesz, könyörtelen, áthatolhatatlan, kiismerhetetlen méltóságában: Istent letaszították a trónról.

 Én csak futok tovább, ősi, elemi, érintetlen tájon, amelyet nem sebzett meg emberi kéz műve. Olyan ez a világ, mint amilyen azelőtt lehetett, hogy a bizalom és az együttműködés szabadon engedte volna benne a fejlődés fenevadát. A világ most visszafordul abba az állapotába, amilyen akkor volt, amikor még nem ismertük. Az elveszett Paradicsom. A visszanyert Paradicsom. Eszembe jut Vosch mosolya: keserű és szomorú egyszerre. Egy megváltó. Hát tényleg ez volnék?

 Miközben a semmi felé futok a semmi elől, a végtelen tágasságú, közönyös ég alatt terpeszkedő, hibátlan fehérségű, üres semmi-tájban, megvilágosodom. Azt hiszem, most már értem.

  Csökkentsd az emberi populációt fenntartható létszámúra, majd morzsold fel teljesen az emberségét, írmagját se hagyd, hiszen a természet érzékeny egyensúlyára a bizalom és az együttműködés jelenti a valódi veszélyt, ezek azok az elfogadhatatlan bűnök, amelyek a világot a szakadék szélére taszítják. Azok végül arra jutottak, hogy egyféleképp menthetik meg a világot: ha megsemmisítik a civilizációt.  Nem kívülről, hanem belülről. És egyféleképp semmisíthetik meg az emberi civilizációt: megváltoztatva az emberi természetet.

5

FUTOTTAM TOVÁBB a vadonban. Még mindig nem követtek. Ahogy múltak a napok, egyre kevésbé aggódtam amiatt, hogy helikopterek tűnnek fel az égen, amelyekből katonák ugranak ki – inkább az aggasztott, hol találhatok friss vizet és némi fehérjeforrást, hogy fenn tudjam tartani a tizenkettedik rendszernek otthont adó törékeny állapotú gazdatestet. Lyukakat ástam a földbe, hogy elbújhassak, kis kunyhókat tákoltam össze magamnak, hogy legyen hova lehajtanom a fejem. Faágakból nyilakat faragtam, és vadnyúlra meg jávorszarvasra vadásztam, a nyers húsukon éltem. Tüzet gyújtani nem mertem, holott tudtam, hogyan kell; az ellenség Camp Havenben erre is megtanított. Az ellenség mindenre megtanított, amire szükség lehet a túléléshez a vadonban, azután pedig felvértezett a földönkívüli technológiájával, hogy segítsen a testemnek alkalmazkodni a körülményekhez. Megtanított ölni – és arra is, hogyan kerülhetem el, hogy engem megöljenek. Mindarra megtanított, amiről az emberek az elmúlt tíz évszázadnyi együttműködés és bizalom következtében megfeledkeztek. Sok mindent tanított nekem a félelemről.

 Az élet egy kör, melynek részeit a félelem kapcsolja össze. A ragadozó félelme. Az áldozat félelme. Félelem nélkül nem lenne élet. Egyszer megpróbáltam elmagyarázni ezt Zombinak, de nem hiszem, hogy megértette.

 Negyven napig tartottam ki a vadonban. És igen, még mindig fogékony vagyok a szimbólumokra.

 Kitarthattam volna tovább is. A tizenkettedik rendszer szépen fenntartotta volna az életfunkcióimat akár még jóval több mint száz évig is. Marika királynő, a magányos, ősi vadász, a lélektelen burok, eléldegélhetett volna még jó sokáig a dögök kiszáradt csontjain rágódva; e semmitmondó zóna kétségbevonhatatlan uralkodónőjeként, míg végül össze nem rogy, és teste darabokra nem hullik, vagy fel nem falják a dögevők, hogy aztán csontjai olvasatlan rúnákként szóródjanak szét az elhagyatott tájon.

 Visszamentem. Akkorra már magamtól is rájöttem, miért nem vettek üldözőbe.

 Vosch szokás szerint két lépéssel előttem járt. Porcelányka már meghalt, de engem még mindig fogva tartott egy ígéret, amelyet soha ki nem mondtam egy személynek, aki valószínűleg úgyis már maga is halott volt. Mostanra azonban valószínűleg szónak sem volt már semmi értelme.

 Vosch tudta, hogy képtelen vagyok magára hagyni Zombit, legalábbis addig, amíg van akármilyen halvány esélye annak, hogy megmenthetem.

  És csakis egyetlen módon menthettem meg; Vosch ezt is tudta.

  Végeznem kellett Evan Walkerrel.

8

CASSIE

VÉGEZNI FOGOK EVAN WALKERREL.

A töprengő, talányos, önmagában elmerülő, rejtélyeskedő rohadék. Hát meg fogom szabadítani a szenvedéseitől szegény agyonkínzott, emberi-földönkívüli hibrid lelkét. Te egy tiszavirág vagy. Az egyetlen

dolog amiért érdemes meghalni. Felébredek, amikor látlak magamban.

Ó, hánynom kell.

 Tegnap este megfürdettem Samet – három hete először –, és ő majdnem eltörte az orromat, vagy inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy majdnem újra eltörte, tekintve hogy Evan régi barátnője (barátság extrákkal, vagy minek is nevezzem) törte be először, amikor beleverte az arcomat egy ajtóba, amely mögött ott volt a kisöcsém, a kis mocsok, akit épp próbáltam megmenteni, és ugyanaz a kis mocsok, aki most újra betörte az orrom. A sors iróniája, ugye? Bizonyára van ebben valami szimbolikus is, de most késő van, én meg, lássuk csak, olyan három napja nem aludtam, úgyhogy.... nem, felejtős.

  Ami Evant illeti, meg hogy miért is akarom kinyírni...

  Lényegében az egész visszavezethető az ábécére.

 Miután Sam beverte az orrom, kirontottam a fürdőből amúgy csuromvizesen, és egyenesen nekicsapódtam Ben Parish mellkasának. Ben ott kóválygott a folyosón, mintha legalábbis minden Sammel kapcsolatos apróság az ő felelőssége lenne, a már említett kis mocsok pedig mindenféle trágárságot ordibált őrjöngve a hátamnak – voltaképpen az egyetlen szárazon maradt testrészemnek –, és akkor Ben Parish, aki élő bizonyítéka apám kedvenc szólásának, miszerint jobb, ha az ember szerencsés, mint ha okos, rám nézett azzal a nevetséges mizupillantásával, amitől olyan baromi helyes, hogy erős késztetést éreztem arra, hogy én törjem be az ő orrát, és ezzel egy kicsit visszavegyek abból az átkozott Ben Parish-i jóképűségből.

– Neked meg kellett volna halnod – közöltem vele. Tudom, hogy épp az előbb írtam, hogy ki fogom nyírni Evant, de muszáj megértened... ó, a francba! Soha senki nem fogja ezt elolvasni. Mire én eltávozom az élők sorából, már senki sem lesz a környéken, aki tud olvasni. Úgyhogy ezt itt nem neked írom, Jövendőbeli Olvasó, aki sosem fogsz létezni. Hanem saját magamnak.

– Valószínűleg – értett egyet Ben.

– Mi a valószínűsége annak, hogy valaki, akit még előtte ismertem, most is itt van még?

 Elgondolkodott. Vagy legalábbis úgy tett, mintha: végül is pasiból van.

– Úgy hétmilliárd az egyhez?

– Szerintem meg hétmilliárd a kettőhöz, Ben – mondom. – Vagy három és fél millió az egyhez.

– Hűha! Olyan sok? – A fürdőszoba ajtaja felé biccentett. – Mi baja Mazsolának?

– Sam. A neve Sam. Ha még egyszer lemazsolázod, a térdemmel fogom megtörni a mogyoróidat.

 Vigyorgott. Aztán vagy úgy csinált, mintha kis fáziskéséssel vette volna csak, amit mondtam, vagy azonnal levágta, de mindenesetre a vigyora átalakult a sértett önérzet összeszorított ajkú fintorává.

– Az enyémek azért cseppet nagyobbak holmi mogyorócskáknál.

Cseppet. – Aztán, mintegy kattintásra, már megint az ezerwattos vigyor. – Akarod, hogy dumáljak a fejével?

 Mondtam neki, hogy magasról teszek rá, hogy mit csinál; van nekem jobb dolgom is, például ki kell nyírnom Evan Walkert.

 Végigrohantam a folyosón, be a nappaliba, ahol még mindig elég közel voltam – vagy nem elég távol – ahhoz, hogy halljam, amint Sam azt üvölti:

– Nem érdekel Zombi! Teszek rá! Teszek rá! Teszek rá! Gyűlölöm! – Aztán elcsörtettem a pamlagon ücsörgő Dumbo és Megan mellett, akik épp egy puzzle kirakásával próbálkoztak, amit valaki a gyerekszobában talált, valami Disney-rajzfilmes vagy hasonló cucc, és egy pillanatra felkapták a fejüket, aztán gyorsan félrenéztek, mintha azt mondták volna: Ne törődj velünk, mi itt se vagyunk, te jó vagy, senki sem látott

semmit.

 Kint a tornácon kutya hideg van, mert a tavasznak eszében sincs megérkezni. Sosem fog, mert a kiirtásunk miatt felhúzta magát. Vagy az is lehet, hogy Azok megterveztek nekünk egy új jégkorszakot, hiszen mindenre képesek, mert hát végül is miért érnék be elátkozott emberekkel, amikor lehetnénk fagyoskodó, éhező és nyomorult emberek is?

Annyival szórakoztatóbb így!

 Ő kint állt, a korlátra támaszkodva, hogy tehermentesítse a rossz bokáját, puskáját a könyökhajlatában tartva. Az egyenruhájának számító, szokásos, gyűrött kockás ing és szűk farmer kombóban virított. Kivágtam az ajtót, és felragyogott az arca, amint megpillantott. A tekintetével valósággal elnyelt. Ó, ez maga az evanség, ahogy szomjasan issza a jelenlétem, akár egy hosszas bolyongás után oázisra bukkanó vándor a sivatagban.

  Felpofoztam.

– Most miért ütöttél meg? – firtatta, miután sikertelenül nyálazta át tízezer évnyi földönkívüli bölcsesség minden tudását a válasz után kutatva.

– Tudod te, hogy miért vagyok csuromvizes?

  Megrázta a fejét, aztán megkérdezte:

– Miért vagy csuromvizes?

– Épp fürdettem a kisöcsémet. Miért fürdettem a kisöcsémet?

– Mert piszkos volt?

– Ugyanazért, amiért egy álló hétig takarítottam ezt a szemétdombot, miután beköltöztünk. – Lehet, hogy Grace egy technológiailag továbbfejlesztett, felturbózott földönkívüli-ember hibrid volt egy norvég hercegnő küllemével és hozzá passzoló hőfokú szívvel, de háziaszszonynak csapnivaló volt. Minden sarok tele porral, nem is porcicákkal, hanem portorlaszokkal; penész penész hátán; a konyha pedig úgy nézett ki, hogy egy gyűjtögető belepirult volna. – Mert tudod, Evan, ez

normális az embereknél. Nem élünk mocsokban. Fürdünk. Megmossuk a hajunkat, meg a fogunkat, és leborotváljuk magunkról a nemkívánatos szőrt...

– Samnek meg kell borotválkoznia? – Humorizálni próbál!

  Hülye ötlet.

– Fogd be. Most én beszélek. Amikor én beszélek, te befogod. Amikor te beszélsz, én fogom be. Ez egy másik olyan dolog, ami az embereknél normális. Tisztelettel bánnak egymással. Mondom, tisztelettel, Evan.

  Komoran bólintott, aztán, mint a visszhang:

– Tisztelettel. – Ettől csak még idegesebb lettem. Ez itt manipulál.  – Minden a tiszteletről szól. Hogy tiszták vagyunk, és nem bűzlünk, mint a disznók, az is a tisztelet jele.

– A disznók nem bűzlenek.

– Fogd. Be.

– Hát, én egy farmon nőttem fel. Ennyi.

– Ó, nem, nem ennyi. Még csak a fele sem. Az a részed, amelyiket most megpofoztam, nem nőtt fel semmilyen istenverte farmon.

  Nekitámasztotta a puskáját a korlátnak, és átbicegett a hintához.

Leült. A környező tájat figyelte.

– Nem az én hibám, hogy Samet meg kellett fürdetni.

– Dehogynem a te hibád. Minden a te hibád – közöltem vele.

  Rám nézett, aztán nagyon visszafogott hangon ezt mondta:

– Cassie, azt hiszem, most jobb, ha bemész.

– Mi? Mielőtt elvesztenéd az önuralmad? Ó, kérlek, csak egyszer!

Imádnám látni, hogy milyen vagy dühösen.

– Fázol.

– Nem, nem fázom. – Akkor vettem észre, mennyire reszketek a hidegtől, ahogy ott állok előtte totál nedves cuccban. Jeges víz csurgott lefelé a tarkómon, aztán végig a hátgerincemen. Összefontam magam előtt a karom, és erőszakkal próbáltam rábírni frissen sikált, nagyon tiszta fogaimat, hogy ne vacogjanak.

– Sam elfelejtette az ábécét – tájékoztattam.

  Négy hosszú másodpercig csak bámult rám, aztán megkérdezte:

– Bocsánat, mit?

– Az ábécét. Tudod, a betűket, te intergalaktikus disznópásztor.  – Hát. – A tekintete elvándorolt az üres útra, amely az üres horizont felé terjeszkedő üres udvaron túl vezetett további üres horizontok felé, amelyek mögött még több üres út és erdő és föld és kisváros meg nagyváros húzódik meg, az egész világ egy hatalmas kivájt tökké vált, egy vödörré, amely csordultig teli van ezzel az ürességgel. És olyanok ürítették ki, mint ő, mármint ami ő volt, miután úgy ágyazta bele magát az emberi testbe, ahogy a bábos beledugja a kezét a bábu fenekébe.  Előrehajolt, és egy vállrándítással ledobta magáról a dzsekijét, azt az ostoba bowlingos dzsekit, amiben a régi motelban tűnt fel (Urbanai Tökfejek), és felém nyújtotta.

– Kérlek!

 Talán nem kellett volna elfogadnom. Úgy értem, már megint ugyanaz a viselkedési minta: Én fázom, ő megmelegít. Én megsebesülök, ő meggyógyít. Én éhes vagyok, ő ennem ad. Én leesem, ő talpra állít. Olyan vagyok, mint a tengerparton az a gödör a homokban, amely újra meg újra megtelik vízzel.

 Nem vagyok valami nagydarab; a dzseki elnyel. Ahogy testének melege is. Ettől megnyugszom – nem feltétlenül attól a tudattól, hogy a meleg az ő testéből sugárzott, hanem önmagában a melegtől.  – Egy másik dolog, ami az embereknél normális – mondom –, hogy megtanulják az ábécét. Hogy tudjanak olvasni. Hogy tudjanak tanulni. Például történelmet, matematikát, természettudományokat. És bármi mást is, ami eszedbe jut, igazán fontos dolgokat is, mint a művészetet, kultúrát és hitet, hogy miért történnek vagy nem történnek dolgok, és főleg, hogy miért is létezik bármi.

 Elcsuklik a hangom. Kéretlenül megint bevillan a kép, ahogy apám egy könyvekkel zsúfolásig pakolt piros kocsit húz maga után – valamikor a harmadik hullám után. És a kiselőadása is beugrik arról, hogyan őrizhetjük meg a tudást, és építhetjük újra a civilizációnkat, miután megszabadultunk ettől a kis irritáló földönkívüli-problémától. Úristen, mennyire szomorú, mennyire szánalmas: egy kopaszodó, hajlott hátú férfi, amint a néptelen utcákon bolyong, és egy egész rakomány összeguberált könyvtári könyvet vonszol maga után. Míg mások konzerveket, fegyvert és vasárut szajréznak, hogy megerősíthessék otthonukat a fosztogató bandákkal szemben, az én apám úgy döntött, hogy a legokosabb lépés most az olvasnivalót gyűjteni.

– Majd megtanulja újra a betűket – próbálkozott Evan. – Te megtaníthatod neki.

 Elég nagy akaraterő kellett hozzá, hogy ne osszam ki neki a második pofont. Volt idő, amikor azt hittem, én vagyok az utolsó élő ember a Földön, vagyis voltaképpen az egész emberiség. Nem Evan az egyedüli, akinek egy kifizethetetlen adóssága van. Én vagyok az emberiség, ő pedig Azok, és azután, amiket velünk műveltek, az emberiségnek össze kéne törni minden csontjukat.

– Nem erről van szó – világosítottam fel. – Arról van szó, hogy nem értem, miért csináltátok így. Végezhettetek volna mindannyiunkkal simán is, nem ilyen istentelen kegyetlenséggel. Tudod, mire jöttem rá ma este, amellett persze, hogy a kistesóm szívből gyűlöl engem? Hogy nem csak az ábécét felejtette el. Arra sem emlékszik már, hogy nézett ki Anyu. Nem emlékszik a saját édesanyja arcára!

 Ez volt az a pont, amikor már nem bírtam tovább tartani magam. Szorosan beburkolóztam abba a hülye tökfejes dzsekibe, és úgy bömböltem, mint egy gyerek, mert már nem érdekelt, hogy Evan látja, mert ha valaki láthat így, hát ő az, a távolról gyilkoló mesterlövész, aki kényelmesen éldegél a vidéki házában, míg több mint háromszáz kilométerrel a feje fölött az anyahajója a pusztítás három, egyre szörnyűbb hullámát indította útjára. Ötszázezer az első hullámban, milliók a másodikban, milliárdok a harmadikban. És miközben égett körülöttünk a világ, Evan Walker szarvashúst füstölt, kellemes sétákat tett az erdőkben, és a kandallótűz meghitt fényében heverészett a nappalijában, tökéletes körmeit reszelgetve.

Közelről kéne megnéznie az emberi szenvedés arcát. Túl sokáig élt úgy, ahogy az anyahajó, magasan a borzalmak fölött lebegve, érinthetetlenül, a távolban. Látnia kell, tapintania, hozzá kell nyomnia tökéletes formájú, teljesen ép orrát, és éreznie kell a szagát.

 Ahogy Sammy. Hirtelen elkapott a vágy, hogy berohanjak érte, kitépjem a kádból, és kivonszoljam magam után a tornácra, úgy meztelenül, hogy Evan Walker megszámolhassa a kiálló bordáit, megtapinthassa vékony kis csuklóját, és ujjaival kövesse halántékának beesett gödreit, és tüzetesen megvizsgálhasson minden egyes sebet és heget azon a kisfiún, akit ő kínozott, azon a gyereken, akinek az elméjéből kiürítette az emlékeket, és akinek a szívét gyűlölettel, reménytelenséggel és hiábavaló haraggal töltötte meg.

 Evan lassan feltápászkodott – át akart ölelni, az nem kétséges, és a hajamat simogatni, a könnyeimet törölgetni, és azt duruzsolni a fülembe, hogy minden rendbe fog jönni, mert ő ilyen, így működik. De aztán meggondolta magát, és visszaült.

– Mondtam már neked, Cassie – szólt hozzám halkan. – Nem én akartam, hogy így történjen. Én harcoltam ez ellen.

– Amíg aztán el nem fogadtad. – Még mindig kerestem a fogást rajta. A fogadtad legalább négy szótag hosszan csúszott ki a számon. – És mit akarsz azzal mondani, hogy nem akartad, hogy „így történjen”?  Ültében áthelyezte a testsúlyát. A hinta megnyikordult alatta. Tekintete megint elkószált a néptelen út felé.

– Élhettünk volna köztetek akármeddig. Elrejtőzve, felderíthetetlenül. Vezető pozíciókba kerülhettünk volna a társadalmatokban. Megoszthattuk volna veletek a tudásunkat, szélsebesen növelve az evolúciótok lehetőségeit és sebességét. Még az is elképzelhető, hogy megadhattuk volna nektek azt, amire mindig vágytatok, de nem értétek el.

– És mi lenne az? – kérdeztem, és megszívtam az orromat. Nem volt zsebkendőm, és nem is igazán érdekelt, hogy ez undorító. Az Eljövetel teljesen megváltoztatta az undorító fogalmának definícióját.

– A béke – felelte.

  Volna. Volna.

  Bólintott.

– Amikor ezt elvetették, én amellett voltam, hogy válasszunk valami... gyorsabb megoldást.

– Gyorsabbat?

– Egy aszteroidát. Nem volt olyan technológiátok, amivel megállíthattátok volna, de még ha lett volna is, az idő nem lett volna elég. Egyszerű megoldás, igaz, nem tiszta. A bolygó ezer évre lakhatatlanná vált volna.

– Ami miért is lényeges? Hiszen ti puszta tudat vagytok, és halhatatlanok, mint az istenek. Mi nektek röpke ezer év?

 Erre a kérdésre a jelek szerint roppant bonyolult volt a válasz. Vagy csak nem akarta megosztani velem. Végül azt mondta:

– Tízezer évig a mi birtokunkban volt az, amiről ti tízezer évig csak álmodtatok. – Felnevetett. Röviden, örömtelenül. – A fájdalom, éhség és mindennemű fizikai szükségletek nélküli létezés. De a halhatatlanságnak ára van. Test híján elvesztettünk minden mást is, ami a testi léttel jár. Olyan dolgokat, mint például a függetlenség és a jóindulat. Az együttérzés. – Széttárta a kezét, mintha mutatni akarná nekem, hogy üres. – Nem Sam az egyedüli, aki elfelejtette az ábécét.

– Gyűlöllek – mondtam neki.

  Megrázta a fejét.

– Nem, nem gyűlölsz.

Gyűlölni akarlak.

– Remélem, kudarcot vallasz.

– Ne hazudj magadnak, Evan. Te nem szeretsz engem, te csak az ideámat szereted. Jól összekutyultál mindent a fejedben. Te azt szereted, amit én képviselek.

 Felszegte a fejét. Barna szeme fényesebben ragyogott, mint a csillagok az égen.

– Hát mit képviselsz te, Cassie?

– Mindazt, amiről azt gondoltad, hogy elveszítettétek. Amiről azt gondoltad, hogy sosem lehet a tied. Én nem ez vagyok; én csak én vagyok.

– És mi vagy te?

 Tudtam, hogy hogy érti. És természetesen fogalmam sem volt, hogy mit is akar ezzel mondani. Ez volt a köztünk lévő dolog, amit egyikünk sem volt képes megragadni – a szerelem és a félelem közti eltéphetetlen kötelék. Evan a szerelem. Én vagyok a félelem.

7

BEN KÉSZENLÉTBEN VÁRAKOZOTT, hogy lecsapjon rám, amint belépek a házba. Tudtam, hogy tűkön ülve várt, mert tényleg lecsapott rám, amint beléptem a házba.

– Minden okés?

  Letöröltem arcomról a könnyeket, és felnevettem. Hát persze, Parish, eltekintve ettől a bosszantó földönkívüli apokalipszises dologtól, minden a legnagyobb rendben.

– Minél többet magyaráz, annál kevésbé értem – mondtam. Mondtam neked, hogy valami gáz van a csávóval – jelentette ki, gondosan vigyázva, hogy ki ne ejtse a száján azt, hogy hát nem megmondtam? Na jó, nem gondosan. Hisz lényegében pont ezt mondta.  – Mit tennél, ha tízezer évig test nélkül léteznél, aztán egyszer csak lenne tested? – tettem fel a kérdést.

  Felkapta a fejét, és alig bírta visszafojtani a vigyorgást.

– Nyilván elmennék a klotyóra.

 Dumbo és Megan felszívódott. Egyedül voltunk. Ben a kandalló mellett állt, aranyló fények táncoltak az arcán, amely egy kicsit teltebb lett, mióta – hat hete – Grace biztonságos házában húztuk meg magunkat. Bőviben vagyunk itt mindennek: pihenés, kaja, friss víz, antibiotikumok, és Ben most majdnem úgy néz ki, mint az invázió előtt. Majdnem – a régi énjét azért sosem fogja visszakapni. Tekintete még mindig űzött és óvatos – mint a nyúlé, aki a mező fölött köröző héjától fél.

 Nem volt egyedül ezzel. Miután megérkeztünk a biztonságos házba, két hetembe tellett összegyűjtenem a bátorságom, hogy belenézzek a tükörbe. Olyasféle élmény volt, mint összefutni valakivel, akit gimi óta nem láttál – felismered, de igazából arra figyelsz föl, mennyire megváltozott. A valóság nem passzol az emlékképpel, ahogy szerinted ki kellene néznie most, és egyetlen másodpercre kicsit kizökkensz, hiszen ők ugye a róluk alkotott emlékképpel azonosak. Úgyhogy amikor hosszú idő után először néztem tükörbe, olyan énemet láttam, amely köszönőviszonyban sem volt saját emlékképemmel, különösen az orrom nem, amely most kissé jobbra dőlt, hála Grace-nek, de spongyát rá, nem haragszom rá. Lehet, hogy az orrom kissé most hajlott, de legalább van – az övé viszont elpárolgott, a többi testrészével egyetemben.

– Hogy van Sam? – érdeklődtem.

Ben a ház hátsó része felé biccentett.

Megannel meg Dunibóval bandázik. Jól van.

– Tiszta szívéből gyűlöl.

– Nem gyűlöl téged tiszta szívéből.

– Ő mondta, hogy tiszta szívéből gyűlöl.

– A kiskölykök mondanak olyan dolgokat, amiket nem gondolnak komolyan.

– Nem csak a kiskölykök.

  Bólintott. Vállam fölött a bejárati ajtó felé pillantott.

– Adunak igaza volt, Cassie. Ennek nincs sok értelme. Elrabol egy emberi testet, hogy legyilkolhassa az összes el nem rabolt emberi testet. Aztán egy szép napon úgy dönt, hogy inkább a saját fajtáját kezdi el gyilkolászni, hogy megmenthesse az összes el nem rabolt emberi testet. És nem csak hébe-hóba egyet-kettőt a saját fajtájából. Mindegyiküket. Meg akarja semmisíteni a saját civilizációját – és mindezt miért? Egy csajért. Egy csajért!

 Nem kellett volna ezt mondania. És ezt ő is tudta. De ha esetleg mégis felmerültek volna benne kételyek ezzel kapcsolatban, nagyon lassan, tagoltan felvilágosítottam:

– Tudod, Parish, a dolog ennél azért egy cseppet komplikáltabb.

Neki van egy emberi része is, ugyebár. Úristen, Cass, most mi van veled? Egyik pillanatban dühös vagy rá, a másikban meg véded.

  Ben arcvonásai megkeményedtek.

– Engem pont nem az emberi része aggaszt. Tudom, hogy nem voltál oda érte, de azért Adu baromi okos csaj, és volt egy jó meglátása ezzel kapcsolatban: Ha ezeknek nincs szükségük testekre, a bolygóra sincs.

És ha nem kell nekik semmiféle bolygó, miért jöttek a miénkre?  – Nem tudom – csattantam fel. – Miért nem kérdezed meg a baromi okos Adudat erről?

  Ben vett egy nagy levegőt, aztán felelt:

– Meg fogom.

 Beletelt egy másodpercbe, míg leesett, hogy mire gondolt. Azután még egybe, hogy rájöjjek, komolyan beszélt. A harmadik másodperc pedig azzal telt, hogy kitaláljam, mit is kezdjek most magammal az első két másodperc ismeretében: így hát leültem.

– Sokat agyaltam ezen – vágott bele. Aztán hirtelen elhallgatott. Mintha meg kellett volna alaposan fontolnia, mit mond. És pont előttem! Mintha legalábbis holmi dühkitöréstől vagy valami hasonlótól kéne tartania. – És azt hiszem, tudom, hogy mit fogsz mondani, de még mielőtt kimondanád, meg kell hallgatnod. Csak hallgass végig, oké? Ha Walker igazat mond, akkor négy napunk van még, míg megérkezik a menekülőkabin, amivel elmegy, hogy elvégezze a feladatát. Ez több mint elég idő nekem ahhoz, hogy megjárjam oda-vissza.

– Hova oda-vissza, Ben?

– Nem egyedül megyek. Dumbót is magammal viszem.

– Okéééééééé, magaddal viszed, de hova? – És akkor leesett. – A barlanghoz.

  Gyorsan bólintott, megkönnyebbülve, hogy felfogtam.

– Ebbe belepusztulok, Cassie. Folyton rájuk gondolok. Lehet, hogy Lányka utolérte végül Adut, és... nos, lehet, hogy mégsem. Lehet, hogy már halott. Talán Adu is halott. A fenébe is, valószínűleg mindketten halottak... vagy lehet, hogy mégsem. Lehet, hogy sikerült eljutniuk a barlanghoz, és Adu visszajött a motelhoz, hogy összeszedjen minket, csak épp nem volt kit összeszedni, meg nem is volt már hol. Mindenesetre, élve vagy halva, de ott vannak kint. És ha életben vannak, gőzük sincs arról, mi következik. És biztosan meghalnak, ha valaki nem megy vissza értük.

Hosszú, mély lélegzetet vett, hogy bele is remegett – az elsőt amióta szabad folyást engedett a szavaknak.

– Menj vissza értük – mondtam. – Mint ahogy visszamentél Samért.

Mint ahogy nem mentél vissza...

– Igen. Nem. Ó, a rohadt életbe! – Az arca egészen vörös volt, és nem amiatt, hogy a tűz mellett állt. Tudta, hogy miről beszélek. – Ennek semmi köze nincs a húgomhoz...

– Elmenekültél, és azóta is folyton próbálsz visszamenni.

 Felém lépett. Eltekintve a tűz visszfényétől, az arca árnyékba borult.  – Rohadtul nem tudsz te semmit se. És tudom, hogy ez tényleg boszszant téged, mert ugye Cassie Sullivan mindent tud, nem?

– Mit akarsz tőlem, Ben? Én nem vagyok se az anyád, se a fölöttesed, senki. Csinálj, amit akarsz!

 Felálltam. Aztán visszaültem. Nem volt hova mennem. Nos, hát kimehettem volna éppenséggel a konyhába készíteni magamnak egy szendvicset, eltekintve attól, hogy nem volt se kenyér, se felvágott, se sajt. A részleteket nem tudom, de abban eléggé biztos vagyok, hogy a mennyországban minden sarkon van egy Subway. Meg Godiva üzletek is. Ideérkezésünk másnapján rátaláltam Grace negyvenhat doboz Godiva csokiból álló készletére. Na nem mintha pontosan megszámoltam volna őket.

– Rossz napom van – mondtam Bennek.

 A kisöcsém ki nem állhat, az emberi-földönkívüli személyes testőröm bevallotta, hogy nem képes megkülönböztetni egymástól az együttérzést és az elemi ösztönt, és most a régi gimis szerelmem közli, hogy öngyilkos küldetésre indul, két eltűnt, de nagy valószínűséggel inkább már halott bajtársunk megmentésére. Ráadásul szerettem volna egy szendvicset, amiből nem lesz semmi. Az Eljövetel óta durván kívánósabb lettem, mint egy hármas ikreket váró kismama, és mindig olyan dolgok után sóvárgok, amelyeket tuti soha nem ehetek már. Csokis fagyitölcsér. Fagyasztott pizza. Dobozos tejszínhab. Azok a fahéjas tekercsek, amiket Anyu csinált minden szombat reggel. McDonald’sos sült krumpli. Bacon. Nem. A bacon még nem kizárt. Csak találnom kell egy disznót, le kell vágnom, fel kell darabolnom, aztán érlelnem, pácolnom, füstölnöm a húst, és végül már meg is süthetem. Pusztán a bacon – a lehetőség – gondolata reménységgel tölt el. Nem minden veszett el, ha a bacon még lehetséges.

  Most komolyan.

– Sajnálom – mondta Ben. – Nem kellett volna ennyire kiborulnom.  Odajött hozzám és leült mellém. Alig pár centire tőlem. Volt idő, amikor órák hosszat ábrándoztam arról, hogy Ben Parish ott ül mellettem a kanapén a házunkban, közös takaró alá bújva horrorfilmeket nézünk hajnali egyig, és zabáljuk a pattogatott kukoricát az ölében lévő hatalmas tálból. Mindig szombat estének képzeltem el, és minimum hat ultramenő buliba volt hivatalos, ahol nálam fényévekkel népszerűbb csajok és srácok vártak rá hiába, mert ő sehová máshová nem kívánkozott, ha egyszer az én társaságomat élvezhette.

 És most itt volt mellettem, csak éppen nincsenek már ultramenő bulik, se tévé, se takaró, se kicseszett kukorica. Valamikor a világ két Bent foglalt magában: egy valódit, akinek fogalma sem volt a létezésemről, és egy képzeletbelit, aki vajas ujjával rakosgatta a kukoricát a számba. Most már hárman voltak. Az első kettő – meg ez a harmadik, aki most itt ült mellettem pár centire, szűk fekete pulcsiban és borostásan, amitől úgy fest, mint egy indie rocker, aki a szünetben a zöld szobában piheni ki a fáradalmait. Elég sok. Három Bent kell a fejemben hordozni, mindet egyszerre. Különböző neveket kéne adnom nekik, hogy ne keverjem össze őket: Ben, Ben-Volt és Ben-Lehetett-Volna.

– Értem. De miért kell most elmenned? Miért nem tudsz várni egy picit? Ha Evannek sikerül ez a dolog...

  Megrázta a fejét.

– Ha sikerül neki, ha nem, tök mindegy. A veszélyt nem a fenti földönkívüliek jelentik. A lenti emberek veszélyesek. Meg kell találnom Adut és Lánykát, mielőtt az ötödik hullám bukkan rájuk.

 Megfogta a kezem. Mélyen bennem megszólalt egy cérnahangocska: Ben. Egy kócos hajú, szeplős orrú középsulis lányhoz tartozott ez a halk hang, aki nem volt hajlandó meghalni, egy magának való, öntudatos kis okostojáshoz, aki a tánc- és karateleckék meg szülei buzdító beszédei dacára is sután feszengett, és mindig egy zsáknyi titkot hurcolt magával, a tinilét bolondos, felszínes, melodramatikus titkait, amitől sokkot kapnának a népszerű, csinos srácok, ó, ha ezek tudnák!

 Mi történt vele? Miért nem ment már el? Nem elég, hogy túl sok Bent cipel a fejében, túl sok Cassie is volt. Három Ben, két Cassie, egypár Sam, és természetesen Evan Walker tagadhatatlanul tényleges kettőssége. Immár senki sem volt egységes személyiség. Igazi énünk csak a távolban sejlett fel, finoman csillogva, mint egy sivatagi délibáb.

 Ben megérintette az arcom, ujjbegyeivel végigsimított rajta egy pihetoll könnyedségével. És az a kis vékony hangocska a fejemben, az az elhaló síró hang: Ben.

  Azután az én hangom:

– Meg fogsz halni.

– Arra mérget vehetsz – mondta széles mosollyal. – És az úgy fog történni, ahogy lennie kell. Nem úgy, ahogy ők akarják. Hanem úgy, ahogy én.

 Rozsdás zsanérjain hangosan megnyikordult a nyíló ajtó, és egy hang a hátam mögött így szólt:

Igaza van, Ben. Várnod kéne.

  Ben elhúzódott mellőlem. Evan támaszkodott az ajtófélfának.

– Senki sem kérdezte a véleményed – szólalt meg Ben.

– Az anyahajó kulcsfontosságú szerepet tölt be a következő fázisban – mondta Evan lassan és artikulálva, mintha valami zavart elméhez vagy félkegyelműhöz beszélne. – Csak úgy vethetünk véget ennek az egésznek, ha felrobbantjuk.

– Baromira nem érdekel, hogy mit robbantasz fel – mondta Ben, hirtelen elfordulva, mintha ránézni sem bírna Evanre. – Igazából azt is leszarom, hogy vége lesz-e vagy sem. Talán az, akiben túlteng a világmegmentő-komplexus, ezt nem bírja felfogni, de én nem a világot akarom megmenteni. Csak két embert.

  Felállt, rálépett a lábamra, és elindult a folyosó felé. Evan utánaszólt.

És attól, amit mondott, Ben lefagyott.

– A tavaszi nap-éj egyenlőség négy nap múlva lesz. Ha nem jutok fel arra a hajóra, és nem robbantom fel, a Föld minden egyes városa megsemmisül.

 Te jószagú atyaúristen. Benre néztem. Ő rám nézett. Aztán mindketten Evanre bámultunk.

– Amikor azt mondtad, hogy megsemmisül, úgy értetted... – kezdtem.

– Felrobban – közölte Evan. – Ez az utolsó lépés az ötödik hullám elindítása előtt.

  Ben lassan ingatta a fejét, elborzadva, undorodva, dühösen.

– Miért?

– Hogy könnyebb legyen a tisztogatás. És hogy eltöröljünk minden emberit, ami megmaradt.

De miért pont most? – kérdezte Ben.

A Némítók mind felszállnak az űrhajóra... az biztonságos. Mármint úgy értem, számunkra. Számunkra biztonságos.

 Félrenéztem. Rám tört a hányinger. Mostanra már igazán tudhattam volna. Épp amikor azt gondoltam, hogy már nem jöhet rosszabb... hát de.

8 ZOMBI

KITERELGETEM DUMBÓT a szobából. Mondjon Sullivan, amit csak akar – nekem ő mindig is Mazsola lesz. A kiskölyök követ engem meg Dumbót a hallba, úgyhogy utasításba adom neki, hogy maradjon veszteg. Becsukom az orra előtt az ajtót, és Dumbóhoz fordulok.

– Szedd a cókmókod. Költözünk.

– Mikor? – kérdezi a srác nagy, elkerekedett szemmel.

– Most.

  Nyel egy nagyot, azután végignéz a folyosón, a nappali irányába.

– Csak te meg én, Őrmi?

  Tudom, mi miatt aggódik.

– Jól vagyok, Bo. – Megérintem azt a pontot, ahova Adu belém eresztette a golyót. – Nem vagyok százszázalékos, inkább olyan nyolcvanhat és feles, mondjuk, de azért elég jól vagyok. Amikor felnyúlok a gardróbszekrényben, hogy levegyem a polcról a hátizsákot, éles tőrként hasít belém a fájdalom. Oké, vonjunk ki belőle másfél pontot, akkor is nyolcvanöt, azaz még mindig közelebb vagyok a százhoz, mint a nullához. Egyébként is, ki az, aki most, a játék végén még százszázalékos? Még a jó öreg gonosz földönkívüli is eltörte a bokáját.

Belekotrok a hátizsákba, nem mintha olyan sok mindent lehetne felkutatni benne. Szükségem lesz némi friss vízre, meg kajaadagokra a konyhából, és jól jönne egy kés is. A külső zsebbe is beletúrok. Üres. Mi a fene?! Tudom, hogy oda tettem. Hova tűnt?

 A hálószoba padlóján térdelek, és már harmadízben forgatom fel a tartalmát, amikor belép Dumbo.

– Őrmi?

– Itt volt. Pontosan itt. – Amikor felnézek, lehet valami az arckifejezésemben, mert egy pillanatra mintha visszahőkölne. – Valaki elvette, tutira. Úristen, ki a nyavalya vehette el, Dumbo?

– Vehetett el mit?

 Visszazökkenek a sarkamra, és végigsimítom a zsebeim. Francba! Megvan, pontosan ott van, ahova tettem. A húgom nyaklánca, az, amelyik szétszakadt a kezemben azon az estén, amikor hagytam őt meghalni.

– Oké, minden rendben. – Felkászálódom, felkapom a földről a hátizsákot és a puskát az ágy mellől. Dumbo figyelmesen követi minden mozdulatomat, de már nem is veszem észre általában. A kölyök már hónapok óta úgy vigyáz rám, mint kotlós a csibéire.

– Azt hittem, holnap este indulunk – szólal meg.

– Ha nem találunk rájuk útközben a motel felé, mármint ahol valamikor a motel volt, át kell vágnunk Urbanán... kétszer is. És én nagyon nem szeretnék Urbanának még a közelében sem lenni, amikor azok a rohadékok Dubuque-ot csinálnak belőle.

– Dubuque-ot? – minden vér kifut az arcából. Úristen, már megint ez a Dubuque!

  Félvállra kapom a hátizsákot, a puskát meg a másik vállamra.

Buzz Lightyear épp az imént világosított föl, hogy fel fogják robbantani az összes várost.

  Kellett egy másodperc, hogy leülepedjen benne az információ.

– Milyen városokat? – kérdezte.

– Az összeset.

 Leesik az álla. Szótlanul kullog utánam végig a folyosón, aztán befordulunk a konyhába. Palackozott vizet, néhány bontatlan csomag szárított marhahúst, sós kekszet, egy maroknyi müzliszeletet vételezek. Szétosztottam magunk közt a készletet. Gyorsan kell cselekednem, mielőtt Mazsola radarja aktiválódna, mert aztán rám ront, és tépőzárként tapad a lábamra, hogy mozdulni se tudjak nélküle.

– Mindegyiket? – hitetlenkedik Dumbo a homlokát ráncolva. – De hát Adu azt mondta, hogy a nagyvárosokat nem fogják a levegőbe repíteni.

– Hát akkor Adu tévedett. Vagy Walker hazudik. Valamit süketelt arról, hogy addig várnak, míg az összes Némítót ki nem vonják a földi forgalomból. Tudod, mire jutottam, közlegény? Úgy döntöttem, hogy többé nem pazarlok egyetlen percet sem arra, hogy olyan dolgok miatt aggódjam, amikről nem is tudok.

  Megrázza a fejét. Még mindig nem éri föl ésszel.

– Minden várost a Földön?

– Még a legnyomorultabb kisvárost is, ahol csak egy jelzőlámpa van.

– Hogyan?

– Az anyahajó. Négy napon belül nekilódul, körbefurikázza a Földet, végigpotyogtatja a bombáit. Kivéve, ha Walkernek sikerül felrobbantania az anyahajót, még mielőtt ez megtörténne. És én nem bízom ebben olyan nagyon.

– Miért nem?

Mert én Walkerben sem bízom olyan nagyon.

– Még mindig nem értem, Zombi. Miért vártak eddig a bombázással?

 Minden porcikájában remeg. A hangja is. Kezd kiborulni. Ráteszem a kezem a vállára, és kényszerítem, hogy rám nézzen.

– Mondtam neked. Kivonják a forgalomból a Némítókat. Mindegyikükért, a legutolsó nyomorultért is leküldenek egy-egy kabint, kivéve az irányítókat, mint amilyen Vosch. Miután evakuálták őket, és a városok eltűntek, már nem lesz hol meghúzniuk magukat a túlélőknek, úgyhogy gyerekjáték lesz levadászni őket azoknak a szerencsétlen agymosottaknak, akiket pontosan a munka befejezésére képeztek ki. Az ötödik hullám, vágod?

  Csak csóválja a fejét.

– Nem számít. Ahova te mész, oda megyek én is, Őrmi.

 Árnyék mozdul mögötte. Egy átkozott Mazsola formájú árnyék. Túl sokáig vacakoltam.

– Zombi?

– Rendben – sóhajtok fel. – Dumbo, adj nekünk egy percet!

 Miközben kimegy a konyhából, egyetlen szó hagyja el a száját, azt is motyogja: Dubuque!

 Egyedül maradunk Mazsolával. Nem akartam ezt, de az ember nem menekülhet el a sorsa elől, nem igazán. Az egész egy körforgás; Adu már megpróbálta ezt elmagyarázni nekem. Mindegy, milyen gyorsan futsz, előbb-utóbb ugyanott vagy, ahonnan elindultál. Elszállt az agyam, amikor Sullivan az arcomba tolta a húgom emlékét, de mindketten tudjuk, hogy igaza volt. Sissy meghalt; Sissy sosem fog meghalni. Mindig kinyújtom érte a kezem. És ő mindig szertefoszlik, és a kezemben nem marad más, mint az elszakadt ezüstlánca.

Hol van Porcelányka és Adu közlegény? – teszem fel neki a kérdést.

  Felém emeli frissen sikált arcocskáját. Előrebiggyeszti alsó ajkát.

– Nem tudom.

– Én sem tudom. Úgyhogy Dumbóval elmegyünk, hogy megkeressük őket.

– Én is veletek megyek.

– Tévedés, közlegény. Szükségem van rád: vigyáznod kell a testvéredre.

– Neki nincs szüksége rám. Neki ott van ő.

 Ezen nem fogok vitatkozni vele. Túlságosan is agyafúrt ahhoz, hogy esélyem legyen győztesként kikerülni.

– Nos, a te felelősséged lesz Megan.

– Azt mondtad, nem fogunk szétválni. Akármi is történik.

 Féltérdre ereszkedem hozzá. Szeme ragyog a könnyektől. De nem sír. Kemény kis gazfickó, és jóval többet élt meg, mint ahány éves.  – Csak pár napig leszek távol. – Déjà vu. Gyakorlatilag ugyanezt mondta Adu is nekem, mielőtt elváltunk volna egymástól.

– Megígéred?

 És gyakorlatilag ugyanezt kérdeztem én is Adutól akkor. Ő nem ígért semmit; ő jobban tudta. Én, én nem vagyok ennyire okos.  – Hát volt már olyan, hogy én nem tartottam be az ígéretem? – Kezembe veszem a pracliját, hátrahajlítgatom az ujjait, és a tenyerébe helyezem Sissy ezüstmedálját. – Vigyázz rá! – utasítom.

– Ez mi? – Nagy szemmel bámulja a kezében csillogó fémdarabot.

– A lánc része.

– Miféle lánc?

– Az, amelyik mindent összetart.

Értetlenül rázza meg a fejét.

Nem ő az egyedüli, aki össze van zavarodva. Gőzöm sincs, hogy jött ki a számon az, ami, meg hogy mit jelent, meg hogy mi a fenéért mondtam azt. Az az olcsó bizsu – azt hittem, bűntudatból tartottam meg, és mert szégyellem magam, hogy örökké emlékeztessen engem arra, hogyan mondtam csődöt, meg emlékeztessen arra a sok mindenre, amitől megfosztottak. De lehet, hogy van valami más oka is, valami, amit képtelen vagyok szavakba önteni, merthogy nincsenek rá szavaim. Lehet, hogy nincsenek is szavak rá.

9

KÖVET, MINT EGY KISKUTYA, be a nappaliba.

– Ben, te ezt nem gondoltad át rendesen – fogad Walker. Ott van, ahol hagytam legutóbb, a bejárati ajtót támasztja.

  Nem veszek tudomást róla.

– Vagy a barlangnál vannak, vagy nem – mondom Sullivannek, aki a kandalló mellett ücsörög, szorosan átölelve a térdét. – Ha ott vannak, visszahozzuk őket. Ha nincsenek ott, akkor nem.

– Már hat hete itt rejtőzködünk – hívja fel a figyelmem Walker. – Ha nem itt lennénk, már rég halottak lennénk. Az egyetlen oka annak, hogy még életben vagyunk az, hogy kiiktattuk azt az ügynököt, aki ezen a területen járőrözött.

– Grace-t – tolmácsol nekem Cassie. – Ahhoz, hogy eljussatok a barlanghoz, át kell haladnotok három...

– Kettő – javítja ki Walker.

  Cassie a szemét forgatja. Tök mindegy.

Szóval két olyan zónán, ahol hozzá hasonló Némítók kószálnak – mondja, és közben Walkerre pillant. – Illetve nem pont hozzá hasonlók. Nem jó Némítók. Hanem igazán gonosz Némítók, akik igazán jól értenek ahhoz, hogy örökre elhallgattassanak.

– Az még megeshet, hogy szerencsések vagytok, és sikerül az egyik zónán észrevétlenül átsurrannotok. De másodszorra már nem fogtok.  – Viszont ha vártok egy kicsit, nem lesz már Némító, aki mellett észrevétlenül kellene elsurranni.

 Cassie most már ott áll mellettem, és könyörögve néz rám. Megérinti a karomat.

– Az összes visszamegy az anyahajóra. És akkor Evan megcsinálja ezt a dolgot, azután meg ti is el tudtok... – Elhal a hangja. Kifogyott a szuszból, meg a ködösítő érveiből, amikkel el akart téríteni a szándékomtól.

 Nem nézek rá. Walkerre nézek. Tudom, mit fog most mondani. Azért tudom, mert én is ugyanezt mondanám az ő helyében: hogy ha nekünk Dumbóval nincs esélyünk eljutni a barlangig, akkor Adu meg Porcelányka sem juthattak el.

– Te nem ismered Adut – mondom neki. – Ha valaki képes megtenni ezt az utat, akkor ő az.

 Walker bólint. Viszont ő az első mondatommal ért egyet, nem a másodikkal.

– Az ébredésünk után minket továbbfejlesztettek egy olyan technológiával, amely majdhogynem elpusztíthatatlanná tesz bennünket. Gyilkológépekké változtattuk magunkat, Ben. – Aztán vesz egy nagy levegőt, és végül csak kiböki, az idióta. – Kizárt, hogy ilyen hosszú ideig életben tudtak maradni. Velünk szemben teljesen kizárt. A barátaid halottak.

Akkor is leléptem onnan. Rohadjon meg. Ó is rohadjon meg. Mindenki rohadjon meg. Leszarom. Épp eleget malmoztam itt, arra várva, hogy vége legyen a világnak.

 Adu nem tartotta meg az ígéretét, úgyhogy én fogom megtartani helyette.

10 ADU

ŐRSZEMEK VÁRNAK RÁM a kapuk előtt. Azon nyomban felkísérnek a leszállópályára néző őrtoronyhoz – újabb kör letudva ahol Vosch már vár rám. Mintha az elmúlt negyven napban el sem mozdult volna a helyéről.

– Zombi életben van – mondom. Lenéztem, és láttam, hogy egy vérfolton állok, azon a helyen, ahol Penge a földre zuhant. Pár lépéssel odébb, a vezérlőpult mellett szedte le Penge golyója Porcelánykát.

Porcelányka.

  Vosch megvonta a vállát.

– Ismeretlen.

– Na jó, lehet, hogy nem Zombi, de valaki, aki ismer engem, még mindig életben van.

  Nem mond semmit. Valószínűleg Sullivan, gondoltam magamban.

Ez az én szerencsém.

– Tudod, hogy nem kerülhetek Walker közelébe, ha nincs mellettem valaki, akiben megbízik, aki jót áll értem.

 Hosszú, erős karját összefonta a mellkasán, és magasra emelt orra fölül sandított rám élénk, ragyogó madárszemével.

– Soha nem válaszoltál a kérdésemre – mondta. – Ember vagyok?

– Igen – feleltem habozás nélkül.

  Mosolygott.

– És még mindig azt hiszed, hogy ez azt jelenti: nincs már remény? – Nem várta meg a válaszom. – Én vagyok a remény a világ számára. Az emberiség sorsa az én vállamon nyugszik.

– Micsoda mázsás teher lehet – mondtam.

– Nagyon szellemes vagy.

– Olyan emberekre volt szükségük, amilyen te vagy. Szervezők és menedzserek, akik tudják, hogy ők miért jöttek, és mit akarnak.  Bólogatott. Az arca valósággal sugárzott. Elégedett volt velem... és persze magával is, amiért engem választott.

– Nem volt választásuk, Marika. Ami azt jelenti, természetesen, hogy nekünk nem volt választásunk. Minden valószínűsíthető forgatókönyv szerint arra voltunk ítélve, hogy elpusztítsuk önmagunkat és az otthonunkat. Az egyedüli megoldást a radikális közbeavatkozás jelentette.

Pusztítsd el az emberek városait, hogy megmenthesd őket.

– És nem volt elég, hogy kiirtottatok közülünk hétmilliárdot – jegyeztem meg.

– Hát persze, hogy nem. Különben a nagy sziklát dobták volna ránk.

Nem, a legjobb megoldás a kisgyerek a búzamezőben.

 Felfordult a gyomrom az emléktől. A totyogó kisgyerek, aki a halott búzamezőből került elő. A túlélők kicsiny csoportja, amely azonnal bevitte őt a házba. A felvillanó pokoli zöld fény, amely a maradék bizalmat is kioltotta.

 Aznap, amikor megismertem, én is végighallgattam a beszédet. Minden önkéntesnek járt ez a beszéd. Az utolsó csatát a földön nem egy síkságon, nem egy sivatagban vagy hegytetőn fogják megvívni.

Megérintettem a mellkasomat.

– Ez itt a csatamező.

– Igen. Különben a ciklus újra meg újra pusztán megismételné önmagát.

– És ezért fontos Walker.

– A belé épített program lényegében összeomlott. Tudnunk kell, hogyan, miért történhetett ez meg, ezt gondolom, te is megérted. És ezt csak egy módon tudhatjuk meg.

 Megnyomott egy gombot a mellette lévő vezérlőpulton. Mögöttem kinyílt egy ajtó, és egy középkorú nő jelent meg, akinek a gallérján hadnagyi csíkok pompáztak. Mosolygott. Tökéletesen egyforma, fölöttébb nagy fogai voltak. A szeme szürke, homokszőke haját szoros kontyba fogta. Amint megpillantottam, máris utáltam. Zsigerből.

– Hadnagy, kísérje át Adu közlegényt a betegszobába, hogy elvégezhessék rajta a bevetés előtti ellenőrzést. Találkozunk a Bravó tárgyalóban pontban négy órakor.

  Elfordult. Végzett velem – egyelőre.

  A liftben a homokszőke nő azt kérdezte tőlem:

– Hogy érzed magad?

– Kapd be!

 Továbbra is mosolygott, mintha legalábbis azt válaszoltam volna, hogy remekül, és ön? – Pierce hadnagy vagyok. De szólíts csak Constance-nek.

 Megszólalt a csengő. Az ajtók szétnyíltak. Öklével nyakon ütött. Elsötétült előttem minden; megrogyott a térdem is.

– Ezt Claire-ért kapod – mondta. – Emlékszel rá, ugye?

  Magamhoz tértem, és tenyerem élével állcsúcson vágtam.

 A feje – nagy megelégedésemre – reccsenve ütődött neki a felvonófülke falának. Aztán behúztam neki egyet a gyomrába, felturbózott izmaim teljes erejével. Ott rogyott össze a lábam előtt.

  – Ezt meg a hétmilliárdért. Emlékszel rájuk, ugye?

11

A BETEGSZOBÁBAN TÜZETESEN megvizsgáltak. Mindenféle diagnosztikát végigfuttattak a tizenkettedik rendszeren, hogy megbizonyosodjanak arról: tökéletesen működik. Ezt követően egy tisztiszolga érkezett ételtől roskadozó tálcával. Vadul markoltam-téptem-zabáltam. Legalább egy hónapja nem ettem tisztességes kaját. Amikor elpusztítottam a tálca tartalmát, a küldönc gyerek elment egy újabbért. Azt is legyűrtem.

 Hozták a régi egyenruhám. Levetkőztem. Megmosdottam a kagylónál, amennyire csak tudtam. Éreztem, ahogy súlyosan lebeg körülöttem negyven mosdatlan nap minden bűze, és zavarba jöttem emiatt. Mivel fogkefét nem kaptam, az ujjammal sikálgattam a fogamat.

 Vajon a tizenkettedik rendszer megvédi-e a fogzománcom? Belebújtam az egyenruhámba, szorosan befűztem a bakancsom. Jobban éreztem magam. Kicsit közelebb éreztem magam a régi Aduhoz, a tudatlansággal megáldott, naiv, tovább nem fejlesztett Aduhoz, aki azon az estén egy kimondatlan ígérettel vált el Zombitól: Visszajövök. Ha

tudok, visszajövök.

 Kicsapódott az ajtó. Constance. Közben átöltözött: hadnagyi uniformisát mama-farmernacira és elnyűtt kapucnis pólóra cserélte.

– Azaz érzésem, hogy rosszul indítottunk – mondta.

– Kapd be!

– Most már társak vagyunk – folytatta mézesmázosan. – Cimbik. Jó lenne, ha kijönnénk egymással.

 Követtem őt háromszintnyit lefelé a lépcsőkön, míg el nem jutottunk a föld alatti bunkerbe, a kuszán szétágazó, szürke falú folyosókra a jelöletlen ajtókkal, melyeket fluoreszkáló fények világítottak be steril, vérvörös ragyogással, eszembe juttatva a Pengével töltött órákat, amikor a testem egyre fogyatkozó eséllyel vívta harcát a tizenkettedik rendszer katonáival szemben. Amikor mattlabdát játszottunk, titkos kódokat találtunk ki, és kiterveltük ezt a hamis megmenekülést, amely végül visszavezetett a kísérteties lámpák fényébe. Egy újabb kör, amelyet bizonytalanság és félelem fon egybe.

 Constance fél lépéssel előttem járt. Lépteink visszhangot vertek az üres térben. Hallottam, ahogy lélegzetet vesz. Annyira könnyű lenne

most végezni veled, gondoltam magamban lustán, aztán félresöpörtem az ötletet. El fog jönni az ideje ennek is, reméltem, de nem most.  Belökött egy ajtót, mely semmiben sem különbözött az ötven vagy akárhány jelzés nélküli másik ajtótól, amely mellett elhaladtunk, és én beléptem a nyomában a tárgyalóba. Az egyik falat betöltötte az óriási kivetítő. Előtte hosszú asztal. Az asztal közepén apró fémdoboz.  Vosch ott ült az asztal mögött. Amint beléptünk, felállt. A fények elhalványultak, és felragyogott a kivetítő: egy üres, hullámzó mezőkön áthaladó kétsávos útról készült légi felvétellel. A kép közepén egy ház négyszögletes teteje. Egy magányos, csillogó pont a négyszög bal oldalánál – egy őrszem hőjele. Egy maroknyi csillogó paca a házban. Először megszámoltam őket, majd nevet is adtam nekik: Dumbo, Süti, Sullivan, Mazsola, Walker és még egy: Zombi.

 Hali, Zombi.

– Egy felderítő repülésen készült úgy hat hete – közölte Vosch. –

Nagyjából  huszonöt  kilométerre  délkeletre  Urbanától.  –  A videokapcsolat elsötétült egy pillanatra, aztán visszaállt a kép: ugyanaz az út – keskeny, fekete szalag –, ugyanaz a ház – a sötét négyszög –, de kevesebb csillogó paca mozgott benne. Kettővel kevesebb.

– Ez tegnap esti kép.

 A kamera távolodott. Erdők, mezők, fekete négyszögek csoportjai, sötét foltok a szürke tájon, a világ: kifosztva, elhagyatva, élettelenül. Az út keskeny, fekete szalagja kifutott a képkeretből. Aztán megpillantottam őket: két ragyogó pontot messze északkeleten. Valakik útra keltek.

– Hova mennek? – kérdeztem, de borítékolhattam volna a választ.

– Ezt lehetetlen biztosan megmondani – felelte Vosch megvonva a vállát –, de a legvalószínűbb úti céljuk ez. – Kimerevedett a kép. Vosch egy pontra mutatott a kijelző tetején, aztán sokatmondó pillantást vetett rám.

 Lehunytam a szemem. Zombit láttam abban az ocsmány, sárga, kapucnis pólóban, amint lazán támaszkodik az öreg motel recepcióspultjának, kezében azt az ostoba brosúrát szorongatja, aztán hallom magam, amint azt mondom, kiderítem, merre mennyi, és pár

nap múlva már itt is vagyok.

– A barlanghoz mennek – mondom. – Engem keresnek.

– Igen, szerintem is – értett egyet Vosch. – És meg is fognak találni.

  Kigyúltak a lámpák.

– Ma éjjel ledobunk téged, még jóval az ő érkezésük előtt. Pierce hadnagy kapta a célbefogás feladatát. Neked csak annyi a dolgod, hogy lőtávolba juttasd. A küldetés teljesítésével őt és Walkert kivonjuk onnan, és visszahozzuk a bázisra.

– És azután?

  Hunyorítani kezdett. Hosszan. Arra számított, hogy tudom a választ.

– És akkor te meg a társaid szabadon elmehettek.

– Mégis hová?

  Egy kis mosoly a szája szögletében.

– Amerre a szél visz. De azt javaslom, hogy maradjatok a nyílt vidéken. A városi területek nem biztonságosak.

 Biccentett Constance-nak, aki elhúzott mellettem az ajtó felé menet.

– Vigyed, cukorfalat. Szükséged lesz rá.

  Végignéztem, ahogy kimegy a szobából. Vigyem? De mit?

– Marika – szólalt meg Vosch, az ujjával hívogatva. Gyere ide.

  Nem mozdultam.

– Miért küldöd őt is velem? – Azután megválaszoltam a saját kérdésem. – Nem fogsz elengedni. Mihelyt megkaptad Walkert, megöltök minket.

  Szemöldöke egészen tüsihaja tövéig fölszalad.

– Miért ölnélek meg? A világ sokkal unalmasabb hely lenne nélkületek. – Gyorsan félrenézett, beharapva alsó ajkát, mintha kicsúszott volna a száján valami, amit nem akart elárulni.

  Az asztalon lévő dobozka felé intett.

– Többé nem látjuk egymást – közölte mogorván. – Úgy gondoltam, ez illik az alkalomhoz.

– Mi?

– Egy búcsúajándék.

– Nem akarok tőled semmit. – Nem ez volt az első gondolatom. Az első gondolatom az volt, hogy Dugd a seggedbe.  Odacsúsztatta hozzám a dobozkát. Mosolygott.

 Felemeltem a fedelét. Nemigen tudtam, mire számítsak. Egy útisakktáblára talán – az együtt töltött régi szép idők emlékére. A ládika belsejében, habszivacs párnába ágyazva egy átlátszó műanyagba zárt zöld kapszula hevert.

– A világ egy felhúzott óra – mondta halkan. – És közeledik az idő, amikor nem lesz nehéz választani élet és halál között, Marika.

– Mi ez?

– A búzamezőből érkező gyerek ennek egy módosított változatát hordozta a torkában. Annyi különbséggel, hogy ez a modell hatszor akkora hatóerejű, mint az... nyolc kilométeres körzetben minden azon nyomban gőzzé válik. Tedd a kapszulát a szádba, harapj rá, hogy feltörd a szigetelőcsomagolást, és aztán már nincs más dolgod, mint lélegezni.

– Nem akarom – ráztam meg a fejem.

 Bólintott. A tekintete ragyogott. Számított arra, hogy vissza fogom utasítani.

– Négy napon belül a jótevőink bombákat fognak ránk szórni az anyahajóról, amelyek minden még létező várost eltörölnek a Föld színéről. Megértetted, Marika? Az emberi lábnyomot eltüntetik. Amit mi tízezer év alatt létrehozunk, az most egyetlen nap alatt megsemmisül. Azután a túlélőkre rászabadítják az ötödik hullám katonáit, és elkezdődik a háború. Az utolsó háború. A végtelen háború. A háború, amely addig fog tartani, amíg ki nem lövik az utolsó golyót, és utána majd botokkal és kövekkel vívják tovább.

 Zavart arckifejezésem próbára tehette a türelmét; erélyesebben folytatta:

– Mi a tanulsága a búzából érkező gyerek történetének?

– Nem bízhatunk meg senki idegenben – válaszoltam, merev tekintettel bámulva a habszivacs ágyon pihenő zöld kapszulát. – Még egy gyermekben sem.

– És mi történik akkor, ha senkiben sem bízhatunk már meg? Mi lesz belőlünk, ha bármelyik idegen „az” lehet?

– Bizalom nélkül nincs együttműködés. És együttműködés nélkül nincs fejlődés. Véget ér a történelem.

– Úgy van! – Valósággal sugárzott a büszkeségtől. – Tudtam, hogy meg fogod érteni. Az emberi probléma megoldása mindannak a kiirtása, amitől emberek vagyunk.

 Felém nyúlt, mintha meg akarna érinteni, de aztán megállt mozdulat közben. Amióta ismerem, most láttam első ízben nyugtalannak, mintha aggasztotta volna valami. Ha nem ismertem volna ennyire, azt gondoltam volna, hogy fél valamitől.

  De hát ez nevetséges lenne.

  Leengedte a kezét az oldala mellé, és elfordult.

12

A C-160 FÉMES BŐRE CSILLOGOTT a lenyugvó nap fényében. Fagyos volt a levegő a leszállópálya fölött, de a napfény táncolt az orcámon. Négy nap még a tavaszi nap-éj egyenlőségig. Négy nap, míg az anyahajó ránk dobja a rakományát. Négy nap a végig.

 Mellettem Constance még egyszer, utoljára ellenőrizte a felszerelését, míg a földi személyzet a repülőgépet nézte át még egyszer. Nálam volt a kézifegyverem, a késem és a puskám, a ruhaneműm a hátamon, és a kis zöld kapszula a zsebemben.

  Végül is elfogadtam a búcsúajándékát.

 Rájöttem, miért akarta, hogy nálam legyen. És tudtam, mit jelent az ajánlata: hogy be fogja tartani az ígéretét. Amint Constance elkapja Walkert, mi szabadok vagyunk.

  Végül is milyen veszélyt jelentettünk számukra, tényleg? Nincs hova elbújni. Legjobb esetben lesz pár hónapunk, mielőtt szembesülnénk a választási lehetőséggel, hogy úgy halunk meg, ahogy ők kitalálták nekünk, vagy akkor és úgy, ahogy mi döntünk. És ha bekerítenek, vagy elfognak, itt lesz nekem az ajándéka. Lesz választási lehetőségem.  Lenéztem Constance-ra, aki a hátizsákjával bíbelődött. Védtelen tarkója aranyszínben csillogott a fogyó fényben. Elképzeltem, amint előveszem a késem, és markolatig döföm a puha bőrbe. A gyűlölet nem megoldás; ezt tudtam. Ő is ugyanannyira áldozata ennek az egésznek, akárcsak én, akárcsak a hétmilliárd halott vagy akárcsak a búzatengerből kicsörtető apróság. Valójában ő és Walker, meg a Némító programmal megfertőzöttek ezrei mindannyiunk közül a legszomorúbb, legszánnivalóbb áldozatok.

 Én legalább, ha meghalok, tágra nyílt szemmel fogok meghalni. Az igazság tudatában.

 Fölnézett rám. Nem voltam biztos benne, de mintha arra várt volna, hogy megint azt mondjam neki, hogy kapja be.

  Nem mondtam. Inkább azt kérdeztem tőle:

– Ismered Evan Walkert? Nektek mind ismernetek kell egymást, nem? – Aztán az égen látható zöld paca felé biccentve hozzáfűztem: – Tízezer évet töltöttetek el együtt ott fenn. Volt fogalmatok róla, hogy megtévedt, és elcsatangolt közületek?

 Constance szélesen, az ínyét is feltárva mosolygott lófogaival, és nem válaszolt.

– Oké, ez hülyeség – mondtam. – Minden, amiről az hiszitek, hogy igaz, süket duma. Akinek gondoljátok magatokat, meg az emlékeitek, minden. Mielőtt megszülettetek volna, egy programot ágyaztak be az agyatokba, amely akkor aktiválódott, amikor kamaszkorba léptetek.

Valószínűleg a hormonok beindítottak valamilyen kémiai reakciót.

Bólintott, és újra teli szájjal mosolygott.

– Biztos vagyok benne, hogy vigaszt nyújt számodra ez a gondolat.  – Egy olyan vírusprogrammal fertőztek meg titeket, amely gyakorlatilag újrahuzalozta az agyatokat, hogy olyan dolgokra „emlékezzen”, amelyek nem is történtek meg. Nem vagytok földönkívüli tudat, amely azért jött ide, hogy eltörölje az emberiséget a föld színéről, és gyarmatosítsa a bolygónkat. Emberek vagytok ti is. Mint én. Mint Vosch. Mint mindenki más.

– Egyáltalán semmiben sem hasonlítok rád – jelentette ki.

– Bizonyára azt hiszed, hogy egyszer majd visszatérsz az anyahajóra, és rábízzátok az ötödik hullámra, hogy végezzen az emberiség maradékának kiirtásával. De nem mentek, mivel nem fogják ezt csinálni. Ti vagytok azok, akik végül harcolni fogtok azzal a hadsereggel, amit ti képeztetek ki, egészen addig, amíg már nincs több kilőni való golyó, és véget ér a történelem. A bizalom együttműködéshez vezet, az együttműködés fejlődéshez, és már nem lesz több fejlődés. Nem egy új kőkorszakról beszélek, hanem egy permanens kőkorszakról.

  Constance felállt az aszfalttól, és hátizsákját a vállára vetette.

– Fölöttébb lenyűgöző elmélet. Nekem mindenesetre tetszik.  Felsóhajtottam. Nem történt meg az áttörés. De ezért nem hibáztattam. Ha ő azt mondta volna nekem, hogy, figyu, az apád nem egy alko holista művész volt, hanem egy antialkoholista baptista lelkipásztor, én sem hittem volna neki. Cogito, ergo sum. Emlékeink a valóság végső bizonyítékai, sokkal inkább, mint tapasztalataink összessége.

 Bőgve keltek életre a repülőgép motorjai. Megrándultam a zajtól. Negyven napot töltöttem a vadonban anélkül, hogy bármi is emlékeztetett volna a gépesített világra. Ahogy végigsöpört rajtam a kipufogó szaga, és bőrömön vibrált a levegő, belehasított a nosztalgia a szívembe, merthogy ennek is vége lesz. Még el sem kezdődött a végső csata, de a háborúnak már vége.

 A nap lebukott a horizont mögé, mint egy fáradt sóhaj. A zöld szem most még jobban világított az egyre sötétülő égbolton. Constance-szal felszaladtunk a gép fedélzetére, és beszíjaztuk magunkat egymás mellé.

 Az ajtó éles szisszenéssel bezárult. A következő másodpercben már a kifutópályán gurultunk. Constance-ra pillantottam: arcára fagyott a vigyor, és sötét szeme olyan kifejezéstelen volt, mint egy cápáé.  Hirtelen megragadtam a felkarját, és a dzseki vastag anyagán keresztül is éreztem, ahogy a gyűlölet felforr benne. A gyűlölet és a harag és az undor, amit ő érzett, átzubogott belém, és én tudtam: mindegy, milyen parancsot kapott, és hogy mit ígért nekem Vosch, amint elkapta a célszemélyt, és nekünk már semmi hasznunkat nem veszi, meg fog ölni engem meg Zombit meg mindenki mást is. Túl sok kockázat lenne abban, ha életben hagynának.

  Ami azt jelenti, hogy meg kell ölnöm őt.

 A repülőgép előredőlt. A gyomrom háborogva tiltakozott; hullámként zúdult végig rajtam a hányinger. Ez fura. Korábban sosem voltam rosszul felszálláskor.

 Nekidőltem a válaszfalnak, és lehunytam a szemem. A bennem lévő vezérlőközpont kívánságomat teljesítve lezárta halló és tapintó érzékszerveimet. Az ajándékba kapott tökéletes, tompa csöndben, amely magába zárt, sorra vettem a lehetőségeimet.

 Constance-nak meg kell halnia, viszont Constance megölése csak fokozza az Evan-problémát. Vosch utánam küldhet egy második tisztet, de már nem lesz semmilyen taktikai előnye velem szemben. Ha megölöm Constance-ot, az is lehet, hogy úgy dönt, ránk küld egy Hellfire rakétát, és mindannyiunkkal végez.

  Hacsak nem kell megölnie Walkert.

 Hacsak Walker már nem halott rég.

 Savanyú ízt éreztem a számban. Nyeltem egy nagyot, igyekeztem leküzdeni az ingert, hogy kidobjam a taccsot.

 Voschnak át kell futtatnia a Csodaországot Walkeren. Ez az egyetlen módja annak, hogy megtudja, miért lázadt fel a belé kódoltak ellen – hogy a hiba vajon Walkerben van-e, vagy a programban, esetleg e kettő végzetes kombinációjában. Ha a programban lelnek rá valamilyen alapvető hibára, az egész paradigma fenntarthatatlanná válna.  Amennyiben viszont Walker már halott lenne, Vosch képtelen lenne azonosítani a rendszerhibát, és az egész művelet összeomlana: Az ember nem háborúzhat, különösen végtelen variációkban nem, ha mindenki ugyanazon az oldalon áll. Akármi is „romlott el” Walkerben, az a többi Némítóban is megtörténhet. Neki muszáj tudnia, hogy miért mondott csődöt Evan beprogramozása.

 Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen. Nem kockáztathatom azt, hogy megadom Voschnak azt, amit akar.

 Megtagadni tőle azt, amit akar, talán ez az egyetlen reményünk, amink maradt. És ennek csak egy módja volt.

  Evan Walkernek meg kell halnia.

13 SAM

ZOMBI AZ ÚTON, alakja egyre zsugorodik.

Zombi és Dumbo a csillagfényben fürdő néptelen úton, ahogy lassan elnyeli őket a sötétség.

  Sam előhúzza zsebéből az ezüstláncot, és szorosan markolja.

 Megígéred?

 Előfordult-e valaha, hogy nem tartottam be?

 És a sötétség, amely mint egy roppant szörnyeteg, kitátja hatalmas száját, és elnyeli Zombit. Nincs már más, csak a szörny, csak a sötétség.  Másik kezét a hűvös üvegre szorítja. Azon a napon, amikor a busz Camp Havenre vitte, végignézte, ahogy a barna úton álló Cassie, kezében Mackóval, egyre kisebb és kisebb lesz, mígnem semmivé zsugorodik, ugyanúgy felfalta őt is a por, mint Zombit most a sötétség.

  Mögötte Cassie azt mondja Evan Walkernek dühösen:

– Miért nem állítottad meg?

– Megpróbáltam – válaszolja Evan Walker.

– Nem vitted túlzásba a próbálkozást.

– Hát azonkívül, hogy eltöröm a lábát, nem tudom, mit tehettem volna mást, hogy megakadályozzam.

 Amikor Sam elveszi a kezét az ablakról, az üveg még őrzi az emlékét, ahogy egykor a sárga iskolabusz üvege is őrizte tenyere homályos lenyomatát.

– Miután elvesztetted Samet, meg tudott volna-e bárki akadályozni abban, hogy megkeresd? – kérdezi Evan Walker. Aztán kimegy.  Sam látja az üvegen nővére arcának tükörképét. Amióta megjöttek, Cassie is megváltozott, mint minden más. Már nem ugyanaz a Cassie, akinek az alakja addig zsugorodik a poros úton, míg semmivé nem lesz. Az orra kicsit görbe lett, mint aki szorosan odapréseli az arcát az üvegablakhoz.

– Sam – mondja. – Késő van már. Mit szólsz hozzá... nincs kedved ma az én szobámban aludni?

  Sam megrázza a fejét.

– Vigyáznom kell Meganre. Zombi utasítása.

 A nővére mondani akar valamit. Aztán meggondolja magát. Végül azt mondja:

– Oké. Egy perc múlva ott leszek, hogy együtt mondjuk el az imádságot.

– Én nem fogok imádkozni.

– Sam, de hát imádkoznod kell!

– Imádkoztam Anyuciért, és meghalt. Imádkoztam Apuért, és ő is meghalt. Akikért imádkozunk, azok mind meghalnak.

– De Sam, nem amiatt halnak meg, hogy imádkoztunk értük.

  Cassie kinyújtja felé a kezét, ő elhúzódik.

– Többé nem fogok imádkozni senkiért – közli a nővérével.

  A hálószobában Megan az ágyon ül, Mackóval az ölében.

– Zombi elment – közli vele a hírt Sam.

– Hova ment? – suttogja a kislány. Nem tud hangosabban beszélni, csak suttogni. Cassie és Evan Walker valamit megsérthetett a torkában, amikor eltávolították belőle a kapszulabombát.

– Felderítésre ment, hogy megtalálja Adut és Porcelánykát.  Megan a fejét rázza. Nem tudja, ki az az Adu és Porcelányka. Úgy összeszorítja Mackó fejét, hogy millió redőbe fut Mackó képe, és a szája mintha csókra csücsörödne.

– Óvatosan! – figyelmezteti Sam. – Nehogy megsértsd a fejét.  Hálószobájában az ablakok be vannak deszkázva. Innen nem lehet kilátni. Éjszaka, miután leoltják a lámpákat, a sötétség úgy nehezül rájuk, hogy az ember mindenütt érzi a súlyát a bőrén. A plafonról elszabadult drótok lógnak két kis gömb társaságában, amelyekről Zombi azt mondta, talán a Jupiter és a Neptun. Ez az a szoba, ahol Evan megpróbálta megölni a Grace nevű gonosz nőt egy bébijáték drótjaival. A szőnyeg vérfoltos, és a falakra is ráfröccsent a vér. Olyan, mint az édesanyja szobája, miután ágynak döntötte a Vörös Halál, és vérezni kezdett az orra, és többé nem akart elállni. Vérzett az orra és a szája, és a végén már a szeméből is elkezdett folyni a vér, sőt még a füléből is. Sam az anyja elfolyó vérére emlékszik, az arcára nem.

– Azt hittem, mind itt maradunk együtt, amíg Evan fel nem robbantja az űrhajót – suttogja Megan Mackó fejét csavargatva.

 Sam kinyitja a szekrény ajtaját. Az enyhe pestisszagot árasztó ruhák és cipők mögött társasjátékok lapulnak és akciófigurák, meg egy hatalmas Hot Wheels kollekció. Egyik nap Cassie bejött a szobába, és meglátta őt, amint a halott kiskölyök holmijával játszik. Figyelte, ahogy a nagy vérfolt kellős közepén ül a szőnyegen, és épít magának egy tábort: ott volt a régi csapata, az 53-as raj, és volt egy dzsipjük és egy repülőjük, és küldetésre mentek, aminek az volt a célja, hogy beszivárogjanak egy parazitafertőzöttökkel teli erődbe. Csakhogy a fertőzöttek észrevették, hogy jönnek, és a drónjaikról bombázni kezdték őket, és mindenki megsebesült, kivéve Samet. Akkor Zombi azt mondta neki, Most már minden rajtad múlik, közlegény. Egyedül te menthetsz meg minket. A nővére nézte pár percig, ahogy játszik, aztán minden ok nélkül egyszer csak sírva fakadt, és ettől ő nagyon dühös lett. Fogalma sem volt arról, hogy ott van a szobában, és őt nézi. Fogalma sem volt, miért itatja az egereket. Kényelmetlenül érezte magát. Ő most egy igazi katona, nem pedig egy kisbaba, aki játékokkal játszik. Ezután nem játszott többé.

 Kicsit habozik, mielőtt belépne a gardróbba. Megan az ágyról követi a tekintetével, ő nem ismeri a titkát. Senki sem ismeri a titkát. De Zombi adott neki egy parancsot, és neki követni kell azt. Zombi az ő parancsnoka.

– De amikor felrobbantja az űrhajót, mit fog csinálni, hogy ne robbanjon fel ő is? – firtatja Megan.

  Sam hátrapillant rá, mielőtt belépne a gardróbba, és azt válaszolja:

– Remélem, azért valamit csinál.

 Zombi azt mondta, hogy nem bízik Evan Walkerben. Ő is egy fertőzött, nem számít, hogy eddig segített nekik. Az ellenség az ellenség, és az ember nem bízhat meg az árulókban, mondta Zombi. Cassie azt mondta, hogy Evan Walker nem a fiúja, de Sam látta, hogy a nővére hogy néz rá, és hallotta, hogyan beszél vele, és ő nem hitt Cassie-nek, amikor azt mondta, hogy megbízhatnak benne, vagy hogy mindent elrendez, hogy jó legyen. Ő megbízott azokban a katonákban is Camp Heavenben, és azokról is kiderült, hogy ellenség.

 A szekrény belsejében letérdel, a fal mellé tornyozott nagy halom ruha mellé. Senki sem tud arról, mit rejtett ide. Még Zombi sem.  Amikor megérkeztek ehhez a házhoz, előbb minden szobát alaposan ellenőriztek, amíg már csak a pince volt hátra, és Zombi nem hagyta, hogy ő is lemenjen oda. Zombi Dumbóval és Evan Walkerrel ment le, és amikor feljöttek, tele voltak fegyverekkel. Puskákkal, pisztolyokkal, robbanószerrel és egy vállra vethető óriási, cső alakú fegyverrel, aminek Zombi szerint FIM Stinger volt a neve, és amivel, így magyarázta Zombi, helikoptereket és repülőgépeket is szét lehet robbantani. Le lehet szedni őket az égről, bumm! Aztán azt is elmondta Samnek, hogy a pince tiltott terület, Samnek nem szabad lemenni oda, és egy ujjal sem szabad hozzáérni ezekhez a fegyverekhez. Még akkor sem, ha ő is katona, pont ugyanolyan, mint Dumbo vagy Zombi. Ez nem fair.  Sam beletúr a halomba, és a ruhák alól előhúz egy pisztolyt. Egy Beretta M9-est. Annyira menő!

– Mit csinálsz a szekrényben? – firtatja Megan, ezúttal Mackó fülét nyúzva. Nem kéne ezt csinálnia. Már százezerszer megmondta neki. Dumbónak már kétszer is meg kellett varrnia Mackó fülét, amióta idejöttek a házba. Hagyta, hogy Mackó Megannél legyen, annak ellenére, hogy amióta csak az eszét tudta, mindig is vele volt, és annak ellenére is, hogy Megan folyton gyömöszöli-nyomorgatja a buksiját, nyúzza a fülét, és mindenféle neveket ad neki. Ezen már összevesztek.

– Mackónak hívják – világosította fel Megant azon a napon.  – Az nem név. A mackó csak annyi, hogy micsoda ő. Én Kapitánynak neveztem el.

– Az nem lehet.

– De – hangzott a válasz némi vállvonogatás kíséretében.

– Ő az enyém.

– Akkor vedd visza. Nem érdekel.

 Megrázta a fejét. Nem akarta visszavenni Mackót. Már nem kisbaba. Ő katona. Semmi egyebet nem akart, csak azt, hogy Megan a rendes nevén hívja, Mackónak.

– Téged is régen Samnek hívtak, most meg van egy másik neved – jelentette ki Megan.

– Az nem ugyanaz. Mackó nem tagja a rajnak.

 Csak nem akarta abbahagyni. Mihelyt kitalálta neki azt az utálatos nevet, folyton Kapitánynak hívta Mackót, csak hogy bosszantsa.  Továbbra is a hátát fordítva a lány felé, Sam begyűri a pisztolyt az öve mögé, és lehúzza rá a nagy piros kardigánt, hogy eltakarja a dudort.

– Sam? Kapitány tudni akarja, hogy mit csinálsz ott.

 Azon az estén megkérdezte Zombit, hogy övé lehet-e valamelyik fegyver.

 Sok-sok tucatnyi volt ott, egy egész nagy kicseszett fegyverarzenál van odalenn, ahogy Zombi mondta, de még azt is mondta, hogy nem. Cassie is ott állt mellettük, úgyhogy Sam megvárta, míg a nővére kimegy a szobából, és csak akkor kérdezte meg újra, hogy lehet-e neki is egy fegyvere. Nem igazság, hogy rajta és Meganon kívül itt mindenki fegyvert hurcolászva járkál. De Megan ugye nem számít, mert ő civil. A lány nem kapott olyan kiképzést, mint ő.

 Elhurcolták a buszról, és egészen addig elrejtették, amíg el nem jött az ideje, hogy bombát ágyazzanak a torkába. Megan mesélte, hogy nem ő volt az egyedüli. Egy csomó kiskölyök volt vele, akiket mind a buszokról vittek oda. Több száz kölyök, és Evan Walker azt mondta, hogy mindegyiküket arra használták fel, hogy tőrbe csalják a túlélőket. Repülőn vagy kocsival olyan helyekre szállították őket, ahol az ellenség szerint túlélők bújtak meg. Az emberek bevitték magukhoz a gyerekeket, hogy megmentsék őket. Aztán az emberek mind meghaltak.  És Cassie mégis azt mondja, hogy bízniuk kell Evan Walkerben!  Az inge alatt rejtegetett pisztoly hidegen nyomódott a meztelen bőréhez. Jó érzés, jobb, mint egy ölelés. Nem fél a pisztolytól, ő semmitől sem fél. Azt a parancsot kapta, hogy vigyázzon Meganre, de Zombi senkit sem bízott meg azzal, hogy figyeljen Evan Walkerre. Úgyhogy majd Sam ezt is magára vállalja.

 Camp Havenben a parancsnokai mindig azt mondták, hogy meg fogják védeni. Azt mondták, hogy tökéletes biztonságban van. Azt mondták neki, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Hazudtak. Mindenről hazudtak, mert mindenki egy nagy hazug. Fűt-fát ígérnek, amiből aztán semmi sem lesz. Még maga Anyuci és Apu is hazudott neki. Amikor megérkezett az anyahajó, azt mondták, sosem fogják magára hagyni, mégis megtették. Megígérték neki, hogy minden rendben lesz, és egyáltalán nem úgy lett.

 Bebújik a Meganéval szemközti ágyba, a plafonról alácsüngő csupasz drótokat bámulja, és azt a két poros gömböt. Megan őt bámulja, szorosan magához ölelve Mackót. Kicsit elnyílt szájjal figyeli, mintha lassan eresztené ki magából a levegőt.

  A fal felé fordul. Nem akarja, hogy a lány sírni lássa.

 Ő nem kisbaba. Hanem katona.

 Most már senkiről sem lehet tudni, hogy ki ember, és ki nem. Evan Walker embernek néz ki, de nem az, legbelül, ahol fontos, nem ember. Ki tudja, talán még az olyanokban, mint Megan sem lehet megbízni, mert nem lehet tudni, hogy mit tett velük az ellenség. Zombi, Cassie, Dumbo... bennük sem lehet teljesen megbízni. Lehet, hogy ők is pont olyanok, mint Evan Walker.

 Az egyre súlyosabban ránehezedő sötétségben, a törött bébimobil alatt Sam szíve egyre gyorsabban kezd verni. Lehet, hogy mindannyian becsapják őt. Még Zombi is. Még Cassie is.

 Lélegzete bennszorul a torkában. Nehezen tud levegőt venni. Imádkoznod kell, mondta Cassie. Régebben minden este, mindig imádkozott, és soha semmilyen más választ nem kapott az Istentől, mint azt, hogy „nem”. Isten, hagyd, hogy Anyuci éljen. Nem. Isten, engedd, hogy Apu visszatérjen. Nem. Istenben sem lehet bízni. Még maga Isten is egy nagy hazug. Szivárványokat rak az égre, ígéretként, hogy többé senkit sem fog megölni, aztán mégis hagyta Azokat, hogy idejöjjenek, és ezt tegyék. Biztos azok is mind imádkoztak, akik aztán meghaltak, és Isten csak azt tudta mondani, hogy Nem, nem, nem, hétmilliárd nem, Isten mindig csak azt mondta, hogy nem, nem, nem.

  A pisztoly fémjének hűvös érintése a csupasz bőrén. A hideg levegő, amely úgy feszül homlokának, mint egy jeges kéz. Megan, amint a száján át vesz lélegzetet, és eszébe juttatja az emberi lélegzetre aktiválódó bombákat.

 Nem fogják abbahagyni, gondolja magában. Nem fogják abbahagyni addig, amíg nem hal meg mindenki. Isten azért hagyja, hogy ez történjen, mert Isten azt akarja, hogy ez történjen. És senki sem győzhet Istennel szemben. Ő Isten.

 Megan légzése egyre távolabbról hallatszik. Sam könnyei felszáradnak. Egy tágas, légüres térben lebeg. Semmi és senki nincs itt, csak az üres tér, ameddig csak a szem ellát, minden irányba, végtelenül.  Lehet, hogy így van, töpreng tovább. Lehet, hogy már egyetlen ember sem maradt. Lehet, hogy már mindenki fertőzött.

 Ami azt jelenti, hogy ő az utolsó. Ő az utolsó ember a Földön.  Sam mindkét kezét rászorítja a pisztolyra. A fegyver érintése megnyugtatja. Megannek ott van Mackó. Neki itt van a pisztoly.

 Ha ez egy nagy átverés, és ők mind álcázott földönkívüliek, nem fogja hagyni, hogy ők győzzenek. Ha kell, az összeset meg fogja ölni. Aztán majd ő megy el azzal a menekülőkabinnal, és szépen felrobbantja az anyahajót. Elvesztik a csatát – az utolsó ember meg fog halni –, de legalább Azok nem fognak győzni.

  Isten nemet mondott. Ő is megteheti ezt.

14

KEVESEBB MINT EGY ÓRA ALATT elértük a városhatárt jelző táblákat: Urbana, egyenesen előre. Félrehúzom Dumbót az útról, mielőtt átlépnénk a határt. Sokáig tipródtam magamban, hogy megmondjam-e neki, vagy sem, de arra jutottam, hogy nincs választásom. Tudnia kell.

– Tudod, kicsoda Walker – suttogom.

  Bólint. Tekintete ide-oda cikáz, aztán megállapodik az arcomon.

– Egy kicseszett földönkívüli.

– Így igaz. Letöltötték Walker testébe, amikor még gyerek volt. Vannak olyanok, mint Vosch, akik a táborokat vezetik, meg olyanok, mint Walker, ők a magányos farkasok, akik a számukra kijelölt területeken kószálnak túlélőkre vadászva.

  Dumbo tekintete megint elrebben rólam, a sötétséget fürkészi.

– Mesterlövészek?

– Két ilyen zónán fogunk áthaladni. Az egyik Urbana és a barlang között húzódik, a másik pedig ennek a jelzésnek a másik felétől kezdődik.

 Kézfejével megtörli a száját. Húzkodni kezdi az egyik fülét. – Oké.  – És baromira fel vannak készítve, fizikálisan és mentálisan. Nem tudom, ez valami technológiai cucc, ami felturbózza őket: szupererősek, szupergyorsak lesznek tőle, maxra tolja az érzékelésüket, ilyesmi. Úgyhogy halkan és gyorsan haladunk. – Közel hajolok hozzá. Fontos, hogy megértse. – Ha történik valami velem, vége a küldetésnek. Viszszamész a biztonságos házba.

  Megrázza a fejét.

– Nem foglak magadra hagyni, Őrmi!

– De, azt fogod tenni. És ez parancs, közlegény, ha esetleg kibúvókon kezdenél agyalni.

– Te magamra hagynál?

– Még szép, abban biztos lehetsz. – Megveregetem a vállát. Csendben figyeli, ahogy előbányászom a hátizsákból a nézőkét, és felteszem. A feje felragyog a lencsén keresztül, mint egy fényes, zöld tűzlabda. Körbepásztázom a környezetünk, további áruló zöld fények után kutatva, közben ő is felveszi a saját nézőkéjét.

– Még valami, Bo – suttogom. – Itt nincsenek barátok, társak.

– Igen?

 Nyelek egyet. Kiszáradt a szám. Bárcsak lehetne másképp. Betege vagyok, de nem én találtam ki a játékszabályokat. Csak megpróbálok minél tovább játékban maradni.

– A fertőzöttek zölden ragyognak. Mindent, ami világítani kezd, leszedünk. Habozás nélkül. Kivétel nélkül. Megértetted?

– Ez nem fog működni, Zombi. Mi van, ha Adu az vagy Porcelányka?  Francba! Erre nem gondoltam. Ahogy Adu választási lehetőségeit sem gondoltam még végig, amelyek lényegében azonosak az enyémekkel. Először lövök, és utána kérdezek? Vagy csak akkor tüzelek, ha rám lőnek? Azt hiszem, tudom, melyiket választaná. Elvégre ő Adu, a legjobb lövész.

  Fejemben egy halk hang azt súgja: Két ember, dupla kockázat.

Küldd vissza Dumbót! Az értelem hűvös, halk hangja ez, amely amióta Adut megismertem, az ő hangjára emlékeztet a leginkább. Nincs értelme vitatkozni vele, olyan, mintha valaki azt mondaná, hogy a gránit kemény és a víz nedves.

 Dumbo a fejét rázza. Annyi szaron mentünk át együtt; ismer engem.  – Kétszer két szem többet lát, mint kettő, Őrmi. Úgy haladunk majd, ahogy mondtad: gyorsan és csendben, és reménykedjünk, hogy mi előbb észrevesszük őket, mint ők minket.

 Aztán megajándékoz egy, arra tippelek, megnyugtatónak szánt mosollyal. Cserébe kap egy – reményeim szerint kellő magabiztosságot sugalló – biccentést. Aztán indulunk is.

 Laza kocogótempóban haladunk a főutcán, egyenest bele a kiégett, törmeléklepte, patkányoktól hemzsegő, bedeszkázott ablakú, összegraffitizett, szennyvíztől csatakos belvárosba. Felborult autók, kidőlt villanyoszlopok és szemét mindenfelé: szeméthalmok a házfalak mellett kupacban, a szél és eső hordalékai; vastag szemétszőnyegek a hátsó udvarokban és a parkolókban; és szemét lóg le cafatokban a fák csupasz téli ágairól. Műanyag zacskók és újságpapír, ruhaneműk, cipők, játékok, törött székek és matracok, tévék. Olyan, mintha valami kozmikus óriás keze közé kapta volna a bolygónkat, és tiszta erőből felrázta volna. Meglehet, ha földönkívüli nagyvezér lennék, én is felrobbantanám az összes nagyvárost, csak hogy megszabaduljak a mindent ellepő szeméttől.

 Valószínűleg gyorsan sarkon kellett volna fordulnunk ezen a pokoli tájon, a kerülőutakat, valamint a vidéki utakat választva inkább – biztos vagyok benne, hogy Adu ezt tette volna –, de ha ő és Lányka egyáltalán vannak még valahol, akkor a barlangban kell lenniük, és ez a legrövidebb út odafelé.

 Gyorsan és csendben, gondolom magamban, miközben folyamatosan jobbra-balra pillantgatva ügetünk a járdán, gyorsan és csendben.  Négy háztömbbel odébb egy majd két méter magas úttorlaszhoz érünk: kocsik, faágak, összezúzott bútorok kaotikus építménye, itt-ott amerikai lobogókkal díszítve, gondolom, akkor tákolhatták össze, amikor a második hullám átadta a helyét a harmadiknak, amikor az embereknek hirtelen leesett, hogy a fejük fölött mintegy háromszáz kilométerrel lebegő földön kívüli anyahajónál nagyobb fenyegetést jelentenek számukra a felebarátaik. Hihetetlen, milyen hamar visszacsúsztunk a totális anarchiába, miután Azok kihúzták a csatlakozót a falból. Milyen könnyű volt elhinteni közöttünk a zavar, a félelem és a bizalmatlanság magvait. És milyen baromi gyorsan elhullottunk. Az ember azt gondolná, hogy a közös ellenség rábírhatott volna arra, hogy félresöpörjük a nézeteltéréseinket és a különbségeinket, és együttes erővel léphettünk volna fel az egyre nagyobb méreteket öltő fenyegetés ellen. Ehelyett barikádokat építettünk. Élelmet, készleteket és fegyvereket gyűjtögettünk és halmoztunk fel. Elfordultunk az idegentől, a kívülállótól, a fel nem ismert arctól. Alig két héttel az invázió után civilizációnknak már az alapjai is megrendültek. Két hónap után pedig már úgy omlott össze, mint egy berobbantott építmény – az emberi civilizáció úgy roskadt össze, ahogy a hullahegyek mind magasabbra emelkedtek.  Miközben átvágtunk Urbanán, ilyet is láthattunk dögivel. Elszenesedett csonthalmokat és tetőtől talpig rongyokba és takarókba bugyolált holttesteket egyaránt – egyedül, vagy tízes csoportokban, vagy még nagyobb kupacokban heverve az utcákon, mintha csak lehajította volna őket valaki a magas égből. A rengeteg holttest beleolvadt az egész nagy szennyes káoszba – a mocsok része volt, amit ez a város fölöklendezett magából.

 Dumbo tekintete nyughatatlanul cikázott jobbra-balra, jobbrabalra, zölden felragyogó tűzlabdák után pásztázva a sötétséget.  – Káosz – suttogja, vagy inkább leheli. Reszket, mintha láz vacogtatná. Amint túljutunk a torlaszon, pihenőt rendelek el. Víz. Energiaszelet.

Egészen rákattantam erre a műfajra. A biztonságos házban egy egész ládányi energiaszeletet találtam, és most már nem bírok eleget enni belőlük. Az összeeszkábált falban találunk egy kis rést, ahova befészkeljük magunkat, arccal az észak felé továbbvezető Main Streetnek. Semmi légmozgás nincs. Az ég derült, roskadásig telve csillagokkal. Az ember egészen mélyen a csontjaiban, a zsigereiben érzi, mert régebbi, mint az érzékszerveink: végét járja a tél, a Föld lassan tavaszba fordul át. Amikor még nem hívtak Zombinak, ez a sulibált jelentette, meg a magolást a záróvizsgákra, a feszült folyosói beszélgetéseket az érettségi vészjósló árnyékában, mely maga is egy apokaliptikus eseménynek ígérkezett, ami után többé már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt.

– Jártál valaha Urbanában, Dumbo? – kérdezem.

– Nem – rázza meg a fejét –, pittsburgh-i vagyok.

– Tényleg? – Még sosem kérdeztem, hova valósi. Ez afféle íratlan szabály volt a táborban: a múltról mesélni olyan lett volna, mint izzó szenet tartogatni a markunkban. – Nahát akkor, hajrá, Steelers!  – Biztos, hogy nem! – Elővesz egy müzliszeletet, és lassan majszolni kezdi. – Én a Packersnek szurkoltam.

– Játszottam egy ideig, tudod.

– Irányító?

– Elkapó.

– A tesóm baseballt játszott. Beállós volt.

– Te nem játszottál?

– Tízéves koromban otthagytam az utánpótlást.

– Hogy történt?

– Nem voltam túl jó. De az e-sportokban király vagyok!

– E-sportokban?

– Tudod, amilyen a COD.

– Kódfejtés? Mi, valami kincskeresős játékban nyomultál?

– Nem. – Elnéző mosollyal rázza meg a fejét. – Call of Duty, Zombi.

– Hja, szóval te egy gémer vagy!

– Már majdnem MLG voltam.

– Vagy úgy, MLG, persze! – Első pillanatban gőzöm sincs, mi a fenéről beszél. A másodikban sem.

– Max Level, Prestige Twelve.

– Váu, tényleg? – Megrázom a fejem. Mert mélységesen le vagyok nyűgözve. Meg persze továbbra sem értek semmit sem az egészből.  – Fogalmad sincs, miről beszélek, ugye? – Összegyűri a müzliszelet csomagolópapírját, aztán végigfuttatja pillantását az Urbana minden négyzetcentiméterét vastagon beborító szeméten, és zsebre vágja. – Van, valami, ami nem hagy nyugodni, Őrmi. – Tágra nyűt szemében csupa aggodalom. Felém fordulva folytatja: – Jóval azelőtt, hogy idejöttek a hajójukkal, ezek letöltötték magukat kisbabákba, és nem „ébredtek fel” addig, amíg kamaszodni nem kezdtek.

– Ezt mondta Walker, igen – bólintok.

– Nekem múlt héten volt a szülinapom. Tizenhárom éves lettem.  – Ez komoly? A fenébe is, Dumbo, miért nem szóltál nekem? Sütöttem volna neked tortát.

  Nem mosolyog, úgy folytatja.

– Mi van, ha bennem is van egy ilyen, Őrmi? Mi van, ha az egyik közülük most ébredezik az agyamban, és hamarosan átveszi fölöttem az irányítást?

– Most viccelsz, ugye? Ugyan már, közlegény, ne beszélj már hülyeségeket!

– Miért, honnan tudod? Úgy értem, honnan tudhatnád, hogy nem így van, Zombi? És akkor megtörténik, én meg végzek veled, és visszamegyek a biztonságos házba, és mindenkit kicsinálok...

 Kezd kiborulni. Megragadom a karját, és kényszerítem, hogy nézzen a szemembe.

– Most nagyon hegyezd ám az irdatlan füledet, te gazfickó! Ha te most átmész itt nekem Dorothyba, úgy seggbe rúglak, hogy Dubuqueig repülsz!

– Kérlek – nyöszörög. – Kérlek, ne gyere mindig ezzel a Dubuquekel!

– Nincs benned semmilyen alvó földönkívüli, Dumbo!

– Rendben, de ha mégis, akkor tedd azt, amit meg kell tenned, jó?

 Vágom, miről hablatyol, de azért értetlenkedem egy kicsit. – Mi?  – Hát tedd meg, amit kell, Zombi! – esedezik. – Nyírd ki a rohadékot!

 Nos, boldog istenverte szülinapot, Dumbo! Ettől a társalgástól kicsit ideges lettem.

– Megegyeztünk – mondom. – Amennyiben felébred benned egy földönkívüli, azonnal szétlövöm az agyad.

– Kösz, Őrmi – sóhajt megkönnyebbülve.

 Felállok, nyújtom neki a kezem, és talpra segítem. Aztán hirtelen félrelök. A puskája a levegőbe lendül. A közelünkben lévő autókereskedést veszi célba. Én is felemelem a saját puskám, behunyom a jobb szemem, és hunyorítva nézek a nézőkébe. Semmi.

  Dumbo megrázza a fejét.

– Azt hittem, van ott valami – suttogja. – De úgy tűnik, tévedtem.

  Kis ideig nem mozdulunk. Olyan átkozottul nagy itt a csend.

 Az ember azt hinné, hogy csak úgy hemzseg a város a kóbor kutyák ugató falkáitól és az elvadult macskák üvöltő csapataitól, de még egy istenverte bagoly sem huhog ránk. Semmi. Vajon csak a fejemben létezik ez az érzés, hogy figyelnek? Hogy van ott kint valami, amit én ugyan nem látok, de holtbiztos, hogy az lát engem? Dumbóra pillantok, aki szemmel láthatólag halálra rémülten áll, mint aki kísértetet látott.

 Aztán elindulunk, most már nem annyira gyorsan, inkább átoldalazunk a szemközti járdára, és végigosonunk a fal mellett egészen az autókereskedéssel szemben álló bizományi boltig (Hatalmas akciók az Emlékezet Napján!) és tovább, meg sem állunk az első útkereszteződésig. Jobbra nézünk, balra nézünk, aztán előre, a belváros felé, ahol három háztömbnyire tőlünk az épületek sziluettjei gigantikus, koromsötét dobozokként vetülnek a csillagos égre.

 Átmegyünk a kereszteződésen, aztán a másik oldalon megint megállunk. Nekivetjük hátunkat a falnak, és várakozunk – hogy mire, azt egyáltalán nem tudom. Betört ajtók és kitört ablakok között lopakodunk tovább, bakancsunk alatt meg-megcsikordul az üvegtörmelék, nagyobb zajt csapunk, mint egy hangrobbanás, aztán a következő háztömbnél ugyanaz a gyakorlat ismétlődik: balra fordulunk, aztán egyenesen átmegyünk a főutcán, és így tovább, cikcakkban haladunk a következő épület viszonylagos biztonságába a szemközti sarkon.  Körülbelül újabb ötven méter megtétele után Dumbo a ruhaujjamnál fogva egy kitört üvegajtón át behúz a mellettünk lévő bolt jótékony sötétjébe. Barna apró kavics ropog a lábunk alatt. Nem, ezek nem kavicsok. Az illat csak nehezen kivehető, a mindent elnyomó, már megszokott szemét- és szennyvízbűz, meg a pestis romlott tejre emlékeztető szaga mögött mégis mindketten ráismerünk az illatra. És egy pillanatra átfut rajtunk valami fájdalmas nosztalgia. Kávé.

 Dumbo letelepszik a pult elé, az ajtóval szembe, én meg kérdő pillantást vetek rá: Mi van?

– Imádtam a Starbucksot – sóhajt fel. Mintha ezzel most mindent tökéletesen megmagyarázott volna.

 Leülök mellé. Nem tudom, talán egy kis pihenőre van szüksége. Nem beszélgetünk. A percek lassan vánszorognak tova. Végül csak megszólalok:

– Napkeltéig kurvára ki kell jutnunk ebből a városból.

  Dumbo bólint. Nem mozdul.

– Van valaki odakint – mondja.

– Láttad?

– Nem – rázza meg a fejét de érzem. Érted? Érzem őket.

  Belegondolok. Kész paranoia! Az kell hogy legyen.

– Megpróbálhatnánk kikényszeríteni, hogy tüzeljenek – javaslom viccesen.

– Vagy elterelni a figyelmüket – válaszolja komolyan, körbenézve a boltban. – Felrobbanthatnánk valamit.

  Belekotor a hátizsákjába, és előhúz egy gránátot.

– Nem, Dumbo. Ez nem jó ötlet. – Kiveszem a gránátot a kezéből. Az ujjai hidegebbek, mint a hűvös fém.

– Belopakodnak utánunk – vitatkozik –, amikor nem is számítunk rájuk.

– Hát, ha lehet, én inkább tényleg nem is szeretnék számítani rájuk! – Rámosolygok. Nem mosolyog vissza rám. Dumbo mindig is a legnyugisabb arc volt a csapatban, a leghidegfejűbb közülünk, valószínűleg pont ezért lett ő a dokink. Semmi sem tudta kihozni a sodrából. Legalábbis mostanáig semmi.

– Őrmi, van egy ötletem – mondja, annyira közel hajolva hozzám, hogy megérzem leheletén a nemrég elfogyasztott müzliszeletben lévő csoki illatát. – Te itt maradsz. Én meg kimegyek, de más irányba. Mihelyt elcsaltam őket innen, te elhúzol észak felé, és...

  Leállítom.

– Hülye ötlet, közlegény. Nagyon, nagyon rossz ötlet.

  Nem figyel rám.

– Így legalább az egyikünknek sikerül túlélni.

– Állj már le ezzel a szarsággal! Mindketten túl fogjuk élni.

  Csak ingatja a fejét. A hangja megbicsaklik, amikor válaszol:

– Én azt nem hiszem, Őrmi.

 Letépi a szeme elől a nézőkét, aztán hosszan, kényelmetlenül hoszszan néz a szemembe. Döbbentnek tűnik, mintha kísértetet látott volna. Aztán hirtelen talpra szökken, és egyenesen felém ront, előrenyújtott karokkal, mintha neki akarna esni a torkomnak, hogy kiszorítsa belőlem az utolsó szuszt.

 Ösztönösen magam elé emelem a kezem védekezésképp. Ó, úristen, úristen, a lapátfüű gazfickónak igaza volt, felébredt benne, az az izé felébredt benne!

 Belekapaszkodom a dzsekijébe. Dumbo feje hátranyaklik. Teste megfeszül, aztán elernyed.

 A következő másodpercben hallom, hogy eldördül a mesterlövész puskája. Az a távcsöves típus, amely lézerirányzékkal van ellátva, és amelynek csövéből egy másodperccel korábban egyenesen az én fejemnek szánva süvített ki a golyó.

 Az a golyó, amelyet Dumbo vállalt helyettem, amelyet habozás nélkül fogadott, mert én vagyok az az ember, a parancsnok, az a keményfejű idióta, akit az ellenség az ő végtelen bölcsességével arra jelölt ki, hogy életben tartsam magunkat.

15

MEGRAGADOM A VÁLLÁNÁL FOGVA, és a pult mögé vonszolom. Kikerültünk a tűzvonalból, de továbbra is sarokba vagyunk szorítva; nincs sok időm. A hasára fektetem, feltűröm a dzsekijét és az alatta lévő két inget, hogy szabaddá tegyem a sebet. Egy negyeddolláros nagyságú lyuk, a háta kellős közepén. A golyó bizonyára benne maradt – különben engem is eltalált volna. Mellkasa hullámzik. Lélegzik. Lehajolok hozzá és a fülébe súgom:

– Mondd, mit tegyek, Dumbo! Mondd meg!

 Nem mond semmit. Vélhetőleg minden energiáját leköti az, hogy lélegezzen.

 Zombi, nem maradhatsz itt. Ugyanaz a nyugodt, Adu-szerű hang.

– Engedd el!

 Hát persze. Engedjem el. Ez az én dolgom. Így szoktam én működni. Elengedtem a húgom, elengedtem Sütit. Ők elsüllyedtek. Én mentem tovább.

  Csessze meg.

 Odakúszom a pult elé, magamhoz veszem a zsákját, aztán visszakúszom hozzá. Összegömbölyödve fekszik, a térde a melléhez húzva, lehunyt szemhéja meg-megrebben, mintha rosszat álmodna. Feltúrom az orvosi táskáját steril gézért. Nyomókötést kell készítenem a sebre. Összvissza ennyire emlékszem az egyetlen harci sérülések tanfolyamról, amelyen részt vettem Camp Havenben. Ha nem alkalmazok nyomókötést, mégpedig gyorsan, nem kell több három percnél, és elvérzik.

 A másik dolog, amire emlékszem a tanfolyamról: hogy ez iszonyúan fáj. Akkora istenverte fájdalommal jár, hogy az első dolog eltávolítani a sérült közeléből a fegyvereket.

 Úgyhogy kiveszem a tokjából a pisztolyát, és a hátam mögé helyezem.

 Az orvosi készletben lennie kell egy vékony fémpálcikának is, azzal kellene belenyomkodni a gézgombócot a sebbe, de sehol sem találom.

 Tipli van, Zombi! Kifutsz az időből!

 Végül az ujjammal nyomkodom be a gézcsomót a golyó ütötte lyukba. Dumbo ívbe feszül. Sikoltozni kezd. Aztán ösztönösen menekülni próbálna, görcsösen kapkodva a pult pereme felé, hogy fogást találjon rajta. Szabad kezemmel megfogom a nyakát, és próbálom nyugton tartani.

– Minden rendben lesz, Bo! Minden rendben – suttogom a fülébe, miközben ujjaim, alattuk a gézcsomóval, belemélyesztem a sebbe. Még

több géz keli Szorosan ki kell tömni. Ha a golyó artériát roncsolt...

 Kihúzom az ujjam. Dumbóból most újabb velőtrázó szellemsikoly szakad ki, mire kezemmel szorosan befogom a száját, hogy ne tudja kinyitni. Nem vagyok óvatos. Nem vagyok finom. Egy újabb gézgombócot tuszkolok a sebbe. Dumbo teste megfeszülve vonaglik, ellenkezik, sír tehetetlenségében. Az oldalamon fekszem mögötte, és a csípőjén átvetett lábammal próbálom a földhöz szorítani, hogy ne ficánkoljon.

– Csak még egyszer, Bo. Mindjárt készen vagyunk...

 Kész. A gézcsomó már kitüremkedik a sebből, többet nem bírok belegyömöszölni. Fogammal letépek egy darab sebtapaszt, és leragasztom vele a művem. Visszahemperedem a hátamra. Küzdök minden lélegzetért. Valószínűleg túl kevés. És már túl késő. Mögöttem Dumbo sírdogál, szipog, aztán már csak nyöszörög. Érzem, ahogy rázkódni kezd a teste; sokkot fog kapni.

  Vissza a táskához, kell valami fajdalomcsillapító. Dumbo távozni készül már, haldoklik, ebben egészen biztos vagyok, de legalább hadd tegyem könnyebbé az útját! Kibontok egy adag morfiumot és szabadon hagyott csípőjébe fecskendezem. A hatás szinte azonnali. Izmai ellazulnak, a szája szétnyílik, ziháló légzése csillapodik.

– Látod? Nem is olyan rossz – mondom neki, mintha lezárnék egy vitát.

– Vissza fogok jönni érted, Bo. Megkeresem azt a rohadékot, aztán visszajövök érted.

 Na, Zombifiú, most szépen elrendezted. Nincs visszaút. Az ígéret olyan kérlelhetetlenül nehezedik rám, mint egy halálos ítélet. Mint egy rám csapódó cellaajtó. Mint a nyakamba akasztott kő, amely a mélybe hivatott lehúzni.

16

VISSZA A PULT ELÉ A PUSKÁMÉRT. Puska, pisztoly, kés, egypár villanógránát. És még valami, arzenálom legfontosabb fegyvere: egy izzó haraggal teli szív. Szétrobbantom azt a nyomorult rohadékot, aki hátba lőtte Dumbót, a kedvenc városába repítve. Négykézláb haladok a folyosón egészen a vészkijáratig. (Figyelem! Megszólal a riasztó!) Ki a mellékutcára, a csillagok hűvös fényébe. Amióta legyilkolták a családomat, most vagyok először egyedül. És ezúttal nem futok el. Többé soha.

 Kelet felé indulok. A következő háztömbnél újra észak felé fordulok, párhuzamosan haladva a Main Streettel. Így megyek néhány háztömbnyit, aztán átmegyek az úton, és a mesterlövész hátába kerülök. Már ha időközben nem ment át ő is az úton, hogy bevégezze a feladatot.

 Lehet, hogy nem egy Némító. Egy civil is lehet, aki megtanulta az utolsó háború legelső leckéjét.

  Ugyanaz pepitában.

 Még a biztonságos házban Cassie mesélt nekem a katonáról, akire egy bolt hátsó részében talált rá, ahova a készleteit feltölteni ment. Cassie megölte. Azt hitte, hogy a srác egy fegyvert húz elő, de kiderült, hogy egy feszület volt a kezében. Ettől teljesen összeomlott. Nem bírta kiverni a fejéből sosem. Szegény srác azt hihette, hogy ő a legszerencsésebb fickó a földkerekségen. Súlyos sérülten magára maradt, az egysége továbbállt, ő meg tehetetlenül ücsörgött, várva, hogy valaki, aki valószínűleg sosem jön el, megmentse, aztán egyszer csak a nagy semmiből ott terem ez a lány. Megmenekült! Aztán ez a lány széthasogatta a testét a puskájával, és tűpárnává lyuggatta.

– Nem a te hibád, Sullivan – mondtam neki akkor. – Nem volt választásod.

– Francokat! – förmedt rám felcsattanva. Hajlamos volt rám förmedni. Nos, végül is nem csak rám. Ez a lány egy igazi méregzsák tud lenni.

– Ezzel a hazugsággal etetnek minket, Parish.

 Vissza a Main Streetre. Elsettenkedem a sarokig, kikémlelek a kávézó irányába. Pont velem szemben egy háromemeletes épület áll, a földszinti ablakok bedeszkázva, a fentiek kitörve. Semmi ragyogás az ablakokban vagy a háztetőn; a nézőkémben nem villannak föl a zöld tűzlabdák. Pár másodpercig mozdulatlanul figyelem a ház homlokzatát. Ismerem az eljárást. Azt az épületet meg kellett, hogy tisztítsák már. Ezerszer is elgyakoroltuk a táborban, csakhogy akkor volt hét emberünk e célra. Flint, Umpa, Adu, Porcelányka, Süti, Dumbo – ezzel szemben most csak egy van. Csak én.

  Mélyen előregörnyedve átügetek az úton, közben minden porcikám zsibbadt félelemben várja a mesterlövész golyójának becsapódását. Kinek volt ez a ragyogó ötlete, hogy egyenesen vágjunk át Urbanán? Ki nevezte ki parancsnoknak ezt a fickót?

 Nem megállni, koncentrálni, átvizsgálni azokat az ablakokat odafent, azokat az ajtókat idelent. Az utca fuldoklik a szemétben és a törmelékben, csúszós a szétrobbant szennyvíz- és fővízcsatornák tartalma miatt. A csillagfényben megcsillan a víztócsák tetején úszkáló sűrű olaj.  Még egy háztömbnyit előre, aztán visszakanyarodni délre. Az épület ott van pár házzal odébb, és kényszerítenem kell magam, hogy lassabban haladjak. Arra tanítanak, hogy éljük meg a pillanatot, de az a pillanat, amelyet meg kell élnem, csak azután jön el, hogy kiiktattam a lövészt. Vajon kudarcot vall a küldetésem, hogy megtaláljam Adut és Porcelánykát? Vajon visszavigyem Dumbót a védett házba? Vagy itt kéne hagynom, és majd a barlangtól visszafelé jövet összeszedem?  Elértem a háztömb végéig. Ideje dönteni. Amint bejutottam az épületbe, már nincs visszaút. Belépek egy kitört tükörüvegű ablakon, és egy bank előcsarnokában találom magam. A földet papírok szőnyege borítja: befizetési nyomtatványok, brosúrák, régi magazinok, valamint egy szalagreklám maradványai (Minden idők legalacsonyabb törlesztőrészletei!), meg a legkülönfélébb névértékű bankjegyek. A sok ötös és tízes között százasokat is látok. Az invázió megtanított valamire a pénz kapcsán: akármi volt is a pénz, de biztosan nem ez volt minden gonoszság forrása.

 A nyirkos, rothadó szőnyeg csikorog a lépteim alatt. Alig fél perc alatt átnézem a szobát. Tiszta.

 A lépcsőházba vezető ajtó a lifttel szemben van. Kinyitom. Az orromig nem látok, de nem kockáztathatom, hogy fényt gyújtok; akkor enynyi erővel akár hangosan kiáltozhatnám a nevem, vagy ordibálhatnék, hogy Hé, haver, itt vagyok! Amint egy kattanással becsukódik mögöttem az ajtó, elnyel, magába szippant a feneketlen sötét. Egy lépés felfelé, megállok, fülelek, még egy lépés, megint megállok. Körülöttem az épület halkan fel-felnyög, megnyikordul, mint egy rogyadozó régi ház. A kemény tél, a falakban futó törött vezetékek, a vakolatban szivárgó víz, mely féregjáratokat nyitva tör utat magának, a fagyás és a tágulás fokozatosan széttördelte az épület csontvázát, megszaggatta izomzatát, mindazt, ami egyben tartotta. Ha Azok nem dobják le a bombáikat négy nap múlva, Urbana magától is hamarosan összeomlik. Ezer év múlva az egykori nagyváros nem lesz több egy maroknyi pornál és hamunál.

 Első lépcsőforduló, második emelet. Haladok tovább felfelé, fél kézzel a fémkorlátba kapaszkodva: lép, megáll, lép. A tetőről fogok indulni, és úgy haladok majd lefelé. Nem hinném, hogy ott fenn vert volna tanyát; Dumbóval a pult mögött lapultunk, márpedig egy, a háztetőről a kávézóra kilőtt golyó pályagörbéje túlságosan meredek lett volna. Ennél valószínűbb, hogy a mesterlövész a második emeleten állította fel lövőállását, de e vonatkozásban módszeresen fogok eljárni. Minden egyes lépést jól átgondolok, és megtervezek.

 Félúton érzem meg először a szagot, a lépcsőfordulóban: a halál összetéveszthetetlen bűzét. Valami kicsi és puhára lépek. Valószínűleg egy döglött patkány. A zárt, szűk térben ez a bűz gyomorforgató. A szemem könnyezni kezd, a gyomrom tartalma már a torkomban hullámzik. Egy újabb érv a városok lebombázása mellett: így lehet a leggyorsabban megszabadulni a szagtól.

 Fölöttem egy pengevékony, aranyló fénycsíkot látok kiszűrődni az ajtó mögül. Mi a szar ez, miiiivaaaaan?!, ide fészkelhette be magát az a rohadt szemétláda.

 Rátapasztom a fülem az ajtóra. Csönd. Noha egészen nyilvánvaló, mit kéne tennem, habozok. Lehet, hogy az ajtó be van drótozva, és ahogy belépek, a levegőbe röpülök. Vagy akár az is lehet, hogy a fény csak egy trükk, amivel megpróbál becsalogatni a rejtekhelyére. De legalábbis be van reteszelve, hogy nyitáskor zajt csapjon. Azért ehhez nem kell Némítónak lenni, ha az ember óvintézkedéseket akar tenni.  Finoman ráteszem a kezem a hűvös fém ajtógombra. Egy kicsit matatok a nézőkémmel, azzal is telik az idő. Nem fogsz csak úgy becsusz szanni, Parish – rátöröd az ajtót!

 Mindenesetre a legnehezebb rész nem az ajtó bedöntése. A legroszszabb az azt megelőző pillanat.

 Kivágom az ajtót, fürgén balra szökkenek, aztán belépek az előszobába, és hirtelen jobbra fordulok. Csengő nem szólalt meg, és konzervdobozok füzére sem kezdett el csörömpölni a padlón. Az ajtó lágyan, nesztelenül csukódik be mögöttem jól olajozott zsanérjain.

 Az ujjam megrándul a ravaszon, ahogy egy árny suhan át a falon, egy árnyék, amely egy kicsi, vörös bundás teremtményhez kapcsolódik, mely csíkos farokban végződik.

 Egy macska. Az állat egy résnyire nyitott ajtóból szökken elő, a folyosó közepe tájáról, onnan szüremlik ki az aranyló fény, amire a lépcsőházban felfigyeltem. Ahogy a fény felé lopakodom, a rothadás bűzét két teljesen eltérő szag nyomja el: a forró leves – talán húsleves – illata küzd a használt macskaalom szúrós szagával. Egy magas hangot hallok, halkan énekelget:

#

Nagy Istenem, ha nézem a világot 

Mit alkotott Te szent „Legyen” szavad 

Ha látom én sok millió alkotásod 

Kiket vezetsz és táplálsz...*[*Déri Balázs fordítása]

#

 Hallottam már ezt a dalt korábban. Sokszor. Még a refrénjére is emlékszem:

#

A szívem áld, és hála tölti be

Mily nagy vagy Te, mily nagy vagy Te!

#

 Hangja egy másik – egy vékonyka, az évek súlya alatt karcossá vált, kicsit hamis – hangot idéz föl bennem, amely olyan ádáz eltökéltséggel és magabiztossággal szólt, amely a rendíthetetlen hittel párosul. Hány és hány vasárnapon álltam a nagymamám mellett, miközben ezt a himnuszt énekelte? Halálosan untam az egészet, csak néztem ki a tinédzser fejemből, magamban morogtam a nyakamat irritáló gallér meg a kényelmetlen cipő miatt, és közben a legutóbbi szívszerelmemről ábrándoztam, és az utolsó sort (gondolatban) szentségtörő módon átköltöttem:

 Pinavagy te! Pinavagy te!

 Most, hogy újra hallom ezt az éneket, megnyílik bennem egy zsilip, és megállíthatatlanul áradni kezdenek az emlékek. Nagyi parfümje. Fehér harisnyás vaskos lába, szögletes sarkú fekete cipője. Ahogy a púder megült arcának mélyebb ráncaiban, szája szögletében. Kedves, sötét szeme. Ízületi gyulladástól göcsörtös bütykei, és az a kétségbeesés, ahogy a vén Mercury kormányába kapaszkodott, mint egy életéért küzdő úszó a mentőövbe. Csokoládépelyhes sütik frissen a sütőből, hűlni tett raklapnyi almás piték, és izgatottságtól magasra szárnyaló hangja a szomszédos szobából, miközben az imakör pletykafészkének legfrissebb tuti hírein ámuldozik.

 Az ajtótól nem messze megállok, előveszem az egyik bénítógránátomat. Ujjamat a biztosítószegbe csúsztatom. Remeg a kezem. Izzadságcseppek patakocskába gyűlnek a hátamon, és elindulnak lefelé a gerincemen. Így szoktak ezek elkapni, így szoktak megtörni, kiölni belőlünk a szellemet, az erőt. Derült égből zúdítják ránk, és próbálják lenyomni a torkunkon a múltunkat, gyomorszájon vágnak az emlékeinkkel: a megszokott, természetesnek vett dolgok emlékével, amelyek egyetlen szempillantás alatt megsemmisültek, és az ostoba, triviális, felejtős dolgok emlékével, amelyekről sose gondoltad volna, hogy ennyire tudnak hiányozni – mint amilyen egy idős asszony reszketeg sipítozása a messzi távolból, miközben egy tányér meleg sütire és egy csésze jéghideg tejre invitál.

 A szívem áld, és hála tölti be!

 Kibiztosítom a gránátot, és behajítom a nyitott ajtón. Vakító fény villan. Halálra rémült macskák kórusa sivít. Egy fájdalmas emberi kiáltás.

 Bevetem magam a szobába, és a távolabbi sarokban megpillantom az összegörnyedt kis figurát. Arca helyett a nézőkémben csak a vad, zöld ragyogás. Szedd le, Zombi! Egyetlen lövés, és vége.

 De nem sütöm el a fegyvert. Igazából nem tudom, mi akadályoz meg benne. Talán a macskák miatt torpantam meg, tucatjával szökellnek, bújnak, másznak a bútorok között, alatt, fölött. Talán az éneklése, ami a nagyimat juttatta eszembe, meg a megszámlálhatatlan veszteségem. Talán Sullivan sztorija a Keresztes Katonáról, aki rettegve lapul a sarokban, védtelenül és megátkozva. Vagy talán egyszerűen a puszta tény, hogy a szobát bevilágító petróleumlámpák fényében látom, hogy nincs felfegyverkezve. Mesterlövészpuska helyett fakanalat szorongat a kezében.

– Könyörgöm, Istenemre, ne ölj meg! – sikítja az öreg hölgy, egészen apró csomóvá gömbölyödve, kezével eltakarva az arcát. Gyorsan átfésülöm a szobát. A sarkokban senki, a helyiségbe csak ott lehet bejutni, ahol én. A főutcára nyíló ablak előtt súlyos fekete vásznak. Odalépek, és puskám csövével félrehajtom a textíliát. Az ablakot bedeszkázták. Nem csoda, hogy kintről nem láttam a fényt. Ez egyben arról is meggyőz, hogy ide nem fészkelte be magát semmilyen mesterlövész.

– Kérem, ne bántson! – nyöszörgi. – Kérem, ne bántson!

 Idegesít az arcát kitakaró zöld ragyogás. Letépem a nézőkét.  Az ablak mellett egy asztalkán húsleves gyöngyözik egy fazékban egy konzerv denaturált szesz fölött. Mellette egy Biblia hever, a huszonharmadik zsoltárnál kinyitva.

 Egy dívány is van a helyiségben, rajta párnák és takarók tömege. Néhány szék. Egy íróasztal. Műanyag fa cserépben. És a pisai ferde torony újságokból és magazinokból. Nem egy mesterlövészfészek, de kuckónak azért kuckó.

 Valószínűleg azóta él ide behúzódva, amióta a harmadik hullám végigsöpört a város utcáin. És ez felvet egy fontos kérdést: Hogyan tudott ilyen sokáig életben maradni anélkül, hogy magára vonta volna a helyi Némító figyelmét?

– Hol van? – kérdezem. A hangom még a saját fülemben is gyengének és túl fiatalnak hallatszik, mintha visszazuhantam volna az időben.

– Hol van a lövész?

– Lövész? – visszhangozza, ősz haját horgolt sapkába gyömöszölte, de néhány vékonyka tincs kibomlott, és sápadt arca mellett lóg le. Fekete melegítőnadrágot hord, és felsőtestén több réteg pulóvert és szvettert. Felé lépek, és ő még beljebb húzódik a sarokba, még jobban összekucorodva, melléhez szorítva a fakanalát. Macskaszőr kering, táncol a levegőben, a füstös, aranyszínű fényben, és én eltüsszentem magam.

– Egészségedre! – mondja automatikusan.

– Hallania kellett – mondom neki, a lövésre utalva, amely a földre terítette Dumbót. – Tudnia kell, hogy itt van.

– Nincs itt senki más – nyöszörgi. – Csak én és a babuskáim. Könyörgök, ne bántsa a kicsikéimet!

  Nem esik le rögtön, hogy a macskákról beszél.

 Körbejárom a szobát, végighaladok a régi magazinokból épült tornyok között kígyózó ösvényeken, fél szemem végig rajta tartva, fél szemmel pedig fegyver után kutatva. Ebben a káoszban kismillió helyre el lehet rejteni egy fegyvert. Beletúrok a díványon tornyosuló takaróhalomba. Megnézem az íróasztal alatt, majd a műanyag növény mögött. Egy macska fújva nyargal át a lábam között. Utat török a sarok felé, ahova behúzódott, és utasítom, hogy álljon fel.

– Meg fogsz ölni? – suttogja.

 Azt kellene. Tudom, hogy azt kellene tennem. Kockázatos életben hagynom. A golyót, amelyet Dumbo fogott fel helyettem, valahonnan ebből az épületből lőtték ki. Vállamra vetem a puskám, előhúzom a pisztolyom, és újra utasítom, hogy álljon fel. Mindkettőnk számára ez küzdelmet jelent: ő fizikailag küzd azért, hogy a lába engedelmeskedjen neki, én pedig lélektani csatát vívok önmagammal, hogy le tudjam győzni magamban az ösztönt, hogy felsegítsem.

 Amikor sikerül felállnia, meginog, keze továbbra is a mellkasán, és idegesít, hogy továbbra sem engedi el azt az átkozott fakanalat.

– Dobja el a fakanalat!

– Azt akarod, hogy eldobjam a fakanalat?

– Azt.

– De hát ez csak egy kanál...

– Dobja már el azt az átkozott kanalat!

 Eldobja azt az átkozott kanalat. Utasítom, hogy forduljon a fal felé, és tegye a kezét a feje tetejére. Visszanyeli a sírást. Odalépek a háta mögé, kezem az ő kezére teszem – jéghideg, akár egy hulláé – és végigsimítok rajta. Rendben van, Zombi, a nő tiszta. És most? Hogyan

tovább? Döntsd el, akarsz-e valamit tenni, vagy sem.

 Lehet, hogy tényleg nem hallotta a lövést. Talán rosszul hall. Végül is egy öregasszonyról van szó. Lehet, hogy a lövész is tud róla, csak nem bajlódik vele, hiszen csak egy macskás öregasszony, mennyire lehet veszélyes?

– Ki van még itt? – kérdezem a tarkójától.

– Senki, senki, esküszöm, hogy senki. Hónapok óta nem láttam egy teremtett lelket sem. Csak én vagyok itt, meg a kicsikéim. Csak én és a babuskáim...!

– Forduljon meg! A keze marad a fején.

 Tesz egy száznyolcvan fokos fordulatot, úgyhogy most egy világoszöld szempárba nézek, amely szinte eltűnik a hervadt bőr mély redői közt. A sok magára aggatott kötött holmiban nem tűnik föl, hogy mennyire vékony, de az arca már a lassú, régóta tartó éhhalál jeleit mutatja: arccsontja kiugrik, halántéka beesett, fekete karikás szeme mély üregben ül. A szája kicsit elnyílt – egyetlen foga sincs.

 Ó, Krisztusom! A legutolsó embernemzedéket gyilkológépekké kovácsolták hamis remények és hazugságok révén, és amikor beköszönt a tavasz, végigsöpör a világon az ötödik hullám, legyilkolva mindenkit, aki az útjába kerül, beleértve a sebesült fiúkat, akik a hűtők mögött lapulnak feszülettel a kezükben és a macskás öreg hölgyeket is, akik a fakanalukat szorongatják görcsösen.

 Húzd meg a ravaszt, Zombi! Egyszer mindenkinek elfagy a szerencséje. Ha te nem végzel vele, majd megteszi más.

  Felemelem a pisztolyomat az orra elé.

17

TÉRDRE ROGY A LÁBAM ELŐTT, üres kezét felém nyújtja, és nem szól semmit, mert már nincs itt mit mondani: biztos benne, hogy eljött számára a vég.

 Erre képeztek ki, erre készítettek föl engem, kiürítettek, aztán feltöltöttek gyűlölettel, de még sosem lőttem le senkit – senkit ez alatt az idő alatt. Cassie Sullivan kezéhez is több vér tapad, mint az enyémhez.

 Az elején a legnehezebb, mesélte. Amikor lelőttem az utolsó katonát Camp Havenben, semmit sem éreztem. Még arra sem emlékszem, hogy nézett ki.

– A barátomat lelőtték. – Megbicsaklik a hangom. – Vagy maga lőtte le, vagy valaki, akit maga ismer. Terítse ki a kártyáit!

– Nem szoktam elhagyni ezt a szobát. Már hetek óta nem mozdultam ki innen. Odakint nem biztonságos – suttogja válaszképp. – Itt maradok benn a babuskáimmal, és várok...

– Vár? Mire vár?

 Halogatja a választ. És én is halogatom a cselekvést. Nem akarok tévedni – nem akarom, hogy igazam legyen. Nem akarom átlépni a határt, hogy az legyek, amivé Azok tettek. Nem akarok megölni egy másik embert – ha ártatlan, ha nem.

– Isten Bárányára – feleli. – El fog jönni, tudod. Akármelyik nap megérkezhet, és akkor a búza elválik az ocsútól, a kecske a báránytól, és ő eljön az ő dicsőségében, hogy ítélkezzen elevenek és holtak fölött.

– Ó, persze – bukik ki belőlem. – Ezt mindenki tudja.

 Megérzi, még mielőtt én tudnám: nem fogom meghúzni a ravaszt. Képtelen vagyok rá. Édes, gyermeki mosoly árad szét arcának mélyen árkok tájain, ahogy reggelente áttöri a horizontot a napfény.

 Elkezdek hátrafelé csoszogni, és nekiütközöm az ablak melletti kis asztalkának. A leves átloccsan a fazék peremén, alatta dühösen felsziszszen a kicsiny főző.

– A levesem! – kiált fel, és nagy nehezen talpra áll, én meg tovább araszolok hátrafelé, továbbra sem engedve ki pisztolyom célkeresztjéből. De ez csak üres fenyegetés, és ezt mindketten tudjuk is. Az öregasszony felveszi a kanalat a padlóról, és a bugyborékoló leves fölé hajol. A fazék fémoldalának koccanó fa hangja legalább egy tucat macskát csalogat elő rejtekhelyéről, összeszorul a gyomrom. Tizenkét órája semmit sem ettem azon az árva müzliszeleten kívül.

 A nagyi már-már ravaszul rám sandít, és azt tudakolja, nem szeretném-e megkóstolni.

– Nincs időm – magyarázom. – Vissza kell mennem a barátomhoz.

  Könnybe lábad a szeme.

– Csak öt percre, kérlek! Olyan magányos vagyok. – Megkavarja a levest. – Egy hónapja kifogytam a spirituszfőzőből, de egy még van. – Megint rám pillant. Szégyenlősen elmosolyodik. – Idehozhatná a barátját is. Vannak gyógyszereim, és imádkozhatunk érte. Az Úr mindenkit meggyógyít, aki tiszta szívvel kéri őt.

 Ajkam kiszáradt, noha a számban csak úgy gyűlik a nyál. Vérem hangosan dobol a fülemben. Lábszáramhoz egy macska dörgölőzik, miután úgy döntött, hogy mégsem lehetek rossz ember.

– Az nem lenne jó ötlet – mondom. – Itt nem biztonságos.

– Miért, van olyan hely, amelyik biztonságos? – kérdezi tőlem megütközve.

  Majdnem elnevetem magam. Öreg ugyan, de éleseszű. És kemény.

És bátor. És teli van hittel. Muszáj neki, ha ilyen sokáig kibírta. Akik még megmaradtak, azok mind az ő fajtája, ez a szellem lobog bennük – hogy is hívta őket Cassie? Az a fajta, amelyik meghajol, de nem törik. Egyetlen kétségbeesett pillanatig átfut az agyamon, hogy elfogadom az ajánlatát, és ott hagyom nála Dumbót, míg én elrohanok a barlanghoz Lánykáért és Aduért. Lehet, hogy ez lenne a legjobb – helyesbítek: az utolsó – esélye.

  Megköszörülöm a torkom.

– Kifogyott a konzervekből? Akkor mi fő a levesben?

 Ajkához emeli a kanalat, lehunyja a szemét, és beleszürcsöl a barnás színezetű húslevesbe. A lábamhoz törleszkedő macska felemeli rühes fejét, és engem bámul óriási sárga szemével.

 Tudom már, hogy mit fog felelni, egy töredék másodperccel azelőtt, hogy megszólalna.

– Macska.

 Egyetlen laza mozdulattal az arcomba önti a forró levest. Hátratántorodom, nekimegyek egy újságpapírtoronynak, és elveszítem az egyensúlyom. Még földet sem értem, amikor már rám veti magát. Megmarkolja a dzsekim, aminél fogva olyan könnyedén hajít el a szoba másik felébe, mint egy kiskölyök a plüssmaciját. A puska leesik a váltamról, amikor nekicsapódom a falnak. Ahogy az oldalamon fekszem, pisztolyommal célba veszem a felém közeledő ragyogó zöld tűzgolyót.  Ő túl gyors, vagy én vagyok túl lassú – mindenesetre kiüti a kezemből a pisztolyt. Ujjai szoros satuba fogják a nyakam. Talpra ránt, nekitaszítja a fejem a falnak, aztán egészen az arcomba hajolva, mélyen ülő zöld szemében feneketlen rosszindulattal azt sziszegi:

– Nem kéne itt lenned. Túl korán jöttél.

 Arca belebeg a fókuszomba, aztán azonnal kiúszik. Túl korán? Hirtelen megértem. Látta a nézőkém. Azt gondolja, hogy én is az ötödik hullám katonája vagyok, amelyik művelet csak egy hét múlva veszi kezdetét, azt követően, hogy ő visszatér az anyahajóra, azt követően, hogy Urbana és minden más város a Földön megsemmisül.

  Megtaláltam az urbanai Némítót.

18

VÁLTOZOTT A TERV – zihálom fuldokolva. Épp csak annyira engednek a nyakamat szorító ujjai, hogy minimális levegőhöz jussak. Jeges ujjai olyan keményen fognak, és olyan erőről tanúskodnak, hogy kétségem nincs: csontos csuklója egyetlen röpke rándításával ki tudná törni a nyakam. Az pedig baj lenne. Dumbo is megszívná, Adu is, Porcelányka is, de legeslegrosszabb mégiscsak nekem lenne. Az egyetlen dolog, ami miatt még életben vagyok, hogy megdöbbent azon, hogy itt vagyok, kilométerekre a legközelebbi bázistól, ráadásul egy olyan helyen, amely a hétvégére eltűnik a föld színéről.

 A te hibád, Zombi. Megvolt az esélyed, hogy kiiktasd, de te elszúrtad.

  Nos. A nagymamámra emlékeztetett.

 Némító nagyi fölkapta a fejét a válaszom hallatán, mint egy kíváncsi madár, aki egy ízletes férget pillantott meg.

– Változott a terv? Ez nem lehetséges.

– A légi támogatást máris behívták – mondom levegőért kapkodva, kétségbeesetten próbálkozva, hogy időt nyerjek. – Nem hallotta a repülőgépet? – Minden egyes másodperc, amivel ki tudom zökkenteni az egyensúlyából, pont egy másodperc életet jelent nekem. Ugyanakkor az is igaz, hogy azt mesélni be neki, miszerint elindultak a bombázók, a legrövidebb út a gyors halálba.

– Ezt nem hiszem el – mondja. – Úgy gondolom, hogy egy mocskos kis hazudozó vagy.

 A puskám pár méterre fekszik tőlem. Nagyon közel. Túlságosan messze. Újfent egy madárra emlékeztet, ahogy oldalra dönti a fejét, mint egy átkozott zöld szemű varjú, és aztán már érzem – ahogy erőszakosan belém hatolva eláraszt, letaglóz valami tudat, az ő tudata, úgy tépve belém, ahogy a fémfúró hatol a puha fába.

 Úgy érzem magam, mint akit összetörtek és fel is nyitottak. Fekete csillagok kezdenek nyílni a látómezőm szélén. Valahonnan a sötétből a húgom hangját hallom, amint engem szólít. És azt gondolom magamban, úristen, Sullivan, igazad volt. Ez a boszorkány nem préselné ki belőlem a szuszt, ha nem reagáltam volna arra a hívásra. A húgom hozott engem ide – nem Porcelányka, és nem Adu.

 Ujjhegyeimmel súrolom a puskám. Az öreg macskazabáló Némító a képembe röhög, savanyú leheletével, fogatlan ínyével, miközben egyre mélyebbre fűrészelget a lelkemben, magába szippantva az életem, amit ujjai lassan kipréselnek belőlem.

 Még mindig hallom a húgomat, ámde most Dumbót látom, ahogy összekucorodva hever a kávézó pultja mögött a földön, a tekintetével szólongat, kiabál értem, mert beszélni már nincs ereje.

 Oda megyek, ahova te mész, Őrmi.

 Magára hagytam, őt is éppúgy magára hagytam, mint a húgomat, egyedül, védtelenül hagytam.

  A francba! A pisztoly.

19

AZ ELSŐ LÖVÉST KÖZVETLEN KÖZELRŐL adom le, bele a csüngő, macskával kitömött beleibe.

 A golyótól nem lanyhul a szorítása. Hihetetlen, de továbbra is fojtogat. Válaszul én is szorítok egyet rajta egy második lövéssel, amely a szíve mellett fúr lyukat magának. Nedvedző, csipás szeme kicsit kitágul, és sikerül a karomat a testünk közé fúrni, majd eltolni magamtól. Göcsörtös ujjainak szorítása enged, és végre teleszippanthatom tüdőmet a legédesebb savanyú szagú, macskahámsejtekkel telített levegővel, amit valaha is belélegezhettem. Némító Nagyi még nem esett el, mindazonáltal. Csak összeszedi magát a második menetre.

 Rám veti magát. Oldalra gurulok. Lefejeli a falat. Újra tüzelek. A lövedék a bordái közé hatol, de még így is ellöki magát a faltól, és elkezd felém kúszni, élénkpiros, oxigéndús vércsomókat öklendezve fel. Ami ezt az őskori testet irányítja, több mint tízezer éves, és több gyűlölet van benne, mint csepp az óceánban. Ráadásul tökéletesítették is egy olyan technológia révén, amely megerősítette, és életben tartja – pff!! Mit neki egy-kétgolyó? Gyere csak ide, fiacskám! Mégis, az az érzésem, hogy nem a technológia vezérli.

  Hanem a gyűlölet.

 Hátrálok. Jön felém. Sarkam beleakad egy hatalmas papírhalomba, és csonttörő puffanással landolok. Szakadozott körmeivel a bakancsomat karistolja. Kezemben tartom a puskám, kezemben, amely már végre véres.

 A háta felpúposodik, mint ahogy egy macska nyújtózkodik az ablakpárkányon. A szája kinyílik, de nem jön ki hang a torkán, rengeteg vér, az igen, de egy árva hang sem. Megpróbálkozik még egy utolsó támadással. Homloka épp abban a pillanatban csapódik neki pisztolyom csövének, amikor megnyomom a ravaszt.

20

FELNYALÁBOLOM A PUSKÁMAT – ott egye a fene a pisztolyt, ahol van és kizúzok a szobából. Folyosó, lépcsőház, bank előcsarnoka, utca. Végre újra ott vagyok a kávézóban, bekúszom a pult mögé. Ajánlom neked, hogy életben légy, te lapátfülű gazfickó!

 Életben van. Sebes pulzus, alig érzékelhető pihegés, hamuszürke bőr – de még életben van.

  És akkor most hogyan tovább?

 Menjünk vissza a menedéket adó házba? Ez lenne a legbiztonságosabb megoldás, a legkevesebb kockázattal járó. Adu is ezt javasolná, márpedig ő nagy kockázati szakértő. Fogalmam sincs, mit fogok találni a barlangnál, még ha sikerül is eljutnunk oda: odakint ugyanis kószál még egy Némító. Nagyobb az esélye annak, hogy mind Adu, mind Lányka halott már, ami azt jelenti, hogy nemcsak jómagam masírozok önszántamból és dalolva a saját kivégzésemre, hanem még Dumbót is magammal ráncigálom.

 Hacsak nem hagyom itt, aztán majd visszafelé jövet – feltételezve, hogy sikerül visszajutnom – összeszedem. Így lenne jobb neki is, meg nekem is. Jelenleg csak teher számomra. Egy plusz felelősség.

  Úgyhogy itt fogom hagyni. Figyu, Dumbo, tudom, hogy a testeddel fogtad fel a nekem szánt golyót, meg minden, de most magadra leszel utalva, cimbora. Én kint leszek. Hát nem így szokott szuperálni Ben Parish?

 A fenébe is, Zombi, döntsél már! Dumbo tisztában volt a kockázattal, mégis ragaszkodott ahhoz, hogy jöjjön. Az, hogy helyetted kapott egy golyót, az ő döntése volt. Ha visszamegyünk, olyan, mintha a semmiért vállalta volna azt a golyót. Ha már úgyis meg kell halnia, legalább, könyörgöm, adj értelmet a halálának!

 Átnézem a ruházatát, friss vérzés nyomai után kutatva. Gyengéden felemelem a fejét, és mint egy párnát, becsúsztatom alá a hátizsákom. Előveszem orvosi készletemből az utolsó adag morfiumot és belefecskendezem a karjába.

  Föléhajolok, és odasúgom neki:

– Látod, Bo, visszajöttem. – Lesimítgatom a haját. – Elkaptam. A fertőzött vén ribancot, aki lelőtt téged. Egyenesen a szeme közé durrantottam. – Homloka valósággal lángol a kezem alatt. – Most nem maradhatok itt, Bo. De visszajövök érted, ha belehalok is. Valószínűleg az utóbbi jön be, úgyhogy ne nagyon álmodozz.

  Félrenézek. De sehol máshol nincs semmi néznivalóm.

 Teljesen be vagyok pörögve, közel állok ahhoz, hogy kiboruljak. Egyik brutális halálról átugrottam a másikra. Attól tartok, hogy végül valami fontos el fog törni bennem.

  Kezem közé fogom a kezét.

– Na, figyu, te elefántfülű anyaszomorító! Meg fogom találni Adut és Porcelánykát, és visszafelé jövet téged is felszedünk, aztán együtt megyünk haza, és minden rendben lesz. Mert én vagyok Őrmi, és én azt mondom, hogy így lesz. Megértetted? Figyelsz rám, katona? Nem kapsz engedélyt meghalni. Vágod? Ez határozott parancs. Nem szabad meghalnod!

 Két szemgolyója ide-oda rebben szemhéja mögött, álmodik. Talán a szobájában van és Call of Dutyi játszik; remélem, így van.

 Aztán otthagyom a kávéval beterített földön, papírszalvéta csomók és szétszóródott aprópénz között.

 Dumbo most egyedül van, és én is egyedül vagyok, amint belefúrom magam Urbana fekete, halott szívébe. Az 53-as rajnak vége, szétesett: halott, vagy eltűnt, vagy haldoklik, vagy menekül.

  RIP, 53-as raj!

21

RENDBE KELL RAKNOM EZT A DOLGOT. Most. Most azonnal.

  És úgy értem, a fejemben.

 Hajnali 4.00.

 Felpörögtem a sok csokitól (köszi, Grace) és a túl sok Evan Walkertől. Vagy a nem elég Evan Walkertől. Ez egy bizalmas vicc, már ha az ember elsüthet ilyen belterjes vicceket egy magánnaplóban. A privát részekre majd később térek ki. Ha! Egy újabb vicc. Tudod, rettentő szomorú, amikor az egyetlen ember, akit meg tudsz nevettetni, te magad vagy.

 A ház csendes, még szellő se moccan a bedeszkázott ablakok körül, ez a semmi, az üresség csöndje, mintha csak a világ abbahagyta volna a lélegzést, és én lennék az utolsó ember a Földön. Már megint.

  A francba, olyan jó lenne, ha beszélgethetnék valakivel!

  Ben és Dumbo elment. Nem maradt itt más nekem, mint Sam, Megan és Evan. Ebből ketten alszanak a szobájukban. A másik (a Másik, ha!, mennyire szánalmas már ez) ébren van, és őrködik, és ő az, akivel minél többet beszélgetek, annál jobban összezavarodom. Most már több mint egy hónapja eltűnőfélben van. Itt van, aztán nincs itt. Beszél, aztán nem szól semmit. Mr. Űrember csak bámul bele az űrbe. A fené be is, Evan, merre jársz? Azt hiszem, tudom, de az, hogy ismerem viselkedése okát, csöppet sem könnyíti meg az Evan-mentesség elviselését.  És valahogy az sem javít a helyzetemen, hogy a szobában ott lebeg még arcszeszének az illata. Miután Ben elment, Evan megborotválkozott. Megmosta a haját, és testéről lesikálta az utóbbi egy hét mocskát. Még a körmét is levágta, és rendbe tette elhanyagolt körömágyát. Amikor belépett a szobájába, újra a régi Evan volt, az első Evan, az Evan, akit én teljesen embernek gondoltam.

 Hiányzott nekem az az Evan, az, aki kiszabadított a jég fogságából, kiolvasztott és hamburgert sütött nekem, és úgy csinált, mintha nem az volna, aki, és elrejtette azt, aki pedig volt.

 A nyugodt, csöndes, kiegyensúlyozott, megbízható, erős Evan. Nem ez a Másik-Evan, ez az elkínzott, űzött, konfliktusoktól gyötrődő Evan, aki sosem mond végig egy mondatot, mintha attól tartana, hogy túl sokat árul el. Nem ez az Evan, aki lényegében már elment, már ott fenn van, háromszáz kilométerrel fölöttünk, ahonnan nincs visszaút. Nem az ő Evanjük. Az én Evanöm. A tökéletlenül tökéletes srác.

 Miért van az, hogy mindig azt az Evant kapjuk, akit megérdemlünk, és nem azt, akire vágyunk?

22

FOGALMAM SINCS, MINEK BAJLÓDOM naplóírással. Soha senki nem fogja elolvasni – és ha te, Evan, megteszed, esküszöm, megöllek.

 Gondolom, fordulhatnék Mackóhoz. Mindig is könnyű volt hozzá beszélni. Órákig el tudtunk beszélgetni, nem is akárhogyan, azok alatt a hosszú hetek alatt, amíg csak mi voltunk, és bujkáltunk – ő meg én – az erdőben. Mackó remek hallgatóság. Soha nem ásít bele, nem szakít félbe, és nem is hagy faképnél, miközben beszélek hozzá. Soha nem vitatkozik velem, soha nem játszik játszmákat, soha nem hazudik. Oda

megyek, ahova te mész, mindig, ez Mackó kedvenc dala...

 Mackó a legjobb bizonyíték arra, hogy az igaz szerelemnek nem kell szükségszerűen bonyolultnak lennie – és még csak kölcsönösnek sem.

 Evan, ha esetleg mégis olvasnád ezt: doblak egy plüssmackóért.

  Nem mintha valaha is egy pár lettünk volna.

 Nem tartozom azok közé a lányok közé, akik világéletükben az esküvőjük napjáról ábrándoznak, vagy arról, hogy megtalálják a tökéletes pasit, vagy hogy 3,2 gyereket nevelnek a kertvárosban. Amikor a jövőre gondoltam, többnyire valamelyik nagyváros képe sejlett fel előttem, meg egy szép karrier, vagy az, hogy valami zöld, erdős környéken, mint amilyen Vermont, élek egy faházban, könyveket írok, és hosszú sétákat teszek egy kutyával, akit Periklésznek hívnak, vagy valamilyen más görög néven van, mert az embereknek tudniuk kell, hogy mennyire művelt és pallérozott elme vagyok. Olykor pedig az futott át rajtam, hogy orvos leszek, aki beteg gyerekeket gyógyít Afrikában. Hogy valami fontos dolgot teszek, aminek van értelme. Valami értékeset, amire talán valaki felfigyel egy napon, és akkor kapok egy emléktáblát vagy egy díjat, vagy elneveznek rólam egy utcát. Sullivan sugárút. Cassiopeia út.

Nem nagyon ábrándoztam fiúkról.

 Főiskolás koromban majd szexelni fogok. Nem részegen szexelek, és nem is fogok lefeküdni az első sráccal, aki ezt kéri tőlem, és azért sem, hogy elmondhassam, hé, szexeltem, azon a hangon, ahogy az emberek arról beszélnek, hogy megkóstoltak valamilyen egzotikus kaját, mondjuk, mintha azt mondanák, hogy hééé, sült tücsköt ettem! Olyasvalakivel képzeltem a szeretkezést, aki fontos nekem. A szerelem nem feltétlenül játszott szerepet, a kölcsönös tisztelet és kíváncsiság és gyöngédség annál inkább. És olyasvalakivel terveztem, akit mellesleg vonzónak is találok. Túl sok szexet pazarolnak az emberek olyanokra, akiket nem is találnak vonzónak. Miért kellene lefeküdnöm olyasvalakivel, aki egyáltalán nem indít be? Mégis ezt szokták művelni az emberek. Vagy legalábbis régebben ezt csinálták. Nem, valószínűleg még mindig ezt csinálják.

  Miért gondolok a szexre?

 Oké, ez most nem volt túl őszinte húzás. Ez egy hazugság. Édes Istenem, Cass, ha még a saját naplódban sem vagy őszinte, akkor hol máshol? Ahelyett, hogy nevükön neveznéd a dolgokat, bizalmas vicceket sütögetsz el, és kétértelmű utalásokat teszel, mintha legalábbis egy nap, úgy egymillió év múlva, valaki elolvasná ezt, és állati zavarba hozna téged.

  Most komolyan.

 Amikor ma este felbukkant, azért legalább kopogott. Evannek mindig is problémája volt a határokkal. Rákoppintott az ajtóra, aztán részletekben jött be: fej, váll, felsőtest, láb. Utána rendszerint álldogált még a küszöbön vagy egy percig: Minden rendben? Bejöhetek? Azonnal észrevettem rajta a változást: frissen borotválva, még mindig nedves hajjal, frissen mosott farmerban, valamint egy Ohio State feliratú pólóban. Már nem is emlékszem, mikor láttam Evant utoljára – igazából először – az alkotmányban biztosított fegyverviselési jogával élve csupasz karral megjelenni.

 Evan Walkernek van bicepsze. Nem fontos megemlíteni ezt a tényt, amennyiben abból indulunk ki, hogy az emberek többségének van ilyen izma. Csak gondoltam mégis, hogy szóvá teszem.

 Titkon abban reménykedtem, hogy azt az ugyan már! arcot fogja vágni, amit épp elég gyakran láthattam a tanyaházban, és ami alapjában a bizalomgerjesztő arckifejezése volt. Ehelyett most összeráncolt szemöldököt kaptam, meg picit lebiggyesztett szájat és azokat a sötét, űzött tekintetű poétaszemeket, amint az ürességet szemlélik – végül is, azt hiszem, ez volt – no, nem poéta, hanem az üresség szemlélője.  Helyet csináltam neki az ágyon. Máshova nem tudott volna leülni. Bár még soha nem tettük meg azt, valahogy úgy nézhettünk ki, mint az egykori szeretők, akik szakítás után egy kényelmetlen helyzetben találják magukat, amikor is azon egyezkednek, hogy kié legyen az ezüstnemű, illetve hogyan osztozzanak meg a közös utazásokról hozott szuveníreken.

 És akkor megszimatoltam a Ralph Lauren borotválkozás utáni arcszeszt.

 Gőzöm sincs, hogy Grace miért őrizgetett egy halom férfikozmetikumot. Az is lehet, hogy az egykori háztulajoké volt, a csaj meg nem vette a fáradságot, hogy kidobja a cuccokat. Vagy az is lehet, hogy szexeit az áldozataival, mielőtt levágta volna a fejüket, vagy kitépte volna a szívüket, vagy élve felzabálta volna őket, mint az a fekete özvegy pók.  Borotválkozáskor véletlenül belemetszhetett az állába; a vágásban most egy darabka timsó lapult, aprócska folt egyébként makulátlan szépségű – túlvilági – arcán. Amitől igazából megkönnyebbültem. A hibátlan szépségű emberek nagyon fel tudnak bosszantani.

– Megnéztem a gyerekeket – jelentette, mintha legalábbis megkérdeztem volna tőle, hogy megnézte-e a gyerekeket.

– És?

– Minden rendben. Alszanak.

– Most ki őrködik?

 Néhány kényelmetlenül hosszúra nyúlt pillanatig csak bámul rám szótlanul. Aztán lenéz a kezére. Én ugyanezt teszem. Annyira tökéletesen volt összerakva ez a srác, hogy amikor találkoztunk, azt hittem, a földgolyó legnarcisztikusabb emberébe volt szerencsém belebotlani.

Ettől sokkal inkább embernek érzem magam, mondta akkor, és az ápoltságra gondolt. Később, amikor megtudtam, hogy nem teljesen emberi, azt gondoltam, hogy megértettem, mire célzott akkor. Még később is – azaz most – úgy gondolom, hogy a tisztaság és ápoltság nem szükségszerűen isteni jellemző, de átkozottul hozzátartozik emberi mivoltunkhoz.

– Minden rendben lesz – válaszolta halkan.

– Nem, nem lesz – vágtam vissza. – Ben és Dumbo meg fog halni. Te meg fogsz halni.

– Én nem fogok meghalni. – Benre és Dumbóra nem tért ki.

– Hogy fogsz lejutni az anyahajóról, miután telepítetted a bombákat?

– Ugyanúgy, ahogy feljutottam.

– Legutóbb, amikor valamelyik kis menekülőkabinotokban utaztál, összetörtek a csontjaid, és majdnem otthagytad a fogad.

– Ez a hobbim – mondja gonosz vigyorral. – Majdnem otthagyni a fogam.

 Levettem a pillantásom a kezéről. A kezéről, amely felemelt, amikor elestem, amely megtartott, amikor fáztam, ennem adott, amikor éhes voltam, meggyógyított, amikor megsebesültem, megmosdatott, amikor tetőtől talpig beborított a vér és az erdei élet mocska. El fogod pusztí tani az egész civilizációdat, és miért? Egy lányért. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen áldozattól egy kicsit különlegesnek éreztem magam. Hát nem. Furcsa volt. Mintha kettőnk közül az egyiknek – aki nem én vagyok –, teljesen elment volna az esze.

 Egyetlen romantikus vonást sem tudtam felfedezni a népirtásban, de meglehet, hogy ez csak azért van így, mert nem látok bele a szerelem természetébe, tekintve hogy sosem voltam szerelmes. Vajon én eltörölném-e a föld színéről az emberiséget, azért, hogy megmentsem Evant?

  Nem valószínű.

 Persze nem csak egyféle szeretet létezik. Megölnék-e minden embert a világon, hogy megmentsem Samet? Nem olyan egyszerű ezt megválaszolni.

– Azon alkalmakkor, amikor majdnem meghaltál, azért élveztél egyfajta védelmet, nem? – kérdeztem. – A technológia, ami emberfeletti képességekkel ruházott fel. Amiről azt mondtad, hogy összeomlott a motel felé menet. Ezúttal már nem számíthatsz rá.

 Megvonta a vállát. Nahát, itt az ugyanmár-arca, amiről azt hittem, hogy hiányzik nekem. Az, hogy újra láttam, arra emlékeztetett, milyen hosszú utat tettünk meg a tanyaház óta, és nem volt könnyű leküzdenem a késztetést, hogy letöröljem a képéről ezt a kifejezést.

– Amit teszel majd... az nem rólam szól... azt nem csupán értem teszed, ugye?

Másképp nem tudunk véget vetni ennek, Cassie – mondta. És megint visszaváltott arra a gyötrődő tekintetű poétaarcra.

– Mi a helyzet azzal a módszerrel, amit akkor említettél, amikor legutóbb majdnem otthagytad a fogad? Emlékszel? Élesíteni Megan torokbombáját, hogy felrobbanjon?

– Hát elég nehéz lenne megoldani bomba nélkül.

– Grace-nek nincs valami titkos készlete itt a házban?

  Bezzeg  férfikozmetikumokban  nem  szűkölködött.

Posztapokaliptikus prioritások.

– Grace-nek nem azt a feladatot jelölték ki, hogy robbantgasson. Az volt a dolga, hogy megölje az embereket.

– Meg hogy előtte szexeljen velük. – Igazán nem akartam ezt mondani, de hát annak, amit mondok, a nyolcvan százalékát nem akarom kimondani.

 De tényleg, ki a fenét érdekel, hogy szexeltek-e egymással vagy sem? Elég ostoba dolog ilyeneken agyalni, ahhoz viszonyítva, hogy a bolygó fennmaradása erősen kétséges. Triviális. Tökéletesen lényegtelen dolog. Az engem ölelő karok, amint Grace-t ölelik. Az engem melegítő test, amint Grace testét melengeti. Az ajkamat érintő ajkak, amint Grace ajkához érnek. Nem számít, egyáltalán nem érdekel, Grace halott. A lepedő szélét ráncigáltam, és azt gondoltam magamban, bárcsak sose mondtam volna ki ezeket a szavakat.

– Grace hazudott. Mi soha...

– Nem érdekel, Evan – mondtam neki. – Nem fontos. Egyébként is Grace fantasztikusan vonzó külsejű emberszerű gyilkológép volt. Ki tudott volna nemet mondani neki?

  Kezét a lepedőt rángató kezemre helyezte, hogy lenyugtasson.

– Megmondanám neked, ha lefeküdtem volna vele.

  Mekkora egy hazug! Az egész Grand Canyont megtölthetném azokkal a dolgokkal, amiket nem volt hajlandó elárulni nekem. Elhúztam tőle a kezem, és egyenesen belenéztem azokba a csokoládéfondüszökőkút szemekbe.

– Hazudós vagy – közöltem vele. Meglepetésemre bólintott.

– Igen, az vagyok. De erről nem hazudtam.

 Az vagyok?

– Mégis miben hazudtál nekem?

  Megrázta a fejét. Buta emberlány!

– Hát arról, hogy ki vagyok.

– És pontosan ki is vagy te? Azt elmondtad, hogy mi vagy, de arról nem beszéltél, hogy kicsoda. Ki vagy te, Evan Walker? Honnan jöttél? Milyen volt a te bolygód? Hasonlított a miénkre? Voltak-e ott növények és fák és sziklák, és városokban éltetek-e, és hogyan szórakoztatok, és létezett-e ott zene? A zene is egyetemes, akárcsak a matematika. El tudnál énekelni nekem egy dalt? Énekelj nekem egy földönkívüli dalt, Evan! Mesélj arról, milyen volt felnőni. Jártál iskolába, vagy csak letöltötték a tudást az agyadba? Milyenek voltak a szüleid? Volt nekik is állásuk, mint az emberi szülőknek? Testvérek? Sportok? Kezdd el valahonnan!

– Igen, ismertük a sportot. – Apró, elnéző mosoly a szája szögletében.

– Nem szeretem a sportot. Kezdd a zenével!

– A zenét is ismertük.

– Csupa fül vagyok – összefontam a karom a mellem előtt, és vártam a folytatásra.

 Kinyitotta a száját. Becsukta a száját. Nem jöttem rá, hogy a sírás vagy a nevetés határán áll-e.

Azért ez nem ennyire egyszerű, Cassie.

– Nem várok el minőségi teljesítményt. Nekem sincs hangom, de ez sosem akadályozott meg abban, hogy megvillantsak egy kis Beyoncét.

– Kit?

– Ó, ne csináld ezt! Tudnod kell, ki volt az!

 Megrázta a fejét. Lehet, hogy mégsem egy farmon nőtt föl, hanem egy barlangban. Azután arra gondoltam, hogy azért kicsit fura lenne egy tízezer éves szuperlénytől elvárni, hogy naprakész legyen a földi popkultúrából. De azért, álljon meg a menet, mégiscsak Beyoncéról beszélünk!

  Még különösebb csodabogár, mint amilyennek gondoltam.

– Minden egészen más. Mármint strukturálisan. – A szájára mutatott, és kinyújtotta a nyelvét. – Én például még a saját nevem sem tudom kiejteni. – Egy pillanatra olyan fullasztó pátosz töltötte meg a szobát, hogy azt hittem, kioltja a lámpát.

– Akkor dúdolj el valamit. Dünnyögj. Fütyölj. Fütyülni csak tudsz, vagy ajkad sincs?

– Ez már mind nem számít, Cassie.

– Tévedsz. Igenis nagyon számít. A múltad te magad vagy, Evan.  Könnyek gyűltek a szemébe. Olyasféle látvány volt, mintha végignézném, ahogy megolvad a csokoládé.

– Istenem, Cassie, remélem, hogy nem így van. – Felém nyújtja frissen sikált kezét, gondosan levágott, fényesre dörgölt körmeivel. Azt a kezet, amelyik a puskát tartotta, amelyikkel ártatlan embereket gyilkolt le mielőtt majdnem engem is megölt. – Ha azok vagyunk, ami a múltunk...

 Talán fel kellett volna hívnom a figyelmét arra, hogy mindannyian tettünk már olyasmiket, amikre nem vagyunk büszkék, de ez túlságosan komolytalannak tűnt. Még nekem is.

 A francba, Cassie! Miért kényszerítetted, hogy erre gondoljon? Anynyira a megszállottja lettem a múltjának, amit nem ismertem, hogy megfeledkeztem arról, amit tudtam: azért, hogy megmentse azokat, akiknek az elpusztítására érkezett ide, Evan Walker, a Némító azt tervezi, hogy örökre elnémít egy komplett civilizációt – a sajátját.

 Nem, Ben Parish, gondoltam magamban. Nem egy lányért. A múltért, ami elől nem tud elmenekülni. A kétmilliárdért. És a kishúgodért is.

 Mielőtt még tisztába kerültem volna azzal, hogy mi történik, vagy épp, hogy hogyan történt meg, már a karomban tartottam: a karomban, amely sosem nyújtott számára vigaszt, sosem emelte fel, sosem nyújtott neki segítséget. Én voltam az, aki kapott, aki elvett, mindig; attól a pillanattól kezdve, hogy kihúzott engem a hóbucka alól, én az ő feladata, küldetése, felelőssége lettem, az ő keresztje, Cassie fájdalma, Cassie félelme, Cassie haragja, Cassie kétségbeesése. Ezek voltak a szögek, amelyek belefúródtak.

 Megsimogattam nedves haját. Megdörzsöltem meghajlott hátát. A nyakam gödrébe szorítottam puha, édesen illatozó arcát, és könnyei felmelegítették a bőrömet. Suttogott valamit. Mintha azt mondta volna, Tiszavirág.

  A szívtelen szuka most pontosabban fedte volna a valóságot.

– Sajnálom, Evan – suttogtam. – Annyira sajnálom.

 Lehajtottam a fejem, ő felemelte a fejét. Megcsókoltam könnyektől nedves arcát. A te fájdalmad, a te haragod, a te kétségbeesésed. Add át

nekem őket, Evan. Elhordozom egy ideig.

 Felnyúlt, és könnyedén végigfuttatta ujjait könnyek áztatta ajkamon.

Az utolsó ember a Földön – mormolta. – Emlékszel, mikor ezt ír tad?

– Hülyeség – bólintottam.

  Megrázta a fejét.

– Azt hiszem ez volt az, ami hatott rám. Amikor ezt olvastam. ,Az utolsó ember a Földön” – mert én is ugyanezt éreztem.

 Kezem az ócska egyetemi pólót marcangolta. Jól marcangolható darab volt. Milyen jó szó: marcangolható. Annyi mindenre mondható.  – Nem fogsz visszajönni – mondtam ki én, mert ő nem bírta kimondani.

 Ujjaival a hajamat fésülgeti. Beleborzongok. Ne csináld ezt, te gazember! Ne érints meg úgy, mintha soha többé nem érintenél már meg! Ne nézz úgy rám, mintha soha többé nem láthatnál! Behunytam a szemem. Ajkunk összeért.

 Az utolsó ember a Földön. Lehunyt szemmel láttam, amint egy erdei ösvényen sétál Vermontban, egy olyan helyen, ahol eddig sem járt soha, és ezután sem fog, és a gyalogos csapást övező levelek ragyogó piros és aranyló áriákat trilláztak. És látok egy nagy, Periklész nevű kutyát, aki előtte lohol, azon a fontoskodó módon, ahogy csak a kutyák tudnak loholni, és ennek a lánynak mindene megvan, amire valaha is vágyott, ez a lány – nem, ez a nő – semmit sem veszített el, és semmit sem hagyott ki az életében. Körbeutazta a világot, és könyveket írt, és szeretőket tartott, és szíveket tört össze. Nem hagyta, hogy csak úgy megtörténjen vele az élet. Kiöklözte, kipüfölte, kiverte belőle az élő szart is. Szétmarcangolta.

 Evan forró lehelete a fülemben. A mellkasába kapaszkodom, körmeim mélyen a bőrébe vájva, az éhes nőstény oroszlán a zsákmányával. Hasztalan ellenállni, Walker. Soha nem fogom azt az utat választani az aranylombú erdőben, és sosem lesz egy Periklész nevű kutyám, és sosem fogom körbeutazni a világot. Nem lesz semmilyen elismerést kivívott, szépen megélt élet. Nem neveznek el utcát rólam, nem lesz semmilyen nyoma annak, hogy valaha itt éltem a Földön. Az életem nem más, mint a soha meg nem élt és soha meg nem tapasztalandó dolgok katalógusa. Azok ellopták minden el nem készült emlékemet, de ettől most nem fogom hagyni megfosztani magam.

 Kezem a testén bolyongott, ebben a felderítetlen országban, amit innentől fogva Evan-földjének nevezek. Dombok és völgyek, síkságok, erdő borította szurdokok és hegyi patakok, csatákban szerzett sebhelyek lyuggatta táj, amelyeken törésvonalak cikáznak át és váratlan látványok tárulnak fel. És én Cassie vagyok, a Hódító: minél több területet foglalok el, annál többet akarok.

 Zihált: mellkasát mintha egy föld alatti rengés mozgatta volna, amely cunamiszerű hullámokkal tört a felszínre. Szeme tágra nyílt, bepárásodott a tekintete, és megtelt valamivel, ami leginkább a félelemre hasonlított.  – Cassie...

– Hallgass! – Ajkam épp a hullámzó mellkasa alatti völgyet derítette fel.

  Ujjai a hajamba gabalyodtak.

– Nem kéne.

 Csaknem elnevettem magam. Hát, a nemkéne-dolgok listája meglehetősen hosszú, Evan. Fogaimmal végigkarcoltam a hasát. A nyelvem alatti táj meg-megremegett: rengés és utórengés.

 Nem kéne. Nem, valószínűleg nem kéne. Bizonyos vágyak soha nem elégíthetők ki. Egyes felfedezések megbecstelenítik a küldetést.

– Ez nem a megfelelő idő – mondta zihálva.

Arcom a hasán pihentettem, kisöpörtem szememből a hajam.

– És mikor lenne megfelelő az idő, Evan?

  Keze megragadta és leállította kalandozó kezem.

– Azt mondtad, szeretsz – suttogtam. Átkozott légy, Evan Walker, miért mondtál valaha is ilyen nevetséges, őrült, alávaló dolgot?  Senki se gondolná, milyen közel áll egymáshoz a harag és a testi vágy. Még a szomszédos molekulák között is nagyobb a távolság.  – Hazug vagy. A legrosszabbfajta hazug. Aki még magának is hazudik. Te nem is belém vagy szerelmes. Te egy ideába vagy szerelmes.

  Elkapta rólam a tekintetét. Innen tudtam, hogy beletrafáltam.

– Miféle ideába? – kérdezte.

– Te hazudós, nagyon jól tudod te, hogy miféle ideába. – Felálltam. Kibújtam a pólómból. Addig bámultam le rá, míg újra rám nem mert pillantani. Nézz rám, Evan. Nézz rám! Ne az utolsó emberre a Földön, ne arra, aki mindazokat képviseli, akiket lelőttél az országút mellett. Én nem tiszavirág vagyok; Cassie vagyok, egy átlagos lány egy átlagos helyről, aki elég ostoba vagy elég szerencsétlen volt ahhoz, hogy elég hosszú ideig éljen, hogy megtaláld. Én nem a te feladatod vagyok, se a küldetésed, se a kereszted.

  Én nem vagyok az emberiség.

 Arccal a fal felé fordult, mindkét kezét a fejéhez emelve, mintha megadta volna magát. Nos hát. Ilyen messzire mentem. Lecibáltam a farmert a csípőmről, aztán lerúgtam magamról. Nem emlékszem, hogy valaha is ennyire dühös lettem volna életemben – vagy ennyire szomorú – vagy ennyire... Legszívesebben behúztam volna neki egyet, megsimogattam volna, megrugdostam volna, karomba zártam volna. Azt akartam, hogy haljon meg. Azt akartam, hogy én haljak meg. Nem voltam zavarban, egy csöppet sem, és nem amiatt, mert látott már meztelenül – mert látott.

 Akkor nem volt más választásom. Akkor nem voltam magamnál, és közel álltam a halálhoz. Most ébren voltam, és nagyon is életben.  Bárcsak lett volna körülöttem vagy száz lámpa, hogy megvilágítsanak! Reflektorfényre vágytam, nagyítóüvegre, hogy lehetősége legyen tüzetesen szemügyre venni minden tökéletlenül tökéletes emberi porcikám minden egyes négyzetcentiméterét.

– Ez nem az időről szól, Evan – emlékeztettem –, hanem arról, hogyan töltjük el ezt az időt.

23 ADU

TÍZEZER KILOMÉTER MAGASSÁGBAN nehéz megállapítani, mi tűnik kisebbnek: a Föld alattunk, vagy az ember fölötte, aki lenéz rá.  Észak felé, a barlangtól néhány kilométerre Constance lecsatolja a hevedert, és megragadja a feje fölötti ejőernyős cuccot. Még egy utolsó ellenőrzés ugrás előtt. Ekkora magasságból ugrunk, hogy minél kisebb legyen a kockázata annak, hogy lentről észrevesznek. Ezt hívják HALO-ugrásnak (nagy magasság, alacsony nyitás). Állati veszélyes, de nem sokkal kockázatosabb, mint másfél kilométerről ugrani ejtőernyő nélkül.

 Constance biztosan hallott az elátkozott helikopterről való ugrásomról, mert így szól hozzám:

– Sokkal egyszerűbb lesz, mint legutóbb, mi?

 Mondom neki, hogy duguljon el, mire rám vigyorog. Örülök. Semmi szimpatikus és szerethető vonást nem akarok felfedezni benne. Különben nehezebb lenne végezni vele. Pontosabban nehezebb lesz – mert mindenképpen végzek vele.

– Harminc másodperc – sivít bele a fülünkbe a pilóta hangja. Constance csekkolja a felszerelésem. Én ellenőrzöm az övét. Fejhallgatónkat az ülésre hajítjuk, amint kitárul a hátsó fedélzeti nyílás. Végigcsúsztatva kesztyűbe bújtatott ujjainkat a vezetőkábelen, törtetünk előre a sivító mélység felé, a fagyos szél felé, amely ökölként csapkod az arcunkba. Gyomrom összeszorul és megfeszül, ahogy a C-160-as oldalról oldalra billeg a turbulencia játékszereként. Az egész repülés alatt alig bírtam leküzdeni a hányingeremet. Akkor már inkább most, mint szabadesés közben. Ha megfelelően pozicionálom magam, még az is sikerülhet, hogy egyenesen Constance arcába okádjak.

 Azért azon csodálkozom, hogy a vezérlőközpontom hogyhogy nem képes legyűrni rakoncátlankodó emésztőrendszerem – furamód még csalódott is vagyok, mintha egy jó barátom cserbenhagyott volna.

 Követem Constance-t a hold nélküli éjszaka sötét torkába. Az ernyőnket csak jóval azután fogjuk kinyitni, hogy elértük a végsebességet. Tisztán látom őt tökéletesített látásomnak köszönhetően, nagyjából tizenöt méterrel lejjebb, tőlem balra. Ahogy nő a sebességem, mintha lelassulna az idő; nem tudom, hogy ez a vezérlő hatása-e, vagy szervezetem normális reakciója arra, hogy közel kétszáz kilométer per órás sebességgel zuhanok. Nem hallom a repülőgépet. Zúgó szél a világ.

 Hatezer méter. Négyezer-ötszáz. Háromezer. Felsejlik alattam egy országút. Hullámzó földek, csupasz karú fák csoportjai. Minél közelebb kerülök a földhöz, annál szédítőbb iramban száguldanak felém. Ezerötszáz méter. Ezerkétszáz. A biztonságos ernyőnyitáshoz legalább kétszázötven méternyire kell lennem a földtől, de ez is erősen feszegeti már a korlátokat.

 Constance kétszázhatvannál meghúzza a zsinórt. Én egy kicsit lejjebb vagyok, a föld veszettül süvít felém, mint egy elszabadult mozdony eleje.

 Becsapódáskor behajlítom a térdem, és előrehajlok begörbített háttal, majd két bukfenc után kinyúlok, háttal a talajon, alaposan belegabalyodva a zsinórzatba. Alig veszek levegőt, és Constance már ott is terem mellettem, késével kiszabadít az ernyő fogságából. Talpra rángat, felemelt hüvelykujját mutatja felém, aztán sietve elindul a mezőn át egypár siló irányába, amelyek a mindenütt jelen lévő piros istálló mellett állnak őrt, kőhajításnyira a fehér farmháztól.

 Fehér ház, piros istálló, keskeny földút: ízig-vérig amerikai tájra pottyantunk, mely magában foglalja a vidéki Amerika legjavát. Mi a neve a falucskának, ahol a barlang van? West Liberty.

 Az egyik siló mellett érem utol, épp próbál kibújni a kezeslábasából. Alatta ódivatú répafarmert hord és kapucnis pólót. Nincs nála fegyver, kivéve a kést, amelyet a lábára szíjazott hüvelyben tartott.

– Tőlünk ötszáz méterre délnyugatra – leheli. A barlang bejárata. – Pár órával előttük járunk. – Mármint Zombi meg az előtt, aki elég őrült volt vele tartani, hogy megkeressen engem meg Porcelánykát. Süti, gondolom, összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy el kell mondanom Zombinak, mi történt Porcelánykával. – Te maradj itt, és várd meg, míg jelzek neked.

  Megrázom a fejem.

– Veled megyek.

  Rám villantja azt az átkozott bárgyú mosolyát.

– Édesem, azt te nem akarod.

– És miért nem?

– A fedőtörténetünk nem fog működni, ha van valaki a közelben, aki megcáfolhatja.

  A gyomromat befogó satu most szorosabban préselt. Túlélők.

Constance mindenkit meg fog ölni, akit a barlangnál talál, és valószínűleg sok ember rejtőzködik ott. Több tucat, ki tudja, akár több száz is. Nem lesz könnyű dolga. Jól felfegyverzett emberek lesznek ott, akik óvatosak az idegenekkel. Nehéz elképzelni, hogy a játszma ezen pontján még lenne valaki, aki nincs tisztában a negyedik hullámmal. Ami végső soron azt jelenti, hogy talán mégsem kell megölnöm Constancet. Talán megteszik ezt helyettem ők.

 Kellemes gondolat. Nem túl valószerű, mindazonáltal kellemes. A következő gondolatom viszont egyáltalán nem kellemes, úgyhogy azonnal ki is bukik belőlem az első gondolat, ami átvillan az agyamon.  – Nem kell bevennünk a barlangot. Elkaphatjuk Zombit még mielőtt odaérne.

– Nem így szól a parancsunk – rázza meg a fejét Constance.

– A parancsunk úgy szól, hogy találkozzunk Zombival – érvelek. Nem fogom hagyni ezt. Ha hagyom, ártatlan emberek fognak meghalni. Nem vagyok teljesen ellene az emberek halálának, ugye épp azt tervezem, hogy őt meg Evan Walkert megölöm, a többi viszont elkerülhető lenne.

– Tudom, hogy ez zavar téged, Marika – mondja kedvesen. – Épp ezért megyek egyedül.

– Ostobaság ilyen kockázatot vállalni.

– Úgy vontál le egy következtetést, hogy nem is tudsz minden tényről – dorgál meg.

 Kezem oldalfegyverem markolatára eresztem. Észreveszi a mozdulatot. Olyan mosollyal válaszol, amely bevilágítja az éjszakát.

– Tudod, hogy mi fog történni, ha megteszed – mondja gyöngéden, mint egy kedves, jóindulatú nagynéni vagy egy gondoskodó nővér. – A barátaid, akikért visszajöttél, az ő életük hány életet ér? Ha száz embernek kéne meghalnia, hogy ők életben maradhassanak, vagy ezernek, vagy tízezernek... Mikor mondanád azt, hogy elég?

 Ismerem ezt a fajta érvelést. Ez Vosch érvelése. Az övék. Mit számít hétmilliárd élet, ha maga a létezés a tét? Ég a torkom. A számban érzem a gyomorsav maró ízét.

– Ez rossz választás. Más lehetőség is van – válaszolom. Még egy utolsó próbálkozás, igazából könyörgés: – Senkit sem kell megölnöd ahhoz, hogy elkapják Walkert.

  Vállat von. A jelek szerint nem vágom a lényeget.

– Ha nem teszem meg, egyikünk sem fog addig élni, hogy esélye legyen végezni vele. – Felszegi az állát, és félig elfordítja tőlem a fejét.

– Üss meg! – Ujjával mutatja a jobb orcáját. – Itt!

 Miért is ne? Az ütéstől visszabillen a sarkára. Türelmetlenül megrázza a fejét, és most a másik orcáját fordítja felém.

– Még egyszer. Ezúttal csapj oda rendesen, Marika. Keményen!  Keményebben ütöm. Elég keményen ahhoz, hogy csontot törjek. Bal szeme azonnal dagadni kezd. Nem érez fájdalmat. Én sem.

– Köszi – mondja derűsen.

– Semmiség. Ha van még valami, amit tönkre kell vágni, csak szólj nyugodtan.

 Kuncog. Ha nem ismerném jobban, még azt hinném, hogy kedvel engem. Elbűvölőnek talál. Aztán a másik pillanatban már el is tűnik – csak szuperéles látásomnak köszönhetően tudtam nyomon követni, ahogy átcikázik a földeken a barlang felé vezető útig, majd elnyeli az északnyugati részen húzódó erdőség.

Amint már nem látom, a földre ereszkedem, remegve, szédülő fejjel, háborgó gyomorral. Elkezdek gyanakodni, hogy valami nincs rendben a tizenkettedik rendszerrel. Úgy érzem magam, mint a mosott szar.  Nekivetem a hátam a siló hűvös fémoldalának. Lehunyom a szemem. A szemhéjam mögötti sötétség egy láthatatlan központ körül forog: az univerzum születése előtti szingularitás körül. Arrafelé zuhan Porcelányka, egyre gyorsabban távolodik tőle. Penge fegyverének dördülése visszhangzik az időtlen térben. Porcelányka lassan eltűnik, de mindig is az enyém marad.

 Penge is ott van, az abszolút semmi abszolút közepén, a maga által okozott sebből szivárgó vér még mindig friss a karján, VQP, és ő tudta, hogy Porcelányka feláldozásának árát a saját életével fizeti meg. Biztos vagyok benne, hogy amikor együtt töltöttük az éjszakát, ő már elhatározta, hogy meg fogja ölni – mivel csak így tudott felszabadítani.

 Felszabadítani, miért? Hogy mit tehessek meg Penge? Bírjam ki, hogy aztán győzelmet arathassak? Mi fölött?

 Még mindig csukott szemmel előhúzom a rohamkésem a vádlimra szíjazott hüvelyéből. Magam előtt látom Pengét, amint támasztja a raktár bejáratát; a máglyatűz lobogása arany fénybe vonja éles vonásait. Ahogy felgyűri az ingujját, szemét árnyék fedi. Aztán már ott a kés a kezében. A kés, amely most az én kezemben van. Valószínűleg megrándult az arca, amikor a kés hegye átvágta a bőrt. Én meg sem rezzenek.

 Semmit sem érzek. Gubóként fon körbe, feszül rám a semmi-lét, a válasz Vosch feladványára, hogy miért? Érzem Penge vérének szagát. A sajátomét nem érzem, mivel egyetlen vércsepp sem jut ki a seb felszínére; ezer és ezer mikroszkopikus drón gondoskodik arról, hogy elállítsák a vérzést.

V: Hogyan tudod legyőzni a legyőzhetetlent?

  Q: Ki győzhet, ha senki nem képes kitartani?

  P: Mi képes kitartani, ha minden remény elveszett?

  A szingularitásból kiválik egy hang, amely felém kiált.

– Édes gyermekem, miért sírsz?

  Kinyitom a szemem.

  Egy pap.

24

LEGALÁBBIS ÚGY NÉZ KI, mint egy pap.

Fekete nadrág. Fekete ing. Rozsdaszínű foltok pettyezte, izzadságtól megsárgult, valaha fehér gallér. Épp a lőtávomon kívül áll: egy alacsony, kopaszodó, kövérkés csecsemőarcú fickó. Megpillantja kezemben a nedves kést, és azonnal felemeli a kezét.

– Nincs fegyverem. – A hangja is magas, ugyanolyan gyerekes, mint a vonásai.

  Ledobom a késem, és előhúzom a pisztolyom.

– Kezeket tarkóra! Letérdel!

 Rögtön engedelmeskedik. Az út felé pillantok. Mi történt Constance-szal?

– Nem állt szándékomban megijeszteni – mondja a kis köpcös –, csak hát már hónapok óta nem láttam embert. A hadsereggel vagy, ugye?

– Pofa be! – szólok rá. – Csöndet.

– Persze! Én... sajnálom. – Gyorsan becsukja a száját. Orcája lángol, talán a félelemtől, talán mert zavarban van. Mögé lépek. Szabad kezemmel végigmotozom a felsőtestét, amit nyugodtan, mozdulatlanul tűr.

– Honnan jött? – firtatom.

– Pennsylvaniából...

– Nem. Honnan jött most?

– A barlangban laktam.

– Kivel?

– Senkivel. Mondtam már: hónapok óta senkivel nem találkoztam.

November óta...

 Valami kemény fémtárgy a jobb nadrágzsebében. Előhalászom. Egy feszület. Valaha szebb napokat láthatott. Az olcsó aranyozás már erősen megkopott rajta; Krisztus arca is lekopott róla, csak egy üres, sima fémdarab. Eszembe jut Sullivan Keresztes Katonája, aki a hűtők mögött lapult.

– Könyörgöm – nyöszörgi –, ezt ne vegye el tőlem! – A siló és az istálló közötti kiégett fűbe hajítom a feszületet. Hol a fenében van Constance? Hogyan tudott észrevétlenül elsurranni mellette ez a suta kis alak? De még ennél is lényegesebb kérdés: hogyan engedhettem meg én, hogy ez a kis suta alak így rám törjön?

– Hol a kabátja? – kérdezem.

– Kabát?

  Közel lépek hozzá, és a homlokához emelem a pisztolyom.

– Fagypont alatti hőmérséklet. Maga nem fázik?

– Oké. Vagy úgy! – Idegesen felnevet, mintha csuklana. A fogai is olyanok, mint minden egyéb rajta: aprók, mocskosak. – Teljesen kiment a fejemből, hogy felkapjam. Annyira izgatott lettem, amikor meghallottam azt a repülőgépet. Azt hittem, végre jöttek megmenteni! – Aztán elhaló mosollyal megkérdezi: – Azért jöttél, hogy megments engem, ugye?

 Ujjam megrándul a ravaszon. Néha rosszkor vagyunk rossz helyen, és ami történik, azért senki sem hibás – ezt én mondtam Sullivannek, miután meghallgattam a Keresztes Katonáról szóló történetét.

– Hány éves vagy, megkérdezhetem? – kérdezi. – Túl fiatalnak látszol ahhoz, hogy katona légy.

– Nem vagyok katona – mondom neki. És tényleg nem vagyok. Én az emberi evolúció következő lépcsőfoka vagyok, őszintén válaszolok neki:

– Némító vagyok.

25

FELÉM UGRIK, sápadt rózsaszín és fekete robbanás. Apró fogak villannak, és a pisztoly kirepül a kezemből. A csapás a csuklómat töri. A következő ütés olyan gyorsan érkezik, hogy még a továbbfejlesztett látásom sem bírja követni – és már repülök is a silóba majd kétméternyit. A csikorgó fém úgy fogad magába, mint taco a tölteléket. Most fogom fel

Constance szavainak igazi jelentését: Úgy vontál le egy következtetést, hogy nem is tudsz minden tényről.

 Nem azért ment a barlanghoz, hogy kiiktassa a túlélőket. Constance azért ment oda, hogy elnémítson egy Némítót.

 Köszike, Connie. Igazán szólhattál volna.

 A tény, hogy nem haltam meg a becsapódástól, lényegében megmenti az életem. A kamu pap megtorpan, furán félrebillenti a fejét, olyan madárszerűen. Halottnak kellene lennem, vagy legalábbis kiütve, öntudatlanul kellene hevernem. Hogy lehet, hogy még mindig talpon vagyok?

  Azt a! Ez... érdekes.

  Egyikünk sem mozdul néhány másodpercig. Elrontottam a játékát.

Állítsd le magad, Adu! Várd ki, míg visszajön Constance.

  Feltéve hogy visszajön.

  Az is lehet, hogy halott.

– Nem vagyok közületek való – mondom, kiszabadítva magam a fém fogságából. – Vosch felturbózott a tizenkettedik rendszerrel.

 Zavarodott arckifejezése nem változik, de a testtartása megfeszül. Ez az egyetlen magyarázat, amelynek értelme lehet, még sincs semmi értelme.

– Ez egyre érdekesebb! – mormolja maga elé. – Miért fejlesztene tovább a parancsnok egy embert?

 Eljött a hazugság pillanata. Az ellenség arra tanított, hogy nagy dolgokat vihetünk véghez a legkisebb hazugságokkal.

– Ellenetek fordult. Mindannyian megkaptuk a tizenkettedik rendszert.

  Megrázza a fejét és mosolyog. Tudja, hogy beparáztam.

– És most mindegyikőtökért eljövünk – folytatom a vetítést.

– Még mielőtt a kabinokkal visszarepülhetnétek az anyahajótokra.  A puskám ott hever a földön, alig egyméternyire tőle. Arról, hogy a pisztolyom hol landolt, fogalmam sincs. A késem viszont egészen közel van, körülbelül félúton közöttünk, ő arra számít, hogy a késemért fogok elindulni.

 Úgy tűnik, a hazugságom nem vette be, akkor hát az igazmondással fogok próbálkozni, de nem fűzök hozzá különösebb reményeket.

– Vélhetőleg csak fölöslegesen járatom a szám, de jó lenne, ha tudná, hogy maga is pont ugyanannyira ember, mint én. Magát is kihasználják, ahogy mindenki mást is. Minden, amiről azt hiszi, hogy tudja, aminek gondolja magát, szemenszedett hazugság. Minden.

 Bólint, és olyan elnézően mosolyog rám, ahogy az ember a gyengeelméjűekre szokott.

 Na, most jön a te jeleneted, Constance. Ugorj elő az árnyékból, és döfd a töröd a hátába! De Constance kihagyja a belépőjét.

– Most tényleg zavarban vagyok – szólal meg. – Mihez kezdjek veled?

– Nem tudom – válaszolom őszintén. – Azt tudom, hogy el fogom venni azt a kést, és vérét ontom, mint egy disznónak.

 Nem nézek a késre. Tudom, hogy ha ránéznék, esélyem se lenne – azonnal átlátna a szitán. Azzal, hogy oda sem nézek, szinte kényszerítem arra, hogy ő viszont odapillantson. Csak egyetlen pillanatra néz le, de ez is több idő, mint amennyire szükségem van.

 Acélorrú bakancsom hegyével úgy állon találom, hogy piciny teste kábé háromméternyit repül, mielőtt keményen puffanna a földön. Mielőtt sikerülne összeszednie a lábát, hogy felálljon, a késem a kezemből a torka felé röppen; felüti a levegőben, aztán még röptében elkapja egy olyan gonoszul kecses mozdulattal, amin nem győzök önkéntelenül is ámuldozni.

 Lebukom a puskámért. Ő is rásegít, ököllel úgy vág halántékon, hogy leesem. A szám csattan a földön, felső ajkam megreped. Na, itt a

vége. Most fogja átvágni a torkomat. Felkapja a puskám, és kiloccsantja az agyam. Egy lúzer vagyok, amatőr, béna zöldfülű, aki még mindig csak próbál hozzászokni ahhoz a továbbfejlesztéshez, amellyel ez a fickó itt már kábé tizenhárom éves kora óta együtt él.

 Belemarkol a hajamba, és az öklére tekerve lendít meg úgy, hogy megint a földön találom magam, ezúttal háton. Vér lepi el a szájüregem, fuldoklom. Fölém tornyosul mind a százhatvan centijével, egyik kezében a kés, a másikban a puska.

– Ki vagy te?

– Adunak hívnak – mondom, miután kiköpöm a vért a számból.

– Honnan jöttél?

– Hát, én San Franciscóban születtem...

 A bordáim közé rúg. Nem teljes erőből. Ha teljes erőből rúgott volna, kilyukasztotta volna a tüdőm, vagy kifakasztotta volna a lépem.

Nem akar megölni – egyelőre még nem.

  – Miért vagy itt?

  A szemébe nézek, és úgy válaszolok:

  – Hogy megöljelek.

 Elhajítja a puskát. Az vagy száz métert úszik a levegőben, átívelve az út fölött, mielőtt földre esne. Utána torkon ragad, és a levegőbe emel. Lábujjaim elemelkednek a talajtól. Fejét oldalra hajtja: ahogy a kíváncsi varjú vagy a riadókészültségben lévő bagoly.