Éppen itt tartottam gondolataimban, amikor odalépett hozzám Giovanni Francesco Aldobrandini, mosolyogva belém karolt és félrevont.

Giovanni Francesco a pápai állam diplomatája volt és a pápa unokaöccse, ez utóbbi körülmény adván meg az előbbi magyarázatát. Mert a legjobb akarattal sem írhatom őt le másként, csak úgy, ha azt mondom róla: nem volt sem nagy, sem kicsi, sem kövér, sem sovány, sem szép, sem csúnya, sem okos, sem ostoba. Ám ha a gonoszakat az általa megtestesített arany középszer fegyverezte is le, a jótét lelkeket jóakaratával hódította meg: valójában ez volt egyetlen figyelemre méltó tulajdonsága.

- Márki úr - szorongatta a karomat -, ha, mint hallom, annak köszönhetem visszahívatásomat Madridból, hogy kegyelmed Párizsba küldte de La Surie urat, meg kell vallanom: roppant hálára kötelezett vele, ugyanis majd meghaltam az unalomtól mondott városban és még inkább az Escorialban, mely félig kolostor, félig sírbolt, ámbár sírboltnak elképesztően nagy, lévén Fülöp a nagyság megszállottja. Amit tapasztalhattunk a Győzhetetlen Armada esetében, és általában Fülöp minden vállalatánál: mindig nagyobbat harap, mint amennyit le bír nyelni. Ezért is van a legjobb úton a csőd felé, noha gályaszám hordják neki az aranyat az Indiákról; akármennyit kap, többet költ el... Ráadásul kegyetlenül gyötri a köszvény, és hamarosan megvakul, a szemén növekvő hályog miatt.

Giovanni Francesco mindezt nyílt arccal és könnyedén adta elő, mint aki csak úgy cseveg, bele a világba, ám észrevettem, fekete szeme közben fortélyosan csillog, és ebből megértettem: Giovanni Francesco mégsem olyan egyszerű és könnyelmű, amilyennek látszik, s hogy - senza aver l'aria di accennarvi[121] - nagyon is becses információkkal lát el Fülöp financiális „csődjéről”; ez ugyanis ha igaznak bizonyul, annyit tesz, hogy Fülöp pénz híján már nem sokáig viselhet háborút királyom ellen.

Giovanni Francesco mindazonáltal folytatta sétáját a teremben s nem engedte el karomat (Don Luis messziről vetett is ránk egy-egy gyanakvó pillantást), és amikor halkabbra fogta a hangját, megértettem: oly hírt szándékozik tudomásomra hozni, mely jelentőségére nézve még azt is felülmúlja, amit már elmondott, és egyszeriben nagyon is felfigyeltem, izgalmamban remegve.

- A szentatyát elragadtatással töltötte el kegyelmednek az az eszméje, signor marchese - mondta ő, sotto voce -, hogy egyenként, négyszemközt és titoktartás pecsétje alatt beszéljen a bíborosokkal, mivel nyomban átlátta a helyzet minden előnyét - és itt a beszélő elmosolyodott. - Így tehát tegnap általános bíborosi kongregációt hívott össze - kongregációt mondtam, nem konzisztóriumot, mert a kongregációnak nincs tanácskozási és szavazási joga -, és hosszan kifejtette a bíborosok előtt, miként foglalt ő állást pápasága kezdete óta a béarni uralkodóval szemben, s mi haszontalannak bizonyultak arra irányuló erőfeszítései, hogy a béarni felemelkedését meggátolja, mivel ez a herceg győzelmet győzelemre halmoz. S minthogy a béarni nem szűnt meg közben feloldozását kérni, ő, a pápa, a harcba belefáradva, végül elszánta magát követének fogadására. A Szentszék bizonnyal több száz éve nem került hasonlóan nagy horderejű és következményekkel terhes döntés elé - mondta a szentatya, nagyot sóhajtva. Ő tehát arra kéri és biztatja a bíborosokat, hányják-vessék meg jól a dolgot, félretéve és elvetve mindenfajta halandó szenvedélyt és érdeket (és itt Giovanni Francesco ismét megengedett magának egy mosolyt), egyes-egyedül Isten dicsőségét, a katolikus egyház megoltalmazását és az egész kereszténység közös érdekét tartván szem előtt. Itt nem akárkiről van szó - sóhajtott ismét nagyot őszentsége, s vetett egy sokatmondó pillantást a bíborosokra -, hanem (s hangját a következő szavaknál felemelte) egy nagy uralkodóról, ki hadseregeknek és népeknek parancsol; tehát nem a személyét kell elsősorban tekintetünk, hanem inkább a hatalmát; és nem végletes szigorral mérlegelnünk feloldozását, hanem inkább megbocsátó lélekkel szemlélnünk bűneit. Tehát felkérem eminenciátokat - szólt végezetül a pápa -, hogy mindenfajta korlátot, félelmet és részrehajlást elvetve, egyenként és külön-külön közöljék velem, mint vélekednek e dologról, ám véleményüket kiközösítés terhe mellett senki másnak el ne árulják.

Minden ízemben remegve hallgattam e beszédet, mivel úgy tetszett, karnyújtásnyi közelbe hozza azokat a nagy eredményeket, melyeket királyom remélt két éve forró izgalommal várt és buzgón előkészített feloldozásától: a Liga vereségét és a béke beköszöntét Franciaországban. És de La Surie lovag úr, kinek még aznap este, mihelyt hazatértem, a szobájában, nyoszolyáján ülve s kezemben egy gyertyatartóval, elmondtam a hallottakat, ugyanolyan lélekrengető izgalommal figyelt rám.

- Aj, én Pierre-em, tehát célhoz értünk! - kiáltotta. - Győztünk! S hacsak egy spanyol zuppa nem végez időnap előtt a szentatyával, úgy térhetünk meg Párizsba, hogy útravalóként magunkkal vihetjük Henrik feloldozását!...

S mert nem bírt többé nyugton maradni, felpattant, és vállára vetve hálóköntösét, gyors léptekkel járt fel-alá a szobában, két kezét úgy szorítva mellére, mintha önmagát készülne jó erősen megölelni.

- Én Pierre-em - Miroul hangját egyszerre bánat fátyolozta el -, ládd, mint megyen e világ sora! Bizony, földhözragadtan, lévén az emberek olyanok, amilyenek. A király elhagyja hitét, és sokévi alku után a pápa feloldozza őt. És mindebben - a hitehagyásban, az alkudozásokban, a feloldozásban a hitnek egy szikráját sem lelheted föl. Szegény Lujza királyné pedig, ki csak egy asszony, s nincsenek hadseregei és népei, fogadom, annyit sem érhet el, hogy egy árva misét mondjanak ura lelkéért!

- Lovag úr - mondtam -, meglep galamblelkének ártatlansága. A katolikus egyház feje uralkodó. Van státusa, hadserege, vannak financiái. Nem magától értetődik-e hát, hogy egy másik uralkodó kapcsán ne annak személyét, hanem inkább hatalmát tekintse?

Mindazonáltal amikor Miroultól elköszöntem, arra a gondolatra jutottam, hogy a vallásos érzés, meglehet, mélyebben gyökerezik az ő szívében, mint az enyémben, ezért nem botránkoztatnak meg engem annyira e nagyon is földi alkudozások, mint őt. Mégis, amikor augusztus harmincadikán meghallottam, hogy a pápa összehívta a bíborosok konzisztóriumát, és bejelentette: minekutána négyszemközt mindannyiok véleményét kikérte, arra jutott, hogy „csaknem mindannyian” a francia király feloldozását javasolják, ez a „csaknem mindannyian” mosolyra késztetett. Annál is inkább, mert amikor a spanyol aranyaktól leginkább megszédült bíborosok - kiknek száma nem volt csekély - szót kértek a konzisztóriumon, hogy a feloldozás mikéntjére nézve javaslatokat tegyenek, abban a reményben, hogy ily módon még sikerül nehézségeket támasztaniok s haladékot nyerniök, a pápa leintette őket, mondván: ezt ő már eldöntötte.

Sessa herceg az ő révükön még egyszer utoljára megpróbált visszaütni. Arra buzdította általuk a pápát: ne Rómában kerüljön sor a feloldozásra, hanem vigye azt el egy pápai legátus Párizsba. A csel otromba volt. Giustiniani bíboros, kivel éppen aznap este találkoztam ismét Du Perron őeminenciájánál, hamisítatlan firenzei mosollyal azt súgta a fülembe: be nem szeretne e legátus bőrében lenni, kivel annyi minden megeshet útközben...

- Eminenciás uram, csak nem gondolja, hogy Fülöp nem átallna megöletni egy bíborost? - kérdeztem én.

- Miért ne? Gondolja meg, hány papot öletett le, amikor elfoglalta Portugáliát!

Ámbár a pápa előbb hajlott arra, hogy legátust küldjön Párizsba, és még inkább arra (amit mások súgtak a fülébe), hogy maga menjen el Avignonba Henriket feloldozni, d'Ossat és Du Perron lebeszélték róla, s ebben nagy segítségükre volt a római nép, mely alig várta már, hogy végignézhesse e nagyszabású ceremóniát Rómában, s annyira felháborodott Sessa herceg késleltető hadműveletein (Rómában ugyanis minden kitudódik), hogy az utcán bántalmazta apródjait, kővel törte be ablakait, és azzal fenyegette, amivel már a cuoco esetében is, hogy fejére gyújtja palotáját.

A rómaiak, mind, ahányan voltak, férfiak, nők, gyerekek, nem győztek tehát eleget örülni azon a napon, szeptember tizenhetedikén, vasárnap, melyre kitűzték volt a francia király feloldozását. Az emberek ellepték az egész Szent Péter teret. Hasonló spektákulumra emberemlékezet óta nem került itt sor, VII. Gergely pápa ugyanis Canossában oldozta volt fel a német-római császárt, IV. Henriket.

Hosszú várakozás után megjelent a pápa, teljes pompájában, összes bíborosa (egyet kivéve),[122] a Rómában tartózkodó püspökök és hivatalnokai körében. Én a nézők első sorában álltam, némi pénzmag árán, melyet itt-ott elhintettem, s így jól láttam, hogy a bíborosok, mint ezt már más nagy ünnepeken is megfigyelhettem, hol nagy számban gyűltek össze, éppen nem vágtak komoly és ájtatos arcot, hanem fesztelenül beszélgettek, mosolyogtak, sőt nevetgéltek is, mint holmi kisdiá-kok, kik örömmel ragadják meg az alkalmat, s rúgnak ki a hámból, lévén tanítómesterük mással elfoglalva. És a szentatya csakugyan mással volt elfoglalva, hisz ránehezedett (és rajta kívül másodsorban d'Ossat apátra és Du Perronra) a szertartás egész súlya.

Ekkor előlépett egy pápai színekbe öltözött hírnök (majd azt mondtam, a színpad előterébe). E hírnöknek három erénye is volt: tudott latinul, herkulesi volt termete és izomzata, és sztentori a hangja. Csendet parancsolt, és akármilyen meglepő, a téren tolongó tenger sok nép csakugyan elnémult. Akkor felharsantak a trombiták, megperdültek a dobok, de inkább csak a csendet elmélyítendő, semmint azt megtörni. E kurta, de heves zenebona után a szentatya intett, és megindult felé lila ruhájában, nagyúri méltósággal Du Perron őeminenciája, jobbján a kis, fekete reverendás d'Ossat apáttal, ám senkinek sem volt ideje elmosolyodni termetük és térfogatuk aránytalanságán, mert a következő percben már ott térdepeltek egy kis szőnyegen, melyet e célra készítettek oda, a pápa trónusa elé.

- Kik vagytok? - kérdezte a pápa, híven játszva szerepét, noha nagyon is jól ismerte a kérdésére adandó választ.

- Legszentebb atyánk - felelte Du Perron őeminenciája az ő szép, mély, nyájasan csengő hangján -, mi IV. Henrik őfelségének, Franciaország királyának alázatos szolgálói vagyunk, és tőle kaptunk felhatalmazást arra, hogy a nevében arra kérjük szentségedet, oldozza fel őt az eretnekség bűne alól, és fogadja őt az apostoli, római, katolikus anyaszentegyház keblére, mint engedelmes fiát: mi ígérjük az ő nevében, hogy híven megtartjuk mindazon parancsolatokat, melyeket szentséged előír nekünk.

E kérelem olasz fordítását „ámen” kiáltásokkal és örömteli zsongással fogadta a sokaság, hisz, mint tudjuk, a rómaiak annyira szeretik a franciákat, amennyire gyűlölik a spanyolokat. Úgy rémlett nekem, hogy a hírnök, ki alighanem osztotta a sokaság érzelmeit, örömest hagyta volna nőni és dagadni a rómaiak izgalmát, ám a státusszekretárius, Cynthio Aldobrandini bíboros egy intésére elkiáltotta magát: „Csendet!”, és nem kellett a hangját erőltetnie, az elhatolt az óriási Szent Péter tér túlsó végébe is, és csend lett.

Akkor Aldobrandini átnyújtott a szentatyának egy pergamenlapot, melynek alját piros szalag és viaszpecsét ékesítette. A feloldozó dekrétum, melynek minden szavát gondosan megrágta és mérlegelte mindkét fél, a vatikáni diplomácia aggályos hagyományai szellemében fogalmaztatott meg, s VIII. Kelemen latinul olvasta fel, elég szilárd, mégis gyenge hangon, úgyhogy az legfeljebb a sokaság harmadik-negyedik soráig hatolt el; ám e hiányosságot nyomban helyrehozta a hírnök hangja és olasz fordítása. Jól emlékszem, hogy amikor a dekrétum első mondata kertelés nélkül kimondta, hogy az az állítólagos feloldozás melyben egy francia főpap részesítette IV. Henriket, semmis és érvénytelen, a bíborruhás kardinálisok körében némi mozgolódás támadt, gúnyos mosolyok jelentek meg itt-ott a bíborosarcokon, s csúfondáros tekintetek szegeződtek Du Perron őeminenciájára, ki a pápa előtt térdepelt, mert hiszen ő volt az a francia főpap, ki IV. Henriket feloldozásban részesítette, mely a pápa szerint semmis és érvénytelen,[123] úgyhogy méltán merülhetett fel a kérdés, vajon püspöknek tekinthető-e egyáltalán Du Perron úr őeminenciája, hisz őt Henrik emelte e rangra.

Ám őszentsége nyomban visszavarrta, amit az előbb felfejtett, enyhítő balzsamot hintve a maga ütötte sebre, ilyképpen:

- „Mindazonáltal azt akarjuk hogy azok az egyébiránt katolikus és helyeslésünkre méltó vallási aktusok, melyek e feloldozás hatalmánál fogva mentek végbe, érvényesek legyenek, s maradjanak úgy, mintha Franciaországi Henriket mi magunk oldoztuk volna föl.” E mondat újfent cinkos mosolyt csalt a bíborosi ajkakra, mert a pápa ezáltal hallgatólagosan s visszamenőleges hatállyal érvényesnek ismerte el azokat a vallási aktusokat is, melyek a francia pap által nyújtott pszeudo-feloldozás előtt mentek végbe, a többi között éppen a szóban forgó pap püspöki kinevezését...

D'Ossat és Du Perron, még mindig térden állva a pápa előtt, ekkor felmondta a református hit megtagadásának és a katolikus hitvallásnak a formuláját. Ezt követően a pápa átnyújtotta unokaöccsének, Aldobrandini státusszekretáriusnak a feloldozó dekrétumot, és meghagyta neki: olvassa fel, milyen feltételeket szabtak a király elé penitenciaképpen. Én úgy véltem, e feltételek meglehetősen enyhék, annál is inkább, mert a pápa Henrik jóakaratára bízta végbevitelüket. Minekutána d'Ossat és Du Perron mindenre igent mondott, odalépett hozzájuk egy írnok, íróalkalmatossággal felszerelve, s előbb az egyiknek, aztán a másiknak nyújtva oda egy tollat, a király nevében aláíratta velük fentmondott dekrétumot.

Ennek megtörténte után egy szerzeteskórus, mely a bíborosok mögött foglalt helyet, elénekelte a Misereré-t. Erős, szépen zengő hangjuk betöltötte az egész teret. Az énekszó felcsendülésekor Aldobrandini odanyújtotta a pápának a vezeklés vesszejét, mely ha jól láttam, mogyoróvessző volt, és e pálcikát - mely a megtért eretnekek mezítelen hátán csattanó korbácsot volt hivatva helyettesíteni - koppantotta felváltva a pápa d'Ossat és Du Perron vállára, szelíd és könnyű kézzel, míg csak a Miserere tartott, ami megint csak mosolygásra késztetett néhány bíborost: alighanem az járt az eszükben, hogy Du Perron, ki kora ifjúságában tagadta volt meg protestáns hitét, immár másodszor szenvedi el e büntetést, csak most királya nevében.

A Miserere elhangzása után a pápa visszaadta Aldobrandininak a vesszőt, felállt, és oly néma csend közepette, hogy egy levél zizzenését is meghallottuk volna, elmondta komoly, rezzenetlen arccal a feloldozás igéit. Majd ezt elvégezvén, leült, és abban a szempillantásban megszólaltak ismét, diadalt zengve, a trombiták és dobok, és a sokaság hatalmas örömujjongásban tört ki. Vége-hossza nem volt az éljenzésnek, tapsnak: a népáradat nemcsak a hatalmas Szent Péter teret töltötte úgy meg, hogy egy gombostűt nem lehetett volna ott elejteni, hanem a környező utcákat is. És bizonnyal sem de La Surie lovag úr, sem én nem vergődtünk volna haza, palotánkba, ha Giustiniani bíboros kegyesen haza nem vitt volna bennünket a maga hintajában, mely előtt úgy vált szét ez áradat, mint Mózes előtt a tenger (hogy a bíboros metaforájával éljek). Hazautunk alatt mindvégig hallgattam, a szívem nagyokat dobbant, s a torkom elszorult, oly lenyűgözően hatott rám az imént átélt esemény jelentősége.

- Nos - mondtam, amikor már odahaza kettesben maradtunk Miroullal -, mit gondolsz a dologról? Nem mozdítja-e bámulatosan előre Franciaország ügyeit? A Liga megsemmisül, Mayenne és a nagyok visszatérnek a karámba, országunkban helyreáll a béke...

- Az azonnali haszon csakugyan igen nagy - szólt elgondolkodva Miroul. - De meglehet, a feloldozás elmaradásából hosszú távon még nagyobb haszon származott volna. Mert a gallikán egyház, rákényszerülvén, hogy a pápaságtól függetlenedjék, talán jobban hajlott volna a protestáns reformokra, és a franciák gondolkodásmódja gyökeresen megváltozott volna.

- De azon az áron - vetettem én ellene -, hogy testvérháborúink határtalanul meghosszabbodtak volna...

- Bizony - bólintott Miroul (a hugenotta „bizony” szóhoz visszatérve) -, nagy árat fizettünk volna érte. De...

E „de” után elhallgatott, és én sem erőltettem tovább a vitát, érezvén, hogy bennem is lappang némi „rossz érzés” e győzelem nyomán, mely egyben valaminek a megtagadása is, s melynek következményei országunk jövőjére beláthatatlanok.

Tizenegyedik fejezet

A feloldozási ceremónia másnapján hazaindultam Párizsba, be sem várva a rá következő ünnepségeket. Du Perron úr őeminenciája rám bízta őfelségéhez írt levelét, s volt oly szíves és azt nekem fel is olvasta: ha jól értettem, főképp azon vád alól igyekezett magát tisztázni, hogy túlságosan sok engedményt tett a szentatyának, tudván, hogy visszatértekor ezt fogják fejére olvasni a hugenották, s annál kíméletlenebbül, mivel közülük való volt egykor, és ahogy ők mondták: hitét feláldozta becsvágyának.

Emlékszem, e levelében, melyet őfelségének címzett, s melynek én voltam a vivője, Du Perron egy olyan kifejezéssel élt, melyen jót derültem. A tárgyaló felekről - azaz d'Ossatról és önmagáról szólva - azt írta, hogy a Vatikánnal folytatott alkuik során a király világi hatalmát egy hajszállal sem engedték csorbítani.

Hirtelen távozásom előbb nagyon megharagította Teresát, ám mivel én őfelsége parancsa mögé sáncoltam el magam, s annyi bánatról és gyengédségről tettem tanúságot, amennyit csakugyan éreztem, dühe végül helyt adott a búnak, s egymás karjában zokogtunk, mélabús vigaszt keresve s lelve szokásos játszódásainkban. Ez alkalomból megfigyeltem, hogy ha a válás miatt érzett gyász elsőbben lelohasztja is testünk vágyait, azok hamarosan újjáélednek a gondolatra, hogy már csak oly kis ideig engedhetjük magunkat át nekik, s annál hevesebben és gyönyörteljesebben, minél rövidebbnek tetszik a perc és óra, melyben még kielégülhetnek.

E mélabút keservesen hurcoltam magammal egészen Firenzéig, hol Toszkána nagyhercege, ki igen megörült a francia király feloldoztatásának és a kudarcnak, melyet II. Fülöp elszenvedett, abban a nagy-nagy megtiszteltetésben részesített, hogy meghívott asztalához, és bemutatott - talán nem minden hátsó gondolat nélkül - unokahúgának, Medici Máriának. Én a hercegnőt térdhajlítással és kézcsókkal üdvözöltem, nem sejtve, hogy ez a nagy rangú hölgy, ki meglepett ebédünk alatt zsémbes és mogorva kedvével, egykor francia királyné lesz. A nagyherceg azonban bizonyosan gondolt már rá, meg akarván erősíteni kis birodalmát egy nagy király szövetségével.

Azt nem mondhatom el, hogy mihelyt betettem a lábom Franciaországba, feledtem a pasticcierá-t, hisz mind a mai napig, oly sok év elteltével is elevenen él emlékezetemben, és sokáig leveleztem is vele; levelezésünk csak azért halt el, mert számára oly szörnyűségesen nehéz feladat volt az írás. De jóllehet szívem egy meleg és gyengéd zugában megőriztem ragaszkodásomat hozzá, amint a határt átléptük, úgy tetszett, egyszeriben múlttá lett Teresa, ahogy Róma is, hisz nemigen hihettem, hogy egyszer még visszatérek oda. Mivel attól tartok, ismét szememre hányják majd csapodárságomat, legalábbis ami a szépnemet illeti, pirulva vallom meg, hogy mihelyt örökre magam mögött hagytam Itáliát Nizzánál, lelkemet kezdetben csakis afeletti ujjongó s szökellő örömöm töltötte be, hogy viszontláthatom szép hercegnémet, s családi vonzalmaim csupán bizonyos idő elteltével váltották fel szerelmi álmaimat; hogy nem előbb, amiatt furdalt is kissé a lélek.

Megérkezésem másnapján, amikor még sajgott a fenekem e világ országútjain tett hosszú lovaglástól, a király fogadott az ő Louvre-jában. Már ágyán hevert, s minekutána elolvasta gyertyafénynél Du Perron és d'Ossat levelét, megparancsolta nekem, beszéljem el apróra a feloldozással összefüggő vatikáni cselszövényeket, legalább attól a perctől kezdve, hogy Giovanni Francesco hazatért Madridból, hisz ami addig történt, azt már elmesélte neki Miroul. Én igyekeztem beszámolómat oly tömörré, világossá, elevenné és mulattatóvá tenni, amilyenné csak tehettem, jól tudván, mennyire gyűlöli őfelsége a frázisokat. Beszámolóm elvégeztével a király néhány kis kérdést tett föl e nagy ügyre vonatkozóan, de oly pontos és jól kihegyezett kérdéseket, hogy azt kellett gondolnom: volt őfelségének rajtam, La Surie-n és d'Ossat-n kívül még más kéme is Rómában, mialatt ott időztem. Mégsem éreztem magam különösebben sértve. Tudtam, Henrik civil és katonai ügyekben egyaránt szereti több ember szavát meghallgatni.

Azt is elbeszéltem neki, milyen kegyesen fogadott Toszkána nagyhercege Firenzében, nem feledkezvén meg arról a kitüntető megtiszteltetésről sem, hogy őhercegsége bemutatott Medici Máriának, kinek feldicsértem üdeségét és gömbölydedségét. Ám mivel a király különös mosollyal hallgatott, és nem tudakozódott a hölgy természete felől, én óvakodtam szóba hozni. Nem kerülte el figyelmemet, hogy őfelsége most, hogy kibékült a pápával, kérheti vajmi szerencsétlen házassága felbontását, hogy újra nősülvén, trónörökössel ajándékozza meg az országot. Azt beszélték, egy gyenge percében házasságot ígért a szép Gabrielle-nek, ám e rangon aluli nász terve oly erős ellenállásba ütközött mindenütt, hogy Henrik aligha hagyhatta e tényt figyelmen kívül; ez esetben Európa udvaraiban kellett hozzá illő hercegnőt keresnie, ki katolikus vallású, de nem lehet sem spanyol, sem osztrák, ami ugyancsak leszűkíti a választékot. Ezen túl a firenzeiek olyannyira kezünkre jártak a feloldozás ügyében, hogy ugrásszerűen megnőtt irányukban királyunk megbecsülése.

Henrik igen nyájas szavakkal köszönte meg jószolgálataimat, és azt mondta, kincstárnoka tízezer aranyat fog kifizetni kezemhez, hanem ez ígéret beváltására két évig kellett várnom, mivel a király csak 1597 márciusában vett újra igénybe.

Jól emlékszem, e hó elején ellátogattam a Madame-hoz, a király testvéréhez, ki beteg volt, mert megtudtam: Guise hercegné - kivel nemhogy meglazult volna kapcsolatom, hanem annyira elmélyült, hogy már nem is volt kedvem őt megcsalni - estefelé felkeresi királyunk édeshúgát, s ámbár egész délután élvezhettem szép kedvesem társaságát, annyira szomjaztam jelenlétét, még mások által feszélyezetten is, hogy viszont kívántam látni őt. Egyébiránt határtalanul tiszteltem a Madame-ot, ki ha szép nem is volt éppen (lévén hamisítatlan Bourbon-orra görbe és hosszú, ami egy nőnél meghökkentően hat), kiragyogott zavaros századunkból fényes erényei révén, melyek közül éppen nem a legcsekélyebb volt rendíthetetlen kitartása a református vallás mellett, melynek megingathatatlan támasza maradt fivére áttérése után is, noha hihetetlen nyomást gyakorolt rá a papság, a pápa, a nemesség, a nagy státustestületek és a nép.

Mint ezt már hőn szeretett uram, III. Henrik haldoklásakor is megfigyeltem, az uralkodók örökkön a nyilvánosság előtt élnek, születésüktől halálukig, betegségeiket sem kivéve. És ha az illem nem tiltaná, az udvaroncok talán még éjjelre is ott maradnának a király szobájában, és ellenőriznék, vajon kellő szorgalommal munkálkodik-e azon, hogy az országot egy trónörökössel ajándékozza meg.

A Madame szobájában is legalább negyven úr és hölgy tolongott ezen az estén, nagyobbrészt hugenották. Minekutána térdhajlással üdvözöltem a hercegnőt, ki sápadtan és bágyadtan hevert nyoszolyáján, kezet csókoltam Guise hercegnének, ki az egyetlen karosszékben ült a Madame jobb oldalán, és ámbár álszentül egyetlen pillantást vetettem csak rá, s mihelyt ez megtörtént, elkaptam róla a szemem, ez a pillantás többet mondott vaskos köteteknél. Ő rezzenetlen arccal s csupán szeme kurta felvillanásával viszonozta pillantásomat, s nyomban lesütötte a szemét. Eztán visszavonultam, és úgy helyezkedtem el a szobában, hogy minduntalan rávethessem szórakozottan ide-oda kalandozó pillantásomat.

Ennyi ember egy rakáson egy nagynak éppen nem mondható szobában véleményem szerint elfogta szegény beteg elől a neki olyannyira szükséges levegőt, és meggátolta a pihenésben. Annál is inkább, mivel a látogatók, minekutána köszöntötték a Madame-ot, szóba elegyedtek egymással, s bármi halkan beszélgettek is külön-külön, a szobát hangok állandó zűrzavara töltötte be, s ez legalább annyira fárasztó volt a fülnek, mintha torkuk szakadtából kiáltoztak volna. És mivel ez a tohuvabohu csakugyan kezdte kimeríteni a Madame-ot, nem csupán zajával, hanem inkább talán még hívságos és világi voltával - hisz ő egész életén át az Egek Urára függesztette szemét -, hosszú, sápadt kezét felemelve csendet kért, s amikor csend lett, azt mondta gyenge hangon, ám a szavakat nagyon tisztán ejtve:

- Vaumesnil, kérlek, játszd el nekem, amit szoktál!

Vaumesnil leakasztotta hátáról lantját, s felhangolva előbb legmagasabb húrját, majd a mélyebbeket is, eljátszotta, felette mélabúsan a 42. zsoltárt, melynek második strófáját mintha csakugyan annak szánták volna, ki úgy érzi: immár halál prédája (ami szerencsére tévedésnek bizonyult). Mihelyt a zsoltár első hangjai felcsendültek (melyek oly ismerősek voltak a jelen lévő hugenották előtt), a Madame jól hallhatóan elkezdte nem énekelni a textust, ahhoz nem volt elég ereje, hanem előmondani, s ezen felbátorodva a hugenották hangosan, kórusban rázendítettek:

Mint az szép híves patakra

Az szarvas kívánkozik,

Lelkem úgy óhajt uramra,

És hozzá fohászkodik.

A társaságban jelen levő katolikusok - legalább tízen-tizenketten - nem vágtak ugyan savanyú képet a zsoltár hallatán - elvégre az ő Istenük is az volt, akihez a zsoltár szólt -, de nem csatlakoztak az éneklőkhöz, és én sem, noha igazán nagy kedvem lett volna hozzá, hisz jól ismertem a zenét is, a textust is, mivel apám és Sauveterre gyakran énekelte e zsoltárt, és mert annyi szívemnek drága mespechi emlék fűződött hozzá, poétai becsén túl. Kis hercegném tekintete arra kért: legyek óvatos, és bájos ajka megmozdult, hogy hangtalanul ezt mondja nekem: „hordó”. És én - e szokásos és cinkos kis tréfánktól ellágyulva - magamban igazat adtam neki: csatlakozásom a kórushoz elég ok lett volna rá, hogy a jelen levő pápisták holtomig gyanakodjanak rám - tehát hallgattam, akárcsak ők, ám titokban egészen más érzések fűtöttek, mint őket.

E percben lépett be a szobába a király, nővérét meglátogatni, kit szívből szeretett, a szép Gabrielle-től kísérve, kit nemrég nevezett ki Montceaux márkinőjének. A hölgy jóval gyorsabban haladt felfelé a nemesi ranglétrán, mint én, de nem esett nehezemre megértenem, hogy kisded szolgálatait a király felbecsülhetetlennek tekinti. És kis híján magam is igazat adtam neki, oly szép volt a menyecske gyönyörűséges cicomáival, halványkék selyemruhájában s szőke hajával, melyben gyémántok csillogtak és aranyszálakból font háló. A király eltekintett attól, hogy nővérét megcsókolja, tapasztalván, hogy a Madame halkan énekel, s talán mert e zsoltár felidézte közös gyermekkoruk megindító emlékét, talán mert kissé meg kívánta vigasztalni a hugenottákat, akiket nagyon is elkedvetlenített Henrik áttérése és makacs küzdelme a pápai feloldozásért, vagy talán mert attól félt, imádott nővérét a halál környezi, s az ő lelkén akart könnyíteni e végső, keserves percekben, egyszerre maga is rázendített, látható felindulással s a többiekkel együtt a zsoltár második strófájára, mivel Vaumesnil nem hagyott fel lantjátékával:

Könnyhullatásaim énnékem

Kenyerem éjjel-nappal,

Midőn azt kérdik éntőlem:

Hol Istened, kit vártál?

Ezen lelkem kiontom

És házadat óhajtom,

Hol az hívek seregiben

Örvendek szép éneklésben.

Rögtön láttam, mennyire megriadtak a jelen levő katolikusok és Guise hercegné. A katolikusok azért, mert azt gondolták: a király talán alattomban visszatér korábbi eretnekségéhez, a hercegné azért, mert tudta, micsoda ricsajt csapnak majd urbi et orbi a király ellenségei - márpedig a király neki közeli és nagyon szeretett rokona volt - a katolikus rítuson ejtett kicsiny csorba körül. És Montceaux úrnő - kinek volt esze, és kímélni akarta a pápát és a klérust, annál is inkább, mivel arra számított: ő lesz a királyné, ha elválasztják a királyt Margot-tól -, mihelyt észrevette a katolikus klán néma megbotránkozását azon, hogy a király zsoltárt énekel, hirtelen lekapta kesztyűjét, és megtette, amit egyes-egyedül ő tehetett meg országunkban: szép kezét a király szájára tapasztotta, s Henrik elhallgatott. És a Madame, látva fivére elnémulását, félbeszakította kegyes mormolását, úgyhogy végül a hugenották is felhagytak az énekléssel, de felháborodva, egész testükben remegve, haragos pillantásokat vetve eme Delilára, ki szemük láttára nyírta meg Sámsonukat, s voltak köztük, kik önkéntelenül ki is mondták, s nem annyira halkan, hogy meg ne hallja mindenki:

- Nézd csak e gonoszt, ki meggátolja a királyt abban, hogy Isten dicsőségét zengje!

És a nemjóját! Igazat adtam nekik. Hogyan! Ily gyermeki versek! Ártatlan szavak! Miért ütköznek meg rajta a katolikusok? Minekutána Mayenne herceg kibékült a királlyal, Joyeuse csatlakozott hozzá, a Liga már nem is fél-, csak negyedszárnnyal verdes, és Franciaország egésze (Bretagne-t kivéve) megbékélt, hogyan mozoghatnak hüvelyükben némely kardok pusztán azért, mert ez francia misét hallgat, a másik zsoltárokat énekel?

Eme március hó tizenegyedikén, mely, mint majd elbeszélem, kis híján nagy gyászt hozott Franciaországra, éppen Rosny úrral beszélgettem a Louvre-ban, amikor odalépett hozzánk egy nemesúr, Biron kíséretéből. Ura bált ad, jelentette nekünk, a gyermekcse tiszteletére, kit Montmorency-Damville hercegné szült, és akit a király maga tartott ötödikén keresztvíz alá. Eleddig csupán tizenháromra rúg a táncosok száma (a marsallt is beleértve), ezért arra kéri Rosny urat a marsall, hogy - a tizenhármas számot elkerülendő - legyen ő a tizennegyedik.

- Most nem tehetek eleget e kérésnek - felelte Rosny (ki hugenotta létére éppen nem volt halvérű, és szeretett annyira bálozni, mint akárki más Franciaországban) -, mivel a királlyal van beszédem, ám ha Siorac úr elvállalja éjfélig a szerepet, akkor felváltom.

Kissé elfintorítottam az orromat, mert eme nevezetes keresztelő óta az udvarban egymás sarkára hágtak a bohóctréfák, maszkabálok, pantomimek, különb-különbféle játékok és lakomák, hol pukkadásig ehette tele magát az ember, s amelyeket azután tánc követett kivilágos kivirradtig, hisz, mint tudjuk, teli bendő táncra biztat. Ám mivel Rosny úr azt mondta: én, ki oly jó gavallér vagyok s a hölgyeknek oly nagy barátja, nem bánthatom meg őket s nem sérthetem meg a marsallt azzal, hogy nemet mondok, s mert a marsall házából való nemesúr is rábeszélt, végül engedtem.

- Siorac - mondta nekem Rosny, amint a nemesúr távozott -, jól tette, hogy kötélnek állt, ha kedve ellenére is. Megbántotta volna Biront. Hisz tudja jól, ki kedvéért és mi végett rendezi e bált.

Csakugyan tudtam, szép olvasónőm, hogy a marsall, ki akkor harminchárom esztendős volt, s egyforma hévvel vetette bele magát a harcba s a szerelmi csatározásokba, fülig beleszeretett az udvar egyik szépébe,[124] kinek öreg férjét méltányosságból nem kívánom itt néven nevezni, és a gyermekcse ürügyén, kit egyébiránt ellophattak volna felőle, avégből adta ezt a bált, hogy mondott hölgyet láthassa, négyszemközt szót váltson vele, és ha lehet, előbbre vonja ütegeit.

Mihelyt beléptem az ezer gyertya fényében tündöklő Biron-palotába, Guise hercegnét kutatta pillantásom, s mivel hiába, a világ egyszeriben szürkébe öltözött a szememben, s még a gyertyák fénye is fakóbbnak tetszett. Ám mivel ennyivel tartoztam hírnevemnek, erőt vettem magamon, s udvarolni kezdtem a jelen lévő hölgyeknek, de nem mentem el tovább a szokásos, udvarias csevegésnél, és alig vártam Rosny megérkezését, hogy búcsút mondhassak házigazdámnak. Végre megérkezett Rosny, mint előre megmondta, éjféltájban. Én azon nyomban eltűntem, s hazatérve sietve levetkeztem és elnyúltam ágyamon.

Ám alighogy elszenderedtem, a két német dog, kit éjjelente szabadon szoktam engedni elülső udvarunkon, felugatott. Csöngettem Franznak, hogy megtudakoljam, miért e zaj és hűhó. Franz félig felöltözve jelent meg, s nekem úgy tetszett, igen sokára, és jelentette: Beringuen úr verte ököllel kapunkat, mint az őrült; ő a kémlelőnyíláson át felismerte, s mivel Beringuen úr azt mondta: a király küldte, megkötözte a kutyákat és bebocsátotta mondott uraságot, ki, úgy tetszik, magánkívül van, szünet nélkül a kezét tördeli, s arcát egészen eltorzítja a bánat és rémület.

Magam is jócskán megijedtem. Magamra rántottam nadrágomat, csizmámat, s zekémet be sem gombolva, lefutottam a csigalépcsőn, hogy majd a nyakamat törtem. Ott találtam Beringuent, viaszsárgán, rémülettől eltorzult arccal.

- Jaj, barátom! - vetette magát karjaimba. - Micsoda szerencsétlenség! Micsoda iszonyatos szerencsétlenség! Jaj, szegény királyunk! Minden oda!

- Micsoda? Mit beszél? Haldoklik a király?

- Dehogy! Dehogy! - felelte elcsukló hangon Beringuen. - Istennek hála, ép és egészséges!

- Akkor semmi sincs veszve, barátom! - kiáltottam megkönnyebbülten. - De beszéljen, beszéljen! Kérem, világítsa meg elmémet! Ugyan mi az az iszonyú szerencsétlenség, mely ennyire megrémíti uraságodat, kit oly bátornak ismerek?

- Bocsásson meg, uram - így ő. - De a király megtiltotta, hogy egy szót is szóljak. Ő maga akarja tudatni a hírt kegyelmeddel személyesen, és arra kéri, keresse fel őt haladéktalanul az ő Louvre-jában, Rosny úrral együtt, kit balszerencsémre nem találtam otthon.

- Én azonban tudom, hol van! - kiáltottam.

Azzal behívtam Franzot, és megparancsoltam neki: hozza elő fegyvereimet, és hozzon bort Beringuennek, hogy némi erőre kapjon, míg én bevégzem öltözködésemet.

- De mit látok, Beringuen? - hűltem el. - Kegyelmednél nincs fegyver. Hol a kísérete?

- Sehol, sehol! Nem volt időm kíséretet toborozni, annyira sürgősnek tetszett a király parancsa.

- De a nemjóját! - mondtam. - Éjjeli egy órakor kíséret nélkül járkál Párizsban? Kész őrület! Lovag úr - fordultam La Surie-hez, ki abban a percben toppant be -, sietve gyűjtse össze embereinket, és kövessen lovon bennünket!

Két pisztolyt adattam Beringuennek, kettőt kocsisának, és meg sem várva a kíséretet, melyet La Surie akkor állított össze udvarunkon, felszálltam Beringuen hintajába. A Virágmező utcában, mely meglehetősen szűk, a lovak csak kocogtak, ám mihelyt rákanyarodtunk a Saint-Honoré utcára, mely jóval szélesebb, Beringuen kidugta fejét a hintó ablakán, és odakiáltott a kocsisnak:

- Vágta!

Csakhogy a Vasmíves utcán megint lépésre kellett fogni a lovakat. Ezt az amúgy is szűk utcát majdnem teljesen eltorlaszolták a királyi rendeleteknek fittyet hányó kalmárok, kik boltjukat az Ártatlanok temetője falára tapasztották, úgyhogy azok kiértek az úttest közepéig, s épp csak annyi helyet hagytak szabadon, amennyin egy szekér vagy hintó elfért.

És éppen ott - olvasóm, kérlek, higgyél szavamnak, bármennyire különösnek tetszik is az egybeesés - éppen ott és abban a percben, amelyben átfutott agyamon a gondolat: lám, ennél jobb helyet keresve sem találni orvtámadáshoz, megállt a hintó.

- Az istenfáját! Mi az? - kiáltotta Beringuen.

- Uram, két keresztbe rakott talicska torlaszolja el az utat - szólt hátra a kocsis. - Megyek, odébb teszem őket.

- Meg ne próbáld! - förmedtem rá. - Töltsd meg fegyvereidet, szállj le, és nyisd ki ajtónkat!

Engedelmeskedett. És amikor már mindhárman kiszálltunk, a talicskák mögött árnyakat láttam imbolyogni a hintó lámpásainak fényében, de igen homályosan, mivel zuhogott az eső. És látva, hogy Beringuen fejvesztett türelmetlenségében máris nekik rontana, halkan arra kértem: engedje át nekem a dolgok irányítását.

- Útonálló uraságok - kezdtem rá kedélyes, sőt tréfás hangot ütve meg, mert jól tudom, honfitársaim, még ha útonállók is, felette kedvelik ezt a harsány jókedvet. - Mit kívántok?

- Pár csekélységet - felelte egy magasra nőtt semmirekellő, ki vagy tíz-tizenkét magafajtájúval tűnt fel a barikád mögött. Egyelőre nem jöttek közelebb, talán mert észrevették pisztolyainkat. - Pár csekélységet - felelte a fickó, hasonlóképp tréfás hangon. - A hintót, a lovakat, az urak erszényét, és ha ellenállnak, az életüket.

- Komám - mondtam, hogy időt nyerjek, amíg kíséretünk utolér bennünket és megerősít -, csapdádat ügyesen állítottad fel, hanem a beleesett vad kicsit nagyobb, hogysem elbánhatnál vele. A hintó a királyé, a lovak ugyancsak, senki nem venné meg tőled, túlságosan sokan ismerik.

- Eh! - legyintett a fickó -, ide az erszényekkel, a többit majd meglátjuk!

- Igazad van - bólintottam.

És egy kis marék aranyat ragadva ki erszényemből, a talicskák alá hajítottam. Ez a stratagéma jól bevált Montpellierben, csikókorunkban. És csakugyan, mihelyt a pénzdarabok a kőre hullva megcsörrentek, a semmirekellők négykézláb vetették rájuk magukat, és elkezdtek rajtuk civakodni.

- Ez semmi! - egyedül az égimeszelő tartotta méltóságán alulinak a pénzekért lehajolni. - Az egészet akarom!

- Az egészet?

- Mindkét erszényt.

Láttam, Beringuen egyik pisztolyát a hóna alá veszi, hogy erszényéért nyúlhasson, és a fülébe súgtam:

- Ne tegye! Mihelyt a pénzünket elszedték, többet követelnek majd. Komám - folytattam hangosan -, ez meggondolandó. Helyzeted nem oly szerencsés, mint hiszed. Kíséretünk hamarosan utolér bennünket. Másfelől ha lövöldözni kezdünk, a lárma idecsalja az apródokat és az inasokat a Biron-palotából, melynek kivilágított ablakai itt vannak, alig húsz ölre a hátad mögött.

- Egy okkal több, hogy véget vessünk ennek az alkudozásnak - vélte a hosszú fickó. - Uraim, elegem van az időhúzásból. Ide az erszényekkel, vagy megrohanjuk kegyelmeteket!

- Az istenit, Siorac - morogta a foga közt Beringuen -, tüzeljünk! Majd alább adják, ha beléjük eresztünk egy-két golyót.

- Beringuen - feleltem halkan -, esik. Bízhatunk-e pisztolyaink gyújtásában? Igaz, zekémben van néhány száraz kanóc. De lesz-e időnk újratölteni? És ha mellé találunk, mindössze két kard áll majd szemközt tizenkét akasztófavirággal.

- Hát mit csináljunk, az Isten szerelmére! - esett kétségbe Beringuen.

- Megmondom - feleltem halkan, de eltökélten. - Vessen közéjük kegyelmed is egy marék aranyat, s amikor lehajolnak értük, fussunk! Fussunk elsáncolni magunkat a hintó mögött, Beringuen!

- Hát én? - kérdezte remegve a kocsis.

- Te is.

Beringuen mélyebben markolt erszényébe, mint én az imént, vagy mert a keze volt nagyobb, vagy mert ismeretlen volt előtte az a takarékosság, mellyel a hugenották élnek, még a halál torkában is. És a semmirekellők megint oly fürgén és vidáman vetették rá magukat a földre hullt zsákmányra, hogy a hosszú fickót is váratlanul érte hirtelen visszavonulásunk a hintó mögé.

- Komám, engedj át bennünket! - mondtam, még mindig az iménti tréfás hangon. - Immár a kezetekben van erszényünk tartalmának nagyobbik része. Érdemes-e azért a kevésért, amink még van, halálos csetepatéba bocsátkoznotok? S ami még rosszabb: oly emberek ellen, akiknek csak az orra végét láthatjátok, a hintó miatt. És itt vannak még a pisztolyaink is, hat nagyszerű jószág, melyek alkalomadtán nagy tüzet hányhatnak.

Beringuen, ki a hintó másik oldalán dugta ki orrát és pisztolyát, szólni akart hozzám, de suttogva leintettem; hallani akartam, ami a barikádon túl elhangzik. És csakugyan úgy tetszett, a gazfickók hajlamosak beérni mára aranyainkkal, és nincs immár oly nagy kedvük kitenni zsigereiket golyóinknak. Csak a hosszú fickó ragaszkodott eredeti szándékához. Neki a hintó is kellett, meg a lovak, tán nem is igazán nyereségvágyból, inkább becsületből, hogy élte végéig eldicsekedhessék vele: ő ellopta a király hintaját.

- Kocsis - mondtam -, te feküdj a hintó két hátsó kereke közé, és lődd le, aki a lovaidhoz akar nyúlni!

- Uram, a kocsi hátsó kerekei között van éppen útközépen a folyóka - válaszolta a kocsis -, és engedelmével, az csupa húgy és szar.

- Ember, nem hallottad, mit parancsolt Siorac márki? - mordult rá Beringuen.

- Engedelmével, hallottam, uram. De márki úr engedelmével, én nem az ő embere vagyok, hanem a királyé.

- Igazságod van, kocsis - mondtam. - Nesze, két arany, ruhád tisztítására.

- Márki úr, ennyi pénzért egy óra hosszat is elhentergek, ha kell, húgyban és szarban.

- Tehát eredj! - mondtam, de közben már a fülemet hegyeztem, hogy megtudjam, mi folyik a barikád mögött, s hogy nem hallom-e kíséretünk közelgő patkócsattogását a kövezeten. Szent Antal szakállára, gondoltam, Miroul, hogy hagyhatsz cserben e végveszélyben? E percben még jobban eleredt az eső, s én remegni kezdtem gyújtásainkért.

- Uram - jelentette súgva a kocsis -, immár szétszedik a barikádot.

- Mert el akarják ragadni a lovakat és elvontatni a hintót. Tudsz pisztollyal bánni?

- Tűrhetően.

- Jobbkezes vagy?

- Az.

- Támaszd jobb karodat a balra, és biztosra menj! Vigyázz, nehogy a lovakat találd el!

- Vigyázok.

Ekkor mindkét részen oly nagy csend lett, hogy tisztán idehallatszott a Biron-palotából a zene és egy nő vidám, gyöngyöző kacagása. A nemjóját!, gondoltam. Ők táncolnak, minket meg halomra ölnek itt!

- Ide hozzám, Biron! - kiáltottam, ahogy a torkomon kifért.

- Uram - röhögött a nagy semmirekellő -, tehát nem hisz immár saját kíséretében, ha Biront hívja!

- Majd meglátod, komám...

- Én talán meglátom, de kegyelmed nem, uram. Mert addigra kicsipkézzük a beleit.

- Majd elválik!

- Amit ígérek, megtartom.

- Uram - szólt súgva a kocsis -, egy pár lábat látok a két ló között.

- Tüzelj!

Kattant a ravasz, de a fegyver csütörtököt mondott. Gyorsan lehajoltam, hogy egy száraz kanócot adjak oda a kocsisnak, de vadul dobogó szívem mélyén nemigen hittem, hogy lesz ideje rögzíteni.

- Lám, be aranyos kis pisztoly, és csütörtököt mond! - heherészett a hosszú. - Cimborák - folytatta erős és megvető hangon -, ugyan ki és mi van előttetek? Én megmondom, ki és mi: ázott kanócok és szárnyaszegett tyúkok. Végezzünk velük, kedves farkasaim! Rohanjuk le eme gyávákat! És hagyjátok rám azt a szaros nagypofájút! A gigáján akarom kiköszörülni a késemet!

Akkor egyszerre két lövés csattant, a kocsisé - ő elhibázta azt az embert, ki a lovak kantárját igyekezett megragadni -, és az enyém, mely Istennek hála, nem tévesztett célt, s telibe találta a hosszú gazembert. Ugyanebben a pillanatban vágtázó lovak patkójának dübörgése hangzott fel mögöttünk, s oly ijesztő dühkiáltások, hogy a mi dicső kakasaink szertefutottak, mint riadt csibék, két embert hagyva a kövezeten. Az egyik halott volt, a másik bitóra érett.

- De a nemjóját, lovag úr - kiáltottam -, miért oly későn?

- A pokol minden ördögére! - káromkodott La Surie magánkívül. - Minek hajtottak ily gyorsan el, kíséret nélkül!

Amire egy árva szó nem sok, annyit sem feleltem, noha majd felvetett a méreg, mégsem akartam Miroult Beringuen előtt megszégyeníteni. Ez utóbbit azután arra kértem, hadd menjek egyedül Bironhoz, mert ha ő, Beringuen - akiről tudják, a király embere - zavarja meg hajnali két órakor a mulatságot, s keresi ott Rosnyt, hogy a királyhoz szólítsa, Biron is velük akar majd tartani erőnek erejével, s az nagyon felbosszantja majd Henriket, ki nem szerette a marsallt s nem bízott benne.

Beringuen ráállt, s én nevető arccal, mintha mi sem történt volna, állítottam be Bironhoz, noha a szívem is összeszorult ama „iszonyú szerencsétlenség” gondolatára, mely ennyire kiforgatta magából Beringuent. Elsőnek a marsallt üdvözöltem, tudván, mennyire kényes rá, hogy a neki dukáló tiszteletben részesítsék.

- Ni, Siorac, hát visszajött? - mondta. - Kegyelmed lövöldöz pisztollyal két lépésre a palotámtól?

- Marsall úr, holmi csavargók ki akartak rabolni - feleltem mosolyogva.

- Miért nem szalajtotta hozzám egy emberét? Miszlikbe aprítottam volna ezeket a gazfickókat! - harsogta ő, hencegve és pöffeszkedve, mint rendesen, mert noha bátor és nagy kapitány volt, nem állta meg, hogy ezzel urbi et orbi el ne dicsekedjék, és e hajnalon inkább, mint valaha, lévén szíve hölgye a közelben.

- Ó, marsall úr! - adtam a vérbeli udvaroncot, hogy minél gyorsabban lerázzam a nyakamról -, apróvad volt, méltatlan dicső kezéhez.

Amire, ha lehet, még jobban felfújta magát, és mosolyogva fordult a hölgyhöz, akinek édes kegyeibe férkőzni szeretett volna. Hanem, ami engem illet, ha én a szépnemhez tartoztam volna, cseppet sem nyerte volna el tetszésemet Biron a maga sasorrával, s gödrébe mélyen besüppedt, hazug és kemény fekete szemével.

Körülnéztem, majd táncospárról táncospárra haladtam, miközben innen is, onnan is rám köszönt valaki: „Hé, Siorac, hát visszajött?” amire én csupán egy mosollyal válaszoltam. Végre eljutottam Rosnyhoz, és még mindig mosolyogva, de keményen a szeme közé nézve, sokatmondó pillantást vetettem rá, és a fülébe súgtam: „Kérem, egy szóra!” Továbbmentem, meg sem állva. A zene újra rákezdte, tehát egy ablakmélyedésbe húzódtam be, ott vártam Rosnyra, s közben azt gondoltam, amint elnéztem e büszke urakat, szép hölgyeket fáradhatatlanul ropni a táncot a velencei csillárban lobogó száz gyertya fényében, hogy ha az a bizonyos „iszonyú szerencsétlenség” a spanyolokkal folyó háborúnkkal kapcsolatos, vége a játékoknak és táncesteknek.

Végre megjelent Rosny, s én sotto voce közöltem vele, a király sürgősen elvárja az ő Louvre-jában, ennél többet most nem mondhatok, mert nem is tudok, ellenben kint várom őt a kapu előtt egy hintóban Beringuennel. S mert láttam, Rosny kissé elsápad, hozzátettem, a király olyan jól van, amint csak lehet, nem itt a baj, de jól teszi, ha siet, Beringuen meg én immár elég sok időt elvesztegettünk azzal, hogy egy útonálló banda csapdájából kimeneküljünk.

A Louvre-ban már a rácsnál várt minket Vic úr, ugyancsak megnyúlt képpel. Megszidott, amiért oly sokáig késlekedtünk, és közölte: a király a madárlakkal szomszédos kis szobában vár bennünket. Futva igyekeztünk oda, Rosny egészen kivörösödve és kiizzadva a sok tánctól. A király egy szál éji köntösben járt nagy léptekkel fel-alá, hátrakulcsolt kézzel, arca borús volt és töprengő; egy karosszékben Montceaux márkinő ült, szőke haja kibontva, keble félig kibuggyant ruhájából, ő maga borsó nagyságú könnyeket hullatott; s végül a falnak dülleszkedve, némán és mozdulatlanul állt az a hat tanácsosa őfelségének, akiknek a szavára leginkább adott. Hanem ami felötlött, amint beléptünk, az a kis szobában uralkodó mély csend volt; semmi nem zavarta meg, Henrik házicipőjének koppanásán kívül.

- Haj, Rosny! Haj, Siorac! - szólt láttunkra, de nem folytatta, mintha nem futná erejéből, s tüdejéből a szóra. Mi sorra térdet hajtottunk előtte. Ő Rosny kezét ott tartotta a magáéban, s másik kezét is ráhelyezve, azt mondta: - Jaj, barátom! Micsoda szerencsétlenség! Milyen iszonyú szerencsétlenség! Amiens-t elfoglalták!

- Amiens-t! - kiáltotta Rosny. - Az élő Istenre, felség! Egy ily nagy és hatalmas várost! Mely mondhatni Párizs védőbástyája, úgyhogy a fővárost is csak egy hajszál választja immár el attól, hogy megostromolják. De, felség, hogy eshetett ez meg?

- Fájdalom, az ég verése! - felelte a király. - Ezek a szegény amiens-iek nem akarták befogadni azt a kis helyőrséget, amelyet én nekik szántam, s ők oly rosszul őrizték magukat, hogy immár egészen elvesztek.

Akkor a király nem is mondott többet, én azonban elárulom neked, olvasóm, amit később megtudtam, hogy világosságot gyújtsak elmédben.

Amikor Amiens, a Liga városa, megadta magát a királynak, kapitulációját ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a király nem küld helyőrséget falai közé, részint fukarságból (nem akarták eltartani a katonákat), részint a városi szabadságjogok Franciaország-szerte elterjedt féltése miatt: derék polgáraink elvárják ugyan a királytól, hogy jól megvédje őket, de a költségeket nem hajlandók viselni. S ami még rosszabb: mondott amiens-i polgárok nem vágytak túlságosan magukra venni a védelem baját és fáradalmait, s inkább a szegényekre lőcsölték e terhes, hálátlan és egyhangú munkát. Csakhogy, sajna! attól még nem válik katonává az a nyomorult ember, hogy a fejébe nyomnak egy sisakot, a kezébe egy pikát. Mint ezt a folytatás be is bizonyította.

Albert bíboros, a spanyol csapatok parancsnoka a velünk szomszédos Flandriában, jól ismerte a város gyengéit az ott lakó s csak színleg átállt ligások révén, és Hernantello kapitány, minekutána ötezer gyalogost és hétszáz lovat kapott a mondott bíborostól, egy éjszaka alatt megtette az utat Doullens-ből Amiens-be. Hajnalban beküldte a városba néhány katonáját, parasztnak öltözve, kik egy hússal-gyümölcscsel megrakott szekéren bebocsáttatást kértek és kaptak a monstrecuti kapunál. És amikor a szekér már rágördült a függőhídra, a felhúzott vasrács alá, a katonák egyike, ki egy dióval telt zsákot vitt a fején, oly ügyesen oldotta ki a zsák száját, hogy egy csomó dió a földre hullott. A szegény ördögök, kik a kaput őrizték, nem állhattak ellen az ingyendiónak, tehát a földre kuporodtak, hogy felszedjék és megtömjék vele a zsebüket. Ekkor az a katona, ki a szekeret hajtotta, elvágta a lovak gyeplejét, úgyhogy azok szétfutottak, és amikor a rácsot le akarták bocsátani, a szekér ezt meggátolta. A szerencsétlen őrök torkát egy szempillanat alatt elvágták, majd a dimbek-dombok mögül, ahol eddig rejtőzött, előjött a spanyol sereg zöme, s egy fél óra sem kellett hozzá, megszállták az összes kaput, tornyot, erődöt, templomot, teret és útkereszteződést, temérdek ágyút és lőszert zsákmányolva, s oly kegyetlenül megsarcolták az amiens-i polgárokat, hogy a mamlaszai életüket mentendő, egy szempillantás alatt mindenüket elvesztették, amiatt, hogy meg akarták volt takarítani egy kis helyőrség költségeit.

A király egy percet sem vesztegetett jeremiádákra, vagy arra, hogy a történteket oly részletesen elbeszélje, mint én: ő csak kimondta a nyers igazságot és elhallgatott, várva, hogy Rosny és jelen lévő tanácsosai nyilatkozzanak, talán mert ki akarta próbálni, mennyire számíthat rájuk, mennyire szilárd hűségük hozzá e szörnyű csapás után.

- Nos, Sire! - csendült fel egy magas, tiszta hang -, mire sem megyünk azzal, ha másokat kárhoztatunk avagy önmagunkon sajnálkozunk: Amiens-t elfoglalták. Vissza kell foglalnunk! Bármi áron vissza kell foglalnunk! Tehát ne búsuljon felséged! Hanem gyűjtse össze derék nemeseinek hadát és utóhadát, üljünk mind nyeregbe, és vonjuk ki kardunkat!

Én nyomban helyeseltem, és némi késéssel csatlakoztak Rosny véleményéhez a jelen levő tanácsosok is, kik közül kettő-három - neveket nem kívánok mondani! - titokban ligapárti maradt; s meglehet, a lelkük mélyén éppen nem búsultak a Franciaországot ért csapás miatt (annyira Spanyolországhoz húzta őket még most is férges szívük). A király, ezt hallván, éles szemét végigjártatta rajtuk, és láthatóan elégedetten az egyhangú szavazat miatt (noha kellőképpen észlelte ezen belül az árnyalatnyi eltéréseket), azt mondta azon az ő páratlanul eleven és vidám módján:

- Köszönöm, barátaim! Pirkadatkor lóra ülök, és indulok elvégezni azt, ami a legsürgetőbb: megnyugtatom az Amiensnel szomszédos városokat, melyek bizonyára elrémülnek még a gondolatára is annak, hogy hasonló sorsra juthatnak.

Majd Montceaux márkinőhöz fordulva, ki a lelkét is kisírta, ámbátor a lehető legkecsesebb pózban, és egyik keblét félig lemeztelenítve, azt mondta neki:

- Galambom, eleget voltam immár francia király, ideje visszavedlenem navarrai királlyá.

S e szavakkal azokra az időkre célzott, amikor soha le nem vetette páncélját, mint holmi teknősbéka, s több időt töltött lóháton, mint ágyban, ha egyáltalán volt ágya, hisz árkon-bokron át kényszerült vágtázni, hogy megmeneküljön a neki állított csapdákból. Hosszú csend következett. A király töprengésbe merült. S meg kell vallanom, ide-oda járó pillantásom a perc egy töredékére megpihent Gabrielle közszemlére kitett bájain. A márkiné, úgy látszik, addig maga sem vette észre, hogy látni engedi e bájakat, mert amint elkapta pillantásomat, a könnyár ellenére, mely szemét elhomályosította - ama hatodik érzék révén, mely hátrafordulásra készteti a nőket, ha valaki hátuk hullámzását figyeli -, gyors mozdulattal eltakarta tapintatlan kíváncsiságom tárgyát, miközben továbbra is egyre csak zokogott, aminek az lett az eredménye, hogy mindenki figyelmét felhívta rá, a királyét is.

- Barátném - mondta akkor a király, azon a vidám és hetyke hangon, mely annyira tetszett alattvalóinak -, immár búcsút kell mondanunk mindkettőnknek eddigi édes fegyvereinknek. S ami engem illet, nyeregbe kell pattannom, s újból háborúba indulnom.

Ám mielőtt „újból háborúba” indult volna, a király még szakított rá időt, hogy külön kihallgatáson fogadja Rosnyt és engem, és közölje mondott háború és az ország jövője szempontjából egyaránt igen nagy fontosságú elhatározását: pénzügyeinek legfőbb őrévé Rosnyt teszi meg, lévén untig elege abból, hogy d'O uraság és más kincstárnokai saját zsebüket töltötték meg az ő rovására. S minekutána kiszámította, hogy havonta százötvenezer aranyra lesz szüksége a hatalmas sereg élelmezésére, melyet Amiens falai alá fog gyűjteni, s lévén a kincstár üres - mivel a királynak többe kerültek kincstárnokai, mint Montceaux márkinő -, őfelsége felhatalmazta Rosnyt: élhet bármely eszközzel s módszerrel avégből, hogy az országból a lehető legtöbb pénzt hozza ki. S Rosny kénytelen volt ahhoz a régi, nagyon-nagyon régi expedienshez folyamodni, melyet III. Henrik olyannyira elítélt, s utóbb mégis alkalmazni kényszerült, azaz, hogy végre néven nevezzem a dolgot, Párizsban, más provinciákban és vidékeken három évre eladta az ország hivatalait s tisztségeit a legtöbbet ígérőnek. Sajnálatos és kárhozatos szokás, mely a státus egészét korrumpálja, s tagjait egytől egyig elfertőzteti, hisz mondanunk sem kell, az az ipse, ki igen drágán megvett három évre példának okáért egy bírói hivatalt, addig nem nyugszik, míg pénzét be nem hajtja a peres feleken!

Nekem igen kényes szerep jutott: az, hogy havonta vagy félhavonta elszállítsam Amiens-be az időközben összegyűjtött ágyúkat, lőszert, élelmet és pénzt. Olykor magam álltam a kíséret élére, olykor csupán Rosnyt kísértem el.

Nos, szép olvasónőm, ha hajlandó vagy aranyos fülecskédbe befogadni szavaimat, e pénzekről elmondok neked egy történetet, mely nemcsak szórakoztat majd, hanem egyszersmind fényt vet szemedben a hatalmasok különös erkölcseire országunkban.

A Madame (ki felépülvén bajából, beletörődött, hogy még néhány éven át megtartóztassa magát az örök üdvösségtől) meghívott bennünket, Rosnyt és engem, asztalához - ami, igaz, nagy megtiszteltetés volt, de sovány vacsora, lévén a hercegnő étkezési szokásai puritánok.

Megvallom, nagyon szerettem Catherine de Bourbont (hosszú orra ellenére, mely elcsúfította). Gyermeki tisztasága meghatott. Igaz, a szeme szép volt, és emlékeztetett fivére, a király szemére, csakhogy kevésbé csillogott, mintha erényei, melyek nála a férjet pótolták, homályosították volna pillantását. Rangja ellenére, mely a kereszténység legkívánatosabb arájává tette, még most, negyvenhárom esztendős korában is lány volt, mivel vonakodott katolikus nagyúrhoz menni, s a franciák ellenezték, hogy protestáns herceggel kössön házasságot.[125] Vigaszául az ég szolgált, no meg az is, hogy mit sem tudott e világ aljasságáról, soha nem tapasztalva meg a rosszat, s lévén oly szemérmes, mint egy apácanövendék: e hasonlat egyébiránt ugyancsak visszatetszett volna neki, lévén a merevségig szigorú hugenotta.

A vacsora végén, mely korántsem csillapította Rosny étvágyát, ahogy az enyémet sem (lévén a mi animalculusaink sokkal durvábbak, mint a hercegnőé), amikor még az asztalt sem szedték le, belépett a hercegnő maggiordomó-ja és jelentette: egy bizonyos Robin, ki magát pénzembernek mondja, alázatosan kéri a hercegnőt: fogadja őt el. Rosny, ki mint mondtam, szünet nélkül azon igyekezett, hogy eladja három évre az ország hivatalait, arra kérte a Madame-ot, mondjon igent; úgy hitte, ez a Robin egy hivatalt akar megvásárolni.

Attól tartok, szép olvasónőm, eme Robin bántani fogja szemedet, mert nemigen büszkélkedhetett el külsejével: fél lábát húzta, fél szemére kancsított. Előbb elhalmozta a Madame-ot bókjaival, majd elismételte őket Rosnynak és biztonság okából nekem is (noha fogadni mernék rá, azt sem tudta, ki vagyok). Egész kis nyomorú személye az undorító alázatosságnak és alattomos orcátlanságnak olyan keverékét árasztotta, mely éppen nem szólt a javára. És akármelyik szemét tekintette is az ember, a kancsalt vagy a másikat, egyformán és orvosolhatatlanul hamis benyomást tett mindkettő.

- Kérem, nézze el nekem fenséged, hogy nem térdhajlítással köszöntöttem - mondta -, ám (tette hozzá akkora sóhajjal, hogy az ember szíve majd meghasadt bele) - szegény lábam az oka.

- Robin - felelte a Madame elutasítóan, s meglehetősen hideg pillantást vetett hosszú orra mentén az emberkére -, nincs ínyemre a térdhajlítás, úgy vélem, az egyes-egyedül az Egek Urát illetné meg. De kérem, térjen rá jövetele okára! Úgyis oly rövid az idő, melyet itt alant töltünk el, e siralom völgyében. Mondja tehát el köntörfalazás nélkül a magáét!

- Fenség, mivel szent kötelességem parancsának engedelmeskedni, íme: azt remélem, elnyerhetem a királyi tanácstól a tours-i és orléans-i hivatalok haszonbérleti jogát hetvenötezer aranyért.

- Rosny, mit tesz az: haszonbérleti jog? - kérdezte a Madame, kinek elég esze volt orcapirulás nélkül beismerni, ha valamit nem tudott, és megkérdezni, mi az.

- Robin arra kér felhatalmazást a királyi tanácstól - felelte Rosny kifürkészhetetlen arccal -, hogy helyettünk eladja a tours-i és orléans-i hivatalokat.

- És mi érdeke fűződik ehhez Robinnak? - kérdezte a Madame, az ő gyermeki józanságával.

- Igen nagy érdeke - Rosny szeme felvillant.

- Hogyan?

- A különbséget mondott hivatalok eladásának ára és a királyi tanácsnak mindösszesen felajánlott summa között, ezt a különbséget, mondom, ő zsebeli be.

- Engedelmével, uram - szólt Robin, leírhatatlanul hazug képpel -, a summa nem rúg oly nagyra. Éppen csak kárpótol fáradságomért.

Rosny úr erre csak mosolygott, de mit sem felelt.

- De, Robin mester - kérdezte a Madame -, mi közünk nekünk ehhez az ügyhöz?

- Fenség, azt hallottam, Rosny úr teljhatalommal bír a király pénzügyeiben, ezért azt szeretném, ne állja útját, avagy hogy fenséged arra kérje őt: ne állja útját annak, hogy a tours-i és orléans-i hivatalok haszonbérleti jogát rám ruházzák, mert ha ő nem mond nemet, én bizonyosan elnyerem a királyi tanácstól e haszonbérleti jogot.

- Szólt már erről a tanácsnak? - tudakolta Rosny.

- Még nem - sütötte le a szemét Robin.

- Ha jól értem szavait - mondta Rosny, a mosoly halvány árnyékával arcán -, kelmed bennem látja tervei legfőbb akadályát. Nos, árulja el, Robin, hisz úgy látom, igen találékony ember, mit akar tenni, hogy elhárítsa útjából ezt az akadályt?

- Báró úr - Robin ismét lesütötte a szemét, és láthatóan feszengett -, úrnőm és uram, szeretném, ha abban a nagy megtiszteltetésben részesítenének, hogy elfogadják, hódolatom jeleként, eme szerény ajándékot.

Azzal elővont zekéje zsebéből két gyémántot, és lerakta őket a vacsoraasztalra, és véletlen akaratából történetesen éppen elém.

- Mi az, Siorac? - a Madame kissé rövidlátó volt.

- Két gyémánt, fenség.

- És melyiket kinek szánta, Robin? - kérdezte Rosny, ki láthatóan nem tudta, felháborodjon-e vagy nevessen ily szemérmetlen pimaszság láttán.

- A kisebbiket, mely kétezer aranyat ér, őfenségének, a nagyobbikat, melynek becse hatezer arany, báró úrnak - felelte Robin.

- Robin, kelmed nem éppen gáláns - Rosnyból kis híján kitört a nevetés. - A nagyobbikat illett volna őfenségének felajánlania.

- Báró úr - felelte teljes komolysággal Robin -, ámbár minden tiszteletem őfenségéé, nem rá bízták a királyság pénzügyeit.

Mire összenézett a Madame és Rosny és felnevettek, de kurtán, elutasítóan, inkább gúnyképpen, semmint derülten.

- Vegye tudomásul, Robin - vetette oda végül Rosny igen megvető hangon -, hogy mi nem hagyjuk megkenni a markunkat. A király valójában igen sokat vesztene ez üzleten - tette hozzá szigorúan. - Tudja meg, Robin rablómester, hogy én már eladtam hatvanezer aranyért Tours és Orléans hivatalainak a felét, és remélem, ugyanannyiért adom majd el a másik felét is, ami együttesen százhúszezer aranyat tesz ki ama hetvenötezer helyett, melyet kegyelmed a haszonbérleti jogért kínál. A különbség szép! És én, a magam részéről, szívesebben látom, ha arra szolgál, hogy a király serege lőszerhez, élelemhez jusson Amiens-nél, mint a kegyelmed zsebének megtöltésére! Vegye vissza gyémántjait, Robin mester - állt fel Rosny, s emelte fel a hangját haragjában -, és adja azoknak, akiknek meg tudja kenni a markát. Másoknak, Robin mester, másoknak! Mi itt csakis a királytól fogadunk el ajándékot.

Robin feje lehorgadt, szeme hamisan kancsított, hanem a gyémántjait oly ügyesen tüntette el, hogy abból kitetszett, természetéhez jobban illik a bezsebelés, mint az ajándékozás, majd bókokat és köszönésféléket hebegve, folytonosan hátrálva vonult ki a szobából, annyiszor hajolva meg útközben, ahányszor rossz lábától tellett. Mindazonáltal szentül hiszem, ha e percben megnyithattuk volna koponyáját, agyvelejében nyomát sem leltük volna zavarnak vagy szégyenkezésnek, hanem csupán megvetést, emez átkozott hugenották mély megvetését, amiért nem átallnak becsületesnek lenni az ország élén.

Én sietve elköszöntem a Madame-tól, s jóformán Robinnal egy időben léptem át a küszöböt. Félrevontam Lucöt, meghagytam neki, észrevétlen szegődjék Robin nyomába, és igyekezzék megtudni, mit művel ott, ahová megy. S mivel tudtam, Luc legalább oly lelkes kockajátékos, amilyen nagy szoknyavadász, s ezért örökös pénzhiányban szenved, a fülébe súgtam: „Luc, két arany üti a markod, ha sikerrel jársz!” Ez a kilátás szárnyakat adott neki.

Visszatértem a Madame szobájába. Rosny éppen elköszönt tőle, ám amikor meghallotta, mivel bíztam meg Lucöt, és a Madame is arra kérte, várja be apródom visszaérkeztét, ismét helyet foglalt. Jó óra hosszat beszélgettünk hármasban, mielőtt megérkezett volna az én Lucöm, alig szuszogva, de csillogó szemmel. Annyira átérezte mondandója fontosságát, hogy csak kutyafuttában üdvözölte térdhajlítással a Madame-ot, s máris hadarni kezdett valamit, de a Madame rászólt jóságosan, mégis határozottan:

- Gyermekem, előbb szuszogd ki magad! Beszélj világosan és állj egyenesen!

Noha Luc haja szőke fürtökbe göndörödött s szeme égkék volt, hogy „gyermekem”-nek szólítsa valaki, ahhoz oly rövidlátónak kellett lennie, amilyen a Madame volt. E megszólítás hízelgett is Lucnek, de mulattatta is, hisz immár tizenhatodik életévében járt, és minden oka megvolt magát férfinak tekinteni.

Azonban tejfölösszájú létére nem egykönnyen jött zavarba, tehát igen mélyen és kecsesen meghajolt a hercegnő előtt, majd felegyenesedett, és hangosan és tisztán jelentette:

- Fenség, állok mindenben rendelkezésére.

- Fogd rövidre! - szólt rá Rosny, kinek türelme ugyancsak véges volt.

- Az ipse innen egyenesen de Sourdis úrnő házába sietett.

- Nocsak! - kapta fel a fejét Rosny, s nézett össze velem.

- Mit jelent ez a „nocsak”? - kérdezte a Madame.

- Hogy Sourdis úrhölgynek van némi köze Cheverny kancellárhoz.

- Némi köze? - álmélkodott a Madame.

- Fenséged bizonyára hallotta - így Rosny -, hogy három esztendeje a király és Montceaux márkinő tartotta a keresztvíz alá mint keresztapa és keresztanya Sourdis úrnő gyermekét, s amikor a márkinő a gyermekcsét a keresztelőmedence fölé tartva arról panaszkodott, hogy alig bírja el, mögötte megjegyezte egy tréfacsináló: nem csoda, ha a gyermek oly nehéz, hisz tele a fenekecskéje pecsétekkel...

- És mit akart ezzel mondani? - kerekedett el a Madame szeme.

- Hogy a gyermekcse igazi apja a főpecsétőr, Cheverny kancellár.

- Istenem! - pirult el a Madame. - Micsoda borzalom! Házasságtörés. Igaz, hogy az én szegény fivérem is... - Elharapta a mondat végét, sóhajtott, és így folytatta: - És ami ennél is rosszabb, azt beszélik, válása után egy katolikus hercegnőt fog elvenni.

Ez az „ennél is rosszabb” még Rosny ajkára is mosolyt csalt, akármennyire hugenotta volt is.

- Fenség, engedelmével, még nem fejeztem be - így Luc.

- Tehát beszélj! - szólt rá Rosny.

- Tudom, ki volt látogatóban Sourdis úrhölgynél, és mit művelt ott az ipse.

- Szent Mókus málára! - kiáltotta Rosny, ki eltanulta volt Henriktől ezt a káromkodást. - Vigyen el az ördög, ha értem, hogyan tudhattad ezt meg.

- Mivelhogy ismerem Sourdis úrhölgy szobaleányát - felelte igen álszent pofával Luc.

- És honnan ismered, gyermekem? - kérdezte a Madame. Intő pillantást vetettem Lucre, de nem volt rá szükség, a gézengúz tudta, kivel van dolga.

- Fenség - bókolt ismét kecsesen -, a leányka történetesen házunkban szolgált, és nagyon szeret engem.

- Egyszóval - nógatta Rosny.

- Egyszóval Sourdis úrnő vendége Deuilly úrnő volt...

- Ohó! - rikkantotta Rosny.

- Uram, miért ez az „ohó”? - kérdezte a Madame.

- Mert Deuilly úrnőnek van némi köze Fresnes úrhoz.

- Mennyei atyám! - pirult el újra a Madame. - Miféle világban élünk?

- Folytasd, Luc! - parancsolta Rosny.

- A szobaleány szerint az ipse egy nagy gyémántot adott át Sourdis úrnőnek és egy kisebbet Deuilly úrnőnek.

- És elfogadták? - kérdezte Rosny.

- El ám! Hanem amit aztán mondtak, azt a szobalány nem hallotta, mert az ipse suttogóra fogta a hangját.

- Uramisten! - sóhajtott nagyot a Madame. - Ha valaki egy héttel korábban mesélte volna ezt nekem, egy szavát el nem hittem volna, és most sem hinném, ha nem láttam volna tulajdon szememmel itt eme Robint és az ő kavicsait.

- Holnap megtapasztaljuk - szólt Rosny -, hogyan hatottak másokra ezek a kenőpénzek!

Másnap, amikor Rosnynál kettesben azon tanakodtunk, hogyan s mi módon juttassuk el biztonságosan Amiens-be azt a nagy halom aranyat, amelyet ő a királynak összegyűjtött, Cheverny kancellár egy törvényszolgát küldött házigazdámhoz, arra kérvén őt, jelenjen meg sürgősen a tanácsban. Amire Rosny azt felelte, mindjárt megy, ám a törvényszolga távozása után nagy nyugodtan folytatta ügyünk megtárgyalását. Végül nem álltam meg, és megkérdeztem tőle:

- Hát nem megy a tanácsba?

- Ugyan! - mosolygott csúfondárosan Rosny. - Hadd várjanak! Nekik van rám szükségük, nem nekem rájuk!

Mindazonáltal amikor a törvényszolga visszajött és jelentette: a társaság arra kéri: siessen, mert oly ügyben kell határozni, mely hetvenötezer aranyat hozhat a királynak, ha nyélbe ütik, Rosny, cinkos pillantást vetve rám, felállt, majd a fülembe súgta: visszatértekor elregéli nekem ez uraságokkal folytatott eszmecseréjének velejét, savát-borsát, s arra kért: várjam be.

Amit készséggel megtettem, úgyis volt gondolkodnivalóm elég arról, hogyan szállítsuk el Amiens-be az aranyat, melyre országunk nem egy útonálló bandája szívesen rátette volna a király előtt a kezét. Azonban nem töprenghettem valami sokáig e veszedelmek elkerüléséről, mert Rosny alig fél órával távozta után visszatért. Nézzem el neki, mondta, de mindenekelőtt a királynak kell levelet írnia, s ahelyett, hogy beszólította volna szekretáriusai egyikét, saját kezével írta meg a levelet, amiből arra következtettem: ugyancsak bizalmas lehet. Aztán nagyot nevetve, úgy, hogy széles pofacsontja megemelkedett, kivillantak szép fehér fogai és kék szeme felszikrázott, zekéje zsebébe dugta a levelet, és azt mondta nekem:

- Siorac, ilyen tanácsülést, amilyen ez volt, még sosem látott, és fogadni merek, ez volt az utolsó, melyen Cheverny és Fresnes megpróbált túljárni az eszemen. Szent Mókus málára! Torkukra forrasztottam a szót! Mihelyt beléptem, kezdetét vette az összecsapás. Cheverny kancellár hidegen végigmért, két ujjával megkoccantotta az asztalt, és azt mondta:

- Uram, jócskán megváratott bennünket! Kétszer is elküldtem kegyelmedért a törvényszolgát. Amiens-ből csupa olyan levelet kapunk a királytól, melyek pénzről zengenek, pénzért sírnak, mégis kegyelmed az, kiről pedig a király szentül hiszi, hogy szorgalmasan kutatja fel neki a pénzmagot, ki utolsóként állít be ide!

- Uram - feleltem, kissé bosszankodva szavain és azon, ahogy az asztalra koccintott, mint egy tanító, ki diákját megfeddi -, ámbár utolsónak érkeztem, nem én vagyok itt a leghaszontalanabb. Ma hatvanezer arany értékű üzletet kötöttem meg.

- Nagy dolog! - szólt Fresnes úr. - A mi üzletünk többet ér, mint a kegyelmedé. Mi ma hetvenötezer aranyért adtunk el hivatalokat. Készpénzben fizettetve meg őket.

- Miféle hivatalokat, uram? - kérdeztem én.

- A tours-iakat és az orléans-iakat egyetemlegesen - vágta rá önelégülten Cheverny úr. - Jónak láttuk a mondott summáért, hetvenötezer aranyért haszonbérbe adni valamennyit a tours-i Robin úrnak.

- Ohó, uram! - néztem akkor jól a szeme közé. - Már látom, miről van szó. Ha elfogadtam volna a kenőpénzt, másnak nem jutott volna!... Csakhogy én úgy vélem, lévén itt szó egy olyan ostromról, mely egész Franciaország jövőjére nézve roppant fontos, s melynek során a király nap mint nap életét kockáztatja, s vele együtt sok más jó francia is, hogy semmit sem szabad potom áron elvesztegetnünk.

- No de, uram! - sápadt el kissé Cheverny kancellár -, mit akar mondani azzal a kenőpénzzel?

- Csak azt, uram, hogy én már elutasítottam eme Robin ajánlatát, mert azt remélem, a mondott hivatalok összességét az általa felajánlott summa kétszereséért adhatom el.

- Ez puszta remény! - intett le Fresnes úr, savanyúbban az ecetnél. - És immár elég a vitából. Mindjárt meglátjuk, kitart-e a tanács már meghozott határozata mellett, vagy eltűri, hogy egyetlen ember megmásítsa azt...

- Mire - mesélte tovább Rosny - a szóban forgó egyetlen ember felállt, mélyen meghajolt a tanácsos urak előtt, és az urak nagy megrökönyödésére nyomban távozott. És meglátja, Siorac, hamarosan megpróbálják barlangjában felhajtani a medvét, hogy megadásra bírják. De hasztalan! A király rám bízta pénzügyeit, és egyetlen arany sem fog más zsebébe elbitangolni, és egyetlen gyémánt sem egy szép hölgy hájas keblére!

Alig mondta ki az utolsó szót, maggiordomó-ja jött bejelenteni Fayet szekretárius urat.

- Siorac, kérem, vonuljon át e szobácskába, és hagyja félig nyitva az ajtót, hogy tisztán hallja, ami itt bent elhangzik.

Jól ismertem Fayet szekretáriust. Oly sovány volt, hogy a szél majd elvitte, csenevész arca lefelé fordult háromszög, szürke szőrzete vajmi gyér mondott arcon és koponyáján, orra hosszú, keskeny és hegyes, hangja éles, kinézete beteges, s igen furcsán járt, fenekét összeszorítva s két combját folytonosan összedörzsölve, mintha herélt volna. Ami éppen nem volt igaz, a fickó tíz gyermeket nemzett három feleség közreműködésével.

- Rosny úr, a királyi tanács azért küldött uraságodhoz - kezdte az ő magas és éles hangján -, hogy uraságod is írja alá, mint a tanács többi tagja, a határozatot, mely Robin mesterre ruházza a tours-i és orléans-i hivatalok haszonbérleti jogát.

- Szó sem lehet róla! - jelentette ki Rosny.

- Hogyhogy nem? - Fayet szája tátva maradt meghökkenésében, szeme elkerekedett. - Mi ez? Mi ez? Uraságod azt akarja mondani, hogy nem írja alá az aktát?

- Megmondtam: nem.

- De uram, a határozat nem érvényes a kegyelmed aláírása nélkül.

- Tehát nem lesz érvényes.

- Uram, már megbocsásson: kegyelmed vét a formák ellen.

- Akkor vétek ellenük.

- Uram, mit szól ehhez a király?

- Éppen ezt kérdezem tőle én is a levélben, melyet az imént írtam neki a szóban forgó ügyben.

- Uram! - Fayet hangja elcsuklott izgalmában. - Csak nem ír őfelségének olyat, ami árthat a tanács valamely tagjának?

- Az attól függ.

- Uram, uram! - hadonászott arca előtt két kis kezével Fayet -, nem volna-e méltányos, hogy az érintett tanácstagok megismerkedjenek a levél tartalmával, mielőtt az Amiens-be indulna?

- Tudtommal nem kötelességem a királynak írt leveleimet bemutatni Cheverny kancellárnak vagy Fresnes úrnak - felelte Rosny ridegen.

- Uram, nekem talán felolvashatná a levelet, s én beszámolnék az uraknak tartalmáról - szólt Fayet (ki Cheverny kreatúrája volt).

- S mi hasznunk lenne belőle? - kérdezte Rosny.

- Talán egymás közt elrendezhetnők, amit uraságod kifogásolhatónak vél, s nem kellene a királyt ily apróságokkal terhelnünk.

- Uram - így Rosny, aki éppen erre várt -, a kegyelmed jóakaratú erőszakossága lebírta ellenállásomat. Íme a levél.

Haj, olvasóm! Mennyire sajnáltam, hogy nem láthatom eme Fayet képét, mialatt Rosny ércesen zengő hangon felolvasta neki a levelet, melyben áperte elmondta, hogyan utasította vissza a Madame és ő Robin gyémántjait, hogy vitte azokat el Robin Sourdis úrnőnek és Deuilly úrnőnek, és mi hatással volt ez, mint tudjuk, Cheverny kancellár és Fresnes úr abbéli elhatározására, hogy Robinnak adják haszonbérletbe a kérdéses hivatalokat...

- Uram, uram - kiáltotta Fayet -, ha azt mondom: kegyelmed nem kíméli levelében az érintetteket, keveset mondok.

- Ami igaz, az igaz - felelte elutasítóan Rosny.

- De két hölgyet is néven nevez a levél. - Fayet dadogott-mekegett ijedtében.

- Kik nagy hibát követtek el: elfogadták a gyémántokat, holott tudják, ingyen semmit sem adnak.

- Való igaz! De uram, uram! Tudnia kell, s bizonyára tudja is: Sourdis úrhölgy nagynénje Montceaux márkinőnek!

- Kinek elég gyémántja van ahhoz - felelte hidegen Rosny -, hogy megajándékozza eggyel nagynénjét, ha úgy látja jónak, akár ennél nagyobbal és szebbet is.

- Uram, hát csakugyan nincs mentség? - kérdezte Fayet, remegő hangon.

- Hogyne lenne! Kegyelmed maga fogalmazta meg az imént: ezek az urak hozzák rendbe, amit kifogásolok, s akkor én uraságod szeme láttára vetem tűzre e levelet.

- És ha elégett, nem írja-e újra meg, uram?

- Fayet - felelte fensőbbségesen Rosny -, én nem játszom a szavammal. Egyébiránt csupán egy apróságról van szó, mint kegyelmed oly találóan mondta.

Fayet távozott, magánkívül az izgalomtól, és fél óra múlva visszatért Cheverny kancellár levelével, melyben a kancellár bejelentette, a tanács semmisnek mondta ki Robin javára hozott határozatát, és a jövőben Rosnyra hagyja a hivatalok eladásának jogát, mivel a király ezt így kívánja.

- Az urak nem siettek meghajolni a királyi akarat előtt - jegyezte meg Rosny.

Majd minekutána kilőtte e pártusi nyilat, így folytatta:

- Ezzel beérem. Lássa, Fayet, alkalmat adok magának arra, hogy maga vesse eme lobogó tűzbe levelemet.

Amit Fayet meg is cselekedett, minekutána újra elolvasta, hogy meggyőződjék róla: csakugyan azonos az imént felolvasott episztolával.

Amikor hazatérve elbeszéltem az ügyet de La Surie lovagnak, ő előbb hangosan és sokáig nevetett, majd miután elmúlt a nevethetnékje, azt mondta:

- Fogadom, Pierre, te majd elbeszéled az ügyet a királynak, amikor elvisszük aranyát az amiens-i táborba.

- Elvisszük, lovag úr? - vontam fel a szemöldökömet. - Mondtam-e én egy szóval is kegyelmednek, hogy elkísér?

- Piha, én Pierre-em! Elég legyen a bosszantásból és szurkálódásból! Pisseboeuftől tudom: rá akarod bízni kíséreted utóvédét, rám az elővédet.

- A fene essék eme gaszkon nyelvébe! - nevettem nagyot. - Hisz lehetett-e erre nézve kétséged, Miroul? Ám hogy iménti kérdésedre megfeleljek, igenis, el fogom beszélni őfelségének a históriát, annál is inkább, mivel fényes bizonysága Rosny erényeinek, és Fresnes-ek, Chevernyk és más tanács híján szűkölködő tanácsosok becstelenségének, kiknek legfőbb gondja az, hogy Párizsban degeszre tömjék erszényüket, mialatt a király és jó nemessége naponta kockára veti életét Amiens falai alatt.

- Mindazonáltal Rosny hallgatást ígért Fayet-nek - vágott töprengő arcot Miroul.

- Csak a maga nevében, nem az enyémben. S mit gondolsz, miért küldött be ama nyitott ajtajú szobácskába, ha nem azért, hogy e jelenet fültanújaként azt Henriknek elbeszéljem?

- Teringettét, végre tisztán látok! Rosny szavát adja Fayetnek, és úgy intézi a dolgokat, hogy azt te szegd meg helyette... Meg kell adni, a te Rosnyd vérbeli Machiavelli.

- Az én Rosnym talpig becsületes férfiú, de, Miroul, tudod te azt nélkülem is: még a jó politikához is elkél némi csalafintaság...

Távozásunkat Amiens-be egy héttel el kellett halasztanunk, mert Rosnynak az összegyűjtött arany egy részéért lőszert és élelmet kellett beszereznie. Mi engem illet, éppen nem sokalltam ez áldásos haladékot, alig volt elég egy hét arra, hogy kíséretemet összeállítsam. Azt akartam, elég erős legyen ahhoz, hogy szembeszállhasson azokkal, akik rá lesnek, de elég gyors is ahhoz, hogy elkerülje őket, ha számuk nagyobb annál, hogysem egy szempillantás alatt elsöpörhetnénk őket, hisz célunk nem a harc volt, hanem az, hogy eljuttassuk a királyhoz a ránk bízott becses ellátmányt. Ezért nem vittem magammal talpasokat, ők nagyon lelassították volna a menetet, hanem csakis lovasokat, és nem vasalt szekereket, hanem útibatárokat, melyek, még ha annyira megrakjuk is őket, amennyire csak tengelyük bírja, gyorsabban haladnak a szekereknél.

Lázas tevés-vevésem közepette is ingerülten figyeltem a franciák páratlan ingatagságát, könnyelműségét és hiszékenységét. Mióta Amiens elesett, máris azt képzelték: vége a királynak, a monarchiának, megszállás alá kerül az egész ország, és ki-ki csak magával törődött; a nagyurak újra elkezdtek egymással torzsalkodni, a protestáns nemesség nem csatlakozott a királyhoz Amiens-nél, és hirtelen újjáéledtek a Liga maradványai is. Hazugabbnál hazugabb hírek - melyeket éppen nem ártatlan szándékkal indítottak útjukra - riogatták Párizst, s hozták izgalomba népét. Nem telt úgy el nap, hogy ne jelentették volna: ez vagy az a nagyváros spanyol kézre jutott, s mintha nem lenne elég Amiens eleste, már Poitiers-t is elsiratták... A ligások alattomos gonoszságukban még messzebb mentek. Azt terjesztették, hogy a királyt halálos kór támadta meg, napjai meg vannak számlálva, máris a sírját ássák valahol...

Három nappal indulásunk előtt Pisseboeuf odajött hozzám, és elmondta, szinte a fogát csikorgatva dühében, hogy előző este elment Poussevent-nal bort inni a Címerpajzshoz címzett fogadóba, s hallotta, hogy a szomszéd asztalnál öt-hat fickó a spanyol király egészségére és győzelmére üríti poharát. Majd az asztalra tették kardjukat, és szitkozódva, fenyegetőzve arra kényszerítették a fogadóst és vendégeit, hogy kövessék példájukat. Poussevent-nak is, neki is nagyon megfeküdte a gyomrát a dolog, elégtételt akarnak venni, s mert megtudták a fogadóstól, hogy eme fickók minden este ugyanabban az időben jelennek meg a fogadóban poharaikat kiüríteni, szándékában áll engedelmemmel oda visszatérni, Poussevent és négy-öt emberünk társaságában, és jól ellátni eme elspanyolosodott franciák baját.

Én sem megtagadni nem akartam a kért engedelmet, sem feltétel nélkül megadni, attól tartva, hogy emberhalál eshet, ezért úgy határoztam: magam állok e csetepaté élére, és előkészítéseképpen bizonyos kisebb óvintézkedéseket teszek, melyek közül a legelső az volt, hogy közöltem Pierre de Lugolival a helyet és órát. A második az, hogy embereimet rábírtam: vegyenek zekéjük alá páncélinget, s végül meghagytam Faujanetnek, készítsen elő számunkra néhány jó bunkót: ezeket embereink egyike hozta el a fogadóba egy takaróba burkolva, s rakta le a legsötétebb sarokban, valamivel azelőtt, hogy a senkiháziak megérkeztek volna. Jómagam azt a vastag bivalybőr zekét öltöttem magamra, mely oly jó szolgálatot tett nekem, amikor Párizs elfoglalása után kiakolbólítottam házamból Bahuet-t.

Már égtek a gyertyák a fogadóban, amikor beléptünk, jóval fentmondott bolondok előtt, kiket annyira elvakított fanatikus buzgalmuk, hogy inkább akartak spanyol iga és inkvizíció alatt élni, mint ama uralkodó igen elnéző törvényei alatt, kinek vér szerinti alattvalói voltak. A fogadó jóformán üres volt. Egymagam foglaltam helyet annál az asztalnál, mely szomszédos volt ama senkiháziak törzsasztalával, mint ezt a fogadóstól megtudtam, s a bunkót úgy fogtam két térdem közé, hogy ne lássék. Társaim mögöttem foglaltak helyet egy asztalnál, mind úgy rejtették el bunkójukat, ahogy én a magamét, és úgy is húzták mélyen szemükbe kalapjukat. A társaságban ott volt de La Surie lovag, a hosszú, sovány Pisseboeuf, a kövér Poussevent, és végül háznagyom, Franz és kocsisom, Lachaise. Inkább őket hoztam magammal, mint Lucöt és Thierryt, noha óriás termetük ellenére sokkal lomhábbak voltak a harcban, mert nem bíztam apródjaim józanságában: ha a harc heve el találja ragadni őket, az bizton csődöt mond.

Egy jó fél óra hosszat vártunk a mi ligásainkra. Ezalatt kiittam egy fél kupa bort, és a szolgálóval, egy csinos, húszesztendős forma leányzóval incselkedtem, kinek gömbölyded keblét látni engedte lazán megkötött vállfűzője.

- Galambom - mondtam neki, s könnyű kézzel megcirógattam hátsó felét, ügyelve, hogy a gazda meg ne lássa -, hozzál nekem még egy gyertyát, az orromig sem látok!

- Hitemre - mondta ő, s úgy tett, mintha nem venné észre a kezemet -, csak nem attól fél, hogy nem találja meg a saját száját? Mert ugyan mi mást bámulhatna itt?

- Hát téged - feleltem sotto voce -, és hetyke csecsedet!

- Boldogságos Szűz! - nevetett ő nagyot. - Ez ám a derék udvarló! Beéri azzal, hogy bámuljon, és pecsenye helyett annak illatával!

- Aranyvirágom, a látás édestestvére a tapintás! Egy solt adok neked egy újabb gyertyáért, és egy aranyat, ha kibonthatom vállfűződet!

- Tréfál-e, uram? - meresztett ő nagy szemeket, e hallatlan nagylelkűség láttán.

- Nem én! Itt a sol is, az arany is - dobtam az asztalra mindkét pénzdarabot.

- Sajna, csak a solt vehetem el a gyertyáért - felelte halkan a leány. - A fogadós nagyon féltékeny. De csak jelölje meg nekem a fát, az ágat és a levelet, s a madárka rálel madárpárjára, arannyal vagy anélkül.

Itt félbeszakadt fecsegésünk, mert más vendégek is megjöttek, ligásainkkal egy időben, s a csinos szolgáló otthagyott, hogy amazokat kiszolgálja, mindazonáltal nem mulasztotta el, ahányszor mellettem elment, titokban felém hajlítani testét, meghimbálni csípejét, gyengéden rám mosolyogni vagy kacsintani és még száz efféle apróságot művelni, melyekkel a szépnem a mienk vágyát fel szokta kelteni.

Végre megjöttek, akikre vártunk, heten, és leültek úgyszólván az orrom előtt egy asztal köré. Ruhájukról és otromba magatartásukról ítélve holmi írnokok vagy boltosok lehettek, kiköpött s kihányt arcmásai ama Tizenhatoknak, kik minekutána elűzték III. Henriket tulajdon fővárosából, úgy vetődtek felszínre, mint a tajték, aminthogy abból valók voltak csakugyan, s eljutottak odáig, hogy kormányozni akarták nemcsak Párizst, hanem az egész országot a papoló papok és a spanyolok segítségével, mivel a balgák nem tudták: ha II. Fülöp rátehette volna a kezét Franciaországra, egy negyed percnél tovább nem tűrte volna el őket a kormányrúdnál; amellett valamennyien szégyentelenül álszentek voltak, magukat a vallás védelmezőinek mondták az eretnekek ellenében, holott valójában csakis a helyükre és a pénzükre vágytak, jobban mondva a spanyol aranyaira, melyekkel nem fukarkodott, hogy e kreatúrákat megvásárolja. És hogy végül világosan kimondjam: mind hazaárulók voltak, igenis, átkozott hazaárulók! S mert IV Henrik nagylelkűen megbocsátott nekik Párizs bevétele után, amilyen alantas volt a lelkük, annál jobban gyűlölték, minél kegyesebbnek mutatkozott irányukban, örültek balsorsának, és azt képzelték: eljött az ideje, hogy ismét meggazdagodjanak Franciaország romjain.

Ezek a fajankók egy négyszögletes asztal mellett foglaltak helyet, hárman-hárman szemközt egymással, s egy nagy testű, vastag nyakú ipse (kinek nyakát mintha egyenesen a bitó hurkára szánta volna a természet) az asztalfőn; ez a vörös képű, pimasz szájú, nagyhangú, ingerült fickó láthatóan bizonyos tekintélyt élvezett vagy követelt magának cimborái körében. Megfigyeltem: egy nagy kés volt nála (mint társainál is), s azonkívül egy pisztoly az övén, ami nyugtalansággal töltött el: nincs az a páncéling, mely egy pisztolygolyót feltartóztatna.

- Cimborák - harsant fel a nagy testű fickó hangja -, ügyeink jól állnak, elég volt a krajcároskodásból! Igyunk fejenként két üveg bort! S aki megtagadja, gyáva! Ha akadna köztünk, komáim, kinek a lelke oly puha avagy a töke oly üres, hogy nem bír el egy jó kis montmartre-i bort, az menjen a pokolba! Éljen Isten! Aki férfi, legyen férfi! Jaquette! Jaquette! - bömbölte teli torokból. - Hét üveg bort ide az asztalra! De rögvest! És gyorsan hozzad, mert ha nem, ezzel az én jó késemmel (és itt elővonta hüvelyéből és meglengette nagy kését) felhasítom a bendődet alvégétől a torkodig!

- Uram, ezek mocskos és megbotránkoztató szavak - kelt ki magából Jaquette, s mint egy kiscica, harcra készen felemelte két mellső lábacskáját, s kimeresztette körmeit. - A bor lefejtéséhez idő kell. És csak két kezem van, nem hozhatok kelmeteknek egyszerre hét flaska bort.

- Fogadós - kiáltotta a termetes gazfickó -, tapaszd be tyúkod száját, mert ha nem, a király szajhájának fenekére mondom, nyakad köré aggatom beleit.

- Eredj, Jaquette, és tedd szaporán, amit mondtak! - szólt a fogadós, megfékezve haragját, ám súlyos szemhéja alól egy vajmi kevéssé barátságos pillantást vetett a fickóra.

Jaquette kényelmes léptekkel elindult a pince irányába, ám mielőtt a küszöböt átlépte volna, visszafordult, és azt mondta, veszedelmesen szelíd hangon, senkire sem nézve:

- Édesanyám megmondta, s igaza volt: ki borivás közben hetvenkedik, s azzal fenyegetőzik, hogy becsületes embereket kibelez, az megfut az igazi harcból.

- Az istenfáját! - bömbölte a nagy testű garázda. - Ide azokkal a flaskákkal, fogadós, de tüstént! Vagy a fejedre gyújtom bordélyházadat!

- Máris megyek. - A fogadós tudta, miért vagyunk ott, cimboráim meg én, s jobb szerette távol tartani magát a csetepatétól: legyen az csak a mi gondunk!

Én hátrafordultam, s mihelyt a fogadós elment, sotto voce odaszóltam Miroulnak:

- Cave hominem cum pistola![126]

Az igazat megvallva, nem is sejtem, hogy mondják latinul a „pisztolyt”, hisz a rómaiak nem ismerték eme furfangos fegyvert. Hanem az én Miroulom így is jól megértett, aminek jeléül némán rám kacsintott.

Ekkor visszatért a pincéből a fogadós, ám nem az iménti csinos barna leányka, hanem egy ezerráncú vénasszony kíséretében, ki három flaskát szorított fonnyadt kebléhez. A másik négyet a fogadós hozta.

- Megállj, fogadós! - förmedt rá a tagbaszakadt fickó. - Hová tetted azt az ostoba, megátalkodott, szaros kis varangyot? Tartozom neki egypár csattanós pofonnal.

- Én már megfenyítettem, s pedig tulajdon kezemmel - felelte a fogadós, megint alábocsátva szeme héját fekete szemére. - És orcátlanságáért nyomban aludni küldtem, tudtára adva, hogy holnaptól fel is út, le is út!

- Nem úgy van az! - állt fel az ipse. - Mutasd meg, hol a szobája, fogadós! Büntetésül pimasz nyelveléséért magam akarom máris jól eltángálni, megcibálni és seggbe rugdalni!

- Fogadómban otthon érezheti magát, mester uram - felelte elszántan a fogadós. - Ám lakásomban én vagyok otthon.

- Ugyan, ugyan, Martinet mester! - békítette a ligások egyike. - Elláthatja ama buta liba baját azután is, hogy kiürítettük flaskáinkat. Előbb igyunk! Annál jobban esik majd a verés, ha a bor felhevítette vérünket!

- Igaz! Úgy van! - kiáltották a cimborák, és Martinet, rövid habozás után, morogva és kurrogva, mint eb a láncon, akár mert jobban szomjazott a borra, mint bosszúra, akár mert a fogadós fekete szeme elgondolkodtatta, leült. De vörhenyes képéről, vérben úszó kis disznószeméről lerítt, hogy akármilyen vastag is a bőre, mégiscsak sajog az a szolgáló nyila és a fogadós elutasítása nyomán.

E szópárbaj egész ideje alatt némán lapítottam, mint az egérke, kalapomat mélyen a szemembe húzva, orromat kupámba lógatva. Hallgattak, mint a sír, embereim is a hátam mögött, s nem szóltak a bolthajtásos, füstös teremben itt-ott megtelepedett vendégek sem (egyikük-másikuk kis agyagpipából eregette a füstöt); nem kívántak összeütközésbe jutni eme nagy termetű s nagyhangú ipsével, ki oly könnyen rántott kést, és egy pisztolyt hordott nagy büszkén pocakja fölött, az övén.

Úgy tetszett, mondott Martinet kedvét leli ama hatalomban s uralomban, melyet a vendégek hallgatása folytán a fogadó fölött gyakorol. Mert alighogy az első üveg bort benyakalta, egy másodikat rendelt, s azt is kiitta, fél kezét csípejére téve, s kis disznószemét kihívóan körbejártatva.

- Hé, fogadós! Ide nekem egy szelet pirított kenyeret és a legnagyobb kupát, amit csak előkaparhatsz! Hadd mondok egy pohárköszöntőt a társaságot felvidítandó, hisz e percben kedvetlenebbnek tetszik, mint döglött szamár szellentése!

A fogadós nyilvánvalóan ismerte már Martinet szokásos kívánságát, mert abban a minutában előhozott egy öblös kancsót (melybe csakugyan belefért egy üveg bor kétharmada!) s a kenyérszeletet, melyet Martinet beledobott a kancsóba, majd azt színig töltötte borral. Eztán felállt.

- Cimborák! - kiáltotta mennydörgő hangon -, kire ürítsük eme poharat?

- A királyra! - vágta rá nyomban asztaltársai egyike, ki a jelek szerint e szerepet tartozott eljátszani eme különös szertartás során.

- De melyik királyra? - bődült el diadalittasan Martinet. - Vajon királynak nevezhetjük-e ama bűzös navarrai bakkecskét, ki eretnek és visszaeső bűnös? Eme szajha Jeanne d'Albret fattyát?

- Nem! Nem! - kiáltották egy emberként cimborái.

- Tehátlan megismétlem: melyik királyra? - kezdte újra Martinet.

- A legkeresztényibb királyra - felelte csatlósa.

- És ki a legkeresztényibb király, vallásunk utolsó bástyája, az apostoli, római katolikus anyaszentegyház jámbor és vitéz bajnoka?

- Spanyolországi II. Fülöp! - kiáltotta a csatlós.

- Nos tehát - húzta ki hüvelyéből kését Martinet, s tette ki maga elé az asztalra -, én eme poharat Spanyolországi II. Fülöp egészségére s jólétére ürítem, amiens-i győzelmére, és közeli bevonulására Párizsba!

Azzal nagyot kortyolt a kancsóból, s továbbadta jobb oldali szomszédjának, rásüvöltve:

- Rajtad a sor, komám! És ne légy mohó, ne igyál többet egy kortyocskánál! Jutnia kell belőle mindenkinek, aki itt van! És aki az utolsó kortyot kihörpinti, az fogja a kenyérszeletet megenni, s hitemre mondom én, Martinet, ha nem hozatok neki egyedül egy egész flaskát, faljanak fel elevenen a pokol minden ördögei!

Más körülmények között ezt az ajánlatot éljenzés fogadta volna, most azonban, e pimasz hazaáruló pohárköszöntője után, halálos csend következett. Martinet ezen csak nevetett, bízván benne: ereje fitogtatásával célhoz ér.

- Ej, haj! - mondta, mialatt cimborái egy-egy kortyot ittak a kancsóból, s kérkedve kitették késüket maguk elé az asztalra. - Ejnye-bejnye! - jártatta körbe véreres kis szemét félig mulatva, félig fenyegetően a vendégeken. - Itt egyesek olyanok, mint a fehércselédek. Hogy kielégítsük s megkönnyítsük őket, előbb erőszakot kell tennünk rajtuk...

Amire társai mind hahotában törtek ki, „mint egy rakás légy!” - noha Rabelais képzelőereje kell ahhoz, hogy valaki a legyet nevetni lássa. Ám mint tudjuk, az isteni flaska előbb jócskán feltüzeli a képzeletet, aztán elaltatja.

- Komám - mondta Martinet annak, aki közülük utolsónak ivott -, add tovább a kancsót eme fickónak, ki maga iszogat kis asztalánál, mint egy svájci. Az istenfáját! Én nem vagyok fukar, sem szűkmarkú! Ha én iszom, azt akarom, mindenki inni kívánjon! Ha én fingok, azt akarom, mindenki fingjon! Kis komám - szegezte rám kutakodó, gonosz pillantását -, mondj búcsút szaros magányodnak! Fogd ezt a kancsót, emeld fel, és idd ki annak az egészségére, akit mondtunk!

Én elsőbben is egy pillantást vetettem a hátam mögé, és nagy megnyugvásomra nem láttam ott embereim közt Miroult, minélfogva tudtam: ott van immár, ahol lennie kell. Majd Martinet felé fordulva, azt mondtam előzékeny hangon:

- Ezer hála és köszönet, uram, amiért alkalmat ad rá, hogy igyam egy király egészségére, akit csodálok és tisztelek. Azzal felálltam, és megragadtam bal kezemmel a kancsót.

A jobbal bunkómat markolásztam.

- Éppen jókor! - szólt Martinet, noha kissé csalódottnak látszott, amiért nem kellett engem erővel ivásra kényszerítenie. - A fickó velünk tart - fordult cimborái felé. - Van vér a pucájában. Helyesen gondolkodik. Tudja, mit suttognak manapság a kolostorokban és sekrestyékben!

- Tehát - hagytam oda asztalomat, s léptem az övék elé, a kancsót úgy tartva, mint fennebb mondtam, s a bunkót jól megmarkolva -, iszom!

Majd hirtelen hangot és testtartást váltva odaplántáltam magam eléjük, fejemet felszegve, úgy tettem, mintha megmártanám ajkamat a kancsó borban, letettem a kancsót, és messze zengő hangon elkiáltottam magam:

- Ürítem boromat királyom és vér szerinti uralkodóm, Franciaországi IV. Henrik egészségére, jólétére és győzelmére!

E kitörés után, melyet a semmirekellők dermedten hallgattak, két kézre fogtam bunkómat, és csevegő hangon azt mondtam:

- Uraim, aki a késéért nyúlna kegyelmetek közül, melyet oly vitézül kitettek az asztalra, nagyon megjárná. Eltörném a csuklóját.

A hat ligás vezetőjére bámult, mintegy parancsára várva, s az - noha előbb elsápadt hirtelen támadásom miatt, de aztán azt hivén, egyedül vagyok (mivel embereim meg sem moccantak), kissé megnyugodott s bátorságra kapott -, úgy téve, mintha nagyot nevetne, rájuk kiáltott:

- Az istenfáját, cimborák, mi hatan vagyunk! Ez az eszement eretnekpárti egymaga! Egymaga, egy bunkóval, hat kés és egy jó pisztoly ellenében! Tán álmodok! Elég ráfognom e fegyvert, elvennünk tőle pásztorbotját, és máris a mienk. És ezer ördög! Kedvem lenne kicsit eljátszogatni vele és kiherélni őt, mielőtt ledöfnénk és a Szajna kebelére vetnénk!

- Mester uram - feleltem én a lehető legnyugodtabb hangon -, úgy vélem, tréfálsz! Megölnél, amiért én, született francia, a francia király egészségére ürítettem poharamat! Ez gyáva és gyalázatos gyilkosság lenne!

- Ugyan, ugyan! - nevetett Martinet. - Megölni egy eretnekpártolót nem gyilkosság. Megcselekedtem én ezt és jóval többet is Szent Bertalan áldott napjain s éjjelein! És még többet teszek majd, amikor II. Fülöp beveszi Párizst. Előre megmondom neked, szegény eszement, egyetlen királypártit nem hagyunk életben! Te csak egy kicsit megelőzöd a többit.

- No, próbáld rám fogni pisztolyod, gyilkos mester, ha tudod - néztem farkasszemet vele.

- Hogyne tudnám - nyúlt pisztolyáért Martinet, de nem érte el: Miroul felbukkant mögötte, s nyakát alkarja satujába fogva, kését nekiszegezte Martinet jobbjának, mondván:

- Vastag a jobb kezed, nagypofájú mester, hanem az én késem hegyes ám, s ha a kezed mozdítani mered, úgy elvágja, mint a vajat!

A csatlósok egyike - hatból egy, annyira nyúlszívűek voltak! - megpróbált vezére segítségére sietni és megragadni a kését, de keze nem jutott túl az asztal peremén: mint előre megmondtam, eltörtem a csuklóját. A többi senkiházi oly jámboran tűrte, hogy embereim vezérüket lefegyverezzék és megkötözzék, mint barom az istállóban. Aminek láttán a vendégek mind felpattantak, és azt kiáltották: fel kell kötni e semmirekellőket, mégpedig azon nyomban. Franz és Lachaise visszaszorította őket bunkójával, s én keresztényibb érzelmekre bírtam e későn ébredt vitézeket, kijelentvén, hogy Martinet erszényéből mindannyiuknak egy-egy flaska bort fizetek, ha hajlandók azt a király egészségére üríteni, amit őrjöngő lelkesedéssel fogadtak.

Ekkor deus ex machina berontott a fogadóba Lugoli, s úgy téve, mintha nem ismerné meg La Surie-t, sem engem, megkérdezte a világ legkomolyabb képével, mi volt az a nagy zaj és kiáltozás, mely megütötte fülét, amint az utcán erre haladt. Senki nem adta elő oly szaporán a történteket, mindenki mást megelőzve, mint a fogadós, és senki nem igyekezett nála jobban befeketíteni Martinet-t, még feketébbnek festve tetteit, mint amilyenek voltak.

Amint Lugoli távozott, s emberei elhurcolták ligásainkat, kik ugyancsak lógatták fülüket-farkukat, már a bitón látva magukat, a társaság egy akarattal felszólított, igyam velük, amit meg is tettem, s mind torkunk szakadtából kiáltoztunk: „Éljen Franciaország királya!” és ittunk, mint a kefekötő.

Ugyan ki gondolta volna, olvasóm, hogy egy háromszázezer lelket számláló nagyvárosban, amilyen Párizs, a villám gyorsaságával terjed el Saint-Denis-től az Óvárosig és az Óvárostól az Hulepoix negyedig Martinet és cimborái balesetének híre, úgyhogy már másnap kétszer is visszahallottam, egyszer Fogacer szájából, másodszor Pierre de L'Étoile-éból, ki nem győzött eleget örvendezni azon, hogy a jó nép „magamagától” tépázta meg eme kipusztíthatatlan ligások taraját, kik úgy burjánoznak bajaink szemétdombján, mint a kutyatej. Mindazonáltal, olvasóm, ha könnyen megesik mások baján a szíved, ne riadozz! Sem Martinet, sem övéi nem vetették egy kötél hurkán át végső pillantásukat az égre (mely szerintük tetteiket sugallta), hanem csupán a Bastille „kebelére vetették” őket, hogy Martinet szavával éljek, s ámbár a Bastille is kemény és barátságtalan hálótárs, mégsem oly hideg, mint a Szajna folyó vize, melyet Martinet nekem szánt volna.

Tizenkettedik fejezet

Nézd el nekem, olvasóm, hogy a fogadói históriával traktáltalak, holott az semmiségnek tetszik az adott hallatlan veszedelemhez képest. Igaz, mégis jó lecke volt ez azoknak az áruló párizsi ligásoknak, kik máris a spanyol nyársra tűztek volna bennünket, holott még meg sem fogtak s meg sem kopasztottak, ebben is a nagyurakat követve, példának okáért Soissons grófját, kit a király levélben szólított fel kétszer is, hasztalan: csatlakozzék hozzá Amiens-nél; vagy Auvergne grófot, ki távozott az udvarból, azon ürüggyel, hogy még nem nevezték ki nagyhercegnek; avagy Tavannes vicomte-ot, ki Amiens-nél indulatosan szemére hányta őfelségének, hogy a megígért marsalli címet még mindig nem adta meg neki, azzal dezertált, és Párizsba sietett cselt szőni, ahol aztán Vic úr azon nyomban börtönbe vetette.

Hogy Auvergne grófjára visszatérjek, olvasóm ismeri már IX. Károlynak ezt a fattyát főprior néven, mert ez volt a titulusa III. Henrik halálakor. Különös nagyúr: erényekkel, szépséggel, szellemmel és vitézséggel egyaránt ékes, egyszóval maga lett volna a tökély, ha nem lett volna oly enyveskezű. Azám! Olyannyira, hogy nem átallta inasaival kifosztatni a járókelőket éjjel. IV. Henrik az ő gunyoros könyörületességében elnevezte „tékozló fiúnak”, és tékozlónak csakugyan tékozló volt, ám olyan fiú, ki, ha az apja annak idején leölte tiszteletére legkövérebb borját, másnapra kelve ellopta apja összes borját, ha kövérek voltak, ha soványok.

Ami a fosztogatókat illeti, Párizsból Amiens-be vivő útjaimon nem győztem miattuk elég óvatossággal eljárni. Nagy halom eleséget-szüleséget szállítani egy éhező vidéken át, százötvenezer aranyat egy tönkretett ország legközepén, s mi több, negyven mérföld[127] távolságra - és ezt a távolságot lehetetlen volt egyhuzamban megtenni, vagy akár kettőben - ez valóságos istenkísértés volt. Mint már mondtam, kíséretemet úgy állítottam össze, hogy inkább gyors legyen, mint erős, gyalogság nélkül - nem kellett sem svájci, sem egyéb gyalogos -, csakis lovasokból, mégpedig könnyűlovasokból (mindazonáltal bőségesen ellátva tűzfegyverekkel), s ugyanezen megfontolásból szekerek helyett hintókon vitettem a rakományt, csupán megerősíttettem tengelyüket, és magammal vittem egy bognárt, arra az esetre, ha valami baj adódna egyikkel-másikkal.

És ámbár legjobb kiindulási pontunk a Saint-Denis-i kapu lett volna, úgyszólván soha nem azon át távoztam, és nem is a legegyenesebb úton haladtam, tehát Clermont-on és Montdidier-n át, illetve csakis visszatérőben, amikor nem kellett útonállóktól félnünk, hisz üres kézzel tértünk haza. Nagyon is ügyeltem rá, hogy útvonalunkat az utolsó percben határozzam el, és folytonosan változtassam, és nem városban szálltunk meg pihenőinkön, hanem inkább egy-egy kastélyban, mivel azok nagyobb biztonságot ígértek; és arra is volt gondom, hogy a kastély tulajdonosát - hacsak nem harcolt Amiens-nél - az utolsó percben értesítsem jövetelünkről, mindig hozzátéve, hogy egy sol nem sok, annyit sem kell ránk kiadnia.

Kíséretemet (mely kétszáz lovasból állt) három részre osztottam. Az előőrs ötven lovat számlált, de La Surie úr parancsnoksága alatt, s ez a legkönnyebb - élelmet vivő - hintókat fogta közre. A derékhad, melyet magam vezettem, száz lovasból állt, s ez vitte az aranyat. S végül az utóhadat ugyancsak ötven lovast - Pisseboeuf vezette (és embereivel kapitánynak hívatta magát): ők őrizték a szállítmány legnehezebb részét, a lőszert, ágyúgolyókat, sőt még ágyúkat is, ágyútalpon, mert ezek, fájdalom, nem fértek bele a hintókba. Két apródom biztosította és tartotta fenn az összeköttetést az előhad, az utóhad és énköztem, s igen jól szórakoztak e nagy előre-hátra nyargalászás közepette, amire Pisseboeuf azt találta mondani: nem csoda, ha oly mohók, mint a szúnyogok, úgy is cikáznak ide-oda, mint azok.

Nem sokkal a liancourt-i kastély előtt, hol aznap éjjel meg akartunk szállni, Thierry, ki addig a hátvéd élén, Pisseboeuffel egy sorban ügetett, jött és jelentette: egy úrihölgy hintajának, mely eddig mögöttük haladt, kiesett egyik kereke, s a hintó most az útfélen hever. A hölgynek ugyan nem esett baja, de zokog, és amint a nevemet meghallotta, segítségemért könyörgött. Nyomban előreszalajtottam Lucöt az előhadhoz, s megüzentem La Surie-nek: álljon meg a menet, jómagam pedig ellenkező irányba siettem megvigasztalni a szép hölgyet.

Elképedtem, amikor a szép Sourdis úrnővel találtam szemközt magam. Fölötte dúltnak látszott, de sértetlennek. Mihelyt megpillantott, két karját a nyakam köré fonva oly erővel szorított magához, amelyet igazán nem néztem volna ki a hölgy fájdalmas arckifejezéséből, sóhajaiból, könnyeiből. Nyomban biztosított, el-elcsukló hangon, örök hálájáról. És ámbár mi sem érthetőbb, mint hogy a hölgy nagy ijedelmet állhatott ki, amikor hintaja felborult, úgy véltem, most hogy meggyőződött róla: kutya baja, izgalma már elült, s csak azért hosszabbítja valamicskével meg, mert élvezi, különösen egy férfi társaságában, lévén oly nagy kedvelője nemünknek.

- Asszonyom - mondtam, amikor végre kibontakozhattam öleléséből -, megvizsgáltam a kiesett kereket. Sértetlen, s mivel csupán az a része lazult meg, mely a kerékagyhoz rögzíti, bognárom egy-két óra alatt helyrehozza.

- Egy-két óra alatt? - riadt meg, s könnyei még bővebben patakzottak. - Hisz addigra leszáll az este. S én itt maradok a koromsötét éjszakában, csekély kíséretemmel. Barátom-uram, csak nem akar sorsomra hagyni? Hát azért mentette meg az életemet, hogy most az országút veszedelmeinek tegye ki?

- Isten mentsen, úrnőm - vágtam rá habozás nélkül. - Van itt egy felszerszámozott poroszka ló, a király ajándéka Montceaux márkinőnek, ha hajlandó nyergébe ülni, együtt vágtathatunk a liancourt-i kastélyba, mely csupán egy mérföldre van tőlünk. Ami szolgálóit és kíséretét illeti, megerősítem húsz fővel, s ők majd akkor jöhetnek utánunk, ha bognárom helyretette a hintó kerekét.

Amire Sourdis úrnő szolgálói, kik mindössze hárman voltak - jeléül annak, hogy a márkiné, ha úton van, kevéssel beéri -, nagy jajveszékelésbe, kotkodácsolásba és kárálásba fogtak, s minden tolluk égnek meredt.

- Asszonyom! - kiáltották panaszos és félelemtől remegő hangon. - Csak nem hagy magunkra éjnek évadján, szakállas katonák között, kik, mihelyt úrnőnk eltávozott, ránk vetik majd magukat, s ránk kényszerítik akaratukat? A Boldogságos Szűzre, úrnőnk! Hát csak azért hozott el ily messzire bennünket, hogy itt döntsenek hanyatt az útfélen?

- Csendet, csendet, buta libák! - kiáltotta átható, éles hangon Sourdis úrnő, hogy túlharsogja a jajgatást. - A kapitány úr - mutatott Pisseboeufre -, majd féken tartja katonáit.

Hanem amikor jobban szemügyre vette Pisseboeuföt, s látta, hogy csillan föl a szeme, amint a szolgálókra néz, némi kétsége támadt e fék megbízhatósága felől, s így maga sem tudta, mitévő legyen, hisz nem volt ő szívtelen vagy kegyetlen cselédeivel, éppen ellenkezőleg. Én húztam ki e csávából. De La Surie lovagért menesztettem apródomat. La Surie lovag lóhalálában hozzánk vágtatott, s amint megtudta, mi a feladata, s egy pillantást vetett a szobaleányokra, láthatóan megtetszett neki a szerep, amiképpen ő is megtetszett védenceinek. Tehát ott hagytam erényük őréül Miroult, s jómagam, kíséretemmel és kocsijainktól követve, Sourdis úrnő társaságában elügettem a liancourt-i kastélyba. A kastély gazdája Amiens-nél harcolt a király oldalán, s maggiordomójának megizente: engedelmeskedjék mindenben nekem.

Sourdis úrnőnek adattam a legszebb szobát, s mivel megtudtam tőle, hogy a liancourt-i kastélyt felettébb rosszakaratú kísértetek látogatják, megnyugtatására az övével szomszédos szobába kvártélyoztam be magam, és felajánlottam neki, hogy szobaleányai távollétében én segítek a vetkőzésben: e javaslatomat ugyan elhárította, de elragadtatással fogadta. S minekutána saját kezűleg gyújtottam meg a szobájában nem tudom, hány gyertyát, szikrát csiholtam ki a tűzszerszámból, hogy meggyújtsam kandallójában a tüzet, és ablakain összevontam a függönyöket, melyek oly vastagok voltak, hogy még a leglégiesebb kísértet sem férkőzhetett be rajtuk, magára hagytam. A márkinőt szerfelett meghatotta, hogy annyi fáradságot szántam rá, s kijelentette: én vagyok a legcsodálatosabb férfiember, s ezótától fogva „több mint jó barátja”.

Meglehetősen felcsigázva gyengéd szavai és hajlékonynak tetsző természete által, levonultam a kastély udvarába, hol Pisseboeuf már elrendezte körben összes kocsinkat, itt-ott kis tüzeket gyújtatott a kövezeten, és megszervezte az éjszakai őrséget és a váltásokat: három ember ügyelt egy kocsira. Eztán utánanéztem, mi van lovasaim vacsorájával, mert a hozzávalókat saját készleteinkből merítettük: nem akartuk szállásadóinkat akár csak egyetlen éjszaka időtartamára is kétszáz éhes ember ellátásával terhelni. Majd megszemléltem lovainkat az istállóban, hol a lámpások gyér fényénél bámulatos sürgés-forgás folyt: a lovakat lecsutakolták, megetették, megitatták, a patkolókovácsok ide-oda futkároztak, a leesett patkókat pótlandó, s a kovácsműhelyben nagy lánggal égett a tűz. Mint olvasóim is tudják, nem szeretem a háborút, ellenben, megvallom, szenvedélyesen szeretem a tábori élet eme jeleneteit - különösen éjszaka, mert ilyenkor valamiképpen sejtelmessé válnak - amikor tisztán érezni, mennyire örül ember és állat annak, hogy annyi fáradság és bajlódás után felfrissülhet.

Éppen abban a minutában tértem vissza a kastélyudvarba, amikor megérkezett Sourdis úrnő „kisded kísérete” és az én embereim, s egy fáklya világánál végignéztem, mint száll ki a hintóból kissé kócosan a három szobaleány és ki más, mint de La Surie, ki lovát Poussevent-ra bízta, nyilván attól a meggyőződéstől vezettetve, hogy a három leányt akkor őrzi meg a legeredményesebben, ha minél közelebb húzódik hozzájuk.

A leányokat sürgősen felküldtem Sourdis úrnő szobájába, Luc vezényletével. Négy ember vitte utánuk a márkiné málháit - kevesebb nem bírt volna el velük! A málhák számából kitetszett, hogy ha az úrnő cselédség dolgában takarékosnak mutatkozott is eme útján, annál fényűzőbb volt ruhái és egyéb cicomái tekintetében. Ekkor odalépett hozzám a maggiordomo, és megkérdezte, mikorra parancsolom vacsorámat; én azt feleltem, szememet még mindig a málhákra szegezve, s nagyot sóhajtva, hogy ahogy elnézem a dolgok menetét, kilenc óra előtt nemigen ülhetünk asztalhoz, hanem addig is örömest meginnék de La Surie úrral egy üveg bort, s harapnék hozzá némi kenyeret-sajtot. Az udvaron átmenve észrevettem bognáromat, ki kopaszabb volt a kerékagynál, és megdicsértem, amiért oly gyorsan helyretette a márkinő hintajának kerekét.

- Ó, márki úr - mondta a bognár az ő kedves, périgord-i kiejtésével -, a dicséret jólesik, de nemigen érdemeltem ki. Két koppintás a kalapáccsal, és helyére került a kerék. Nem volt azon semmi eltörve vagy elgörbülve. Úgy tetszik, szó sem volt itt balesetről, hanem előbb megállították a hintót, kiszálltak a hölgyek, s csak azután emelték ki a kereket. Hisz ha a kerék menet közben ugrott volna ki a helyéből, a bent ülő hölgyeken több dudor is látszana, nemcsak hamis faruk...

- Hallotta ezt, La Surie? - kérdeztem Miroultól, karját megragadva és jó erősen megszorítva.

- Hallottam.

- Bognármester, másnak is elárultad már ezt előttünk? - kérdeztem emberemtől.

- Nem én, uram - ingatta a bognármester nagy ravaszul orra előtt kezét, mely olyan szőrös volt, amilyen tar a koponyája. - Jó fülbe okos szó való. Rosszba még bolha sem. És ha valamit el akarnak hitetni velem, bognármester létemre, én elhiszem és hallgatok.

- A nemjóját! - fakadt ki La Surie. - Ahhoz képest, hogy hallgat, ugyancsak szaporán jár a fickó nyelve.

- De jól fog az esze - feleltem. - Bognármester, ma este eggyel több üveg bor jár neked és segédeidnek. Szólj Pisseboeufnek! Jó éjszakát, bognármester!

- Jó éjszakát, márki úr!

- Isten tudja, miért, a hölgy erőnek erejével csatlakozni kívánt hozzánk - szegezte le La Surie. - Ha egy újabb Vasseliére-rel lenne dolgunk, aggódnék életünkért, vagy legalább uram vesszejéért.

- Ugyan már, Miroul! - nevettem én nagyot. - Sourdis úrnő nem vérszomjas! Jobban szereti ő a férfiakat annál, hogysem egyet is megölne közülük! Ám csak a vak nem látja, hogy bele akarja ütni az orrát ügyeinkbe.

Fél kilenckor átküldtem Lucöt a szép hölgyhöz, azzal az üzenettel, hogy kilencre várjuk vacsorára, ám még egy óra hosszat kellett várnunk, mire megérkezett, elbűvölően kikenve-kifenve, pompás halványkék selyemruhában, s több ékszerrel megrakva, mint egy relikviákat hordozó szamár. Meg kell adni, igen kívánatos volt ahhoz képest, hogy elhaladta harmincötödik életévét: keble dús, nyaka finoman ívelt, álla sima, s bőre, noha hajszíne sötétbarna volt, fehér, mint a tej. Mi több, nagy fekete szemének ugyancsak jó hasznát vette; hogy művészien használta, azt mégsem mondanám, hisz pillantásai leginkább heves természetéből fakadtak, s minduntalan el is árulták, amit szavai nem: szembogarának tüze oly simogatóan s ígéretesen sütött az emberre, hogy csak azt csodáltam tízpercnyi bókolás után, miért nem vagyok máris ágyában! Keblén - mely enélkül is felkeltette volna érdeklődésemet - egy aranyrácsozatba foglalt, pompás gyémántot pillantottam meg. Egy oldalpillantással Miroul értésére adtam: ez az a kavics, amelyet a hölgynek Robin ajándékozott, akinek óvakodtak azt visszaszolgáltatni, minekutána kérését elutasították. Igaz, az effajta ember bizonyára módját ejtette, hogy megegyezzen Cheverny kancellárral, hisz egy bordában szőtték mindkettejüket.

A kancellárné - ahogy a párizsi rossz nyelvek Sourdis úrnőt nevezték - arra kért bennünket, mihelyt helyet foglalt, hogy kettőzzük meg a gyertyák számát, mivel jobban szeretné látni „a csinos nemesurakat, kik őt asztalukhoz meghívták”. Amire nyomban ráfeleltem - tudván, hogy „jobban látni” itt annyit tesz, mint „jobban látszani” -, lapáttal mérve a bókot, mint ez rendes szokásom a szépnemmel szemben:

- Ó, asszonyom, a világ minden gyertyája sem lenne elég ahhoz, hogy szememet kedvemre legeltessem páratlan szépségén, és ha szabad így mondanom: soha be nem telve vele.

Amire La Surie is hozzátett egy-két ékkövet a kifaragandó hiperbolához, s minekutána Sourdis úrhölgyet ily módon jóltartottuk bókkal, ő nekilátott más irányban is jóllakatni magát, s annyi húst tüntetett el, annyi borral, hogy az hat férfinak is becsületére vált volna.

- Barátom és megmentőm - fordult hozzám, amikor végre kissé eltelt -, képzelem, mennyit aggódik és remeg, mialatt e nagybecsű szállítmányt eljuttatja Párizsból Amiens-be!

- Valóban, asszonyom - feleltem, félig lehunyva szemem. - Sajnos, mindaddig erre kényszerülünk, míg fel nem találják a módját annak, hogy a puskák golyó nélkül is elsüljenek, s a katonák kenyér nélkül meneteljenek.

- Vagy zsold nélkül - vetett rám a hölgy egy gyors pillantást.

- Hja, ami a zsoldot illeti - néztem rá a világ legártatlanabb képével -, az nem az én dolgom. Rosny úr maga tartozik gondoskodni az általa minden eszközzel összegyűjtött és egybehordott arany elszállításáról.

Ez orcátlan hazugság volt, ám szép olvasónőm tudni fogja, miért vetemedtem rá.

- Nem én, uram. Bocsásson meg, de nem értem kegyelmedet.

- Ej, asszonyom, akkor figyelmetlenül olvassa emlékirataimat. Jól tudom, számtalan kalandról és személyről esik szó bennük, s az utóbbiakról temérdek apróságot mondok el, ám ezt a körülményt nem felejthette el, nő létére! Mindazonáltal nézze el nekem, ha addig is folytatom elbeszélésemet, míg fel nem ötlik a kegyed emlékezetében, amiről elfeledkezett!

Nem tudom már, hogy e rövid kis vallatás az arany dolgában hogyan vezetett vissza, mintegy a beszéd természetes lejtését követve, Sourdis úrnő szépségéhez, de emlékezetem szerint visszavezetett hozzá, mert éppen ekkor érkeztek meg a gyertyák, s a hölgy nyomban megtudakolta: jobban látjuk-e őt most, mint előbb.

- Jobban, asszonyom? - kérdeztem. - Ugyan hogy lenne az lehetséges? Hisz kegyed oly szép, hogy a nap maga sem tehetné tündökletesebbé szépségét!

De rövidre fogom, a folytatást könnyű kitalálni. Mindazonáltal amikor a márkiné már felszürcsölte az utolsó cseppig emez édes tejet (La Surie úr is hozzátette persze a maga bókjait), a bájos cicus előbbre óvakodott, mondván:

- Márki úr, csakugyan oly könnyű Rosny úrral együttműködni, ahogy azt kegyelmed gyakorolja?

- Nem különösebben nehéz.

- Úgy hírlik, elég nyers.

- Nem állítom, hogy nem az!

- Mindazonáltal az udvarnál kegyelmedet tartják bizalmas barátjának.

Jót nevettem.

- Miért nevet? - vonta ő fel a szemöldökét.

- Mert Rosny úrnak nincs barátja, illetve csak egy van: ő maga. Rosny úr senkit nem tart magához méltónak.

- Ez a megfigyelés éles szemre vall.

- Mégis igen nagyra becsülöm.

- Ki ne becsülné őt? - vonult vissza sietve a hölgy. - Azonban oly merev!

- Az. Ezzel szemben a szava aranyat ér. Amit ígér, megtartja.

Ez, amint erre számítottam is, elgondolkodtatta szép rókácskánkat. Nyilván rögtön eszébe jutott, hogy Rosny megígérte Fayet szekretáriusnak: nem szól a királynak a gyémántok ügyéről. Mindazonáltal, bár elmélázva, de továbbra is négy ember helyett evett és ivott, láttam ködös szemén: még mindig kétségek bántják.

- Szentül hiszem - mondta, hozzám fordulva -, hogy udvarbéli csinos barátnői mind kegyelmedre akarták bízni levelüket, ki a férjének címezve azt, ki a szeretőjének.

- Ők akarták volna, én azonban nemet mondtam. Elég nekem a magam dolga. Nem óhajtom a postáét is átvállalni.

- Ugyan már! És ha én arra kértem volna, vegye gondjába Montceaux márkinénak szóló levelemet, vagy Rosny arra, hogy vigye el az övét a királynak?...

- Kereken megtagadtam volna, hanem ami kegyedet illeti, úrnőm, ezt a megfelelő formák között tettem volna.

- Ó, uram, ez dicséretes tulajdonsága, hogy mindig megleli a megfelelő formát, s mi több, elragadóan tapintatos.

- Tapintatos, asszonyom? Ezt hogy érti?

- Hogy soha senki nem tudta s tudja az udvarnál, ki az úr szeretője.

- Mert nincs szeretőm. Házasember vagyok.

- És hűséges? - kérdezte Sourdis úrhölgy. - Ilyen szemmel, mint a kegyelmedé? Mely majd felfalja a hölgyeket? Azt hallottam, Rómában...

- Rómában, asszonyom, az nem kötelezett semmire.

- Barátom-uram - vetett rám egy csábos pillantást -, hadd árulom el kegyelmednek, minél jobban megismerem, annál tökéletesebbnek látom. Szeretem, ha egy férfi hallgat a kegyről, melyben egyik vagy másik hölgy részesítette, és nem képzeli egy múló gyengeségünk másnapján, hogy elköteleztük magunkat irányában...

Beszélgetésünknek ez a fordulata nem ért váratlanul, és jól láttam: vendégem e pillanatban nem vállalt megbízatására gondolt, akármi lett légyen is az a megbízatás, hanem önmagára.

- Asszonyom - mondtam, belemenve a játékba -, kegyed felbecsülhetetlen példával szolgál saját neme s az enyém számára egyaránt. Én is úgy tartom: az ember nyugodtan megengedhet magának útközben bizonyos kellemetességeket, ha van elég jó ízlés benne másnapra elfeledni őket. Mennyivel szebb lenne életünk, ha a pillanat sugallatára engedhetnénk gyengéd vágyainknak, s emiatt nem kellene megbolygatnunk életünk rendjét!

- Uram, ezt szépen mondta! - szólt Sourdis úrnő. - És ha hiszi, ha nem, roppant boldog vagyok, hogy filozófiája oly közeli rokona az enyémnek.

La Surie mindezt szótlanul hallgatta végig, csak barna szeme csillant fel olykor, a kék azonban hideg maradt. Hanem amikor a hölgy elhallgatott, talán hogy a lelke mélyén elgyönyörködjék filozófiáink egybeesésében, felállt és bókolt.

- Asszonyom, kegyeskedjék elbocsátani - mondta. - Igen elfáradtam, hív az ágyam.

- Lovag - mosolygott rá igen elbájolóan Sourdis úrnő -, jó éjszakát kívánok kegyelmednek!

Mire La Surie újfent meghajolt előtte, és így szólt:

- Asszonyom, fölösleges lenne jókívánságát hasonlóval viszonoznom. Ha valaki oly szép, mint kegyed, Morpheusz lágyan veszi karjaiba.

Ezt Miroul a lehető legkomolyabb arccal mondta, s a mi szép cicánk kis híján dorombolni kezdett e szavak hallatán, ám amikor távozóban a hölgy háta mögé került, Miroul egy kézmozdulattal - egyébiránt feleslegesen - arra intett: legyek óvatos.

- Barátom-uram - mondta Sourdis úrnő, mihelyt kettesben maradtunk -, az imént, saját szobámba tartva s a kegyelmedé előtt elhaladva, melyet még nem keresett fel, úgy láttam: ott vidámabban lobog a tűz a kandallóban, s egy üveg bort is odakészítettek asztalára. Megengedné, hogy mihelyt szobaleányaim kifűztek, átmenjek kegyelmedhez, a barátság poharát kiüríteni, s kis testemet megmelengetni ama pokoli tűznél?

- E pokol paradicsommá változik asszonyom megjelenésével. De talán szívesebben venné, ha bizonyos késéssel követném az emeletre?

- Uram, tapintata újra meg újra elbűvöl. Ritka lényt csodálhatok kegyelmed személyében: egy olyan nemesurat, ki minden körülmények között képes megóvni a kellő távolságot, az illemet s a látszatot...

Így tehát a szép hölgy, minekutána mély tisztelettel megcsókoltam a kezét, egyedül távozott a teremből egy óriás lakáj nyomában, ki egy kandelábert vitt, mert mondanunk sem kell, egy ily magas rangú hölgynek egész halom gyertya dukál.

Nem titkolhatom el olvasóim elől, hogy ama baráti pohár kiürítése három hosszú órát vett igénybe, s most, mialatt ezzel vagyok elfoglalva, ha nincs ellenedre, szép olvasónőm, míg testemet átengedem Sourdis úrhölgynek (kit lelkem vajmi kevéssé érdekel), visszatérek hozzád, mert nagyon is a lelkemre vettem, hogy az imént azzal gyanúsítottál: szükségtelenül hazudtam mondott hölgynek az aranyszállítmány kapcsán. Meglehet, mióta végighallgattad beszélgetésünket, már meglegyintett annak gyanúja, hogy a szép hölgy szándékai, akármerről tekintsük is őket, nem voltak egészen ártatlanok, színlelt balesetéből no meg a furfangos kérdésekből ítélve, amelyeket nekem tett fel, részint az aranyra vonatkozóan, részint azokra a levelekre, melyeket feltevése szerint gondjaimra bíztak volt. És talán az is eszedbe jutott, hogy Pierre de Lugoli nemcsak azért nem akarta Cheverny úrra bízni a jezsuiták rubinját, mert a kancellár Sourdis úrnő szeretője, hanem azért sem, mert az úrnő viszont nagynénje - igaz, nagyon fiatal nagynénje - Montceaux márkinőnek, kinek szerencséjét ő a lehető legnagyobb buzgalommal igyekezett előmozdítani, igaz, az unokahúg szerencséje cserében előnyösen hatott ki az övére. Ha tehát Sourdis úrnő megtudta volna tőlem, hogy százötvenezer aranyat viszek Amiens-be a királynak, nyomban értesítette volna róla Gabrielle-t, ki nem mulasztotta volna el azonnal megostromolni a királyt a maga dézsmájáért. Amit nem akartam, hisz másokkal együtt én is azt gondoltam: a szép Gabrielle nagyon is sokba kerül az országnak, különösen most, amikor olyan nehéz összekaparni a háborúhoz szükséges pénzt.

Ezért hát, jól észben tartva az úrhölgy kérdését a levelekről, mihelyt feljutottam szobámba - egy perccel azután, hogy Sourdis úrhölgy belibbent a magáéba és átengedte magát szobaleányainak (kik, fogadom, ásítoztak unalmukban és alhatnékjukban, míg rá vártak) -, első dolgom volt csendben retesszel elzárni a szobáinkat elválasztó ajtót, majd kinyitva útiládámat, elővenni Rosny levelét, mely a királynak szólt, s az én gondjaimra bízatott, és lábujjhegyre állva azt ágyam mennyezetére helyezni, azaz olyan magasra, hogy Sourdis úrnő, ki meglehetősen kis termetű volt, ne férhessen hozzá.

Eztán hálóköntösbe bújtam, és felszítottam kandallómban a tüzet.

A hölgy szerette a férfiakat, mint már mondtam, s ámbár látogatása nálam csupán eszköz volt - s azt is tudtam, mire irányul ez az eszköz -, most legalábbis egy időre céllá lépett elő, annyi természetességgel és hévvel adta át magát neki. Mégis, pontosan megéreztem, mikor jött el az a pillanat, melyben kielégült, ám úgy téve, mintha nem érné be ennyivel, folytatni akarta a játékot, nem annyira saját gyönyörűségét megújítandó, hanem inkább azért, hogy kimerítsen és elaltasson. Ez felkeltette harci kedvemet, s némi malíciával becsületbeli kérdésnek tekintettem, hogy ne engedjek ily korán és kitoljam ellenállásom határait és így az övét is, s már-már azt hittem, én viszem el a pálmát, mert alvást tettetve azt vettem észre, lehunyt pilláim résén át, hogy ő igazán alszik, s elbájoló látványt nyújt hosszú, zilált hajával. Ám e látszatra gyenge asszonynak oly nagy volt az akaratereje, hogy sikerült kitépnie magát boldog szunnyadozásából, épp akkor, amikor én kezdtem álomba hanyatlani. Sőt, az igazat megvallva, egészen el is aludtam már, amikor felébresztett az ágy - alig érezhető - megingása, melyet az ő felkelése idézett elő, vagy tán még inkább annak az édes melegnek hirtelen elapadása, mely testéből sugárzott rám. Félig kinyitva szemem, láttam, amint gyertyával a kezében odakuporodik útiládám elé, és gondosan átvizsgálja tartalmát.

Láttam, mi határtalan megkönnyebbülésére szolgál, hogy nem leli ott Rosny levelét, melytől, fogadni merek, azért tartott annyira, mert azt hitte: elbeszéli őfelségének a gyémántok történetét. A levél hiányából bizonyára arra következtetett, hogy Rosny nem hazudott Fayet-nek, amikor hallgatást ígért, és én sem őneki, amikor azt állítottam: nem vagyok Rosny levelének vivője. Szép arca, melyet egy perccel előbb még gond felhőzött be, egyszeriben kisimult és felderült. Csendesen visszacsukta a láda fedelét, s mielőtt átvonult volna szobájába, nesztelen léptekkel odaosont hozzám, és egy csókot nyomott arcomra: ez a csók és a nyomában feltörő, halk sóhaj mélyen megindított. És hogy az igazat megvalljam, noha oly közel soha többé nem kerültünk egymáshoz, mint emez éjszakán, attól fogva Sourdis úrnő nagyon kedvelt engem és én is őt, olyannyira, hogy minekutána hosszan latolgattam magamban a dolgot, arra az elhatározásra jutottam: mivel a hölgy oly kedves volt hozzám, vajmi lovagiatlan lenne őt a király előtt befeketítenem, elmondva őfelségének a gyémántok történetét. Annál is inkább, mivel ez a történet nem mondana őfelségének olyat Cheverny kancellárról, amit régóta ne tudott volna, hisz egyáltalán nem bízott benne, és csak azért nevezte ki főpecsétőrnek, hogy megbékítse a Vatikánt.

Hanem amikor másnap reggel közöltem ez elhatározásomat La Surie úrral, mialatt egymás mellett ügettünk, ő azt igencsak nehezményezte.

- Már megint lángra kapott a szalma! Hát uram csakugyan sohasem állja meg, hogy bele ne harapjon az első almába, melyet különféle Évák az orra elé dugnak? A legkurtább szoknya is megszédíti!

- Amit ugyan Éva nem viselt! - vágtam nevetve rá. Ám La Surie nem tűrhette, hogy tréfára fogjam a dolgot, kék szeme oly hidegen bámult rám, hogy azt bajos volt félreérteni.

- Arról megfeledkezik uraságod, hogy a hölgy becsapta és kotorászott ládájában?

- Én pedig két ízben is hazudtam neki. Tehát egyikünk sem maradt adósa a másiknak. És valami kis kárpótlással csak tartozom neki azért, hogy úgy felderítette az éjszakámat.

- Ki ennyi gyönyörűséget adott, ugyanannyit kapott is. Uram nem tartozik neki semmivel.

- Valamivel mégis: azzal a csókocskával, melyet arcomra lopott, mialatt én hite szerint aludtam...

- Ej, még a macska is dorombol, ha simogatják!

- De a macska nem dorombol a simogatás emlékére. Nekem úgy tetszett, a hölgy beleadta abba a csókba szívét.

- Szívének egy kis csücskét - felelte igen savanyúan La Surie.

- Akkor is megható volt...

- De a teremburáját! Hát feledi, uram, hogy Sourdis úrhölgy tagja a Chevernyk és Gabrielle ragadozó klánjának, amely klán annyit fal fel a király pénzéből, a tisztségekből s hivatalokból, amennyit csak bír?...

- Igaz - sóhajtottam. - Csakhogy maga a király jár elöl rossz példával: tűri, hogy felfalják.

Olvasóm, nem is sejtettem, mennyire igazat mondok. Mert amikor júliusban Rosny és én megérkeztünk egy újabb aranyszállítmánnyal, a királyt sikerült rábírni, hogy az arany egy részét - és nem is éppen kis részét - átengedje Gabrielle-nek! El is mondom mindjárt, hogyan történt a dolog.

Amiens-nél egy júliusi napon (hogy hanyadikán, azt immár meg nem mondhatom), a hölgy, akit akkor még Montceaux márkinőnek neveztek, megüzente nekem egy apródja útján, arra kér, keressem őt fel sátrában. Meglehetősen meglepett e kérés, mely a lovagiasság szabályai szerint paranccsal ért fel. Magamra kaptam leggazdagabban díszített zekémet, és siettem Gabrielle-hez.

Csak azt ne képzeld, szép olvasónőm, hogy amikor Gabrielle Párizst az amiens-i táborral cserélte fel, hol a háború és ágyútűz ellenére nagyobb biztonságban érezte magát, mint az őt megvetésükkel sújtó párizsiak között, egyszersmind egy vityillóra cserélte palotáját. Éppen nem! Sátora hatalmas volt, s a legkevésbé sem spártai vagy katonás, hanem végestelen-végig aranyozott bőrrel kitapétázott. A döngölt földre parkettát raktak le, s arra egy nagy szőnyeget, hogy a hölgy finom lábacskáit ne érje a talaj hidege. Összehajtható ágya, melyet senkinek nem juthatott eszébe „tábori ágynak” mondani, zöld selyemmel volt bevonva, s gazdagon borították el a párnák és prémek, s ez az ágy ráadásul elég széles volt ahhoz, hogy ketten kedvükre hancúrozhassanak rajta. Az öltözőszoba, mely méretei és berendezése pompájára nézve közvetlenül a hálószoba után következett, aranyvászonnal és bruggei selyemmel volt bevonva, s egy igen szép tükör előtt krémek, edénykék, kenőcsök, illatszerek és selyemkefék félelmetes hadseregét vonultatta fel, szépen csatarendbe állítva. A sátor hosszanti oldalán két sor tarka láda állt mintegy őrséget; ezek, gondolom, mindazon fegyvereket tartalmazták, melyekkel a szépnem oly súlyos sebeket ejt vajmi gyarló szívünkön: azaz selymeket, bársonyokat, damasztokat, fűzőket, vállfűzőket, harisnyákat és abroncsszoknyákat, nem számítva a nagy velencei csipkegallérokat, más cicomákat és soványabb hölgyek esetében a pótdomborulatokat. Gabrielle e téren nem szorult pótlásra, lévén „gömbölyded és üde”, mint a király mondta, a dereka mindazonáltal karcsú, termete délceg.

Két karosszék állt - mindkettő oly díszesen faragott és aranyozott, hogy trónusra emlékeztetett - egy összehajtható asztal mellett, nem kétfelől, hanem az egyik a hosszú, a másik a keskeny oldalán, hogy a király, étkezéskor, elég közel ülhessen szívszerelméhez, s mindvégig a kezét szorongathassa, úgyhogy mindketten csak fél kézzel ehettek, s nem szeletelhették fel pecsenyéjüket. Ám erre gondja volt a maggiordomó-nak, mint olvasóim gondolhatják.

Ez a sátor volt a táborban az egyetlen, melybe belépve az ember nem bőr-, izzadság-, ló- vagy lőporszagot érzett, hanem édes illatszerekkel elegy odor di femminá-t,[128]* annál is inkább, mert egész seregnyi szobaleány sürgölődött odabent, ki ezzel, ki azzal elfoglalva, és Gabrielle, bízva tulajdon, páratlan vonzóerejében, kacérul úgy válogatta össze őket, hogy egyik szebb volt, mint a másik. Hej, olvasóm! Nincs az a balzsam, bűvös szer, varázsital, mely felér ennyi szép leány egyszerű látványával! Úgy teli volt velük a sátor, mint a kaptár mézzel. A szavam is elakadt, amint beléptem, s kővé meredten álltam meg a küszöbön. Még a lélegzetem is elállt.

Montceaux márkinő azonban, ki öltözőasztalánál ült (egyik szolgálója éppen aranyhaját igazgatta gyöngyház fésűvel), megpillantott tükrében, s meg sem fordulva csókra nyújtotta kezét, és azt mondta az ő behízelgő, simogató hangján:

- Ó, Siorac márki! Mi nagy az én vétkem! Ily soká halogattam szívből megköszönni kegyelmednek, hogy oly udvariasan sietett nagynéném, Sourdis úrnő segítségére a bajban! Nem mintha ő egy percre is megszűnt volna a kegyelmed dicséretét zengeni, mialatt irántam való barátságból velem időzött itt. Váltig állította: nincs a teremtésben tökéletesebb nemesúr kegyelmednél.

- Asszonyom - feleltem én -, lelkem mélyéig meghat, hogy Sourdis úrnő ennyi jót mond rólam, de jóságában eltúlozza a dolgot. Mert valójában csupán azt tettem, amit a helyemben bárki megtett volna egy hölgyért.

- Nem úgy, nem úgy, uram! Apróra elmesélte, mennyi gonddal, kedvességgel, figyelemmel vette őt körül uraságod - nevetett rám Gabrielle. - Hiába szabódik, immár egyszer s mindenkorra országunk legkellemetesebb nemesurává kenetett s szenteltetett fel! Egyébiránt Guise hercegnének is ez a véleménye, s nem győzi eleget dicsérni kegyelmedet ama páratlanul jeles szolgálatokért, melyeket Charles fiának tett Reimsben.

- Asszonyom - váltam egyszeriben igen óvatossá -, bármi nagyra becsülöm is Guise hercegnét, soha el nem vállaltam volna a reimsi megbízatást, ha őfelsége nem járult volna hozzá.

- Uram! - Montceaux úrnő egy kézmozdulattal szobaleánya tudtára adta: fejezze be haja fésülését, és kecsesen megfordult zsámolyán. - Uram, én ezt mindig is így gondoltam, s ha ma én is a kegyelmed szolgálatkészségét szeretném igénybe venni, arra csak úgy szántam el magam, hogy előbb elnyertem a király beleegyezését.

Beszéd közben igen komolyan rám szögezte nagy, kék szemét, s én mintegy belekábultam szépségébe, különösen páratlanul finom, áttetsző bőre látványába. Mi több, úgy találtam, válasza igen gyors és éles elmére vall. Eszessége meglepett, s még inkább vonásainak szelídsége, mely ha kis hercegnémnek hihetek, csupán megtévesztő látszat volt.

- Asszonyom - hajtottam fejet -, higgye meg, ily körülmények között boldogan teljesítem óhaját, és örömest vagyok szolgálatára bármiben, akár kis, akár nagy dologról van szó.

- Lám, be kedves szavak! S mi csodálatosan teszik teljessé a portrét, melyet nagynéném és Guise hercegné festett kegyelmedről.

Közben elmosolyodott, s egészen elkápráztatott szép arcának fénye. Minden világos volt rajta: mosolya, arcbőre, szeme, haja...

Kis ideig hallgattunk, s ezalatt ő engem figyelt. Látva, mennyire elkápráztat szépsége, s megnyert kedvessége, megértette: nyugodtan megkérhet arra, amit elméjében forgat, nem kell visszautasítástól tartania.

- Nos, uram - mondta a tettetett félénkség halovány árnyékával -, most, hogy látom, mi jó szívvel van irányomban, arra bátorkodom kérni: járjon közben jó barátnémnál, Guise hercegnénél avégből, hogy adja el nekem azt a nagy birtokát Champagne-ban, Beaufort mellett, melyet kissé elhanyagol, nem lévén módja megműveltetni (hisz családja nagyon elszegényedett).

Elképedtem e különös kérés hallatán, s nagy zavarba is jöttem. Nem akartam visszautasítani, de ráállni sem volt kedvem, így jó darabig hallgattam, s Gabrielle a kisujját se mozdította, hogy kimentsen feszengésemből, hanem csak nézett rám szelíden, barátian és békésen, mint akinek kétsége sincs afelől: igent fogok mondani.

- Asszonyom - nyögtem ki végül -, a legnagyobb örömmel lennék személyes nagykövete Guise hercegnénél, ha őfelsége tudtomra adná, hogy ő is megerősít e szerepemben.

- Uram - nevetett fel csengő hangon Gabrielle -, a király nemcsak egyetért vele, hanem egyenesen ő javasolta kegyelmedet, lévén igen nagy a bizalma uraságod meggyőző képességében.

Nézd a ravasz béarniját, gondoltam. Hasznot húz mindenből. Lévén ő az egyetlen az udvarban, aki kéme révén tud a szoros kötelékről, mely Guise hercegnéhez fűz, engem használ arra, hogy a hercegnét rábírjam földje eladására, miközben ő maga, nyilvánvaló okokból, egészen a háttérben kíván maradni.

- Egyébiránt - fűzte tovább a szót Montceaux márkinő -, ezt a király maga is meg fogja erősíteni, amikor uraságod búcsút vesz tőle. Azt hallottam, épp indulni készül vissza a fővárosba.

- Asszonyom - mondtam, oly kedvesen, amint csak kitelt tőlem -, nem tudhatom, rááll-e Guise hercegné birtoka eladására, mivel ez ország nagyjai foggal-körömmel ragaszkodnak földjükhöz, még ha semmi hasznát nem látják, akkor is. De higgye meg, minden argumentumot bevetek annak érdekében, hogy a hercegné eleget tegyen asszonyom kérésének. Mindazonáltal...

- Mindazonáltal? - ismételte meg kérdőn, látva, hogy elharapom a mondat végét.

- Úgy rémlik - adtam a tétovát -, ha asszonyom ráállna, hogy valami jelét adja a meleg barátságnak, melyet Guise hercegné iránt érez, az őt nagyon megörvendeztetné, s ez az ajándék arra indítaná, hogy könnyebben engedjen asszonyom kívánságának, amikor eljutunk az alku megkötéséhez.

Ezen egy kicsit elgondolkodott, de nem sokáig.

- Uram - mosolygott ismét rám -, jó reménnyel nézek küldetése elé, kegyelmed igen jó ismerője nemünknek. Louison - fordult a következő pillanatban szobaleányához -, add ide ékszeres ládikámat!

E ládika rászolgált volna a láda nevezetre is, akkora volt és oly nehéz, hogy két erős szobaleány alig bírta elcipelni Montceaux úrnőhöz, ki négy furcsán fogazott kulcsot véve elő egy erszényből, sorra nyitogatta velük a láda zárait.

Végre felnyílt a láda fedele, s szép olvasónőm, ha már nem láthatod saját szemeddel, amit én láttam, legalább halljad! A ládát kétfelé osztotta egy válaszfal, az egyik rekeszben legalább száz gyémánt tündöklött, a másikban legalább ezer igazgyöngy - és az ördög vigyen el e helyt, ha hazudok! Szent Antal szakállára! Be szépen csillogtak dús Kelet gyöngyszemei! S be vakítóan ragyogott a gyémántok eme halma!

- Válasszon! - szólt rám Gabrielle.

- No de asszonyom!

- Válasszon! - Gabrielle arckifejezése elárulta: ez parancs. Úgy véltem, a hölgy nagylelkűségének lekicsinylése lenne, ha egy gyöngyöt választanék gyémánt helyett, és érzésem szerint egyaránt illetlenség lett volna szerénykedve a legkisebb gyémántot választani, avagy tapintatlanul a legnagyobbat. Tehát egy közepes nagyságú gyémántot választottam.

- Ez megfelel? - vontam fel fél szemöldökömet.

- Legyen ez! - vágta rá nyomban Gabrielle. - Elég szép egy hercegnének.

Ez a szó, „hercegné”, amelyet mintegy élvezettel forgatott meg nyelvén, olyan félreérthetetlen visszhangot vert lelkemben, s oly erővel idézte fel bennem annak a lépcsőnek az utolsó fokát, mely a trónhoz vezethet, hogy elköszönvén Montceaux márkinőtől, azt mondtam neki, egy meghajlástól kísérve, mielőtt kezét csókkal illettem volna:

- Asszonyom, legyen kegyes elhinni nekem, most, hogy eloszlott utolsó skrupulusom is, végtelenül megtisztel, hogy egy oly nagy rangú hölgyet szolgálhatok, ki nemcsak királyunkon uralkodik, hanem alattvalóin is, páratlan szépsége révén.

Mire kissé elpirult, nem annyira a bók hatására, inkább az „uralkodik” szó miatt, mellyel megkoronáztam.

A király szókimondóbb, kedélyesebb és egyenesebb volt. És ha magamban eltöprengtem volt azon, vajon kinek a pénzesládája érzi meg a champagne-i birtok megvásárlását - az övé avagy Gabrielle jól felhizlalt ládikája -, Henrik válasza végképp eloszlatta kétségeimet.

- Micsoda? - vonta fel fél szemöldökét. - Máris! Máris! Mielőtt bevettem volna Amiens-t, s megnyertem volna a háborút! És éppen most, amikor annyira szűkiben vagyok a pénznek! Szent Mókus málára! Be gyorsan váltják pénzre ígéreteinket az asszonyok!

És, gondoltam én magamban (mert a szívemet még mindig nyomta, ha az erszényemet nem is, az a tízezer arany, melyet a király ígért nekem, amikor Rómából visszatértem), be nem sietnek ígéreteiket beváltani a királyok! Henrik talán leolvasta arcomról gondolatomat, mert hátat fordítva nekem a válla fölül vetette oda a kérdést:

- S hogyan fogadott Montceaux márkinő?

- Sire, határtalanul jóságosan.

- Ez egészen rá vall - bólintott Henrik, elégedetten: - Szelíd, kedves, csupa jóakarat, s mindenkit meghódít!

- Mi több, egy igen szép gyémántot küld általam Guise hercegnének.

- Ami téged, fogadom, elragadtatással tölt el - vetett rám egy oldalpillantást a király. - És még nagyobb elragadtatással tölti majd el jó unokahúgomat, Guise hercegnét. Ej, félre bánat, Szakállas! - tette hozzá felvidámodva. - Nincs segítség. A bor lefejtve. Ki kell innunk. Fuss, vess egy pillantást arra a birtokra, és igyekezz azt Guise hercegnétől a legjobb áron megszerezni!

- Hogy érti felséged? - kockáztattam meg a kérdést, a lehető legártatlanabb arccal. - A legméltányosabb vagy a legalacsonyabb áron?

Amire ő megértette, hogy a legkevésbé sem áll szándékomban e megbízatásom során „jó unokahúgát” akár csak egy sollal is megrövidíteni, nagyot nevetett, s válaszra sem méltatva, csókra nyújtotta a kezét, majd fürgén kisietett a sátorból.

La Surie-re hagytam, hogy kíséretem nagy részét és az üres kocsikat visszavigye Párizsba, s én magam vagy harminc emberrel ellovagoltam Champagne-ba, hol alaposan szemügyre vettem a birtokot, melyre a szép Gabrielle áhítozott, s úgy gondoltam, olyannyira elhanyagolt állapotban leledzik, hogy nem ér többet százezer aranynál. Ám minekutána a troyes-i jegyző, kinek véleményét, a magamét megerősítendő, kikértem, azt nyilatkozta, hogy nem lenne rossz üzlet százhúszezer aranyért megvenni a birtokot, rábeszéltem kis hercegnémet: ennyire tartsa. És jól tettem, mert mondott nótáriushoz befutott énutánam Montceaux márkiné megbízottja, ki azt állította, akárcsak én, hogy magának akarja megvenni a birtokot, minek okán nótárius uram úgy vélte, ha a vevők egymásnak adják a kilincset, Guise hercegnő érdekét (no meg talán a magáét is) szem előtt tartva, indokolt az árat megemelni száznegyvenezer aranyra. Úgyhogy a márkinőt és a királyt örömteli meglepetésként érte az én ajánlatom szerénysége, és habozás nélkül elfogadták.

A birtok neve így hangzott: Beaufort, a szomszédos falu neve nyomán, és mihelyt a márkinő megvásárolta, a király „hercegséggé” léptette elő, és Gabrielle felvette a nevét.

La Surie morgott és kötekedett, hallván, mi szerepet játszottam én ez ügyben. És amikor Beaufort hercegnő egy igen csinos levelet küldött nekem az amiens-i táborból Párizsba, jószolgálataimat megköszönni, Miroul rám mordult:

- Akkor is! Ez az első olyan megbízatása, mely magánérdeket szolgál, nem a nemzetét.

- Igazad van, Miroul - vontam vállat -, de tehetek-e róla? Visszautasíthattam-e e megbízást? S az én hibám-e, ha Beaufort hercegnő a maga kis háborúját vívja a nagy háború közepette? És hogyan változtathatnám meg én, egymagam, e világ folyását, hol a dolgokat férfiak kormányozzák, és a férfiakat nők?

Augusztus tizenkilencedikén, egy pénteki napon, minekutána két nappal előbb egy a szokottnál is nagyobb szállítmánnyal érkeztem meg Amiens-be, a király parancsára reggeli hat órakor, mondhatni, pirkadatkor jelentkeztem sátrában. Henrik még ágyban volt, igen kimerülten, mivel az éjszaka folyamán kétszer is riadót fújtak, s felverték, noha mint utóbb kitűnt, feleslegesen. Éppen egy bizalmas szóbeli üzenetet bízott rám Vic úr, Párizs katonai kormányzója számára, tudván, hogy máris indulok vissza, amikor odakint holmi lárma és kiáltozás támadt. Őfelsége kiküldte apródját, megtudakolni a lárma okát, s az azt jelentette visszatérve, hogy egy nyakig mocskos, poros karabélyos követeli nagy hangon, hogy a királyhoz bebocsássák, azt állítván, hogy népes ellenséges lovascsapatot pillantott meg Quirieu-ben. Őfelsége ugyan nemigen adott hitelt e hírnek - hisz, mint már említettem, kétszer is felverték éjszaka hiába -, erre a névre: Quirieu, mégis felkapta a fejét, lévén ez a falu alig két mérföldre a főhadiszállástól.

A karabélyost tehát bevezették a sátorba. És mivel úgy látom, szép olvasónőm, e különös szóra: karabélyos, kérdőn felvontad szép kis szemöldöködet, hadd mondom el neked, seregünkben azokat a lovas puskásokat nevezik így, kiknek páncélján, a jobb vállon, egy bemélyedés van, hogy abba illeszthessék bele célzáskor nehéz öblös puskájuk tusát: a puskát különben a hátukon átvetve hordják. Közelharc esetére van ezen kívül védőfegyverül pisztolya is a karabélyosnak, meg egy erős kése, melynek azonban vajmi kevés hasznát veheti egy lándzsa ellenében, ha pisztolya csütörtököt talál mondani.

A karabélyosokat szokás felderítésre küldeni vagy lesbe állítani. És olykor, csatában kis csoportokra osztva, a sereg elé veszélyes posztokra küldik őket. És meg kell vallanom, bár ily sokféle feladatot látnak el, a karabélyosok nem állnak valami jó hírben, sokan azt tartják róluk: megátalkodott rablók, prédálók és kalandorok.

Az imént leírtak igen jól illettek arra a langaléta, hányaveti égimeszelőre, kinek volt képe hajnali hat órakor felverni a királyt, hogy jelentse neki: Quirieu-ben találkozott az ellenséggel. Mi több, igen rosszul adta elő mondandóját, mert hessei származású volt, s a franciát német tájszókkal keverte. De addig esküdözött: Mein Gott, hogy igazat mond, megtoldva azzal, hogy ha hazugságon kapják, ő kész vállalni, hogy felkössék, hogy a király végül is hitt neki, s nyomban felkelt, akármilyen fáradt volt, és nyeregbe szállt, én pedig a főlovászmesterrel és egy-két ott őgyelgő nemesúrral együtt követtem példáját. Lova lépteit nyomban Quirieu-nek irányozva elhaladt a karabélyosok tábora mellett, felkeltette őket, meghagyta nekik, üljenek nyeregbe és kövessék. Majd amikor útközben összetalálkozott a hírhozó két társával, s azok megerősítették az első karabélyos szavait, Henrik elküldte az egyik nemesurat Montmorency connétable-hoz, hogy a lelkére kösse, fúvasson ébresztőt, és tartson ki szilárdan, ha megtámadnák, egy másik urat pedig Bironhoz és Montignyhez menesztett azzal az izenettel, jöjjenek nyomban utánunk egy svadron könnyűlovassággal. Úgyhogy mire a faluba ért, a királyt immár százötven karabélyos követte és kétszáz lovas, részint könnyűlovasság, részint nemesek. Montigny megjegyezte: kevesen vannak, amire a király azt felelte:

- Ez elég ahhoz, hogy felderítsük, mit derítettek fel amazok.

Akkor még nem is gondolt rá, hogy harcolni fog, hisz hadseregünk riadóztatása akkora tohuvabohuval, jövés-menéssel járt, s akkora lármával, zajjal-bajjal is, hogy Henrik azt hitte, immár színét sem látja majd spanyolnak Quirieu-ben. Csakhogy számításon kívül hagyta ellenségünk legendás lassúságát, mely legfőbb oka volt e században vereségeinek, szárazon és tengeren egyaránt.

- Hát nem egészen hihetetlen - kérdezte Montigny már a támadás után -, hogy Amiens bevételétől számítva öt teljes hónapot vártak a segélyküldéssel, időt hagyva Henriknek harci kedvünk felszítására, a szükséges pénz és egy hatalmas hadsereg összegyűjtésére?

És igazat beszélt. A spanyolok nemcsak a támadásban voltak lassúak, nemcsak előnyeik kiaknázásában s pozícióink felderítésében, hanem a visszavonulásban is, a felderítés után. Figyelj jól rám, olvasóm, akármilyen hihetetlen s kis híján elképzelhetetlen is, amit írok: attól a pillanattól fogva, amikor a mondott karabélyos felfedezte őket, addig a pillanatig, amikor a király gyenge csapata élén befutott Quirieu-be, egy jó óra telt el, és ők még mindig ott tébláboltak, amikor mi megérkeztünk.

- Szent Mókus málára! - kiáltotta a király. - Be restek a visszavonulásban, holott oly közel merészkedtek egy igen éber hadsereghez, a miénkhez!

És tudván, hogy amilyen lassúak a spanyolok, olyan gyors ő, azon melegében lecsapott rájuk, mint a villám. A spanyolok azt hitték, az egész francia had jött ellenük, és mert a királyt is felismerték tollforgójáról, mint ezt egy fogoly később elmondta, és álmukban sem gondolták volna, hogy ily kis csapattal támad rájuk, megfutottak. A király utánuk nyargalt egészen Encre-ig, hol egy patak állta a futók útját, s a karabélyosok utolérték őket, s mivel tudták: velük a király, és meg akarták mutatni őfelségének, jók ők másra is, nemcsak harácsolásra, dühödten rátámadtak a spanyolokra, és nemigen kegyelmeztek meg nekik, azokat kivéve, kiknek a lova elég gyors volt ahhoz, hogy idejében átláboljon a patakon.

Ez a csetepaté fejvesztett meneküléssé változtatta az ellenség gyors visszavonulását, a rend felbomlott, a katonák szétszóródtak, s a király lóhalálában hajszolta őket egy mérföld híján egészen Bapaume-ig, s csak ott és akkor fordult vissza, minekutána ötszáz lovast tett harcképtelenné: kit megöltek a mieink, kit foglyul ejtettek. És ez még csak egy része volt a spanyolok veszteségének, mert a parasztok a zsákmányszerzés vágyától hajtva felkutatták és leöldösték azokat, akik megnyomorodva vagy sebesülten az erdőben kerestek menedéket.

Bármennyire csodálom is a mieink gyorsaságát, mely ez esetben oly jó hasznukra volt, tartok tőle, hogy ez együtt jár bizonyos könnyelműséggel. Ezt jól megfigyelhettem azon a haditanácson, melyet a király sátrában tartottak eme fényes győzelem után, s amelyen én is részt vettem, ámbár csak hallgatóként. Jelen volt Montmorency connétable, Biron marsall, Montigny uraság, a szép és sziporkázóan szellemes Saint-Luc, tüzérségünk nagymestere, és akit utolsónak említek, bár éppen nem volt akárki, Mayenne herceg. Mayenne, átállván a királyhoz, ki megbocsátott neki és javadalmat biztosított számára, híven szolgálta Henriket a pápai feloldozás óta, alkalmasint nem annyira emiatt, hanem inkább azért, mert megutálta ingatag szövetségesét, II. Fülöpöt. Szolgálatait a király sokra becsülte, mert noha Mayenne köszvényes volt, podagrás és pocakos, háborúban igen jó kapitánynak bizonyult, nem oly hevesnek, mint Biron, hanem ravasznak és óvatosnak.

Minekutána a király megkérdezte az uraktól, mint vélekednek a követendő stratagémáról, a connétable-t is megelőzve, Biron ragadta elsőnek magához a szót, kérkedve és páváskodva, mint mindig, és a lehető legönhittebb magabiztossággal, szemöldökét felvonva, harsány hangon kijelentette:

- A jóistenit, Sire! Amondó vagyok, akkora vereséget mértünk a spanyolra, hogy nemigen támad egyhamar kedve hozzánk dörgölőzni, s az ostrom véget ér, mielőtt színét láttuk volna új spanyol csapatnak.

- Én éppen ellenkező véleményen vagyok - szólt a connétable, ki nemcsak Biron udvariatlanságát tartotta tűrhetetlennek, de ugyancsak zokon vette tőle, hogy Párizsban annyit legyeskedett az ő szép, fiatal felesége körül. - Úgy vélem, Biron úrnak, ki ebben nagy mester, jobban számításba kellene vennie a spanyol büszkeséget. Albert bíboros önérzete nem nyugodhat bele eme vereségbe. Visszavágásról ábrándozik.

- Én is ezt hiszem - bólintott a király. - De erőt fitogtatni vagy támadni - ez ég és föld. Laonnál, minekutána szétvertük a városba küldött segédcsapatát, Parma hercege felvonult, erejét kimutatandó, de nem támadott.

- Hogy Albert bíboros hajlandó csatába bocsátkozni, az valóban kevéssé valószínű - mondta Saint-Luc az ő kedves, selypegő beszédmodorában (de selypegésén senki nem mert tréfálkozni a táborban, annyira közismert volt vitézsége). Harminckét ágyúnk és csatakígyónk van. Albert bíboros feleennyit sem hozhat át Flandriából.

- Hogy igazán össze akarná mérni velünk erejét, azt én sem hiszem - mondta Montigny. - Nem azt mondta-e nekem, felség, hogy megállapodott az orániai herceggel: ő heves támadást intéz Hollandiából egy flamand hely ellen, ha a bíboros Amiens ellen talál vonulni? Ki merne felségeddel szembeszállni, ha a hátbatámadás veszélye fenyegeti?

- Mayenne, kegyelmed mint vélekedik? - kérdezte a király. A kövér herceg, ki mindaddig hallgatott, súlyos szemhéját félig alábocsátva álmosnak tetsző szemére, lassan, tompa hangon azt felelte:

- A bíborosnak nagy hadserege és sok jó generálisa van Flandriában. Serege egy részét ott hagyhatja Flandriában példának okáért Berghe gróf parancsnoksága alatt, és a többivel megtámadhat bennünket.

- Ez így van - mondta a király. - De sem lovassága, sem tüzérsége nem ér fel a mienkkel. És ennek ő is tudatában van.

- Mindazonáltal, Sire - mondta erre Mayenne -, elmulasztottuk megerősíteni Amiens-nek a Franciaország közepére néző oldalát.

- Jó okkal - vágta rá Biron szokásos pökhendiségével. - A város amaz oldalát a Somme folyó védi.

- Amelyen azonban át lehet kelni - vélte Mayenne.

- Ugyan hogyan hoznák el Flandriából az ehhez szükséges hajókat és hidakat? - tudakolta Montigny.

- Szekereken - vágta rá Saint-Luc.

- Melyek ugyancsak lelassítanák a sereg előrehaladását - vélte Biron.

Így folyt még egy darabig a vita, anélkül hogy őfelsége levonta volna tanulságait. Nekem azonban, mint néma és tiszteletteljes hallgatónak, ki négy vagy öt hasonszőrű társával álldogált a sátor fala mentén, az volt a benyomásom, hogy mind úgy vélik - kivéve talán Mayenne-t, ő azonban lassan és nehézkesen nyilvánított véleményt -, hogy még ha Albert bíboros megjelenne is Amiens-nél, azt, akárcsak a parmai herceg Laonnál, azért tenné, hogy erejét fitogtassa, nem hogy éljen is vele. Sőt, úgy rémlett nekem, Mayenne fenntartásai is csak annak tudhatók be, hogy ő állt ama csapatok élén, melyek Amiens-t a Franciaország közepére néző oldalán vették körül, s amelyek ugyan elég erősek voltak ahhoz, hogy az ostromlottak kirohanásait visszaverjék, de nem támaszkodhattak futóárkokra, földsáncokra, kerítésekre, sem másfajta erődítésekre. Ha jobban meggondolja az ember, meghökkentő mulasztás történt itt az ostromló sereg részéről.

Amikor La Surie-nek beszámoltam a tanácskozás fő pontjairól, ez a körülmény őt is meghökkentette, aminthogy a haditanács tagjainak az a bizonyossággal fölérő hiedelme is, mi szerint Albert bíboros nem fog támadni; mintha Amiens ostromának szükségképpen ugyanúgy kellene lefolynia, mint Laon ostromának, s a bíborosnak minden tekintetben pontosan úgy kellene viselkednie, ahogy Parma hercege viselkedett.

- Érzésem szerint nagy könnyelműségről tesz tanúbizonyságot - vélte La Surie -, ki bizonyossággal tudni véli, amire nézve csak feltevéseket kockáztathatna meg. És még nagyobb hiba és tévedés, ha nem zárják egészen körül Amiens-t, és elmulasztják a Franciaország közepére néző oldal megerősítését, azon ürüggyel, hogy a Somme védi, és hogy a bíboros előrehaladását fékezné az, ha hajókat és hidakat hozna magával Flandriából. Mintha a spanyolt visszariasztaná a lassúság, holott ahhoz is öt teljes hónapra volt szüksége, hogy megpróbáljon velünk összecsapni.

Szeptember hó első napján újfent egy szállítmányt vittünk Párizsból Amiens-be Rosny úrral, s megérkezésünk másnapján azt hallottuk, hogy Hernantellót, a spanyol kapitányt - ki hat hónappal ennek előtte elfoglalta Amiens-t, s ezért elnyerte Albert bíboros kezéből a legnagyobb spanyol királyi kitüntetést, az aranygyapjas rendet - megölte egy francia puskagolyó a városfal egyik szabadon tátongó szakaszán, hol az ellenség vásznakat feszített ki, hogy eltakarja előlünk őrséget álló katonáit. Ez szerencsétlen gondolat volt, a vásznak nyomban kedvelt célpontjává lettek puskáinknak. Hernantello halála, amint hallottuk (mert voltak kémeink a városban), nagy fejvesztettséget okozott az ostromlottak között. Mint később elmesélték nekem, Hernantello kis termetű ember volt, de nagy szellem és nagy vitéz.

Igazán különös véletlen, de ez a leírás vajmi jól illett volna Saint-Luc úrra is, ki kora ifjúságában III. Henrik egyik kegyence volt, s a király legyilkolása után vitézül és híven szolgálta utódját, olyannyira, hogy elnyerte a tüzérség nagymestere címet, melyről Rosny úr is ábrándozott volt, és később el is nyerte, ám továbbra is ő intézte a király pénzügyeit.

Saint-Luc úr, ki velem egykorú volt, ám letagadta évei számát, felette kellemes ember és barát volt, szép és bátor, mint Szent Mihály arkangyal, szelleme könnyed és finom, amiért is közszeretetnek örvendett.

Ezen a napon, szeptember negyedikén összefutott Rosny úrral és velem az amiens-i táborban, és finomkodó káromkodásokkal és selypegő ékesszólásával, mely divatos maradt a kegyencek körében - Quéribus is így beszélt -, tudtunkra adta: körüljárja a futóárkokat, ágyúit megszemlélendő.

- Hitemre! - mondta, két kezét darázsderekára téve. - Több és jobban elhelyezett ágyúnk nem is lehetne. Bele kell halni! Végül Rosnyhoz fordult, és azt kérdezte:

- Nem kísérne el, Rosny úr? Kegyelmedet érdekli a tüzérség.

És amikor Rosny beleegyezően bólintott, ő hozzám fordult: - Hát te nem jössz velünk, Siorac?

Nem mehettem, a király várt sátrában. Hanem miután megváltam tőlük, el kellett simítanom egy perpatvart Pisseboeuf és a lovasok között, akiknek kapitánya volt. Jó fél órát töltöttem azzal, hogy kifürkésszem az összezördülés okát, majd ennek megtörténte után kibékítsem a pörös feleket. És amikor végre eljutottam a király sátrába, csupa kétségbeesett, gyászba borult embert találtam ott: Saint-Luc urat az imént megölte az egyik futóárokban egy Amiens bástyáiról kilőtt puskagolyó. Látva, hogy Rosny úr halálsápadtan beszélget a királlyal, közelebb léptem, és azt tapasztaltam: a király magánkívül van, hol Saint-Lucöt siratja és dicséri, hol Rosnyt szidja, amiért szükségtelenül kockára tette az életét, holott az oly becses az országnak és nélkülözhetetlen a háború folytatásához.

- Az istenfáját, Siorac! - villant rám Biron marsall mélyen gödrébe süppedt, kegyetlen és hamis szeme. - Hallotta, mi újság? D'Estrées urat nevezték ki nagymesternek! Vagyis a leggyávábbat és a legkevésbé alkalmasat közülünk! Lám, mit tesz, hogy ez a nőszemély itt van köztünk a maga aranyos sátrában! Mi a királyt szolgáljuk, s neki arra szolgál a király, hogy előbbre juttassa saját szemérmetlen családját! Ahány d'Estrées csak van, azt mind zsákba kéne varrni és a Szajnába hányni!

Montigny nem volt ugyan ennyire heves, hanem azért ő is mintha vackorba harapott volna.

- A jóistenit, Siorac! Miféle választás ez? D'Estrées úr! Mind között a legostobább.

- Ostobának éppen nem ostoba - így én.

- De a jóistenit, Siorac! Kegyelmed is tudja, gyávább ő, hogysem e tisztséget betölthetné, a szíve mindannyiszor összeszorul majd, ahányszor csak be kell tennie a lábát egy árokba. Szerencsénkre szegény Saint-Luc jól kitanította kapitányait. Enélkül keresztet vethetnénk erre az ostromra! A jóistenit, majd felvet a méreg. Hát eztán immár az ágyban dől el, kik kapják a megürülő tisztségeket? És egy nőszemély alfele fog nekünk parancsolni?

A connétable, lévén öreg és bölcs, és Mayenne, mivel csak nemrégiben állt át Henrikhez, beérte azzal, hogy fintorgott és savanyú képet vágott. Rosny úr csupán annyit mondott, elharapott mosollyal:

- Íme, egy nagy tüzér, ki nem sokat forgolódik majd az árkokban. És egy asszony, ki minél többet kap, annál többet követel...

E nagy felzúdulás szeretetre méltó tárgya még aznap délután magához hívatott abba az aranyozott sátorba, mely sokkal kevésbé bosszantotta volna Biront, ha ama nagy rangú hölgy foglalatául szolgált volna, akinek a kedvéért ő márciusban azt a nagy bált adta volt.

Pár percig vártam egy előszobafélében, melyet a bejáratnál alakítottak ki, s a vászonfalon át, mely elválasztott tőlük, hallgattam a Gabrielle-t szolgáló leányok csacsogását, és csendes derűvel konstatáltam, hogy e nagy cseverészésből minduntalan kihangzott a „nagyméltóságú hercegnő” megszólítás.

- Ó, Siorac úr! - mondta Gabrielle, amint megcsókoltam a kezét és térdhajlítással köszöntöttem -, be örülök, hogy élőszóval fejezhetem ki határtalan hálámat azért, hogy oly jól szolgált Beaufort megvétele dolgában. Százhúszezer aranyért vehettem meg ezt a szép birtokot, holott előbb száznegyvenezret kértek érte.

- De méltóságos hercegné - szabódtam (sejtve, hogy amilyen új ez a hercegnői cím, viselője szívesebben hallja, mint az „asszonyom” megszólítást) -, végtelen jóságában ezt már megírta egyszer nekem, s úgy érzem, meg sem érdemlem e nagy kegyet, amelyben azáltal részesít, hogy élőszóban is kifejezi köszönetét!

- Uram - felelte ő, elbűvölő mosollyal -, én nem érhetem be ennyivel. Vajmi hálátlan lennék, ha nem próbálnék kegyelmed szolgálatára lenni őfelségénél, csak mondja meg, milyen ügyben.

- Méltóságos hercegnő - mondtam én, ez ajánlatot, akármilyen udvariasan hangzott is, udvari szenteltvíznek tekintve -, nincs más kérnivalóm őfelségétől, csak az, hogy részesítsen továbbra is abban a nagy-nagy örömben, hogy hasznára lehetek.

- Hogyan? - kacagott Gabrielle gyöngyözően. - Nincs mit kérnie a királytól? Akkor kegyelmed az egyetlen ilyen ember az udvarnál. Erőltesse meg, kérem, emlékezetét! Nos - folytatta, látván, hogy értetlenül, majdnem zavartan fogadom erősködését -, majd segítek. Nem ígért kegyelmednek őfelsége két éve, amikor Rómából hazatért, tízezer aranyat?

- Asszonyom - képedtem el -, az igazság maga szólt szájával. De honnan tud e dologról?

- Honnan? - kacagott fel ismét Gabrielle. - Ki mástól, mint a kis Guise hercegnétől. Ő említette nekem, mintegy mellékesen, abban a levelében, melyben szívbéli örömét fejezte ki afelett, hogy a király beaufort-i birtokomat hercegséggé tette. Ó, uram!, elmondhatja, hogy a hercegné személyében egy igen jó barátnét bír, ki kegyelmedet nagyon szereti...

S míg ezt mondta, úgy mosolyodott el csöndesen, hogy arra a gondolatra jutottam, a király nem volt oly titoktartó kegyencnője irányában, ami a hercegnéhez fűződő kapcsolataimat illeti, mint lennie kellett volna. Gabrielle mindazonáltal nem mondott többet, mert odajött hozzá egy felügyelőnő féle és jelentette: a király felkeresi egy kurta negyedóra múlva. Azonnal felálltam, s abból, hogy oly gyorsan elbocsátott, egy szóval vissza nem térve arra, amiről beszélgettünk, megértettem: ezt a negyedórácskát kevesli ahhoz, hogy kellőképpen felkészülhessen a király fogadására.

Amikor Miroulnak elbeszéltem a történteket, nemcsak tartózkodott attól, hogy paposan prédikálni kezdjen nekem, félig komolyan, félig tréfásan, mint szokta, hanem kitört belőle a nevetés.

- Hitemre! Én Pierre-em, te most, mondhatni, előléptél egy kegyencnő kegyencévé! Ami meg a pénzt illeti, teringettét, mienk a fogolypecsenye! Egyenesen a szánkba repül! És a legjobbkor! Mert tegnap kaptam egy levelet Pudvás Tölgybeli majordómuszodtól, mely tudtomra adja; tizenkétezer aranyért eladó egy szép darab, jó föld, mely szomszédos az én birtokommal, La Surie-vel és a te Pudvás Tölgyeddel. Aki eladja, elkockázta mindenét, és tönkrejutott. Így ahelyett, hogy kihasítanál vagyonodból egy részt, mint ezt tenni akartad Rómában, Teresa regnante,[129] még meg is toldod azt egy darabbal. Szent Antal szakállára! Itt és most igazság tétetik! Egy nőszemély hajszál híján a vízbe rántott. És egy másik kiment a pácból!

Ez a beszélgetés szeptember tizennegyedikén folyt le köztünk, és másnap, rácáfolva a király és főkapitányai véleményére, megjelent Amiens-nél Albert bíboros egy igen-igen szép és jól rendbe szedett sereggel, tizennyolc ágyúval, lánccal összekötözött szekerek sokaságával, melyek táborát körülfogták, és e szekereken hajókkal és hidakkal, hogy átkelhessen a Somme-on. Majd megkerülvén erődítményeinket, melyek északról övezték Amiens-t, délnek fordult, és elfoglalt egy magaslatot a Long Pré nevű faluba vezető úton. Ami nagy riadalmat keltett minálunk, mert ez a falu egyáltalán nem volt megerősítve, a már elmondott okokból, és mi több, felső végén egy fahíd ívelt át a Somme folyó felett, melyet mi magunk építettünk. Félő volt tehát, hogy ha a bíboros elfoglalja Long Prét, nemcsak kényelmesen, puskalövés nélkül átsétálhat e hídon, hanem ráadásul nem ütközik semmiféle említésre méltó akadályba Long Pré és Amiens között, azaz annyi segítséget adhat a városbelieknek, amennyit csak akar, miáltal az ostrom végtelenül elnyúlhat, és roppant kimerítővé válhat számunkra.

Ily gondokban főtt a fejünk, amikor alkalmunk nyílt megtapasztalni ama katonai maxima igazságát, melyet nagy bölcsen de Thou úr mondott volt ki: azt tudniillik, hogy ha a két szemben álló fél jól ismeri a másik pozícióit, nagy kárt tehetnek egymásban. Hamarosan kitűnt ugyanis, hogy Albert bíborost nem tájékoztatták kellőképpen felderítői, s így nem tudta, hogy Long Pré egyáltalán nincs megerősítve. Sőt éppen az ellenkezőjét hitte, mert később, estefelé, amikor a király ágyúja működésbe lépett, megmaradt mondott magaslaton ahelyett, hogy nagy bátran folytatta volna útját a falu felé, melyet akkor okvetlenül bevett volna, és csakis arra volt gondja, hogy megóvja magát tüzérségünktől az éjszaka folyamán.

És ez az éjszaka végzetes lett vállalatára nézve, mert Mayenne herceg - Long Pré az ő parancsnoksága alá tartozott - egész éjjel a falu megerősítésén dolgozott, azonkívül a király odaküldött kétezer embert és szép számmal ágyúkat is, úgyhogy reggelre kelve a bíboros ott csúfos vereséget szenvedett.

Még megpróbált hajóhidat vetni a Somme folyóra egy kicsit feljebb, de a mieink visszaverték, a hidat lerombolták, az ostromlók egy részét lekaszabolták vagy vízbe fojtották. A bíborosnak ekkor már nem volt más vágya, mint Flandriába visszatérni, amit meg is tett, szép rendben, lassan és módszeresen, és egyszer megállt, kimutatván foga fehérét, amikor a mieink nagyon is megszorongatták, öt hosszú órán át szilárdan kitartva Vignacourt hegyén. De nem támadott. És Henrik sem folytatta a bíboros üldözését, mivel haditanácsa okkal-joggal meggyőzte róla: nem szabad újabb kockázatokat vállalnunk, hiszen a spanyol had visszavonulása kiszolgáltatja nekünk Amiens-t. És csakugyan, három nappal később Amiens megadta magát. Elmondhatatlan örömünkre a király megnyerte a háborút...