Kilencedik fejezet

Mivel d'Ossat tudtomra adta volt, hogy elővigyázatosságból jobb, ha nem keresem őt fel túlságosan gyakran, ő majd értem küldi írnokát, ha új fejlemény állna elő, örültem, hogy találkozhatom Giustiniani bíborossal. Nem volt kétségem afelől, hogy lévén firenzei és a toszkánai nagyherceg egyik ágense Rómában, rokonszenvvel tekint Henrikre és Franciaországra. Mindazonáltal amikor beléptem palotájába (melynek pompája a legkevésbé sem maradt el másik palotája pompájától, melyet nekem adott bérbe), kezdetben igen-igen óvatosan haladtam, örökös készenlétben arra, hogy ha óvatlanul lépnék előre, a következő pillanatban már hátraugorjak. Ám Giustiniani, ki mintha eleven cáfolata lett volna annak, ahogy nálunk, Franciaországban az olaszokat elképzelik, lévén a szeme tiszta kék, bőre világos s bíborosi fejfedője alól előkandikáló fürtjei őszbe vegyülten szőkék, nem kertelt és nem teketóriázott, hanem a játszma legkezdetén tudtomra adta, pontosan ismeri helyemet a sakktáblán, és tudja, kinek a gyalogja vagyok. Tehát előmerészkedtem tartózkodásomból, mint tolvaj az erdőből, s így a kölcsönös üdvözlés szertartása után - melyet ő volt szíves lerövidíteni - megkérdeztem tőle: véleménye szerint nem tette-e a feloldozást végképp lehetetlenné a jezsuiták száműzése.

- A jezsuiták száműzése bizonnyal nem használt ügyüknek - felelte Giustiniani, s égszínkék szeme megvillant. - De nem is ártott annyit neki, mint Sessa herceg és a jezsuiták kívánták. Isten bocsássa meg nekik - Giustiniani hangja kissé ironikusan csengett -, buzgalmukban továbbmentek a kelleténél. Szégyentelenül hazudtak a pápának, hogy a francia királynak ártsanak. Marchese, szégyellném rágalmaikat elismételni, annyira orcátlanok. Attól félek, megbántanám.

- Vostra Eminenza[65] - hajtottam fejet a bíboros előtt -, ha sértésként értek volna a Liga papjainak hazugságai, melyeket végighallgattam Párizs ostroma alatt, ma merő seb lennék...

- Bene - mosolygott halványan Giustiniani -, folytatom. A jezsuiták azt állítják, hogy száműzetésük a protestánsok Montaubanban megtartott országos gyűlésének a határozatából folyik.

- A teremburáját! - kiáltottam. - Hisz ezt a gyűlést tíz-tizenkét éve hívták volt össze, még III. Henrik alatt.

- Tudjuk - bólintott Giustiniani, e többes számmal tudtomra hozva, hogy a pápa nem ült fel e hazugságnak. - Azt is állítják a jezsuiták, hogy utánuk majd száműzik Franciaországból a karthauziakat, a minoritákat és a kapucinusokat is; hogy máris felmentik állásukból az olyan jó katolikusokat, mint Séguier; hogy Bouillon marsall Luxemburgban templomokat dúl fel, és lábbal tiporja az oltáriszentséget. Egyszóval, hogy eztán a katolikus vallás rosszabb helyzetbe jut Franciaországban, mint Angliában...

- De hisz ez égrekiáltóan hamis! - keltem ki magamból.

- Vagy sírnivalóan hamis - mondta Giustiniani. - Mert jól tudjuk, a többi között, hogy semmiféle veszély nem fenyegeti a többi szerzetesrendet Franciaországban, noha a béarni uralkodót (a bíboros nem merte királynak titulálni Henriket, mivel a pápa még nem ismerte őt el annak) felette bántja, hogy nem hajlandók Istenhez imádkozni az ő életének megtartásáért. Azonban e pontra nézve teljesítettük az uralkodó óhaját, marchese: őszentsége megengedte a karthauziaknak, a minoritáknak és a kapucinusoknak, hogy imádkozzanak érte, ámbár ezt nem adta írásban. Hanem saját szájával tudatta római pártfogóikkal határozatát, hogy azok továbbítsák hozzájuk...

Ez nemcsak örömömre szolgált (amit meg is mondtam őeminenciájának), hanem a lelkem mélyén mulattatott is, mint a vatikáni ravaszság szép példája. Hiszen egy élőszóval adott engedélyt könnyebb visszavonni vagy letagadni, mint egy írásbeli parancsot.

- Ami Bouillon marsallt illeti... - kezdtem volna.

- Színtiszta rágalom! - legyintett Giustiniani. - Bouillon marsall ugyan kétségkívül hugenotta, de tudjuk: a legmérsékeltebbek közé tartozik felekezetén belül, és eszébe sem jutna feldúlni egy katolikus templomot. Rövidre fogva, marchese, ezek a gonosz beszédek és rágalmak többet ártottak kitalálóiknak, mint uraságod uralkodójának. Sua Santitá[66] kétségkívül nagyon szereti a jezsuitákat - tárta szét két karját és nyitotta tágra égkék szemét a bíboros -, és felette megbotránkoztatónak tartja, hogy e rendet száműzték Franciaországból. Azonban...

Ez az „azonban”, jobban mondva, vagyis olaszul, ez a ma igen hosszan hangzott; a bíboros nemcsak elnyújtotta a hangját, hanem modulálta is, és még meg is toldotta egy széles kézmozdulattal meg az azt követő hallgatással, mely alatt szemét égnek emelte, vállát kissé felvonta. Majd rám szegezte égkék szemét, melyben cinkos kis szikra lobbant fel. És ha megpróbálom megfejteni e ma értelmét, olvasóm, mely mit sem mondott, de kötetekre menő gondolatokat sejtetett, megkockáztatnám; úgy lehet, VIII. Kelemen nem nézte túlságosan jó szemmel, hogy a jezsuiták generálisát II. Fülöp nevezte ki és nem ő; hogy Szent Ignác rendjének regulájában a pápa iránti engedelmességet megelőzi a generális iránti engedelem; hogy a jezsuiták foggal-körömmel estek az ő pártfogójának, V. Sixtusnak, és nem átallták őt „Navarra-pártinak” és „eretnekek cinkosának” becsmérelni; s végezetül, hogy a jezsuiták magatartásából kitetszik: jobban szívükön hordják a spanyol király, mint a pápa érdekeit. Mind e fenntartások természetesen nem gátolták meg a pápát abban, hogy „nagyon szeresse” a jezsuitákat, és a nyilvánosság előtt sírva fakadjon száműzetésük hírére, ám abban sem, hogy mint két nappal később megtudtam, megparancsolja generálisuknak, távolítsa el Rómából azokat, akik úgy elszomorították őt „gonosz beszédükkel és rágalmaikkal”.

E ma után (melyet titokban nagy gyönyörűséggel hallgattam) a bíboros egy pillantást vetett arra az aranyozott bronzból készült állóórára, mely egy márványasztalon díszelgett, és azt mondta, némi ünnepélyességgel:

- Marchese, ideje elindulnunk Sua Santitá-hoz! - De sietett sokkal bizalmasabb hangon hozzátenni: - Ezt az órát XIV. Gergelytől kaptam. Mint tudja, mindenfelől hozták neki a javítani való órákat, egész Itáliából, Franciaországból, Spanyolországból, sőt még Lengyelországból is. Ám mivel az esze már nem fogott jól, és nem emlékezett rá, melyik órát kitől kapta, visszakövetelni meg senki sem merte a magáét, kénytelen volt az órákat saját környezetében elosztogatni, hogy ne gyűljenek garmadára. Che peccato![67] - folytatta a bíboros, hangját visszafogva, amikor maggiordomó-ja[68] visszavonult, minekutána gazdája vállára terítette hosszú köpönyegét. - Che peccato, hogy ez a derék pápa nem volt képes a kereszténység szétszórt elemeit úgy összeilleszteni, mint az órákét...

Őeminenciája véghetetlen leereszkedésében és igaz olasz udvariassággal maga elé tessékelt, amikor felszálltunk hintajába, melyet csodaszép faragások és aranyozás díszítettek, és négy szép ló vont. Megfigyeltem: a bíboros meghagyta egyik inasának, húzza össze a hintó függönyeit, s ebből arra jutottam: nem kíván társaságomban mutatkozni. Fogadni mernék: a puszta tény, hogy az ember francia, máris némi kénkőszagot feltételez az illetőről az Örök Városban, kivéve ha ligás vagy jezsuita.

- Marchese - koppintott kesztyűs keze mutatóujjával a térdemre Giustiniani -, az a dolgok rendje, hogy egy idegen nemesurat országának követe mutasson be a pápának. Ám mivel e percben a pápa nem fogadhatja a francia nagykövetet, mivel nem ismerte el az ország királyának Béarn uralkodóját, én leszek az, aki kegyelmedet bemutatom Sua Santitá-nak.

- Ezer hála és köszönet, Vostra Eminenza, de mit mondjak a pápának?

- Ma niente, niente[69] - mosolygott a bíboros. - Ez bemutatás, nem audiencia. A pápa áldását adja kegyelmedre, és mond néhány szót. Kegyelmed legyen oly illedelmes, mint a festett kép, és olyan néma is.

- És hogyan mutatkozzam be?

- Sose aggódjék, marchese - koppantott ismét térdemre a bíboros -, dolga igen könnyű lesz. Csak utánozza mindenben a spanyol márkit, akit kegyelmed előtt mutatnak be őszentségének.

- És miért előz meg engem ez a spanyol márki? - kérdeztem, kissé megbántva.

- Nini! Il puntiglio francese[70] - nevetett Giustiniani. - Marchese, kérem, nyugodjék meg. Ha az a márki megelőzi kegyelmedet, nem azért van, mert ő spanyol, hanem mert spanyol grand. Neve Don Luis Delfín de Lorca.

- Don Luis Delfín de Lorca! - kiáltottam meghökkenve.

- Ismeri őt?

- Segítettem egyik rokonán Párizsban.

- Bene. Ezt mondja meg neki. Spanyolország és Franciaország ugyan hadat visel egymás ellen, de emiatt még nem kell Rómában spanyoloknak és franciáknak elvágniok egymás torkát.

- Vostra Eminenza, nem fogok elfeledkezni róla - bókoltam.

- Marchese - szólalt meg ő, rövid hallgatás után -, hogy s mint érzi magát palotámban?

- Nagyszerűen.

- Bizonyára felmerült kegyelmedben a kérdés: vajon miért van két palotám Rómában? - sandított rám fél szemmel a bíboros.

- Vostra Eminenza - feleltem én, nagyon komolyan -, soha nem engedtem volna meg magamnak e kérdést.

- Bene. A válasz egyszerű. Csak egy palotám van: amelyben kegyelmed lakik. Amelyben én lakom, az Ferdinando del Medicié. Itt élt, míg bíboros volt. Ám, mint tudja, bátyja holta után ő lett Toszkána nagyhercege, s utódlását biztosítandó, kénytelen volt levetni a bíbort és megnősülni. Ami nagyon is elbúsította - tette hozzá Giustiniani, finom mosollyal.

- Pedig azt hallottam, Lotaringiai Krisztina szép, mint a nap, és angyalian jó.

- Csakugyan az. A nagyherceg nem azon búsult, hogy el kell őt vennie, hanem azon, hogy le kellett mondania a bíborosi kalapról.

- S vajon nem roppant előnye-e a toszkánai nagyherceg számára, hogy lévén évekig bíboros Rómában, oly jól ismeri a Vatikán politikáját?

- De az - vetett rám helyeslő pillantást Giustiniani. - Különösen a mostani, bajos helyzetben...

A bíboros az elfogadóterem előszobájában hagyott. Ha eljön az ideje, majd értem küldik ide a pápa kamarását, mondta. Jó darabig várakoztam, s közben elgondoltam, vajon mit érezne szegény Sauveterre bácsi, ha itt láthatna az „új Babilon” szívében, amint némi türelmetlenséggel várom, hogy a „pápista bálvány” lába elé boruljak és csókkal illessem papucsát...

De nem időzhettem tovább el e gondolatnál, mert belépett egy fekete bársonyba öltözött, spanyolgalléros úr. Igen jóképű volt. Úgy néztem, még nem haladhatta el harmincadik életévét. S mivel tudtam: ő bizonnyal Don Luis Delfín de Lorca, spanyol grand, felálltam, lekaptam fejfedőmet, és mélyen meghajoltam előtte. Előbb mintha meglepte volna ez a fogadtatás egy francia nemes részéről, aztán jól szemügyre vett, s mert alighanem kedvére volt, amit látott, rám mosolygott és ugyancsak leemelte kalapját. Ez hallatlan leereszkedés volt részéről, hiszen egy spanyol grand még királya előtt sem tartozik kalapját levetni. Meg akarván mutatni neki, hogy méltányolom a megtiszteltetést, viszonoztam mosolyát és újra meghajoltam előtte. Amire ő nyomban újabb mosollyal és nagy kalapja lengetésével felelt. Így versengtünk jó egy percen át udvariaskodásban, hogy szinte belefájdult már a sok mosolygásba a szájam csücske, jobb karom pedig belefáradt kalapom ismételt levételébe és felvételébe. Végezetül közmegegyezéssel békén hagytuk kalapunkat, és áttértünk a beszédre.

- Senor marqués - mondtam spanyolul -, boldog vagyok, hogy uraságoddal összehozott a sors. Ez nagy megtiszteltetés számomra.

- Márki úr - felelte ő franciául -, én érzem megtisztelve magam.

Itt, olvasóm, jócskán leegyszerűsítem mondatainkat, melyek az országainkban dívó szokásnak megfelelően jóval dagályosabbak voltak, és lerövidítem szóváltásunkat is, mely vajmi hosszúra nyúlt, hisz mindketten bizonyítani igyekeztünk, hogy a francia nem kevésbé udvarias, mint a spanyol, illetve hogy a spanyol ember nem kevésbé udvarias, mint a francia. És minekutána jó öt perc elteltével úgy tetszett, sikerült a bizonyítást kölcsönös megelégedésre végbevinnünk, rátértem arra, ami a szívemet nyomta.

- Senor marqués - szóltam -, Párizs ostroma alatt a házamba fogadtam Dona Clara Delfín de Lorcát. Rokona-e a hölgy uraságodnak?

- Hogyan? Hogyan? - vonta fel igen sűrű és igen ívelt szemöldökét Don Luis (arckifejezése mindazonáltal így sem tetszett komornak vagy szigorúnak), és úgy bámult rám, mintha csak most pillantaná meg először a maga valóságában nem pusztán porhüvelyemet, hanem a lelkemet is -, hogyan, márki? - és szeretetteljes mosollyal rám villantotta hófehér fogait. - Hát uraságod az a híres Siorac, akinek dicséretét zengi Dona Clara kora reggeltől késő estig? Nincs oly szobaleány vagy maggiordomo cselédeim között (Dona Clara ugyanis velünk él, s amióta feleségem megbetegedett, ő neveli, bámulatosan jól, gyermekeimet), ki hírből ne ismerné márki úr nevét és ne értesült volna erényeiről. Mert ha hihetek rokonomnak, uraságod az összes keresztény nemes közül a legjobb szívű, és mintegy epitomé-ja mindazon erényeknek, melyekkel egy férfi ékeskedhet.

Előbb azt hittem, tréfál, és kissé kényelmetlenül éreztem magam, ám mivel a gúny szikráját sem fedezhettem fel bársonyos szemében, láttam: szava nem réz, hanem merő színarany, s azt gondoltam magamban, az idő múlása talán megnemesített, mint a jó bort, Dona Clara lelkében, feledésbe merítve, ami ecetes volt vagy csípős. Mert az igazat szólva, a szép szárnyak, melyekkel vállamat ékesítette, vajmi messze estek az ördögi lólábaktól, melyekkel búcsúlevelében felruházott.

- Senor marqués - feleltem -, örömmel hallom, hogy Dona Clara így beszél rólam, és még nagyobb örömmel, hogy itt van, uraságod hajlékában Rómában, mert ha százzal szoroznók is meg a jót, amit ő rólam mond, az sem érne fel azzal a tisztelettel és szeretettel, melyet én tápláltam irányában. Határtalan sajnálattal töltött el távozása Párizsból, és roppant boldog volnék, ha hajlandó lenne felkeresni engem római szállásomon.

- Szavamra, megmondom neki.

Don Luis nem folytathatta, mert ebben a pillanatban megcsendült egy kis harang, s egy bíborszín, súlyos bársonyfüggönyt félrevonva belépett a pápa kamarása.

- Ütött a perc, uraim. Elsőként Don Luis Delfín de Lorca mutatkozzék be. S majd őutána Siorac úr.

Beléptünk a terembe, én az ő nyomában, ám míg én ott maradtam állva a függönynél, Don Luis két lépést tett előre, majd fél térdre ereszkedett. De nem fogom e helyt mindjárt elmondani, mit csinált, mivel az adott pillanatban ugyanazt csináltam én is, gondosan utánozva a márki minden gesztusát, amint azt Giustiniani bíboros tanácsolta nekem. Figyelmem mindazonáltal megoszlott: míg egyfelől Don Luis mozgását figyeltem, hogy majd utánacsináljam, másfelől nagy-nagy kíváncsisággal vettem szemügyre a pápát.

Sua Santitá egy trónusfélén ült. Nem volt mellette más, csak egy gőgös külsejű úr a balján, ki kalapját a kezében tartotta. Bizonyára Sessa hercege, Spanyolország nagykövete, gondoltam, lévén az ő tiszte Don Luist a pápának bemutatni. A teremben nem voltak bútorok, kivéve a pápa trónusát és egy asztalt, mely láthatólag arra szolgált, hogy egy kis harangot tartson a szentatya keze ügyében. Azonban mondanom sem kell, szemem a végsőkig felcsigázott kíváncsisággal a pápára tapadt és csak őrá. Azon töprengtem, vajon meg tudom-e szemre ítélni, elég erős-e őszentsége ahhoz, hogy adott pillanatban ellenálljon a spanyol nyomásnak. És az igazat megvallva, nem jutottam dűlőre. Mert úgy tetszett, arca ugyan kissé puha, ám éppen nincs híján szellemnek, sem jóságnak. Ám mivel élénken élt emlékezetemben V. Sixtus félelmetes fiziognómiája, ahogy a képírók vonásait lefestették, erős állkapcsával, villámló fekete szemével, úgy rémlett nekem, ehhez mérten utóda arca nem árulkodik másról, csak valamiféle szelíd makacsságról. De talán ez a szelídség is elég a győzelemhez, ha hiszünk az evangéliumnak?

A nagy távolság miatt nem hallhattam, mit mond VIII. Kelemen Don Luisnak, de megértettem, hogy a bemutatás véget ért, amikor a spanyol márki felegyenesedett és hátrafelé lépkedve lassan felém tartott. Mivel egész figyelmemet az a mód kötötte le, ahogy a márki kihátrált a teremből, nem vettem észre a spanyol nagykövet távozását, így nagyon meglepett, hogy Giustiniani bíborost látom a helyén. Immár rajtam volt a sor, de a kamarás intett: várjak, tehát nyugton maradtam, noha a szívem hangosabban vert a szokottnál, és így láttam mellettem elsuhanni és egy pillantást sem vetve rám, eltűnni a bársonyfüggöny mögött Don Luis Delfín de Lorca sápadt, komoly arcát, melyen olyan áhítatos kifejezés ült, mintha éppen most áldozott volna.

Akkor a kamarás vállamra ütött, s én megértettem, ideje eljátszanom szerény szerepemet e ceremóniában. Kettőt léptem előre, majd fél térdre ereszkedtem, és vártam, hogy a pápa (ki sotto voce Giustinianival társalgott) kegyeskedjék észrevenni és megáldani. Akkor felálltam és elindultam a szentatya felé, nem egyenesen, a szobát átszelve, hanem, ahogy Don Luistól tanultam, balra tartva, s a falnál elfordulva a fal mentén. Félúton ismét térdet hajtottam, és a pápa ismét megáldott. Ez feljogosított rá, hogy felegyenesedve a trónus lábához jussak el, hol egy vastag s mintegy hét láb hosszú szőnyeget leltem. Itt immár két térdre ereszkedtem. Mihelyt ebben a pozitúrában látott, Giustiniani bíboros (ki, mint mondta, ezúttal a francia nagykövet tisztét töltötte be) fél térdre bocsátkozott, s felhajtotta a szentatya köntösét jobb lábáról, melyen egy piros papucs díszlett, orrán egy kis fehér kereszttel. Ez a papucs lévén célpontom, amint ezt jól tudtam, igyekeztem odacsúszni hozzá, végig a szőnyegen, ahogy bírtam. A legrosszabb az volt, hogy így térdelve kellett, célomat elérvén, arcomat fölébe hajtanom, miáltal arra kényszerültem, hogy kalapomat a földre téve két kezemre támaszkodjam, nehogy elveszítsem egyensúlyomat. Mindazonáltal nem kellett földig hajolnom, a szentatya kegyeskedett lábát kissé megemelni, hogy segítsen rajtam, s így az közelebb került ajkamhoz, melyet a kis fehér kereszthez érintettem, nem mulasztván el konstatálni, mennyire megkopott a sok csóktól.

Akkor a pápa rám tekintett, nagy jóindulattal nevemen szólított, és azt mondta franciául, szolgáljam továbbra is jámboran a francia egyházat és híven a francia királyságot (óvakodva megemlíteni a királyt), ami őt illeti, ő jó szívvel megteszi, amit értem tehet. Minthogy egy franciához intézte e szavakat a pápa, mindmáig meg nem mondhatom, vajon volt-e politikai jelentésük, avagy csupán a szokásos udvariasság diktálta őket.

Én „illedelmesen, mint a festett kép, és oly némán is” vártam, ahogy arra Giustiniani intett, s a pápa harmadszor is megáldott, ami egyet jelentett elbocsátásommal. Felálltam, és hátrálva - mert úgy kellett kijutnom a teremből, miképpen Don Luis is tette, hogy mindvégig arccal forduljak őszentsége felé -, nem könnyen, de elvergődtem a bársonyfüggönyig és kiléptem, kivörösödve és izzadságban úszva, s amellett kissé feszengve, mivel régi hugenotta lelkiismeretem ugyancsak furdalt. A kamarás a nyomomba szegődött, és elkísért az előszoba ajtajáig, ami rám nézve tökéletesen felesleges volt, rá nézve annál inkább hasznos, mivel távozáskor, a szokásnak hódolva, megkentem markát, s közben az járt az eszemben, alighanem ő Róma egyik leggazdagabb embere, ha ugyan ez a pénzpatakocska egyenesen az ő ládájába csurog.

Amint az udvarra kiléptem, egy pufók képű, pösze kis klerikus azt mondta, várjam be Giustiniani bíborost hintajában, mivel őeminenciájának szándékában áll engem hazaszállítani. Igen ám, de sok hintó állt ott, egyik dúsabban aranyozva, mint a másik, s én nem ismertem ki magam köztük, tehát a kis klerikus elvezetett gazdája hintajáig, megjegyezve az ő kedves, csicsergő olasz nyelvén, hogy a hintó oldalán Firenze címere látható. A markába nyomtam néhány solt, s minekutána a kocsis leengedte a hágcsót, helyet foglaltam, ugyancsak megkönnyebbülten, e bársonnyal bélelt kis fészekben, mely védelmet kínált a metsző, viharos északi szél ellen.

Nem kellett sokáig várnom, Giustiniani jóformán nyomban ott termett, és mihelyt a kocsis megsuhogtatta ostorát, újfent térdemre koppintott, ami, gondolom, a baráti meghittség gesztusa volt, s mint ilyen, megtisztelő, és azt mondta:

- Marchese, az igazat megvallva sokáig haboztam: bemutassam-e Sua Santitá-nak vagy sem, de egyfelől oly furcsa lett volna, ha egy rangjabeli francia nemesurat nem mutatnak be a pápának, hogy az nyomban uraságodra vonta volna a Rómában élő spanyolok figyelmét, márpedig nekik mindenütt ott a szemük; másfelől azzal is felhívtam kegyelmedre a figyelmüket, hogy bemutattam, de talán egy icipicivel kevésbé.

- És van abban valami rossz - kérdeztem, mert egy árva kukkot sem értettem ebből a csűrcsavaros beszédből -, ha felkeltem mondott uraságok figyelmét?

- Ellenkezőleg - rázta a fejét a bíboros. - Már hírét vették, hogy tárgyalások folynak Béarn uralkodó hercege és a Vatikán közt, de nem tudják, ki a közvetítő. Az ő szemükben d'Ossat csak azért jár a pápához, hogy kieszközölje Lujza királyné kérésére a halotti misét. És jobb, ha kegyelmedben gyanítják a titkos közvetítőt, mint ha d'Ossat apátra gyanakszanak.

- Ami, gondolom, azzal jár, hogy a spanyolok éjjel-nappal szemmel tartanak.

- Még az is megeshet - mosolygott rám derűsen a bíboros -, hogy megpróbálják eltenni láb alól.

- Az igazat megvallva, Vostra Eminenza - mondtam, kissé hidegen (mert most fogtam csak fel, milyen szerepet jelölt ki nekem Giustiniani és a pápa, amikor oly kegyesen fogadott) -, ha királyom érdekében elvállalom is, hogy csalétkül szolgáljak, nem szeretném életemet e télies időben a Tiberis jeges vizében végezni.

- Ez esetben talán jobban kellene ügyelnie magára - felelte Giustiniani.

- Hát rosszul ügyelek magamra?

- Nem tudom. Vincenti mindenesetre azt mondta, uraságod nem vette észre őt, noha a Porta del Popolótól házamig kísérte.

- Vincenti? Az kicsoda?

- Az a kis ember, aki kiadta uraságodnak a házamat. Ő az én szolgálatomban áll.

- Találat! - emeltem fel a karom, ahogy ez párviadalnál szokás (ámbár a lelkem mélyén ugyancsak megsértődtem.) Köszönöm a figyelmeztetést, Vostra Eminenza. Eztán fegyvert veszek magamhoz.

- Marchese, hadd idézzem emlékezetébe, hogy V. Sixtus óta halálbüntetés terhe mellett tilos Rómában tűzfegyverrel járkálni. Mindazonáltal elrejthet a zekéje ujjába egy kis pisztolyt.

- Azt fogom tenni.

- Úgy vélem azonban - jegyezte meg Giustiniani -, hogy a legjobb védelem az lenne, ha nem keresne fel egyhamar sem engem, sem az apátot.

- Vostra Eminenza, hogy tegyek eleget megbízatásomnak, ha megfosztom magam füleimtől?

- Vincenti majd odakölcsönzi uraságodnak a magáét. És egyébiránt jó lenne - mondta Giustiniani, oly komoly arccal, hogy láttára egészen elképedtem -, ha az ellenséget félrevezetendő sokat járna el hazulról és igen könnyelműen élne...

Amikor Giustiniani hintajából kiszálltam régi palotája bejárata előtt, ott találtam a nagykapu egyik szegletkövén ülve egy mendicantét.[71] Jobb kezét botjára támasztotta, állát elgondolkodva nyugtatta keze fejére, s miközben balját felém nyújtotta, azt mondta, inkább ünnepélyesen, mint könyörögve:

- Signor marchese, fate ben per voi.[72]

Ez a fordulat, melyet soha nem hallottam Franciaországban útonálló szájából, őszintén mulattatott. Megálltam, és azt kérdeztem az ipsétől:

- Miért a saját érdekemben?

- Quas dederis, solas semper habebis opes.[73]

- Boldogságos Szűz! Egy koldus, aki latinul beszél - ámultam el.

- Egykor szerzetes voltam - felelte a jóember.

- És miért nem maradtál az?

- Két okból. Pro primo: jobb szeretek egy vidám városban fagyoskodni, mint egy kolostorban. Pro secundo: szívesebben kéregetek magamnak, mint egy szerzetesrendnek.

- Ebben van igazság - bólintottam. - Hanem te erős fickó vagy. Miért nem fogsz valamihez?

- Il fare non importa, signor, ma il pensare.[74]

- És min gondolkodol?

- All éternitá[75] - felelte ő, e két olasz szónak páratlanul fenséges hangzást kölcsönözve.

- Kimeríthetetlen tárgy. És minek a husáng?

- Signor marchese, mihelyt pénzt ad nekem, más koldusok is kapuja elé akarnak majd tolakodni. Ezzel itt, ni, tiszta helyzetet teremtek.

- És ugyan miért veszed annyira biztosra, hogy pénzt adok neked?

- Két okból, signor marchese.

- Okaid mindig párosával járnak?

- Mint az emberpár.

- Folytasd!

- Pro primo: mulat rajtam. Pro secundo: kegyelmed oly ember, ki különbséget tud tenni un mendicante di merito e un mendicante di niente[76] között.

- Ha hiszek latin közmondásodnak, íme egy kincs, mely mindörökre az enyém marad - nyomtam a markába némi aprópénzt. - És kiküldöm neked egyik ócska zekémet, hogy rongyaid fölé öltsed. Hideg az idő.

- Grazie infinite, signor marchese![77] De engedelmével a zekét rongyaim alatt fogom viselni, nem fölöttük. Egy koldusnak, akárcsak egy bíborosnak, tisztéhez illő ruhát kell viselnie.

Amin nagyot nevettem.

- Ha jól értelek, te leszel az én hivatalos mendicanté-m.

- Igen, signor marchese - felelte ő nagy komolyan. – És márki úr érdekét szolgálva én leszek az egyetlen. Bízzék husángomban!

- Számíthatok más szolgálataidra is?

- Che sará, sará[78] - emelte égre a tekintetét az én koldusom, ám az igazat megvallva, lévén kissé kancsal, jobb szeme csakugyan az égre nézett, a bal ellenben a földre. - Signor marchese - tette még hozzá -, kellemetlen incidensek elkerülése végett legyen szíves megmondani embereinek, ki vagyok, s hogy koldusgúnyám jogán megillet e szegletkő.

- Okvetlen megteszem. Hogy hívnak?

- Alfonso della Stradának.

- A mennybéli szentekre, csak nem vagy nemes? - kérdeztem nevetve.

- Álnemes, mint annyi más felebarátom Rómában. Akkor választottam magamnak e nevet, amikor még e világ országútjait róttam. Hanem mostanság nem hagyom többé el Rómát. Korosodván oly otthon ülő lettem, mint egy macska vagy egy bíboros.

Beszéltem de La Surie úrnak erről a mulatságos és tréfás kedvű mendicanté-ról, és arról, ami előtte történt velem, délben, mialatt kettesben pecsenyénket faltuk. És gondolhatod, olvasóm, hogy ami a pápai papucs megcsókolását illeti, Miroul nem fojthatott magába egy nagyon is Sauveterre bácsira emlékeztető megjegyzést, keservesen felróva a világnak, hogy nem átall annyira isteníteni egy embert, hogy a lábát csókolgassa, oly tiszteletben részesítve őt ezáltal, mely egyedül Istent illetné meg.

- S ha az ember ráadásul tudja, hogyan megy végbe a pápa megválasztása főpapjai által, hányféle számítás, cselszövény, nyomás és megvesztegetés irányítja a bíborosok döntését, miközben egyiküket pápának ütik, hogyan láthatná benne Krisztus földi helytartóját?

- Ugyan, ugyan, én Miroulom - mondtam. - Ez csupán egyike megszokott ceremóniáinknak. Henrik előtt fél térdre ereszkedem, hogy megcsókoljam kezét. Ugyan miért ne térdepelhetnék a pápa elé avégből, hogy papucsát megcsókoljam, mely ráadásul nem fokhagymaszagú, mint Henrik keze? Miroul, egyáltalán nem bánnám ezt a lábcsókot, ha végül VIII. Kelemen feloldozná királyunkat.

- Azt hiszed, megteszi?

- Legalább nem tartom hihetetlennek. A pápa nem szereti a jezsuitákat, ha nyilvánosan meg is siratta őket. És sokkal jobban fél a spanyoltól, mint amennyire szereti.

- Ha jól értettem szavaidat, én Pierre-em - mondta La Surie -, Giustiniani középúton áll d'Ossat apát abszolút hite és Fogacer kétségbeesése között. De quid[79] a téged fenyegető veszedelmekkel?

- Nem tartom súlyosabbnak őket azoknál, melyekkel előző megbízatásaink során kellett szembenéznünk.

- A szavam is eláll bele, ha meggondolom, hogy egy római bíboros azt tanácsolhatta neked: ellenségeidet megtévesztendő élj könnyelműen...

- Ez a tanács Toszkánára vall - mondtam én -, és két híres firenzei szülöttére: Machiavellire és Lorenzo dei Medicire.

- Quid ezzel a Lorenzóval? - kérdezte Miroul, ki imádta ezt a latin fordulatot.

- Egy nagylelkű fickó volt, ki, hogy megszabadítsa Velencét nagybátyja, Alessandro dei Medici zsarnoksága alól, együtt tivornyázott rokonával, bizalmát elnyerendő avégből, hogy utóbb megölje.

- Szent Antal szakállára!

- Hál' Istennek, nekünk nem kell megölnünk Sessa hercegét - tettem hozzá. - Ez nem fér össze a mi szerepünkkel.

- Hanem itt nem könnyű paráználkodni - csillant fel Miroul barna szeme, míg a kék hideg maradt. - Rómában paráználkodni, a teremburáját! Ugyan kivel?

Szép olvasónőm, bizonnyal tudod abból a kevésből is, amit erről mondtam, hogy Giustiniani firenzei tanácsa éppen nem volt ellenemre, sőt, ám elfogadnom könnyebb volt, mint megfogadnom, mivel a római nők annyira elkülönülnek a férfiaktól a nyilvánosság előtt, legyen szó akár hintóról, akár ünnepségről, akár színházról vagy templomról, hogy jóformán meg sem közelítheti őket az ember botrányokozás nélkül, ami miatt tantaloszi kínokat álltam ki, annál is inkább, mivel ők nem hordanak maszkát, mint a mi kedves francia hölgyeink, hanem fedetlen arccal járnak-kelnek, felfedvén andalító szemüket s csodaszép vonásaikat, melyek egyszerre tükröznek szelídséget és méltóságot. Vedd ehhez még hozzá, hogy igen pompásan öltözködnek, lévén ruhájuk csupa igazgyöngy és ékkő, s hogy nem szorítják derekukat oly embertelen derékfűzőkbe, mint a mi szépeink Franciaországban, kik e körülmény folytán leginkább homokórára hasonlítanak, s oly szoros gúzsba vannak kötve, hogy mozdulni is alig bírnak, s úgy járnak, mint a masinák. A római nők dereka ellenben szabad és fesztelenül mozog, minek folytán járásuk táncos és puha, ami sokkal jobban megdobogtatja a férfiember szívét.

Igen figyelemreméltó tény, hogy a legrangosabb és leggazdagabb olaszok sokkal egyszerűbben és olcsóbban öltözködnek, mint mi Franciaországban, ezzel szemben élettársukat oly dúsan és bőkezűen cicomázzák, mint megannyi bálványt. És ebben nincs semmi rejtelem. Ezeket a férfiakat a szerelem élteti, mellyel asszonyuk iránt viseltetnek, és a felemelő érzés, mellyel hitvesük szépsége eltölti őket, ellenben a mi szépnem iránti vonzalmunkhoz a kelleténél több hiúság és kérkedés keveredik Franciaországban, s ezáltal e vonzalom valamiképpen kicsinyessé és kimértté válik. E tekintetben én inkább beillenék olasznak, mint franciának, s nagyon is jól megértem, hogy férfiak, akik úgy éreznek, mint az imént leírtam, legdrágább kincsük féltésében a legmesszebbmenőkig elmennek, és egyszerűen megtiltják idegeneknek, hogy asszonyukhoz közeledjenek, vele szót váltsanak, kezét megérintsék. Kihívó pillantásaikból ítélve, melyekkel épp azért árasztják el oly gáttalanul a férfiembert, mert életük vajmi szűken körülhatárolt, nem mernék megesküdni rá, hogy az olasz nők a lelkük mélyén erényesebbek, mint a franciák. De mi módon játszhatnák ki apjuk, fivéreik, nagybácsikáik, unokafivéreik aprólékos őrizetét, kiknek, akárcsak Árgusnak, száz szemük van, s abból ötven mindig nyitva?

Így aztán, szép olvasónőm, noha gyakran eljártam hazulról (ámbár mindig erős kísérettel), és szinte naponta megtekintettem az Örök Város csodáit, nem élhettem „igen könnyelműen”, mert ha a gavallér a szépek közelébe se juthat, arra kényszerül, amire én is, a szép özvegy távozása óta, hogy úgy éljek, ahogy azt az elbájoló kis d'Ossat apát tanácsolta naivul IV. Henriknek: megtartóztatván magam a gyönyörtől, mely „sok időt emészt fel”. De az igazat megvallva, az időnek olyannyira bőviben voltam, hogy sehogy sem sikerült kitöltenem, akármennyire gazdag is Róma templomokban, festményekben, üvegablakokban, szobrokban és antik műemlékekben; és jutott volna éppen elég perc és óra a szerelemre, ha alkalom kínálkozott volna rá, s ha én ezt az alkalmat akár a legcsekélyebb mértékben is megragadhattam volna. Megbízatásom sem kötött annyira le, reggeltől estig, mint Reimsben, hisz egyelőre nem volt más dolgom, mint várni, mivel a tárgyalások, melyektől gazdám és Franciaország sorsa függött, a hátam mögött, látó- és hallótávolon kívül zajlottak, csigalassúsággal és olykor talán számomra felfoghatatlan módon.

Egy egész hónap telt már el ebben a dolce far nienté-ben,[80] mely nekem éppen nem volt édes, ellenkezőleg, nagyon is nyomasztó, lévén a tél Rómában - ellentétben azzal, amit mi Párizsban hiszünk -, nem valami kellemes, hanem esős, szeles és borús, úgyhogy örökké fázva tengettem sivár életemet szép bíborosi palotámban, oszlopaim, szobraim és márványaim közepette, minduntalan múltamon jártatva eszemet.

- Signor marchese - mondta nekem egy szép napon az én saját külön mendicanté-m, amikor La Surie társaságában kiléptem házam kapuján, s markába nyomtam mindennapi obulusomat -, úgy tetszik nekem, uraságod szép arcán un'aria imbronciata[81] ül.

- Un'aria imbronciata? - néztem rá kérdőn, mert olasz nyelvtudásom alatta maradt az övének.

- Más szóval, signor marchese, kegyelmed oly bánatos, mint egy borús nap.

- Hisz csakugyan nem süt ma a nap - feleltem.

- Nem úgy, signor marchese, az a ború uraságod lelkén ül. Valójában a franciák római malattiá-jában[82] szenved.

- És miben áll ez a malattia?

- Látják a szép római nőket, de nem érhetnek hozzájuk.

- É la veritá nuda e cruda[83] - bólintott La Surie. - A márki a franciák malattiá-jában szenved. És én nemkülönben.

- Holott van rá orvosság - sütötte földre a szemét Alfonso, meglehetősen titokzatos képpel.

- Alfonso - mondtam -, csupa fül vagyok. Hallgatlak.

- Ismerek una bella ragazzá-t.[84]

- Nocsak! - vontam fel a szemöldököm. - Una bellissima ragazzá-t?[85]

- Még jobb! - mondta La Surie.

- Akivel egy egész éjszakát eltölthet potom négy francia aranyért - közölte Alfonso.

- Miért épp francia aranyért? - kérdezte La Surie.

- Mert ő azt jobb szereti, mint a pápa pénzét.

- Alfonso, nem szeretem a pénzen vett közszerelmet - feleltem hidegen.

- Signor marchese nagyot téved! - emelte égnek két kezét Alfonso. - Teresa nem szajha. Ő kurtizán.

- S ugyan mi a különbség?

- Teresának nincsenek kliensei. Csak barátai. Kevesen. S jól megválogatja őket.

- Hogyan válogatja meg őket?

- Klerikusok esetében nem adja alább a monsignoré-nél. Nemesek esetében a marchesé-nél.

- Jaj szegény fejemnek! - szólt La Surie.

- Hihetek a szavadnak, Alfonso? - álmélkodtam. - Azt mondod, szó sem lehet gazdag polgárról? Jómódú kalmárról?

- Si, ma furtivam ente[86] - ismerte el Alfonso. - Máskülönben a tekintélyét kockáztatná. Mindazonáltal bevallottan szeretője il bargello della corté-nak,[87] hogy barátai tudják: az ő hajléka biztonságos, éjjel-nappal őrzik.

- Alfonso, ezer hála és köszönet. Majd gondolkodom a dolgon.

- Signor marchese, ne feledje a grande prestigió-t,[88] melynek Rómában örvendhet, ha a pasticciera[89] barátságába fogadja.

- A pasticciera?

- Signora Teresa készítette a legfinomabb süteményeket Rómában, mielőtt azzá vált volna, aki ma.

- Fogadom - fordította franciára a szót La Surie -, a hölgy hasznosabbnak ítélte, hogy magát hagyja gyúrni, ahelyett, hogy ő gyúrná a tésztát...

Alfonso azonban minden szavát megértette, és kelletlen arccal mondta:

- Signore, col vostro permesso,[90] ne szóljon tiszteletlenül a pasticcierá-ról. Igazi úrihölgy.

- Fájdalom, nekem túlságosan is úri - felelte La Surie -, lévén nemesi rangom csekély, s mi több, bargello sem vagyok.

- Van azonban Teresának egy unokahúga - szólt Alfonso.

- Majd gondolkodom az unokahúgon - felelte nevetve La Surie.

Nyeregbe ültünk. Előttünk lovagolt két apródunk, mögöttünk Pisseboeuf és Poussevent s még négy emberünk, valamennyien tőrrel-karddal felfegyverkezve, de pisztollyal nem, hacsak a zekéjük ujjában nem rejlett egy pisztoly. És az igazat megvallva, mind éberen figyelték, jobbra-balra tekingetve, az utcára néző ablakokat, különösen azokat, melyeknek nyitott, zárt vagy félig nyitott spalettái mögött egy spadaccino[91] muskétája rejtőzhetett. Ez az elővigyázat ugyan jó volt, ám, ha hihetek annak, amit d'Ossat írt nekem, felesleges, mert ő úgy vélte, az olasz szokásokkal nemigen fér össze az a fajta fényes nappal és az utcán elkövetett gyilkosság, amilyen a Coligny tengernagy elleni merénylet volt: ők jobb szeretnek kevésbé nyílt eszközökhöz folyamodni, nemegyszer méreghez.

- Uram - léptetett mellém La Surie -, mint vélekedik Alfonso ajánlatáról?

- Hogy hasznot húzna belőle.

- Ez magától értetődik. S azonkívül?

- Hogy nincs nagy kedvem egy szajhához, még ha aranytálon nyújtják is át.

- Uram nem volt ennyire válogatós csikókorában. Emlékszem bizonyos tűboltra Montpellier-ben...

- Az más. Én nem pénzen vettem meg Thomassine-t. Sőt, ha emlékeim nem csalnak, ő etetett, itatott...

- Akkor uraságod tizenöt esztendős volt s ragyogóan szép. Hanem amikor már őszül a hajunk és szürkül a szakállunk, a szerelmet drágábban mérik.

- Nem igaz - ellenkeztem sértetten -, az a bizonyos nagy rangú hölgy egy vasamba sem kerül.

- Nem számolva itt-ott némi gyötrelmes szívfájdalmat.

- Összemérhető-e a szív az erszénnyel?

- És nem tudom, hány gyűrűt, karkötőt ajándékozott volt uram nem tudom, hány lánykának.

- Önkéntes adományok.

- Nem oly igen önkéntesek. Emlékezzék csak Gavachettere, Babette-re és a többire.

- Semmiségek voltak, limlomok.

- Ha összeszámolnók, csinos summára menne fel áruk.

- Miroul, ezek az ajándékok nagy gyönyörűségemre voltak, s még inkább a gyermeki öröm, melyet kiváltottak. De megvásárolni egy női test használatát, készpénzen, piha!

- Tehát nem fogjuk a pasticcierá-t gyúrni! S ami engem illet - tette hozzá sotto voce, kis hallgatás után -, én is búcsút mondhatok az unokahúgnak!

- Hát sajnálod, én Miroulom?

- De mennyire! - mondta keserűen. - Ez a rossz abban, ha valaki csak fegyvernök. Az én becsületem nem oly kényes, mint kegyelmedé.

Már nem volt időm neki felelni. Thierry, ki ugyancsak lógatta fülét-farkát, mióta Luckel együtt oly csúnyán borsot törtek az orrom alá, visszafogta a lovát, mellém kanyarodott, és a legmélyebb tisztelet hangján megszólalt:

- Márki úr, kegyeskedjék megengedni, hogy elvezessem egy utcába, melyet tegnap fedeztem fel, mialatt a városban kószáltam...

- Kószáltál! - vetett rá bosszús pillantást La Surie.

- Ahol pontban négy órakor megjelennek ablakukban Róma legszebb asszonyai...

- Vezess, Thierry! - mondtam, de nem mosolyogtam rá, és pillantásom is hideg volt. Nem bocsátottam még meg neki a múltkori sértést, melyet egy kardvágással toroltam volna meg, ha a fiú nem oly fiatal. La Surie egyenesen azt követelte, küldjem haza mindkettőt, Thierryt is, Lucöt is szüleihez, én azonban nemet mondtam, részint e nagy út veszedelmei miatt, részint mert hazatérve Franciaországba urbi et orbi kifecsegték volna kegyvesztésük okát, s ez az udvar szemében kissé nevetségessé tett volna, vagy ahogy az olaszok mondják: „maszkát vont volna arcomra”.

Voltaképpen jól ismertem én azt az utcát, ahová Thierry vezetett, de úgy látszik, soha nem jutottam el oda a megfelelő időben, mert bámulatosan nagy csődületet találtam volt ott. Gyalogosok, lovasok, hintók tolongtak az utcán (s a hintók födele, a hideg ellenére, le volt eresztve), szinte kizárólag férfiak, kik az utcán álldogáltak vagy oly lassan haladtak előre, mint megannyi teknősbéka, s mind a házak ablakait bámulták, melyek valóban szinte egyazon pillanatban tárultak fel, amint a szomszédos templom toronyórája elütötte a négyet, látni engedve az ott ülő, fedetlen arcú, pompás ruhában ékeskedő hölgyeket. És az igazat megvallva, olvasóm, soha nem láttam ennyi szépséget, úgyhogy minekutána egyszer végiglovagoltam az utcán, csigalassúsággal, s mégsem telhettem be a látvánnyal, újra megtettem az ellenkező irányban s a mondott iramban az utat, hogy ismét jóllakassam szememet, mely szinte belekáprázott ennyi bájba: e hölgyek felülmúlták finomságra, szelídségre, ragyogásra és kecsre nézve mindazt, amit Franciaországban valaha láthattam.

Másodjára jobban megfigyeltem azt a temérdek férfit is, kik hihetetlen sokaságban tolongtak ott, egy árva szót ki nem ejtve, mintegy bálványaik szemléletébe elmerülten. Végre megálltam ama hölgy ablaka előtt, kit mindenkinél szebbnek találtam, és merőn bámultam. Eközben különös dologra lettem figyelmes. Mindenki, aki elhaladt ablaka előtt, kalapját lekapva szinte ájtatosan köszöntötte, ő azonban mindazon idő alatt, amíg őt bámultam, mindössze hármuk vagy négyük üdvözletét viszonozta egy szempillantással vagy mosollyal, a többiét oly rezzenetlen arccal fogadta, mintha márványból volna, s ezek irigyen néztek a hölgy által kitüntetettek után, és illő respektussal ejtették ki, halk hangon a nevüket.

- Signore - szólítottam meg egy lovast, ki a nagy tolongásban szorosan mellém került -, legyen szíves, mondja meg, hogy hívják e szép hölgyet.

- Hogyan, signore - felelte ő, rám se nézve, nehogy egy pillanatra is levenni kényszerüljön néma bámulata tárgyáról szemét, s nyilvánvalóan kissé felingerülten már attól is, hogy megszólítottam -, hát nem tudja? De hisz őt itt mindenki ismeri!

- És miért van az - kérdeztem -, hogy ámbár őt mindenki üdvözli, ő csak három-négy férfi köszönését viszonozza?

Amire a lovag, úgy megbántva, mintha ima közben zavartam volna meg, elfordult nyergében, hátát mutatva felém.

- Signore - hallatszott ekkor lentről egy hangocska. Lenéztem a kövezetre, és a bal kengyelem mellett s azzal körülbelül egy magasságban egy tízévesforma bambinó-t pillantottam meg. Kerek arcocskáját göndör fekete fürtök keretezték.

- Hahó! - szóltam rá.

- Én megmondom a szép hölgy nevét, ha uraságod maga elé ültet nyergébe.

Felnevettem, lehajoltam, megragadtam két kezét, és fellódítottam a nyeregbe, magam elé, ahogy kérte.

- Francesco - kiáltott oda diadalittasan egy másik bambinó-nak, ki jóformán a lovak patája alatt bujkált -, látod, hol vagyok?

Majd felém fordítva hetyke pillantását, nevető arcát, azt mondta, bizonyos ünnepélyességgel:

- Az a szép hölgy, akit signore úgy megbámult, a pasticciera. Isten óvja! és akiknek visszaköszön, a szeretői.

Vincenti, az eleven és fürkész tekintetű kis ember, aki bérbe adta nekem a bíboros palotáját, másnap pontban tizenegy órakor felkeresett, s mivel La Surie-vel éppen asztalhoz készültünk ülni, meghívtam őt ebédre. Leereszkedésemet frázisok és formulák oly bőségével köszönte meg, mellyel egyetlen királyával beszélő francia udvaronc sem kelhetett volna versenyre.

Minekutána apródjaink felszolgálták pecsenyéinket, s Vincenti roppant beszédes kis szeme megtudakolta tőlem, nyíltan szólhat-e jelenlétükben, azt mondta nekem:

- Signor marchese, őeminenciája arra kért, tudassam uraságoddal a következő, igen fontos hírt: a pápa elküldte Madridba rendkívüli követként unokaöccsét, Giovanni Francesco Aldobrandinit.

- És mi vajon e követség tárgya? - kérdeztem rá, erősen felfigyelve.

- Lévén a Vatikán diplomáciája titkos - felelte sokat sejtető mosollyal Vincenti -, többféle feltevés létezik. S én itt nagy hangsúlyt helyeznék a „többfélé”-re.

- Hogy hangzanak ezek a feltevések?

- Signor marchese, Rómában hetven bíboros van: ha mindet végigkérdezné, s ők netán hajlandók lennének felelni kegyelmednek, annyiféle feleletet kapna, ahányan vannak.

- Signor Vincenti, kérem, tartsa szem előtt - mondtam -, hogy az ég nem áldotta meg oly éles ésszel a franciákat, mint az olaszokat.

- Signor marchese - bókolt Vincenti -, ha uraságod és La Surie úr után ítélek, ezt kétségbe kell vonnom. De rövidebbre fogom...

- És legyen kedves le is egyszerűsíteni - szólt La Surie.

- Uraságod kedvéért megpróbálom - felelte Vincenti újabb kis bókkal, mely egyformán szólt nekem és La Surienek. - Bene. A leggyakrabban hallható - és alighanem a Vatikán által szándékosan kiszivárogtatott - feltevés az, hogy Giovanni Francesco a magyarországi helyzetről fog tárgyalni II. Fülöppel. E helyzet mélyen elszomorítja a pápát, mivel ott kettős veszélyben forog a kereszténység.

- Kettős veszélyben? - hűltem el. - Hát nem elég, hogy a török elfoglalta Magyarország nagy részét?

- Van, ami ennél is rosszabb - fonta keresztbe a karját Vincenti. - A törökök óvakodnak az iszlám terjedését előmozdítani, ehelyett ördögi ügyességgel a kálvinizmusnak kedveznek az általuk elfoglalt provinciákban. Úgyhogy sikerült megnyerniök ügyüknek a protestáns magyarokat, és függetlenségi harcukat vallásháborúvá változtatni. Machiavelli sem intézhette volna jobban a dolgot.

- Giovanni Francesco tehát arra fogja kérni II. Fülöpöt: siessen fegyvereivel és aranyával a katolikus magyarok segítségére.

- Certamente - bólintott Vincenti -, ma non si puö avere il dono dell'ubiquitá:[92] II. Fülöp nem harcolhat egyszerre az Atlanti-óceánon az angol kalózok, a Földközi-tengeren a török kalózok, Magyarországon a magyar kálvinisták, Flandriában a flandriai gazfickók és Franciaországban a franciák ellen.

- Más szóval, Fülöp nagyobbat harapott, mint amennyit megrághat s lenyelhet - vélte La Surie.

- Innen adódik egy másik feltevés - így Vincenti.

- Hogyhogy csak egy? Mindössze egy másik? - kérdezte La Surie. - Mivé lett a hetven bíboros hetven feltevése?

- Signore - mosolygott rá Vincenti -, bocsássa meg nekem, ne vegye tőlem zokon, ha attól a vágytól sarkallva, hogy a márki úr tetszését elnyerjem, mérhetetlenül eltúloztam az én firenzei éleselméjűségemet.

- Én „olasz” éleselméjűségről beszéltem - nevettem jót.

- Csakhogy az olaszok éleselméjűsége Firenzéből származik - nevetett velem Vincenti. - Bene. A másik feltevés szerint a pápa oly egyezséget kínál Fülöpnek, mely Magyarországra is vonatkozik, de nemcsak Magyarországra...

Vincenti itt drámai szünetet tartott, én azonban siettem azt lerövidíteni.

- Signor Vincenti, ha csak annyit mondanék: csupa fül vagyok, keveset mondanék. Valósággal szomjazom szavait. Mondja hát őket fülembe késedelem nélkül!

- Íme, signor marchese. Giovanni Francescónak állítólag azt kell kifürkésznie, milyen feltételekkel hajlandó Fülöp békét kötni Béarn uralkodójával, s ennek utána a pápa nyomást gyakorolna Henrikre, hogy elfogadtassa vele mondott feltételeket.

- Aminek fejében a pápa feloldozná őt? - vetettem egy elképedt pillantást La Surie-re.

- Si, signor marchese! - felelte Vincenti. - Természetesen azzal a feltétellel, hogy Franciaország felbontja a törökkel, valamint az eretnekekkel, tehát Angliával, Hollandiával és a lutheránus német fejedelmekkel kötött szövetségeit.

- De a teremburáját! - szakadt ki La Surie-ből a kiáltás.

- Nem hiszek a fülemnek! - Igyekeztem megfékezni felháborodásomat, noha remegtem dühömben. - Henrik mondjon le minden szövetségeséről, s végül már annak is örüljön, ha a spanyol szemöldök annyira leereszkedik, hogy törvényt szabjon neki!

Többet nem is mondhattam, nehogy túlságosan sokat találjak mondani, s láttam, La Surie-ben is forr a méreg, mert ökölbe szorult kezét a háta mögé dugva fel-alá járkált a szobában. Én a borosflaskáért nyúltam, hogy magamat helyrezökkentsem, s tele akartam tölteni poharamat, ám a kezem annyira reszketett dühömben, hogy több bor került az asztalra, mint a pohárba.

Eközben Vincenti fürge pillantása ide-oda járt, La Surie-ről rám röppenve s rólam La Surie-re, úgyhogy az a gondolat környékezett meg: Giustiniani csak azért bízta meg őt azzal, hogy tudomásunkra hozza: miféle küldetést tulajdonítanak Giovanni Francescónak, hogy megfigyelje, hogyan reagálnak erre oly francia nemesurak, kik a bíboros meggyőződése szerint nagyon is jól ismerik IV. Henrik terveit és jellemét. Ha csakugyan így állt a dolog, Vincenti számára vajmi tanulságos lehetett felindulásunk heve. És egy szó nem sok, annyit sem kellett immár hozzátennünk, eszeveszett haragunk helyettünk is beszélt, s arról Vincenti kétségkívül híven beszámol Giustinianinak s a bíboros a szentatyának.

Mihelyt Vincenti engedélyt kért a távozásra, karon fogtam Miroult és levezettem a kertbe, hová egy napsugár - egy álló hó óta az első - csábított bennünket.

- A pápa félrebeszél! - szűrte a foga közt a szót La Surie, amint befordultunk a ciprusok szegélyezte fasorba. - Azt kívánná Henriktől, hogy a Fülöppel kötendő béke érdekében lemondjon szövetségeseiről, akik segítették és segítik megvédeni magát Fülöp ellenében.

- Dehogy, Miroul, a pápa nem beszél félre. Alkudozik. Tapogatózik. Tán úgy akarja Fülöppel elfogadtatni Henrik feloldozásának eszméjét, hogy előnyös békével kecsegteti. Ám mindenképpen azt gondolom, én Miroulom, ideje hazatérned Franciaországba, a királyt figyelmeztetni, már csak azért is, mert úgy gondolom, roppant bántó lenne őfelsége számára, ha ideküldené Rómába Du Perron őeminenciáját, mialatt Giovanni Francesco Madridban tartózkodik.

- Én is ezt gondolom! - felelte Miroul. (És igen elkomorult a képe, annyira nehezére esett tőlem megválnia.) - De észbe vetted-e, én Pierre-em, hogy ha én ugyanakkor indulok el Rómából Párizsba, amikor Giovanni Francesco Madridba, Sessa herceg szükségképpen egybeveti a két eseményt, és arra a meggyőződésre jut, hogy te vagy a közvetítője ama titkos tárgyalásoknak, melyek Henrik és a pápa között folynak? És akkor, én Pierre-em, akár „könnyelműen élsz”, akár nem, igen nagy veszedelemnek teszed ki magad, s én nem lehetek itt, hogy azt megosszam veled.

- Ó, kedves Miroulom! - öleltem őt forrón magamhoz, s borítottam el csókokkal arcát, miközben hangosan vert a szívem, annyira meghatott kristálytiszta szeretete irántam. - Én is észbe vettem mindezt. De nem bízhatom a királynak szánt mondanivalómat egy levélre, mert azon túl, hogy a levél elveszhet, hogy ellenségeink rátehetik a kezüket, hogyan adhatnám vissza egy papiroson a vatikáni politika határtalan hajlékonyságát, árnyaltságát és agyafúrtságát? Sajnos, egy levél nem adhat választ a kérdésekre, melyeket Henrik esetleg fel akar majd tenni...

Hosszú vitánk volt La Surie-vel arról, mekkora kísérettel induljon útnak. Ő kíséretünk zömét nekem akarta hagyni, biztonságomat növelendő, én azonban nyomban nemet mondtam rá, azzal argumentálva, hogy itt a városban, rendőrök oltalmában attól nem kell tartanom, hogy szembetámadjanak, hanem csakis holmi alattomos merénylettől, mely ellen mit sem ér puskásaim nagy száma. Hasonló meggondolásból, s mert a sík vidéken és az országúton egy számszerű fölényben lévő ellenséggel szemben menekvést csak a futásban lelhetünk, ráerőltettem Miroulra leggyorsabb lovainkat. Itt tisztelettel kell adóznom Miroulnak, ki attól a meggyőződéstől vezettetve, hogy a spanyol szükségképpen úgy tekinti majd távozását, ha az időben nyomban a Giovanni Francescóé után következik, mint annak bizonyságát, hogy csakugyan én vagyok a titkos tárgyaló fél, igen leleményes tervet gondolt ki saját elutazásának eltitkolására.

Íme, így zajlott le pontról pontra kivitele: béreltem egy batárt, és abban az összehúzott függönyű batárban tettük meg az egész utat Rómától Firenzéig, ahol is egy hetet töltöttünk, a város és Toszkána közel eső városainak megtekintésével. Eztán az éjszaka beálltával indult el La Surie lovon Franciaországba, kíséretünk felétől követve; málhái közt egy levelet vitt Angelinának és egy másikat szép hercegnémnek. Jómagam ugyanabban a batárban, összehúzott függönyök mögött tértem vissza Rómába kíséretünk másik felével, és addig a lábam ki nem tettem a kocsiból, míg az be nem gördült udvaromba, s a kapu be nem csukódott mögöttünk.

A következő tíz nap folyamán szigorúan bezárkóztam bíborosi palotámba. E rejtőzködést megkönnyítette a szakadatlan, hideg eső, melynek egyik eredményeként nagykapum szegletkövéről eltűnt saját külön mendicanté-m, amint erről meggyőződtem, amikor Thierryvel kiküldtem neki szokásos obulusomat.

Végre újra visszatért hozzánk a nap, s mert úgy véltem, most, hogy immár tíznapi előnyhöz juttattam Miroult esetleges üldözőivel szemben, megjelenhetek nélküle is nappal, tehát végre előbújtam, s az első, akit kapumon kilépve megláttam, Alfonso della Strada volt. Méltóságteljesen ült szegletkövemen rongyaiban, jobb kezét botja végére, állát kezére nyugtatva, s szeme olyannyira elmerült a pensare alleternitá mélységeiben, hogy észre sem vette alamizsnáért kinyújtott bal kezét. Az enyém mindenesetre meglepte:

- Signor marchese - szólt ünnepélyesen -, kérem, engedje meg legalázatosabb szolgái egyikének, hogy kimondja: azáltal, hogy kegyeskedett beleszámítani mai adományába az eltelt tíz napot, melyen a római esőzés miatt nem volt módom kapuját ékesíteni és védelmezni, meravigliosa delicatezzáról[93] tett tanúságot.

- Alfonso - feleltem én a lehető legkomolyabban -, igen örülök, hogy viszontlátlak, már csak azért is, mert attól féltem: holmi betegségbe estél.

- Nem én, signor marchese. Hanem amikor esik vagy nagyon hevesen tűz a nap, jobb szeretek otthon, fekhelyemen meditálni, mint kint az utcán. Mindazonáltal - tette hozzá - múlt kedden, kihasználva az idő átmeneti megenyhülését, meglátogattam a pasticcierá-t.

- Tehát ismered őt? - kérdeztem, futó mosollyal.

- Unokahúgom - szegte ő fel önérzetesen a fejét, olyan nagyvonalú egyszerűséggel, mintha azt közölte volna velem, hogy a pápa a nagybácsikája.

- Alfonso, fogadd szerencsekívánataimat azért, hogy egy ilyen tökéletes szépséget mondhatsz rokonodnak. Láttam őt ablakában, és határtalanul megcsodáltam - (Olvasóm megfigyelheti, fokonként magam is átvettem az olasz stílust.)

- Signor marchese - jelentette ki szinte ünnepélyesen, de a beavatottak hangján Alfonso -, aki csak ablakában látja, nem látja őt igazán... Akárhogy s mint - folytatta, nagyot sóhajtva -, könnyek közt találtam, mert, mint camerierájától[94] megtudtam, egyik szeretője belehalt súlyos kólikájába.

- Ez valóban csapás.

- Az, több értelemben is - bólintott Alfonso. - Mert ez a szerető, kinek jó okokból nem árulhatom el a nevét, igen gyengéd és adakozó természetű volt.

- A pasticciera tehát nemcsak gyengédségét gyászolja, ajándékait is - feleltem, ügyelve, hogy el ne mosolyodjak.

- Signor marchese, nem szeretném, ha azt képzelné, hogy a pasticciera fukar, mohó és zsugori. Épp ellenkezőleg. De egy nagy családot kell eltartania, és szépségéhez méltó környezetben kell élnie. Ő igazán szívből szereti választottait.

- Elhiszem, ámbár e többes szám zavar.

- Signor marchese - Alfonso hangjában visszafogott szemrehányás lappangott -, ha jó római akar lenni, nagyvonalúbban kell gondolkodnia... A pasticciera azért szereti udvarlóit, mert úgy választotta meg őket, hogy méltóak legyenek szeretetére. Ezért is mertem előhozakodni márki úrral, mert egy hely megürült szívében.

- Nagy felelősséget vettél magadra, Alfonso.

- Még annál is nagyobbat, signor marchese. Jövő csütörtökön, pontban öt órakor be kell mutatnom uraságodat neki.

- A teremburáját! És engem meg sem kérdeztél?

- Signor marchese - bókolt Alfonso -, Giustiniani bíboros vajon megkérdezte-e uraságodat, mielőtt bemutatta a pápának?

- Hogyan? Hát te ezt is tudod? - hűltem el.

De tovább nem folytathattuk. Egy spanyol ruhás kis apród lépett oda hozzám, megkérdezte, én vagyok-e Siorac márki, majd a kezembe nyomott egy levélkét, és elillant, mielőtt egy aranyat lophattam volna markába. Nyomban visszasiettem szobámba, s közel lépve a kandallóhoz, melyben nagy tűz lobogott, elolvastam a levélkét, miközben hol egyik, hol másik lábamat tartottam a tűz közelébe (mivel a hosszú álldogálás során, míg Alfonsóval beszélgettem, ugyancsak átfagytam), s közben elolvastam a levélkét, mely írójának szelleméhez híven nem arra volt hivatott, hogy átmelegítsen.

Uram!

Unokafivérem, Don Luis Delfín de Lorca, ki találkozott kegyelmeddel a Vatikánban, azt mondta nekem, hogy uraságod a legmegindítóbb szavakkal szólt rólam, és átadta meghívását. Mi tagadás, meghat, hogy megőrzött némi hajlandóságot irányomban, s csak annál jobban sajnálom, hogy kénytelen vagyok megtagadni önmagamtól a viszontlátás örömét. Ám ugyanazok a súlyos okok, melyek annak idején háza elhagyására késztettek, s amelyeket hosszan és részletesen kifejtettem volt búcsúlevelemben, egyértelműen, határozottan és végleg az ellen szólnak, hogy kapcsolatunkat felújítsam. Igaz azt mondták nekem, most magányos ám mivel régen és jól ismerem hajlamait, azt kell feltételeznem, hogy e magányos állapot nem tart tovább kegyelmednél, mint egy rózsa élete, s előbb-utóbb csapatostul fogják körülvenni Rómában is mint bárhol másutt, oly nőszemélyek, kik közé hosszabb-rövidebb ideig elvegyülni méltatlan lenne egy rangos hölgynek.

Ezért marad barátságom, noha eleven, mégis távoli uraságod irányában, mindazonáltal méltán mondhatom magamról, hogy figyelmes és hű szolgálója vagyok

Nem kerülte el figyelmemet, hogy olvasóim és olvasónőim nagyon különbözőképpen értékelik majd e levelet. Az előbbiek azt fogják rá mondani: „Lám, ilyenek az asszonyok! Mert nem töltheti vele egész életét, nem hajlandó egy órát sem rászánni!”, az utóbbiak pedig: „Lám, ilyenek a férfiak! Párizsban, amikor a hölgy annyira beleszeretett, hogy méltóságán csorbát ejtve ezt meg is vallotta neki, visszautasította, most bezzeg, itt Rómában, ahol egyedül búslakodik, ráfanyalodna! És ráadásul milyen álszent! Mert ha nyíltan kimondaná, amit titokban gondol, meg kellene vallania, hogy egészen mást akar a nőtől, s nem azt a kegyes barátságot, mellyel korábban a segítségére sietett!...”

Szép olvasónőm, könyörgök, ne folytasd e vádbeszédet! Igazat adok neked önmagam ellenében. Mégis azzal a megszorítással, hogy mivel sokkal jobban szerettem Dona Clarát, mint akartam volna, azóta sem szűntem meg sajnálni, hogy óvatosságom (no meg félelmem karmos természetétől) gátat emelt közénk.

És teringettét, beismerem: voltak hátsó gondolataim, annyi, amennyit csak parancsolsz. És mivel immár itt heverek előtted a porban, azt is megvallom: Dona Clara levele annyira megharagított és elbúsított, hogy hirtelen kirontottam a házból, s így szóltam Alfonsóhoz, ki változatlanul szegletkövén tanyázott (mint Diogenész a maga hordajában):

- Alfonso, a dolgot jobban megfontolva, úgy vélem, igen helyesen jártál el; mondd meg, kérlek, signora Teresának, hogy nagy megtiszteltetésnek tartom, ha csütörtökön bemutatsz neki.

Másnap Alfonso azt izente nekem Luckel, szeretne otthonomban fölkeresni, s négyszemközt szót váltani velem ott, ahol nem kell attól tartania, hogy a járókelők meghallhatják.

Nyomban behívattam, leültettem kandallóm mellé, megparancsoltam: hozzanak bort neki, és közben konstatáltam: ámbár szokásos rongyaiban van, alighanem megtisztálkodott, hogy szaga ne sértse orromat hajlékomban. És kétségkívül elég méltóságos külseje lett volna, nem számítva a mesterségével járó göncöket, ha a szeme nem áll oly furcsán, ahogy Miroul mondta: „pápista módon”, mert az egyik örökösen az égre nézett, a másik a földre.

Minekutána kihörpintette borát, Alfonso szép kis szónoklatot vágott ki. Elsőbben is a lelkemre kötötte, ne vegyem félvállról bemutatásomat a pasticcierá-nak, mert a bemutatás puszta ténye - ha nem fogadna is el szeretőjének - magában véve is irigylésre méltó kitüntetés, amelyet nem aranyaimmal érdemeltem ki, hanem személyes - s Alfonso által bőven ecsetelt - érdemeimmel. Ezt jó előre gondoljam meg, és ébresszem fel magamban a megkívánt hajlandóságot, mert a legnagyobb mértékben méltatlan volna az egy magamfajta személyhez, ha nem udvarolnék signora Teresának „olasz módra”; ne mulasszak el tehát ajándékot vinni a signorá-nak is, mamájának is, no meg némi aprópénzt a kapusnak, a camerierá-nak s a szolgának, ki az udvaron gondjába veszi lovaimat s kíséretemet; hanem ez mind csak semmiség, a fontos az, ahogy én magam a signora irányában viselem; ha hirtelen természet vagyok, mint ő hiszi, könnyen és erősen felindulok, engedjem bátran megnyilatkozni elragadtatásomat szépsége felett, ám csakis a tisztelet parancsolta határok közt, s máskülönben se bízzak semmit a véletlenre, hanem vegyek magam mellé nagyszámú és fényes kíséretet, öltözzek selyembe-bársonyba, kössek övemre drága mívű kardot, húzzak kesztyűs ujjaimra nagybecsű gyűrűket, nem azért, hogy gazdagságommal kérkedjek, mint teszik rendesen az orcátlan spanyolok, hanem hogy a signorá-t megtiszteljem. Ne várjam el, hogy sok szót vesztegessen rám, mert azzal lesz elfoglalva, hogy engem figyel, hallgat, s érdemeim súlyát oly érzékeny mérlegre teszi, mely egyedül az övé, s amely sohasem téved. A bemutatás végén, amikor fél térdre ereszkedem előtte, hogy kezét megcsókoljam, majd tudtomra adja, elfogad-e vagy sem, azzal, hogy ajándékomat elfogadja vagy elutasítja, s ha elutasítana, úgy illik, hogy óvakodjak haragomat vagy csalódásomat kimutatni, ahelyett inkább könnyezve távozzak; ha viszont elfogad, ellenkezőképpen, féket kell vetnem elragadtatásomra, és szerényen és illedelmesen arra kell őt kérnem: jelöljön ki nekem egy napot, mielőtt távoznék; s végezetül, ha szeretőjévé fogad, el fogja várni, hogy a következő vasárnap pontban tíz órakor ott álljak Lateráni Szent János templomának szenteltvíztartója mellett, s mihelyt ő megjön, mélyen meghajoljak előtte, és szenteltvízzel kínáljam, de szót sem szólva, a hely szentségét tiszteletben tartandó; és legvégül, ha nem akarom nagyon megsérteni, minden áldott nap, pontban négy órakor lovon el kell vonulnom ablaka alatt, s egy mély meghajlással kell őt üdvözölnöm, amire ő gyengéd mosollyal vagy szempillantással felel, amit száz szem figyel meg, száz száj ad nyomban tovább, s ami Rómaszerte un grandissimo prestigió-t szerez majd nekem...

- Alfonso - mondtam -, én nem annyira tekintélyre vágyom, hanem inkább boldogságra...

- Nemesuraknál a tekintély a boldogság egyik alkotóeleme, signor marchese.

- Igaz. De miért nevezed „olasz módinak” azt, ahogy a pasticcierá-nak udvarolnom kell?

- Mivel megfigyeltem: az idegen uraságok, mihelyt aranyon megvásároltak egy szép kurtizánt, azt képzelik, mindene az övék, ha a testét bírhatják. Az olaszok okosabbak annál, signor marchese, hogysem ily tévedésbe esnének. Miért is igen gálánsan udvarolnak ama nőknek, kik eladják magukat nekik, hogy elnyerjék azt is, ami nem eladó: a hölgy gyengédségét. Mert azt remélik, e gyengédség révén - melyet kapnak is, adnak is - sokkalta édesebb gyönyörűséghez juthatnak.

- Alfonso - feleltem én komolyan -, lám, ez jól volt mondva is, elgondolva is. Sokat tanultál a barátoktól.

- Nem tőlük, signor marchese - rázta meg ő a fejét -, kolostoromban én semmit sem tanultam, annál többet a nagyuraktól, akiknek a közelébe kerültem.

- Id est[95] Teresa udvarlóitól?

- Tőlük is, de főként a toszkán bíborosoktól. Minek tagadnám el signor marchese előtt? Én voltam Ferdinando dei Medici bíboros hivatalos mendicanté-ja, amikor Toszkána nagyhercegévé lépett elő, Giustiniani bíborosra testált, s ő uraságodra, amikor ideérkezett, abban a pillanatban, hogy palotáját bérbe adta uraságodnak. A bíboros úgy vélte, bizonyos értelemben nekem kell őrködnöm uraságod felett.

- Vagy szemmel tartanod?

- Signor marchese - vágott sértett arcot Alfonso -, nem kellett uraságodat szemmel tartanom, lévén a kegyelmed uralkodója barátja a toszkán nagyhercegnek. Hát nem tudja, hogy én is firenzei vagyok?

Szent Antal szakállára!, gondoltam magamban Alfonso távozása után, van itt egy és más, amin érdemes eltöprengenem: alig teszem be a lábom Rómába, máris a nyomomba szegődik signor Vincenti, és a legalkalmasabb pillanatban elém toppan, hogy kiadja nekem gazdája, a toszkán bíboros palotáját. Másnap mondott bíboros hivatalos mendicanté-ja „díszíti” kapumat, ahogy ő mondta, és nem nyughat addig, míg rá nem bír, hogy igen „könnyelműen” éljek, ahogy azt éppen Giustiniani tanácsolta volt nekem, mi több, beismeri, hogy őrködik felettem, bár esős időben távol marad. És miközben a toszkánok biztonságomon őrködnek, d'Ossat-t oltalmazandó, gyanús színbe kevernek a spanyolok előtt azzal, hogy bemutatnak a pápának. Mármost tudván, milyen szálak fűzik őket gazdámhoz - hisz tőle várják, hogy megmentse őket II. Fülöp étvágyától -, nem hihetek mást, csak azt, hogy szándékaik irányomban barátiak, mindazonáltal azt kívánnám, bár lenne magatartásuk irányomban valamivel kevésbé átláthatatlan. Egyébiránt semmi nem világos előttem, s ez a megbízatásom mind között a legbonyolultabb, a legszövevényesebb, és a leginkább tantaloszi kínokat ébresztő: hisz itt állok egy vadidegen városban, s a megbízatásom szerint megfigyelő vagyok, de magam sem értem, mit kell megfigyelnem, s miközben kiszámíthatatlan veszedelmek környeznek, nem tehetvén mást, várok, várom, hogy tisztábban lássak, míg helyettem mások viszik tovább a tárgyalások fonalát. És végezetül nem elég, hogy e kétértelmű helyzetben oly kényelmetlenül érzem magam, ráadásul legalább két hosszú hónapra meg vagyok fosztva az én Miroulom társaságától, és kosarat kaptam Dona Clarától.

Amikor két hónappal később elbeszéltem Miroulnak, hogyan zajlott le bemutatkozásom signora Teresánál, ő ebben a római géniusz szertartásos és színpadias karakterére vélt ráismerni. Amely géniusz, mondta, soha nem bontakozott még ki szabadabban, mint a katolicizmus nagyszabású, pompás rituáléjában, mely annyira elkápráztatja a jó népet, s amelyet a hugenották annyira gyűlölnek. És az igazat megvallva, ha össze merném vetni bemutatásomat Sua Santitának azzal, ahogy eme vajmi kevéssé szent hölgynek mutattak be - s ezt az összehasonlítást, noha magában véve szentségtörő, elsőként éppen Alfonso sugallta, lelke ártatlanságában -, azt kellene mondanom, hogy e második bemutatás egy hajszállal sem volt kevésbé rituális és tiszteletteljes, mint az első, s a színpadiassága sem volt kisebb, noha Teresánál némileg komédiaszínezetet nyert, s oly vérbelien olasz volt és parodisztikus, hogy a mai napig nem idézhetem fel mosolygás nélkül a jelenetet.

Azon az estén, mely bemutatásom időpontjául kijelöltetett s amely nagypéntek előestéje volt, egy jó órával a megbeszélt idő előtt kopogtak kapumon. Kiküldtem Thierryt, ki hamarosan visszatért és jelentette: egy jól öltözött római nemesúr, ki magát Alfonso della Stradának nevezi, arra kér, fogadjam. E név hallatán alig akartam hinni fülemnek, mégis azt mondtam Thierrynek, bocsássa be kései látogatómat, hisz már hat órára járt az idő, és elképedve láttam belépni hivatalos mendicanté-mat, kit apródom meg sem ismert pompás öltözékében, egy fekete bársonyzekében, mely legalább százszor annyit ért, mint az a zeke, melyet én ajándékoztam volt neki. Mi több, szakálla és ősz haja is igen szépen megnyírt volt; igazán előkelő benyomást tett volna, ha szeme nem áll oly csámpásan és nem hiányzik oldaláról a kard.

- A mennybéli szentekre, hogy festesz, Alfonso! - kiáltottam. - Nem félsz attól, hogy ha ilyen öltözékben meglátnak az utcán, búcsút mondhatsz a mesterségednek?

- Nem fognak az utcán látni, signor marchese, mivel kegyelmeddel hintón megyek a pasticcierá-hoz, s a hintót elfüggönyözzük.

- Hintón, Alfonso? Hisz nincs hintóm, és te ezt jól tudod!

- Ezért is voltam bátor hintót bérelni uraságodnak. Mindössze két aranyába kerül egy estére, signor marchese, és méltó lenne egy nagyherceghez vagy egy bíboroshoz is.

- És ugyan mire jó ez a kiadás? - vontam föl a szemöldökömet.

- Ma nagypéntek előestéje van, uram, a rómaiak ezerszám özönlenek majd a Szent Péter-bazilikába, s a pasticcierá-tól hazatérőben nekünk ez áradattal szemben kell haladnunk. Lovon sosem engednének át, hanem egy elfüggönyözött, aranyozott hintónak, melyet erős kíséret követ, utat fognak nyitni.

A hintó csakugyan fölért Giustiniani hintajával, lévén kívülről dúsan faragott-aranyozott, belülről újonnan vörös bársonnyal bevont; egyszóval méltó ékszerdobozul szolgált Alfonsónak és nekem, ki legszebb ruhámban csillogtam-villogtam, és még a Szentlélek-rend láncát is nyakamba akasztottam: ezt Laon után adományozta volt nekem a király.

- Hát ez mi? - kérdezte Alfonso, mihelyt a szemét rávetette. - Képzelni sem lehet pompásabbat! Boldogságos Szűz! Be finoman megmunkált a kis arany négyszögeknek ez a láncolata! És milyen csodálatos ez a négy végén igazgyönggyel ékesített, kis feszület!

- Ez egy III. Henrik alapította, katolikus szellemű lovagrend jele. És a legfurcsább az a dologban, hogy e rend alapítóját, ki maga is mélyen hívő volt, később egy pápa átkozta ki és egy szerzetes ölte meg.

- Ez a lánc nagyban megnöveli esélyeit, uram - vélte Alfonso. - Különös méltóságot kölcsönöz uraságodnak, s erre a pasticciera sokat ad.

- Esélyeimet, Alfonso? - mosolyogtam. - Tehát megeshet, hogy visszautasításban lesz részem? Megvallom, ez idáig nem tartottam cseppet sem kétségesnek bemutatásom eredményét. Azt gondoltam, ez csupán arra való, hogy rákényszerítsen amaz „olasz módi” udvarlásra, mely az én szememben csakúgy, mint bizonyára Teresa szemében is, szemérmetes fátyolt borít a kapcsolatunkat meghatározó, nyers és meztelen alkura.

- Signor marchese - felelte Alfonso igen komolyan -, nézze el nekem, ha azt mondom: e tekintetben nagyot téved. Kétségkívül vannak esélyei, de uraságod nem egyedül lép sorompóba az elhunyt szerető helyét kitöltendő, és vetélytársai közül egyet sincs oka lebecsülni.

- De te engem támogatsz, Alfonso...

- Valóban, signor marchese, és higgye meg: egyedül uraságodat. Csakhogy nem hagyhatjuk számításon kívül, hogy a pasticciera asszony, és az asszonyok gyakran cselekszenek u capriccio.[96] Teresa a szemem láttára utasította el egyik imádóját azért, mert túlságosan alázatos, a másikat azért, mert túlságosan pökhendi. Ő a férfiak érdemeit oly mérlegen latolgatja, mint már mondtam, mely egyedül az övé.

- A kétségbeesésbe kergetne - mondtam, még mindig mosolyogva, ám a lelkem mélyén ugyancsak megriadva -, ha e mérés során kevesebb karát találtatna bennem, mint amennyit a signora megkövetel.

- Uraságod esélyei jók - felelte röpke hallgatás után Alfonso. - És a leginkább azért, mert francia. Az olaszok régtől fogva tisztelik és szeretik Franciaországot, s ez érzéseiket újabban ugyancsak magasra lobbantotta a spanyolok iránti általános gyűlölet.

Signora Teresa háza nem volt kevésbé palotaszerű, mint Giustinianié, sem kevésbé jól őrzött. Ahhoz, hogy a nagykapu megnyíljék hintónk előtt, Alfonsónak le kellett szállnia, és a főbejárat kémlelőnyílásán át bemutatnia fehér mancsát. Mondanom sem kell, mihelyt az udvarra bejutottam, illendőképpen megkentem a portás markát, no meg azét a fickóét is, aki láthatóan a szolgák parancsnoka volt, s végül a camerierá-ét, egy igen csinos mór leánykáét, kinek haja, szeme és bőre sötétbarna volt, foga ellenben vakítóan fehér, s termete, bár aprócska, oly formás, hogy az embernek összefutott szájában a nyál, mielőtt még úrnőjét megpillanthatta volna.

- Signor marchese - mondta az ő madárcsicsergésre emlékeztető olasz beszédével -, úrnőm öltözködik, csak egy félórácska múlva fogadhatja uraságodat.

Azzal bevezetett egy kisebb terembe. Pár pillanat múlva csatlakozott hozzánk egy ötvenesztendős-forma signora. Kis növésű volt, de annál erőteljesebb, mellkasa nemcsak csecse miatt volt oly domború, karja, akárcsak kurta lába, annak alapján, amit belőle láthattam, csupa izom, arca telt, álla szegletes, szája étkes, széles homlokát már-már gyapjasan göndör, fekete hajerdő keretezte, szeme szokatlanul nagy, s még nagyobbnak láttatta a karika alatta. Nyomban megtetszett nekem, mert jó dajkámra, Barberine-re emlékeztetett: mintha őt is ugyanabból a kemény matériából gyúrták volna, és alighanem hozzá hasonlóan hirtelen haragú és elszánt természet lehetett, mindazonáltal nem hiányzott belőle a gyengédség teje sem. Mélyen bókoltam előtte, és igen udvariasan arra kértem, fogadjon el tőlem egy szerény ajándékot, tudniillik egy melltűt, tokban. Ő elfogadta a tokot, de nem nyitotta ki, hanem a márványasztalra helyezte. Eztán összekulcsolta hasán két párnás kezét, és rám szegezve fekete szemének borotvaéles pillantását, tetőtől talpig tüzetesen szemügyre vett. E vizsga megejtése után megkért: foglaljak helyet, majd kifaggatott koromról, egészségi állapotomról és vallásomról; ez utóbbi tárgyban főként az érdekelte, nem volt-e dolgom a római inkvizícióval.

E kérdésre Alfonso válaszolt helyettem:

- Il signor marchese - mondta - Giustiniani bíboros védence, s mint már volt szerencsém signora Teresának megemlíteni, a bíboros palotájában lakik.

- Ez rendben van - vélte a mamma, és egy kurta mosoly és biccentés után távozott a kis teremből, mondván, majd értünk jön, ha signora Teresa elkészül toalettjével.

- A teremburáját! - mondtam, amint a mamma távozott. - Be félelmes matróna! És be nem szeretném, ha szégyenben maradnék előtte!

- Ma tutt'altro[97] - vélte Alfonso. - Nagyon is megnyerte tetszését. Bizonyság, hogy mosolygott.

- Félszájjal.

- Hja, a signora semmit nem ad könnyen, még a mosolyát sem: a toszkán alföld lánya, s oly kemény, amilyen kemény volt ott az élete. Hanem a kemény héj jó puha belet rejt.

Azzal ő is elköszönt. Jelen lesz találkozásomon Teresával, mondta, és engedelmemet kérve távozott.

A kis termet, melyben magamra maradtam, márvánnyal kövezték ki és vörös bársonykárpit fedte falait. Bútorzata mindössze két székből és egy asztalból állt, ennek lapja is márványból készült. A mamma rajta felejtette az ékszert tokostul, ám ez a „feledékenység” még nem jelentette azt, hogy ő vagy leánya elutasított volna. E megfigyelés után nem bírtam ülve maradni, hanem fel-alá járkáltam a teremben, hol kezemet hátam mögött összefogva, hol kesztyűm ujjait harapdálva.

A „félórácska” szépen kikerekedett, mire Dzsemila (így hívták a mór lánykát) értem jött. Időközben ő is díszbe öltözött, kis testén igen csinosan feszült az ezüstlamé ruha, úgy festett benne, mint egy sellő, lábacskájától eltekintve, mely meztelen volt, bizonnyal azért, mert a lányka leküzdhetetlen ellenszenvet érzett a cipők iránt. Csupa mosoly volt, s csak úgy villogott a szeme és a foga fehérje, mialatt jelentette: a signora vár, majd megindult előttem, táncos léptekkel, csípejét ringatva.

Elsőbben is a termet akarom leírni, ahová Dzsemila bevezetett (noha beléptemkor nem méltattam figyelmemre, annyira elmerültem Teresa szemléletében): nagy volt, falait aranyozott bőr fedte, mennyezetét gazdagon festették és díszítették, s a márványpadlót egy igen szép keleti szőnyeg fedte. Mivel a szemem le nem vettem Teresáról, ki ha nem is éppen egy trónuson ült, de olyasforma aranyozott karszéken, eltartott egy ideig, míg észrevettem mögötte a mammá-t, ki izmos, gömbölyű karját a karszék támlájára nyugtatva állt ott; jobbján Alfonsót, ki előkelő tartással ült egy zsámolyon, és balján Dzsemilát, ki, noha ott is volt egy zsámoly, törökülésben a padlóra kuporodott, s fürkész fekete szeme szüntelenül ide-oda járt.

A terem közepéig lépkedtem, ott megálltam, s oly mély meghajlást vágtam ki, kalapomat lekapva, hogy annak tollforgója a szőnyeget söpörte. Abban a pillanatban eszembe villant - s ez a gondolat felvidított -, hogy a köszönésnek ez a formája legfeljebb egy nagyherceget illet meg egy nemesúr részéről, méghozzá csupán uralkodó nagyherceget, akinek kijár a „fenséged” megszólítás.

Majd minekutána signora Teresa kegyes mosollyal és igazán királynői bólintással viszonozta bókomat, azt mondtam olaszul:

- Signora, nagy megtiszteltetés számomra, hogy egy ilyen előkelő személy fogadni kegyeskedett engem. És nincs hőbb vágyam, csakugyan, mint hogy eltűrje, hogy lerójam szerény adómat úrnőm csodálatra méltó szépsége előtt, mely kétségkívül az ország királynőjévé avatja, s hogy átvegye tőlem emez ajándékot.

Azzal elővontam zekém zsebéből egy ékszertokot, mely, szép olvasónőm, egy arany karperecet rejtett: e karperec farkába harapó kígyót ábrázolt, a kígyó szeme rubintkő volt, teste a legfinomabb arany. Mindazonáltal a tokkal kezemben mozdulatlanul álltam, a pasticciera döntésére várva.

- Vedd el, Dzsemila! - mondta végül Teresa.

Dzsemila abban a percben felpattant, odasiklott hozzám, mint egy kígyócska, átvette tőlem az ékszertokot és úrnőjének nyújtotta, ki azt ki sem nyitva, a mammá-nak adta tovább; a mamma sem nyitotta ki, hanem azonmód letette egy csudásan faragott cédrusládikára, mely a karszék jobb felén állt, s úgy tetszett, a tokról ugyanúgy megfeledkeznek, mint arról a másikról, melyet a mamma hagyott az előszoba márványasztalán.

- Kérem, signor marchese - szólt ekkor a pasticciera szelíd, mély és búgó hangján -, foglaljon helyet azon a zsámolyon!

Közelebb mentem hozzá, leültem, és ekkor hosszú csend következett: Teresa szépsége annyira elbűvölt, hogy előbb szólni sem bírtam. Ami őt illeti, hol engem nézett, hol a tekintetemet kereste, de nyilván úgy ítélte, nem az ő dolga beszélni. Nem mintha butának véltem volna, szeme pillantása, akárcsak a mammá-é, eleven volt és okos, és merem mondani, az a könnyű, végtelenül könnyű mosoly, mely ajkain lebegett, oly finom volt és megfoghatatlan, hogy eszembe idézte egy másik firenzei nő, a Mona Lisa szép és kifürkészhetetlen arcát, úgy, ahogy őt Leonardo da Vinci lefestette: arcképét sokszor volt alkalmam látni a Louvre-ban, a király lakosztályában. Ám a hasonlóságnak ezzel vége is szakadt, lévén Teresa szeme sokkal sötétebb és ragyogóbb, s középen elválasztott haja összehasonlíthatatlanul dúsabb. A Gioconda ruházata viszonylag egyszerű, a pasticciera arannyal, drágakövekkel és kövecskékkel telehintett selyembrokát öltözéke ellenben felülmúlta gazdagságára és pompájára nézve mindazt, amit valaha a francia udvarban láttam, kivéve a szép Gabrielle és a királyi hercegnők ruházatát. Ezt bókképpen ki is mondtam, s mellesleg dicsértem az olasz nők eszét, kik óvakodnak testüket oly merev fűzőkbe szorítani és préselni, mint a francia hölgyek, úgyhogy derekuk hajlékonyan és szabadon mozog, ami sokkal inkább kelt vágyat s szól képzeletünkhöz, tettem még hozzá.

Teresa mosolygott, a fentebb leírt megfoghatatlan mosollyal, mely nem fedte fel fogait, és tudni akarta, ki az a Gabriella.

- Signora - feleltem én -, ő a francia király kegyencnője.

- Gondolom, nagyon szép, signor marchese - szólt kis sóhajjal Teresa.

- Az, signora, ám ami engem illet, én ezerszer többre becsülöm a kegyed szépségét.

- Szíveskedjék mégis leírni őt, signor marchese.

- Nos, signora, az udvaroncok azt mondanák: bőre oly sima és áttetsző, mint az igazgyöngy, ruhájának fehér selyme feketének tetszik keble mellett, ajka mint a legszebb rubint, szeme mennyeien kék, haja színarany.

- És mit mondana róla kegyelmed, signor marchese? - kérdezte kissé mulatva Teresa.

- Hogy igazi északi szépség, signora, unalmas, sápadt és bágyadt, hogy kicsipdesi a szemöldökét (amit én nem szeretek), hogy jobban tetszik nekem a melegebb arcszín, és végül, hogy a kegyed haja, signora, erdő, amelybe örömest beleveszne az ember.

Teresa felnevetett, kimutatva gyöngyfogait, majd nyakát elfordítva felszegte fejét, s néhány szót váltott a mammá-val egy tájszólásban, melyet nem ismertem.

- Signor marchese - mondta aztán, s szép fekete szemét rám emelve, kedves pillantást vetett rám -, szeretném, ha Lateráni Szent János templomában várna rám jövő vasárnap tíz órakor, és szenteltvizet nyújtana át nekem. Őszinte sajnálatomra - fűzte hozzá elbűvölő mosollyal -, nagyhét alatt senkit nem fogadok, hanem a rá következő kedden ezer örömmel látnám vendégül vacsorára este nyolc óra tájban.

Hogy elhallgatott, ismét kiült ajkára az a talányos mosoly, és kinyújtva karját, elém tartotta gyűrűkkel ékesített kezét, ami, gondolom, ugyanarra szolgált, mint a pápa harmadik áldása: kegyelmesen elbocsátott. Tehát felkeltem helyemről, fél térdre ereszkedve a lehető legnagyobb respektussal megcsókoltam Teresa kezét, majd felegyenesedtem, elköszöntem a mammá-tól és távoztam. A szívem bolondul vert.

Alfonso beszállt mellém a hintóba, s mihelyt kigördültünk az udvarról, hatalmas emberár közepén találtuk magunkat, mely a Szent Péter-bazilika felé tartott, és elég készségesen utat nyitott nekünk, úgyhogy ha csak lépésben is - hiszen a tumultus nagy volt -, de haladhattunk. Ahány konfraternitás csak van Rómában (márpedig azoknak se szeri, se száma), az mind jelen volt, mind a saját színében pompázott, ki barnában, ki fehérben, ki kékben, ki zöldben, s ugyancsak fényesen kivilágítva, mivel e menetekben minden második ember egy szövétneket emelt magasra. Fülsiketítő volt a lárma, mert minden konfraternitás előtt zenészek haladtak, és valamennyien teli torokból énekelték zsolozsmáikat.

Heves kíváncsiság fogott el, úgyhogy egy percre el is feledkeztem Teresáról (és a bizonytalanság tantaloszi kínjairól, melyeket miatta kiálltam); óvatosan félrevontam kissé a hintó függönyét, és azon igyekezve, hogy engem ne lássanak meg, kipillantottam, s elámultam a végeláthatatlan processzión. Meg is hatott e nagy sokaság jámborsága. Ám egyszerre tompa csattanások zavarták meg a szent zsolozsmákat, s hintónk hirtelen megállt. Mi lehet ez az ide nem illő zaj?, tűnődtem, s mivel az éjszaka langyos volt, vagy talán a sok égő szövétnek melegítette fel a levegőt, leeresztettem az ablaküveget, s kihajoltam, mindazonáltal ügyelve rá, hogy a bársonyfüggöny továbbra is elrejtse arcomat. S akkor hosszú sorban vonultak el hintóm mellett a vezeklők. Többségük igen fiatal volt. Felsőtestüket lemeztelenítették, és kötéllel kegyetlenül ostorozták magukat, egyetlen jajszót sem hallatva, s arcuk, amint azt a szövétnekek fényében saját szememmel láthattam, békés volt és mosolygós.

Egyesek borral kínálták e flagellánsokat, s ők el is fogadták a kínálást, eleinte azért, hogy megigyák a bort, később azért, hogy köteleik végére fröcsköljék, bogaikat megoldani és a köteleket hajlékonyabbá tenni, mert a kicsorduló s megalvadt vér összeragasztotta a kötélvégeket. Az önsanyargatásra ugyanis nem ostort használtak, hanem vastag és rövid nyelű korbácsot, melynek végére kenderkötéldarabokat hurkoltak.

- Hogy van az - kérdeztem Alfonsótól -, hogy látszatra nem szenvednek, hanem ugrálnak, kiáltoznak, kurjongatnak, forgolódnak, nevetnek és beszélgetnek egymással, miközben felváltva szaggatják fel a bőrt hátukon és mellükön?

- Azt beszélik, holmi kenettel vonják be testüket - felelte Alfonso -, ámbár én nem hiszem, hogy bármi hasznukra lehet e kenet, mihelyt a bőrük felhasadt.

Márpedig felhasadt, mert a fáklyafényben egyebet sem láttam magam körül, mint véres testeket; a sötétebb színű, alvadt vér mintegy ama élénkpiros, friss vérpatakocskák háttereként festett, melyeket az újabb s újabb csapások fakasztottak.

Akármilyen óvatosan lestem is ki, fél szemmel, a függönyt arcom elé vonva, a vezeklők egyike észrevett és rám mosolygott. S mivel úgy láttam, arca fiatal és barátságos, s nadrágjáról és sarujáról ítélve nem lehet éppen gazdag, megindított nehéz sorsa, és azt mondtam neki:

- Cimbora, hát oly nagy bűnös vagy-e Isten előtt, hogy így kell kínoznod magadat?

- Ma, signore - szaladt fülig a szája -, nem a magam bűneiért ostorozom magam, éppen nem...

Válasza elképesztett, ám mivel szegény háta állapotát fölöttébb sajnálatra méltónak találtam, egy pénzdarabot nyújtottam neki:

- Barátom - mondtam -, ezt arra adom, hogy mihelyt a penitenciát elvégezted, egy borbéllyal bekötöztesd sebeidet.

- Signore - tolta el magától eltökélten, ámbár nem örömest, obulusomat az ifjú -, nem fogadhatom el pénzét, már megfizettek azért, amit teszek.

A szám is tátva maradt csodálkozásomban, de a beszélgetést nem folytathattuk, mert hintóm meglódult, és a fickó eltűnt szemem elől.

- Signor marchese - szólt szemrehányóan Alfonso -, ugyan mi hasznom van abból, hogy hivatalos mendicanté-ja lehetek, ha uraságod az első jöttmentnek alamizsnát ad? Egyébiránt ha elárulta volna nekem, hogy pénzt akar adni e nyomorultnak, lebeszéltem volna, mert jól tudom, mint itt mindenki, hogy az effajta népség pénzért ostorozza magát.

- Pénzért? - hűltem el.

- Certamente - nevetett fel kurtán Alfonso. - Csak nem gondolta, signor marchese, che il signor conte tal dei tali,[98] ki valamely súlyos bűnéért kívánja elnyerni az Úr bocsánatát, saját finom vállában tesz kárt? Dehogy, dehogy! Felfogad egy éhenkórászt, hogy az végezze el helyette.

Elképedésem a tetőfokára hágott.

- Alfonso, hogy az istenben vezekelhet valaki más hátán?

Alfonso felelet gyanánt megvonta a vállát, széttárta a két kezét, és csak annyit mondott: ma. Én lebocsátottam a hintó függönyét, és hátradőltem a hintó ülésének támlájára, mintegy kábultan a véres testek forgatagától, a korbácsok kegyetlen csattogásától, a zsolozsmáktól, a szövétnekek imbolygó fényétől, és kendőmmel eltakartam számat és orromat, mert már-már fuldokoltam a fáklyafüsttől s az emberi vér és verejték csípős szagától, mely ez ezrekre menő sokaságból áradt felém. Az emberek úgy siettek mindenfelől a Szent Péter-bazilikába, mintha ott lelnék fel az élet és igazság egyedüli forrását. Mindazonáltal ez a népi hit közelről szemlélve nem látszott oly meghatónak, mint távolról. Úgy voltam ezzel, mint a szebbnél szebb székesegyházakkal, melyek mindaddig gyönyörűnek tetszenek, míg oly közel nem ér hozzájuk az ember, hogy megpillantsa előttük az égő könyvek halmát és az eretnekeknek szánt máglyákat.

Tizedik fejezet

Eleinte szépségével vont magához a pasticciera, ám azután nemes és nyájas lelkének bámulatra méltó jóindulatával láncolt magához. Olyannyira nem törődött a pénzzel, hogy elosztogatta volna mindenét, és hamarosan egy szál ingben találta volna magát szalmavackán, ha a mamma nem tartotta volna rajta szemét háztartásuk üdvös menetén. Teresa tartalmas és gazdag matériából volt alkotva, akármerről nézte is az ember. Ritka hévvel vágyott férfiakra, s olyannyira boldoggá tette az, hogy egyszerre öt-hat kaphatott helyet életében, hogy ha történetesen csúnya és gazdag lett volna, maga fizetett volna nekik azért, hogy ágyába fogadhassa őket. Lévén szép, fiatal és a nép bálványa, szeretői bőkezűségéből élhetett, s emiatt kétszeresen is adósuknak érezte magát, a mondott okból és a gyönyör miatt is, amelyhez általuk jutott, adakozó szívességében számításba sem véve a gyönyört, mellyel ő ajándékozta meg valamennyiöket.

Teresa nem érhette be azzal, hogy ő maga szerette szeretőit; azt akarta, ők is szeressék egymást, úgyhogy vasárnap esténként - a vasárnap volt a hét egyetlen napja, melyen jámbor skrupulusai miatt megtartóztatta magát a földi örömöktől - vacsorára hívott meg bennünket. Velem együtt hatan voltunk, ám amikor Teresa bebocsátott azok közé, akiket Erzsébet királynő szavával „the happy few”-nak[99] nevezhetnénk még csak öten voltunk, lévén a hatodik éppen Giovanni Franesco Aldobrandini, a pápa unokaöccse, kit őszentsége Madridba küldött, hogy ott II. Fülöppel szót értsen; s itt arra kérném olvasómat, össze ne tévessze valahogy őt Cynthio Aldobrandinival, a pápa másik unokaöccsével, ki bíboros volt és a Vatikán státusszekretáriusa.

A vasárnapi vacsoravendégek között a magas klérus nem kevesebb, mint két monsignoré-val képviseltette magát; nevüket ez emlékirat lapjain elhallgatom „méltányos okokból”, mint Alfonso mondaná, s ugyanezen okok miatt csak ők ketten mentesültek ama kötelezettség alól, hogy naponta ellovagoljanak Teresa ablaka alatt. Mindazonáltal kapcsolatuk a pasticcierá-val un segreto di Pulcinella[100] volt Róma-szerte.

A harmadik nemesúr, mint már tudjuk, a bargello della corte volt, történetesen ama szegény Della Pace leszármazottja, akit gyávaságában XIII. Gergely kiszolgáltatott a római csőcseléknek, a maga életét mentendő. Ámbár Della Pace nemességére s rangjára nézve alacsonyabban állt mindannyiunknál, roppant méltóságteljes volt, arcéle mint egy római császáré, s arcának kifejezése egyszerre szelíd, mégis szilárd, úgyhogy első pillantásra megnyerte az ember szívét.

A negyedik Don Luis Delfín de Lorca volt, akivel a pápánál találkoztam össze bemutatásom napján, igen magas rangú nemesúr, márki, herceg és spanyol grand, személyére nézve igen dali férfiú, amellett roppant szellemes és a tetejébe még szeretetre méltó is, úgyhogy az ő természetében szikráját sem fedezhette fel senki annak a vad indulatosságnak, melyet általában a spanyoloknak szokás tulajdonítani. Első pillantásra barátságot éreztünk egymás iránt, s gyakori találkozásaink Teresa házában még szorosabbra fűzték kapcsolatunkat.

A két monsignoré-t nem fogom testi mivoltában leírni, noha éppen mondott testük vonzotta őket a ház úrnőjéhez, kinél vasárnaponként viszontláttuk egymást. Mindketten régi és igen jó nevű olasz családok másodszülött fiai voltak, s azért kényszerültek papnak állni, hogy a család nagy birtokai csorbítatlanul szálljanak át az elsőszülöttre. A pápai kegy folytán gyorsan emelkedtek rangban, egészen a lila ruháig. Mindketten igen fiatalon lettek püspökké és úgy, hogy soha a lábukat se tették be egyházmegyéjükbe, melynek javadalmából fényesen megéltek Rómában, s élvezték ama „papi semmittevést”, melyet Fogacer annyira kívánatosnak tartott. Ötünk, jobban mondva, ha Giovanni Francescót is ideszámítom, hatunk közül messze ők voltak a legfiatalabbak, a legnevetősebbek, a legbolondabbak és a leginkább borisszák. Ha az ital a fejükbe szállt, szavuk alattomos hajlamot mutatott a szentségtörésre, ami ellen Teresa, ki mélyen hívő volt, foggal-körömmel hadakozott: erre nyomban lejjebb adták a mi monsignoré-ink, s oly szelíddé és kezessé váltak, mint a szopós bárány. És egy kicsit azok is voltak Teresa szemében. Mert noha ő fiatalabb volt, mint bárki hatunk közül, oly erős volt benne az anyai ösztön, hogy amint körülültük az asztalt, melynek fején ő trónolt, gyakran úgy éreztük, mintha farkaskölykök volnánk, kik az élet tejét szopjuk a római anyafarkas emlejéből.

Mi engem illet, noha szép hercegném emléke nem halványult el szívemben - tutt áltro -, egy hónap sem telt bele, fülig belebolondultam a pasticcierá-ba, s mivel bágyasztó napjaim a már említett, tűrhetetlen farnienté-ben[101] teltek-múltak, hír nem érkezett sem d'Ossat apáttól, sem Giustiniani bíborostól, s úgy tetszett, mióta Giovanni Francesco elutazott Madridba, a tárgyalások tapodtat sem haladnak előre s mintegy felfüggesztettek, időm legjavát azzal töltöttem, hogy amaz éjszakáról ábrándoztam, melyen Teresa megosztja velem nyoszolyáját, helyesebben szólva arról a két éjszakáról, mert Teresa nagy jóságában nekem ajándékozta Giovanni Francesco távolléte alatt a neki szánt órákat is.

Ámbár Rómában nincsenek olyan szép vásárlóutcák, mint Párizsban, kalmároknak bőviben van a város, mint minden olyan hely, hol egy pénzét eltékozolni vágyó udvar avagy nemesség él, csak éppen itt és ott, elszórtan találkoznak boltjaik, műhelyeik, bódéik. Örökösen a várost jártam, s mihelyt megpillantottam egy-egy mutatósabb holmit, amelyről azt gondoltam: tetszene Teresának (lévén nagy érzéke a széphez), nyomban megvásároltam, s eközben úgy éreztem, ez az ajándék még közelebb hozza őt hozzám ama gyönyörűség által, melyet szerezni fog neki, úgyhogy meg nem mondhatom, kinek szerzett a csecsebecse nagyobb örömet: annak, aki adta, vagy annak, aki kapta. Azonkívül mindennap levelet írtam neki olaszul prózában, és - nézzék el nekem a múzsák! - verseket franciául: ezeket, amint találkoztunk, lefordítottam neki, s ámbár a költészet nem sokat nyert velük, őt szíve mélyéig meghatották.

Egy hónappal később, elvégezvén számadásomat, kiadásaim hirtelen megnövekedése ugyancsak megriasztott, és határtalan aggodalommal konstatáltam: nem folytathatom így, hacsak nem akarom erszényemet végképp kiüríteni, s rákényszerülni, hogy Párizsba visszatérjek, zsebemet feltöltendő, ami egyet jelentett volna (legnagyobb szégyenemre!) ama megbízatás feladásával, melyet a király ruházott rám, akármennyire haszontalannak véltem is ittlétemet Miroul távozása óta. Tehát elhatároztam: nyomban írok Miroulnak, meghagyom neki, adja el Montfort-l'Amauryval határos erdeim egyikét, és hozza el nekem az árát. Ám mihelyt a levelet elküldtem, hugenotta lelkiismeretem visszaborzadt birtokom csorbításának a gondolatától, arról nem is szólva, hogy szinte hallani véltem, mint méltatlankodik és zsörtölődik de La Surie esztelen költekezésem miatt, melyben ő kétségkívül a pápista pompakedvelés hatásának csalhatatlan jelét véli felfedezni.

A levél elküldése után, este kettesben vacsoráztam Teresával, mivel az éjszakát nekem szentelte. Úgy látta: méla vagyok, elgondolkodó, és kedvetlenül forgatom számban a falatokat, s ezért megkérdezte, mi bánt. Előbb nem akartam megmondani. De oly gyengéden és állhatatosan erősködött, hogy végre, kissé szégyenkezve, megvallottam neki, mi gondban fő a fejem.

- Carissimo[102] - mondta nyomban, rám sugározva nagy szemének édes világát -, sebaj! Nem az ajándékaidért szeretlek, hanem enmagadért és jó természetedért. Ha megszorultál pénz dolgában, ne végy nekem több ajándékot!

Mire én felkeltem helyemről, lába elé omoltam, és csókokkal borítottam el mindkét kezét.

- Angyalom - mondtam -, nincs hozzád foghatóan nagylelkű és aranyszívű asszony, de itt még nem tartok. És ugyan mit szólna a mamma - tettem hozzá mosolyogva -, ha hirtelen megszűnnék pénzesládikáját hizlalni? Azt azonban nem szeretném, ha látván, hogy ajándékaim megcsappannak, megijednél, azt képzelve, hogy zsugorivá lettem vagy nem szeretlek többé. Holott igazán mondom, annyira imádom szépséges személyedet, hogy jobban nem is lehet; soha nem telek be látásoddal, érintéseddel, úgyannyira, hogy nincs a napnak órája, melyben ne vágynék csókokkal telehinteni testedet, egyetlen porcikáját sem hagyva ki.

- Carissimo - remegett meg egész testében e beszédre és az általa felidézett képek hatására Teresa -, szavad színméz, és szíved nemkülönben.

S mivel a könnyen lángra gyúló nők amaz áldott fajtájához tartozott, kiknél a gondolat édestestvére a tett, kézen fogott, ágyához vezetett, egy szempillantás alatt levetkezett, és átengedte magát kóbor kezem simogatásainak.

Jó félórát töltöttem el e gyönyörűséges játékkal, s mert eközben én sem maradtam érzéketlen, éppen egyesülni készültem vele a gyönyörben, amikor hevesen megverték az ajtót, s berontott Dzsemilától követve a mamma, magánkívül dühében, annyira, hogy a szeme majd kiugrott gödréből, és mit sem törődve állapotommal, döngő léptekkel az ágyhoz masírozott, letépte Teresa nyakából azt a kis arany Szűz Máriát, melyet egy fekete selyemszalagon hordott, és velőtrázóan rákiáltott, miközben szinte kiverte száját a hab mérgében:

- Te szemérmetlen! Hogy mered a Szűzanyát belekeverni bűnöd mocskába? Nem szégyelled magaddal vinni az ágyba, amikor paráználkodsz?

Azzal markába fogva a Madonnát, újra és újra megcsókolta, imákat mormolva, és elvonult, Dzsemilával a sarkában, ki maga is összetette a kezét, és igen elszontyolodott arcot vágott. Mihelyt becsukódott mögöttük az ajtó, az én szegény Teresám könnyekben tört ki, és bűnbánó arccal odafutott imazsámolyához úgy, ahogy volt, anyaszült meztelenül, letérdepelt rá, és imádkozni kezdett mellét verve, kétségbeesetten, zilált hajjal.

Én az ágyon maradtam, így csak hátulról láthattam őt, s az igazat megvallva, olvasóm, elbájolónak találtam jámbor pózában, leomló, csípőn alul érő fekete hajával, mégsem állhattam meg, hogy el ne gondolkodjak azon, mennyire külsőséges és szertartásos az a vallás, melynek parancsára egy medált gyaláznak meg, vigasztalnak meg és engesztelnek ki.

A pasticciera imája eltartott vagy tíz percig - ami, meglehet, kis idő a bűnbánatra, annál hosszabb annak, aki vár. Eztán bizonnyal úgy vélte, elnyerte kis bálványa bocsánatát megszentségtelenítéséért, mert keresztet vetett, letörölte könnyeit, és futva tért vissza hozzám, hogy ott folytassuk szerelmi játékunkat, ahol abbahagytuk.

Amikor már álomba merült oldalamon - csupán rövid időre, mert, valamint a főnixmadár, szüntelenül újjáéledt hamvaiból -, akkor jutott csak eszembe, hogy legalább tízszer néztem végig, amint leveti nyakából a kis medált, mielőtt velem ágyba bújna, megcsókolja és átadja a mammá-nak, ám nem is sejtettem, mi a jelentése e rítusnak, mely által, mint ma este végre megtudtam, Teresa levetkezte katolicizmusát, hogy egy éjszaka tartamára pogánnyá váljék.

Ámbár munkátlannak és merőben haszontalannak éreztem magam, mióta sem d'Ossat apát, sem Giustiniani bíboros, sőt még Fogacer sem hallatott magáról, és a tárgyalások mintegy befagytak, amint már mondtam, Giovanni Francesco elutazása óta, némileg erőt vettem magamon, hogy római farnienté-met napjaim pontos beosztásával elviselhetőbbé tegyem.

Hétkor keltem, módjával ettem-ittam valamicskét, majd egy jó óra hosszat vívtam Andrea di Giorgio fegyvermesterrel (a nagy Agrippa tanítványával...), ki kegyeskedett tanítványául elfogadni, amikor megtudta, hogy Giacomi, volt vívómesterem és sógorom, elárulta nekem a jarnaci csel titkát, melynek az ő halála óta immár egyedüli ismerője vagyok a földön.

Andreával vívott csörtéim után elmentem megtekinteni, hogyan oktatja Pisseboeuf Lucöt és Thierryt a karddal vágni vagy döfni; a vívásnak ez az egyszerű és nyers módja, melyben puskásom excellált, az egyetlen, amelynek közelharcban hasznát lehet venni. Eztán fürdőkád következett: nyakig merültem tiszta, meleg vizébe, melyet Istennek hála nem a Tiberisből, hanem kutamból merítettünk. Mialatt áztam, Poussevent, kinek keze hallatlanul könnyű volt - ami oly gyakori kövér embereknél -, gondosan megnyírta-megigazította szakállamat, eltávolítva a felesleges szőrszálakat.

Pontban kilenc órakor egy XIII. Gergely kezéből kikerült óra pontosságával megjött Fra Filippo, egy igen művelt szerzetes, tanárom az olasz literatúra terén, és lefordíttatott velem egy-egy részletet Boccaccio Dekameron-jából, mert, mint a derék szerzetes mondta, ha van is miért „sajnálkozni e mű frivolitásán”, megítélése szerint ez az olasz próza legtisztább forrása. Fordítás után kérdéseket tett föl nekem, mégpedig elég mulatságos kérdéseket, az elolvasott novellára vonatkozóan, lévén Fra Filippo víg kedélyű és tréfás ember, és kijavította a grammatikai hibákat, melyeket feleleteim során vétettem; legtöbbször az olasz igeragozással voltam bajban.

Tíz órakor bekebeleztem egy zöldséglevest - ezt firenzei szakácsom egyenesen nekem komponálta -, utána hosszú levelet írtam Teresának, majd jót sétáltam a kertben, ha az időjárás megengedte, s aztán visszatértem ugyanahhoz az asztalhoz, hogy immár egy tartalmasabb ebédet vegyek magamhoz, ám ezúttal Pisseboeuf szolgált fel, és asztalhoz ült velem Luc és Thierry is. De La Surie távozása után részesítettem őket e megtiszteltetésben; megbocsátottam nekik, minekutána térden állva és borsó nagyságú könnyeket hullatva esedeztek érte, annyira elkeserítette volt őket hosszú kegyvesztettségük és hosszú kedvetlenségem. Máig jól emlékszem: én tanítottam meg őket villával bánni: akármilyen nagyúri volt is a családjuk, ilyet odahaza sohasem láttak.

Ebéd után szobámba vonultam, olvasni. S mivel Montaigneem, fájdalom, még mindig a vatikáni vámhatóság kezén volt, Ariosto Orlando furiosó-ját olvastam, itt-ott szótár segítségéhez folyamodva, és elbámultam, tapasztalva, mi finoman és könnyedén játszik tárgyával e furfangos író: szereti is, ki is gúnyolja, de sosem válik rabszolgájává.

Három órakor nekifogtam öltözködni, és szép olvasónőm, nem szégyellem megvallani neked, hogy ez a művelet kis híján feleannyi ideig tartott, mint a te öltözködésed, hisz jó félóra is beletelt, mire megparancsoltam apródjaimnak, vezessék elő felnyergelve, csótárral díszítve legszebb lovamat. Mire udvaromon megjelentem, kíséretem már ott várt rám, s a lovak ágaskodtak, hányták-vetették magukat, nyerítettek és a farkukkal csapdostak. Én azonban előbb gyalogosan tettem meg az utat kapumig, hol néhány szót váltottam azzal, ki nagykapum szegletkövét „díszítette”, s csak ekkor vezette elő Luc kancámat, kinek hátára az ő segítsége nélkül szálltam fel, pusztán a kengyelre hagyatkozva.

Mire a Lateráni Szent János-templom toronyórája elütötte a négyet, a pasticciera utcájában voltam; Dzsemila kinyitotta az ablakot, és úrnője feltűnt, ülve, legszebb ruhájában, mint egy egész nép imádatának tárgya, valóságos istennő, szépsége és méltóságteljesen arányos termete jogán. Két apródom előttem lovagolt, virágokkal díszített ruhájuk vidámabb és ragyogóbb volt a tavaszi mezőnél, s én kíséretemtől követve lóháton átfurakodtam a sokaságon, Teresa ablaka alatt megzaboláztam lovamat, felálltam a kengyelben, lekaptam kalapomat, és kesztyűs ujjaim hegyén megpörgetve egy nyolcast írtam le vele a levegőben. Ő pedig felém küldte, szeme kis, cinkos megvillanásával együtt, az ő sejtelmes, titokzatos, elbájoló, Mona Lisára emlékeztető mosolyát. E hasonlatot, jobban meggondolva, kissé megbántam, mivel Mona Lisában van valami nyugtalanító, s úgy lehet, beteges is, a pasticciera pedig épp ellenkezőleg, egészségtől és erőtől duzzadt, s széles és telt válla, dús, gömbölyű és kemény keble valójában sokkal inkább Junót idézte, s legalább termetét tekintve sokkal jobban hasonlított Tiziano fésülködő nőjére, mint a Mona Lisára.

Ez első kalaplengetés után ellovagoltam az utca végéig, majd egy párhuzamos utcán visszatérve ismét elhaladtam Teresa előtt, s minekutána ugyanúgy üdvözöltem, mint előbb, elővontam zekémből egy levelet - azt, amelyet éppen azon a napon írtam -, és messziről felmutattam neki. Amire ő a lehető legkecsesebben hajtott fejet, rám szegezte édes, szép szemét, immár nem mosolyogva, s néhány szót szólt a lábánál kuporgó Dzsemilához, ki egy pillanattal később már kint is termett, elvette tőlem a levelet és elfutott. Ámbár igéim konjugációja hibás volt, Teresa imádta leveleimet, s én minden áldott nap írtam neki, azokat a napokat sem kivéve, melyek befejeztével viszontláthattam őt.

E sétából hazatérvén, bezárkóztam egy gyönyörűséges, vörös bársonnyal kibélelt szobácskába, hol, gondolom, Giustiniani bíboros kellemes szokásainak hódolt, s minekutána nagy tüzet rakattam a kandallóban (lévén az évszak meglehetősen hűvös), nekikezdtem emez emlékiratok papírra vetésének, s e munkát folytattam gyertyafénynél is, egészen vacsoraidőig. Az első kötetet, mely Périgord-ban, a mespechi várkastélyban eltelt gyermekségemről szól, első szótól az utolsóig e télen írtam Rómában, amikor oly nyomasztóan nehezedett vállamra a tétlenség.

De La Surie úr távozása óta Luc és Thierry csínytevéseit senki nem torolta többé meg korbáccsal, és figyelemre méltó dolog: számuk mégsem gyarapodott, sőt, annyira féltek ismét fejükre vonni neheztelésemet. Még féktelen szoknyavadászatuk miatt sem igen kellett őket megpirongatnom, mivel az olasz apák, férjek és fivérek bottal a kezükben vették el apródjaim kedvét nőrokonaik megkörnyékezésétől. Úgyhogy végül beérték ketten egy csinos özveggyel, kinek érző szíve volt. Vitánk csak egy dologban volt, ha esett, ha fújt: egy igen csúnya és kiéhezett sárga ebecske miatt. Ők mindenáron oda szerették volna venni, hanem az eb nagyobb volt már annál, hogysem megnevelhették volna, s ámbár apródjaim nem győzték pástétommal tömni, az oktalan jószág fel-alá futkározott a házban, és mindent megrágott, amit előtalált.

Nem emlékszem már, melyik volt az a nap március havában, amikor hajszál híján örökre eltűntem a hőnek és mozgásnak ama csodálatos világából, melyet csak az élők ismernek, és amelyen kívül mást nem ismernek, lévén értesüléseink az örök üdvösségről, mi tagadás, meglehetősen hiányosak. Úgy vélem azonban, március huszonharmadika lehetett, mert később visszagondolva a dologra, arra jutottam: ama naptól fogva, melyen a halál torkából menekültem meg, Giovanni Francesco visszatértéig, tehát április tizenhatodikáig, nem telhetett el több három kurta hétnél. És azt a leghatározottabban tudom, hogy egy keddi nap volt, lévén a keddi és pénteki éjszakám a már említett gyönyörűségeknek szentelve. Úgyhogy azon a reggelen, amint ébredéskor eszembe ötlött, hogy kedd van, egyszeriben üdébbnek és ragyogóbbnak láttam a világot, és ágyamból oly fürgén szöktem ki, mint a réten ficánkoló csikó.

Mindazonáltal nem mulasztottam el szokásos vívó- és olaszleckéimet, csak el-elkalandozott közben az eszem, amin Fra Filippo, kitalálván az okát, jót mulatott, és meg is eresztett a rovásomra egy-két élcet, vívómesterem, Andrea di Giorgio ellenben annál inkább zokon vette figyelmetlenségemet.

- Signor marchese - mondta, hosszú, vékony, hajlékony termete magasából tekintve le rám -, kegyelmed nem ügyel arra, amit művel. Szúrásomat nem hárította el az imént, hanem hátrahőkölt, ami bosszantó, szemnek nem tetsző és kárhozatos eljárás, és igen gyűlöletes a jobb mesterek szemében.

- Maestro - hajtottam fejet -, igyekszem jobban odafigyelni. És bocsánatát kérem.

Ám Andrea di Giorgio nem enyhült meg bocsánatkérésemtől; aszkétaarcában mélyen ülő, fekete szeme a legodaadóbb buzgalom lángjában égett.

- Signor marchese - felelte komoran, kardját leengedve -, a kardvívás nemes tornájával is úgy vagyunk, mint pap a misével: jobb egyáltalán nem mondani misét, mint félszívvel mondani.

- Maestro, egészen a kegyelmedé vagyok - mondtam, ismét fejet hajtva.

Jóllehet a csörte hátralevő részében óvakodtam „kárhozatosan hátrahőkölni”, a lecke végeztével Andrea di Giorgio felvont szemöldökkel, keserű arccal távozott: még mindig nem emésztette meg eretnekségemet.

Pisseboeuf bezzeg nem tartotta oly szent dolognak a maga összecsapását apródjaimmal, s nemcsak jónak vélt minden vágást és védést, amely sikerrel járt, hanem szemrehányó szavai is vidámak, tréfásak és hetykék voltak:

- Thierry - kiáltotta teli torokból -, a teremburáját, a legjobb védekezés a te korodban, ha valaki olyan pihekönnyű, mint te, a hátraugrás! Kardom kis híján átdöfte vessződet és felsebezte herezacskóidat!

Kiáltását fentmondott, igen csúf, sárga kutya vad ugatása kísérte, s ámbár magam is kedveltem az állatot (noha szétrágta egyik csizmámat), melyet apródjaim Tiberiusnak kereszteltek el, tűrhetetlennek éreztem lármás csaholását, annyira, hogy odahagytam a termet, és e zajtól távol, fürdőkádamban kerestem menedéket, hol Poussevent gondosan kiigazította körszakállamat, s eközben elhalmozott bölcsessége gyümölcseivel.

- Hitemre, márki úr! - mondta az ő rettenetes okcitán kiejtésével -, nem hiszem, hogy egész-séges szokás lenne oly gyakran fürdeni, mint uraságod teszi, bőre nagy kárára, mely annyira megpuhul, hogy a levegőből jövő fertőzet mind áthatolhat rajta.

- Kedves Poussevent - feleltem én -, Ambroise Paré, a nagy magiszter nem ad igazat neked, ő a mindennapos fürdőt jótékonynak és erőt adónak tartotta.

- Engedelmével, márki úr - sóhajtott akkorát Poussevent, hogy nagy pocakja beleremegett -, nem és nem hiszem el, hogy a víz - akár külső, akár belső használatra - jó lenne. Egyébiránt a gaszkon sík földön úgy tartják, hogy nem illendő dolog valakinek, aki jó házból való, ennyit mosakodni, s egy nemesúr tartozik rangjának azzal, hogy hónalja csípős szagot árasszon, lába trágyabűzt. És miről ismerszik meg jó királyunk, Henrik közelsége? A szagáról...

Amire harsány nevetésben törtem ki, de nem kívántam folytatni a vitát, lévén a felhozott példa oly fennkölt. Minekutána Poussevent megigazgatta szakállamat, kikeltem a kádból, s fürdőköpenyemet a vállamra vetve a nagyterembe vonultam, ahol Pisseboeuf éppen kirakott az asztalra egy mély tálkát, levessel, jobban mondva sűrű lével tele, mert sok kenyeret aprítottak bele. Ám a leves gőzölgött, s én nem szívesen forrázom le gigámat, ezért előbb odaplántáltam magam a vidáman lobogó tűz elé, melegedni (mivel e március hó Rómában inkább a telet idézte, semmint a tavaszt), s ott találtam elnyúlva Tiberius nevű ebünket. A szőréből csepegő sárszínű nedvesség bemocskolta a márványpadlót.

- Thierry! Luc! - kiáltottam, hirtelen haragra gerjedve. - Mit keres itt ez a pokolra való eb? Vagy nem tiltottam-e meg, hogy bebocsássátok a házba? Nincs számára elég hely istállóinkban?

- Márki úr, bocsánatáért esedezünk - szólt Luc, kecsesen bókolva (és Thierry nyomban követte példáját, de szólni óvakodott, lévén kettejük közül Luc a szónok) -, ám mialatt márki úr fürdött, úgy esett, mintha dézsából öntenék, és Tiberius nemcsak bőrig ázott, hanem még bele is hemperedett egy tócsába, rendes szokása szerint, minek eredményeként úgy találtuk ott a kapualjban, hogy remegett, mint a nyárfalevél, és majd megvette az Isten hidege.

- Vittétek volna az istállóba!

- Ott sajna, nincs tűz - bókolt újfent Luc (és Thierry némán utánozta).

- De bemocskolni való márványkő sincs - vágtam én rá -, van ellenben jó száraz szalma, s abban kedvére hentereghetett volna.

- Márki úr - vágott búbánatos arcot Luc (és Thierry nemkülönben) -, vigyük ki máris az istállóba?

- Vigyétek! - feleltem, de mert láttam: szegény Tiberius didereg, és mint már mondtam, én is kedveltem őt (felfalt csizmám ellenére), hozzátettem: - Eh, várjátok meg, míg megszárad.

Amire Luc és Thierry egyszerre hajolt meg harmadjára is előttem. Tekintetükből szeretet sugárzott, s ez a lelkem mélyéig meghatott - hisz amilyen csinos és eleven volt mindkét legényke, örült az ember szeme, ha rájuk nézett, ahogy ott álltak vidám, tavaszias öltözékükben, göndörödő fürtjeikkel, az egyik barna, a másik szőke, bárányra mégsem formáztak, lévén mindkettő ördögien pajkos és nyughatatlan, mindazonáltal bátor és jószívű legényke, akit nem akármilyen fából faragtak.

Tiberius, mintha megértette volna, hogy nem űzetik ki meleg édenéből, megcsóválta a farkát. Én visszatértem sűrű levesemhez, és épp belemerítettem kanalamat, amikor a ház csendjét kopogtatás zaja verte fel. Nem tudom, valóban oly erős volt-e e kopogás, mint ahogy emlékeimet felidézve, máig a fülembe cseng, mindenesetre odaszóltam Lucnek, fusson, nézze meg, mi történt, s mert kiáltozást véltem hallani a kapuból, mintha pörlekednének, helyrerántottam fürdőköpenyemet, s Thierrytől és Pisseboeuftől követve a bejárati ajtóhoz siettem, ahova behallatszott kintről Alfonso el-elcsukló kiáltozása. ilorrei vedere il signor marchese! vorrei vedere il signor marchese![103] S amikor Luc azt felelte neki a kémlelőnyíláson át: legyen türelemmel, most ültem asztalhoz levesemet megenni, Alfonso tele torokból rákiáltott: Pazienza! Pazienza! La tua pazienza lo uccide![104]

Ez ugyancsak szeget ütött a fejembe. Rászóltam Lucra: nyisson rögvest ajtót, s a következő pillanatban Alfonso berontott, sápadtan, mint a viasz, s engem meg sem látva, egyenesen a nagyterembe futott (mi négyen a nyomában), ott megállt a nagyasztal előtt, hátraarcot csinált, meglátott, térdre rogyott, és ezt kiáltotta:

- Dio mio! Dio mio! Egli é salvo![105]

És kezemet megragadva, mindkettőt megcsókolta.

- Alfonso, mi ez? - kérdeztem ámultan.

- Signor marchese - felelte ő, miközben felállt, még mindig sápadtan, s az ijedségtől kidülledt szemmel -, kérem, hadd súgjak valamit a fülébe.

Amit engedelmemmel meg is tett, s engem annyira megdöbbentett, amit hallottam, hogy elállt a szavam, és szinte gyökeret vert a lábam. Ám magamon éreztem apródjaim, valamint Pisseboeuf és Poussevent csodálkozó tekintetét - utóbbit a lárma csalta oda -, nagy lélegzetet vettem, és azt mondtam:

- Poussevent, eredj, hívd be il cuocó-t![106] És ti többiek, mihelyt megjött, nyissátok ki a szemeteket, és jól ügyeljetek arra, ami itt elhangzik és történik!

Ez a cuoco egy Basilio nevű firenzei ember volt, kit Giustiniani engedett át nekem, palotájával együtt, s ámbár kitűnően főzött, és igen udvarias volt embereimmel, nem szerettem őt annyira, mint a többit, oly okból, melyet olvasóm tán hívságosnak vél: ki nem állhatom a sovány szakácsokat. És Basilio sovány volt. Mi több, képe bús, tartása csüggeteg, szája keserű, szemhéja örökösen lehunyva, egészen vagy félig, miért is Alfonso csak úgy hívta: gattamorta (döglött macska), vagy ahogy mi mondanók franciául: chattemite (hamis macska).

Egy perc sem telt bele, és visszajött Poussevent, pocakja előtt taszigálva a sovány Basiliót, ki beléptekor lekapta előttem sapkáját, félig zárt szemhéja alól egy pillantást vetett előbb embereimre és Alfonsóra, majd a sűrű lére, mely rám várt az asztalon, és azt mondta, a zavar legcsekélyebb jele nélkül:

- Signor marchese, állok szolgálatára.

- Bene, Basilio! - bólintottam. - Foglald el helyemet e zuppa[107] előtt és egyél!

- Ma signor marchese! - tiltakozott Basilio krétafehér arccal s mintegy megkövülten.

- Mi az, Basilio? - förmedtem rá. - Azt mondod, szolgálatomra állsz, és mindjárt az első parancsomat megtagadod!

- Certamente, signor marchese![108] - felelte, de most sem ült asztalhoz.

- Hallottad, mit mondtam, Basilio?

- Certamente, signor marchese.

- Akkor miért nem ülsz oda az asztalhoz, ahogy meghagytam neked?

- Mert nem ildomos egy cuocó-nak leülnie gazdája társaságában.

- Itt nincs helye illemnek! Kérlek, ülj le!

Leült.

- No, most ragadj kanalat, Basilio, és egyél!

- Ma signor marchese - felelte remegve Basilio -, nem vagyok éhes.

- Ugyan már! Nem kell ahhoz éhség, hogy valaki megegye ezt a zamatos, jó illatú levest!

- Ma signor marchese - vetett egy oldalpillantást Basilio Lucre, Thierryre és Pisseboeufre, kik némán elállták a terem ajtajait -, bocsásson meg, de nagyon rossz a gyomrom.

- Annál jobb - mondtam. - Ez a zuppa egészséges és kigyógyít bajodból. Meglehet, mindörökre kigyógyít.

Ekkor Tiberius felkelt a tűz mellől, Basilio felé fordult és rámordult, minden látható ok nélkül, hacsak nem a hangom színezete hozta izgalomba. Alfonso pedig nesztelenül Basilio mögé osont, és botját két végén megragadva vízszintesen maga elé tartotta.

- Ma signor marchese - vetett egy pillantást a háta mögé a szakács, és két kezét az asztalra helyezte, a zuppa mellé -, egy cseppet sem vagyok éhes. Nem bírok enni.

S míg ezt mondta, mintegy szavainak nyomatékot adandó, széttárta két kezét, a lehető legszerencsésebb ügyetlenséggel lesodorva a levesestálkát az asztalról. A tálka leesett, tartalma kiömlött a padlóra. Abban a szempillantásban Alfonso átemelte botját Basilio fején, s azt álla alá, ádámcsutkájára helyezve, mozdulatlanságra kárhoztatta. Tiberius rávetette magát a márványra kiömlött zuppá-ra, és azt három nyelvcsapással belefetyelte.

- Tiberius! - futott oda hozzá Luc, Thierrytől követve, s amint láttam, Luc megpróbálta kinyitni az állat száját, Thierry pedig le akart nyúlni a torkán, hogy kihányassa vele a levest. De hiába, a kutya megharapta.

- Poussevent, nyújtsd ide a tőrödet, és hozz egy kötelet! - parancsoltam. - Fuss, fiam!

Pisseboeuf közelebb lépett, nyilván attól tartott, amitől én is, hogy Alfonsónak nem sikerül úrrá lennie az ember végső, kétségbeesett kitörési kísérletén, noha az olyannak látszott, félig lehunyt szemével, keserű szájával, leejtett vállával, mint aki érzéketlenné vált, és így is maradt mindaddig, míg Poussevent vissza nem tért. Akkor megkötözték és kikutatták. Alfonso egy sárga nyelű kést talált a nyomorult csizmájában, és nadrágjában egy üres üvegcsét, amelyet átnyújtott nekem, és amelybe én óvatosan beleszagoltam.

- Márki úr! - iramodott felém a holtsápadt Thierry. - Mit tegyünk? Mi ilyenkor a teendő?

- Amit megkíséreltél - feleltem nagyon határozott, pattogó hangon, hogy kizökkentsem kétségbeeséséből. - És mivel sikertelenül, hánytatószer kellene. De nincs a háznál. Mire előkerítenénk, a szegény állat úgyis kimúlna. Poussevent és Pisseboeuf - fordítottam el a fejem, hogy ne lássam a szegény pára iszonyú agóniáját -, vigyétek ki Tiberiust az istállóba. Ne, Thierry, te maradj! Be akarom kötözni a kezedet. És te is maradj, Luc, el akarlak nyomban küldeni a bargelló-ért.

- Jaj, signor marchese - Alfonso ugyancsak megijedt. - Kérem, engedje meg, hogy négyszemközt szóljak uraságoddal.

Erre átvonultam a szomszédos kis terembe, és a szememmel intettem neki: kövessem. Amit ő meg is tett, és bezárta mögöttünk az ajtót.

- Signor marchese, arra kérem, hagyja ki ez ügyből a bargelló-t.

- És ugyan miért? - vontam fel a szemöldököm.

- Két okból.

Most nem mosolyodtam el e mondáson, annyira forrt a haragtól egész bensőm, bár igyekeztem magamra nyugalmat parancsolni.

- Az első okom az, hogy ez a kurafi cuoco firenzei - folytatta Alfonso. - S így kétszeresen is áruló lett, amikor eladta magát a spanyolnak. Árulója gazdájának, Giustiniani bíborosnak és árulója Firenzének. Hisz tudja: a spanyol azt forgatja a fejében, hogy kezét ráteszi szülőhazánkra. Következésképp ez ügyet a firenzeieknek egymás közt kell elintézniök, s a rómaiaknak semmi közük hozzá.

- És a második ok?

- Az még nyomósabb, signor marchese. Mit tesz a bargelIo, ha őt hívatja? Ezt a nyomorultat bezárja az Angyalvár börtönébe, és a pápai igazságszolgáltatás lefolytatja pörét, melynek során, méltányos megfontolásokból, el sem hangzik Sessa herceg neve, kit e büntetlenség csakis újabb merényletekre ösztönözhet kegyelmed ellen... Ezzel szemben ha mi, firenzeiek, tehetjük rá a kezünket eme cuoco di infernó-ra[109] - folytatta Alfonso, fél szemét jámboran az égre, a másikat a földre függesztve -, mi fegyverré tesszük őt a herceg ellenében.

- Tehát azt várod el tőlem - mondtam elképedve, de félig már meggyőzetve -, hogy kiadjam őt neked, s átengedjem a te saját külön igazságszolgáltatásodnak?

- Ha ez megfelel signor marchesé-nek.

- Megfelel, egy feltétellel: lévén Basilio a bíboros embere, a bíboros értesüljön sorsáról.

- A bíboros tudni fogja, mi történt, ha nem tudatjuk is vele. A bíboros firenzei, ő tudni fogja, mit nem tanácsos szóval kimondani, és mit jelent a hallgatás. Mi több, a bíborosnak lelke van, amint ez tisztétől el is várható, s a bíboros lelkét kímélnünk kell. Én, az ő szolgája, nem tartok igényt e kellemetességre, engem eleve feloldoz szülőhazám és egyházam.

- Alfonso - mondtam, pillanatnyi gondolkodás után -, hogyan fejezhetném ki neked méltón hálámat?

- Niente - rázta tagadóan a fejét Alfonso.

- Hogyhogy niente? Nélküled most nem ez a nyomorult Tiberius haldokolna!

- Niente, niente, signor marchese - mondta ő. - Én csupán Teresa üzenetét adtam tovább, melyet Dzsemilával küldött nagy sietve.

- Teresa üzenetét? - kiáltottam elképedve. - Hát honnan tudhatta Teresa, hogy az én cuocó-mat megvásárolta a spanyol, és meg akar mérgezni?

- Don Luistól. Mint látja, signor marchese, sok haszna van annak, ha az ember „nagyon könnyelműen” él...

Mivel emlékirataimban nem lépésben poroszkálok, hanem igyekszem vágtázni, ahol lehet, lévén a kelleténél is több mondanivalóm tulajdon életem hallatlan megpróbáltatásairól csakúgy, mint a nagy eseményekről, melyeknek részese lehettem, szándékomban áll átugrani azt az éjszakát, melyet ezen a kedden Teresával töltöttem, olvasómra bízva, hogy elképzelje, hogy vetettem magam szerelemtől és hálától eltelten s fellelkesülten annak a lábához, ki e naptól fogva nem csupán szeretőm volt, hanem fiatalsága ellenére édesanyám is, mert ha nem ő adott is életet nekem, ő segített hozzá, hogy életemet megtartsam. Ezen méláztam sokáig, amikor végre elpihentünk, fejemet Teresa két nagy és kemény keble közé hajtva, kezemet csípején nyugtatva, s ő, mivel tudta jól, mi nagy felindulásom, s mennyire gyönyörűséges és ríkató, könnyű kézzel simogatta hajamat, de egy szó nem sok, annyit sem szólt (meg lévén áldva azzal a ritka erénnyel, hogy tudta, mikor kell hallgatni). Ha életemnek - melyet hajszál híján elvesztettem, s mely annál drágább nekem - van valaminő csekélyke becse, úgy ezt, nézetem szerint, ilyen pillanatokon kell és lehet lemérni.

Másnap elszalajtottam Lucöt Fogacer-hoz, hogy megizenjem neki, nagyon szeretném látni, és ez az én akasztófára való apródom csak jó két óra múlva tért haza. E bűnéért elfenekeltetéssel lakolt volna, Miroulo regnante,[110] ám az ő távollétében én enyhébb büntetéssel sújtottam a vétkeseket, kik mégis sokkal jobban rettegtek ettől, mint a veréstől.

- Luc - mondtam, igen haragos arccal és nagy hangon -, mit jelentsen ez? Nem megmondtam százszor neked is, Thierrynek is, hogy ne lófráljatok a városban, ha lóti-futi gyerkőcnek használlak benneteket, mert bizonyos esetekben nagy kárral járhat a késés? Luc, két napon át nem ebédelsz és nem vacsorázol asztalomnál.

- Márki úr - bókolt kecsesen Luc -, kérem, függessze fel ítéletét, s előbb hallgasson meg! Mert igazán mondom, alig bírom magamban tartani csudálatosan meglepő híreimet.

- Hallgatlak.

- Fogacer apát úrhoz menet történetesen ama palota előtt haladtam el, ahol őfensége, Sessa herceg lakik.

- Nem arra vezetett utad.

- Vagy nem az volt a legrövidebb út - mosolygott Luc. - Ám mivel futás közben igen nagy zaj és lárma ütötte meg fülemet, letértem eredeti útvonalamról, korántsem léha kíváncsiságból, hanem mert azt gondoltam, márki úr is kíváncsi lenne eme nagy tohuvabohu okára.

- Se la scusa non é vera, é ben trovata.[111] Folytasd!

- Ma la scusa é vera[112] - vágta rá Luc, kinek ugyancsak felvágták a nyelvét, s a hallása is jó volt, úgyhogy sokkal több hasznát vette a takaros özvegy olasz nyelvleckéinek, mint Thierry. - Annál is inkább - tette hozzá, fejét felszegve -, mert a dolog, mint mindjárt kitetszik, igen fontos következményekkel bír márki úrra nézve is, úgyhogy az igazság azt diktálná: ahelyett, hogy megbüntetne, inkább egy arannyal jutalmazná híreimet...

- A ragya verjen arcátlan pimaszságodért, csirkefogó! - förmedtem rá félig haragosan, félig mulatva. - Épp elég fizetség neked, ha elengedem a büntetést. Tálalj ki, csiga, tálalj ki, de rögvest! Mert ha nem, kiszolgáltatlak Pisseboeuf vesszejének!

- Arany híján, márki úr - bókolt újfent Luc, lévén bókok tekintetében nagylelkű -, reménykedhetek-e jóakaratában egy bizonyos kegy ügyében, melyre kérni szeretném?

- Majd meglátjuk. Nem veszek zsákbamacskát. És ki merné azt állítani, hogy késlekedésedért még jutalmat is érdemelsz? Beszélj, tacskó, beszélj! És ne várakoztass tovább!

- Nos, márki úr, odafutottam, ahonnan a zaj hallatszott, Sessa herceg palotájához, hol igen ingerült csődületet találtam. Az emberek torkuk szakadtából szidták a herceget, gyalázták őt magát, pereputtyát és nemzetét, kővel dobálták ablakait, leteremtették az inasokat, kik nagy sietve bezárták az ablaktáblákat, mi több, bántalmaztak egy szerencsétlen apródot is, ki a herceg színeibe öltözve előmerészkedett a házból, talán hogy segítségért fusson. Én ámuldoztam e forrongás láttán...

- De, gondolom, te magad nem dobáltál köveket?

- Nem én, legfeljebb egyet-kettőt - felelte Luc, ártatlan tekintettel -, mert úgy gondoltam: Róma-szerte ismernek, mint márki úr apródját, tehát nem lenne ildomos e perpatvarba belekeverednem...

- Késő bánat! Folytasd!

- Mindazonáltal megtudakoltam egy ipsétől e nagy felzúdulás okát, ám az, nem szólhatván, mivel azzal volt elfoglalva, hogy megállás nélkül azt ordibálja: Fuori il duca;[113] ujjával rámutatott egy emberre, kit előbb nem vettem észre, s kit egy nagy karónak támasztottak, a hercegi palotával átellenes, bekerítetlen kertecskében. Ekkor közelebb léptem hozzá, és láttam: a jóembert a teste köré csavart kötéllel kötötték e karóhoz, amit jól is tettek, mert enélkül elzuhant volna.

- S ugyan miért?

- Halott volt.

- Halott?

- Egy nagy kést döftek a szívébe. Rögtön megismertem e kést sárga nyeléről: ugyanaz volt... - A nemjóját! Il cuoco! - Ipse.[114] És holtan sem volt vidámabb, mint éltében. Ráadásul egy szégyentáblát akasztottak a nyakába.

- Mi állt rajta?

- Pauca verba,[115] de sokatmondóak: Basilio cuoco avvelenatore al soldo del duca di Sessa.[116]

- Csakugyan sokatmondó szavak!

- A tetejébe jobb alkarját vízszintes tartásba hozták, s a markába, nem tudom, miféle fortéllyal, egy üres üvegcsét nyomtak.

- Ez a fortély a post mortem (hulla-) merevség. Nem kellett hozzá több, mint kezét az üvegcsére fonni, amikor még meleg az a kéz. Eme firenzeieknek tagadhatatlanul van drámai érzékük. És két hosszú órát kellett ott eltöltened, hogy ezt lásd? - kérdeztem.

- Az igazat megvallva - rázta meg szőke fürtjeit Luc -, tudni szerettem volna, meddig megy el a népharag, vajon rászánják-e végül e jóemberek magukat arra, hogy a hercegi palotát felgyújtsák. Azonban nem volt rá idejük, mert befutott embereivel a bargello, nem oly gyorsan, hogy csírájában fojtsa el a zendülést, de nem is oly lassan, hogy az elfajulhasson.

- Ez okos megfigyelés, fiú. És mi történt aztán?

- Elfutottam, nehogy márki úr házának színeire szégyent hozzon e bajkeverő gézengúzok társasága.

- És ezt jól tetted - vetettem magam a kandalló előtt álló karosszékre (lévén e márciusvég esős és hideg). - Mindazonáltal késlekedéseddel nagyon megharagítottál, és az a „két-három” kő is ellenemre van.

- Col vostro permesso, signor marchese[117] - szólt Luc -, én azt mondtam, „egy-kettőt”.

- Vagy kettőt-hármat. Ám e három kő ellenére felfüggesztem ítéletemet.

- Grazie infinite, signor marchese![118] Engedelmével hadd emlékeztessem, hogy jóakaratához folyamodnék egy szerény kérés tárgyában.

- Halljuk a kérést!

- Mialatt azon voltam, hogy legjobb tudásom szerint mindent megfigyeljek kegyelmednek a hercegi palotánál, nyomomba szegődött egy kóbor kutya...

- És te egy szóval sem hívtad, nem becézgetted, nem lakattad jól azokkal a kenyérdarabokkal, melyektől nadrágod dagadozik...

- Úgyszólván egyáltalán nem.

- És szeretnéd befogadni szegény párát és idehozni?

- Col vostro permesso, signor marchese - Luc remegett izgalmában, ám ezt inkább éreztem, semmint láttam rajta és Thierryn, ki jámboran és némán ült egy zsámolyon a kandalló mellett, rám függesztve szép, fekete szemét.

- Megfigyeltem, hogy a cselédházban van egy kamrácska, melyet kíséretem egyetlen tagja sem vett igénybe, noha van benne kandalló. Talán túl kicsinek vélték. Oda beköltöztethetitek azt az ebet, s még tüzet is rakhattok neki.

- Ó, márki úr - Luc a lábam elé vetette magát, és megcsókolta a kezemet. De nem engedhetett szabad folyást hálájának, mert a következő percben kopogtak az ajtón, és Poussevent, ki korábban eltolatta pocakját, visszatért s jelentette: a bargello della corte szeretné tiszteletét tenni. Ám mielőtt még válaszolhattam volna neki, Luc elbocsátását kérte, mondván, legfőbb ideje, hogy ő és Thierry Pisseboeufhöz siessen, a közelharcot gyakorolni. Én azonban nem bocsátottam el, mivel a tekintete arra vallott: a fiú kényelmetlenül érzi magát.

Belépett a bargello, két emberétől követve. Az egyiket holmi írnoknak néztem, mert fekete ruhában volt és íróalkalmatosságot hordott magánál, a másikat polgári ruhás rendőr őrmesternek. Amiben nem is tévedtem.

- Signor marchese - biccentett könnyedén a bargello, de nem ölelt meg, mint vasárnaponként Teresa házában -, bizonyára tud a népcsődületről, melynek célpontja Sessa herceg palotája volt, itt jelen levő apródjától, ki maga is részt vett benne.

- Részt vett benne? - vetettem haragos pillantást Lucre.

- Csak módjával. Három-négy követ hajított az ablakokra.

- Három-négyet? - vontam én fel a szemöldökömet.

- Vagy meglehet, négyet-ötöt is - felelte bargello, s éremre kívánkozó arca kifürkészhetetlen maradt -, ám amikor egyik kémem, ki jelen volt, és akit márki úr itt lát mesterember-öltözékben, a fülébe súgta, ne kompromittálja még jobban márki úr házának színeit részvételével a zendülésben, nyomban elszelelt. Angelo - fordult kéméhez a bargello -, felismered a szóban forgó apródot?

- Si, signor bargello - bólintott Angelo. - A két ragazzo[119] közül, akit itt lát, a szőke volt az.

- Signor bargello - mondtam -, ha azt kívánja, hogy ez a mihaszna négy-öt napot az Angyalvár börtönében töltsön, csak szóljon, s én máris a kezére adom.

- Erre nem lesz szükség - mosolygott a bargello. - A ragazzo szükségképpen kora meggondolatlanságával járt el, e hibáját levetkezi ifjúságával együtt, melynek az gyümölcse.

S e választékos mondat közben tőrőlmetszett olasz bókot vágott ki irányomban, amelyet igyekeztem tőlem telhetően nem túl sután viszonozni.

- Ami Basiliót illeti, kinek teteme a népcsődület okozója lett, s ki a kegyelmed cuocó-ja volt, csakugyan meg akarta uraságodat mérgezni? - kérdezte hozzám fordulva.

- Minden jel arra vall - feleltem őszinte, nyílt arccal. - Mert minekutána főzött nekem tíz órakor egy zuppá-t, s embereim egyike ügyetlenségében földre sodorta a levessel teli tálkát, apródjaim ebe felnyalta a lét, és nyomban kiadta páráját. Basilio pedig elfutott.

- Elfutott? - sütötte le a szemét a bargello.

- Mielőtt még felelősségre vonhattam volna a zuppa miatt.

- Kerestette őt, signor marchese?

- Nem én. Úgy gondoltam, hiábavaló fáradság lenne.

- Mások ellenben nem gondolták hiábavalónak - jegyezte meg hidegen a bargello.

- Úgy látszik, nem.

- Signor marchese - kezdte újra a bargello, rövid szünet után -, átkutattuk Basilio lakását, és találtunk egy erszényt, tízezer spanyol arannyal, ami arra mutat, hogy spanyol zsoldban állt. Van-e oka márki úrnak feltételezni, hogy egy spanyol úr vehette rá Basiliót uraságod megmérgezésére?

- Legcsekélyebb okom sincs rá - siettem felelni, tekintetemet a bargello szemébe mélyesztve.

- Marcello, pontosan feljegyezted-e a signor marchese válaszát? - fordult most írnoka felé a bargello.

- Si, signor bargello.

- Signor marchese - mondta a bargello -, végtelenül hálás vagyok a türelemért, mellyel kérdéseimre felelt.

Eztán néhány semmitmondó, udvarias mondatot váltottunk, amilyet hasonló alkalmakkor mindenki megereszt, noha mindenki feleslegesnek tart, s ennek utána távozott a bargello, írnokától és kémétől követve.

- Te akasztófavirág! - szóltam Lucnek, mihelyt a bargello távozott -, eredj, vedd gondjaidba ebedet, de ne merj négy-öt óránál előbb előttem mutatkozni! Ahány kő, annyi óra.

Mondhattam volna akár azt is: négy-öt napig, és olvasóm, meglehet, akkor is úgy gondolná, nagyon is elnézőnek mutatkoztam Luc irányában. De nem vitt rá a lélek, hogy a szigorút játsszam, holott meglehetősen elégedett voltam magammal is, a bargelló-val is, a firenzeiekkel is. Ez utóbbiakkal azért, mert volt merszük visszafordítani Sessa hercegre mérgezett nyilát, méghozzá úgy, hogy rám a gyanú árnyéka sem eshetett; a bargelló-val azért, mert sikerült nyomozását (az én cinkos segítségemmel) úgy végbevinnie, hogy az kompromittálja a spanyolokat, de ne Sessa herceget (ami igen veszélyes lett volna, rá nézve csakúgy, mint a pápára nézve); és végül önmagammal azért, amiért kiagyaltam azt a mesét a zuppáról, melyet embereim egyike véletlenül kiöntött, s amely Sessa herceg szemében elhárította Don Luis fejéről a gyanúját is annak, hogy ő figyelmeztetett.

Amikor estefelé beállított tanítványától követve Fogacer, majd megfojtott, oly forrón ölelgetett.

- Ó, mi fili! - fonta körém végeláthatatlan karját, mint egy kígyó a maga gyűrűit -, holtomig vigasztalhatatlan lettem volna, ha otthagyod a fogad e bajos ügyben. Istennek hála, megmenekültél. Igaz, jól védett a szoknya is, a reverenda is.

Erre kibontakoztam csápjai öleléséből, és csodálkozva meredtem rá, nem annyira a reverenda miatt, hisz magam is gondoltam már rá, hogy Alfonso nem tehette volna azt, amit tett, a bíboros - legalább hallgatólagos - jóváhagyása nélkül, hanem a szoknya miatt, mely oly nyilvánvalóan Teresára célzott, hogy nem is válaszoltam: attól tartottam, többet mondanék a kelleténél, ha kinyitnám a szám.

- Ej, mi fili - nevetett teli torokból Fogacer, sátáni szemöldökét felvonva halántéka irányában -, lám csak, néma vagy, mint a ponty. És óvatosabb, mint a macska, ha sündisznót lát! Holott az ég a tanúm, mi fili, hogy ez az elővigyázat felesleges! Miután nélküled is jól tudom, mi szerepet játszott ez ügyben Giustiniani bíboros, Teresa és Don Luis.

- Don Luis! - hűltem el. - Hát ezt is tudja?

- Ugyan ki más tudhatta volna, hogy Sessa herceg meg akar mérgeztetni, mint Don Luis? - csillant fel ravaszul Fogacer szeme. - Én a magam részéről azt gondolom, ha Giustiniani úgy intézte, hogy aznap mutasson be a pápának, amikor Don Luist is bemutatták, majd azt tanácsolta neked: éljél „nagyon könnyelműen”, ezzel eleve az volt a szándéka, hogy te meg Don Luis összebarátkozzatok a pasticcierá-nál.

- Fogacer apát - mosolyogtam kissé savanyúan rá -, van-e még egyáltalán valami múltamban, jelenemben s jövőmben, amiről kegyelmed nem tud?

- Ami a jövődet illeti, mi fili - Fogacer arcára lassan kiült hullámos mosolya -, megjósolhatom: nem fogsz Rómában Sessa herceg kezétől meghalni.

- És miért nem?

- Mert a bargello jelentette az esetet a Vatikán státusszekretáriusának, Cynthio Aldobrandini bíborosnak, ki magához hívatta Sessa herceget, és ámbár az ügyről magáról egy szót sem szólt, tudtára adta: őszentsége visszarendeli Madridból Giovanni Francescót, és hamarosan fogadni szándékozik Rómában IV. Henrik küldöttét, Du Perron őeminenciáját.

- Jobbnál jobb hírek, csakugyan! - ujjongtam. - De hogy függnek össze személyes biztonságommal?

- Ha Du Perron maga jön Rómába tárgyalni a francia király feloldozásáról, nincs többé titkos tárgyaló fél, tehát nem érdemes téged eltenni láb alól.

- Dicsértessék Aldobrandini! - szóltam nevetve. - És dicsértessék a tiszteletre méltó apát és orvosdoktor, Fogacer az ő mindentudásáért, melyből ha szabad még valamicskét merítenem, tudni szeretném, miért rendelte vissza Madridból a pápa Giovanni Francescót.

- Ezt nem tudja bizonyosan mindentudásom - sóhajtott Fogacer -, ám úgy vélem, d'Ossat bizonyára meggyőzte a pápát arról, hogy IV. Henrik mindaddig nem küldi el Rómába Du Perront, míg Giovanni Francesco Madridban időzik, hisz a király csakugyan nem tűrheti, hogy feloldozása - valóságosan vagy akár csak látszatra - a spanyolokkal folytatott béketárgyalásoktól függjön. No meg aztán, mi fili, nem éppen e békealkut elkerülendő sietett-e de La Surie Párizsba, mihelyt hírét vetted Giovanni Francesco madridi útjának, hogy figyelmeztesse a királyt?

- Telitalálat! - emeltem fel karom. - Fogacer, egészen elképesztesz! Az Istenre és az ő angyalaira: honnan a csudából tudod mindezt?

- Hja - vonta fel sátáni szemöldökét Fogacer -, én egyszerre vagyok két konfraternitás tagja, melyek egyaránt hatalmasak és jól értesültek e világ dolgairól. Az elsőhöz reverendám jogán tartozom. A másikhoz erkölcseim okán. És a kettő közül a második, melynek igaz, van némi kapcsolata az elsővel, a sokkal jobban értesült, ámbár itt tanácsos a tiszta búzát a konkolytól, a való igazat a rosszakaratú rágalomtól elválasztani.

- Nos, Fogacer, eme való igazságra alapozva, melyet kettős státusod okán módod van megismerni, mint látod közeli jövőnket?

- Giovanni Francesco április közepére hazatér Madridból; de La Surie úr ugyane hó végére várható vissza Párizsból, Du Perron őeminenciája ellenben a maga missziójához illő lassúsággal s pompával utazván, csak május végén fog ideérkezni.

Fogacer nem tévedett, ami Giovanni Francescót és de La Surie urat illeti. Nagyon elszámította ellenben magát Du Perron esetében, ki csupán július közepén futott be Rómába. Késlekedése miatt nagy gondban főtt a szentatya feje, ki noha Nevers hercegét oly ridegen utasította volt el, mint ismeretes, most bámulatos türelmetlenséggel várta IV. Henrik új követét, mivel immár attól tartott, hogy a király, kihez időközben csatlakozott minden francia bíboros és több mint száz püspök, be találja érni a gallikán egyház feloldozásával, és nem áhítozik többé a vatikáni feloldozásra, ezáltal ugyanolyan gyászos szakadást hozván létre a keresztény felekezet körében, mint annak idején, VIII. Henrik alatt, az anglikán egyház létrejötte. Úgyhogy a pápa, ki oly sokáig vonakodott királyunkat az egyház kebelére fogadni, most attól remegett, hogy őt magát veti ki kebeléből a francia egyház...

Nagy-nagy örömmel láttam viszont Miroult; kimondhatatlanul hiányzott nekem ez a másik énem, ki jó harminc esztendeje volt bátor, bölcs, hűséges és elválhatatlan társam, s mi több, örökké oly vidám és tréfás szavú, hogy napsütésként derítette fel legborúsabb napjainkat is. Egyébiránt éppen egy ilyen napon érkezett Rómába: noha már közelgett a tavasz, napfelkelte után oly sötét maradt az ég, hogy a nappal alig különbözött az éjszakától, amikor az beköszöntött. Ám mivel én száz meg száz kérdéssel halmoztam el Miroult Angelinámról, birtokomról, a Pudvás Tölgyről és gyönyörű gyermekeimről tudakozódva, ő viszont mindent tudni kívánt, ami távollétében velem történt, s minduntalan ki-kitérve kérdéseim elől, a végsőkig csigázta kíváncsiságomat, s én hasonlóképpen az övét, egész álló nap és éjjel beszélgettünk, sőt még a rá következő napot is azzal töltöttük.

Bizony, a könnyem is kihullott, és furdalni kezdett kissé a lélek, amikor Miroul elmondta, micsoda hallatlan elragadtatással olvasta el újra és újra levelemet Catherine - úgyannyira, hogy kis híján elalélt -, s hogy ostromolta őt kérdéseivel, hercegné létére odáig menve leereszkedésében, hogy meghívta ebédre, s az asztal fölött másról sem beszélt, csak rólam. Főképp azt szerette volna tudni, mikor térek vissza Párizsba, amire Miroul nem válaszolhatott, még hozzávetőleg sem, attól való féltében, hogy elárul egy titkot, melyet a király maga bízott rá: küldetésem célját és tartózkodási helyemet. S végül Catherine arra is rászánta magát, hogy pironkodva, zavartan, könnybe lábadt szemmel megkérdezze, alig burkolva el szavait a szemérem fátylával, vajon ott, ahol vagyok, hű maradtam-e hozzá. Amire de La Surie úr jó lélekkel és őszintén állíthatta: az maradtam, hisz az ő elutazásáig én még nem ismerkedtem össze Teresával.

Du Perron őeminenciáját egy oly palotába szállásolták el - gondolom, éppen nem véletlenül -, mely ugyan nem volt az enyémmel szomszédos, ám csak egy kertfal választotta el az én kertemet az övétől, s e falba egy kis ajtót vágtak volt, mely mindaddig zárva volt, s melynek csodaképpen előkerült a kulcsa, mihelyt Du Perron megjött. Alfonso szerint ez a kis rejtekajtó tette lehetővé vagy száz évvel ezelőtt egy bizonyos toszkán bíborosnak, hogy előmozdítsa szomszédnője, X. márkiné vallásos buzgalmát, mialatt a hölgy férje vadászgatott, s lévén ez a nemesúr igen szelíd lelkű, vadászatairól soha nem tért három óránál előbb haza; aminek fejében a bíboros ismételten kifizette adósságait.

Alig egy héttel azután, hogy Du Perron úr beköltözött e palotába, egész kíséretével egyetemben - mely népes volt és fényes, mint illik is egy nagy király követéhez -, átszalajtott hozzám egy kis papot egy levélkével, melyben arra szólított fel, hogy ha megfelel nekem, keressem őt fel még aznap este „jó szomszédként”, az alacsony kis ajtón át, melyhez mindkettőnknek volt kulcsa, és ha nincs ellenemre, alkalomadtán ő is él majd e privilégiummal. Du Perron még hozzátette, hogy attól a naptól fogva, melyen a király őt Itáliába elindította, azzal kecsegtette magát, hogy „megbízatása legédesebb gyümölcseként élvezheti majd egy oly kiváló szellem társaságát, mint amilyen én vagyok”. Mit mondhattam ezek után én róla, ki korának egyik legragyogóbb szelleme volt!

Nyomban válaszoltam őeminenciájának, a legnagyobb tisztelettel és hasonlóan hízelgő bókokkal körítve szavaimat.

Ha megengedi, meglátogatom, írtam, ám nem aznap este (lévén éppen kedd, s olvasóm tudja, hol szoktam volt keddenként vacsorámat elkölteni), hanem másnap. Tíz perc sem tellett bele, s már meg is jött a válasszal a kis pap: őeminenciája elvár szerda este kilenc órakor. S csakugyan ott voltam az alacsony kis ajtónál, amint a kilencet elütötte. Az ajtó másik oldalán a kis pap várt, átvette Thierrytől a lámpást, és arra kért, küldjem vissza apródomat. Majd átvágott a kerten, az utat mutatva nekem, s apró lépteivel elvezetett egy gyertyafényben úszó nagyterem küszöbéig, hol határtalan csodálkozásomra nem egy, hanem három reverendát találtam. Egy bíborszínűt: Giustiniani bíborosét, egy lilát, Du Perron őeminenciájáét, és egy feketét, d'Ossat apátét.

Sorra üdvözöltem és bókokkal halmoztam el mindhármukat, a rangjuknak kijáró módon, s eközben a lelkem mélyén jót mulattam a sors malíciáján: lám, ide jutottam, hogy a katolikus egyház három fényes csillaga ölel keblére engem, a hugenottát, ki III. Henrik alatt, hogy szegény, hőn szeretett gazdámat jobban szolgálhassam, „beadtam a derekamat” és „kényszerre jártam”, mégis mindig oly gyanú alatt álltam, hogy a szívem egy zugában az eretnekség nyomait őrzöm, nem vetkezhetvén le teljesen kálvinizmusomat, vagy ahogy az én szép hercegném maga mondta volt: „a hordón megérzik a hering szaga”.

Igaz, Du Perron őeminenciája, ki III. Henrik felolvasója volt ugyanakkor, amikor én orvosa, maga is „beadta a derekát” ifjúkorában, lévén hogy édesapja egy zsidó származású, Davy nevű kálvinista lelkipásztor volt, s a Du Perron csupán szerencsés toldaléka nevének, mely, míg ezeket leírtam, eszembe idézte a montpellier-i orvosiskolán megismert és hőn szeretett tanárom esetét, kinek apai nevéhez, a Salomonhoz úgy hozzátapadt frontignani szőleje után a D'Assas név, hogy végleg ki is szorította az eredeti nevet.

Ám ha Du Perron őeminenciája nagy fekete szemében talán fel lehetett is fedezni eredete alig megfogható nyomát, teológiája oly jól kimosta volt a „hordót”, hogy immár nem érződött rajta egyéb, mint az ortodox katolicizmus legtisztább esszenciája.

Du Perron őeminenciája költő volt ifjúkora hajnalán, Ronsard és a szépnem barátja, ám e világ hívságaival együtt a költészetről is lemondott, s mivel géniusza ugyanolyan hévvel patakzott, csak immár más mederben, egy nagy cél szolgálatába állította írásait, prédikációit és hitvitáit: a hugenottákat visszatéríteni a katolikus hitre; s e célt oly fényes eredménnyel valósította meg, hogy Franciaországban nem is nevezték másként, csak így: a nagy hittérítő.

Igaz, Róma nem volt hálás neki azért, hogy IV. Henriket az egyház kebelére ölelte, kinek másfelől Du Perron a maga evreux-i püspökségét köszönhette. Egy eretnekfi főpap, kit IV. Henrik (maga is eretnek és eretnek fia) ütött püspökké, s ki a pápai feloldozás elmaradása ellenére megtérítette Henriket: volt miért sírniok az angyaloknak, legalábbis a vatikáni angyaloknak.

Hanem amikor IV. Henrik elfoglalta Párizst, Du Perronra bízta, hogy Montargisig elkísérje az Itáliába visszatérő pápai legátust, a piacenzai bíborost. Du Perron e megbízatásának határtalan tapintattal, megható gondossággal és azzal a behízelgő szelídséggel tett eleget, melyet embertársai irányában tanúsítani szokott, s melynek bizonyítéka volt egyebek közt hozzám intézett meghívólevele is. Útközben Du Perron szelíden bebizonyította a bíborosnak, hogy mindaz, amit ő Saint-Denis-ben tett, a kereszténység érdekében történt, s avégett, hogy fokról fokra visszavezérelje a királyt és országát az anyaszentegyház kebelébe. Piacenza bíborosát elbűvölte a francia püspök behízelgő modora, elragadtatta lankadatlan gondossága és meggyőzte ékesszólása; nem is mulasztotta el őt égig dicsérni a pápának, mihelyt visszaérkezett az Örök Városba.

Elmondhatjuk tehát, hogy mire július közepén Du Perron őeminenciája megérkezett Rómába, erényeinek illata megelőzte őt, úgyhogy remélnünk lehetett: d'Ossat apát földalatti és emberfölötti munkája segítségével a nagy hittérítő újabb címmel tetézheti dicsőségét, amennyiben előlép nagy békéltető-vé.

Mi Du Perron őeminenciáját magát illeti, amennyiben én, gyatrán átmázolt hugenotta, heringszagú hordó egyáltalán merészelhetem magam az ő helyébe képzelni, s kiváló szellemét megérteni, azt mondanám, római útja neki is jó alkalmat kínált gyanús püspökségét tisztára mosni, s egyszerre szolgálván a maga érdekét és Szent Péterét, biztosítani saját előrejutását az egyház gyermekei között. Mert nyilván nem kerülte el figyelmedet, olvasóm, hogy ha Franciaország királya püspökké tehette is Du Perront, a kardinálisi bíbor rangjára egyedül a pápa emelhette - ami be is következett, kilenc évvel később (annyira lassan őrölnek a Vatikán malmai, ám mégsem egyforma lassúsággal mindenkinek, hisz a kis d'Ossat apát, kinek szegényes fekete reverendája vajmi szerénynek tetszett azon az estén Du Perron őeminenciája lila selyemruhája mellett, négy évvel előbb lett bíboros, mit ő. Igaz, d'Ossat apát Rómában maradt Du Perron távozása után, mint a francia érdekek védelmezője, s a Vatikánban is csak arra árasztja előbb sugarait a nap, mint bármely más királyi udvarban, ki közelebb van e sugarak forrásához.)

- Márki úr - szólt Du Perron őeminenciája, minekutána végére jutottunk a kölcsönös üdvözléseknek s ceremóniáknak -, boldog vagyok, hogy itt találkozunk, tudván, mi nagy bizodalma van őfelségének kegyelmed iránt, s mi nagy része volt uraságodnak e mostani tárgyalásokban.

- Semmi részem nem volt, eminenciás uram, semmi! - mosolyogtam én, kissé savanyúan -, hacsak azt nem számítom, hogy kis híján megöltek, s pajzsul szolgálhattam d'Ossat apátnak.

- Signor marchese - vetette közbe igen komolyan Giustiniani bíboros, rám szegezve égszínkék szemét -, kegyelmed alábecsüli tulajdon szerepét. Mert arra a hírre, hogy a szentatya Madridba küldte Giovanni Francescót, kegyelmed sietve Párizsba menesztette de La Surie urat, a királyt e tényről felvilágosítandó, és a király nyomban elhalasztotta Du Perron római útját; ez a halasztás annyira nyugtalanította a pápát, hogy nemcsak hazarendelte Madridból Giovanni Francescót, hanem valamelyest enyhült is szigora a feloldozás dolgában.

- Ez így igaz - jegyezte meg szerényen d'Ossat apát, ki egy zsámolyon kuporgott Du Perron őeminenciája oldalán. A püspök, akárcsak a bíboros, egy karosszéken trónolt. Az apát oly törékenynek, soványkának, satnyának tetszett a francia főpap erőteljes alakja mellett, mint egy kis fekete bogár egy nagy poszméh mellett. Mi több, d'Ossat oly simára borotválta arcát, hogy az lányosan szőrtelennek látszott, Du Perronnak ellenben nemcsak a csillogó, fekete szemét oltalmazó, erősen ívelt fekete szemöldöke volt bozontos, hanem valóságos folyamként zúdult alá álláról méltóságteljes prófétaszakálla.

- Vostra Eminenza - fordultam Giustiniani bíboroshoz -, igaz örömmel hallom, hogy a tárgyalások jó úton haladnak, és határtalan hálát érzek Du Perron őeminenciája iránt, amiért volt szíves a bíboros úrral és d'Ossat apát úrral együtt hívni meg házához.

Ez a hála egyben burkolt kérdés volt: vajon miért? És Du Perron őeminenciája nyomban meg is felelt rá, a maga behízelgő modorában.

- Márki úr, úgy véltük, hogy miután kegyelmed kárvallottja volt ez ügynek, olyannyira, hogy kis híján életével fizetett érte, jogos osztoznia a megoldás reményében is most, hogy annak sugarai felvillantak látóhatárunkon. Egyébiránt mindhárman tudjuk - vetett egy oldalpillantást Giustinianira és d'Ossat apátra -, mi határtalanul leleményes a márki úr, ha cselekvésre kerül a sor, és örülnénk, ha esze átsegítene bennünket az akadályon, mely elé most kerültünk, s mely nem annyira a tárgyalásokat illeti - hisz a pápa ma ugyanolyan hevesen kívánja a király feloldozását, amilyen eltökélten elutasította volt azt Nevers herceg idején -, hanem inkább Sessa herceg elkeseredett ellenszegülését.

Nem nagyon hittem, hogy leleményességem felülmúlná a jelen levő három papét, mint ezt udvariasságában Du Perron őeminenciája volt kegyes állítani, vagy akár csak fel is érne az övékével, hisz ők hárman a tudásnak, ravaszságnak és tapasztalatnak oly summáját képviselték, mely még itt, a Vatikánban is, hol a közönségesen messze felülemelkedő elmék sokasága lakozik, egyszerűen ámulatra méltó volt. Ám hogy a vitát ne terheljem udvariassági kitérőkkel, azt feleltem, nagyon nyugodtan és katonásan:

- Uraim, nem tudom, lehetek-e bármiben is hasznukra és segítségükre, ám mivel őfelségéről van szó, minden tőlem telhetőt megteszek az ügy előmozdítására.

- Bene - bólintott Giustiniani. - Hogy rövidre fogjak egy hosszú történetet, a szálkát, mely torkunkon akadt, úgy hívják: Sessa herceg. A herceg megjövendölte: Du Perron őeminenciája soha nem fog eljönni Rómába, ám amióta kedves barátunk megérkezett, a herceg úgy kering az Örök Városban, mint lódarázs a palackban: hazugságokkal és álságos hírekkel traktál mindenkit, s egyenként felkeresi a bíborosokat, akár éjszaka is, hogy megnyerje őket ügyének.

- Akár éjjel is! - hűltem el.

- Azám! Éjjel is látták őt kapuról kapura, kopogtatótól kopogtatóhoz futkosni. Nem veszteget időt arra, hogy argumentáljon, egyeseket a tiarával kecsegtet, másoknak javadalmakat ígér, nekik maguknak vagy unokaöccsüknek, és mindannyiuknak évjáradékot...

- Évjáradékot! Nem túlságosan vastag ez a mézesmadzag? - kérdeztem én.

- Fájdalom, minél vastagabb, annál ragadósabb... - felelte Giustiniani. - Az egyiknek ezer aranyat ígér, a másiknak kétezret, a harmadiknak hármat, és akad elég bíboros, ki eladja magát, még azok között is, kik kezdetben pártolták a feloldozást.

Hej, gondoltam, ha e szavakat az én öreg hugenotta apám hallotta volna, hogy is ne jutott volna eszébe s tolult volna ajkára La Boétie-nek az a mondása, melyet mindig is előszeretettel idézett: „A katolikus egyházat bámulatosan megrontották határtalan visszaélései.”

- Egyszóval - folytatta Giustiniani -, a herceg, minekutána megbizonyosodott róla, hogy immár neki engedelmeskedik a kiszemelt főpapok többsége, hihetetlen arcátlanságában nem átallotta felkeresni a pápát, újfent kifejtette neki, mennyire ellenzi a spanyol király a feloldozást, s odáig ment tiszteletlenségében, hogy a szentatyának azt tanácsolta: járjon el óvatosan, és kérje ki ez ügyben a konzisztórium véleményét.

- És mit felelt rá a pápa? - kérdezte Du Perron őeminenciája.

- Ámbár a lelke mélyéig felháborította, hogy úgy bánnak vele, mintha II. Fülöp udvari káplánja volna, szelíd és jóságos arccal végighallgatta Sessa herceget, és mielőtt megáldotta és elbocsátotta volna, csak egy szót mondott neki: Audivimus.[120]

Mire mosoly ült ki Du Perron őeminenciája ajkára, valamint d'Ossat apátéra, nemkülönben az enyémre is, és elragadtatottan villant össze gunyoros tekintetünk, annyira megörültünk annak, hogy a szentatya egyetlen latin szócskával tapasztotta be e pimasz spanyol száját.

Giustiniani végignézett a jelen lévő három francián, és mert jól tudta, mit érzünk, maga is elmosolyodott, hanem aztán visszanyerte komolyságát és így folytatta, mutató- és középső ujjával széke karfájára koppintva, mint annak idején hintajában az én térdemre, ám ezúttal azért, hogy nagyobb nyomatékot adjon mondandójának:

- A francia király feloldozása oly súlyos következményekkel jár, hogy a pápa nem mellőzheti e tárgyban a bíborosok véleményének kikérését. Márpedig a dolgok mai állását tekintve, ha az ügyet konzisztórium elé terjeszti, kiszámítottam: vesztünk! Íme, signor marchese, ez az az áthatolhatatlan fal, mely elé kerültünk, s nincs egy Mózesünk, ki a vizeket kettéválasztván, lehetővé tenné, hogy száraz lábbal keljünk át.

E kijelentést mély csend követte. Du Perron őeminenciája, bár hallgatott, láthatóan igen rosszul érezte magát, amiről fekete szemének pislogása árulkodott: már attól tartott, követsége kudarcba fúl. Ami d'Ossat apátot illeti, ő oly élénken forgatta ide-oda sovány fejecskéjét, mint egy madár; fogadom, a lelke mélyén őt is megriasztotta a gondolat, hogy a tárgyalásokba fektetett, temérdek munka léket kaphat e zátonyon.

- Nem dönthet-e szükség esetén a szentatya egymaga úgy, hogy nem kéri ki a bíborosok véleményét? - kérdezte Du Perron őeminenciája, amikor visszanyerte szavát.

- Megismétlem: oly ügyben, mely a kereszténység egészére nézve ily következményekkel jár, ezt nem teheti meg. Annál is kevésbé, mert a feloldozást ellenző bíborosok méltán hivatkozhatnak a pápa tulajdon kijelentéseire, melyeket két éve tett, amikor Nevers herceg járt itt, s melyekkel hevesen elítélte a feloldozás gondolatát is.

- Vostra Eminenza, megkérdezhetem, mi volt e kijelentések veleje? - szóltam közbe.

- Sértő volt - sütötte le a szemét Giustiniani. - Jobb lenne, ha d'Ossat apát számolna be róla. Francia szájból hallva tán nem ütköznek annyira meg rajta.

- Ahogy én hallottam - szólt d'Ossat apát -, őszentsége állítólag kijelentette volna, hogy mindaddig nem hajlandó hinni a király megtérésének őszinteségében, míg egy angyal le nem száll a mennyből, egyenesen avégből, hogy ezt megerősítse.

- Nos - vágta rá menten Du Perron őeminenciája, ámbár némileg tréfára fogva a szót -, úgy látszik, két év elteltével eljött mennyből az angyal...

Amire mind elmosolyodtunk, de csak nagyon tapintatosan, mert mindannyian tudtuk, miféle szárnyakon szállt az az angyal: tudniillik a győzelmek szárnyán, melyeket e két év alatt IV. Henrik vívott ki a Liga és a spanyol ellenében. Ám a mosoly elapadtán ismét hallgatás telepedett közénk. Mindannyian ezen az áthághatatlan akadályon, a konzisztóriumon törtük a fejünket.

- Vostra Eminenza - kockáztattam meg kis idő múltán -, tévednék-e, ha azt állítanám, hogy e bíborosok némelyike, noha nyilvánosan a feloldozás ellen emel szót, miután bezsebelte Sessa herceg aranyait, ezt bizonyos titkolt rossz érzéssel teszi, hisz tudja, mennyire üdvös volna a pápaságra nézve ez a feloldozás?

- Signor marchese - szögezte rám égkék szemét a bíboros -, kegyelmed itt egy igen kényes pontra tapintott rá. Bármily messzire mentek is el tévelygésükben egyes testvéreink, okunk van remélni, hogy túlságos ragaszkodásuk a földi javakhoz nem homályosította egészen el lelküket.

- Nos, akkor - folytattam én -, feltéve, hogy a szentatya nem a konzisztórium nyilvánossága előtt - tehát Sessa herceg füle hallatára - kéri ki a bíborosok véleményét, hanem egyenként, négyszemközt, titokban, nem remélhetjük-e méltán, hogy őszintébb, tehát az övéhez közelebb álló véleményeket hall majd a feloldozás tárgyában?

- De hisz ez bámulatos eszme! - emelte égnek mindkét karját Giustiniani. - Signor marchese! Legdrágább barátom! Ez eszmét a Szentlélek sugallta kegyelmednek! És maga a bölcsesség szólt ajkairól! Mózes helyett egy Salamonra leltünk!

Elpirultam a bókok eme özöne hallatán - melyhez a két francia még lelkesen hozzátette a magáét -, ám a lelkem mélyén nagyon is hízelgőnek találtam, hogy egy bibliai király bölcsességét tulajdonítják nekem, és még inkább azt, hogy egy bíboros javaslatomat egyenesen a Szentlélek sugallatának véli, noha meg kell vallanom, a magam részéről sokszor vajmi nehezemre esik a Szentlélekben hinni...

- Mindazonáltal - simogatta elgondolkodva a szakállát Du Perron őeminenciája -, félő, hogy a bíborosok a szentatyával szemben, négyszemközt igent mondanak, utána nyilvánosan nemet.

- Miért is a szentatyának - mondta d'Ossat apát az ő szelíd hangján, ide-oda forgatva madárfejét - meg kellene tiltania kiközösítés terhe mellett, hogy a bíborosok, kiket zárt ajtók mögött, négyszemközt hallgatott meg, kifecsegjék az ott elhangzottakat.

Ez eszmét, mely az enyémet igen figyelemreméltóan egészítette ki, valamennyien lángeszűnek ítéltük, elégedett és cinkos pillantásokat váltva, mert amit nem mondtunk ki, fontosabb volt még annál is, amit kimondtunk.

Szép olvasónőm, ha most azt kérdezed tőlem, ezt hogy értem, én nagy merészen arra kérnélek, erőltesd meg fantáziádat, s szép nemed ellenére képzeld magad a pápa helyébe: ugyan mit tennél, áruld el nekem, ha minekutána zárt ajtók mögött, egyenként meghallgattad a bíborosokat - és a kiközösítés villámával zártad le szájukat -, arra jutnál, hogy véleményedet nem támogatja a szavazatok többsége? Nem esnél-e akkor abba a kísértésbe, hogy a kereszténység érdekében kegyes hazugsággal élj, és az eredményt visszájára fordítsad hisz ki mondhatna ellent neked?

- Uram, úgy tetszik, nagyon is fennen dicsekszik „bámulatos eszméjével”.

- Valóban, hölgyem! Annál is inkább, mivel a történelem ez eszme szülőatyjának a firenzei bíborost tartja, ahogy Vic úrnak tulajdonítja d'Aumale lovag halálát! Ez a rossz oldala a titkos megbízatásoknak. Az ember - legalábbis abban a percben - nem vindikálhatja magának saját érdemeit.

- Csak nem akarja érdemnek betudni, uram, hogy kieszelte azt a kis cselt, melyet a pápa fülébe súgtak?

- Asszonyom, a politikában nem mondhatunk kicsinynek egy cselt, melynek hatása nagy...

Bizonyára nem felejtették még el olvasóim, hogy Miroul megérkezte után két napon át számoltunk be egymásnak a történtekről. S mivel két olyan hírt is hozott Franciaországból, melyek roppantul megleptek, s amelyek egyike őt igen közelről érintette, kissé visszafogom vágtázó pegazusomat, és visszatérek említett beszélgetésünkre, hisz jól tudom, olvasóim nagyon megszerették Miroult.

- Nos, én Miroulom - mondtam volt neki -, eladtad-e montfort-l'amaurybeli erdőmet, és elhoztad-e a pénzt, amit kértem?

- Hitemre, uram - felelte ő, ártatlan képpel, ami mindig az ugratás és bosszantás előjele volt nála -, nem értettem jól levelének eme paragrafusát. Hogyan falhatta fel ily pantagrueli étvággyal egyetlen rövidke hónap alatt mindenét?

- Haj, Miroul - feleltem én, kissé feszengve -, két okból, mint Alfonso mondaná. Pro primo: te nem voltál velem. Pro secundo: olyannyira megittasodtam a pasticciera szépségétől, hogy reggeltől estig arról ábrándoztam, hogyan ékesíthetném őt újabb és újabb csecsebecsékkel.

- Nem megmondtam, uram, elutazásomkor: amikor a haj szürkül s a szakáll őszül, sokba kerül a szerelem...

- Piha, Miroul! Heti négy arany meg sem kottyant volna erszényemnek! A nagy költekezés, melyről értesültél, önkéntes ajándékaimnak tudható be.

- És mi másért tobzódott volna úgy az ajándékokban, uram, ha nem azért, hogy esztelen nagylelkűségével elnyerje a szép leány szerelmét?

- Szó sincs róla! Szeretett ő ajándékaim nélkül is, amire bizonyság, hogy éppen nem hidegült el irányomban, amióta nem halmozhatom el többé költséges figyelmességeimmel.

- Költséges: ez a helyes kifejezés! Aj, uram, ez nagyon bánt! Kegyelmed immár olyan tékozló és pompakedvelő, mint egy pápista! Emlékszik, uram, micsoda eszeveszett mulatságokat rendezett Puymartin úr Périgord-ban? És mennyire kárhoztatta őt Sauveterre bácsi azért, mert egyetlen éjszaka alatt elverte az egész évi termését!

- Az más. Puymartin dicsekedésből tette, a rongyot rázta. Én, amikor megláttam egy római aranyművesnél egy finoman megmunkált, drágakövekkel ékesített aranyláncot, nyomban elképzeltem, milyen csodálatosan festene Teresa isteni keblén, és nem bírtam ellenállni.

- Isteni, uram? Miféle szentségtörő bálványimádás mondatja egy csecsre: isteni? És hogyan szerethetett ennyire bele uram egy asszonyszemélybe, kin öt másik nemesúrral osztozik?

- Az osztozásnak semmi köze a dologhoz - vágtam rá, és igencsak meglepett, hogy ezt mondom. - Legalább nem hazudik nekem! És nem tudom, kinek-minek szól rajongásom: neki magának vagy szépségének? Mi engem illet, úgy tekintem, mintha Tiziano fésülködő nője kelt volna ki keretéből, s levetve ruháit, ágyába invitált volna engem.

- Teringettét, uram! Az olasz iskolának ez a remeke ugyancsak megkopasztotta uramat. Amondó vagyok, jobban tette volna, ha a képet veszi meg vagy egy kópiáját! - vélte Miroul.

- Te csúfot űzöl belőlem. A képnek nem vehettem volna ugyanolyan hasznát!

- Ezt megértem. És meg kell adni, ahhoz képest, hogy uram tönkrejutott és megmérgezték, ugyancsak életerős és vidám.

- Elég volt, elég, elég! - kiáltottam. - Eladtad-e erdőmet? Hány lánc földet? És mennyit kaptál érte?

- Semmit, semmit, semmit - kiáltotta ő, visszhangképpen. - Nem adtam el uram erdejét!

- És miért nem?

- Mert szomszédai, uram - és egyedül nekik állt volna érdekükben az erdőt megvenni -, egytől egyig hiú nagybirtokosok, kiknél fenn az ernyő, nincsen kas, többet költenek, mint amennyiök van, tehát egy huncut sol sem árválkodik zsebükben!

- Miroul - roskadtam le egy karosszékbe, végképp elcsüggedve -, kérlek, ne szólj ily könnyelműen kínos helyzetemről. Tudod-e, hogy amennyi pénzem maradt, abból legfeljebb két hétre futja? S úgy kell majd elhagynom e helyet, hogy nem nézhetem végig e sorsdöntő ügy megoldását, a feloldozást?

- És úgy kell elhagynia Teresát? - Miroul barna szeme ravaszul csillogott, a kék ellenben hideg maradt. - Hacsak meg nem kéri őt, hogy adja vissza ékszereit!

- Ej, ej, Miroul! Az becstelenség lenne!

- És még becstelenebb megbízatását nem teljesíteni.

- Jaj, Miroul - mondtam, inkább panaszosan, semmint haraggal -, hát ily kegyetlenül kell-e szurkapiszkálnod? Nem elég, hogy a lelkiismeretem bánt?

- Uram - kezdett ő fel-alá járkálni a teremben -, bocsásson meg, de majd megvesztem dühömben, amikor a levelét megkaptam. Szent Antal szakállára! Eladni egy erdőt, megcsonkítani birtokát, egy nőért! Holott uram a nők bálványa! Ki értené meg ezt a dőreséget? Kegyelmed máskülönben is mindig többet ad a kelleténél! És nemcsak a nőknek! Apródjainak, szobaleányainak, koldusainak is!

- És neked is, amíg inasom voltál - emeltem én rá a szememet.

- Nekem is - Miroul hangja és tekintete ellágyult. Azzal odalépett hozzám, s karját nyakam köré fonva arcon csókolt.

- Én Pierre-em, nem kell innen időnap előtt eltávoznunk. Elmondtam a királynak, hogy pénzszűkében vagy, s ő húszezer aranyat küld neked.

- Húszezret! - pattantam fel ültő helyemből. - Húszezret! Jaj, Miroul, miért nem ezzel kezdted?

- Mert előbb kénytelen voltam kissé megitatni ecettel márki urat, hogy jobban élvezze e hír édességét!

- De a teremburáját, fegyvernök úr, így megkínozni engem! A földkerekség minden mentora, nevelője és cenzora közül kegyelmed a legtűrhetetlenebb!

- Fegyvernök úr? - Miroul felvonta fél szemöldökét, és félszájjal rám mosolygott. - Már megbocsásson, márki úr, de kegyelmed késésben van egy ranggal. A királynak annyira megtetszett személyem is, no meg beszámolóm is római ügyeinkről, hogy lovaggá ütött.

- Hej, Miroul! - kiáltottam nagyot, s odafutva hozzá, megöleltem, és csókokkal borítottam el arcát. - Ez még jobban esik lelkemnek, mint erszényemnek az a húszezer arany!

- Más ez is, az is - mosolygott rám Miroul. - És én nem felejtettem el, kinek köszönhettem, a kezdet kezdetén, hogy megmenekültem a bitótól, és kivakarództam a sárból.

Szerdai napon találkoztam volt az enyémmel majdnem szomszédos palotában a mondott három reverendával, ama megbeszélés alkalmából, hol az az eszmém, hogy a pápa négyszemközt tanácskozzék a bíborosokkal csodát művelt (bocsánat, hogy ismét elhencegtem vele!). És a rá következő vasárnapon, amikor rendes szokásom szerint Teresánál vacsoráztam társaimmal (kik csupán a háziasszonyhoz fűződő kapcsolatuk révén voltak azok), kettejükkel oly eszmecserére került külön-külön sor, melyek méltóak a megörökítésre.

Vacsora közben nem folytathattunk párbeszédet, hisz mindannyian a többi szeme előtt voltunk, egy kerek asztalt körülvéve, hol a helyek elosztását aprólékos protokoll írta elő. Teresa jobbján Giovanni Francesco ült, a pápa unokaöccse, balján a spanyol grand, őmellette én, Giovanni Francesco mellett a bargello s a két monsignore mellettünk.

E hierarchiát gondosan mérlegelte a pasticciera, amiről alkalmam volt meggyőződni, amikor kérdéseket tettem fel róla, ámbár szerinte mind a hatan egészen kitűnőek vagyunk a magunk módján. Giovanni Francescónak volt a legmagasabb kormányzati rangja, Don Luis volt köztünk a legelőkelőbb nemes, én a legműveltebb, a bargello a legszebb arcú és termetű, s a monsignoré-k a legbolondosabbak és a legbájosabbak. Teresa hozzátette súgva - nyilván, mert attól tartott, nem elég hízelgő a nekem kijelölt hely -, hogy a legjobb szerető én vagyok, ezt azonban nem hittem el neki, hisz tudomásom szerint semmi olyat nem műveltem vele éjszakáinkon, ami ne lenne az egész emberiség közkincse. Meglehet különben, hogy Teresa, amilyen jószívű volt természettől fogva, ugyanazt a bókot súgta a happy few minden tagja fülébe.

Vacsora után átvonultunk a nagytermbe, ahol állva, ülve vagy fel-alá járkálva inkább ejthettük szerét, hogy azzal beszéljünk, akivel akarunk. Teresa maga jött-ment, és nagyon ügyelt rá, hogy senkit ki ne tüntessen és el ne hanyagoljon. Nos, a mondott vasárnapon odaléptem Don Luishoz, akitől Teresa éppen megvált, és azt mondtam neki, sotto voce:

- Don Luis, megvallom, mind a mai napig nem mertem célzást sem tenni egy ügyre, melynek következtében ma már alulról szagolnám az ibolyát, ha kegyelmed nem lép közbe.

- Signor marchese - felelte Don Luis kifürkészhetetlen arccal -, értesülései tévesek. Nem nekem tartozik hálával, hanem unokahúgomnak, ám nagy óvatlanság lenne a kegyelmed részéről, az ő szemszögéből csakúgy, mint a kegyelmedéből, ha szolgálatát akár levélben, akár szóban megköszönné.

- De hát hogy történt a dolog? - kérdeztem az ámulat tetőfokán.

- Ha igaz, Dona Clara, kinek finomabb a hallása az enyémnél, kihallgatott egy kegyelmedre nézve igen baljós beszélgetést, s mert nem akarta magát azzal kompromittálni, hogy a kegyelmed kapuján kopogtat be, Teresához futott, őt figyelmeztetni. Én minderről csak utólag értesültem.

- Honnan ismerte Dona Clara Teresát?

- Senor marqués - mosolygott meglehetősen hidegen Don Luis -, ismerve Dona Clara jámborságát, veleszületett büszkeségét, s amellett uraságod iránt táplált érzelmeit, képzelheti: már annak a gondolata is elborzasztotta, hogy egy olyan nőhöz folyamodjék, mint Teresa. Mindazonáltal leküzdötte viszolygását, hogy uraságodat megmentse.

- Don Luis - mondtam, a lelkem mélyéig meghatva -, úgy érzem, egy ilyen tettben van valami fenséges. Nem mondhatná meg Dona Clarának, hogy holtomig el nem felejtem, amit értem tett?

- Most nem mondhatom meg - Don Luis mosolya udvarias volt, de elzárkózó -, hanem majd csak otthon, Spanyolországban, ha visszatérünk oda, ami érzésem szerint már nem várat sokáig magára.

S alighogy szavait bevégezte, ott hagyott a faképnél. Mégis eleget mondott ahhoz, hogy tudtomra adja: a spanyol tábor immár kezd kételkedni abban, hogy sokáig útját állhatja királyom feloldozásának. Mi több, oly tényekkel ismertetett meg, melyek több mint vitathatóvá tették azt a mindentudást, mellyel Fogacer dicsekedett volt, hisz ő Don Luist vélte megmenekülésem eszközének, és azt képzelte: a firenzeiek azért vezettek be Teresához, hogy nála összebarátkozzam a spanyol nemesúrral. Mindkét dologban tévedett, a firenzeiek nem láttak ennyire előre, amikor azt tanácsolták nekem, éljek nagyon könnyelműen, és Dona Clara egymaga cselekedett, unokaöccse tudtán kívül. Hohó, gondoltam magamban, drága barátom és fivérem, Fogacer! Eztán nem fogok vakon megbízni szavaidban, hisz nyilvánvaló, képzeleted olykor fittyet hány a tényeknek...