Antoine Arnauld utolsó mondata egész álló napon és éjjelen át visszhangzott bennem beszélgetésünket követően, és éjjel még erősebben, mivel ez éjszaka óráit nyugtalanul és álmatlanul töltöttem, s ha mégis elaludtam, gyászos álmokat láttam, melyekben IV. Henrik, akárcsak elődje, egy eszeveszett szerzetes kése által halt meg.

Mindazonáltal a virrasztás perceiben jobban meggondolva a dolgot, arra jutottam, hogy Arnauld mondása: a jezsuiták azt is Caesarnak adják, ami Istené, nem fedi pontosan az igazságot, legalábbis úgy, ahogy azt én érteni vélem. Az csakugyan igaz, hogy a Jézus társaságának nevezett rendet egy spanyol kapitány alapította Spanyolországban, és hogy ez a rend alapítása óta perinde ac cadaver engedelmeskedett generálisának, akit a spanyol király nevezett ki. Ám mivel az évek múlásával egyre szaporodott a rendet alkotó atyák száma, és közülük sokan szopták más országokban más farkasszukák tejét, fokonként levetette volna spanyol csizmáját (hogy szép hercegném szavaival éljek), ha nem jött volna a reformáció, mely alapjaiban rendítette meg a katolikus egyházat. Azóta, éppen mert a jezsuiták hite oly teljes volt, oly buzgó és oly fanatikus, indíttatva érezték magukat, hogy annak az uralkodónak, ki úgy lépett fel Európában, mint a római egyház kardja és pajzsa, minden vállalatát, még a legvérszomjasabbakat is, támogassák.

Mi több, végül már a világi kar többnek számított a szemükben, mint a spirituális fej, a II. Fülöp kijelölte spanyol generális többnek, mint a pápa. Nem fölöttébb különös-e, hogy Róma püspökét csak arra méltatták, hogy negyedik fogadalmukban biztosítsák engedelmességükről, saját generálisuknak ellenben első fogadalmukkal ígérnek eskü terhe alatt feltétlen, holttetemi engedelmességet? Ráadásul tulajdon szavaik szerint in illo (azaz generálisukban) Christum velut praesentem agnoscant.[42] Különös bálványimádás, mely csupán bevezetője az evangéliumi szellem meghökkentő eltorzulásának: a kiátkozottat mindenütt meg szabad ölni, mégpedig annak az Istennek a nevében, ki megparancsolta: Ne ölj!

A jezsuiták nem mutatkoznak oly faragatlannak, mint az a jakobita szerzetes, ki kést döfött szegény, hőn szeretett gazdám, III. Henrik hasába. Nem saját kezűleg támadnak fegyverrel a kiátkozott királyra. Beérik azzal, hogy fellovalják a gyilkost. Kollégiumaikban azt tanítják, hogy jogos az uralkodó zsarnokot megölni. Szószékeik magasából még tovább mennek. Egy új Ehudért[43] fohászkodnak, ki a másvilágra küldi a zsarnokot. És ha bárhol Európában felbukkan egy eszement, ki meggyónja nekik, hogy kedvet érez megölni egy protestáns uralkodót - Orániai Vilmost, Erzsébet királynőt vagy Franciaország királyát, IV. Henriket -, ők nyomban sietnek őt felbátorítani s elindítani a bűn útján, örök üdvösséget ígérve neki. Hogy IV. Henrik áttért, azzal mit sem törődnek, nem ismerik el valóságosnak áttérését.

Emlékszem, e hányatott éjszakát követő nap reggelén nagyon meggyötört baljós álmaim fenyegetése, és alaposan meghánytuk-vetettük La Surie úrral, nem kellene-e sürgősen óva intenünk a királyt - ki még mindig Laonban időzött, hogy az északi városok küldötteit fogadja, mivel azok csakugyan úgy „hulltak a csőrébe, mint a szilvák”, minekutána Laon kapitulált -, mert világos volt, mint a nap, azok után, amit a jezsuitákról s az őket II. Fülöphöz fűző szoros kötelékről megtudtam, hogy a spanyol király - kinek seregét Henrik mindannyiszor megverte, ahányszor az rá mert támadni -, ha Henrik fölé akar kerekedni, immár nem hagyatkozhat másra, csak a gyilkolás ördögére. La Surie úr azonban lebeszélt az utazásról. A királyt nemigen fenyegeti veszély saját táborában, hatalmas seregtől és éberen őrködő kapitányoktól körülvéve, mondta, elég lesz őt akkor figyelmeztetnem, ha már visszatért Párizsba. Volt igazság abban, amit mondott, s végül engedtem. Ám mivel eztán is hallgatag voltam, méla és búbánatos, az én Miroulom azt mondta nekem:

- Uram, úgy tudom, a mai nap nem a gyászé s búsongásé. Királyunk ma még ép és egészséges, s azt hallottam, Laonban, hol győzelmét ünnepli, igen jól tölti idejét vadászattal, labdajátékkal, karikázással s azzal, hogy szép Gabrielle-jét kettyentgeti. Uram, csak nem fogunk könnyeket hullatni érte, míg ő a mennyekben érzi magát, s nem fojtjuk sóhajokba emlékét, mialatt ő csupa élet és kujonság? Uram, ha megengedi, hogy bölcs tanáccsal szolgáljak.

- Szolgálj, Miroul, szolgálj!

- Miért ne nézne el uraságod ebéd után oda, ahová délutánonként menni szokott, s ahonnan mindig annyira vidáman és megerősödve tér haza, hogy öröm kegyelmedre nézni? Higgyen nekem: Ördögbe a ma nyomasztó gondjával, fürdesse meg lelkét ama tiszta forrásban, melyből oly örömest oltja szomját!

- Ezt szépen mondtad, Miroul és jó szívvel. Megfogadom a tanácsodat.

Haj, az a látogatás nemhogy könnyített volna gondjaimon, ellenkezőleg, súlyosbította őket. Mert ahogy a kulcsot (melyet Catherine de Guise-től kaptam) beleillesztettem a zárba, annak a kis zöld ajtónak a zárjába (mely egy, a ház mögött elterülő kertre nyílt, s így lehetővé tette számomra, hogy észrevétlen bejussak a Guise-palotába), nagy meghökkenésemre azt kellett tapasztalnom, hogy mondott kulcs beleillik ugyan a zárba, hanem hiába próbáltam elfordítani, nem ugratja vissza a zár nyelvét akárhogy csavargatom és erőltetem is. Úgyhogy kivert a verejték (részint felindulásom, részint erőlködésem okán), s végül, belefáradva a hasztalan küzdelembe, kihúztam a kulcsot és belekukucskáltam a kulcslyukba, és csalhatatlan jelekből - a fém csillogásából, a fán látható friss keletű karcolásokból - megállapítottam: kicserélték a zárat. Mire szívem oly hangosan kezdett verni mellkasomban, lábam úgy megroggyant s görcsbe rándult, hogy kis híján elzuhantam, és két kézzel kaptam az ajtófélfa után, míg valahogy vissza nem sikerült nyernem uralmamat testem és lelkem felett, mert mindkettő feneketlen örvénybe szédült: egyszerre hittem és nem hittem annak, amit tapasztaltam, s amit oly nyersen és kegyetlenül adott tudtomra a zár kicserélése. Zavarodottságomban megint beleillesztettem a kulcsot, és hirtelen dühtől kapatva oly erővel fordítottam el, hogy beletört a zárba, tolla benne ragadt, szára a kezemben maradt.

Roppantul ostobának és kárvallottnak éreztem magam két ujjam közt ezzel az immár semmire sem jó kulcscsonkkal (ujjaim kivörösödtek, kisebesedtek és sajogtak esztelen erőlködésemtől). A törött kulcsot a folyókába dobtam, s mivel ekkor hirtelen rádöbbentem, milyen eszeveszett volt magatartásom, nagyon elszégyelltem magam, s ez kissé felrázott, annál is inkább, mert akkor vettem csak észre, mennyire meg- és körülbámulnak a Párizs utcáin mindig szép számmal előforduló kíváncsiak és őgyelgők: megálltak és jót mulattak hiú erőfeszítéseimen. Amennyire tudtam, rendbe szedtem arcvonásaimat, és hazaindultam, kissé rogyadozó léptekkel, szédelegve, s annyira kimerültem, mintha órákig futottam volna hegynek föl, völgynek le.

- Uram! - riadt meg Miroul, amikor hazatérni látott, nem sokkal azután, hogy eltávoztam volt -, oly fehér az arca, mint a szemfedő! Sőt annál is fehérebb: mint a halál. A pokolba is, mi történt, uram? Esdve kérem, üljön ide le! Erre a karosszékre! Hisz alig áll a lábán! Hé, Franz! Gyorsan hozz bort!

- Semmiség, Miroul! - mondtam elhaló hangon. És amint Franz odanyújtotta nekem a kupát, egy hajtásra félig kiürítettem, s bizonnyal ez mentett meg attól, amihez közel voltam: hogy elaléljak.

- Én Pierre-em! - szegezte rám rémült tekintetét Miroul. - Mi ez? Hirtelen rosszullét? Forróláz tört rád? Vagy annál is rosszabb?

- Semmi, semmi - próbáltam mosolyogni. - Kutya bajom, Miroul. A lelkem beteg, nem a testem.

És mert Franz közben kiment a teremből, elbeszéltem Miroulnak, mi esett meg velem.

- Egyszóval, Pierre - szólt Miroul, amikor befejeztem -, a hölgy kiadta az útját!

- De a teremburáját, Miroul! - fortyantam föl. - Minek mondod még te is? Azt hiszed, nem vettem magamtól észre?

- Csakhogy ki lehet valakinek adni az útját így is, úgy is. És ez a lehető legdurvább, legridegebb és legudvariatlanabb módja.

- Igaz, s ez annál jobban bánt, mert a hölgy, ki így járt el irányomban, valóságos angyal.

- Angyal, én Pierre-em? - Miroul barna szeme hamiskásan csillogott, a kék hideg maradt.

- Igenis az. Egy angyal! - viszonoztam én tűzzel. - A fejemmel felelek érte!

- Az a fej már oda is van! - így Miroul. - A hölgy bátran kitűzhetné a kapufélfára!

- Miroul!

- Ezer bocsánat, uram! Ám a dolgot jobban meggondolva úgy vélem, hogy ha egy nő angyalból ördöggé változik, az annak a jele, hogy igen ádáz haragra gerjedt irányunkban! Vallja meg nekem, uram: megsértette-e vajon a hölgyet? Megtépázta-e kissé angyalszárnyait?

- Egy ujjal sem bántottam!

- Hát egy jujjal?

- Miroul!

- Megbocsásson, uram! De minél alaposabban fontolom meg, annál inkább arra jutok: ha egy hölgy kicseréli a zárat, melynek révén szeretője hozzá és beléje hatolhatott, a leggonoszabb dolog, amit csak egy férfi ellen elkövethet...

- Hát nem tudom ezt magamtól is? Az istenfáját! Minek még neked is mondanod?

- Uram, ne köntörfalazzunk tovább: a hölgy nagyon megorrolt uramra egy sértésért, melyet hite szerint uraságod elkövetett ellene, és e percben erősen gyűlöli és megveti érte kegyelmedet.

- De a teremburáját, miért? - kiáltottam. - Miért? Mit követtem el ellene?

- Uram - tárta szét két karját Miroul -, tőlem hiába kérdezi! Tőle kérdezze!

- Micsoda? - fortyantam fel. - Még én csússzak-másszak előtte, holott ily rútul bánt el velem?

- Uram - felelte kesernyés mosollyal Miroul -, nem az első eset lenne, amikor kegyelmed egy hölgy előtt csúszik-mászik vagy akár a talpát nyalja, mint ama reimsi asszonyszemélynek.

- Nagyon megkívántam őt.

- Meghiszem, hisz majd felfalta a nagy lábaujját!

- De a nemjóját, La Surie úr! Hogy van kedve most mókázni? Mindjárt elfogy a türelmem!

- Az enyém is fogytán, uram! Hadd mondom ki áperte: uram nagy bolond, ha nem siet meglátogatni angyalát a főkapun át, mégpedig ebben a minutában! Addig verd a vasat, míg meleg!

- Hogyan? Hogy meglátogassam? Miután így megalázott?

- Uram, kegyelmed is jól tudja, valahányszor a nők megsértenek bennünket, addig nincs nyugtuk, míg nem kérünk tőlük bocsánatot.

- Micsoda? Még én kérjek bocsánatot? Ezek után?

- Uram, hát nem szeretné legalább azt tudni, mi haragjának igaztalan oka? Nem kívánja-e tisztázni magát gyanúja alól?

- Nem én. Aki engem megvet, azt én is megvetem.

- Ej, uram, hát nincs szíve?

- Nekem?

- Hát nem látja, a falakon át is, hogy ebben a minutában, amikor róla beszélünk, szegényke ott hever nyoszolyáján, ahogy elvetette magát, hasmánt, fejét a párnába fúrja, és majd a lelkét sírja ki!

- Micsoda? - háborogtam. - Még ő zokog? Ez a szörnyeteg ily szörnyű fájdalmat mér rám és zokogni merészel? Ugyan ki hiszi ezt el!

- Aj, uram, valljuk meg, a nők furcsa lények! Sosem úgy cselekszenek, ahogy mi. Ha megbántanak minket, az nekik fáj a legjobban. Bármibe, még birtokomba is le merem fogadni: ha elszánja végre magát és felkeresi, azt tapasztalja majd: a sírástól vörös a szeme s dúlt az arca.

- Én pedig fogadni merek: nem úgy van! - keltem ki magamból. - És már csak azért is elmegyek hozzá, hogy ezt bebizonyítsam!

Mire az én Miroulom elmosolyodott és elhallgatott. És, szép olvasónőm, ki a te szemedben létfontosságúnak tetsző találkozások előtt szépítkezéssel, kendőzéssel, cicomázkodással köszörülöd élesre fegyvereidet, könnyen elképzelheted, akármennyire különbözőek vagyunk is, én meg te - minthogy Arisztotelész logikája más és más gyümölcsöt termett a te lágy kebledben és az én kemény mellkasomban -, hogy szorult helyzetemben éppen azt tettem, amit te tettél volna: tetőtől talpig átöltöztem, azaz előbb vödörszám locsoltattam magamra a vizet Guillemette-tel és jól megmosakodtam, aztán rendbe hozattam hajamat Lisette-tel, új zekét öltöttem, egyszóval fejem búbjától a talpamig kifényesítettem tollazatomat, s a tetejébe még illatszerrel is beszórtam magam, hogy végképp elűzzem azt a rossz verejtékszagot, mellyel e kudarc kiváltotta riadalom árasztott volt el. Majd lóra pattantam (hogy be ne mocskoljam magam az úton), s az óriás termetű Franz kíséretében elkocogtam a hercegné palotájáig, ott megállítottam lovamat, kantárját odavetettem Franznak, és az óriás termetű ajtónálló lakájnak (akit jól ismertem) odaszóltam:

- Picard, jelents be úrnődnél!

- Márki úr - Picard vérmes orcájára a lehető legnagyobb és leghevesebb zavar ült ki -, nem tehetem, a hercegné őkegyelmessége nincs idehaza.

- Picard - mondtam nagyon haragosan, mégis halk hangon, oly közel lépve hozzá, hogy meg is érinthettem volna -, ne hazudozz nekem, vagy az üdvösségemre fogadom: kivonom a kardomat, és kicsipkézem a zsigereidet! A hercegné itthon van. Tudom.

- Márki úr - Picard szeplős, vörös arca sápadt lett, mint a fal, mindazonáltal mit sem vesztett falusias méltóságából -, igen csúf dolog márki úrtól engem így megfenyegetni: én hű szolga vagyok, és azt mondom, amit parancs szerint mondanom kell.

- Azt tudniillik - mondtam -, hogy a hercegné soha többé nem lesz idehaza, ha én kopogtatok kapuján?

Picard erre halálra rémült, de hallgatott, s e csend beszédes volt. Én merőn bámultam arcát, és csakugyan nagy kedvem támadt - pirulva vallom meg - ott helyben ledöfni, ahogyan a hagyomány szerint a római császárok döfték le a rossz hírek hozóit. És ami mégis visszatartott e tettől - be kell-e ezt is vallanom, akármilyen képtelenség? -, az a sok szeplő volt arcán, mivel egyszeriben eszembe idézték kedves öcsémet, Samsont.

- Haj, Picard - horgasztottam le a fejemet, s a hangom tompán csengett -, csakugyan igaztalan lennék, ha zokon venném, hogy engedelmeskedsz a kapott parancsnak és híven szolgálod úrnődet. Íme, fogd e kis obulust, kárpótlásul a kellemetlenségért, melyet neked okoztam.

Azzal a markába nyomtam egy aranyat, és tántorogva mert a fájdalomtól se nem láttam, se nem hallottam - lóra ültem, ám azt hiszem, sosem értem volna haza, ha Franz, állapotom láttán, meg nem ragadta volna kancám kantárszárát, s haza nem vezeti őt.

- Jaj, Miroul! - rogytam le a karosszékre, végképpen kétségbeesve. - Minden veszve! A hercegné kiadta lakájának a parancsot: küldjenek el engem, ha jelentkezni találok.

- Veszve! - mondta Miroul, neheztelő mosollyal -, piha! Sosincs semmi veszve, míg élünk. Ha királyunk, Henrik, így gondolkozott volna, mint uram, soha be nem vette volna Laont! A szép hölgy visszaverte első rohamunkat. Tehát nyomban újra rohamra kell indulnunk. Csak nem képzelte, uram, hogy a vár puskalövés nélkül megadja magát? Hé, Franz, kérlek, add ide az íróalkalmatosságot!

- De hát mit írjak neki? - kérdeztem gyenge hangon.

- Hogy mindenáron látni kívánja, ha másért nem, hát azért, hogy megmagyarázza: miért vonta meg uramtól kegyeit.

Ezt nyomban meg is cselekedtem. Miroul lepecsételte a levélkét, behívta egyik apródomat (ha jól emlékszem, Lucöt), és hétszentségelve megfenyegette: véresre veri korbáccsal hátát és ülepét, ha nem viszi el nyomban lélekszakadva a levelet, útközben sehol meg nem állva és semerre el nem kóborolva, hanem nyomban, ahogy a választ megkapta, hazafutva. S e szörnyű fenyegetéseket én még megtoldottam azzal az ígérettel, hogy ha fél órán belül kézhez veszem a választ, kap egy aranyat.

- Uram, még elrontja nekem ezt a kis mihasznát! - méltatlankodott Miroul, mihelyt Luc eltűnt. - Egy aranyat ad neki! Hát elfelejtette, hogy rendes bért kap?

Én azonban hallgattam, fejemet kezemre hajtva, mintegy zsibbadtan s bénán testemben-lelkemben: nem volt kedvem egy nyomorú aranyról vitatkozni Miroullal, amikor nagy szerelmem forgott kockán. Ezt Miroul is megértette, tehát elhallgatott, egy kukkot sem szólva ült mellettem. És hogy az igazat megvalljam, megkockáztatva, szép olvasónőm, hogy rossz véleményed támad rólam, az egyetlen személy e földön, ki e percben könnyíthetett volna a lelkemen és megvigasztalhatott volna, az én Louisonom volt, az ő jóságos kék szemével, tiszta arcával, szép gömbölyded karját nyakam köré fonva. Azonban az volt az ecetnél maróbb, epénél keserűbb igazság, hogy feláldoztam a szobaleányt a nagy rangú hölgyért, és most mindkettőt elvesztettem.

Minden perc egy évnek tetszett, s a fél óra, mely alatt Luc visszatért, egy évszázadnak, és az a nyomorult kis fickó odaplántálta magát elém, tapintatlanul és udvariatlanul, és nem mozdult addig, míg oda nem adtam neki az aranyát, és Miroul seggbe nem rúgta. Kezem annyira remegett, hogy alig-alig sikerült feltörnöm a pecsétet s kibontanom a levélkét, melyet a hercegné saját kezével s az ő sajátos ortográfiájával írt.

Urram Ketyelmed gónosz. Eszt bízvást tudom. És meg tiltom, hogy ezzen túl irlyon nekem, és árulló képit hászomba be duglya.

Minekutána elolvastam, és a szavam is elállt e kegyetlen levéltől, odanyújtottam Miroulnak, ki egy kurta pillantást vetett rá, s nagy meghökkenésemre és felháborodásomra nevetésben tört ki.

- Te gonosz! - kiáltottam rá. - Van lelked mókázni?

- Ez azért van, uram, mert akármilyen gonosz vagyok de hisz ha angyalának hiszünk, kegyelmed is az -, igazán örülök uram miatt e levélkének.

- Hogyan, áruló! Keservemben gyönyörködsz?

- Én e levélkében gyönyörködöm.

- Ugyan mi jó van benne?

- Forró szerelemről tanúskodik.

- Eh - fordítottam hátat neki. - Eleget csúfolódtál rajtam, Miroul. Cégéres bolond vagy. Kérlek, hallgass el! Különben igazán megharagszom rád.

- Uram, igaz-e, hogy úgy általában az életben jól ismeri a nőket?

- Ők ezt szokták nekem mondani.

- Akkor hogy lehet az, hogy amikor uram szerelmes, egyszeriben feledi szokásaikat? Hogy nem látja, ami világos, mint a nap? Azt tudniillik, hogy e levélkét olyasvalaki írta, ki magánkívül van. És ugyan miféle szenvedély hozhat ki ennyire a sodrából egy nőt, ha nem a féltékenység?

Ennek hallatán visszavettem tőle a levelet, kétszer is elolvastam, és nem tudtam mit mondani.

- Uram - folytatta Miroul -, tegyük fel, hogy a hercegnének más panasza van kegyelmed ellen, nem szerelmi csalódás. Mit tudom én, mi. Mondjuk, felfedezte, hogy uram arra biztatta a reimsieket, adják meg magukat őfelségének, keresztülhúzva az ifjú herceg számításait. Akkor sokkal udvariasabb és ridegebb módon adta volna ki az útját. Körülbelül ezt írta volna kegyelmednek és így, gondolom: „Uram! Megtudtam, hogyan szűrte össze a levet a reimsiekkel, a fiam rovására, s mert úgy vélem, senki nem lehet egyszerre barátja eme lázadóknak és házamnak, igen lekötelezne, ha a mai naptól fogva távol maradna otthonomtól. E feltétellel és csakis evvel maradok, uram, az udvarban és a városban alázatos szolgálója. Catherine Guise hercegné. Lám, ez távolságtartó, megvető és visszavonhatatlan, ám azokról a kifejezésekről, melyeket angyala használ: „gonosz” és „áruló képe” mérföldekre lerí, hogy szerelmesen civódó szavak. Egyébiránt figyelmébe ajánlom, uram, hogy kegyelmed csak az imént vágta a fejemhez ugyanezeket a szavakat, amikor felmérgesedett azon, hogy nevetek.

- Ó, én Miroulom! - Odafutottam hozzá, és jó szorosan megöleltem, csattanós csókokat nyomva arcára. - Nincs nálad jobb ember és barát!

- Ejha! - mondta Miroul félig gúnyosan, félig meghatottan. - Csak nem átall képen csókolni egy árulót?

- Jaj, Miroul - feleltem -, hogy van lelked így beszélni? Fáj hallanom e szót!

És bátorságot merítve okos szavaiból, nekikezdtem fel-alá sétálni a teremben, hátrakulcsolt kézzel, felszegett fejjel. Éreztem, most, hogy Miroul újra kibontotta vitorláimat, fokról fokra visszanyertem az uralmat lelkem felett, és immár képes vagyok magam irányítani bárkámat. És egyszeriben felháborítónak láttam addigi magatartásomat, a siránkozást, tanácstalanságot. És amint túlestem első kétségbeesésemen, felháborított az elszenvedett sok sértés, és tűrhetetlennek láttam azt a patáslábút, mely szép angyalomat idáig juttatta. És mert megértettem: első levelem alighanem túlontúl szelíd és könyörgő volt, hogysem leszerelhette volna hölgyem haragját, elhatároztam, eztán kissé ridegebb és erősebb hangot ütök meg, azt tán jobban megszívleli.

- Fegyvernök úr - mosolyogtam szeretettel Miroulra -, volna szíves a kedvemért megfeledkezni róla, hogy immár La Surie ura, és egy levelet, melyet tollba mondanék, megírni?

- La Surie ura örömest emlékszik arra, hogy egykor uram szekretáriusa volt - felelte Miroul -, és nem tartja méltóságán alulinak, hogy megint az legyen.

- Szívből köszönöm, Miroul. Íme a levél: Asszonyom!

- Hogyan? - kapta fel a fejét Miroul. - Csak így, egyszerűen: asszonyom? Semmi hercegné?

- Semmi hercegné. Folytatom. „Asszonyom! Amikor Reimsben Guise hercege beledöfte kardját Saint-Paul úr mellkasába, és a kard kicsúszott kezéből, az, akit kegyed gonosznak titulál, elhárította a herceg mellkasáról de La Tour báró kardvasát, így őrizvén meg hőn szeretett fiát asszonyomnak. Mi pedig azt az árulót illeti, kire levele céloz, az abban a szent percben, melyben kegyed barátságával ajándékozta őt meg, haladéktalanul elszakított minden más köteléket, hogy törhetetlen hűséggel csüggjön kegyeden. Ki az ellenkezőjét állítja, hazudik, s ha megtudom a nevét, nyomban torkára forrasztom hazugságait. Holnap indulok birtokomra, a Pudvás Tölgyre, hová a kötelesség szólít: majordómuszom betegsége miatt nekem kell a learatott gabona betakarítására felügyelnem. Ám ha úgy hozná kedve, hogy még távozásom előtt tisztázni kívánná magát a hálátlanság és igazságtalanság gyanúja alól, melyet ismételt és meg nem érdemelt megszégyenítéseim folytán táplálok kegyed iránt, ma estig még itt vagyok, s válaszát várva megmaradok annak, aki mindig is voltam és remélem, leszek: A kegyed alázatos, engedelmes és szerető szolgája, Pierre de Siorac.”

- Ez a beszéd! - vélte Miroul.

- Vajon? Nem túlságosan kemény? - kérdeztem én.

- Dehogy, dehogy. Hogyan hihetné kegyelmedet ártatlannak a hölgy, ha nem adja kissé a megsértettet? Mindazonáltal uram helyében én e levelet saját kezűleg írnám meg. Az, hogy én írnám, esetleg sérti a hercegné érzékenységét, lévén szó ily kényes ügyről.

Igazat adtam neki, leültem az íróasztalhoz, és lemásoltam a levélkét, miközben elégedetten konstatáltam: kezem immár nem remeg.

- Franz, hívd ide Lucöt! - parancsolta Miroul.

Mégis Thierry jelent meg, ki éppen tizennegyedik esztendejét taposta, s amilyen csinos szőke fiú volt, égkék szemével és hamvas orcáival, nem akadt hozzá fogható kujon szoknyavadász a Virágmező utcában és környékén.

- Nem Thierryt hívattam, hanem Lucöt - bosszankodott Miroul.

- Fegyvernök úr - bókolt kecsesen Thierry -, Luc meg én úgy véljük, igazság és ész szerint, hogy ha újfent alkalom kínálkozik egy aranyat nyerni azzal, hogy beáll az ember lótifuti gyerkőcnek, most rajtam a sor.

- De a teremburáját! Micsoda pimaszság! - zsémbelt Miroul.

- Eredj csak, eredj, Thierry! - nevettem én nagyot. - Ez egyszer megbocsátok. És ez egyszer neked is adok egy aranyat, ha fél órán belül meghozod a választ.

- Márki úr - mosolygott boldogan Thierry -, itt termek egy fél perc negyedrésze alatt. - Azzal fogta a levélkét, keresztülröppent a szobán, mint egy fecske és eltűnt.

- Jaj, uram, uram! - kiáltotta Miroul. - Elrontja nekem ezeket a kis mihasznákat!

- Hagyd el, Miroulom! Megnevettetett.

Hanem a nevetés ajkamra fagyott, ahogy a percek teltek-múltak, s míg fel-alá sétáltam a szobában, annyira kiszáradt a szám, hogy beszélni sem bírtam.

- Mi ez, uram? - kérdezte Miroul. - Miért nem szól?

- Nem bírok, Miroul.

- Uram, ürítse ki kupáját! Félig van még borral.

Megtettem.

- Jobban van-e, uram?

- Valamicskét.

Azzal leroskadtam a karosszékbe, és azt mondtam, elhaló hangon:

- A szívem bolondul ver, lábam reszket. Hát nem különös dolog, Miroul, hogy az ember ily keserves aggodalmat kénytelen kiállni egy semmi kis asszonyért, ki a tetejébe még meg is bántotta. Cap de Diou! Kicserélni a zárat! Ott hagyni engem az utcán, kezemben a haszontalan kulccsal! „Gonosznak” és „árulónak” titulálni! Ha ezt egy férfi teszi velem, már rég halálnak halálával halt volna!

- Hohó, csakhogy uram nem férfit szeret!

- Igaz, szavamra! De nem őrültség-e így ragaszkodni Isten egy teremtményéhez? Istent kellene mindenkinél jobban szeretnünk!

- És az Úrjézust - bólogatott Miroul, jámbor és ájtatos képpel. - Meg a Szentlelket! És úgy kellene élnünk, ahogy barát a cellájában, örökösen imádkozva s önmagunkat sanyargatva. És csupán testetlen lényeket ölelnünk gondolatban. Uram, igaza van. Túlságosan szeretjük a teremtményt és nem eléggé a teremtőt!

- Miroul, te gúnyt űzöl belőlem.

- Nem én! Utálatos mindaz, ami nem örök! Máris megyek és lefoglalom a két legridegebb cellát kegyelmednek és magamnak az Ágoston-rendiek kolostorában. Haj, uram! Be gyönyörűség lesz csak azért élnünk, hogy halálunkra gondoljunk!

Én azonban csak fél füllel hallgattam, hisz eszem minduntalan angyalomon járt.

- Hogy lehet az, Miroul, hogy ez az asszony, kit az egész világ és maga a király is országunk legszelídebb, legjobb lelkű hölgyének tart, velem ily kegyetlenül bánt el?

- Mert szereti uraságodat!

- Micsoda? Hát szeretni ezt is jelenti? Kegyetlennek lenni?

- Uram, ezt magától is tudhatná!

Ám nem folytathattuk a vitát, Thierry megjelent a küszöbön, egy levélkével - majd azt mondtam: a csőrében. Én kikaptam a kezéből.

- Uram, ne nyissa fel e mihaszna előtt! - súgta a fülembe okcitánul Miroul. - Adja oda neki az aranyat, és menjen Isten hírével!

- Itt az aranyad, pacsirtám! - dobtam oda neki a pénzdarabot. Ő röptében elkapta, s maga is elröpült, gondoltam, azért, hogy megmutassa aranyát Lucnek, de mint később megtudtam, megmutatta az egész háznépnek.

Feltörtem a pecsétet, és elolvastam a levelet, melynek ortográfiája kárhozatos volt, tartalma tömör:

Várrom

- Uram, nyertünk! - kiáltotta Miroul, amint a levelet megmutattam neki. - Alig győzi kivárni, hogy láthassa! Várja! Még időpontot sem jelöl meg. S mi több, úgy írta alá: Catherine! Sem a családi nevét, sem a rangját nem tette hozzá, mint szokta. Nem a nagy rangú hölgy írta e levelet, hanem az asszony!

De én már egy szavát sem hallottam. Éppen csak a galléromat kaptam fel és kardot kötöttem, máris futottam az istállóba, s míg Pisseboeuf felnyergelte lovamat és Poussevent Franzét, toporzékoltam türelmetlenségemben. Franz később azt mondta nekem, hogy legnagyobb rémületére úgy vágtattam, mint az eszement, az iménti esőtől síkos kövezeten, s kancám, Pompea két ízben is megcsúszott és hajszál híján elesett, én azonban ezzel sem törődtem.

A hercegné nem ott és úgy várt, mint gondoltam, fogadótermének pompája közepette, hanem öltözőszobájában, mely csakugyan távolabb esett a cselédség fülétől és jóval homályosabb is volt, mivel csupán gyertyák világították be, úgyhogy bármi kíváncsian fürkésztem is arcát, melyet ráadásul jobban kikent-kifent, mint szokta, nem leltem fel rajta a Miroul megjövendölte nyomokat, s így nem sejthettem, szenvedett-e annyira saját keménységétől, hogy sírjon. Aj, szép olvasónőm! Be különös dolog is a szerelem, és miféle titkos vadság rejlik a mélyén! Én, ki angyalomat jobban szerettem önmagamnál, mondhatni, csalódottan tapasztaltam, hogy amikor elhagyott, nem hasadt bele a szíve!

Hanem a kencefice, a gyertyafény és a büszkeség még nem minden, hang is kellett volna, ám az mintha nem akart volna kijönni az én kis hercegném torkán. Intett: üljek le a zsámolyra, s aztán sokáig csak bámult rám, elszorult kebellel, elnyílt szájjal, de egy szó nem sok, annyit sem szólt, talán mert nem bírt. S mivel a magam részéről én is hallgattam, egy évszázadon át bámultuk így egymást némán, noha agyunkban - az övében is, az enyémben is - több gondolat nyüzsgött, mint amennyi bolha az eb szőrében. Ami engem illet, olvasóm, őszintén megvallom neked: amilyen szépnek láttam, csak egy vágyam volt: átölelni, vállfűzőjétől, szoknyájától megfosztani s csókjaimba öltöztetni. Csakhogy, mint tudod, e dolgokhoz bevezetés kell, szavak és ceremóniák, és soha nem akadt még dolgom fehérszeméllyel - ha szolgáló volt, ha rangos hölgy -, ki ezekről letett volna.

- Nos, asszonyom - törtem meg végül a csendet, meglehetősen merev bók után, elcsukló hangon -, azt izente: vár. Itt vagyok.

- Azt látom - felelte ő inkább hidegen, de a hangja remegett.

És hirtelen méregbe jőve hozzátette:

- És tűrhetetlenül megváratott.

- Asszonyom - hűltem el e szemrehányás kiáltó képtelenségén -, gyorsabban ideértem volna, ha kegyed nem cserélteti ki zárját, nem küldet el lakájával, és első levelében nem tiltja meg nekem a leghatározottabban, hogy idejöjjek.

- Uram - tekintete hirtelen ingerülten villant meg, a tűz kicsapott a márvány alól -, kegyelmednek túl kellett volna tennie magát e tilalmon!

- Hogyan, asszonyom? Ölre kellett volna mennem lakájaival? Netán ledöfni őket? És betörni ajtaját, minekutána feketén-fehéren - árulónak és gonosznak nevezett?

- Futván futnia kellett volna hozzám, hogy e vádakat lemossa magáról!

- Asszonyom, ez kész őrültség! Egész napomat azzal töltöttem, hogy a kegyed kapuját ostromoljam!

- Az mind semmi, uram - sikoltotta, egészen kikelve magából s tébolyult tekintettel -, ha igazán szeretne, átjött volna a falon!

- Át is jöttem, hisz itt vagyok! - feleltem, magamban azt gondolva: egy őrültnek őrültül kell felelnünk. Azzal térdre vetettem magam, és meg akartam ragadni a kezét, hanem ő elrántotta előlem, és csihi-puhi, ütni-karmolászni kezdett - e kisded játékokkal keltette fel gyakran vágyamat édesebb játékra -, ám mivel láttam: ezúttal nem becézésnek szánja, elkaptam kis karmait, mindkét kezét a térdére szorítottam, térdét pedig két könyököm közé fogtam, hogy meg ne rúgjon (amit egyszer-kétszer megpróbált), és azt mondtam neki:

- Asszonyom, vessünk véget e nemtelen játéknak! Beszéljünk nyíltan, kereken, jó francia módra! Honnan, miért, ki miatt vágta fejemhez ezt a csúf és sértő szót: áruló!

- Uram, a foglya vagyok. Ez méltatlan hozzám! Hát feledi, ki vagyok? Engedjen el, mert ha nem, beszólítom lakájaimat, hogy kidobassam!

- Asszonyom, egyszer már megparancsolta ma nekik: be ne engedjenek, majd azt, hogy engedjenek be, ha most azt parancsolja: űzzenek el, ugyan mit fognak gondolni, mondani, fecsegni és mesélni városszerte?

- Bánom is én, mit. Engedjen el, vagy kiáltok!

S mert azt gondoltam, a düh annyira elvette eszét, hogy képes csakugyan kiáltani, hirtelen elengedtem a kezét, de egyszersmind felpattantam és hátraugrottam, amit jól is tettem: kis híján végigszántotta arcomat hihetetlenül fürgén előrevetett tíz körmével.

- Asszonyom - mondtam nagyon komolyan, és jó egy ölre távolodtam el tőle, hátamat a falnak vetve -, ez a verekedés méltatlan kegyedhez is, hozzám is! Teringettét, asszonyom! Az Úristen megáldotta kegyedet egy nyelvvel! Használja! Többre megy vele irányomban, mint körmeivel! Asszonyom, megint megkérdezem: ki hitette el kegyeddel, hogy megcsalom?

- Igenis ezt hiszem! - kiáltotta dühtől tajtékozva, és kék szeme acélszürkére váltott. - Sőt bizonyos vagyok benne, mert feltétlenül megbízom abban, aki a szememet felnyitotta!

- Nocsak, ez a fickó nagyon szerethet engem. És ugyan mit mondott ez a röppentyűkészítő?

- Hogy Reimsből magával hozott egy utolsó cafkát, és azzal kamatyol, mint patkány a szalmában, mióta csak visszatért Párizsba.

Amire harsogóan felnevettem. Nagy kő esett le a szívemről, hisz megtudtam: a hercegné nem azért haragudott meg rám, mert összeszűrtem a levet Rousselet-val és a reimsiekkel az ifjú Guise herceg háta mögött.

- Micsoda? - kiáltotta, meglehetősen zavarba jőve nevetésemtől -, így megszégyenítem kegyelmedet, és még nevetni merészel rajta!

- Asszonyom - ültem vissza a zsámolyra, ám előbb arrébb toltam -, a kegyed röppentyűkészítője ki akart vetni az isteni kegyekből, melyekkel elhalmozott. De szerencsére petárdája elázott. És így nagyobb a füstje, mint a lángja. Hallgasson végig, asszonyom, és könyörögve kérem, tegye vissza azt a szép kis elefántcsont fésűt öltözőasztalkájára: ha tovább gyötri, bizonyosan eltöri.

- Beszéljen, uram - szorította ő össze a fogát. - De tudja meg: egy árva szó nem sok, annyit sem hiszek abból, amit elmond.

- Asszonyom, nem szavakról van szó, hanem tényekről. Pro primo: Louison, mivel róla van szó, nem utolsó cafka, hanem egy egészséges és csinos champagne-i leányzó a sík vidékről.

- Hogyan? Még van képe védeni eme ribancot?

- Asszonyom, jó előre figyelmeztettem: lám, máris eltörte azt a szép fésűjét.

- A te hibád, gonosz! - kiáltotta ő, fejemhez vágva a fésű két darabját (én azonban megorrontottam szándékát és lehajoltam).

- Pro secundo - folytattam kifürkészhetetlen arccal -, jó előre figyelmeztetem, asszonyom, a pro quarto számít. Való igaz, hogy mivel e leány tett nekem némi szívességet, és Saint-Paul úrnő elbocsátotta, amikor Reimsből távozott, én szolgálatomba fogadtam és felhoztam Párizsba.

- Hogyan, áruló? Nem átallod bevallani? - kiáltása sikolyba fúlt.

- Asszonyom - álltam fel, s szememet az övére függesztve nyomatékosan mondtam: - Abból, ami kegyedet bántja, semmit nem vallottam be. És már látom, át kell ugranom a pro tertió-mat, mielőtt kegyed a torkomnak ugrik, és nyomban rá kell térnem arra, ami majd lefegyverzi és megszégyeníti ravasz pattantyúkészítőjét, az én pro quartó-mra. Asszonyom - most jól ügyeljen minden szavamra -, attól a naptól fogva, de mit mondok: attól a perctől fogva, hogy kegyed barátságába fogadott, megszakítottam a kapcsolatot Louisonnal, olyannyira, hogy ő igen elszontyolodott, mert kiesett kegyeimből, s hazaindult Reimsbe egy kelmeárus társaságában.

- Megszakítottad a kapcsolatot! - tombolt dühében a hercegné -, tehát bevallod, áruló, hogy a lotyóval fiduckodtál! - Azzal felkapta öltözőasztalkájáról a bodorítóvasat, és a fejemhez vágta. Én úgy gyanítottam, a bombázás csak most kezdődött meg, tehát felkaptam a zsámolyt, és az arcom elé tartottam, miközben hátrébb léptem. Kivédtem nem tudom, hány kefét és tégelyt, melyeket mind hozzám vágott, ám ő csak akkor hagyta abba a dobálózást, amikor kifogyott a munícióból. Ez a testgyakorlás mindazonáltal annyira kimerítette, hogy hallottam: zihál, és amikor fél szememet kockáztatva kikukucskáltam zsámolyom mögül, láttam, végképp kimerülten hanyatlik hátra karosszékén, és haragosan harapdálja ajkát.

- Asszonyom - tettem le a zsámolyt a földre, és közelebb léptem hozzá. - Nem értett meg! Attól a naptól fogva, hogy kegyeibe fogadott, megszakítottam kapcsolatomat Louisonnal, ezt mondom és hajtogatom egyre, és erre akár meg is esküszöm!

- És ezt mi bizonyítja? - a „bizonyítja” b-je akkorát pukkant, mint egy petárda.

- Az bizonyítja, hogy elutazott Reimsbe.

- És ezt mi bizonyítja? - kiáltotta öszvérnél makacsabban. - Mi bizonyítja, hogy csakugyan elutazott Reimsbe?

- Ezt kérdezze meg, asszonyom, Reimsben Péricard-tól, kinek egy levelemet tartozik átadni Louison.

Ez az utolsó argumentum végre hatott. Hitt nekem, felengedett, ridegsége egy szempillantás alatt eltűnt, előbb rám bámult, majd a sok holmira a lábam előtt, amelyet mind a fejemhez vágott volt, és hirtelen nevetésben tört ki. Oly hosszan és hangosan nevetett, hogy azt gondoltam: abba se hagyja többé.

Ami eztán következett, oly gyönyörűséges volt és oly könnyű kitalálni, hogy megsérteném olvasómat, ha megkísérelném képzeletét megtámogatni. Mindazonáltal mihelyt elcsendesültünk, és a gügyögéseket értelmes szavak váltották föl, oly érdekes és fontosságában személyemen olyannyira túlmutató párbeszéd folyt le köztünk, hogy kénytelen vagyok feljegyezni ide, e lapra.

- Kedvesem - mondtam nyoszolyáján felkönyökölve, s elnézve annak elbűvölő dúltságát, elragadtatott pillanataink nyomát -, immár nem hallgathatja el előlem ama rókalelkű röppentyűkészítő nevét, ki cselvetéseivel kis híján végzetesen eltávolított bennünket egymástól.

- Én Pierre-em - a hercegné kék szemében a legmesszebbmenő zavar tükröződött -, az a személy nem ismeri kegyelmedet, kegyelmed sem látta őt soha, és csupán mint példát említette korunk romlott erkölcseire a kegyelmed nevét és kapcsolatát ama cseléddel. Szavaival, szentül hiszem, nem akart kegyelmednek ártani.

- Angyalom, hiszékenysége elragadó, én azonban csak akkor fogadom el, hogy a dologban nem játszott közre rosszakarat, ha ismerem az ipse nevét.

- Bocsásson meg, Pierre, nincs szándékomban e nevet elárulni.

- Hát oly nagy barátságot érez e fickó iránt, asszonyom?

- Ugyan, dehogy - szabódott ő nevetve. - És kérem, ne „asszonyomozzon”. Annyi tiszteletet érzek iránta, amennyi megilleti...

- Minél fogva, asszonyom?

- Tiszténél fogva.

- Angyalom, ha attól tart, hogy amint megtudom a nevét, elvágom a torkát, amint megígértem volt, sose féljen! Ezt nem tehetném meg úgy, hogy kegyedet. ne kompromittáljam. Tehát nem fogom megtenni.

- Ettől nem féltem - villant meg hamisan kék szeme. - Az ipse oly státusban van, ahol a kegyelmed kardja nem érheti őt el.

- Micsoda? Hát herceg?

- Dehogy, dehogy! - nevetett ő. - Épp ellenkezőleg.

- Tehát egy nem nemes, kinek a mestersége parancsol tiszteletet. Tán hivatalt visel?

Azonban látva, hogy arcizma sem rándul, hirtelen eszembe ötlött: az én Fogacer barátom Du Perron őeminenciája klerikusaitól tudta meg, hogy megérkeztem Párizsba, s magammal hoztam Louisont. A hercegné szemébe néztem.

- Netán egy pap? - kérdeztem cinkos képpel, mintha már az illető nevét is tudnám.

- Jaj, én Pierre-em - vágott bájosan durcás arcot a hercegné -, vagy én vagyok nagyon együgyű, vagy kegyelmed nagyon eszes, hisz semmit el nem titkolhatok kegyelmed elől.

- Dehogy együgyű, kedvesem. Több női ravaszság szorult kegyedbe az elégnél. Csak abban téved, hogy képes elhinni, az egész világ oly jóságos és nagylelkű, mint kegyed. Ami a mondott ipsét illeti - folytattam, bosszúsan, hisz még mindig nem árulta el nekem a fickó nevét -, miből gondolja, hogy nem rosszakaróm?

- Abból, hogy mit sem sejtve mondta, amit mondott, és nem tud kapcsolatunkról.

- Hogyan? - ragadtam meg az alkalmat -, hát nem gyónta meg neki a nevemet?

E cselvágást ugyan vaktában kockáztattam meg, mégis célt ért. Az én Catherine-om elárulta magát.

- Csak nem képzel ily ostobának, Pierre? - kérdezte már-már felháborodottan. - Az ő szemében kegyelmed csupán „egy jó házból való nemesúr” és semmi több.

Nocsak, gondoltam, szemhéjamat lehunyva, mihelyt fény derül a titokra, kitetszik a lóláb! Guignard atya! A tiszteletre méltó Guignard atya! A nagyon hajlékony, nagyon alkalmazkodó, elfogadható véleményeket felkutató gyóntató! Ám Siorac márki irányában egyszeriben szigorú őre az erkölcsnek, ki bevádol, s mint angyalom mondta, mit sem sejtve, ártatlanul. Még hogy egy jezsuita ártatlan! Jóságos Isten!

- Én Pierre-em, be elkomolyodott hirtelen - szólt Catherine.

- Azért, angyalom, mert egy igen-igen fontos kérdést kell kegyednek feltennem. Nem vette észre, hogy szobaleányainak egyike Guignard atyával tárgyalt volna?

- De igen - vonta ő fel enni való szemöldökét -, többször is láttam, amint az atya néhány szót váltott Corinne-nal, mégpedig titokban. Elküldjem e leányt?

- Semmiképpen - feleltem én. - Rendelje ki őt szolgálatra nyári lakába. És árulja el háza népének: a leánynak eljárt a szája. Az majd nagyobb óvatosságra bírja őket, s nem fognak látogatóival csevegni. Még egy kérdést, angyalom! Mint vélekedik Guignard atya fiaura és a király tárgyalásairól Reims átadása dolgában?

- Hogy fiamnak szilárdan ki kell tartania követelései mellett, a király előbb-utóbb kénytelen lesz engedni neki.

- Kedvesem, tudja-e, mit követel Joinville hercege?

- Nem én.

- Én megmondom. Mindazon tisztségeket magának követeli, melyek apjáé és nagybátyjáé voltak, míg meg nem ölték őket Blois-ban, tudniillik pro primo: a királyi ház nagymesterének címét; pro secundo: Champagne kormányzóságát; pro tertio: a reimsi érsekség javadalmait.

- Nos, akármilyen buta liba vagyok is - szegte fel kissé kihívóan a fejét a hercegné -, úgy vélem, ezek jogos követelések.

- Angyalom, tökéletesen jogos és tökéletesen teljesíthetetlen követelések.

- S ugyan miért?

- Mindjárt elősorolom az okokat. Minekutána Henri de Guise-t és Guise bíborost megölték Blois-ban, Soissons grófja nyerte el a király házának nagymestere címet, Nevers herceg Champagne kormányzói tisztét, a reimsi érsekség javadalmait (melyek addig a bíborost illették meg) pedig de Bec úr. Soissons gróf, mint kegyed is tudja, a király unokaöccse. Nevers herceg trónusának fő támasza. És de Bec úr a szép Gabrielle rokona. Tehát ha őfelsége helyt adna fiaura követeléseinek, angyalom, három halálos ellenséget szerezne magának, s ezek közül éppen nem a legkisebb lenne kegyencnője. Ergo Guignard atya, ki a kegyed közvetítésével arra biztatta Joinville herceget, tartson ki a végsőkig, valójában arra törekedett, hogy meghiúsítsa a béketárgyalásokat. És mert attól tartott, hogy én ellenkező irányban hathatok kegyedre, befeketített kegyed előtt, hogy eltávolítson bennünket egymástól.

Ha azt mondom, Catherine feszülten figyelt szavaimra, keveset mondok: valósággal falta őket. És engem is meglepett, mi gyorsan fordított hátat a jezsuita atya nézeteinek, s fogadta el az enyémeket.

- Aj, a gonosz! - pirult el Catherine csalódásában és dühében, ám dühe ezúttal Guignard ellen irányult. - Mennyire meggyötört és kétségbe ejtett hazugságaival! Nyomban elkergetem!

- Ó, én kedvesem! - fogtam két kezem közé a kezét, elborítván csókjaimmal. - Óvakodjék ilyet tenni! A gyónás töltött pisztoly, melyet a gyónó nyom maga ellen irányozva lelkiatyja kezébe. Guignard annyi zálogot kapott már kegyedtől, nem kockáztathatja meg az összeveszést vele. Fogadja továbbra is úgy, mint eddig, ám csupán semmiségeket gyónjon meg neki, és akármit mond is kegyednek, vágjon hozzá jámbor képet, de ne higgye el! Mindazonáltal legyen kedves vele!

- Hogy kedves legyek vele, én! - tiltakozott indulatosan. - Hát nem tudja, én Pierre-em, hogy én vagyok a legkevésbé álszent és kétszínű teremtés a föld kerekén?

- Asszonyom, hát nem szereti fiát?

- Hogyne szeretném!

- És kissé engem is?

- Kissé - mosolygott rám.

- Akkor, lelkem, meg kell tanulnia tettetni, hogy megoltalmazza azokat, akiket szeret!

- Ugyan! - nevetett ő nagyot. - Még hogy én oltalmazzam kegyelmedet! A fiamat még hagyján, amilyen éretlen eszű. De kegyelmedet, én Pierre-em! Hisz oly ügyesen és tisztánlátóan irányítja sorsát!

Amire én mit sem feleltem, csak két keble közé hajtva fejemet, ott elpihentem, s némán néztem rá föl, szelíd tekintete sugarában sütkérezve.

Két-három nappal azután, hogy Catherine-nal kibékültünk - amely kibékülés során nem sok újat tudtam meg a nőkről, annál többet a jezsuitákról és arról, hogyan kormányozzák a hiszékenyek lelkiismeretét, akik azt rájuk bízzák -, fülembe jutott, hogy d'O úr, Párizs kormányzója közbenjárá-sára (ki nagyon pártolta őket) mondott jezsuiták elérték a parlamentnél, hogy zárt tárgyalást rendeljenek el az egyetemmel és a párizsi plébánosokkal folytatott perükben.

Ez nagyon nem volt ínyemre, mindenáron részt kellett vennem a tárgyaláson, hogy beszámolhassak róla őfelségének, d'O úrral azonban nem kívántam közölni, mivel bízott meg őfelsége; tudtam, ő egészen ellenkezőképpen vélekedik a jezsuitákról, mint én.

Tehát felkerestem d'O urat, ki ágyban fekve fogadott, mivel vesebaja igen megkínozta, s kedvét még jobban elborította, s még zordabbá tette, mint amilyen természettől fogva volt. Engem is meglehetősen barátságtalanul fogadott, és kereken kijelentette: a zárt tárgyalás zárt lesz, a parlament senkivel nem tesz kivételt, még egy királyi herceggel sem. S mivel én kissé makacskodtam, megmutatta azt a levelet, melyet a király írt Laonból Cheverny kancellárnak. Őfelsége ama reményének adott kifejezést, hogy a perbeszédek nem vernek oly visszhangot, mely az elméket megzavarhatná s vitát támasztana a lakosok között. Cheverny, a jezsuiták másik álszent védelmezője, a király e mondatára hivatkozva kérte a zárt tárgyalás elrendelését, s kérését d'O úr a legnagyobb örömmel továbbította a parlamenthez.

Késő volt e határozat ellen a királyhoz fellebbezni, mivel a kezdést július tizenkettedikére tűzték volt ki, azt meg egészen kilátástalannak ítéltem, hogy megpróbáljam d'O urat rávenni: vonja vissza elutasító válaszát. Tehát elköszöntem tőle, derűs arccal, ám haragvó szívvel, otthagyva őt epekeserű kedve s dagadt veséje martalékául.

Amint hazaérkeztem, gondokkal küszködve e váratlan balsiker miatt, a sarokbástya csigalépcsején összefutottam Pierre de L'Étoile-lal, ki Lisette kamrácskájából jött éppen, szokása szerint keserűen lebiggyedt szájjal, ám annál elevenebbül csillogó szemmel. Betessékeltem őt szobámba, mely, mint már említettem, az első emeleten volt, és kiadtam mérgemet d'O úr ellen.

- Én sem igen szeretem őt - mondta L'Étoile úr. - Azt beszélik, a király elhatározta: ha d'O úr belehal abba, hogy nem bír rendesen hugyozni, ő magamagát nevezi ki Párizs kormányzójává. És jól is tenné. Nincs ártalmasabb a királyi hatalomra nézvést, mint azok az emberek, kik fővárosunkat kormányozzák, akár a céhek legfőbb tisztviselőjeként, mint Étienne Marcel, akár kormányzóként, mint Nemours az ostrom alatt, akár jogcím és rang nélkül, mint Guise a barikádok napja után. Párizs oly fontos, oly szép és oly ragyogó város, hogy aki itt nagy tekintéllyel bír, az ipso facto[44] afféle kiskirály lesz, s elvitathatja Franciaország királyától fővárosát, sőt akár országát is. Másrészt oly tisztség ez, melynek viselője ugyancsak megszedi magát, különösen ha az ember egyszersmind a királyság pénzügyeinek legfőbb őre, mint d'O, ki mialatt a király Laonnál szükséget látott élelemben és munícióban, mert ő sem egyikkel, sem másikkal nem látta el, különféle hölgyekkel dáridózott, nagy számban fogyasztva őket - ingatta a fejét nagy komolyan L'Étoile. - A tiszteletre méltó Fogacer doktor tegnap azt mondta nekem, soha nem gyógyult még ki senki abból a bajból, mely d'O urat gyötri. S ha ez igaz és szegény d'O urat hímvesszeje öli meg, elmondhatjuk róla, sajna, hogy az által lelte halálát, amivel vétkezett...

- Ámbár vajmi kevéssé szeretem, ezt mégsem kívánom neki - feleltem. - Azt mondják, kínkeserves halál. Az mindazonáltal nagyon bánt, hogy nem vehetek részt a zárt tárgyaláson.

- Miért ne? - mosolygott L'Étoile. - Hát nem tudja, kedves Pierre, hogy bizonyos esetekben a szólásmondás ellenére jobb a szentekhez folyamodnunk, mint az Úristenhez? És ámbár a királyi rendőr hadnagy nemigen szolgál rá a szent nevezetre, úgy hiszem, segítségére lehet.

- Kicsoda? Lugoli?

- Lugoli, kedves Pierre, az IV. Henriknek, ami Tristan L'Hermite volt XI. Lajosnak. Nem akarok túlságosan elébe vágni az eseményeknek, azért nem mondom rá: „elkárhozott lelke”, csak azt: „kárhozatra szánt lelke”. Nincs oly törvény, amelyet Lugoli át ne hágna, nincs oly zárt ajtó, amelyen ő át ne hatolna, ha ezzel, meggyőződése szerint, a királyt szolgálja. És meglehet - tette hozzá ravaszkás mosollyal L'Étoile -, neki többet hajlandó elárulni, Pierre, mint nekem, ama fölöttébb heves és sajátos érdeklődés okáról, mellyel Jézus társasága iránt viseltetik...

Mihelyt L'Étoile eltávozott, az alábbi levélkét írtam Lugolinak. Miroul a vállam fölé hajolva olvasta:

Őuraságának, a királyi prefektúra hadnagyának

Tudván, mi szerető híve Őfelségének, az Ő szolgálatát érintő ügyben szeretnék uraságoddal minden feltűnést mellőzve találkozni.

Jó barátja Siorac márki

- Uram - nevetett de La Surie úr -, ez a „jó barátja” valósággal királyi, amilyen nyájasan leereszkedő.

- No, majd meglátjuk, mire megyünk vele.

Hanem erre jócskán várnunk kellett, mivel Luc jó két óra múltán tért csak vissza a húszperces útról. Úgyhogy mikor végre megérkezett, Miroul kikapta kezéből a választ és odanyújtotta nekem, majd fülön csípte a mihasznáját, s nagy fogcsattogtatva a tudtára adta: késése miatt húsz botütésben lesz része. Azzal az elülső udvarba vezette, és átadta Pisseboeufnek, világi karomnak, ki nyomban lerántotta az elítélt nadrágját, s kétrét hajtva a fiút, megkezdte az ítélet végrehajtását. Én még odakiáltottam neki okcitánul, ablakomat kinyitva:

- Csak pecsenyevörösre verd, Pisseboeuf! Vért nem akarok látni.

Azzal betettem az ablakot, és elolvastam Pierre de Lugoli válaszát.

Márki úr!

Mivel e város lakosai meglehetősen ismernek, nemigen kereshetném én úgy fel márki urat, hogy mozgásba ne hozzam szomszédságában a pergő nyelveket, s fülelésre ne késztessem a hosszú fülűeket; tehát ha kegyelmednek is megfelel, a legjobb az lenne, ha uraságod keresne fel engem este kilenc órakor Süvegvonó utcai hajlékomban. Házamat arról ismerheti meg, hogy a kopogtatója egy ördögfióka. Kérem, kettőt koppantson!

Márki úr, addig is, míg találkozunk, vagyok s maradok hű és alázatos szolgája