Nyolcadik fejezet

Mialatt elbeszéltem a Jean Chatel merényletét követő eseményeket, elmulasztottam megemlíteni egy látszatra mellékes tényt, melyre olvasóm engedelmével most visszatérnék, mert nem érdektelen és nem minden következmény nélkül való ama megbízatás dolgában, melyet januárban ruházott rám a király.

Minekutána elégettem Catherine szeme láttára Az élet könyvé-t, visszatértem a Saint-Jacques utcába, hogy előkerítsem, ha lehet, a jezsuiták archívumát, amelyből Guignard atya, mint tudjuk, rám vonatkozó információit merítette. A rendőr őrmesterek, kik nagy buzgón folytatták a kutatást a kollégiumban, rá is bukkantak, ám e fészekben latinul csipogtak a fiókák, s abból ők egy kukkot sem értettek, miért is nem tudták eldönteni, vajon e nagy halom papiros fontos lehet-e a perre nézvést. Majd én megvizsgálom a dolgot, mondtam, s bezárkózván mondott papirosokkal egy cellába, késedelem nélkül fellapoztam a rólam szóló jelentéseket, melyekre Guignard atya utalt Az élet könyvé-ben, és Istennek hála, no meg az aprólékos, katonás rendnek, melyet a jezsuiták Loyolai Szent Ignáctól örököltek, nyomban meg is találtam magamat az S betűnél.

A jelentés, melyet a jezsuita Samarcas írt - kinek sógornőm, Larissa szerencsétlen sorsában, köztudomásúan, oly nagy szerep jutott -, mint már láthattuk, oly rosszakaratú volt, amilyen csak lehetett, ám inkább személyemre szorítkozott, semmint azokra a feladatokra, melyeket III. Henrik udvarában láttam el; ez irányban legfeljebb szimatot kaphatott Samarcas, mielőtt eltávozott volna Angliába, hol elnyerte Erzsébet királynő elleni cselszövése bérét: a szégyenletes halált. Eztán névtelen és meglehetősen homályos jelentések következtek, melyek engem csak színleg áttért hugenottának mondtak, és jelezték, hogy Néró Szardanapál, kinek orvosa vagyok, alighanem ugyanúgy felhasznál titkos diplomáciája eszközéül, mint Miron doktort.

Annál félelmetesebb volt egy L. V. kezdőbetűkkel aláírt bejegyzés, melyről Guignard atya nem tett említést. Nyomban felismertem de La Vasseliére kisasszony határozott, szálkás, karakteres keze írását. Azt állította: az angol „farkasszuka” kéme és bérence vagyok. Ami nem volt igaz. És hogy megmentettem, bajából kigyógyítottam és szárnyaim alá vettem egy Mundane nevezetű angolt - ami igaz volt -, kit mondott farkasszuka küldött a béarnihoz Épernon herceg kíséretével ama „gyászos” napon, amikor a herceg követségben járt Navarrai Henriknél. L. V. azért nevezte „gyászosnak” e napot, mert - jóval a plessis-lez-tours-i híres találkozó előtt ekkor pecsételődött meg az a kapcsolat, amely azután az utolsó Valois és az első Bourbon közötti szövetséghez vezetett.

Ez a jelentés elképesztett. La Vasseliére ugyan kijelentette, minekelőtte tulajdon kezemmel küldtem volna a másvilágra egy párbajban, mely a kisasszony szándékai ellenére becsületesen folyt le: ő egy szerzetesrendhez tartozik, ám én azt akkor nem hittem el neki. Hogy valóban kapcsolatban állt a jezsuitákkal, azt napnál világosabban bizonyította eme jelentés.

Átolvastam a jelentéseket, minden szót mérlegelve, és arra az elhatározásra jutottam: megsemmisítem Samarcas és L. V. jelentését, ellenben meghagyom a többit, az alá nem írtakat, lévén azok homályosságuk okán ártalmatlanok. No meg úgy véltem, ha puszta űrt hagyok nevem alatt, a hiány maga kelt majd gyanút az esetben, ha az archívumot, melynek a pörhöz nincs köze, netán visszaszolgáltatják a jezsuitáknak. Samarcas azóta megtért az Úristenhez. La Vasseliére úgyszintén. Mérgező tanúvallomásukat, ha most megsemmisítem, senki nem rekonstruálhatja többé. S mivel nem vontam kétségbe: Jézus társasága fennmarad, és e szekta tagjai, ha száműzték is őket Franciaországból, nem szűnnek meg gyalogjaikat a király ellen felvonultatni, nem akartam volna, hogy rögtön ki tudják jelölni helyemet a sakktáblán, ha útjaink ismét keresztezni találják egymást.

A király nem sokkal a jezsuiták távozása után fogadott, a szokásos módon; úgy értem: ágyban fekve és éjféltájt. Amikor a nagy szobába beléptem, úgy rémlett, arca nem oly vidám és tréfára hajló, mint rendesen, és vettem magamnak a bátorságot megmondani neki: úgy látom, elégedetlen.

- Hogy lennék elégedett, Szakállas? - kiáltotta ő hevesen. - Hogyan lehetnék az, látván, mi hálátlan népem királya iránt, noha mindent, ami hatalmamban áll, megtettem és megteszek érte, e nép mégis napról napra új merényletet követ el ellenem! Szent Mókus málára! Mióta Párizsban vagyok, egyébről se hallok, csak merényletekről!

- De, felség, a nép szereti - mondtam. - Múlt csütörtökön, amikor felséged a Miasszonyunk-székesegyházba hajtatott hintaján, oly harsányan megéljenezték, hogy még a süket is meghallotta!

- Ugyan már! - felelte Henrik bánatosan és elgondolkodva, s önkéntelenül a kis fekete tapaszhoz nyúlt keze, mely felső ajkán éktelenkedett -, ha legnagyobb ellenségem hajtott volna el előtte hintón és ily pompában, még hangosabban éljenzett volna. Haj, Szakállas! - sóhajtott nagyot (és szemének máskor oly csúfondáros kifejezése most oly mély csüggedésről árulkodott, hogy igazán megdöbbentem, soha máskor nem láttam Henriket ily életuntnak és népéből kiábrándultnak). - A nép - és különösen a párizsi - barom, orránál fogva vezetik a hazugok, szájalók, jövendőmondók! Tapasztalhattuk az ostrom alatt!

- Felség - mondtam -, a nép hálás felségednek, amiért meghozta neki a békét.

- Pedig nem sokáig örvendezhet neki - vágta rá a király hirtelen visszatért, szokásos tréfálkozó kedvével -, mert még a holnapi napon kihirdetik és a falakra is kiragasztják hadiüzenetemet a spanyol királynak.

- Ó, Sire! - kiáltottam nekibuzdultan -, ez vitézi elhatározás! Nem mondhatják többé, hogy Fülöp bántatlanul viselheti ellenünk ezt a nevenincs háborút, s felséged mégsem vesz elégtételt rajta a sok bajért, melyet Franciaországnak, III. Henriknek és felségednek okozott! Esdve kérem, soroljon engem is azon nemesurak közé, kik e háborúban az elsők közt harcolhatnak felséged oldalán!

- Nem! Nem! Nem! Szakállas - rázta a fejét Henrik, ki továbbra is szakállasnak hívott, noha nagy kelmeárusi szakállamat rég a nemesurak kurta állszakállára cseréltem fel. - Tudom, vitéz vagy, s tudják ezt mindazok, kik harcolni láttak téged Ivrynél és Laon alatt. De sokkal becsesebb vagy nekem, hogysem kockára vethetném életedet holmi kardos-dárdás csetepatéban.

- De, Sire! - tiltakoztam. - Ki veti gyakrabban kockára életét összecsapásokban, mint felséged?

- Az más! Kötelességem jó példát mutatni nemességemnek, lévén vezére. Te azonban, Szakállas, ha megint harcba indulsz szolgálatomban, ezúttal nem vértek, hanem szoknyák ellen fogsz hadakozni.

- Szoknyák ellen, Sire?

- Fekete, lila, bíborszínű és fehér szoknyák ellen! Vagy mit tudom én, még milyenek ellen!

- Hogyan, Sire? Reverendák ellen?

- Reverendák ellen és Rómában! - mondta, s a nevetés rázta, látva elképedésemet. - Hej, Szakállas! - keze megint az ajksebét rejtő kis fekete tapaszon babrált, úgy látszik, viszketett a seb vagy zavarta -, bánt a lélek, amiért oly hosszú időre el kell távolítanom téged házaskötelékeidtől... - (S e szónál: házas, futólag rám mosolygott.)

- Oly hosszú időre, Sire?

- Rómában - sóhajtott ismét nagyot, ám ezúttal inkább mókázva, semmint mélabúsan -, Rómában minden lassan megy, számtalan kánonnak alávetve, hangyaléptekkel, fokról fokra. Pro primo: mikor elhatároztam, áttérek, elküldtem Rómába Pisany márkit. De el sem jutott oda: a pápa megtiltotta neki, hogy Firenzénél tovább menjen, és egyáltalán nem volt hajlandó fogadni követemet. Pro secundo: amikor püspökeim katolikussá ütöttek, elküldtem Rómába Nevers herceget, kit előbb igen zordonan fogadtak, de fogadtak, csakhogy nem mint az én követemet, hanem mint Nevers herceget (csodáld meg, Szakállas, e barátcselt!). És bűnbocsánatról hallani sem akartak. Végül hála d'Ossat apátnak, ki afféle régimódi, igaz francia, s mint a legszorgalmasabb a római méhek közül, fáradhatatlanul munkálkodik ügyem javára, már-már célt értünk, s én éppen el akartam küldeni Du Perron őeminenciáját őszentségéhez, lévén igen jók a kilátásaink arra, hogy a pápa elismerje áttérésemet, amikor a kis Chatel kése arra kényszerített - azt mondtam, Szakállas, arra kényszerített! -, hogy száműzzem a jezsuitákat! Szent Mókus málára! Hogy felkavartuk ezzel a kedélyeket a Vatikánban!

- Fogadni mernék, a pápa dühöng - így én.

- Még annál is rosszabbat tesz - mosolygott sokat tudóan Henrik -, zokog! Igaz, VIII. Kelemen elnyerte az égtől a könnyezés adományát...

E megjegyzés titokban mulattatott, hisz Henrik maga sem nélkülözte mondott adományt.

- Tehát minden odaveszett, Sire?

- Éppen nem. D'Ossat az ellenkezőjét állítja. Ám mivel nem akarok mindent egy lapra feltenni, ellenőrizni kívánom ez állítást, mielőtt megkockáztatnám Du Perron őeminenciája útnak indítását.

- De, Sire, mit keresnék én ott? Úgy hallottam, d'Ossat apát nagy diplomata, országunk igaz híve, s amellett a pápánál is kegyben áll.

- Azonban egyházi ember és egyházához is igen hű, és ámbár véleményem szerint az egyháznak legalább annyira érdeke, mint nekem, hogy visszafogadja az eltévedt bárányt, különösen ha ez a bárány egy hatalmas ország ura, meglehet, d'Ossat azt hisz, amit óhajt, és hiú reményekkel kecsegteti magát is, engem is. Te nem vagy egyházi ember, ítéleted biztosabb lesz.

- Sire, írásban jelentsek?

- Egy sort se vess papírra! Küldd el hozzám de La Surie urat, s ő négyszemközt jelenti nekem, amit izensz. Te magad is csupán Lujza királyné levelét viszed magaddal, d'Ossat apátnak címezve.

- Lujza királynéét? - kerekedett el a szemem ámulatomban.

- Tudd meg, Szakállas, hogy Lujza királyné III. Henrik halála óta kéri a pápától: vonja vissza a pápai kiközösítést, mellyel elhunyt férje lelkét sújtotta és sújtja. D'Ossat apát színleg csak azért tartózkodik Rómában, hogy a királyné érdekében eljárjon. Az én ügyemet nem képviseli - tette hozzá Henrik, igen sokatmondó mosollyal. - Így oly gyakran felkeresheti a pápát, amint neki tetszik, s a spanyol bíborosok mégsem fognak gyanút.

- Azt mondanám, Sire, ez igencsak vatikáni furfang.

- Amelynek számos bizonyítékát láthatod majd Rómában, lévén mondott Róma nem csupán az Örök Város, hanem a földnek az a zuga, ahol a legtöbb ravaszság gyűlt össze. Három nap múlva indulsz - váltott katonásra hangja -, La Surie-vel, Quéribus kíséretével és annyi útipénzzel, amennyit kincstáram terhére kifizettetek neked. Jó éjt, Szakállas!

És hiszed-e, olvasóm? Már-már csalódást éreztem, mert nem tette hozzá: „Itt az ideje, hogy álmom elaltasson”, annyira övé volt e mondás és annyira kedves szívemnek.

A Louvre kapujában felleltem kíséretemet, s mert a fejem méhkasként zúgott mindattól, amit hallottam, siettem fellelni Miroult Virágmező utcai hajlékomban, és a vacsorához ültem, melyet ő tálaltatott elém. Alig vártam, hogy elújságoljam neki a csodálatos hírt: megyünk Rómába! Roppant elégedett voltam, hogy ezúttal e pompás elégtételben részesíthetem; igen rossz néven vette ugyanis, hogy nem vehetett részt oldalamon a clermont-i kollégiumban tett két látogatáson.

- Nos - kezdte ő, tapasztalván hallgatásomat, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy mozgásba hozza nyelvemet -, hogy van a király?

- Elsőbben elgondolkodó volt és búbánatos, s igen csalódott a népben, holott rendesen nagy szeretettel szól róla. Mindazonáltal, amikor belejött, úgy tetszett, magához téríti az ebszőr. Ismered-e, én Miroulom, a furcsa mondás eredetét?

- Nem én - rázta meg a fejét Miroul, ki keservesen főtt saját levében, ám ezt nem akarta elárulni.

- A babona azt tartja, hogy ha egy veszett kutya megmarja az embert, elég az eb hátáról pár szál szőrt kitépni, és meggyógyul tőle a megmart.

- Különös gyógykezelés - Miroul barna szeme most éppoly hidegen csillogott, mint a kék.

- Ami szájsebét illeti - folytattam, nagyokat harapva a sonkába -, kis fekete tapasz borítja, és ámbár gyakran nyúl oda, talán mert viszket a seb, úgy láttam, ajka már nem dagadt. Úgyhogy - mondtam egy isteneset kortyolva jó cahors-i boromból - amondó vagyok, egy héten belül szájon csókolhatja Gabrielle-t.

- Ez nagyon megnyugtat - mondta Miroul, tűkön ülve. Én tovább ettem-ittam szemem lesütve, és mit sem szóltam. Ezt látva Miroul sóhajtott.

- Mondtál valamit, Miroul? - néztem rá nagy ártatlanul.

- Niente[59] - mondta Miroul a fogát szíva.

- Niente, niente! - mondta II. Fülöp, amikor hírül hozták neki a legyőzhetetlen Armada vereségét. Én Miroulom - álltam föl -, me voy a dormir,[60] igen fáradt vagyok. Jóccakát, Miroul!

- Jó éjt, Pierre! - felelte ő, ugyancsak felállva, elgyötört arccal.

- Éjszakámnak sokkal hosszabbra kellene nyúlnia napomnál - mondtam -, holnap temérdek dolgom lesz. Miroul, kérlek, segíts holnap málhámat összecsomagolni! Három nap múlva indulok Rómába.

- Rómába!

- Oda bizony.

- Egyedül? - kiáltotta Miroul elkeseredetten, úgyhogy nem bírtam tovább, s kissé meg is bántam, hogy oly soká forgattam a nyársot, amelyen sült.

- Hogyhogy egyedül? - kérdeztem meglepetten. - Azt mondtam volna: egyedül? Nem magától értetődik-e, hogy te velem jössz?

- Ó, én Pierre-em! - kiáltotta ő félig dühösen, félig elragadtatva. - Be kaján és gonoszkodó vagy! Miért nem mondtad ezt mindjárt meg?

- Miért nem kérdezted? - fordítottam hátat neki, és megindultam fölfelé a szobámba vezető csigalépcsőn.

Ő azonban utánam jött, és félretéve minden szégyenérzetet, kérdésekkel halmozott el. Én valamennyit megválaszoltam, már ágyamon fekve, míg ő mellettem ült, és akármennyire fáradt voltam is, boldoggá tett az az öröm, mely felemás színű szemében lobogott arra a gondolatra, hogy ismét oldalamon vágtázhat a világ országútjain, jó lova nyergében, vidám kísérettel a hátunk mögött.

Azt hihetnéd, szép olvasónőm, mihelyt Miroul távozott, én álomba zuhantam, de éppen nem: az a gondolat, melyet oly eltökélten száműztem agyamból, mióta a királlyal beszéltem, holott ő maga is világosan (és kegyesen) célzott rá, mondván: sajnálja, hogy oly hosszú időre el kell távolítania házaskötelékeimtől (és ez utóbbi szavaknál különös arcot vágva sandított rám), hirtelen rám csapott, annál nagyobb erővel, mert addig a létezését is tagadni próbáltam, sőt mi több, bizonyos lelkifurdalással párosult, mintha hűtlenné váltam volna nagy szerelmemhez azáltal, hogy az első pillanatban nem voltam hajlandó elszomorodni közeli elválásunkon, részint mert a lelkem mélyén majd felvetett a boldogság amiatt, hogy ismét a királyt szolgálhatom egy olyan ügyben, mely őrá és országunkra nézve egyaránt igen fontos, részint mert vonzódásom az utazáshoz és a kalandhoz szárnyakat kölcsönzött nekem, s ezek álszent képzeletemben nem voltak éppen angyalszárnyak, sőt...

És ámbár végül az álom megszabadított szégyenkezésemtől, az másnap a maga teljességében visszatért, és szívemet facsarta a kis zöld ajtóig vezető utamon végig, sőt barátném karjába is elkísért, ahol is megpróbáltam az ölelésbe fojtani, nem győzve betelni azokkal a gyönyörökkel, melyektől két nap múlva mindketten meg lettünk fosztva, ámbár erről Catherine még mit sem tudott.

- Én Pierre-em - mondta, amikor öleléseink után elkövetkezett az a gyönyörűséges pillanat, melyben testünk jóllakván, szívünk szabadabban szólhat. - Én Pierre-em, úgy rémlik, tekintete méla és bánatos. Hát nem tudja; hogy ha valami gondja-bánata van, azt meg kell velem osztania, mélységes szerelmünk jogán?

Ó, jaj, gondoltam, az osztozás nem lesz igazságos, hisz neki jut a nehezebbik része, ő itt marad otthonában, elhagyatva, az én figyelmemet pedig új dolgok, látképek, városok és új személyek sokasága fogja kalandos utam során lekötni.

Gorombán vert a szívem, míg az első szavakat elfúló hangon kinyögtem, dadogva és hebegve, ám végül mindent elmondtam neki, ha el-elakadt is közben szavam, kivéve a helyet, ahová utaznom kell - lévén megbízatásom titok, még szerelmem előtt is -, no meg az ott töltendő időt, hisz azt magam sem láthattam előre, lévén a döntés e nagyszabású ügyben az enyémnél fontosabb kezekbe letéve.

Ó, szép olvasónőm, mindazt - és még többet is - megkaptam kedves hercegnémtől, amit csak képzeleted elvár e heves, szenvedélyes és az ő életében oly későn beteljesedett szerelemtől: riadt némaságot, kővé dermedést, gyermekes hinni nem akarást, sírást, eszeveszett szemrehányásokat, fenyegetőzést - hogy soha nem fogom őt viszontlátni, esküdözést, hogy szíven szúrja magát vagy kolostorba vonul, sőt, amilyen gyerekes volt, még agyba-főbe kólintást is, ami végül is annyira kimerítette, hogy előbb jeges némaságba esett, majd könnyek özönében tört ki, melyekhez én nem mulasztottam el hozzávegyíteni a magaméit, mert magam is nagyon megszenvedtem a rámért kínt, ám mit sem tehettem azért, hogy attól megkíméljem, és mert akárhogyan volt is, alávaló bűnösnek éreztem magam, amiért ily nagy bajnak lettem okozója.

- Én Pierre-em - fog-e legalább írni nekem? - kérdezte, s hangja oly elhaló volt, hogy a szívem is elfacsarodott bele.

- Fájdalom, nem, angyalom, nem tehetem: senki nem tudhatja, hol vagyok. Ám ha a király kérésére alkalmam nyílik hazaküldeni de La Surie urat, ő majd hoz kegyednek levelet tőlem, ha megígéri, hogy nem fogja őt kérdésekkel elhalmozni, és nem haragszik meg rá, hogyha nem felel.

Megígérte, megkérdezte: mikor indulok, megriadt: olyan hamar?, s amikor azt kérdeztem tőle, felkereshetem e másnap, azt felelte, csüggedten és kétségbeesett pillantással, tegyek, amit akarok, neki jóformán mindegy, lát-e még vagy sem, mert úgy érzi: máris eltávoztam és elvesztem számára. Ám elválásunk pillanatában oly erővel szorított magához, amelyet soha ki nem néztem volna párnás karjából, s halkan elcsukló hangon azt súgta a fülembe:

- A holnapi viszontlátásra, Pierre!

Másnap kivörösödött szemmel, elgyötört arccal fogadott, és előbb nem akarta ruháit levetni, sem ölelkezni. Aztán mégis mást gondolt, és nagy hévvel összeborultunk, hanem utána megbánta a dolgot, ellenem fordult, s a szememre hányta: kőből van a szívem, ha még most is kedvem telik az efféle játszadozásban, holott el akarom hagyni őt; egyébiránt jól látja ő és mindig is tudta, én nem teszek különbséget egy magas rangú dáma és egy szutykos szolgáló között, napnál világosabb, hogy útközben, ahol csak megszállok, ott elcicázgatok majd kedvemre a fogadóbeli szobaleányokkal, hisz mindenek fölé helyezem a nyilvános és bűnös szerelmet, és akárhová tartok is, mihelyt oda megérkezem, annyi nőszemély lesz rajtam s körülöttem, mint bolha a kutyán. Mi őt illeti, nem bolond arra kérni: ígérjem és fogadjam meg, hű leszek hozzá, lévén hazug nyelvem sokkal ügyesebb a széptevésben, mint az igazmondásban.

S minekutána ezt metsző hangon elmondta, miközben kék szeme lángot lövellt s karmai kimeredtek, egyszeriben megnyugodott, elcsendesült, majd sírós, szánalmas kis hangon arra kért, amit előbb megvetően elutasított: hogy fogadjak neki esküvel hűséget.

Szép olvasónőm, hisz te is tudod, amit én: a hűségeskükkel is csak úgy vagyunk, mint a bókokkal, vagy hozzá sem kezdünk, vagy nem kiskanállal, hanem lapáttal mérjük. És töröknek avagy barbárnak kellett volna lennem ahhoz, hogy ne igyekezzek a kétségbeesést, melybe kis hercegném zuhant, annyi bizonykodással enyhíteni, amennyi csak kitelt tőlem, s bár fogadkozásaim talán hiúak voltak, szívemből fakadtak, s egyszerre éreztem át, amint a számról patakzottak, mennyire ingata-gok és mégis mennyire szükségesek kedvesem nagy bajában.

Mindazonáltal ez esküvések közepette, melyek hangzásra oly erősek, hatásukra nézve oly gyengék voltak, erősen furdalt a lélek amiatt, hogy azt a lényt, kit bálványozok, így félrevezetem könnyen pergő nyelvemmel, ám az is csak növelte iránta való szerelmemet, hogy egyre több s nagyobb hazugságra kényszerültem. És ő, ki hitte is, nem is szavaimat, noha hinni akarta, szememből ezerszerte igazabb szerelmet olvashatott ki, mint ajkamról. És végül egészen elbágyadva s megnyugodva hozzám bújt, és édes könnyeket ejtett, úgyhogy szívem eltelt túláradó, már-már alig elviselhető gyengédséggel iránta.

Minekutána megszemléltük Miroullal a térképeket, úgy határoztunk, hogy előbb Marseille-nek vesszük az irányt, majd a tengerpart mentén haladunk, így kerülvén el az Alpokat a téli hidegben. Utunk így hosszabb lett, de szebb és kellemesebb, hisz a levegő langyos volt, hanem élelemhez bajosan jutottunk, lévén e föld terméketlen. Hús alig került asztalunkra (nem számítva a bárány- és juhhúst), tej, vaj, sajt egyáltalán nem, és kenyérből sem jutott annyi, amennyit kívántunk volna. Hal ellenben volt bőven, friss és ízletes, de kíséretünknek ez sehogy sem tetszett, s felrótták nekünk, hogy a hét minden napján „böjtöset” eszünk.

Úgy gondoltuk, elég erősek vagyunk ahhoz, hogy ne kelljen az országutak mentén lesben álló haramiáktól tartanunk, kik rendesen óvakodnak ráharapni arra, amibe beletörhet a foguk. Mégis sor került rá, hogy megküzdjünk velük, ugyanis egy-két mérföldre Nizzától - ez egy igen szép kis kikötőváros a Földközi-tenger mellett - nagy kiáltozást hallottunk az útról, durva szitkozódást, de segélykiáltásokat is, s mert úgy rémlett, ez utóbbiak franciául szóltak, megsarkantyúztuk s vágtára ösztökéltük lovainkat, s egyenest belefutottunk egy zűrzavaros csetepaté kellős közepébe. Az egyik oldalon vagy húsz, így-úgy felfegyverzett semmirekellő, a másikon ugyanennyi zarándok, igen rossz helyzetben, mert öt-hat nőszemély is volt köztünk, s nekik nem volt más fegyverük, mint egy tőr, amilyet Gertrude du Luc úrhölgy is hordott övén, csakhogy ezek a szegény kisasszonykák, vele ellentétben, nem merték tőrüket használni, talán mert úgy vélték, nem annyira az életük forog veszedelemben, mint inkább erényük.

A támadás helyét jól és ravaszul választották meg az útonállók, mivel a Nizzából Genovába vivő országutat itt bal kéz felől igen meredek sziklák szegélyezték, jobb felől a tengerbe torkolló mély, köves szakadék. S mivel ezek az olasz útonállók voltak oly ravaszok, hogy az utat előbb sziklákkal eltorlaszolták, majd hátulról támadtak a zarándokokra, elvágták előlük a visszavonulás minden útját, hacsak nem kívántak a tengerbe fulladni.

Akadt azonban a zarándokok csapatában több férfi is, ki igen vitézül védekezett, különösen egy langaléta pap, ki nekem háttal, hosszú karját s kardját kinyújtva, éppen szaporán osztogatta a döféseket s szúrásokat mindazoknak, kik a közelébe merészkedtek, amikor megérkeztünk.

- A nemjóját, uram! Tartson ki! - kiáltottam, és rásütöttem pisztolyomat arra a semmirekellőre, ki éppen őt készült lelőni a barikád mögül. A fickó holtan terült el, s a rablók láttunkra hanyatt-homlok menekültek, megrémülve nagy számunktól, fegyverzetünktől és lovaink erejétől. Bámulatra méltó ügyességgel futottak le a tengerhez vivő, köves szakadék falán alighanem avégből, hogy odalent egy kis bárkába üljenek be, mely egy, az útról nem látható kis öbölben horgonyzott.

De La Surie úr egy jó kis sortüzet akart a rohanvást visszavonulókra zúdítani, én azonban nem engedtem. Két zarándok megsebesült, egyikük elég súlyosan, a banditák egy halottat hagytak hátra az úton, nem is szólva sebesültjeikről, mert a szakadék kövein, melyek fölött elfutottak, vércseppek csillogtak gyászosan a forró napsütésben. Bekötöztem a sebesülteket, megitattam őket, és megparancsoltam, kötözzék a halottat egyik öszvérünk hátára, hogy a legközelebbi faluban majd eltemessük.

Éppen itt tartottunk, amikor Pisseboeuf azt mondta nekem, okcitánul:

- Uram, ezek a semmirekellők odalent egy fehér rongyot lóbálnak.

S csakugyan, a szakadék közepe táján egy szürkés rongyot láttam egy szikla fölött ide-oda lengeni, egy láthatatlan kar végén.

- Mit akartok? - kiáltottam oda nekik olaszul.

- Uram - szólt egy hang, ám a hozzá tartozó fej nem bukkant elő -, arra kérjük, kegyeskedjék megengedni, hogy elhozzuk ama társunk tetemét, akit lelőtt.

- Ez valamiféle csel - mondta La Surie, ugyancsak okcitánul. - Én e gazfickóknak egy szavát el nem hiszem, még akkor sem, ha egy angyal kísérné őket.

- Ketten érte jöhettek, fegyvertelenül! - kiáltottam. És nyomban odatérdepeltettem a szakadék széléhez tíz puskást, meggyújtott kanóccal, és ugyanennyit az útra is, mind a két irányban. Eztán újratöltöttem mindkét pisztolyomat, és láttam, ugyanezt teszi La Surie úr is, igen bosszúsan.

- Uram - szólt az iménti hang -, kész-e nemesi és keresztényi becsületszavát adni arra, hogy bántatlanul távozhatunk a tetemmel?

Ez a szó, „keresztényi”, roppant mulatságosan hangzott egy gyilkos útonálló szájából.

- Szavamat adom rá, a mennybeli seregekre és a Boldogságos Szűzre! De siess! Nem várhatunk tovább!

Akkor két ember rugaszkodott el a sziklától, és oly ügyesen és gyorsan mászták meg a szakadék meredélyét, hogy egészen elámultam, mindazonáltal nem szűntem meg egy pillanatra sem szemmel tartani őket és a környéket, mindkét kezemben egy-egy pisztolyt szorongatva, és feszülten hallgatóztam is, mialatt Pisseboeuf és Poussevent leoldozták az öszvérről és az útra helyezték a lelőtt bandita testét.

Eközben felért az útra a két ember: az, aki a vezérnek látszott közülük, körülpillantott - pillantása éles volt és egy cseppet sem riadt -, majd habozás nélkül hozzám sietett, s lábát jól megvetve főhajtással üdvözölt.

- Uram, szívből köszönöm nagylelkűségét - mondta erős hangon. - A nevem Catilina - tette hozzá méltóságteljesen, mintha ismernem illenék e banditanevet.

- Signor Catilina - feleltem én, kifürkészhetetlen arccal -, jobb szerettem volna más körülmények között találkozni uraságoddal.

- Ilyen a hadiszerencse - felelte ő, változatlanul méltóságteljes arccal, de cseppet sem fennhéjázva, fölöttébb természetesen. Középtermetű férfi volt, igen fekete szőrű-bőrű, arca mindazonáltal nyílt és megnyerő, válla nagy erőről árulkodott. Amint így elnéztem, azt gondoltam magamban, hogy az ókori Rómának az az arisztokratája, akinek a nevét viseli, nemigen különbözhetett tőle sem külsejére, sem, meglehet, természetére nézve.

- Signor Catilina - jegyeztem meg -, igen nagy kockázatot vállalt, amikor rám bízta életét. Gondolom, nagyon szerethette ama társát, kinek végzete lett e csetepaté.

- Az öcsém volt - sütötte le Catilina a szemét -, és nagy foltot ejtett volna becsületemen, ha nem viszem őt haza szülőfalunkba.

Azzal letérdepelt az út porába, a halott mellé, s miközben hirtelen eleredtek könnyei, kezét összekulcsolva imát mondott fölötte, oly komoly és bánatos arccal, hogy mindenki elnémult: a zarándokok is, katonáink is. Mi engem illet, megvallom, nem bírtam levenni a szemem e rendkívül jámbor és bámulatosan udvarias haramiáról.

Végezetül Catilina felállt, felém fordult - ugyanolyan könnyedén és méltóságteljesen, ahogy mindent művelt -, és azt mondta:

- Uram, kérem, engedje meg, hogy az apát úr, ki jelen van, egy rövid fohászt mondjon elhunyt fivéremért.

Azzal rámutatott arra az égimeszelő papra, ki az imént oly oroszláni bátorsággal verekedett, s ki most baljával a kiugró szikla peremére támaszkodva, jobb kezével épp véres kardját igyekezett egy, a kőfal hasadékában megtelepedett bokor leveleibe beletörölni. Az ipse nyilvánvalóan értett olaszul, mert felfigyelt Catilina szavaira, a kardját hüvelyébe dugva azt felelte, szelíd és éneklő hangon:

- Szíves örömest, fiam.

Azzal megfordult, s én elképedve ismertem rá Fogacer-ra.

Nem volt könnyű Genovában egy akkora fogadót találnunk, hol nemcsak kíséretünket szállásolhattuk el, hanem a zarándokokat is. Ez utóbbiakat annyira megrémítette a rablótámadás, melyben kis híján ott hagyták a fogukat, hogy könyörögve kértek: hadd maradjanak oltalmunk alatt útjuk szent céljáig, Rómáig. Én igent mondtam, már csak azért is, mert leghőbb kívánságom volt, hogy Fogacer velünk maradjon, részint régi, meghitt és örök barátságunk okán, részint mivel alig vártam, hogy megtudjam, hogyan és mi végre jutott e különös öltözékhez.

Az olasz fogadósnék is csakolyanok, mint a franciák. Öt solért a világ legkényelmetlenebb kamrácskájába szállásolnak el többedmagaddal, s nemegyszer az ágyat is meg kell osztanod másokkal. Egy aranyért püspökhöz méltó szobát kapsz, külön étkezőhelyiséggel, mely távol esik a közös ebédlő fülsértő lármájától. És ha még megtoldod az aranyat ötven sollal, mint én tettem, kapsz egy kádat is, s mialatt bekebelezed vacsorádat, két szolgálólány azt a kádat színültig tölti gőzölgő vízzel a vödrökből, melyeket szép vöröslő karjukon hoznak.

Annyira elfáradtam e nap tohuvabohuja után és annyira vágytam az egyedüllétre, hogy rábírtam a genovai fogadósnét, egy kerek képű, nagy mellű, nagy seggű asszonyságot, kinek ajka körül fekete szőrszálak éktelenkedtek, tehát mint mondtam, rábírtam őt, hogy két szobát adjon nekünk, nem akarván ágyamat megosztani de La Surie úrral (ellentétben velem, a tiszteletre méltó Fogacer atya igenis meg óhajtotta osztani a magáét tanítványával). Mindazonáltal tartoztam barátságunknak azzal, hogy együtt szegjük meg a kenyeret a kis ebédlőszobában, ahol mindenekelőtt megszabadított bennünket csizmánktól Pisseboeuf és Poussevent, aztán kényelmesen elterpeszkedve karosszékünkben, vitézül megtömtük bendőnket pecsenyével, borral.

Közben leszállt az éj, s egyszerre megjelent a fogadósné három gyertyatartóval, ezeket lerakta asztalunkra, és a lelkünkre kötötte: ne időzzünk el túlságosan sokáig vacsoránk mellett, mivel ki-ki egy gyertyát vihet be a saját szobájába, és másikat nem remélhet tőle, lévén ő szűkiben e jószágnak.

Most, hogy jobban láttunk a gyertyák fényénél, elképedten bámultam Fogacer tanítványát, sőt nem álltam meg, és azt mondtam neki:

- Uram, Párizsban megismerkedtem egy kedves barátomnál, egy tiszteletre méltó orvosdoktornál egy szolgálólánnyal - a neve Jeannette volt -, ki a megszólalásig hasonlított kegyelmedre: ugyanaz a tojásdad arc, ugyanaz a szem, orr, eperajk, pihétlen áll...

- Márki úr - pislantott egyet a tanítvány -, ez éppen nem meglepő. Az a Jeannette ikertestvérem. Az én nevem Jeannot.

- Hát legyen Jeannot - sandítottam fél szemmel Fogacerra, ki fekete szemöldökét magasra felvonva mogyorószín szeme fölé, némán hallgatta párbeszédünket. - Jeannot - így folytattam -, részint Fogacer apát úr mellett betöltött klerikális hivatalára való tekintettel, részint a baráti érzelem okán, melyet kedves arca támasztott bennem, kérem, legyen vendégem ez asztalnál itt-tartózkodásunk egész ideje alatt!...

- Szívből köszönöm, márki úr - felelte Jeannot. - És elmondhatom: leereszkedése irányomban még növeli a hálát, melyet örök életemben érezni fogok kegyelmed iránt, amiért megmentette Fogacer apát úr életét és alighanem az enyémet is.

- Hacsak nem várt volna rád, gyermekem, a halálnál is keservesebb sors - tette hozzá Fogacer, s lassan hullámos mosoly jelent meg ajkán.

Mire Jeannot elpirult, és egy angyal, ki az angyali szikráját sem lelte fel eme válaszban, nagy hirtelen átrepült a szobán.

- Apát úr - mondtam (és szép olvasónőm, nézd el nekem, de e beszélgetés egész tartama alatt tele volt a szánk, szorgalmasan őrölt a fogunk, nyeldekelt a gigánk), mert egyformán éhes voltam földi táplálékra és új ismeretekre. - Apát uram, megvallom, annyira meghökkentettek összetalálkozásunk körülményei, hogy kedvem lenne egy-két kérdést feltenni.

- Mi fili, kérdezz, amennyit akarsz - szólt Fogacer -, ámbár nem kezeskedem érte, hogy mindre válaszolok és csak igazat mondok.

- Mi van ezzel a... - ez a kérdés már három órája égette a nyelvemet -, mi van ezzel a reverendával?

- Miért kérdi? - vonta fel sátáni szemöldökét Fogacer. - Tán nem rám van szabva?

- Amondó vagyok - kottyant közbe La Surie úr -, ez a reverenda pompásan illik uraságod személyéhez. Azt hinné az ember, vele született.

- Hadd szóljak világosabban, barátom - léptem közbe. - Méltán viseli kegyelmed e reverendát?

- Ez nehéz kérdés - bólogatott Fogacer. - Vajon méltán viselte-e szép lilaszín ruháját Pierre d'Épinac, Lyon érseke, ki tulajdon húgával hált? Ennek egyedül Isten a megmondhatója.

- Úgy értem - erősködtem -, valódi ez a reverenda?

- Vajon az-e a jezsuiták reverendája, kiknek, lévén szerzetesek, daróccsuhában, kötélövvel, saruban kellene járniok?

- Úgy értem, jelmez-e vajon eme reverenda?

- Minden ruhám jelmez - felelte Fogacer, s úgy rémlett, ezúttal nem oly tréfás a hangja -, hisz tilos kimutatnom valódi arcomat.

- Úgy értem - próbálkoztam ismét -, lelkiismerete nem bántja-e ebben a ruhában?

- Lelkiismeretemet nem a ruhámban hordom - vágta rá Fogacer az iménti, könnyed hangon, hullámos mosolyával.

- Nos, íme utolsó támadásom, mivel eddig mindegyiket visszaverte: kényelmesnek ítéli-e a reverendát?

- Útközben kényelmetlen. Célhoz érvén kényelmes.

- És ez a cél uraságod esetében Róma, ha jól értettem.

- Ahol is el fogom nyerni mindazon bűnbocsánatokat, melyeknek eddig oly kínos hiányát éreztem - felelte Fogacer, szemét lesütve, s kezét pecsenyéje fölött összekulcsolva.

- Meglehet - mondtam én, röpke tűnődés után -, hogy a kegyelmed nyila és az enyém, noha más-más íjász lőtte őket ki, egyazon célra irányulnak Rómában.

- Az fölöttébb valószínű - bólintott Fogacer. - Tehát kegyelmed tudja, ki lőtt ki engem.

- Ismerem és tisztelem őt - feleltem komolyan. - Soha püspök nem szolgálta még nála jobban királyát s egyszersmind önmagát is.

- Ámen - villant meg Fogacer mogyorószín szeme. - Ez a könnyű kis olasz bor nem a legrosszabb - tette hozzá. - Ürítem jó gazdám, Du Perron őeminenciája egészségére, nagy küldetése sikerére és leendő kalapjára.

- Miféle kalapra? - kérdezte ártatlanul Jeannot.

- Uram - felelte Fogacer -, csak nem várná el egy bíborostól, hogy hajadonfőtt járjon?

E válasz után beszélgetésünk kenetes mormogássá változott. Intettem La Surie-nek, ő felkapott egy gyertyatartót, macskaléptekkel az ajtóhoz osont, és nagy hirtelen kitárta, ám nem látott ott mást, mint a szobánkhoz vivő csigalépcsőt. Újra becsukta az ajtót.

- No, ez rendben van - mondtam. - Apát uram, ha a kegyelmed célpontja egy másik kis apát, mint hiszem, arra kérem, gyújtson világot elmémben, ami mondott apátot illeti, hisz a papok rendesen ismerik egymást.

- Mi fili, mit óhajt tudni? - kérdezte Fogacer.

- Hogy honnan jön és hová tart.

- Egy fekete ruha sötétjéből jön, s egy lila ruha halovány fénye felé tart, ha nem jutott máris hozzá, s ha hozzájutott, egy bíborszín ruha pompája felé.

- Nem személyes sorsára gondoltam, hanem közéleti szerepére.

- Mi fili - mondta Fogacer félig tréfásan, félig meghatottan -, hisz eztán kétszeres okom van fiamnak titulálni, nem csupán azért, mert ifjúkorában én tápláltam Arisztotelész meddő emleiből, hanem, hogy úgy mondjam, egyházi értelemben is, a reverenda jogán, melyet hordok. Mindenekelőtt tudja meg, mindig volt Rómában a francia érdekek védelmére egy francia követ és egy pártfogó bíboros. Ez utóbbi III. Henrik alatt eleinte Este bíboros volt, ki visszaadván lelkét teremtőjének, utódjára, Joyeuse bíborosra hagyta ezt a páratlan igazgyöngyöt, holtig hű szekretáriusát, d'Ossat apátot. Kinek - emelte fel hosszú, finom rajzú kezét - oly nagy volt a híre, mint talpig becsületes, sziklaszilárd, hűséges embernek és ügyes diplomatának, még odahaza, Franciaországban is, hogy amikor III. Henrik 1588-ban Blois-ban menesztette minisztereit, lévén azok az anyakirályné emberei, d'Ossat-t kívánta kinevezni Villeroy helyére...

- A teremburáját! - hűltem el. - Erről mit sem tudtam.

- Az egyház mindentudó - felelte ünnepélyesen Fogacer.

- Bámulatos felemelkedés egy kis apátnak! - vélte La Surie.

- Mégis nemet mondott rá - Fogacer ajkára szép lassan kiült cinkos, hullámos mosolya.

- És tudja-e, miért? - kérdeztem én.

- Azt csakugyan érdekes lenne megtudni - emelte égnek pókkarját Fogacer. - Nos, ha egy szép napon az egyház felkérne rá - vonta magasra szemöldökét -, hogy írjam meg d'Ossat apát apológiáját, nem mulasztanám el fehéren-feketén kijelenteni, hogy mondott apát keresztényi alázatból utasította vissza a Nyugat egyik nagy királya által felajánlott miniszterséget. Ez azonban, mi fili, egyike ama dolgoknak, melyeket minden pap mond, de egy sem hisz.

- Nincs az a silány portéka, mely el ne kelne! - mosolygott félszájjal La Surie.

- Ám akármekkora is az emberi hiszékenység, fentmondott portékát nem veszi meg senki, hiába eladó... Kedves Miroulom, ha a között választhatna, hogy miniszter legyen avagy bíboros, melyikre esne választása?

- A miniszterek jönnek és mennek, a bíborosok ellenben maradnak - vágta rá La Surie. - Én tehát a kalapot választanám.

- Helyes okoskodás. És gondolják meg azt is, hogy III. Henriket, ki eltökélten liga- és spanyolellenes volt, vajmi rossz szemmel nézték Rómában. Mi több, szodomita is volt. És ámbár ez éppen nem ritka dolog az egyház kebelén belül, ha valaki botrányt kavar maga körül, nemigen nézik el. Végezetül d'Ossat, amilyen jól értesült volt, bizonyosan tudta, hogy a harc Guise és a király között Blois-ban eljutott arra a pontra, hol egyiknek meg kellett öletnie a másikat. Ha a királyt ölik meg, mivé lesz minisztere? Másfelől ha Guise-t és vele fivérét, a bíborost ölik meg (ami őszentsége szemében iszonyatos bűn), mivé lesz a kiátkozott király minisztere? Tehát a mi apátunk visszautasította e kétes kimenetelű harc kínálta dicsőséget, és bölcsen itt maradt Rómában, a kereszténység napja alatt melegedni...

- Ezért dicséret illeti elővigyázatát - mondtam én.

- S most jöjjön az, ami bátorságát és tisztánlátását dicséri - emelte fel intőn hosszú kezét Fogacer. - Amikor Jacques Clément megölte III. Henriket, s az halálos ágyán Navarrai Henriket jelölte ki utódjául, Joyeuse bíboros, a mi római pártfogó püspökünk, átállt a Liga táborába, mire d'Ossat apát, ki homlokegyenest ellenkező nézetet vallott, otthagyta.

- Ő tehát ligaellenes? - kérdeztem, örömömben megremegve.

- Régtől fogva. Úgy véli, hogy ha a Liga Franciaországban a spanyol királyt szolgálja, valójában rossz szolgálatot tett a katolikus egyháznak.

- Kezdem megszeretni ezt a kis apátot - élénkült fel La Surie. - És mihez kezdett állástalanul Rómában?

- Lujza királyné, tudomást szerezvén a dologról, szolgálatába fogadta. Mint tudják, a királyné azt szeretné a pápánál kieszközölni - Fogacer szeme gúnyosan megvillant -, hogy misét mondjon elhunyt férje kiközösített lelkének üdvéért.

- Sancta simplicitas![61] - így Miroul.

- Tautológia! - vágta rá Fogacer. - A szentség mindig együgyű... Tudják-e, mit tanácsolt egyik levelében d'Ossat apát, holott az ő esze úgy vág, mint a borotva, IV. Henriknek? Hogy országa meghódítását siettesse azáltal, hogy megtartóztatja magát bizonyos gyönyöröktől, melyek felemésztik idejét és elvonják figyelmét a fődologról.

- És mit tett a király emez ártatlan tanács olvastán? - kíváncsiskodott La Surie.

- Felolvasta Du Perron őeminenciájának, s mindketten a hasukat fogták nevettükben.

Erre mi is nagyot nevettünk.

- Uraim - álltam fel, s megragadtam az egyik gyertyatartót -, kérem, fejezzék be nélkülem e flaskát. Szobámba vonulok.

- Fogadom, ideje, hogy álma elaltassa - mosolygott csúfondárosan La Surie.

- Nem. Meg akarok mosdani, maradék gyertyám fényénél. Uraim, jó éjt kívánok! Rám egy jó dézsa vár.

Azzal megindultam a csigalépcsőn. Az emeletre fölérve nagy meglepetésemre a lépcsőfordulón, a fal bemélyedésében, emberalakot pillantottam meg. Ugyan ki alhat itt ilyen kényelmetlen helyzetben a padlón e hideg időben, gondoltam, és fél térdre ereszkedve a kérdéses személy arcához közelítettem gyertyámat, de csupán az orrát pillanthattam meg, annyira beburkolódzott köpenyébe. És mivel ez az orr és száj gyermekre vagy nőre vallott, bal kézzel felhajtottam kissé a köpönyeg szélét, melybe az alvó a hideg miatt bebónyálta magát. S ekkor gyertyám imbolygó fényénél a földkerekség legbájosabb arcocskáját fedeztem fel, szép fekete fürtökkel keretezett arcot, mely még szebbnek tetszett, amikor az alvó, álmából felriadván, kinyitotta a szemét, mert szeme nagyon nagy volt, s ragyogó fekete, és sűrű szempillák árnyékolták be.

- Kedvesem - kérdeztem, meglepetten, hogy nem ijedt meg jobban váratlan felbukkanásom miatt -, ugyan miért pihensz és alszol itt, a kemény padlón ahelyett, hogy egy jó puha ágyban melegednél?

- Márki úr...

- Micsoda? Hát te ismersz?

- Hogyne ismerném - bólintott ő. - Egyike vagyok ama zarándoknőknek, akiket nemrég szabadított ki uraságod az útonállók karmai közül. A nevem Marcelline Martin - tette hozzá, szerényen lesütve szemét -, és özvegy vagyok, a párizsi parlament egy pálcás törvényszolgájának özvegye.

- Hölgyem - mondtam, tudva, hogy mi sem hízeleg jobban egy polgárnőnek, mint ha hölgynek szólítják -, felette elbúsít egy rangjabéli személyt ily kényelmetlen helyzetben látnom.

- Ezer hála és köszönet, uram, együttérzéséért. Az igazat megvallva, a fogadósné adott ugyan egy ágyat, hanem azt két másik társnőmmel kellett volna megosztanom, s mindkettő oly kövér, mocskos, piszkos, s úgy hortyog és forgolódik, hogy nem bírtam tíz percnél tovább, s idemenekültem, köpenyembe burkolózva.

- Hölgyem, nem tűrhetem, hogy a szép nem egyik tagja a padlón háljon, gyenge csontjait megnyomorítva. Kérem, foglalja el szobámat s nyoszolyámat! Én majd fegyvernökömmel hálok.

Amire elhalmoztuk egymást kölcsönösen udvarias tiltakozásokkal, mint képzelheted, szép olvasónőm. A szópárbajból én kerültem ki győztesen, s megragadva a szép özvegy gyengéd kis kezét, felsegítettem a földről, bevezettem szobámba, s már indultam volna tovább, amikor ő felkiáltott:

- Hogyan, uram? Egy kád! Tele tiszta, langyos vízzel! - merítette bele a kezét. - Hát nemcsak szobáját és ágyát, még a fürdőjét is fel akarja áldozni miattam? Uram, ez több a soknál! Ezt nem tűrhetem! Legalább fürödjék meg, mielőtt távozna. Itt ez az alkalmatos függöny, mely a kádat az ágytól elválasztja.

- Hölgyem, nem akarom szemérmét sérteni - tiltakoztam.

- Uram, ez a függöny elég oltalom! És ha nemet mond, a Boldogságos Szűzre fogadom, visszatérek korábbi helyemre - felelte ő, durcás arccal.

- Hölgyem, kegyed erővel kényszerít!

- Kérem, uram, ne vitatkozzék tovább, különben nem fürödhet gyertyafénynél. Láthatja, máris fogytán a gyertya!

- Nos, hölgyem - hajoltam meg -, kegyed győzött. Engedelmeskedem parancsának.

Azzal levetkeztem és belemerültem a vízbe, mely a sok por és a hosszú lovaglás fáradalmai után kész gyönyörűségnek tetszett.

- Jólesik-e, uram? - kérdezte a szép özvegy a függönyön túlról.

- Hölgyem, valósággal a paradicsomban érzem magam.

- Csak annyi a különbség - sóhajtott ő -, hogy Ádám nem egyedül volt a paradicsomban.

- Csakugyan, hölgyem - szóltam elfúló hangon.

- Uram, nem szeretném, ha másnak látna, mint aki vagyok. Jó házból való vagyok, s jó híremet van miért féltenem. Miért is határtalanul megbántva érezném magam legnemesebb érzelmeimben, ha más is megtudná, hogy uraságod anyaszült meztelen fürdött ama szobában, ahol hálok.

- Efelől nyugodtan alhat, hölgyem - feleltem, kissé meg-megremegő hangon. - A hölgyek irántam való jóságáról mindenkor hallgattam, mint a sír.

Amire csend következett, s én még a lélegzetemet is visszafojtottam, azon tűnődve, eleget mondtam-e vagy sem. Hogy merre billen a mérleg, nem is sejtettem, hisz jól tudom, amikor a dolgok ily ígéretes fordulatot vesznek, elég egy szó, egy mozdulat, egy tekintet, s minden elromolhat a legutolsó pillanatban.

- Tudja-e, uram - törte meg ő a csendet -, hogy irigylem? Én mindössze egy kicsiny tálka vízben mosakodhattam meg, alig volt több egy csészénél, és majd megveszek, hallván, mint lubickol abban a jó vízben, melynek simogatását én nem érezhetem.

- Hölgyem, ha helyet foglalna mellettem a kádban, érezhetné e simogatást.

- Mit képzel, uram? - felelte ő, el-elcsukló hangon. - Az egy tisztességes nő részéről igen nagy illetlenség volna!

- Hölgyem, van-e, ki nálam jobban tiszteli? - kérdeztem, érezvén, hogy most kell a dolgot erőltetnem. - Ám szükség törvényt bont. Ez a kád elég nagy, úgy is elmerülhet benne, hogy én egy ujjal se érjek kegyedhez. No meg ki szerezhetne erről valaha is tudomást? Éjfélre jár, szobánk csendes, az ajtót jól bezártam, s nemsokára a sötétség fedi el orcája pirulását: gyertyám már-már kilobban.

- Nos - susogta a szép özvegy alig hallhatóan, ám a torkában mintha egy kis ördög bujkált volna -, kérem, várjuk meg, míg elalszik. Akkor nem szégyenkeznék oly nagyon.

- Várjuk meg!

A szép özvegy szemét a gyertyatartóra szögezte, mely ágyam mellett állt egy zsámolyon, én őt és a gyertyát bámultam a függönyön át, mely olcsó, piros, meglehetősen áttetsző kelméből készült, és így néztük mindketten a lángot, mely az igazat megvallva, végtelenül lassan halt el.

- Uram - fordult hozzám másnap az én Miroulom, mialatt egymás mellett lovagoltunk kíséretünk élén -, bocsánatát kell kérnem, amiért ma pirkadatkor betörtem szobájába, hogy felébresszem. De honnan sejthettem volna, hogy uraságod megcsalja szíve hölgyét, alig három héttel azután, hogy elvált tőle?

- De La Surie úr - feleltem én, meglehetősen hidegen -, úgyis eléggé bánt miatta a lelkiismeretem, nem szükséges e bántalmat szurkapiszkálódásával tetéznie. Egyébiránt mióta vagy ennyire erényes? És nem tudod-e jól, mi mérhetetlen hatalma van gyenge szívünk fölött az alkalomnak?

- Azám - vágott ő sokat tudó arcot -, különösen ha valaki hozzásegít az alkalomhoz.

- Hozzásegít? - kérdeztem én, felháborodva.

És pár szóban, sotto voce, elmondtam neki a magamét. Nem volt immár okom titkolni az előzményeket őelőtte, ki saját szemével látta a végeredményt.

- Uram, hallván, hogy adja elő a dolgot, úgy vélem, ez egyszer hiszékenységből vétkezett. Napnál világosabb előttem, hogy az asszonyka, megpillantván a félig nyílt ajtón át, mint hordják a szolgálók kegyelmed szép szobájába vödörszám a fürdővizet, arra következtetett: kegyelmed fogja elsőként odahagyni a vacsoraasztalt, hogy megfürödjék, tehát szántszándékkal útjába került, hogy megindítsa azt, amit kegyelmed a szívének nevez, és megossza kegyelmeddel a szobát is, a fürdőt is, az ágyat is. Ki a kalitra áhítozik, a madarat is akarja.

- És aki a madarat akarja, a kalitra is áhítozik - vágtam rá ridegen. - Nem szeretnék kérkedni, de a madárka nem fogadta elutasítóan próbálkozásaimat. Épp ellenkezőleg.

- Meglehet, kegyelmed is egyike volt a kellemetességeknek, melyekre vágyott: a fürdő, az ágy és uraságod.

- Vagy fordítva - vidultam kissé fel -, én, a fürdő és az ágy. Én Miroulom, ma reggel oly csalódott és savanyú vagy, mint apátnő a maga kolostorában. Bocsáss meg nekem, máris megkeresem Fogacer-t, hogy elbeszélgessek vele.

- Neki aztán nem kell alkalmakra vadásznia! - jegyezte meg Miroul. - Ő magával viszi őket. Be jó is a buzeránsoknak! Nekik könnyű!

- Hogyan? Hát őt sem hagyhatod békén? Kedves Miroul, a szüzesség megárt neked. Később még találkozunk.

S lovamat visszafogva bevártam Fogacer-t és mellészegődtem. Ám fél óra sem telt bele, s Miroul is csatlakozott hozzánk. Vidám volt és tréfás, mint rendesen.

Rómáig nyolc éjszakát töltöttünk különféle fogadókban, voltak köztük jobbak is, rosszabbak is, én azonban, oly jól eleresztve; mint látták, mind a mai napig gyönyörűséggel emlékezem itáliai pihenőinkre.

Ellentétben azzal, amit az ország más városaiban, hová bekéredzkedtünk, megtapasztaltunk, a pápai vámhatóság Róma kapujánál rendkívül szigorú volt: átkutatták minden limlomunkat, pontosan számba vették fegyvereinket, és elkobozták minden könyvünket, az enyémeket csakúgy, mint a Fogacer-éit, hogy átnézzék őket. Ami két teljes napba beletelt, s végezetül egy nyájas modorú kegyes atya, kiről mérföldekre bűzlött: inkvizítor, közölte Fogacer-val, hogy nem adja vissza hóráskönyvét, mert a párizsi Miasszonyunkhoz igazodik, nem a római Szent Péterhez, s így eleve gyanús. Ami egészen elképesztette a mi szegény apátunkat, de még ennél is jobban, hogy elkobozták egy másik könyvét is, melyet Simler írt, e címen: A svájciak respublikája.

- Nem mintha bármi kifogásunk lenne Simler ellen - szólt az atya -, ki jó katolikus, avagy könyve ellen, mely az első szótól az utolsóig ártalmatlan. Csakhogy a könyvet lefordították franciára, és fordítója eretnek.

- De hiszen a nevét sem írták ki a címoldal hátára - hüledezett Fogacer.

- Mi azonban tudjuk, kicsoda - mondta az atya -, és melyik malomba hordja gabonáját. Egy genfi hugenotta.

- Atyám - vágott szerény képet Fogacer -, csodálom emberismeretüket.

- Rá vagyunk kényszerülve - szegte fel önérzetesen fejét a páter -, mi igen gondos listát vezetünk a hugenottákról, és különösen azokról, akik írásra adják a fejüket, nehogy megfertőzzék a maguk pestisével híveinket. Ugyanezen okból, márki úr - fordult felém -, itt tartom Montaigne Esszéi-t is, s csak akkor kaphatja vissza, amikor elhagyja Rómát.

- Én úgy hallottam - feleltem -, hogy Michel de Montaigne úr alávetette könyvét tisztelendőségetek cenzúrájának.

- De nem vette mindenütt figyelembe kifogásainkat, amikor másodszor is kiadatta könyvét. Azt látom, például, hogy az I. és II. könyvben még mindig úgy emlegeti Buchanant, mint „nagy skót költőt”.

- És mi ebben a rossz? - kérdeztem.

- Signor marchese[62] - szólt az atya türelmes, fensőbbséges, atyai hangon, mintha egy gyermekhez beszélne -, ez nagyon is rossz dolog. Buchanan eretnek. Tehát nem lehet nagy költő.

Ezzel mindörökre befogta a számat, kivéve e helyt, emlékiratom lapjain, és búsan megváltam az Esszék-től, legalábbis arra az időre, amit Rómában kellett töltenem.

- Íme, mi fili - mondta Fogacer, mihelyt újra lezárhattuk málháinkat, s az atya (kinek illő jámborsággal megkentük volt a tenyerét) áldását adta ránk, és bebocsátott Róma kapuján -, íme, most árvájaként sirathatja el Montaigne-t.

- Kinek nagyon is igaza volt abban, hogy nem engedett itt a pápai cenzúrának. Amikor Blois-ban viszontláttam, gúnyt űzött eme cenzúrából. Megtiltani, hogy leírjuk Buchananról: nagy költő, mert történetesen eretnek, ez, állította ő, bámulatosan vétkes gondolkodásmód. És hozzátette: „Ha egy lány szajha, vajon szükségképpen poloska is?” A poloská-t ő úgy értette: büdös.

- És a szajhá-t úgy értette: protestáns? - kérdezte Fogacer.

- Nem - vágtam vissza: pengém félúton koccant össze az övével, s hárította azt el -, a szajhá-t úgy értette: szodomita...

- Uraim! Uraim! - lépett közbe La Surie úr. - Vannak szavak, melyeket nem tanácsos e falak közt kiejteni.

Mi azt illeti, ami e falak között volt, tudniillik az Örök Várost, mely nem igazán örök, hanem halott városok garmadája, oly nagy kedvem támadt felfedezni, olvasóm, hogy - noha kimerült voltam - mihelyt málháinkat leraktuk és kíséretünket elszállásoltuk a Két Oroszlánhoz címzett fogadóban (mely ott van, jobbra a Porta del Popolo mellett, amelyen át Rómába beléptünk), elhatároztam, átengedem Fogacer-t a szieszta renyhe gyönyörűségének, és bejárom a várost La Surie úrral. Ez körülbelül annyi időmbe tellett, mintha Párizst jártam volna körül, a két falkerítés hossza, úgy láttam, nagyjából egyforma. Rómának azonban nincs oly sok lakosa, ház sem szorong annyi egy rakáson, és nincs köztük oly sok emeletes, legalább egyharmada a fallal kerített résznek beépítetlen. Az utcák és terek ellenben szebbek, nézetem szerint, mint Párizsban, a házak palotaszerűbbek, s az utcákon nagy gazdagságról árulkodó hintók sokaságát és szép lovakat láttam. Annál nagyobb volt csalódásom tapasztalván, hogy itt nincsenek bevásárlóutcák, holott Párizs áruval csodálatosan jól ellátott boltjai megérdemlik, hogy az ember séta közben jobbra-balra tekingessen s gyönyörködjék a kirakatokban, hogyha az erszényében nem csörög is elég pénz a vásárláshoz.

A város a Tiberis folyó mentén terül el (melynek vize arról híres, hogy nap mint nap legalább annyi megölt ember tetemét sodorja magával, mint Párizsban a Szajna), és ellentétben Londonnal, a folyó mindkét partját elfoglalja. Meg kell vallanom, sosem láttam szebbet, mint az Óváros, mely Róma legdombosabb részén található. Itt igen szép házakat látni, melyek egyben pompázatosak is, mint oly sok minden Rómában. Egy járókelőtől megkérdeztem, kinek a tulajdonában vannak, s megtudtam, hogy a legtöbbjének olasz bíborosok a boldog birtokosai.

- Signore - mondta az ipse -, ha e házak annyira tetszenek uraságodnak, legjobban tenné, ha kibérelne közülük egyet, például ezt itt ni, melynek ablaktáblái zárva vannak. Ez a firenzei bíborosé, ki inkább egy másik házban lakik, mely ugyancsak az övé.

E titulus hallatán összenéztünk Miroullal. A firenzei bíboros azon ritka főpapok közé tartozott Rómában, kik szerették Franciaországot és előmozdították érdekeit.

- Csakhogy e palota bére igen tetemes lehet - mondtam.

- Dehogy, dehogy, signore - tiltakozott a kis ember, mert apró termetű volt és sovány, s a szeme oly eleven és fürkész, mint a mókusé. - Mondja meg nekem a nevét és a címét, és én még ma este elviszem uraságodnak a ház kulcsát.

- Siorac márki vagyok, és kíséretemmel együtt a Két Oroszlán fogadóban szálltam meg.

- Ó, signore! - csapta össze két kezét a kis ember. - Uraságod márki is, francia is. Ez elég lesz őeminenciájának. Még ma este ott leszek a kulccsal.

El is hozta, csakugyan, s én másnap megtekintettem a bíboros hajlékát a kis ember társaságában, ki igen komolyan vette cicerone[63] szerepét, s nem győzte eleget dicsérni a helyet, vajmi fölöslegesen, mert az nemcsak nagy istállókat és tágas közös helyiségeket kínált embereim és lovaim elszállásolására, hanem egy igen szép, ámbár a tél hidegétől kissé megviselt kertet is, és egy elragadó lakást. Csupa márvány volt, tele oszlopokkal és szobrokkal, s a tetejébe még bámulatosan díszes is. Az egymásba nyíló közös termek falait - melyekből legalább négy volt - aranyozott bőrrel vonták be, a szobákat brokáttal és selyemmel: ilyen pompát eleddig csak a Louvre-ban láttam. Ehhez még az én kis hercegném palotája sem volt fogható, holott az Párizsban a legszebbek egyikének számított. De, szép olvasónőm, látom, összevonod bájos szemöldöködet. Ugyan min bosszankodsz?

- Uram, igazán meglep és meghökkent. Hogy vágyhat fényűzésre uraságod, ki fülem hallatára kárhoztatta a párizsi nagyurakat amiatt, hogy a kelleténél több lakájt tartanak palotáikban?

- Szép olvasónőm, e dologban csakugyan hajlíthatatlan vagyok. Fölöttébb utálom az inasoknak ezt a túlburjánzását, és az a véleményem: húsz egy fikarccal sem szolgálja jobban ki az embert, mint tíz, az efféle költekezés hiábavaló. Ellenben egy tágas s minden ízében szépen berendezett lakás egész nap gyönyörködteti a szememet, s ha ráadásul még el van látva a szokás megkövetelte mindenfajta kényelemmel is, örömest fészkelem be magam megnyugtató pompájába, ha szabad így mondanom.

Mondott házat egy hóra ötven aranyért vettem bérbe, s ámbár La Surie morgott miatta, ötven aranynál sokkal többet ért az az öröm, melyet éreztem, azt képzelve ez oszlopok és szobrok - gyakran eléggé fedetlen testű szobrok - és aranyozott bőrrel, brokáttal bevont falak között, hogy jómagam is nagy firenzei bíboros vagyok, ki e gyönyörűséges tárgyak közepette él papi tétlenségben, melyet mindazonáltal olykor - csak hogy legyen sava-borsa -, holmi ravasz politikai cselszövény fűszerez.

- Kétlem, uram, hogy e tunya létet sokáig elviselte volna, annál is inkább kétlem, mert egy bíborosnak meg kell tartóztatnia magát a szépnemtől, ha tetszik, ha nem.

- Ej, hölgyem, igazán ezt hiszi? Hát nem hallotta, hogy a főpapok közül sokan felmentve érzik magukat a közönséges erények alól, s itt, Rómában tiszta erkölcsűnek tekintik közülük azt, ki csupán egy fattyat nemzett ifjúkorában?

Magammal vittem Rómába Lucöt és Thierryt, részint mert zsenge koruk ellenére igen vitézül forgatták a kardot, részint mert nem akartam őket otthon hagyni, Párizsban; attól tartottam, Franznak, kire a gyeplőt bíztam, nem lenne elég tekintélye őket megfékezni és meggátolni, hogy a házban bajt okozzanak. És annak a napnak másnapján, melyen a bíboros palotájába beköltöztünk, elszalajtottam Lucöt d'Ossat apát úrhoz, kit arra kértem: fogadjon. Amire ő rá is állt, bár kikötötte: az éj leszállta után, kis kísérettel keressem fel, és titokban. S én szigorúan tartottam is magam ehhez.

D'Ossat úr az Óvárosban lakott, egy szerény, de igen kényelmes lakásban. Abban a puhán kipárnázott kis szobában, ahol fogadott, jó meleg volt és világos a tűztől, s a bíborbársony, mellyel a falak be voltak vonva, még meghittebbé tette a szobácskát. Fogadom, e bíborszín titkos becsvá-gyára emlékeztette az apátot. Ő maga egy igen széles karosszékben ült, melynek öblében igen kicsinek tetszett, ám csupán egy pillanatig láthattam így: mihelyt megpillantott, felpattant, s minekutána mély meghajlással biztosított tiszteletéről, arra kért, foglaljak helyet a karosszéken. Ő maga egy bíborszín bársonnyal borított kis zsámolyra ült át. Én nyomban tiltakoztam. És mindketten rohamra indultunk, és annyit udvariaskodtunk és udvaroltunk egymásnak, s vetélkedtünk keresztényi alázat dolgában, szüntelenül arra törekedve, hogy fél fenékkel mondott zsámolyra ereszkedhessünk le, hogy még ma is ezzel szórakoznánk, ha d'Ossat apát, ki éppen nem volt híján a józan észnek, meg nem ráz végül egy kis csengőt, s meg nem parancsolja embereinek: hozzanak be egy másik karosszéket, melyen immár nyugodt lélekkel helyet foglalhattam, s elővonva zekém zsebéből Lujza királyné levelét, azt átnyújtottam címzettjének.

Elolvasta, s olykor éles pillantást villantott felém a papír fölött. Volt időm alaposan szemügyre venni porhüvelyét. Kicsi volt és törékeny, hihetetlenül sovány, mindazonáltal tetemes energia hordozója, mintha az animalculusoknak, éppen tagjai csekély kiterjedése miatt, kevesebb helyük lett volna mozogni és kerengeni, s ezért jobban összesűrűsödtek volna abban a kevésben, amit találtak. E hallatlan elevenség miatt d'Ossat apát madárra emlékeztetett, s a hasonlatosságot még fokozta kis sasorra, valamint fürge mozgása és szökdécselő járása; nemcsak teste volt örökös mozgásban, hanem keze, lába, törzse, sőt a feje is, melyet úgy forgatott ide-oda, mintha a veszély első jelére el akarna rebbenni.

Mi arcát illeti: homloka nagy volt, s szelíden fehérbe hajló, angyali, pihés kis szőke hajszálak fontak glóriát köré, kék szeme elég élesnek tetszett, kis orra, mint már mondtam, sólyom csőrére emlékeztetett, eperajka nőies volt, s ezen a szeretetre méltó fiziognómián elömlött annak az embernek az elégedettsége és jó érzése, ki nem tagadja meg magától azokat a kis kellemetességeket, melyekkel az egyház szolgái oly gyakran megajándékozzák magukat.

Kissé elképedve, kérdőn nézett rám, minekutána elolvasta Lujza királyné levelét, és bár egy árva szó nem sok, annyit sem szólt, kérdő arckifejezése tudtomra adta: az apát nem érti, miért késztetett a királyné rá, hogy oly sok költség és fáradság árán megtegyem e hosszú utat, s átkeljek az Alpokon, csak azért, hogy azt adja tudtára, amit eddig is tudott. Úgyhogy pár szóval világosságot gyújtottam elméjében küldetésem valódi tárgyát illetően.

- Márki úr, tökéletesen megértem őfelsége ijedelmét, ki most attól fél: a jezsuiták száműzetése kudarcra ítéli feloldoztatása ügyét - mondta az apát. - És az igazat megvallva - folytatta, két karját a szék karfájára fektetve s mind a tíz ujját összetéve -, magam is ettől tartottam az első kihallgatás alkalmával, melyre őszentsége méltatott e gyászos esemény után.

- Úgy hallottam, őszentsége sírt.

- Márki úr - felelte finom mosollyal d'Ossat -, meg kell értenie, hogy amin egy király haragra gerjedne s tombolna, azon a pápa, kihez e vajmi kevéssé keresztényi megnyilatkozások nem illenek, nem tehetvén mást, búsul, sóhajtozik és sír. Ezt követeli tiszte. S én azt mondanám, VIII. Kelement kedélye is erre teszi hajlamossá.

Ez az elemzés elbűvölt, s immár más szemmel néztem d'Ossat-t, amit ő rögtön megsejtett, mert másodszor is elmosolyodott, s ezúttal a mosoly nekem szólt, az előbbi viszont önmagának, mintegy tulajdon szellemessége elismeréseképpen.

Nyomban visszamosolyogtam rá, és e mosolycserét, mely igen közel hozott bennünket egymáshoz, egy elbeszélés követte, melyben az apát láthatóan nagy gyönyörűségét lelte, s amelyet én a legfeszültebb figyelemmel követtem.

- Nagyon sajnálom, ami történt, mondta őszentsége. (Figyelje meg, márki úr, hogy nem említette meg, kivel történt a dolog, az eretneknek még a nevét sem kívánta kiejteni.) De még inkább sajnálom, így folytatta (és merem mondani, ez a még inkább sajnálom összehasonlíthatatlanul többet jelentett, mint a nagyon sajnálom), hogy a párizsi parlament határozata száműzte a jezsuitákat Franciaországból, noha Chatel nem vallott rájuk...

- És apát úr mit felelt erre? - kérdeztem.

- Természetesen hallgattam. A pápa pedig e szavakkal folytatta (figyeljen jól, márki, itt minden egyes szót alaposan meggondoltak): „S hogy még nagyobb legyen a baj, a párizsi parlament eretnekségnek minősítette a jezsuiták ama tételét, mely szerint a királyt addig nem szabad elfogadni és elismerni, míg el nem nyerte a Szentszék bocsánatát.” Más szóval, kiáltotta a pápa nagyot sóhajtva, s e sóhaj szíve legmélyéről fakadt, más szóval az a feloldozás, amelyet tőlem kérnek, mit sem számít! D'Ossat - emelte égnek mindkét kezét -, mondja meg, vajon ez-e annak a módja, hogy a dolgokat úgy rendezzük el, mint kívántuk, s amilyen jól elindítottuk?...

- Hisz ezzel őszentsége nem vágott el minden utat előttünk - véltem én.

- Nem, nem, sőt!

- És mit mondott még a pápa? - kérdeztem kíváncsian.

- Eztán sóhajtozni kezdett, majd újra és újra elismételte, végtelenül sajnálja.

- És apát úr mit felelt rá?

- Én hallgattam, természetesen - felelte d'Ossat. - Láttam én jól, a pápa, amilyen izgatott, úgysem hallgatna meg. Ha ellentmondok neki, csak felingerlem, ám meg nem győzhetem. Amikor még friss a seb és vérzik - fordította jobbról balra finom fejét az apát egy madárka fürgeségével, s egyszerre ajándékozott meg egy pillantással és egy mosollyal -, még egy pápa sem hallgat egykönnyen a józan ész szavára... Várjunk, míg az indulat első hulláma kissé lecsillapul!...

- Gondolom, a jezsuiták nagy lármát csapnak itt Rómában társaságuk száműzetése miatt.

- S a spanyolok még nagyobbat - bólogatott d'Ossat. - Hanem e lárma és zavarkeltés elül egy idő után. Ha eljön az ideje, megint felveszem vetélőmet és újraszövöm fonalamat. E fonal végén ott a siker.

- Apát úr, csodálom derűlátását.

- Ez abból adódik, hogy én a dolgokat alaposan és mintegy kívülről szemlélem - mondta d'Ossat. - IV. Henrik nagy hadvezér, serege erős, győzelmet győzelemre halmoz. Nos, ha ő lenne a legjobb katolikus e földtekén, s naponta tenne egy-egy újabb csodát, de a háborút elvesztené, Róma őt soha el nem ismerné. Ezzel szemben ha éppen csak elfogadható katolikus, de fegyverei erejénél fogva felülkerekedik Franciaországban, Róma maga ajánlja majd fel neki a feloldozást, melyet most megtagad tőle. Rómának több ez ügyben a vesztenivalója, mint Henriknek.

- Hogyhogy? - ámultam el.

- Nem ismeri a mondást? - mosolygott ismét rám az apát, s kék szeme felvillant. - Ha a plébános elodázza a húsvéti tojások megáldását, hívei megeszik a tojást áldása nélkül.

- Ezt hogy értsem?

- Hogy a királynak van egy felbecsülhetetlen előnye a pápával szemben: ő van birtokon belül. Ő tartja kézben s bírja a stallumokat. Ő osztogatja a püspökségeket és apátságokat, s akiknek adja, azok élvezik e stallumok hasznát. A pápa mindezen kívül és alulmarad, tekintélye porba hull. Ha a királyt kizárja a katolikus egyház kebeléből, önmagát is kizárja a kereszténység egyik első országából, s csak úgy juthat oda vissza, ha felmenti Henriket az átok alól. S ha megmakacsolja magát és nemet mond, elkerülhetetlen az egyházszakadás! - kiáltotta az apát fájdalommal, mégpedig, úgy tetszett, nem tettetett fájdalommal. - Róma megkockáztatja - és a kockázat irtózatos! -, hogy a gallikán egyház éppúgy felszabadul gyámkodása alól, mint egykor, Angliai VIII. Henrik alatt az anglikán egyház.

Ez annyira lényegbevágónak és okosnak tetszett, hogy kissé meg kellett rágnom, mielőtt válaszoltam volna.

- Ez esetben miért húzza-halasztja a pápa, ki szükségképpen éppoly tisztán látja e veszélyt, mint apát uram, hogy eleget tegyen a király kérésének?

- A spanyol miatt, márki úr, a spanyol miatt! - kelt ki magából d'Ossat. - A fő akadály a spanyol. Kinek szinte nagyobb a hatalma Rómában, mint a pápáé. Aminek tanújelét márki úr is láthatta! Hogy engem fogadhasson, a szentatya kénytelen elhitetni cselédeivel, kik egytől egyig II. Fülöp zsoldjában állnak, hogy kizárólag Lujza királyné kérelmeiről tárgyalunk...

Mihelyt hazaértem, verbatim[64] tollba mondtam La Surie úrnak e beszélgetést. Amikor az írással végzett, megkérdezte, elvigye-e a királynak.

- Nem, én Miroulom - ráztam meg a fejem. - Meg kell tanulnod kívülről, ahogy eljövendő jelentéseimet is, melyeket annak alapján írok majd, amit innen-onnan összeszedek.

- Hogy emlékezetből mondjam őket fel a királynak? - kérdezte Miroul. - Ez nekem gyerekjáték. Talán még emlékszik rá, uram: amikor meg akartam tanulni önerőmből latinul, szó szerint bevágtam Cicero összes szónoklatát. És igazán mondom - mosolyodott el, némi öngúnnyal -, úgy hiszem, mindmáig tudom őket. Ámbár koromra nézve immár elhaladtam negyvenedik esztendőmet, Istennek hála, emlékezetemet nem fogja a rozsda, ahogy a bökőmet sem.

- Ámen - nevettem nagyot.

- Jut eszembe, uram, tudja-e, kinek a lánya a törvényszolga szép özvegye?

- Nem én.

- Egy másik törvényszolga szép feleségéé, ki néhány nappal Szent Bertalan előtt halt meg kicsapongásai miatt, s akiről L'Étoile úr felolvasott uraságodnak holmi pajzán versikéket, melyeket kegyelmed gyakran idéz.

- Isten az egekben! Az ő lánya! És ő is egy törvényszolgához ment feleségül!

- Egy pálcás törvényszolgához. Ez magától értetődik. Uram, hogy lehet az - kérdezte Miroul -, hogy noha a szép özvegy holnap elhagy bennünket, s visszatér szép hazánkba, kegyelmed nem látszik búsulni? Úgy vélem, nem nagyon szeretheti.

- Nem rajongok érte. Noha mindig hat valamelyest szívemre az az asszonyszemély, akivel hálok, ő, az első mámor múltán, halálra untat. Amilyen forró a vére, olyan hideg a szíve.

- Jobban szerette volna fordítva?

- Azt éppen nem. Hanem őmellette sosincs részem azokban az édes-kedves percekben, melyek akár a legvadabb szerelmeskedést is követni szokták. Hogy ilyenkor beszélgetünk-e, vagy hallgatunk, egyre megy, ha együtt hallgatunk, egymás szemébe nézve. Ha pedig szólunk, csupa semmiségről szólunk, ám azok abban a percben drágábbak nekünk, mint bármely filozófia...

S amint ezt kimondtam, elfordultam, mert szemem könnybe lábadt, s az ablakmélyedésbe húzódva kitekintettem a római kertre, melynek ciprusait eső pásztázta.

- Uram - mondta röpke hallgatás után La Surie -, ha így érez, nem fogja túlságosan a szívére venni, amit tudomására kell hoznom. Tegnap este, mialatt kegyelmed d'Ossat úrnál időzött, rajtakaptam Thierryt, ki éppen akkor surrant ki, alul-felül kigombolkozva, a szép özvegy szobájából, és amikor fülön csíptem, s elkezdtem pirongatni, ő azzal védekezett, hogy elsőnek Luc döntötte hanyatt a hölgyet.

- A teremburáját! Saját hajlékomban! Égrekiáltó pimaszság! Elő a korbáccsal, Miroul! Elő a korbáccsal! De vérüket ne vedd! Mi pedig az asszonykát illeti, ebben a minutában szedje össze a retyerutyáját, és menjen a pokolba, vagy akár messzebb is, ha van messzebb!

Nem mondtam búcsút a szép özvegynek, sőt egy pillantásra sem méltattam távozásakor. Mindazonáltal mivel tudtam, kevés a pénze (ő legalább ezt állította), útravalónak húsz aranyat küldtem neki La Surie úrral (kit majd felvetett emiatt a méreg), s ő elfogadta a pénzt, amit, fogadom, kevés nő tett volna meg hasonló esetben, amikor az, aki a pénzt küldi, látni sem akarja többé.

A madárka elröpült, s én egyedül maradtam kalitkámban, mely ha aranyból volt is, csak kalit volt. Nem fájt a szívem a szép özvegy után, csupán a kellemetességeket sajnáltam, melyekben általa részesültem, mert ha a lelkemet untatta is, a testemet kielégítette, s ez a női társaságtól megfosztva hamarosan úgy érezte magát, mint a szárazra vetett hal. Annál is inkább, mert tapasztalnom kellett: hiába oly szépek és elomlóak az olasz hölgyek, jóformán hozzáférhetetlenek, mivel kora hajnaltól késő éjszakáig őrzi őket féltékenyen az a gyászos - és Itáliában a többinél is gyűlöletesebb - fajzat: az apák, fivérek és férjek.

Két héttel a szép özvegy távozása után meghívtam tizenegy órai ebédünkre vendégül Fogacer-t, ki nem kívánt az én bíborosi palotámban lakni, noha ezt felajánlottam neki. Csak ekkor tudtam meg tőle, hogy nem volt a jámbor nyáj pásztora, mint hittem, hanem utóbb csatlakozott a zarándokokhoz, a kellemesebb és biztonságosabb utazás reményében, amiben nagyot csalódott, hisz ott hagyta volna a fogát, ha mi nem lépünk közbe.

Mihelyt végeztünk olasz ebédünkkel (mivel a házzal együtt bérbe adták nekem a szakácsot és az ő tűzhelyét is), megkérdeztem barátomtól, találkozott-e már d'Ossat-val.

- Nem - felelte ő. - Az apátot utolsónak tartogatom, jó falatként. Beszéltem azonban egész sor pappal, kik valamennyien igen járatosak a Vatikán útvesztőiben...

Elhallgatott, mondatát kihívóan félbehagyva, s ahogy elnéztem rám szegződő, mogyorószín szemét, sátánian ívelt szemöldökét, úgy sejtettem, igyekszik holmi alkut kötni velem, mielőtt folytatná.

- S nemde, mielőtt közös szekerünkre hányná begyűjtött kalászait, szeretné látni, mire mentem én? S ha netán arra a belátásra jutna, hogy az én aratásom gyér és sovány a kegyelmedéhez képest, vajon nem érezné-e meglopva magát? Vagy cserébe csak egy részét adná át nekem annak, amit betakarított?

- Mi fili, hallani sem akarok efféle kuporiságról! Öntse csak elém gabonaszemeit, s akkor én is hozzáteszem a magaméit, egy szem nem sok, annyit sem tartva vissza. Papi szavamra!

Akkor elmondtam Fogacer-nak mindazt, amit d'Ossat apáttól megtudtam.

- Nem győzöm csodálni d'Ossat derűlátását - rázta meg a fejét. - Bizony mondom, ha VIII. Kelemen oly tisztánlátó és elszánt volna, mint V. Sixtus volt, késedelem nélkül feloldozná Henriket, mert sok forog kockán: a katolikus egyház léte, az, hogy Franciaország megmaradjon kebelében, s ne alakuljon át gallikán egyházzá, s hogy Spanyolország ezótától fogva ne tarthassa gyámsága alatt a Vatikánt. Ezért is vonakodott V. Sixtus fegyverrel avagy pénzzel támogatni a Szent Ligát. És belehalt.

- Úgy érti: meggyilkolták?

- Könnyen meglehet. A Vatikán történetében itt is, ott is felbukkan a méreg. Emlékezzék csak vissza, mennyire támadták a szószékről a Liga papoló papjai V. Sixtust! S ami Madridot illeti, ott egy jezsuita nem átallta nyilvánosan Navarra- és eretnekpártinak bélyegezni a pápát!

- Megbotránkoztató! - kiáltott fel La Surie. - Kétségbe vonni a pápa hithűségét!

- És ami még megbotránkoztatóbb, az az utódlás módja! II. Fülöp ugyanis megparancsolta a konklávénak: a közül a hat név közül válasszon pápát, melyeket ő írt elő számára. Holott a szent kollégium hetven bíborost számlál! Hatvannégyüket eleve kizárta a pápai trón birtoklásából II. Fülöp.

- Ennyi pápa megzavarja agyamat - mondtam. - És kit választottak meg?

- A legrosszabbat a hat közül, XIV. Gergelyt.

- Az órást - szögezte le La Surie.

- Hogyan, de La Surie úr? - vonta fel a szemöldökét Fogacer. - Hát ezt is tudja? XIV. Gergely valóban szenvedélyesen szerette az órásmesterséget. Napjait zsebórák javításával töltötte, Itália minden zugából összehordták neki az órákat. És bizonnyal ez a foglalatosság - fonta keresztbe jámboran két kezét Fogacer - tette annyira rövidlátóvá, hogy észre sem vette világunk dolgait. S míg zsebórától toronyóráig jutott, fel sem fogta, hogy ő immár nem a kereszténység feje, hanem II. Fülöp káplánja. Mindenben az ő akaratát követte. Tízezer katonát és hétszázezer aranyat ajándékozott Franciahonban a Szent Ligának. A tízezer katonából hírmondó is alig maradt az út végére, kórságban hulltak el, s a Vatikán tönkrejutott. XIV. Gergely mindazonáltal elég jó ember volt.

- Apát úr vajmi elnézően ítéli meg az órást - jegyezte meg La Surie.

- Egyházi ember volnék - felelte Fogacer az ő hullámos mosolyával -, és a jóakarat mintegy második köntöse a papnak. Engedtessék tehát meg nekem, hogy Noé köpönyegét vessem XIV. Gergely és utóda, IX. Ince szolgalelkűségére. Incét, lévén túlságosan ártatlan lelkű ahhoz, hogy e cselszövényekkel s zűrzavarral teli világon uralkodjék, Teremtője alig három hónappal megválasztása után magához szólította.

- És hogy állunk VIII. Kelemennel?

- Véleményem szerint őt tévedésből vette fel a pápajelöltek listájára II. Fülöp. Megfeledkezett róla, hogy mostani pápánkat V. Sixtus léptette elő bíborossá.

- Ezt úgy értsem, hogy VIII. Kelemen nem híve II. Fülöpnek? - kérdeztem én, ébredező reménységgel.

- De nem is ellensége, lévén óvatos ember, ki öregen kíván meghalni. S emellett nagyon magányos.

- A pápa magányos? - hüledezett La Surie.

- De mennyire! Egyedül van. Jól figyeljen rám, La Surie: a szent kollégium hetven bíborosa közül legalább harmincöt Fülöp lekötelezettje: neki köszönheti kalapját vagy valamely javadalmát. Úgyhogy ha ma a konzisztórium vitatná meg Henrik feloldozásának dolgát, elsöprő többséggel vetné el a javaslatot.

- Lelkiismereti kérdésekben a pápa nem köteles a konzisztórium véleményét kikérni - mondtam én.

- Valóban nem. Ám ha egymaga határoz, kiteszi magamagát Fülöp bosszújának.

- Csakhogy Fülöpnek most szakadt nyakába a háború, Henrik hadüzenete nyomán. Mit tehet e percben a pápa ellen? - vetettem közbe én.

- Sokat. Fülöp kezén van Itália fele, megfoszthatja Rómát Apulia és Szicília gabonájától. Már meg is tette. Hatszáz fegyverest zúdíthat a pápa birtokaira. Ez is megesett már. Beszüntetheti a harcot az itáliai tengerpartot dúló török kalózok ellen. S végül még rosszabbat is tehet, mint láttuk...

- Mégis, fogadni mernék - jegyezte meg La Surie -, a pápának is akadnak itt-ott támaszai.

- Akadnak bizony. És nem is akármilyenek! Velence és Firenze támogatja.

- S miért éppen ezek a városok? - tudakolta La Surie. - Mert gazdagok, tehát sok a veszítenivalójuk. És attól félnek, hogy amilyen féktelenül habzsolja a legkeresztényibb király a világi javakat, egy szép napon őket is elnyeli.

- Ugyan! - vont vállat La Surie. - Velence! Firenze! Kis státusok.

- Egy státus - emelte kecsesen a mutatóujját Fogacer, mintha prédikálna -, egy státus sosem kicsi, ha pénze van és jó diplomáciája. Mindazonáltal Henrik feloldozása dolgában Velence és Firenze nem tehet mást, legfeljebb felvilágosíthatja és támogathatja a pápát. És ez nem sok, ha valaki oly félénk, mint VIII. Kelemen.

- Fogacer - mondtam szemrehányóan -, d'Ossat reménnyel töltötte el lelkemet, kegyelmed kétségbe ejt.

- Tehetek én róla? - emelte égnek pókkarját Fogacer. - Hisz magam is kétségbeesek miatta. A helyzet olyan, amilyen. Nem én hoztam létre. Én csak azt mondtam el kegyelmednek, mit beszélnek egymás közt az egyház szolgái Rómában.

- De hisz végtére is a józan ész, az okosság, az emberség, a Szentszék függetlensége, Itália jól felfogott érdeke mind azt diktálná a pápának, hogy oldozza fel Henriket! - kiáltottam én felindultan.

- Aj, mi fili - húzta megint lassan hullámos mosolyra száját Fogacer -, ugyan mióta követik az emberek a józan ész szavát s a történelem az ész parancsát?

Minekutána Fogacer eltávozott, és az eső elállt, vállamra vetettem köpönyegemet, és kimentem a kertbe, kicsit járni. Kertünket egy ciprusokkal szegélyezett, márvánnyal kikövezett út szelte ketté, ott sétálhattam anélkül, hogy besározódtam volna. Amikor először pillantottam meg ezt a fasort, tiszta volt az ég, sütött a nap, és elbűvölt pompája és kényelme. Ám e borús délutánon, amelyről szólok, a ciprusokat nagyon is sötétnek, a felhőket nagyon is feketének, királyom és a magam jövőjét nem sok jóval kecsegtetőnek láttam. Mert immár úgy tetszett: annyi hátulütője van e szerencsétlen ügynek, hogy hosszú hónapokig eltarthat a megoldása, ha egyáltalán megoldódik, ami nagyon is kétséges, lévén Fülöp oly hatalmas Rómában, a bíborosok oly romlottak s a pápa oly gyenge. Mi engem illet, ha itt-tartózkodásom nagyon elhúzódik, elviselhetetlenül költségessé válhat számomra, gondoltam, s ami még rosszabb, egyfajta száműzetéssé, távol Franciaországtól, birtokomtól és szívszerelmemtől. S akkor nagy vágyakozás szállt meg kis hercegném után, s ez igen fájdalmas volt, de furcsa módon valamiképpen jótékony is, mintha e percben, a sírással küszködve, bánatom képében holmi rejtett kincsre bukkantam volna.

La Surie utánam jött, s előbb némán és velem egy ütemben rótta mellettem az utat, mert kitalálta, milyen állapotban vagyok, és könnyíteni akart lelkemen néma együttérzésével. S csakugyan, ahogy ezt megéreztem, hallgatása ellenére, mely annyira jelenvaló volt s egyszersmind tapintatos, igyekeztem felszínre vergődni álmaim mélyéről.

- Én Miroulom - karoltam belé -, mit gondolsz, igazán pappá szenteltette magát Fogacer vagy nem?

- Úgy hiszem, igen - felelte La Surie. - Ha nem így lenne, nem sikerülne becsapnia azt a sok papot, akivel összejön. De ha csakugyan pappá lett, meglep, hogy olyan egyház karja közé vetette magát, mely sok évszázada üldözi a hozzá hasonlókat.

- Épp ellenkezőleg. Nagyobb biztonságban érezheti magát eddigi üldözője kebelén belül. És mint vélekedsz az ő szavairól és d'Ossat apátéiról? Szólhat-e ennyire másként két harang?

- Amondó lennék - felelte La Surie, minekutána kicsit rágódott kérdésemen -, d'Ossat innen és belülről látja a dolgokat, Fogacer onnan és kívülről. Én tehát d'Ossat-nak hiszek.

- Bár én is neki hihetnék! - sóhajtottam. - Aj, be szeretném közelről látni ezt a pápát, akitől sorsunk függ!

- Megláthatja, uram, s pedig hamar. Nemrég kopogott be kapunkon egy kis klerikus, kit Giustiniani bíboros küldött, s négyszemközt jelentette: őeminenciája elvár bennünket holnap, tizenegy órára, hogy bemutasson őszentségének.

- Isten az egekben! És ugyan ki ez a Giustiniani bíboros?

- E ház tulajdonosa, uram. Hát már elfelejtette?