28.

Miközben Las Cruzasban mindenki szunyókált, Justos, Félix, Eusebio és Solo a romos ház padlóján ültek, keresztbe tett lábbal. Zöldes fény szûrõdött be az ablakon.

- Bárcsak eltûnnének már innen - sóhajtotta Justos.

- Mást sem csinálnak, csak isznak és az asszonyainkat zaklatják.

- Már nem maradnak sokáig - szólt közbe Solo. - A kontrák támadásra készülnek az északi határon. Ezek az emberek odamennek néhány napon belül. Amíg viszont a szandinisták itt vannak, a kontrák nem jönnek ide. De a yanquik sem.

Solo keze beszéd közben villámgyorsan részletes topográfiai térképet rajzolt Las Cruzasról és a Rio Hacienda völgyrõl. Amikor kész volt, a jegyzettömböt a padlóra helyezte.

- Ez itt Las Cruzas - mondta Justos.

- Igen - mutatott tolla hegyével a rajzra Solo. - Ugyanaz a térkép, mint amit az ellenségetek birtokol. Ez itt a gyenge pontotok - mutatott a völgyre. - A kontrák elsõszámú útja a faluba. Egy elõretolt felderítõrajra van szükségetek, hogy kellõ idõben figyelmeztessen a támadásra. Éjjel-nappal õrködni kell. A múltkor készületlenek voltatok.

- Az elõretolt õrséget elveszítettük - mondta Justos.

- Három fiút megöltek a hídnál.

 

- A híd nem jó hely. Közelebb kell menni a dzsun-gelhez. Ide - rajzolt egy pontot a papírra Solo.

- Nem küldhetjük ki olyan messzire az embereinket. Ott teljesen elszigeteltek maradnak.

- így kell csinálni - folytatta Solo. - Ide kell két ember, ez körülbelül száz méterre van attól a helytõl, ahol a kontrák aknavetõket állíthatnak fel, ha azt akarnak bevetni. Ez a maximális hatótávolság. Az õrök infra távcsövet fognak használni. A kontrák itt jönnek majd le az ösvényen. Amikor az õr észreveszi õket, odavág egy kézigránátot és visszavonul. Ez nemcsak, hogy riasztja a falut, de rövid idõre megzavarja a kontrákat is. Ide egy aknavetõt állítunk, amit majd akkor kell mûködtetni, ha a kézigránát robbanását meghalljuk. Azután mindenki elfoglalja a helyét. Homokzsákokkal védett lövészárkot ásunk a híd és a falu közé, a legfontosabb területre. A kõfalat csak akkor használjátok állásnak, ha a lövészárok elesne. A géppuskákat itt… és itt kell beásni.

Justos fejbólintással vette tudomásul a kijelölt helyeket: a lövészárok két végét. Las Cruzasnak a kontráktól zsákmányolt fegyverekbõl egész nagy arzenálja volt már. Extra Ak-47-esek, gránátok, aknák, M-60-as géppuskák és az a két aknavetõ, amit Solo talált az ösvényen. Az emberek figyelmesen hallgatták, amint Solo a legapróbb részleteket is elmondja. Solo egy mesteri védelmi rendszert kreált a szemük elõtt. Tervében minden rendelkezésre álló eszközt felhasznált, a különbözõ fegyverektõl, a karókkal teletûzdelt gödörcsapdákig.

- Itt már nem lehet csak egyszerûen ide-oda szaladgálni és fák mögül vaktában lövöldözni. Erõs gépfegyver- és aknatûzzel kell õket elárasztani. Komoly harcra õk sincsenek felkészülve. Azt hiszik, hogy ezúttal is felkészületlen célokra lõnek majd. Ha megfelelõ ellencsapással fogadjátok az elsõ támadást, akkor nem fognak többé visszajönni.

- Arról nem beszéltél, hogy te hol leszel - mondta Eusebio.

- Azt hittem, ebbõl kiderül, hogy én nem leszek itt. Én a yanquik figyelmét fogom elterelni. Õket ez a védelem nem állítja meg. A yanquik tüzérséget vetnének be és a légierõt. A bombázástól végképp elpusztulna a falu. Ha viszont én nem vagyok itt, akkor nyanquik-nek nincs okuk a támadásra.

Mindenki a térképet tanulmányozta néma csendben. A terv jónak tûnt, de a megvalósításához hatalmas erõfeszítésekre volt szükség. Huszonnégy órás õrség, lövészárok, homokzsákok, csapdakészítés, és mindez rizsaratás idején. Justos bólintott.

- Solo! Tudnál védelmi rendszert csinálni a yanquik ellen is?

- Természetesen - mondta Solo. - De arra most nincs elég idõ.

Justos csoportokba osztotta az embereket, akik a nap egy részét a védelmi rendszer építésével, a másikat pedig a földeken töltötték. A rizst idõben kell learatni, különben tönkremegy. A szandinista katonák, akiket a település õrzésére rendeltek ki, a pálmafák árnyékából figyelték, hogyan ássák a falusiak a lövészárkot.

Las Cruzas kemény vulkáni talaját nem volt sokkal könnyebb feltörni, mint a betonjárdát.

- Most katonának érzitek magatokat, mi? - kérdezte nevetve az egyik katona.

- Sí, helyettetek dolgozunk - mondta Eusebio egy lapáttal küszködve.

- Tényleg, chico? - lépett Eusebiohoz Lupos õrmester. - Egy-két év múlva talán majd rájössz, hogy mit is csinálunk, mi, nino. Dániel azt mondja, manapság minden nicaraguai katona, így hát most ez a te munkád, katona.

- Hijo de put a! - vágta ásóját a talajba Eusebio. A rög nehezen lazult meg. Lupos nevetett. Eusebio egy kis darab földet dobott ki a készülõ árok melletti földkupacra. Néhány asszony, köztük Agela és Dánia, husángokkal törték porrá a nagyobb darabokat, a port aztán bádogdobozokkal rizseszsákokba töltögették. Amikor a zsákok megteltek és szájukat összekötötték, a férfiak elvitték, és -lövészárok mellett alacsony falat építettek belõlük.

- Úgy látom, ti, campesinók tudjátok, hogy mit csináltok.

- Hát, hogyne tudnánk - mondta Eusebio. - Láthattátok, hogy jártak itt pórul az animalék.

- Sí, - nyugtázta Lupos. Kalapját levéve, a fejét vakargatta. Halántékán verítékcseppek gyöngyöztek. - Sí, nino, az maga volt a csoda. Nicaraguában mindenki csak rólatok beszél - vigyorgott Lupos, és Agelára kacsintott, aki metszõ pillantással válaszolt. - De az ilyen csinos nõket miért fogjátok erre a kemény munkára? - kérdezte Lupos, mire Agela elfordította tekintetét, és egy határozott ütéssel porrá zúzott egy rögöt.

Eusebio megragadott egy csákányt, s egy földdarabra sújtott vele. Lupos átlépett az árkon, és megállt Agela mellett.

- Hadd segítsek - mondta, s letérdelt.

- Nem kell - felelte Agela. - Ha segíteni akar, menjen az árokba, és ott segítsen a férfiaknak.

- Azt akarod, hogy tétlenül nézzem, ahogy ezek a csinos, szép kezek tönkremennek? Hogy ez a durva munka megrontsa a szépséged? - ragadta meg Agela kezét Lupos, és a tenyerébe nézett. - Látod? - Agela kitépte kezét a szorításból. - Ha velem jönnél, megmutatnám, mire használhatók az ilyen kezek, amitõl nem nõ rajtuk bör-keményedés.

- Hagyjon békén - mondta Agela. s hangja reszketett a dühtõl és félelemtõl.

- Gyere, senorita - húzta magával Agelát Lupus miközben felegyenesedett.

- Engedd el! - kiáltotta Eusebio, és kiugrott az árokból.

- A la mierda Menj a pokolba! - morgott Lupos. -Folytasd a munkát, nino. Ehhez semmi közöd.

- Õ a nõvérem, te disznó!

- Micsoda durva beszéd ez egy gyerek szájából! - meredt rá Lupos hitetlenkedve.

- Te rohadék! - kiáltotta Agela, s egy jól irányzott rúgást intézett Lupos ágyékára, aki felüvöltött fájdalmában. A rúgás azonban mégsem volt elég hatásos, mert Lupos azonnal a földre terítette a lányt, és ütésre emelte a kezét.

- Állj! - kiáltotta Eusebio.

Lupos fémes kattanásokat hallott maga mögül. Amikor felnézett, négy puska meredt a képébe. Ideges mosoly jelent meg az arcán, aztán lassan hátra lépett. A puskák követték a mozgását.

- Nem akarok senkit bántani, nem látjátok, ti bugri-sok? - mondta Lupos. - Tegyétek le a fegyvert és felejtsük el. Mert ha nem, kihívjátok magatok ellen a sorsot.

- Menj vissza a többiekhez - rendelte Eusebio. - Ha még egyszer az asszonyaink körül legyeskedsz, megölünk. Nem vagytok különbek a kontráknál. Indulj!

Aztán amikor Lupos néhány lépést hátrált, látta, hogy leengedik a puskákat, tekintete megvillant.

- Te már hulla vagy, nino - sziszegte. Hirtelen megfordult, és elsomfordált.

- Szégyellem magam a férfiak nevében - mondta Eusebio, s karjait Agela köré fonta.

29.

Warren a Lago Vista teraszán ült és Silva társaságában kolas rumot iszogatott. A távolban két halász hálót vetett az aranyszínû tóba. Amikor kiemelték, a hálóban vergõdõ halak ezüstösen szikráztak, a késõ délutáni napfényben.

- Milyen halat lehet itt fogni? - kérdezte Warren derûs hangulatban, részben az elfogyasztott rum hatására, részben pedig, mert Solo nyomára bukkant.

- Guapote és sábolo - felelte Silva. - Nagyon ízletesek. Evett már ilyet?

- Nem vagyok oda á halért - mondta Warren. - Bár valamikor én is halásztam, de csak úgy kedvtelésbõl. Azoknak ott kinn jó nagy hálójuk van.

- Igen - gyújtott egy cigarettára Silva. - Hol halászott, Hank?

- Maine-ben. A családom Portlandben töltötte a nyarakat. Volt egy nyaralónk az óceán mellett.

- Gazdag lehet a családja.

- Apám külügyi szolgálatban dolgozott. Nem volt túl gazdag, de nem is volt szegény.

- Tehát az apja nyomdokait követte - mondta Silva. -Legalábbis majdnem.

- Majdnem - ismételte Warren, s egy darabig a két férfi szótlan maradt. A halászok kezdték behúzni a halót. - Mára elegük volt - mondta Warren.

- Igen. Nem könnyû munka.

- Tudom - mondta Warren. - Néha arra gondolok.

hogy talán és is jobban járnék, ha inkább ilyesmivel foglalkoznék. A mostani munkámtól állandóan görcsbe áll a gyomrom.

- Hogy került bele ebb? a buliba, Hank?

A halászok a hajó mellett vontatták a hálót.

- Pszichológiai hadviselés Vietnamban - mosolyú dott el Warren. - Tudja, mit csináltam én abban a csoda latos háborúban? Plasztik majmokat dobáltam a falvakra.

- Miket? - nézett rá Silva.

- Ez volt a parancs. Néhány tábornok megbízásából. Tonnaszámra vásároltam a plasztik majmokat egy játékgyárostól.

- Tonnaszámra? - nevetett Silva.

- rgen. Tonnaszámra. Aztán repülõre raktuk õket, és kidobáltuk Észak-Vietnam falvai fölött.

Silva a fejét rázta.

- Egy degenerált hülye ötlete volt, aki a határon szolgált. Az emberek demoralizálását lett volna hivatott szolgálni. A majmok ugyanis balszerencsét jelentenek az ottani hiedelem szerint.

- És hatásos volt? - kérdezte Silva.

- Frászt. A kölykök viszont jól eljátszottak velük. Imádták õket.

Mindketten nevettek.

- Erre jó a kormány - mondta Silva. - Mindenütt egyforma. A legalkalmatlanabbakat teszik a legfontosabb pozíciókba.

- Ez a tiszta igazság - helyeselt halkan Warren. - És ez nem változik.

- Ez, a mostani feladata, ez is ilyen?

- Majdnem. Valaki elbaszott valamit, s nekem kell most helyrehozni. És ez nem is olyan könnyû.

- Ahhoz ugye semmi közöm, hogy mit keres itt valójában? - kérdezte Silva, aki észrevette, hogy Warren arcára ismét visszatér a kelletlen kifejezés.

- Hát, nincs - kortyolt italából Warren. - De már nincs sok hátra. Már tudjuk, hol van.

- Aha… Las Cruzasban, ugye?

- így igaz.

- Most már csak el kell kapni. Persze, nem hajlik a szóra.

- Nem, nem akar eljönni. De el fog!

- Mindig problémás, ha valaki átáll a másik oldalra.

- Maga biztos tudja, milyen érzés ez - pillantott Silvára Warren.

- Igen - villant át egy mosoly Silva arcán. - Nem vidító érzés. Boldog leszek, ha a szandinisták elmennek. Be akarom fejezni ezt az életformát, Hank. Vissza akarok menni a családomhoz a farmra, kávét akarok termeszteni és gyerekeket nevelni.

- Elvették a farmját?

- Igen. Pedig az apám tartotta el õket. El tudja ezt hinni? Pénzt adott nekik, segítette õket, ahogy csak tudta. Meg akart szabadulni Somosától. Szerinte a szandinista forradalom új jövõt jelentett Nicaraguának. Elvitték az embereit, s a Gyõzelem után egy hónappal közölték vele, hogy elveszik a farmunkat is.

- Megmondták, hogy miért?

- A népnek nagyobb szüksége volt rá, mint neki.

- Állatok!

- A szandinisták ilyen kedvezményekkel akarták megnyerni a campesinókat - folytatta Silva. - Amikor a szandinisták átvették a hatalmat, sok magasabb osztálybeli elmenekült, de nem mind. A kormány egyre több földet akart felosztani. Tudom, hogy sokat vitáztak errõl, sok igazi forradalmár elhagyta a kormányt emiatt. De végül is úgy döntöttek, hogy néhány embernek, mint például az apámnak is, áldozatot kell hozniuk. A nép érdekében. Az ön országában is ez történt.

- Mi soha…

- Akkor, amikor ott is forradalom volt, Hank. Amikor a királyhoz hû angolokat kiûzték, akkor átvették azt a földet és ipart, amit azok otthagytak. Sok lojalista család vesztette el mindenét.

- Ez soha nem jutott az eszembe - mondta Warren. -Silva, maga jól ismeri az amerikai történelmet. Biztosan volt egy csomó lojalista, akikkel úgy bántak, mint a kontrákkal.

- A nép nevében - nevetett Silva.

- Pedig nekünk vissza kell szereznünk ezt a helyet -mondta Warren.

- Sí, vissza. A csatorna miatt, igaz?

- Igen. Bár ezt nem sokan tudják.

- Itt mindenki tudja ezt, Hank. Az ön országa 1845 óta próbálja megszerezni Nicaraguát. Ez a legalkalmasabb hely a csatorna építésére. Alig kell néhány kilométernyit ásniuk, a többit már a tó adja. Már vagy kétszer-háromszor hozzá is kezdtek az építéshez.

- Itt tudhatnak errõl. De Amerikában nem kürtölhetjük szét, hogy azért segítjük a kontrákat, mert azok megengedik, hogy ezt a rohadt csatornát megépítsük - vigyorgott saját cinizmusán Warren. - Ez egy nagy horderejû dolog Washingtonban. Nagy szükség van erre az új csatornára. A Panama-csatorna kicsi a hadihajóknak, s különben is, az egész már döglõdik. A zsilipeket tápláló tó kezd kiszáradni. Ha nem vigyázunk, akkor a szandinisták fognak itt csatornát építeni. És akkor az kommunista ellenõrzés alatt fog állni, minden stratégiai fontosságával együtt. És hogy számolunk el mindezzel otthon? Hát úgy, hogy mi a kommunizmus ellen harcolunk!

Silva nevetett.

Ruiz tûnt fel mögöttük.

- Hank, a szandinisták két nap múlva kivonulnak Las Cruzasból.

Warren bólintott.

- Van még más is, Hank, de… - Ruiz Silvára nézett.

- Bocsánat, uraim - állt fel Silva. - Kimegyek a hajóhoz. Megnézem a zsákmányt - mondta, miközben az ajtó felé tartott, ahol hátrafordulva még hozzátette. - Majd talán késõbb, Hank?

- Hogyne. A vacsoránál, oké?

Silva bólintott, és kiment. Ruiz leült az üres székbe, és Warren felé fordult.

- Megerõsítik a falut, Hank.

- Ez a mi fiúnk - bólintott komoran Warren.

- Szerintem hadállást akar kiépíteni.

- Nem hiszem. Tudja, hogy nem ér semmit. A barátai meghalnak. Valószínûleg inkább csak néhány katonai tanácsot ad a kontrák elleni védelemhez. Erre van beprogramozva.

- Biztos jó tanácsokat ad. ígéretesnek tûnik a védelem.

- Ruiz! A kontráknak nincs szándékában bevenni a falut. Csak el akarják terelni a figyelmet.

- Csupán nyomást akarnak gyakorolni rájuk, igaz? -mosolygott Ruiz.

- Igen. A campesinók olyan védelmet építhetnek, amilyet akarnak. Minket csak egy dolog érdekel, és ha kell, a hátsó kapun fogunk bejutni.

- Egy csomó dolog rosszul sülhet el - nézte a tavat Ruiz. - Én - mondta habozva -, én ügynök vagyok, nem katona. Ha besétálunk abba a falunak álcázott erõdítménybe, szétlövik a fejünket. Emlékszel arra a sok hullára?

- Solo olyanokkal szemben tette ezt, akik azt sem tudták, miért harcolnak. Ezek parasztok. Halvány fogalmuk sincs az igazi harcról, Ruiz. Amikor mi odaérünk, a kontrák le fogják foglalni õket. A mi ászunk Solo, és mindenre hajlandók vagyunk érte. Ha látják, hogy elkaptuk, elengednek minket.

- A karmaik között tartják azt a dolgot, Hank…

- Nézd, Ruiz. Mi már kidolgoztuk ezt. Az az ember, aki Solót készítette, elmondta, hogyan kell hatástalanítani azt a gépet. Érted?

- Ó, igen. Ugyanaz a fickó mondta ezt, aki hagyta, hogy lelépjen - nézett Warren szemébe Ruiz.

30.

Juan Cerna a göröngyös tóparti úton zötyögött, barnásszínû Toyota terepjárójában, s ügyesen kerülgette az akadályokat. Vezetés közben mindig énekelt. Cerna Masayá-ban született, s a masayaik szeretnek énekelni. A város olyan híres volt dalairól, mint Nicarauga a költészetérõl. Az ének azonban ajkára fagyott, amikor meglátta a járõrt. Megállt a mintegy tízfõnyi csapatot vezénylõ õrmester mellett.

- Buenos - köszöntötte Cerna. - Meleg van, mi?

- Sí, atyám - mondta az ember.

- Keresnek valakit? Tartsam nyitva a szememet én is?

- Semmi különös, atya. Csak rutinellenõrzés. A harcok északon folynak.

- Sí?

- Claro. A kontrák San Pedor del Nortét akarják bevenni. Lehet, hogy néhányan mi is odamegyünk holnap. Nagy támadásról van szó. A kontrák jó benyomást akarnak tenni a yanqui Kongresszusra.

- Aha - bólintott szomorúan Cerna. - Hát nem fog nekik sikerülni, jefe. Isten a mi oldalunkon áll.

- Ez jó dolog - mondta az ember komoran. - Lehet, hogy neki kéne a yanqui Kongresszussal beszélnie.

- Lehet, hogy el is megy - nevetett Cerna. - Lehet. -A férfi nem osztozott Cerna lelkesedésében, mire Cerna hozzátette. - Ne csüggedj, fiam. Isten megvéd minket. -Az ember bólintott, és elfordította tekintetét. Cerna megköszörülte a torkát. - Nos, jefe, most mennem kell. A Las Cruzasi népnek szüksége van rám.

- Jól van. Sok embert veszítettek a csatában, de rosszabb is lehetett volna. Lehet, hogy az Isten legalább nekik segített.

- Claro, látod? Nem nézi bekötött szemmel a mi ügyünket - mosolygott Cerna.

- Igaza lehet.

- Adiós, sargento - köszönt Cerna, és gázt adott ember integetett a távolodó Cerna után.

Cerna ezúttal nem dalolt. A gép iróniáján gondolkodott. Kyanquik csinálták, mégis ellenük harcolt, és megmentette a falut. Lehet, hogy az Isten megáldotta volna lélekkel?

Két kilométer után a faluba ért. A lerombolt raktár mellett állt meg. Amikor kiszállt, Justos lépett oda hozzá.

- Buenos días, atyám - üdvözölte.

- Buenos, Justos. Hogy haladtok?

- Jól, atyám - porolta le nadrágját Justos. - A romokat takarítjuk. Felépítjük újra, ha kapunk anyagot hozzá.

Cerna bólintott. Ekkor pillantotta meg a lapáttal és csákánnyal dolgozó embereket.

- Ott mi folyik?

- Lövészárkot ásnak a völgyben - követte pillantását Justos. - A következõ támadást felkészülten fogadjuk.

- És ott? - mutatott a hegyoldalra Cerna, ahol néhány ember homokzsákokat hordott egymásra.

- Géppuskaállás, atyám.

- Hirtelen mennyi mindent megtanultatok a háborúról igaz, Justos? A gép?

- Micsoda? - nyelt egy nagyot Justos.

- A gép - mutatott a romos ház felé Cerna. - Tudod, az a robot, aki ott fenn lakik.

- Ne mutogasson - mondta halkan Justos. - A katonák miatt - tette hozzá, mire Cerna leengedte a kezét.

- Hogy tudta meg? - kérdezte Justos.

- Találkoztam vele aznap, amikor az újságírók itt jártak. Ne aggódj, nem mondtam el senkinek. Sõt. Segíteni akarok neki. Amint hallom, sokat tett értetek.

- Ha õ nem lett volna, már mi sem élnénk, atya - bólintott Justos.

- Akkor ez Isten adománya, Justos. És semmiképpen nem állok az útjába.

- Köszönöm, atyám - mosolygott Justos.

Cerna látta, hogy néhány katona is segít ásni a falusiaknak.

- Segítenek nektek?

- Ma igen - felelte Justos. - Tegnap az õrmesterük erõszakoskodni próbált Agelával.

- Na ne mondd!

- Sí. Mire megfenyítettem volna, a saját emberei már leállították…

- Olykor elõfordul, hogy még a jó embert is megszállja az ördög - mondta Cerna. - Nos, megyek, meglátogatom a sebesülteket. Adiós!

Hector Valdez kézenfogva vezette Cérnát egyik házból a másikba. Cerna mindenütt megáldotta a betegeket, és imát mondott értük. Az ima hatására az Úr felvidította lelküket, s szinte új életerõ támadt bennük. Cerna és a családtagok Isten hatalmának bizonyítékát látták ebben.

Modesta Chacon a tornácot söpörte. Fején még ott díszelgett a kötés.

- Hát, te már felkeltél? - kiáltotta felé Cerna. - Még ágyban kéne maradnod.

- Most, amikor mindenki majd megszakad a munkától? - felelt Modesta, s látszott, hogy még fájdalmai vannak. Sápadt volt. - Nem tudnék az ágyban feküdni, amikor annyi tennivaló van.

- Legalább most pihenj egy percig. Beszélgessünk -mutatott a padra Cerna.

- Hát, ha nagyon muszáj. De nem érek rá egész nap -válaszolta Modesta.

Cérnát mosolyra fakasztotta ez a hõsi magatartás.

- Na, gyere, sehora. Deríts jókedvre egy papot! Nekem Isten megbízatását kell teljesítenem.

- Akkor üljön le. Hozok pinolillót.

- Ne fáradj, Modesta. Ülj le, mielõtt még elájulsz!

- Neked van szükséged felvidításra. Majdnem össze esel. Kimerítette öreg lábaidat a hegymászás.

Cerna csak nevetett, amikor Modesta bement a házba. Van benne valami igazság, gondolta: a campesinók szívósak, õ maga pedig már erõtlen. Modesta két pohárral tért vissza, az egyiket Cérnának adta, miután kanállal alaposan megkavarta, hogy a kukoricaliszt és a kakaópor összekeveredjen. Modesta víz helyett tejet tett bele, ami ritka csemegének számított. Egy darabig szótlanul ültek a padon. Italukat gyors mozdulatokkal kavargatták, mert Nicaraguában ez így szokás. Cerna a szájához emelte poharát.

- Nagyon finom. Modesta, hála neked, érzem, hogy visszatér az erõm.

Modesta örült, de mégis könnyek futottak végig arcán.

- Mi a baj, Modesta?

- Semmi. Valami a szemembe ment. Ezek az átkozott legyek - tette le a poharát, hogy megtörölje szemét a köténye alá rejtett rongydarabbal.

- Téged is szoktak zaklatni? - kérdezte Cerna finoman.

- Szegény kislányom - takarta el arcát mindkét kezével Modesta, és felzokogott. Cerna a hátát simogatta. - Az animalék - egyenesedett fel hirtelen Modesta. - Állatok. És az Isten engedi nekik…

- Modesta, meg fognak fizetni érte. Az Isten gondoskodik róla.

- Már megfizettek érte. atyám - Modesta szipogott, és olyan mosolyt erõltetett az arcára, amely megijesztette Cérnát. - Eusebio és Justos megfizettek nekik. Halottak. És én örülök. Örülök, mert meghaltak. Hallja ezt? És azt is gondolom, hogy még többet kellett volna szenvedniük.

- Modesta, látod Isten ezt is megengedte - bólintott kicsit feszengve Cerna. - Látod, kiegyenlíti a dolgokat…

- És mi vagyunk a tárgyai annak, amit Õ kiegyenlít. A játékszerei vagyunk, engedi, hogy gyerekeket megerõszakoljanak, öljenek és cserében megölessenek. Õ okozza a fájdalmat és a bánatot!

Cerna csendben kortyolta italát. Nem tudott mit válaszolni.

- Igazad van, Modesta. Õ okozza a fájdalmat és a bánatot. De ha nem lenne rossz és csúnya, mirõl ismernénk fel a jót és a szépet? Minket akar próbára tenni, Modesta. De a jutalom nem marad el azoknak, akik a kétségbeesésben is hûségesek maradnak hozzá. Agela rendbe fog jönni. És ha majd egy igazi, gyöngéd férfival találkozik, annál jobban fogja értékelni. Majd meglátod!

Modesta eltökéltséggel a szemében kiegyenesedett. A kezében lévõ rongydarabbal szünet nélkül törölgette az arcáról legördülõ könnycseppeket.

- Igaza van, atyám. Bocsásson meg - szipogta. - Néha elfelejti az ember, hogy az Isten szereti.

- Hát ez természetes is, Modesta. Kinek nem támadnának kétségei ilyen megpróbáltatás után? - mosolygott Cerna. - És mégis megmaradt a hited. Te, Agela és Eusebio átmentetek a megpróbáltatáson, és a hûséged nem gyengült. Az Isten ezt nem felejti el.

Modesta keresztet vetett, és Cérnára mosolygott.

- Köszönöm, atyám. De most menj - emelte fel az üres poharat. - Látogasd meg a többieket. Én már jól vagyok és a dolgom is sok.

Cerna nevetve állt fel.

- Az ég áldjon, Modesta. Adiós - lépett ki a tornácról Cerna.

Solo figyelte a hegyre kapaszkodó Cérnát. Az atya hõmérséklete megemelkedett, pulzusa felgyorsult, levegõ után kapkodott. így van rendjén, gondolta Solo: az anyag önnön megoldása a helyváltoztatás problémájára. Cerna a gazzal benõtt tornáchoz érkezett, és megállt a lépcsõnél. Solo nézte, ahogy az atya félrebiccentett fejjel kémlel az árnyékba.

- Hát itt vagy - mondta Cerna meglátva Solót. Odament hozzá, s leült egy másik székre. - Nem könnyû téged észrevenni.

- Igaz - mondta Solo, miközben egy rádióadást hallgatott. „Ereszkedj zéró pontra Ereszkedj zéró pontra Gipper. Jelentkezz.“ A rejtjelezett adás egy távoli KL-43-as rádióból érkezett, de könnyû volt megfejteni.

Cerna várta, hogy Solo mondjon még valamit, de a robot hallgatott.

- Entonces - kezdte Cerna újra. - Látom, hogy dolgoztatod a falut. Nem sokat értek ezekhez a dolgokhoz, - de profi munkának tûnik. Meg tudják majd állítani a kontrákat legközelebb?

- Ha követik az utasításaimat, a kontrák meghátrálnak. Beszéd közben a rádió tovább sugárzott. „Roger, Gipper. Ereszkedj zéró pontra Elõre.“ A válasz közelrõl érkezett, valahonnan délrõl.

- Jól van - mondta Cerna. - Jó természetû gép vagy, akármilyen ellentmondásosnak is hangzik.

- Ellentmondásos? - kérdezte Solo.

- Természet, gép - ezek össze nem illõ fogalmak, érted?

- Értem. Látom, hogy küszködsz a felfogásod korlátaival.

A rádióadás még mindig a fejében motoszkált.

„ereszkedj zéró pontra Készülj a fizetésre. Készülj a fizetésre. Ereszkedj le 13-45-kor. Vége.“

Cerna jól mulatott a találó válaszon.

„Roger, Gipper. Ereszkedés zéró ponton, rendben. Vége.“

- Élvezed a sértéseket? - kérdezte Solo.

A rádióüzenet azt jelentette, hogy a Cl A pénzt készül ledobni a kontráknak.

- Nem, ez nem sértés. Úgy érzem, hogy minden perc küzdelem. Az élet sok olyan titkot szül, amit nem tudok megfejteni. Bocsáss meg. Azért nevettem, mert meglepett a felkészültséged. Nem gondoltam volna, hogy egy gép ilyen simulékonyan tud beszélni.

- Mire számítottál? - kérdezte Solo. - Egy nagy, kongó, esetlen testre, ami azt nyekergi, hogy: figyelem, figyelem, és tántorogva jár?

- Hát igen. Ilyesmiket lehet a televízióban látni. Solo, te nagy titok vagy számomra. Sokat gondoltam rád az elsõ találkozásunk óta. Gyatra felfogásom szerint olyan valami, mint amilyen te vagy, nem létezhet. Én úgy tanultam, hogy a lélek csak emberben lakozhat.

- Rossz képzésben volt részed.

- Az lehet. Vagy talán te is téveszmében élsz?

- Ha ez így van - felelte Solo -, akkor bennem is kell lenni egy énnek, ami téveszmében él.

- Kitûnõ válasz! - rázta a fejét Cerna. - De lehet, hogy rossz kérdést tettem fel. Azt kellett volna inkább kérdeznem, hogy tudnál-e nekem a személyiség illúziójával úgy válaszolni, hogy közben mégis gép maradsz, ami nem tud az öntudatról, a lélekrõl vagy az érzelmekrõl?

- Amikor járni és látni tanultam - fordult Cerna felé Solo -, egy kipárnázott labirintusban mozogtam, ahol gyakran elestem. A tervezõim csináltak egy olyan visszajelzõ mechanizmust, ami fájdalmat idézett elõ, amikor elestem. Én pedig nem értettem, miért esek el. Csalódott voltam, s féltem, hogy a következõ mozdulatra megint fájdalmat érzek. Ezek a szavak kellemetlen érzéseket keltenek bennem. Lehet, hogy veled is ugyanez történik hasonló körülmények között.

- Lehet. De nem azért van ez, mert hihetetlen nagy szókincsed olyan szavakat használ, amik megfelelnek az emberi fülnek?

- Egyszer egy kis robotot figyeltem. Bill készítette…

- Bill?

- Õ tervezett engem is - válaszolta Solo. - Ebben a kis robotban egy parányi komputer volt. Bill saját szórakozására úgy programozta be, hogy járkáljon a laboratóriumban. Dumbot-nak hívták, Bill nevezte el így. Olyan kezdetleges érzékelõket épített bele, amik jelezték, ha falnak ütközött, vagy ha olyan hely felé közelített, ahonnan leeshetett. Ennél többet nem tudott.

- Elég butus lehetett.

- Sõt. Egyszer megfigyeltem, amint éppen a lépcsõaknához érkezett. Amikor az érzékelõi jelezték, hogy valami mélységhez ér, azonnal megállt. Várt egy percig - nagyon lassúak a processzorai -, aztán óvatosan hátrálni kezdett.

- Beprogramozott, automatikus reakció - vetette közbe Cerna.

- Igen, de az embereknek is ilyen programjaik vannak, csak nem programnak, hanem ösztönnek hívják. Ha egy ember vagy állat, de még a rovar is, hasonló helyzetbe kerül, akkor megáll a szakadéknál, s akkor már nem nehéz a „félelem“ szót arra az érzésre használni, ami ilyenkor elõjön.

- Persze, hogy nem. És ahogy te is mondod, ez ösztön.

- Akkor miért olyan nehéz az embereknek elhinni, hogy az a kis gép nem félt?

- Mert nem él. Csak élettelen részek halmaza, ami a szerkezet mechanizmusa szerint cselekszik. Nincsenek érzései.

- Azt mondják, hogy az ember is élettelen részekbõl tevõdik össze, mégis jogot formál arra, hogy élõlényként kezelje magát.

Solo a mûholdról sugárzó adást kezdte figyelni: „XCMD: OD 48 616E 6B2E 2020 436F …MEGS” Ez ismeretlen volt számára. Ezt a kódot nem ismerte.

- Milyen részekre gondolsz? - kérdezte Cerna.

- Atomok, elektronok. Azt mondjátok, hogy ezek élettelenek, vagy nem?

- Ezek élettelenek. De ezek bizonyos elrendezése lehetõvé teszi, hogy lélek szálljon beléjük.

- De hát én is - mutatott Solo a mellkasára - így lettem.

Cerna nevetett.

- Meggyõzõ érv. A különbség az, hogy minket Isten teremtett, téged pedig ejnber alkotott. Csak az Isten tud az élettelenbõl élõt formálni.

- Számomra - mondta Solo - nincs különbség. Minden él. Nézz körül. Körül vagy véve kõvel, fával és élõ dolgokkal, valamennyi ugyanazokból a mozgó, élõ elektronrajokból áll. A világegyetem él. Ez az, amit te Istennek hívsz. És én is élek.

Az üzenet megismétlõdött.

„XCMD: OD 48 616E 6B2E 2020 436F …MEGS“ Az elsõ szó külsõ parancsot jelentett, olyan szó, amit a Központ használt, az utolsó pedig azt, hogy az üzenet felsõbb hatóságoktól érkezett. A többinek nem volt értelme. Valami készül. Valami, amirõl nem akarták, hogy Solo tudjon.

Cerna gondolatokba mélyedve az állát simogatta. Mosolygott.

- Solo, el kell gondolkodnom a szavaidon. Ha éppen nem veled beszélgetnék, akkor a fogalomnak nem lenne értelme - vetett magára keresztet elõvigyázatosságképpen Cerna. - Talán azt lehetne mondani, hogy az Isten teremtette az embert, és általa téged.

- Igen - felelte Solo. - Én is így látom.

Ekkor Solo hirtelen felállt, és a tornác széléhez lépett. Cerna nézte, hogy mennyire besüpped léptei alatt a padló, s szinte várta, mikor szakad be Solo alatt.

- Egy teherautó jön - jelentette Solo.

- Igen. Egy katonai teherautó - erõsítette meg Cerna. Figyelték, amint a teherautó megáll a lövészároknál.

Egy katona ugrott ki a sofõrülésbõl, és a szandinistákhoz rohant. Az emberek a katona köré sereglettek. Egyikük a falu felé mutogatott.

- Az õrmesterüket keresik - közölte Solo. - Indulnak.

- Indulnak? - kérdezte Cerna. - De hát még nem fejezték be a védelmi rendszer kiépítését!

- De, már majdnem készen van. Ennyi már elég - fordult Solo Cérnához. - Nemsokára értem is eljönnek.

- Õk? Akik készítettek? Honnan tudod?

- Igen, a készítõim. Már hallom õket.

Cerna figyelte, ahogy Solo megfordul és a tó irányába néz. A robot számára nyitva állt egy olyan világ is, ami Cerna számára teljesen láthatatlan volt. Mit hallott vajon a rádión? Mire gondolt most a robot?

- Félsz?

- Igen - felelte Cerna bámulatára Solo. De mielõtt szólni tudott volna, Solo újra beszélt. - Láttad már az Apoyequex?.

- A mit?

- Az Apoyequet. Az óriás tavikígyót.

- Ja, vagy úgy! - bólintott Cerna. - Már hallottam róla. Az csak babona. Egy mitikus lény.

- Babona?

- Igen. A babona mítosz, fantázia, hiedelem.

- Tudom, hogy mi a babona. Van rá sok példa a nyelvben. A háborúban elõnyösen ki lehet ezt használni - emlékezett vissza arra, mit mondtak neki errõl készítõi a vietnami konfliktus történetével kapcsolatban. - A vietnamiak részben azért vesztették el a háborút az Egyesült Államokkal szemben, mert babonásan félnek a plasztik majmoktól, s emiatt elveszítették a hitüket és a harci kedvüket.

- Ezt most hallom elõször - nevetett Cerna.

- Pedig ez az igazság. A babona erõs befolyást gyakorol az emberekre. Amikor azonban Eusebio az Apoyeque-ról beszélt nekem, az igazat mondta.

- Solo, Solo. Lehet, hogy Eusebio azt hiszi, hogy látta az Apoyequet, de az nem létezik. Ez, tudod egv régi indián mítosz. De ami a vietnamiakat illeti

Solo hirtelen mozdulattal visszatért a székéhez. Fejét a falnak támasztotta.

- Eusebio hallucinált volna?

- Feltételezem, hogy valami olyasmi - mondta aggódó tekintettel Cerna, és a korlátnak dõlt.

- És az indiánok látták?

- Régi mítoszok ezek, Solo. Barbár vallásukból fakad, nem fér hozzá kétség.

- De biztosan nem tudhatod - fordult Cerna felé Solo.

- Biztosan nem. Csak a régi korok emberei tudják, hogy mit láttak. Ha voltak is ilyenek, már régen kihaltak.

- Én úgy tudom, hogy még léteznek. Egy ilyen nagy tóban - kérdezte Solo - nem rejtõzhet el egy Apoyeque? Csak teliholdnál bukkan a felszínre.

„XCMD: OD 41 7474 686F 7269 7A65 6420 7467 2070 726F…“ A kódsor megismétlõdött Solo fejében. Mit akarhatnak?

- Te nagyon akarsz ebben hinni - mosolygott Cerna.

- Eusebio az igazat mondta - válaszolta Solo. - Én le tudom leplezni a hazugságot.

- Tényleg? - villant fel Cerna szeme. - Akkor mondd meg, hogy most hazudok-e: A vietnamiak megnyerték a háborút az Egyesült Államokkal szemben.

Solo tüzetes vizsgálat alá vetette Cérnát: az erõtereit, a szívverését, a légzését.

- Ez olyan dolog, amirõl azt hiszed, hogy igaz. De tévedsz - mondta.

- Vagy az valótlan, amit te hiszel, és ez igaz arra az állításra is, amit Eusebióval és az Apoyeque-val kapcsolatban mondtál. Vietnam történetét olyanoktól tudom, akik ismerik azokat, akik ott voltak. Észak-Vietnam nem gyõzött.

Solo hallotta, hogy az üzenet befejezõdik: „…7320 4372 757A 6173 2320 6963 6875 7020 MEGS”. MEGS… MEGSemmisíteni?

Cerna némán bólogatott. A Solo melletti székhez lépett, és leült.

- Az ilyen eseteket meg kell vizsgálni. Ellenõrizni kell a tényeket. Ha ezt megteszed, rájössz, hogy igazam van.

Solo bólintott, de már máson járt az esze. Visszajátszotta az adást, s megpróbálta dekódolni azt.

- Meg fogom vizsgálni a tényeket - mondta. - De elõször rá kell jönnöm, hogyan férek hozzájuk.

 

31.

Szürkületkor Solo is visszament a faluba az atyával. A katonák már eltávoztak, így Solót nem fenyegette közvetlen veszély. Amikor Modesta házához értek, Cerna elbúcsúzott tõle, mert Justosnál töltötte az éjszakát. Nem akart a sötét, veszélyes úton egyedül hazamenni.

Solo belépett a tornácra, és megállt az ajtónál. Modesta, Agela és Eusebio petróleumlámpa fényénél vacsoráztak. Amikor Modesta megpillantotta, elhagyta az ereje, kezébõl kiejtette apinilillos poharát. Miután felocsúdott, felugrott, Solóhoz rohant, karjait a dereka köré fonta, és örömében sírva fakadt. Solo csak nézte, miközben kezeit feltartotta, nem mert Modesteház érni, nem tudta, mihez kezdjen. Modesta keservesen zokogott.

- Gracias, Solo! Gracias - szipogta.

Agela követte anyját, s most már mindketten szorosan átölelve tartották Solót, és sírtak. Eusebio mozdulatlanul ült, könnyeivel küszködött. Végül Solo is átölelte a két nõt. Maga is meglepõdött, amikor azon kapta magát, hogy a hátukat simogatja.

A telihold a keleti hegyek gerincére telepedett. A tó víztükrén vibráló ezüsthíd ívelt keresztül egészen a hegyek sötét árnyáig. Eusebio és Solo a dokkban ültek, a fényívet figyelték.

- A hold magasabban volt, amikor láttam - mondta Eusebio.

- Milyen messze volt? - kérdezte Solo.

- Nagyon közel. Az Apoyeque felbukkant, olyan hatalmas uszonya volt, mint egy vitorla. Úgy háromszáz méterre lehetett.

- Biztos?

- Hát, csak úgy saccolom. Nagyon fiatal voltam. Te majd meg tudod mondani pontosan, ha látod:

- Igen.

Szótlanul nézték, ahogy a hold egyre magasabbra emelkedik. Eusebio azt az embert kereste a holdon, akit mindenki látni vél. Egyszer csak észre is vettt.

Solo közben a rádió adására figyelt. Megint hallotta a kódot. Most már nincs értelme tovább bujkálni, gondolta. Rákapcsolt a NEOS-ra, onnan a Központ számítógépére. Megfejtette a kódot, de a rádióadás hirtelen megszakadt.

Eusebio számára lassan kivehetõvé váltak a szemek, de torzak voltak, sehogy sem illettek egy emberi arcba. Lehet, hogy nem szembõl, hanem profilból látható, gondolta. De hol van az orra?

- Solo? - kérdezte Bill Stewart Solo csatornáján.

- Igen. Hogy vagy, Bill?

- Hogy vagyok? - nevetett Bill. - Jó kérdés. Solo! Van róla fogalmad, hogy milyen balhét okoztál?

- El tudom képzelni.

Eusebio Solóhoz fordult, és megérintette a karját.

- Solo? Látod azt az embert, ott, a holdon?

- Már nincs ott - válaszolta Solo. - Már tizenöt éve nem landolt ember a holdon.

- Solo! - jelentkezett Bill újra. - Önként kell visszatérned. Különben az a tervük, hogy elpusztítják azt a falut.

- Nem azokról beszélek - folytatta Eusebio. - Arról, ami úgy néz ki, mint egy ember, mintha egy emberi arc lenne.

- Épp ezért nem tudok odamenni - beszélt szimultán Billel Solo. - Addig legalábbis nem, amíg a falu nincs biztonságban. Eusebio! Még soha nem próbáltam emberi alakot kivenni a holdon, de majd most jobban megnézem.

- Pontosan errõl van szó - mondta Bill, s hangja tele volt rábeszéléssel. - A barátaidat akarják…

Az adás váratlanul megszakadt. Ez biztos Clyde volt, gondolta Solo. Nem engedte, hogy Bill leleplezze a tervet. Meg lehet érteni.

- Én már látom! - kiáltotta Eusebio.

- Tényleg? - nézett le a fiúra Solo.

- Igen! - mutatott a holdra Eusebio. - Nézz a kezem irányába.

Solo félrehajtotta a fejét, hogy követni tudja Eusebio karjának irányát.

- A profilját lehet látni. Ott az orra - mutogatott Eusebio. - Ott meg a szeme. Látod? Egy öreg ember arca.

Solo nézett egy darabig, végül õ is meglátta, mire gondol Eusebio.

- Látom már. Egy csúnya öreg ember - nevetett Solo.

- Solo? - hallatszott Clyde. Hangja szigorú volt, de remegett.

- Hello, Clyde! Hogy vagy?

- Erre most nem érünk rá! r- üvöltötte Clyde. - Gyere vissza! Azonnal! Nem akarunk ártani senkinek, de ha nem jössz, megtesszük. Ezt elhiheted!

- Elhiszem.

- Az ott a Mars? - mutatott az égre Eusebio. Solo követte tekintetével. Újra meghallotta a kódot, ezúttal háromszor egymás után. Kiiktatott hatástalanítógombja azonban már nem reagált a megsemmisítésre kiadott parancsra.

- Igen - válaszolta. - És az a fényes mellette a Jupiter.

- Hû! Az a Jupiter! Nem is tudtam, hol van. Mindig a Mars mellett áll? - kérdezte Eusebio.

- Solo? - kezdte óvatosan újra Clyde.

- Igen?

- Az isten verjen meg! - kiáltotta Clyde.

- Nem szép dolog valakit hatástalanítani - jegyezte meg Solo. - Különösen nem akkor, amikor éppen a világegyetemet szemléli a barátjával. Már nem bízom benned, Clyde.

- Solo? - kérdezte Eusebio.

- Nem, Eusebio. A Jupiter lassabban halad a pályáján, mint a Mars, ezért elválnak egymástól. Ezt majd meg is figyelheted. Úgy két év és három hónap múlva ismét együtt fognak állni egy ideig.

- Solo, ha a magad útját akarod járni - folytatta Clyde -, akkor elkapunk! Ha kell, darabokban.

- Az érdekes lesz, Clyde. Jó éjszakát.

Solo kikapcsolta a csatornát, és az égre mutatott.

- Eusebio, látod azt ott? Az egy mesterséges hold. Látod?

Eusebio meglátta a pislogó fényt a feje fölött. Gyorsan haladt északról délre.

- Hát ilyen a mûhold! Miért pislog?

- Göröngyös a világûr, Eusebio. A nap sugarai csak bizonyos szögben világítják meg.

Hirtelen valami megtörte a holdfényes víztükröt.

- Oda nézz! - mutogatott Eusebio. - Ott az Apoyeque! Solo kinagyította a képet, és egy hatalmas uszonyt látott. Tiburón - a tavi cápa.

- Ezt láttad akkor is?

- Igen, Solo. Ez õ - mondta Eusebio, de közben az uszony a víz alá merült. - A múltkor azonban jobban kiemelkedett a vízbõl. A pikkelyei is látszottak. Egyetlen pikkelye akkora, mint egy emberi kéz - hallgatott el Eusebio. A vízfodrokat nézte. Izgalmában a lélegzetét is visszafojtotta. - Mierda Nem jön elõ többet. De láttad, hogy milyen volt?

- Igen - bólintott Solo. - Nagyon nagy volt.

- Óriási - mondta Eusebio.

- Egy valóságos szörny - toldotta meg Solo. Eusebio váratlanul nevetni kezdett.

- Mi olyan mulatságos? - kérdezte Solo.

A nevetéstõl még mindig fulladozva, Eusebio felült és megveregette a robot hátát.

- Átvágtalak, Solo!

- Hát akkor nincs is Apoyeque? - nézte Eusebiót egy darabig Solo.

- Dehogynincs. De ez csak egy tiburón volt. Átvágtalak!

Eusebio nem tudta abbahagyni a nevetést. Nevettében Solo hátát és saját térdét csapkodta tenyerével.

Solo azt a pontot figyelte, ahol a víz még mindig örvénylett. A csillapodó vízfodrok aranyszemekbõl álló körgyûrût írtak le. Solóból hang tört fel. Nevetés. De ez alkalommal nem hasonlított egy õrült szamár üvöltéséhez.

32.

Street hadnagy Bill helyén ült a Solo-konzolnál. Clyde mellette állt egy mikrofonnal.

- Solo, ha a magad útját akarod járni - mondta -, akkor elkapunk. Ha kell, darabokban.

Bill a szoba végében ült. Egy õrvezetõ vigyázott rá, nehogy figyelmeztesse Solót, hogy a Chacon-családot túszul akarják ejteni. Õ is hallotta Solo válaszát.

- Az érdekes lesz, Clyde. Jó éjszakát.

- Solo? - üvöltötte a mikrofonba Clyde. - Solo! Az isten verjen meg! Válaszolj!

Bill mosolygott.

- Hozza vissza! - parancsolta Clyde.

- Nem tudom, uram - mondta Street.

Bill látta a nagy számítógépen a helyzetjelzõ fényeket villogni, ez heves aktivitást jelentett. Street mûködtette a kijelzõ képernyõt. Komputer kódvonalak áramlottak keresztül a monitoron.

- A kódokat akarja! - üvöltötte Street.

- Akadályozza meg! - parancsolta Clyde.

Street betáplálta a törlési parancsot a fõ számítógépbe, és a kontaktus azonnal megszakadt.

- Kilépett - mondta.

- Mit kapott el?

- Nem tudom - fordult Clyde-hoz Street. - Bejutott a kódba, de nem hiszem, hogy lett volna ideje lebontani az információt. De lehet. Elzártam az utat a mûholdról…

A fõ számítógép fényei egyfolytában villogtak, monitorán programkódok vibráltak.

- Visszajött - mondta Street, és új parancsot táplált be, mire a monitoron minden megállt. Az utolsó kiírás ez volt: „Köszönöm. Jó szórakozást!“

- Azt hiszem, elkapta azt, amit akart - mondta Street. Clyde az öklével verte az asztalt. Billhez fordult.

- Hogy állíthatjuk meg? - kérdezte. Bill vállat vont.

- Street, használjon új kódot! - fordult Streethez.

- Lehetetlen, uram. Megszerezte a kódoló algoritmust. Igaz, hogy ha új kódot használunk, Solo nem tudja elolvasni, de mi sem. Újra kell programozni a kódrendszert.

Clyde magába roskadt. Kétségbeesésében Billhez lépett. Odahúzott egy széket, megfordította, lovaglóülésben ráült, s állát összekulcsolt kezeire fektetve, a S0I0-konzolt nézte.

- Ezt sem kéne tudnia, ugye Bill? - fordult felé. Bill nem válaszolt.

- Ne duzzogj már - húzta ki magát Clyde. - Mit vársz tõlem? Hagyjam, hogy elfuseráld az egész küldetést?

- Cyde! Solo mindig is képes volt bejutni a hálózatba. Csak eddig nem tudott róla. Inkább azért imádkozz, hogy rá ne jöjjön, mi mindent tud még!

- Arra gondolsz, amirõl Wrightnak és DeValle-nak beszéltél! - nézett Billre kétségbeesetten Clyde.

- Arra. Ha adunk neki még egy kis idõt, képes lesz a tüzérséget is hadba hívni, a miénket; a saját bombázóinknak fog parancsolni, használni fogja a helyes kódokat és jelszavakat - hajolt közelebb Clyde-hoz Bill. - Még egy interkontinentális ballisztikus rakétát is el tud indítani. Bárkiét - tette hozzá egész halkan.

- Mennyi idõ múlva? - sápadt el Clyde. - Mennyi idõ múlva tanulja meg mindezt?

- Nem tudom. Dr. Minsky, a professzorom a bostoni Mûegyetemen azt mondta, hogy egy Solo-féle robot néhány hónap alatt olyan okos lesz, mint egy átlagember, és rá egy hónapra lángésszé válik. Még az is elõfordulhat, hogy olyanok leszünk mellette, mint a háziállatok.

- Háziállatok?

- Igen. Az emberekkel való szoros kapcsolata megváltoztatja az agymûködését. Átveszi az értékeiket, olyan dolgokat tud meg, amit másképp nem. Szerintem már a lángész szintjéhez közeledik.

- Uram - jelentette Street. - A JPL arra kíváncsi, miért akarunk új csatornát.

- Igen? Hát, mondja meg nekik - morgott Clyde.

- Uram, de én nem kértem újat…

- Hát akkor ki kért?! - ugrott fel Clyde.

- Azt mondják, hogy ön, uram.

- Solo! Mondja meg nekik, hogy meggondoltam magam - fordult ismét Billhez Clyde. - Ha ez a dolog most arra készül, hogy rakétákat lõjön ki, akkor a helyzet kezd veszélyessé válni. Bill, csinálj valamit!

- Engedj vissza a konzolhoz - kérte Bill.

- De akkor állítsd meg! És semmi trükk!

- Nem lesz trükk. Én is vissza akarom szerezni Solót.

- Hát akkor rajta!

Street könnyû szívvel adta át a helyét. Bill leült, betáplált egy kódot, elolvasta, és átvitte a fõ számítógépre. Fények vibráltak, amint az adás a NEOS-hoz ért. Bill várt.

- Mit csináltál? - kérdezte Clyde.

- Meg akarom kérni valamire a JPL-t - mondta Bill. -Szeretném, ha a NEOS egy zavaró jelet küldene Solónak.

- Jól van, Bill! - szaladt mosolyra Clyde szája.

Bill elolvasta a képernyõn megjelenõ üzenetet, azt, amit a Központ a fõ számítógépre küldött a JPL-nek:

- „Közvetítési hiba. Kérés törlendõ.“

- Ez már ígéretesebb próbálkozás - mondta Bill.

- Az istenit! - ordított Clyde, s arcáról lehervadt a mosoly.

- Pofa be, Clyde! - szólt rá Bill, és Clyde megrökönyödve elhallgatott. - Solo benne van a rendszerben. Most már nem szedem ki onnan. Kapcsolja ki a fõ számítógépet! - fordult Streethez.

- Csinálja! - förmedt Streetre Clyde. - Csinálja, amit mond! - ült le Clyde, s nézte, hogyan kapcsolja ki a komputert Street. Amikor a fények kialudtak, Clyde megszólalt.

- És most? Hogyan beszélünk a JPL-lel? Vagy hogy létesítünk kapcsolatot a MIL-lel? Vagy hogy tájékoztatjuk Warrent?

- Egyenes adással az AWACS-géprõl - felelte nyugodt hangon Bill. - Solo azt nem tudja lehallgatni. Ahhoz egy fókuszált jelet kell elfognia. El kell árulja magát, ha megpróbálja.

- Hála istennek - sóhajtott Clyde.

Amikor Bill az AWACS-ot hívta, fülsiketítõ, sivító fütyülés hallatszott a hangszóróból.

- Solo a NEOS-t használja a Savarásunkra - bólintott.

- Ugyanazzal a kóddal, amit én akartam küldeni.

- És most? - meresztette szemét Clyde. Halántékán vészjóslóan kidagadtak az erek.

- Maradt a telefon - mondta Bill.

- A telefonjaink a mûholdon keresztül mûködnek.

- A földi vonalat kell igénybe venni. Más lehetõség nincs.

A földi vonalat? - gondolta Clyde. Nincs földi vonalunk.

- Vagyis Cuajiniquilba kell mennünk egy rohadt telefonhívás miatt? Ezt jelenti? Ide jutottunk ezzel a sok szarsággal - hadarta Clyde, és kezeivel vadul hadonászott.

- Ide juttatott minket a legmodernebb fegyverünk egy szempillantás alatt? Ezek után a telefonra kell hagyatkoznunk? Egy istenverte, koszos telefonfülkébõl kell telefonálnunk?

Bill elõvette a tárcáját, és egy mûanyag lemezt húzott elõ.

- Tessék - adta át Clyde nak. - Használhatod a telefonkártyámat.

Warren egy cigarettát horgászott ki a földön heverõ ingébõl, miközben a vállára szorított telefonkagylóba beszélt.

- Mi ez a ricsaj? - kérdezte.

- Egy rohadt zenekar játszik itt - próbálta Clyde túl-üvölteni a latin zene ritmusát. - Mondtam, hogy egy rohadt, sötét zenés lokálból hívlak. De most már figyelj, nincs sok idõnk.

Warren bólintott, és meggyújtotta a cigarettát.

- Beszéltem a belüggyel - folytatta Clyde. - Ezentúl más csatornán küldik az üzeneteket. Az új csatornát nem tudja zavarni, mert nincs meg a kódja. Érted?

- Igen, értem - rázogatta a fejét Warren. Értem, hogy még az ágybavizeléshez is hülyék vagytok, gondolta közben.

- Lényegében az eredeti tervet követjük - mondta Clyde, s egy kis szünetet tartott, hogy a legmegfelelõbb üzleti kifejezést megtalálja. - A különbség annyi, hogy vevõink megkapják a legjobb üzletkötõket. Tudod miért? Hogy az eladás biztosan megtörténjék.

- Értem - mondta. Bombázók, amerikai bombázók, gondolta.

- Még egy dolog. A haverunk kemény diónak bizonyul. Nem lesz a vevõink között, ezért az üzletkötõk nem beszélhetnek vele. Nem akar venni semmit. De ki kell kényszerítened egy megbeszélést. Tedd meg a legjobb ajánlatot. Ha azt sem fogadja el, gyere vissza, és szólj az üzletkötõknek. Felfogtad?

- Fel.

- Oké. Az új… - Clyde üvöltését elnyomta a lárma. -Hogy dögölnétek már meg! Telefonálni akarok! - a háttérbõl harsány nevetés és üdvrivalgás hallatszott. - Ezek a nyavalyások nem tisztelik itt a fehérembert. Kurvára örülnék, ha már befejezõdne ez a baromság.

- Azt kezdted mondani, hogy…

- Az új csatorna. A konkurencia nem tudhat a tervrõl. Az új csatorna tehát: alfa, romeo, viktor…

- Nem értettem az utolsót - szólt közbe Warren.

- Ismétlem - üvöltötte Clyde. - Alfa, romeo, viktor, jenki, echó, sierra. Most értetted?

- Igen - felelte Warren.

- Ez nem lehet igaz! - hallatszott Clyde megkönnyebbült sóhajtása. A zenekar végre befejezte a számot. Warren hallotta, hogy tapsolnak. - Oké. Menjünk oda korán reggel, helyes? Hank, adjuk el. Ezt az üzletet mindenképpen nyélbe kell ütnünk.

- Ne aggódj - biztatta Warren. - Össze fogom hozni. Clyde lecsapta a kagylót. Warren letette a telefont, és a fejtámaszra hajtotta a fejét. Az órájára nézett. Hajnali két óra. Szalad az idõ, gondolta Warren.

33.

Holdfény játszott a fodrozódó hullámokon. A zeniten túl halványan pislákoltak a csillagok. Eusebio õrségbe ment, Solo a dokknál maradt.

A Központ kifogott rajta. Megfejtette a kódot, õk azonban leállították a komputert és a mûholdat. Hát hiába zavarta õket? Elért hozzájuk az üzenet, hogy kapcsolják ki a mûholdat? Vagy telefonáltak? Egy telefont hogy lehet lehallgatni? Csak ha belép a vonalba. Persze más a helyzet, ha mikrohullámot használnak. A mikrohullámú adást fizikailag kell elcsípni. Mindkét esetben tehetetlen.

Solo látta San Ramon fényeit a Concepción lábánál. Kinagyította a képet, de így is csak gyengén pislákoló fénykoszorúkat látott a párás levegõben. Mit csinálnak ott? Justos azt mondta, hogy ez egy nagy város. Több ezer ember lakik ott. Mit csinál több ezer ember egy helyen? Betonjárdák, utak, mondta Justos. sok autó, teherautó és forgalom. Forgalom?

Örvénylõ fényesség tûnt fel a holdfényben. Úgy száz méterre a parttól a víz magas dombbá emelkedett. Élesített a képen, de a felszín nyugodt volt. A kiemelkedés eltûnt, csak a helyén képzõdõ vízfodrok gyûrûztek egyre messzebbre. Lehet, hogy az Apoyeque megsejtette, hogy figyelem, gondolta Solo.

Solo megpróbált jeleket küldeni a NEOS-nak. de nem kapott választ. Két másik mûholddal is próbálkozott több frekfenciával. Válasz nem érkezett. Próbálkozással és hibaelemzéssel jó néhány napba belekerülne, amíg az új kódot megfejti. Agyában többszáz rádió- és televízióadó kakofóniája zengett. Kiszûrt egy rádióadást Managuából, majd egy rövidhullámon dolgozó rádióamatõrt Detroitból. Figyelt. Meg kell tanulni a mûholdkódokat. A víz hirtelen örvényleni kezdett a lábainál. Lehajolt, hogy megnézze, mi okozza. Semmi. Megdörzsölte mellén a golyónyomokat és horpadásokat. Fölösleges rongálás. Solo jobban elõrehajolt, és bezuhant a vízbe.

A hold táncolt a feje felett, hullámok fodrozódtak a vizén. Úgy öt méter mélységben Solo a hátán feküdt az iszapban. Számításai szerint mintegy hatvan kilóra csökkent a súlya a felhajtóerõ következtében. A felcsillanó holdfénytõl eltekintve teljes sötétség vette körül. Megnövelte a világítását. A végtelen zöldes fényben nem látszott semmi tárgy. A dokk és a cölöpök árnyéka imbolygott a holdfényben. Növények hajladoztak körülötte. Milyen érdekes lenne, ha a hold és a dokk tényleg így mozogna. Egykét halk roppanás és finom vízbugyogás, egyébként néma csend. A rádiók is elhallgattak. Kellemes. A buborékok az alatta lévõ iszapból törtek elõ, végigsiklottak teste mellett, majd a felszínre rohantak. De mi lehet a roppanás? Biztosan kagylók. Belsõ energiaellátásának zümmögése meglepte. Mozdulatlanul feküdt a sötétben, hallgatta, hogyan dolgozik testének belseje.

A víz elzárja a rádiófrekvenciák útját. Solót boldogság öntötte el arra a gondolatra, hogy ha itt marad, soha nem találják meg. A boldog érzés azonban hirtelen elszállt. Ha nem találnak, azt hiszik majd, hogy a faluban rejtõzködöm, s akkor elpusztítják. Tudniuk kell, hol vagyok.

Solo felült a zavaros vízben.

- Ápoyeque - mondta. Apoyeque? Egy hatalmas árnyék közeledett felé. A csaknem négy méteres cápa egy kört írt le, aztán visszatért, s közelebb úszott Solóhoz.

- Á, csak te vagy. Jó húsban vagy tiburón.

A cápa újból leírt egy kört, s most egyenesen Solónak tartott. A cápa körül elektromos erõterek keletkeztek, amibõl Solo kitalálta, hogy õt szemelte ki zsákmányul. Lehet, hogy megtévesztem. Azt hiszi, hogy az erõtereim állati eredetûek. Solo áramcsövével a cápa tátongó pofájára ütött.

- Na, na, tiburón! Velem nem lennél kisegítve. A cápa ellökte magát, de még egy darabig a távolból figyelt.

Solo felállt, és egy maroknyi vízinövénnyel dörzsölni kezdte testét. Néhány hét alatt egészen bepiszkolódott. A cápa újra összeszedte bátorságát, és elúszott mellette. Solo a parttal párhuzamosan lépkedett a vízben, olyan volt, mint egy búvár. Lábai enyhén süppedtek az iszapba. Amikor feje a felszínre bukkant, újra érezni kezdte a súlyát. A parton megállt egy csapat alligátor között, majd a mûhely felé vette útját. Vizes teste csillogott a holdfényben.

Solo átnézte a munkapadon gyûjtögetett holmiját: régi hangszórók mágnese, különféle rugók, kis drótkötegek, forrasztópáka, egy rossz tranzisztoros rádió, két elemlámpa, amit Justostól kapott és tartaléktárak az AK-47-hez. Bepakolta az egészet egy amerikai katonai zsákba. A zsákot és a géppisztolyt a jobb vállára vetette és kiment a mûhelybõl.

A holdfény ezüstös villogásában végigosont a falun. Escopeta házától látta, hogy valaki ott ül Modesta tornácán. Agela.

Solo Escopeta tornácánál állt és figyelte a lányt. Nem tudta pontosan miért, de oda akart menni hozzá. Cheripa azonban ott feküdt Agela mellett a tornácon. Ugatna, ha közelebb menne. Fölösleges felriasztani a falut.

Tisztán látta a lány kinagyított arcát. A lövészárkok irányába nézett, ahol Eusebio õrködött. Szemei ide-oda jártak, minden neszre figyelve.

Csinos, döntötte el Solo. Arcvonásait arányosnak látta, de nem abban az értelemben, mint egy szépen megtérve zett gépnél. Agela arca, a vonásai… vonzóak voltak. Ennek nincs különösebb funkciója. Hacsak az nem, hogy hasson a férfiakra. Ez is egy funkció. De õ miért érzett vonzalmat? Erre nem volt magyarázat. Õ nem volt sem hímnemû, sem férfi, mégis vonzónak találta Agelát.

De mit kezdjen ezzel az érzéssel? Olyat hallott már, hogy a férfiak meleg hangon beszéltek egy szamár erejérõl, a lovak kecsességérõl, vagy a kutyák szépségérõl. A nõk gyakran beszéltek más nõk szépségérõl. Ha ez így is van, megtörténik-e, hogy hosszasan nézegetik ezeket a kedves dolgokat?

Agela egyenesen Solo szemébe nézett. Nem láthat, biztatta magát Solo. Szemöldöke furcsán felhúzódott, ami azt fejezi ki, hogy nyugtalan, de kíváncsi. Honnan tudja, hogy itt vagyok?

Agela felállt, és könnyed léptekkel közeledett feléje. Cheripa is felébredt, felemelte a fejét, Agelára nézett egy pillanatra, de aztán újra álomba merült. Amikor Agela meglátta Solo szemének villanását, elmosolyodott.

- Éreztem, hogy nézel.

- Észréveszed, ha néz valaki? - kérdezte Solo.

- Hát persze - felelte Agela. - De csak akkor, ha az a valaki nem közömbös. És akkor, ha nagyon erõsen néz.

- Én… néztelek - dadogta Solo, s egy ismeretlen érzés, riadalom támadt fel benne.

- Örülök, hogy néztél - mondta Agela. Észrevette Solo zsákját. - Látom, menni készülsz. Búcsúzni jöttél?

- Nem is tudom pontosan, miért jöttem - felelte Solo. - Biztosan…

- Igen - Solo mereven nézte Agelát, akinek, miközben gyöngéden mosolygott, könnyek peregtek le arcán. Solo régen nem észlelt érzéseket fedezett fel magában. Szédülés? Zavar? Miért van Agelának ilyen hatása rá? Nem kétséges, hogy a biológiai vonzalmak iránt immúnis volt. Agyát nem zavarták meg a hormonok, nem keltették fel benne a szaporodás vágyát.

- Solo, hiányozni fogsz nekem - szólalt meg Agela.

- Nekem is hiányzik majd, hogy nem láthatlak - felelte Solo. Felemelte a kezét, és kiejtette azt a mondatot, amire Bill tanította. - Örülök, hogy megismertelek. Agela.

Agela félretolta Solo kezét, és megölelte.

- Örülsz? - mondta, s fejét Solo mellére hajtotta. -Örülsz, hogy megismertél? - húzódott hátrébb, hogy Solo szemeibe nézhessen. - Hát akkor, én most nem félek kimondani, hogy szeretlek, Solo - mosolygott rá. - Te vagy a legkedvesebb ember, akivel valaha is találkoztam. Bebizonyítottad, hogy a világ végeredményben jó, és én szeretlek ezért.

- Én… - mondta rekedtes hangon Solo, de többet nem tudott mondani. Agela felé nyújtotta hatalmas karjait, melyekkel szekereket volt képes megmozdítani, s óvatosan magához vonta a lányt. Szeretet, határozta meg az érzést Sblo. A szeretet új volt számára, ezért érezte olyan hatalmasnak. Kezeit Agela vállára tette, eltolta magától, és az arcát tanulmányozta.

- Viszontlátásra, Agela - morogta végül, megfordult és elindult az úton.

Solót senkivel nem lehetett összetéveszteni a holdfényben. Eusebio nem is kérte a jelszót. Solo lecsússzam Eusebio mellé.

- Buenos noches, Eusebio. Hol van Justos?

- Indulsz? - kérdezte Eusebio a zsákot megpillantva.

- Igen - nézett Eusebióra Solo. - Holnap jönnek. Készen állítok?

Eusebio bólintott. Solo látta, hogy könnyes a szeme.

- Nem maradhatnál még egy kicsit? Szükségünk van rád.

- Nem - vette le róla tekintetét Solo. - Beszélnem kell Justos-szal - mondta. - Nem tudod, hol van?

- Az elõõrsnél - mondta Eusebio.

- Eusebio! Megyek, megkeresem, s aztán elmegyek. Tõled most elbúcsúzom.

Eusebio lehajtotta a fejét. Könnycseppek gördültek le arcán.

- Eusebio! Amikor visszajövök, készítünk egy repülõt, rendben?

- Rendben - szipogta Eusebio.

- Akkor jól van - nyújtotta oda kezét Solo. - Örülök, hogy megismertelek, Eusebio.

Eusebio elfogadta Solo feléje nyújtott kemény kezét.

- Igen, Solo. Én is nagyon örülök, hogy megismertelek.

Miután kezet ráztak, Solo felállt és kilépett az árokból.

- Adiós, Eusebio - mondta, és gyors léptekkel elindult.

Mire Eusebio megszólalt, Solo már eltûnt a szeme elõl. Eusebio a sötét éjszakába kiáltott.

- Adiós, Solo!

Justos az elõretolt õrségnek ásott árokban kuporgott. A védelmi tervet most nézték át legalább századszor Sóiéval. Inginio az infravörös távcsövön a dzsungelt kémlelte.

- Ne használd egyszerre olyan sokáig - figyelmeztette Solo. - Elég egy gyors áttekintés is néhány percenként. Nincs sok elemetek.

- Oké, Solo - felelte Ingino.

- Ha tudjuk, hogy holnap jönnek, akkor miért nem szólunk a katonáknak?

- Nélkülem nem tudhatnátok, hogy holnap jönnek. Ki kell próbálni a védelmi rendszert. Akkor hívjátok a katonákat, amikor szükségetek van rájuk. De nem lesz.

- Remélem, igazad van - mondta Justos.

- Biztos. Õk engem akarnak. Justos, amikor ideérnek, én majd a megfelelõ jelzésekkel eltérítem õket. Csak bonyolítaná a helyzetet, ha a szandinisták itt lennének.

- És aztán? - kérdezte Justos.

- Jobban kitanulom a kommunikációt. Olyan mûhold“ és komputerhálózatuk van, amikbe nem tudok bejutni. Ezekkel nem ismertettek meg, s az egyetlen mûholdat, amit használhattam, kikapcsolták. Ezt fogom tanulmányozni. Elektronikát, komputereket, irányítást, mindent. Ezen a területen van már némi gyakorlatom -Justos nevetett ezen a megjegyzésem. - Mire visszajövök, a yanquik miatt már nem kell aggódni - állt fel Solo. - Már csaknem hajnalodik, mennem kell.

Justos megfogta a kinyújtott kezet. Inginio és Felix is elköszöntek tõle. Solo kilépett az árokból, némán tisztelgett és elindult a dzsungel felé a holdfényes éjszakában.

34.

Ruiz elnyomta a cigarettát a csikkekkel teli hamutartóban. Hosszú volt az éjszaka.

- Rendben? - kérdezte Warren, aki addig gyakorolta a tervet Ruizzal és Garciával, amíg azok már kívülrõl nem fújták. - Kérdés?

- Alonzo - mondta Ruiz. - Vele mi lesz?

- Láttad mostanában? - kérdezte Warren.

- Tegnap este.

- Egyszerû. Itt hagyjuk. Úgyse jövünk vissza. Mi mást tehetünk?

Mindkét férfi vállat vont.

- Sok a hibalehetõség - tette hozzá Garcia. - A gép olyan kiszámíthatatlan, mint az idõjárás.

- Minden jelentõsebb váratlan fordulatot számításba vettünk - mondta Warren. - Azért még így is lesz egy-két meglepetésben részünk. De ezért választottalak benneteket.

- Mi a baj, Ruiz? - kérdezte Warren, amikor látta, hogy Ruiz vállat von.

- Semmi. Veled vagyok. Elkapjuk.

- Hát akkor?

- Hank, mi csak ütni tudjuk az embereket - nézett Warren szemébe Ruiz. - Amikor elõször beszéltél Sóiéról, azt hittem, hogy egy megõrült szerkezetrõl van szó. Az még csak menne, hogy ha csak ki kéne húzni egy zsinórt a konnektorból, de a dolog nem ilyen egyszerû - nézett mélyen Warren szemébe Ruiz. - Vagy igen?

- A gép jó - bólintotta Warren. - Jobb, mint hittük. De - nézett Ruizra Warren, de az nem reagált - mégis csak egy gép. Megvannak a korlátai. Mint például az elmúlt éjszaka. Megpróbálta zavarni a kommunikációt, és néhány pillanatra sikerült is neki. De véget vetettünk ennek a baromságnak. A játékot újra mi irányítjuk - Ruiz látta, hogy Warren mosolya erõltetett és ideges. - A dolog kiszámítható. Minden kétséget kizáróan tudjuk, hogy segíteni fog Chaconéknak. Errõl van szó.

- És ha nem? - kérdezte Ruiz.

- Ki van zárva. Odamegy.

- És mi van, ha utána úgy elintéz minket, mint Palot? Akkor mit csinálunk? - mondta remegõ hangon Ruiz.

Warren arra gondolt, hogy keményen helyre teszi Ruizt. Gardával is elõfordulhat ugyanez. Nyugalom. Vedd kézbe az irányítást. Gardához fordult.

- Oké - mondta. - Ruiznak igaza van. Mindent, még a legvalószínûtlenebb lehetõséget is számításba kell venni - folytatta, s megitta maradék kávéját. - A parancs világos: ha Solo támad, megöljük a túszokat, Solót pedig felrobbantjuk. Ha a gép nem kerül elõ, megöljük a túszo kat.

- Hidegvérrel? - kérdezte Ruiz. - Na ne, Hank, ezt nem tehetjük. Én csak azt ölöm meg, aki fegyvert fog rám. De ezek? Megölni egy szegény parasztasszonyt és a gyerekeit? És mit csinálunk, miután megöltük õket? Nem hagynak majd egyszerûen kisétálni minket…

- Ha Solo nem jelenik meg a helyszínen, akkor a Cha-conokat használjuk arra, hogy a helikopterhez jussunk. Aztán megöljük õket. De erre, mondom, nem kerül sor. A gép jelentkezni fog. Az az ember mondja ezt, aki készítette. Solónak azonban tudomására kell hozni, hogy komolyan gondoljuk a dolgot. Nehogy még egyszer elõforduljon - Warren hadarva beszélt, Ruiz és Garcia gondterhelten nézte. Képmutatók, gondolta Warren.

- Mi van, fiúk! Asszonyok és gyerekek tömegét nyírtátok ki Vietnamban, nem is olyan régen. Miben különbözik ez. attól?

- Ez nem háború, Hank - mondta Ruiz.

- Dehogynem! - tört ki Warren dühe a békés álarc mögül. - Ez egy kommunista ország, hogy rohadna meg. Az oroszok a szandinisták kezébe adják azokat az eszközöket, amivel az ország jogos urait, a kontrákat kiszorítják. És most az a veszély, hogy a legmodernebb fegyverünk olyanok kezébe kerül, akik azonnal átadják azt az oroszoknak. Ez is egy kurva háború! Értitek? És ez a mi feladatunk Isten által igazolt feladat. Mondják, hogy néha ártatlan emberek is elpusztulnak a háborúban. Ez sajnálatos tény, de elkerülhetetlen.

Sajnálatos, de elkerülhetetlen. Ruijz némiképp megkönnyebbült ezektõl a szavaktól. Megvonta a vállát, és bólintott. Mit lehet felhozni az igazsággal szemben?

- Nekem nincsenek problémáim, Hank - fordult Warrenhez Garcia.

Warren mosolygott. Az órájára nézett.

- Oké. Akkor kezdjünk hozzá a játékhoz. Huszonnégy óra múlva már Miamiban lehettek. Gyerünk, seggfejek, keressük meg Robbiet.

Ruiz és Garcia vigyorogtak.

Újra együtt a csapat, gondolta Warren.

A hajnal fényei már feltûntek a hegyek mögött, amikor a kék furgon megállt egy szandinista úttorlasznál a város határában. Ruiz ült a volánnál.

- Most mi legyen? - fordult Warrenhez.

- Csak nyugi. Rutinellenõrzés - morogta Warren. Amikor az õrmester a sofõr melletti oldalhoz lépett, a másik oldalon Alonzo jelent meg széles vigyorral.

- A francba - mondta Garcia. - Megtalált a nyavalyás.

Warrent elöntötte a düh. Hogy lehet egy ilyen feladatot végrehajtani, ha még egy szar kis katonát sem tudnak lerázni. Ruiz lefordította, amit az õrmesterrel beszélt.

- Azt mondja, hogy Silva tegnap este õrségbe állította, de most már itt van. Pompás, nem igaz? - fordult feléjük Ruiz.

Ezt vajon miért csinálta Silva?

- Nagyszerû - mondta kihangosan Warren.

- Mondd meg neki, hogy oké.

Alonzo beugrott az elsõ ülésre, Garcia pedig hátramászott Warrenhez.

Ruiz elindította az autót. Alonzo hátranyújtotta a tenyerét Gardának.

- Lo Siento Mi Ámor - dúdolta Alonzo, és a mûszerfalon verte hozzá a ritmust. Garcia kíváncsi volt, hogy Alonzo tényleg olyan jókedvû-e, vagy csak az eszét játssza? Mi az ördögtõl látja olyan szépnek a világot? Két éve egy komcsi seregben szolgál gyakorlatilag fizetés nélkül, aztán majd elmehet dolgozni egy közös farmra, a legnagyobb nyomorba, s nézheti, hogyan dúlják fel évrõl évre a földeket, ahol robotol. Ez a jövõje?

Ruiz lelassított, hogy kikerüljön egy cukorrépával megrakott ökrösszekeret. Garcia a hatalmas fakerekeket nézte, amiket szemmel láthatólag kézzel faragtak, rikító kékre festették õket, és gazdagon díszítették virágkoszorúkkal. Csak a sötétek pepecselnek ennyit egy ilyen szarsággal. Elvigyorodott a helyzet fonákságán: gyakorlatilag semmijük sincs, de amijük van, azt szeretik. Ha nincs szekér, akkor talicskával fognak végigdöcögni az úton ezzel a szarral. Nekünk viszont csúcs gépeink vannak, mint például Solo, aki majd fogja magát és lemészárol minket. Ráadásul Solo még ki sincs dekorálva.

Warren egy órával késõbb, az El Tigre-i ellenõrzõponton ébredt fel. A katonák megnézték a papírjaikat, és továbbengedték õket.

- Takarj el, amíg elõszedem a felszerelést - suttogta oda Gardának Warren.

Garcia bólintott és közelebb hajolt Alonzóhoz. Warren felemelte a kontroll panelt, és kitámasztotta. A drótok és áramkörök labirintusa alatti lyukba benyomta golyóstolla végét, mire a fedél felkattant. Elõrenézett. Garcia elmélyülten csevegett Alonzóval. Warren kiemelte az üregbõl a négy alumínium kameratokot, és a földre helyezte õket, aztán visszazárta a konzolt. A tokokat aztán az ölébe tette, és sorba leemelte fedelüket. Elõkerült egy KL-43-as kódrádió, egy M-79-es szétszerelt gránátvetõ, két darab, erre a célra készített páncéltörõ fejjel, továbbá egy távolsági detonátorral ellátott robbanószerkezet, valamint két AK-47-es, tartalék tölténytárakkal. Minden rendben.

- Két kilométer - mondta Ruiz.

Warren tudomásul vette a jelentést, és újra felnyitotta a konzol fedelét. Egy sorban elhelyezkedõ kilenc kapcsolót kattintott fel vagy le kódolt sorrendben. Piros fény villant fel háromszor, majd eltûnt. A másik sor következett. A piros fény háromszor felvillant, és égve maradt. Az önmegsemmisítõ rendszer készen állt. A távirányító rádiójelére a furgon levegõbe repül.

- Mit csinálunk Alonzóval? - súgta Warren fülébe Garcia.

- Maradjon a furgonnál, mint a múltkor - mondta Warren.

- De hisz ezt a tragacsot fel akarod robbantani? - meredt tágra nyitott szemmel Warrenre Garcia. - Alonzo nem jelent nagyobb veszélyt, mint az öreganyám.

- Garcia! Alonzo szandinista katona. Emlékezz, egyeseknek meg kell halniuk. Ilyen a háború.

Garcia nem vette le a szemét Warrenrõl, de az utóbbi nem tágított.

- Én még emlékszem arra a Bob Warren nevû fickóra, aki egyszer mindent elkövetett, hogy megmentsen egy guatemalait, egy ellenséget. Hol van most ez a fickó?

Warren kifejezéstelen tekintettel meredt Garciára. Teljesen elmerült gondolataiban. Igen, valóban megmentette a guatemalait. A vezetése alatt álló lázadó csapat, egy sereg szedett-vedett zsoldos, akiket a Társaság szedett össze, elfogott egy sebesült fiút. Úgy döntöttek, hog inkább megölik, mintsem vállalják a szállításával járó hercehurcát. Warren a fiú védelmére kelt. Amikor emberei, állítólagos szövetségesei, nem engedelmeskedtek a parancsának, rájuk fogta a fegyverét. A fiú élve maradt. Amikor azonban Miamiba értek, a fõnöke majdnem kitekerte a nyakát. Beavatkozás a rebellis autonómiába.

- Rebellis autonómia? - kérdezte. - Azok az emberek orgyilkos gazemberek, akiket mi felbéreltünk.

A fõnök felolvasta a Társaság idevonatkozó rendelkezését.

- Lehet, hogy orgyilkos gazemberek - mondta a fõnök. - De nekünk dolgoznak.

A közjáték miatt Warren kimaradt egy elõléptetésbõl.

- Hol van most ez a fickó? - kérdezte mintegy magától Warren. - Sehol. Felnõtt - nézett Gardára.

Garcia a fejét ingatta, és elfordult. Megérkeztek Las Cruzasba. Elhaladtak a dokk, majd a lerombolt raktár mellett. A campesinok eltakarították a romokat, és néhány új fagerendát már fel is raktak. Mint a hangyák, gondolta Warren. Nem tudják, mikor kell lelépni.

- Hank, hol parkoljak? - kérdezte Ruiz.

- A raktárnál.

Solo a hegyoldalon állt. Másfél kilométerre lehetett a raktártól. A napfény átszûrõdött a fákon, meg-megvilágítva Solót, aki a lombok közti nyíláson keresztül a furgont figyelte. Kinagyította az arcokat. Ismerõsnek tûntek. A kontratámadás után jártak itt. Újságírók. Helyes. Amíg itt vannak, a falu biztonságban van. Solo elindult a dzsungel mélyébe.

Warren épp megnézte az óráját, amikor meglátta Justost. Nyolc harminc. Harminc perce maradt a Chacon-házban való felállásra.

- Buenos días - fogadta Justos.

- Buenos - üdvözölte Riaz a furgon mellõl.

- Segíthetek? - kérdezte Justos.

- Filmezni jöttünk - válaszolta Ruiz.

- Már voltak itt?

- Igen, a támadás után. A fõnököm - mutatott Ruiz a kamerával bajlódó Warrenre - interjút akar készíteni Modesta Chaconnal. Ismeri?

- Persze - bólintott Justos.

- Amikor itt voltunk, nagyon beteg volt. A fõnök hallotta, hogy a fiát foglyul ejtették, de visszajött. Errõl szeretne többet tudni. Jobban van már?

- Ó, igen. Modesta erõs asszony - mosolygott Justos.

- Örülök. Megmondaná neki, hogy szeretnénk vele beszélni a házában. Egy perc, és felállítjuk a kamerát.

- Természetesen. De akkor szólnom kell Eusebiónak, a fiának. Kinn dolgozik a földeken - válaszolta Justos.

Amikor Justos megfordult, Warren ráförmedt Alonzó-ra. Justos megtorpant. Egy yanqui, aki üvöltözik egy szandinista katonával?

- Alonzo, te itt maradsz, és õrzöd a furgont! - fordított Garcia.

- Nem. Nekem veletek kell lennem - mondta Alonzo.

Garcia fordított. Vészjósló árnyék suhant át az amerikai riporter arcán. Úgy osztogatja a parancsot, mintha katona lenne, gondolta Justos. Yanquik. Alonzo felemelte az egyik dobozt, mire Warren ütésre emelt kézzel rá-üvöltött. Justos ismét megtorpant, és Warren észbe kapott. Erõltetett mosoly jelent meg az arcán.

- Oké, Alonzo. Gyere. Azt hittük, szívesebben maradsz a kocsiban - fordította a mosolygó Warren szavait Garcia.

Justos mosolygott és elindult, hogy szóljon Modestá-nak.

Nyolc negyven. Garcia haladt elõl a kamerával. Ruiz követte, kezében a megnetofonnal. Alonzo két dobozt cipelt. Egy lány haladt el mellettük. Alonzo felnyögött.

- Ember! Haza kell mennem a feleségemhez. Lassan már a jobb kezembe is beleszeretek. Ruiz és Garcia nevetett.

Warren vitte a bombát és a kioldó szerkezetet. Nem figyelt a társalgásra, testét veríték öntötte el. Izzadt kezében csúszkált a felszerelés. Nem nagy dolog gondolta. De mindig az apró hibák a legvégzetesebbek. Nem tudta elfelejteni a campesino tekintetét, amikor Alonzóra kiáltott. Istenem, de nagy fasz vagyok! A falu lassan megelevenedett. Kutyák ugattak, csirkék kotkodácsoltak mindenütt. Még a kurva majmoknak is megvan a maguk véleménye, gondolta, amikor két majom rikoltott rájuk egy kókuszpálmáról. A kutyák hevesebben csaholtak, de nem mertek közeledni. Piszkos, szakadt ingû, mezítlábas gyerekek vigyorogtak rájuk - a ruhát az Üdvhadseregtõl kapták. Félénk kedvességük csaknem meghatotta Warrent. A vietnami gyerekek is kedvesek voltak, még akkor is, amikor iskolatáskájukban robbanószereket csempésztek az amerikai táborokba.

Izzadságtól nedves inge a hátához tapadt, de Warrent mégis rázta a hideg. A gyerekek, állatok, az egész falu elhomályosodott szeme elõtt. Amikor a tornácát söprögetõ Modesta Chacont meglátta, kínos bûntudatot érzett. Milyen más az arc nélküli tervet kidolgozni! Most látta, hogy a terv „fogaskerekének“ mély ráncok barázdálják az arcát, holott nem lehetett több harmincöt évesnél. Kezei durvák és bütykösek, karja inas és ráncos. Szkeptikusan nézte a közeledõ stábot, s még húzott egy utolsót a seprõvel. Amikor bement a házba, megigazított egy rakoncátlankodó hajtincset. Warrent pánik kerítette hatalmába, nagyot nyelt. Képes lenne megölni, ha arra kerül a sor?

Nyolc ötven. Amikor Warren lehajolt az alacsony ajtófélfánál, furcsa szag és piszok fogadta. Egy rongyos naptáron Krisztus képe õrködött a három kezdetleges ágy fölött. A tûzhelynél egy fél méter széles konyhaszekrény állt keresztben, kettéosztva a szobát. Egy három kõdarabra támasztott pirosas-barna fazékban sistergett valami a nyílt tûzön. Kémény nem volt. Füst terjengett a szobában. Warren elfintorodott. Amikor kezet fogott Modes-tával, érezte, hogy az asszonyból is árad a füstszag. Kezét megtörölte nadrágjában.

Warren mozdulata Modestát tûszúrásként érte. Elõvett egy agyagedényt, és pinilillot öntött poharakba.

- Mondd meg neki, hogy erre most nincs idõ - szólt Warren Ruiznak. Modesta arcrándulással fogadta az újabb megaláztatást, kezében megzördültek a poharak.

- Hank, megbántottad - mondta Ruiz, és a yanqui magatartása miatt bocsánatkérõleg nézett Modestára.

- Hol vannak a gyerekek? - kérdezte Warren.

Modesta kis mosolyt erõltetve magára, Ruizra tekintett. Ruiz legalább némileg tudta, hogy kell viselkedni. Modesta kiment a tornácra, és behívta Agelát a konyhakertbõl. Agela zöldbabbal teli kosárral lépett ki a bambuszkerítés mögül.

- Siess, Agela! Mosd meg a kezed! Itt vannak ayanqui televíziósok!

- Televíziósok? - kiáltotta Agela meglepetten.

A tornácon ledobta a zöldbabbal telt kosarat és rohant, hogy kezet mosson a ciszternában. Modesta megkönnyebbülve nézte mosakodó lányát. Kezd végre visszatérni a nõi hiúsága.

Az emberek esetlenül toporogtak a házban. Modesta hellyel kínálta õket, de csak Alonzo fogadta el. A többiek a fal mellett ácsorogtak. Milyen idegesek, gondolta. Zavarban vannak. A nagy szõke, a yanqui, nemigen mozog otthonosan a campesino házakban.

Nyolc ötvenöt. Warren látta, hogy egy fiú rohan át az udvaron. A fiú, hogy is hívják? Ubio? Itt mindenkit így hívnak. A rádióért nyúlt, és az asztalra tette. Ruizra és Garciára nézett. Azok bólintottak.

Eusebio átugrotta a küszöböt. Modesta magához vonta, leporolta ingérõl a vörös port, és megigazította a haját.

- Készüljetek! Várjunk a támadásig! - mondta Warren.

- Mit mond? - kérdezte Modesta Ruizt.

- Semmit, senora. Kezdhetjük az interjút.

- Aha - mondta Modesta megölelve mindkét gyerekét. - Arról akarnak hallani, hogy estél fogságba és hogyan menekültél meg. Eusebio, híres lettél.

Eusebio nem válaszolt. Az emberek nagyon izgatottnak tûntek, kifelé nézegettek az ablakon, mintha várnának valamire.

- Entonces? Szóval? - kérdezte Modesta. Kilenc.

A völgyben puskalövések dördültek.

- Rendben - mondta Warren. Garcia felpattintott egy dobozt, és kikapta belõle a két AK-47-est. Az egyiket Ruiznak dobta. Warren kinyitotta az ál-kamerát, és kivette hangtompítós negyvenötösét.

- Mit csinálnak? - üvöltött Eusebio. - Kontrák?

- Válaszd szét õket - mondta Warren.

- Nyugi, niho - tartotta a puskát Eusebio fejéhez Ruiz. - Nem vagyunk kontrák. Nem bántunk, ha engedelmeskedtek. Lépj hátra.

Modesta már zokogott, amikor Garcia õt és Agelát a fal mellé lökte. Garcia szemében öröm ragyogott.

- Dios! - ugrott talpra Alonzo. - Kémek! - Warren rászegezte a negyvenötöst, s közben Eusebio irányába bökött. Alonzo bíborvörös lett, az árulás annyira felbõszítette, hogy könnyek szöktek a szemébe.

- Rohadt szemetek! - üvöltözött Alonzo fejvesztetten, elfelejtette, hogy van pisztolya, s puszta kézzel támadt Warrrenre.

A kis ember dühe meglepte Warrent. Még mielõtt Alonzo két lépést tett volna, eldördült a fegyver. Alonzo összegörnyedt és hátraesett. A hasához kapott, és fajdal masan felüvöltött.

- Kuss! - ordított Warren. Alonzo üvöltése minden más zajt elnyomott. Warren újra lõtt. Ezúttal a torkába.

Alonzo sikoltása hörgésbe fulladt, szétroncsolt gégéjébõl bugyborékolva ömlött a vér.

A völgyben felerõsödött a fegyverropogás zaja. Modesta és Agela sikoltozott. Alonzo hörögve fuldoklóit a lábuk elõtt. Warrennek zúgott a feje. Fojtogató dühöt érzett. Agyában a zúgás hullámokban terjedve erõsödött, amint a negyvenötösének csövét a vonagló Alonzo fejének fordította. A lövés erejétõl Alonzo feje a földnek csapódott, majd mozdulatlanná dermedt a terjedõ vértócsában. A nyomasztó zúgás gyengült, majd abbamaradt.

Warren az asztalra ült, és kinyitotta a dobozt.

- Oké - mondta halkan.

Modesta és Agela rémült borzalomban ölelte át egymást. Garcia géppisztolyát feléjük irányítva, Warrent nézte. Ruiz Eusebióra tartotta fegyverét. A fiú szemébõl megvetés sugárzott.

Warren az órájára nézett. Kilenc öt. A helikopter ötvenöt perc múlva érkezik. Felemelte a telefont, lehívta a kódot, aztán megszólalt.

- Solo?

35.

Miután az újságírók kirakodtak a furgonból, Solo megfordult, és lerohant a meredek hegyfok keleti oldalán, Las Cruzastól ellenkezõ irányban. Kidõlt fatörzseken ugrált át, s könnyed mozdulatokkal kerülte ki az útjába kerülõ hatalmas gyökereket és kígyózó, vastag liánokat. Érezte, hogy valami fontos dolog történik vele. Majd egyszer visszatér Las Cruzasba, de most szabad volt. Aztán megbotlott a sûrû aljnövényzetben egy láthatatlan szikladarabban, és elzuhanva a lejtõ lábánál, egy kis pálmafa tövéig csúszott. Kényelmesen elnyúlt a pálmafa gyökerein és körülnézett. A hátáról a hasára fordult, ujjait mélyen belefúrta a talajba. Milyen nagyszerû dolog az élet!

Amikor felült, arcát föld borította. Szemén egy hangya masírozott, melyet egy másik követett. Amikor lenézett, meglátta, hogy egy hangyabolyban kötött ki. Figyelte, amint egy raj megtámad egy tücsköt, s pillanatok alatt darabokra szedi. Minden útjukba akadó élõlény táplálékul szolgál. Minden organikus élõ dolog, javította ki magát Solo.

Jókedve alábbhagyott. A szélben mozgó levelek között játszó napsugár elvakította. Jókedvét komorság váltotta fel. Az öröm és a bánat szimpla fizikai folyamatok. Kiegyenlítik egymást. Mint az elektromos áramkörök kap csolata. Ha az egyik értékét növeljük, a másiké csökken A rendszer az átlagérték felé tendál, egy tûrési közép pontot keres. Azért vagyok szomorú, mert elõtte örültem. Jobb a köztes állapot. A pálmafa törzsébõl rostokat tépett le, és megtörölte velük a szemét. Felállt. A parton megtörõ hullámok alig hallható morajának irányába for dúlva elindult.

A parton száraz ágakat gyûjtött, és tüzet rakott. Mi közben öngyújtót keresett a zsákban, a távolban halk fegyverropogás hangjai ütötték meg a fülét. Kontrák? Az újságírók biztos elmentek már. A falubélieknek nem esik bántódása, gondolta. Justos tudja a dolgát. Ideje, hogy beszóljak a Központba.

- Solo?

Egy furcsa hang, Las Cruzas irányából. Nem válaszolt.

- Tudom, hogy hallasz - mondta a hang. - Bill megkért, mondjam meg neked, hogy nincs választásod. Nem bujkálhatsz tovább. Modestánál vagyunk.

Nincs választásom? Solo felállt. Majd én elfelejtetem veletek, gondolta, és a dzsungelbe vetette magát, Las Cruzassal ellenkezõ irányban.

- Soío! Hallasz engem? - hangzott Warren hangja Solo belsejében. - Modesta házában vagyunk. Elkaptuk Modestát, Agelát és Eusebiót. - Solo elcsukló zokogás hangjait fedezte fel a háttérben. - Ha nem jössz ide, megöljük a barátaidat. Nem szeretnénk, de ha kell, meg fogjuk tenni.

Solo megtorpant. A helyzet félreismerésének szörnyû súlya nehezedett rá. Harag futott át rajta. Térdre ereszkedett. Hát persze, hogy megölik õket, gondolta. Meg kell, hogy öljék õket, különben nincs értelme a fenyegetésnek.

- Solo, a barátaidról van szó. Vagy már elfelejtetted, hogy õk gondoskodtak rólad? Hogy segítettek neked a bajban? - mondta Warren. - Nem gondolod, hogy tragédia lenne, ha azért kellene meghalniuk, mert te nem térsz vissza oda, ahová tartozol? Hallasz engem, Solo?

Solo megfordult, és a dzsungelre meredt. Háromszáz kilométer közte és az Atlanti-óceán között. Ezernyi látnivaló, ezernyi megfejtendõ titok. Hol lehet a Siga Monte?

Vagy a Yacoyo? És biztos vannak indiánok is, akik tudnak az Apoyeque-ml. A szabadság abban az irányban volt. Hallotta, ahogy megpróbálja korrigálni valaki az adót, az tán meghallotta Agela sírását, és Modesta kiáltását.

- Mama!

- Ne bántsák õt!

Solo az öklével ütötte a földet. A laza talaj gejzírként szökött a magasba. Másik kezével megmarkolt egy karvastagságú liánt, mely rostokká mállott a szorításától. Egy pillanatig csodálkozva nézte erejének bizonyítékát. Haragja azonban nem csillapodott.

Nem fognak legyõzni!

Most értette meg a memóriájában tárolt sziú indián harci kiáltás értelmét. Plasztikkal borított karját az ég felé emelte, és felkiáltott.

- Yaká wasté íte! Milyen gyönyörû nap a halálhoz! A kiáltás egy darabig visszhangzott a dzsungelben, majd elhalt a békák és rovarok hangjának zajában. Solo összeszedte felszerelését, és sietõ léptekkel elindult Las Cruzas felé.

Kilenc húsz. Warren áthajolt az asztalon, és a rádióba beszélt.

- Solo! Nincs okunk arra, hogy bárkinek is ártsunk. Bill és Clyde megígérték, hogy nem fognak átalakítani. Meg kell értened, hogy milyen fontos megtudnunk, mi történt veled. Fontos ez az országod és a barátaid biztonságának érdekében is - fejezte be Warren, és hátradõlt. Tíz perc telt el és semmi válasz. Legalább azt tudnák, hogy Solo hallja-e õket!

Modesta látványa bûntudatot keltett Warrenben. Az asszony teljesen összeroppant. Garcia kéjesen bámulta Agelát, mintha élvezné a dolgot. Warrennek egyre kevésbé tetszett a dolog. Ruiz idegesen tekintgetett az ablakra.

- Fõnök! Nem lehet, hogy már itt van közvetlenül a hátunkban, és csak arra vár, hogy ránk támadjon! Mint ahogy a kontrákkal tette?

Warren csatornát váltott, és a Központot hívta.

- Egy percre befogtuk a jelét - mondta Clyde. - A dzsungelben volt, tõletek keletre. A falu felé indult. Aztán nyoma veszett.

- Vettem - nyugtázta Warren.

- Odamegy - mondta Clyde. - Sok szerencsét!

- Kösz - felelt Warren. - Vége.

- Most már legalább tudjuk, hogy erre jön - súgta Warren Ruiznak. Solo csatornájára váltott. - Solo! Jobb, ha nem gondolsz hátbatámadásra, vagy más trükkre. Ne feledd, hogy a barátaidat fegyverrel tartjuk sakkban. Lehet, hogy sikerülne megölnöd minket, de a barátaid elõbb meghalnak.

- Mi a neve? - kérdezte egy hang a hangszóróból. Warren arca mosolyra rándult.

- Tehát hallasz minket! Már kezdtem aggódni. Robert Warren. Még nem találkoztunk.

- De nemsokára fogunk, Robert Warren.

A völgybõl aknák robbanása hallatszott. A falusiak villámgyorsan feltalálták magukat a lövészárkokban, az aknavetõknél és a géppuskafészkekben. Az ellenség kezdett meghátrálni.

Warren begyömöszölte negyvenötösét a nadrágszíja alá, és kinyitott egy másik dobozt. Összerakta az M-79-est és belehelyezte az egyik páncéltörõ gránátot. A bombát óvatosan az asztalra helyezte, a távirányítós detonátort pedig az övére csatolta. Felemelte az M- 79-est, és az ajtó felé fordította.

Solo a mûhelybe futott, és holmiját a munkapadra szórta. A tükröt kereste, de nem találta, ezért mérgében akkorát ütött az asztalra, hogy széthasadt. Letörte a Ford visszapillantótükrét és belenézett. Hogy lehet egy arc ilyen kifejezéstelen, dühöngött. Felkapott egy vörös festékkel telt dobozt, s visszament a tükörhöz.

- Solo! Harminc perc múlva elmegyünk - sziszegett a fejében Warren hangja. Solo lepattintotta a festékesdoboz tetejét, és egyik ujját a festékbe mártotta. - Solo! Ha nélküled kell elmennünk, Chaconék halottak. A falut bombázni fogják. Minden barátod meg fog halni! Jó lev az neked? Mit gondolsz?

Solo festékes ujjával nagy szájat mázolt magának, hatalmas szájüreggel és hegyes fogakkal, olyanokkal, mint a cápafog. A vörös festék túlfolyt a fogakon és a félelmetesre tátott száj széleirõl. Meglesz a kellõ hatás, gondolta. Becsukta a dobozt, és a helyére tette. A munkapadról felemelte AK-47-esét. Betette a tárat, s elhagyta a mûhelyt.

A falu kihalt volt. Solo védelmi terve szerint mindenkinek megvolt a kijelölt helye. Vagy harcolt, vagy vietkong-stílusú bunkerben bújt meg a ház alatt. Solo Escopeta raktára mögé osont, és kikémlelt a bambuszkerítés közti résen. Innen rálátott Modesta házára. Warren az ablaknál állt, mögötte az egymásba kapaszkodó Modesta és Agela. Mögöttük egy ember állt, fegyverét Agela halántékának szegezve. Még két másik ember körvonalai is látszottak; az egyik géppisztollyal a kezében, a másik biztosan Eusebio. Warren egy M-79-est irányított az ajtóra. Ha odamegy, Warren szétlõheti vele az agyát. De engem épségben akarnak. Warren tehát nem fog lõni, csak akkor, ha nincs más választása.

Warren szíve nagyot dobbant, amikor a robot az udvarba lépett. A gép lenyûgözõbb hatású volt, mint a képeken. Ruganyos mozdulatai az emberi mozgás benyomását keltették. Solo lassan haladt elõre, Modesta tornáca felé. Warren meglátta az arcát. A pokolba is! Mi ez, vala milyen harci dísz? Warren ujját a ravaszra szorította. Amikor Solo az ajtóba ért, Warren hangja élesen felvisított.

- Állj meg ott! Dobd el a fegyveredet! Solo a földre ejtette fegyverét.

- Gyere be! Lassan! - parancsolta határozottan War ren. - Ülj le ott! - mutatott egy székre az asztal mellett.

- Oda nem szabad - mondta Solo.

- Micsoda? - kérdezte Warren.

- Modesta nem engedi, hogy abba a székbe üljek. Eltörik. Csak a padra ülhetek - mutatott Solo Modesta mellé.

Warren Modestára nézett, majd vissza Solóra. Jézus Krisztus!

- Oké! Hozd ide azt a rohadt padot! Óvatosan. Tudjuk, milyen gyors vagy. Egy rossz mozdulat, és a barátaid halottak.

Solo a padhoz ment, és felemelte.

- Ha megölitek a barátaimat, akkor cafatokra téplek benneteket. A lábujjaitokkal fogom kezdeni - mondta Solo, s látta, hogy Warren nagyot nyel. Odahozta a padot, és leült.

Warren az órájára nézett. Kilenc negyven.

- Solo! Tudjuk, hogy mire vagy képes. Tudjuk, hogy nagyon hülye helyzetben vagyunk és kikényszerített bizalom kell ahhoz, hogy meggyõzzünk, gyere velünk. A tervünk egyszerû. Ha ismernél, megértenéd, hogy nincs más választásod - tanulmányozta Warren Solo még mindig nedves, festett harci díszeit. A vörös festék lassan csöpögött az álláról.

- Egyezséget ajánlunk. Ha velünk jössz, a mi feltételeink szerint, akkor megígérjük, hogy nem bántjuk a barátaidat és nem bombázzuk a falut. Eddig oké?

- Mik a feltételek? - kérdezte Solo.

- Ezt magadra kötöd - mutatott Warren a bombára -és felszállsz a helikopterre, amikor ideér.

- Mi ez?

- Ez egy robbanószerkezet, amit ezzel lehet mûködtetni - mutatott az övén függõ dobozra Warren.

- Ezek a feltételek?

- Van más is. A helikopteren, miután megbizonyosodtál arról, hogy a barátaid biztonságban vannak, megengeded, hogy kikapcsoljam a fõ energiaforrásodat.

- Aztán pedig - mondta Solo - tehetetlen leszek, és már késõn lesz, mire észreveszem, hogy becsaptál.

- Ez igaz - felelte Warren. - Ix nem célunk megölni ezeket az embereket. Mi érted jöttünk.

Solo nem válaszolt. Vajon hova néznek azok a szemek, kérdezte magától Warren. Mindent jól csináltunk? Elég gyors lenne ahhoz, hogy meglephessen? Feláldozná vajon valamelyik barátját ahhoz, hogy elkapjon minket? Lehet. Kibiztosította az M-79-est. Most kéne kilõni ezt a gépet, amíg nem késõ. Biztos marad belõle valami, amit még meg lehet vizsgálni. Egy roncstömeg, de mégis több, mint semmi. Chaconékat fel lehet használni a helikopterhez jutáshoz. Igen, ez mind igaz, de az maga lenne a kudarc, ha csak egy zsáknyi Solo-alkatrésszel tér haza. Oké, Warren, oké, mondanák. Egyébként van egy jó állásunk a számodra Kelet-Madagaszkáron. A követségen, oké?

- Nos? - nézte tágra nyitott szemekkel Solo mellkasát.

- A tervetek kissé egyoldalú - mondta Solo.

- Nem is lehet más - pattant fel Warren. - És mindjárt kifutunk az idõbõl.

- Bizonyos módosításokkal elfogadom a tervet - közölte Solo.

- Szó sem lehet módosításokról! - hördült fel Warren.

- Én már gondoskodtam róluk. Néhány módosításról van szó, ami biztosítja barátaim életét. A helikopter tíz perc múlva érkezik. Szóltam a szandinistáknak El Tigré-ben, tizenöt perc múlva itt lesznek. A kontrákat viszont visszaparancsoltam. Gondolom, ha én már a helikopteren vagyok, nem fogjátok bombázni Las Cruzast. A szandinisták kézi légelhárító rakétákat is hoznak magukkal ennek biztosítására. Nos, mehetünk.

Warren hitetlenkedve bámult a gépre. Bekapcsolta a kontrák csatornáját.

- Repo Hat, Hank. Vétel…

A rádió sípolt. Warren tekert a potméteren.

- Repo Hat, Hank. Vétel.

A sípolás erõsödött.

- Nem engedem, hogy beszéljen velük - mondta Solo. - Elfogadtam a tervet, menjünk. Kilenc percünk van.

Warren hátradõlt a székében. Végül is számít az valamit, hogy nem tud beszélni a kontrákkal? Nincs rá szükség. Megvan, amit akart.

- Te tényleg kiválóan mûködsz - mosolygott. - Sajnos megfeledkezel a lojalitásról - tolta feléje az asztalon a bombát. - Gondolom, tudod, hogy mûködik. Vedd fel. Lassan…

Solo felállt, és felemelte a bombát és eltartotta magától. A bomba olyan volt, mint egy tömör vasdarab, benne sötéten tátongó üreggel. Ebben van a páncéltörõ töltet. A robbanás csak neki árthat. Ügyes kis szerkezet. Karját a szerkezetre erõsített szíjakra fûzte. A bomba a melléhez simult.

- Ez felrobbantja a számotokra értékes memóriát is -mondta.

- Fordulj meg - parancsolta Warren, aki megkerülte az asztalt. Becsatolta a kapcsokat és szorosra húzta a szíjat.

- Oké - mondta Warren. - Nézz rám!

- Mi folyik itt? - kérdezte az ajtóban megjelenõ Cerna atya.

- Vissza! - üvöltött Warren és az M-79-est Cerna mellének szegezte.

- Maguk nem újságírók - mondta a kezét magasba emelõ Cerna.

- Mondd el neki, mi az ábra - üvöltötte Gardának Warren, Garcia megfontoltan beszélt. Elmondta Modestának, Agelának és Eusebiónak, hogy ha bármit tennének, felrobban a Solóra helyezett robbanószerkezet, és valamennyien meghalnak. Viszont sértetlenek maradnak, ha engedelmeskednek. Garcia leengedte a fegyverét.

- Ustedes entienden?

Eusebio, Agela és Modesta bólintottak. .

- Bueno - mondta Garcia Warrenhez fordulva. - Megértették, Hank.

- És te? - mordult Cérnára Warren. - Te is megértet ted, atyám?

- Igen - nyögte ki Cerna. - Értem. Kilenc ötvenöt. Warren a Központot hívta.

- Nyélbeütöttük az üzletet, Clyde. Küldj értünk!

- Kurva jó! - hallatszott Clyde boldog üvöltése. Warren kikapcsolta a rádiót.

- Oké. Ruiz, Garcia, pakoljatok. Hozzátok a videóké -szülékeket is.

Warren szétszedte az M-79-est, visszarakta a dobozba, és lezárta a tetejét. A negyvenötöst kihúzta az övébõl. Látta, hogy az udvaron emberek gyülekeznek.

- Az istenit!

Justos, Felix, Tomás és a többiek jókedvûen tértek vissza a harcból. A nõk és gyerekek az utcákra tódultak. Amikor Justos meglátta Cérnát Modesta tornácán, odaszólt.

- Atya! Sikerült! Az animalék elmenekültek. És senki nem sérült meg közülünk!

Cerna nem válaszolt, de meg sem fordult.

- Atya! - kiáltotta Justos.

- Garcia! Menj ki és mondd el a sötéteknek, hogy mi az ábra. Siess! A helikopter mindjárt itt lesz.

Justos és a többi campesino Modesta udvarára ért. Garcia kilépett a tornácra. Solo követte, Warren a nyomában.

- Vége! - üvöltötte a tömegnek Garcia. Solo mellére mutatott. - Ez egy bomba. Különleges szerkezet, a robot belsejét robbantja fel. Ha utunkat álljatok, felrobbantjuk. Néhány perc múlva egy helikopter száll le a mûhely mellett. Solóval együtt felszállunk, és elrepülünk. Errõl van szó.

- Ha Solót elpusztítjátok, akkor megölünk benneteket - üvöltötte Justos. - A bombát nem fogjátok felrobbantani. Tegyétek le a fegyvert, s akkor a helikopterhez mehettek.

- Claro! - üvöltötte Felix is. - Nem a tiétek, yanquik!

- Solo a miénk. Legyen eszetek! - meredt a tömegre Garia. - Egy ilyen feladatra nem küldenek akárkiket. Ha lövöldözni mertek, akkor felrobbantjuk Solót, és magunkkal viszünk közületek annyit, amennyit tudunk. Solo a miénk, és visszavisszük oda, ahonnan jött. Nem haragszunk rátok, de ha feltartóztattok minket, a repülõk szétbombázzák a falut. Feláldoznátok a falut és az életeteket is egy gépért?

Justos Garciát nézte.

- Solo? Igaz ez?

- Igen, Justos. Engedjétek õket. Mást nem tehettek. Justos nem válaszolt. Az emberek, akiknek Solo annyit segített, lassan félreálltak az útból. A fogoly Solo elvonult elõttük. Minden próbálkozás hiábavaló volna, olvasta ki Felix Solo mozdulataiból.

- Tegyétek le a fegyvert! Engedjetek átmenni! - kiabálta Garcia.

A campesinok kelletlenül engedelmeskedtek.

Egy helikopter közeledõ dübörgése hallatszott. Solo kilépett a tornácról. Garcia, Ruiz és Warren lassan haladt mögötte a dühös parasztok között.

Solo visszafordult.

- Viszontlátásra, Modesta. Köszönöm, Agela. Különös módon örült annak, hogy á két nõ sír.

A tömeg lassan követte Warren csapatát. Warren sejtette csak, hogy szitkozódnak, nem értett spanyolul. Szíve azonban gyorsabban kalapált. Sikerülni fog!

Az amerikai Huey egy kört írt le a tó felett, hogy visszakanyarodhasson a leszálláshoz.

Warrennek a sziklafalnál jutott eszébe a furgon.

- Mondd meg nekik, hogy felrobbantjuk a kocsit. Nem akarom, hogy pánikba essenek - nyúlt a távirányítós detonátor gombjához Warren, miközben Garcia üvöltve figyelmeztette az embereket. A furgon körül hirtelen narancssárga lángok csaptak fel, s a raktár ismét romok ban hevert.

A campesinok döbbenten figyelték a visszahulló törmeléket. A raktár negyedszer robbant fel. A robbanás döreje még sokáig visszhangzott a völgyben.

Cerna atya látta a fájdalmukat. Hányszor kell még felépíteniük, amíg vége lesz? Hány barát fog még elpusztulni addig, amíg a kontrák abbahagyják a támadásokat?

A helikopter már a dokk fölött körözött. A sötétzöldre festett gépen semmi jelzés nem volt. Eusebio alaposan szemügyre vette, ilyen közelrõl még soha nem látott helikoptert. Vörös porfelhõ örvénylett az útról, mikor a gép ereszkedni kezdett. Úgy tûnt, hogy a farokrotor súrolja a földet, mert a pilóta olyan magasra emelte a gép orrát. Miért így csinálja? Miért nem száll le egyenesen? A gépet magasba szökõ, sûrû porfelhõ burkolta be, amikor földet ért.

Solo eltûnt benne. Nem mehet el csak így! Eusebio elõrelépett és Solo nevét kiáltozva a helikopterhez rohant.

- Mit akar a kölyök? - kérdezte Garcia.

- Mit törõdsz vele? Szállj be! - kiabálta Warren. Solo megállt az ajtónál, és megfordult.

- Tovább, Solo - érintette meg az övén függõ deto-nátort Warren.

- Szeretnék elbúcsúzni a barátomtól.

- Szállj be abba a kibaszott helikopterbe! Azonnal!

- Most, amikor már a markodban vagyok, úgysem pusztítasz el. Csak egy másodperc. A szavamat adom.

Warren Solo ezüstösen csillogó szemeibe nézett, s meglátta benne saját arcának eltorzult visszatükrözõdését. A legrohadtabb fegyver, ami csak létezhet!

- Rendben. De a kölyök issza meg a levét, ha valamivel is próbálkozol.

- Persze - mondta Solo. Warren bemászott a Huey-ba.

- Figyeld a kölyköt!

Solo kilépett az örvénylõ lapátok alól, s leguggolt az odaugró Eusebióhoz. Az emberek, Justos vezetésével, mintegy ötven méter távolságban voltak a helikoptertõl. Warren Garcia mozdulatait figyelte, aki Eusebióra fogta fegyverét. Ruiz egyre csak az óráját nézegette. Pokolian be volt gyulladva. Sam Thompson, Solo repülõoktatója, aki most a gépet vezette, hátrafordult.

- Nincs sok idõnk, uram. A Központ jelentette, hogy a szandinisták útban vannak.

- Solo! - kiáltotta Warren. - Most vagy soha. Indulás!

- Érted? - fogta meg Eusebio kezét Solo.

- Meglesz! - bólintott Eusebio.

Solo szemével kísérte a többiekhez visszatérõ fiút. Justos egyik kezét Eusebio vállára tette, a másikkal integetett. Solo meghatározhatatlan fájdalmat érzett. A Las Cruzasban töltött hetek alatt magát is falubélinek tekintette. Mindannyian megfeledkeztek róla, hogy õ csak gép.

Warren viszont annál jobban emlékeztette erre.

Warrennek én csak egy elromlott robot vagyok, amit meg kell javítani. Solo azonban embernek érezte magát, olyan embernek, akinek a falu jelenti a családot. Integetett Justos és Cerna felé, majd megfordult, és a helikopterhez lépett.

Warren a pilóta mögötti helyre mutatott. A detonátort átadta Garciának, majd Solóhoz fordult.

- Vedd el onnan a karod! - parancsolta.

Solo engedelmeskedett. Warren felpattintotta a nyílást elzáró fedelet, és ujját a hatástalanító gombra helyezte.

- Mit csinálnak? - kérdezte Cerna. - Mi az az ajtócska?

- Amögött van az a gomb, ami kikapcsolja Solót -mondta Eusebio.

- Kikapcsolja?

- Sí, atyám.

Cerna látta, amint Solo összecsuktok. Most száll el a lelke, gondolta. Istenem! A nyomorultak! Mindent elpusztítanak.

- Átkozottak! - kiáltott Rivas. Átkozott disznók! - botladozott Alonzo, Michitával a nyakában, a dübörgõ helikopterhez.

- Alonzo! Állj meg! - kiabálta Cerna.

De Alonzo nem figyelt rá, kitartóan haladt elõre. Cerna utánanyúlt, elkapta a ruháját, de Alonzo kirántotta magát a kezei közül.

- Indulj! - parancsolta Thompsont Warren.

Sikerül, gondolta. Aztán észrevette, hogy egy öregember közeledik a géphez, egy szorosan a nyakába kapaszkodó majommal. A pap alig tudott lépést tartani vele.

Alonzo Rivas úgy érezte, mintha durván átkozódó hangját a távolból hallaná. Öreg testét kényszerítette a továbbhaladásra. Lelke mélyébõl csodálkozva figyelte magát, ahogy kinyújtja kezét a helikopter felé. Amikor Thompson behúzta a botkormányt, megcsapta a forgó lapátok által keltett légörvény.

- Alonzo! - lihegte Cerna. - Gyere vissza, mert lelõnek! Alonzo gondolatai azonban messze jártak, a szavak nem értek el hozzá. Cerna futásnak eredt.

- Gyerünk már! - üvöltötte Warren és elõhúzta a pisztolyát. Az öreg és a pap egyre közelebb értek.

- Emeld már fel ezt a roncsot!

A helikopter végre lassan emelkedni kezdett, Alonzo ekkor ért oda. Warren kihajolt a gépbõl és lõtt. Alonzo épp hogy megérintette a gép fémes testét, amikor két hatalmas ütés érte a mellét. Keze elgyengült. Istenem! Halk sóhajjal roskadt az örvénylõ, vörös porba.

Alonzo vére a mögötte álló pap arcára fröccsent. Cerna Warrenre bámult. Szemében döbbenet ült. Lelõni egy öregembert!

- Ne! - kiáltotta, amikor Alonzo a földre zuhant. - Ti, ördögök! - rázta öklét Warren felé Cerna.

Warren kísértetiesen közel, alig pár méternyire fölötte lebegett a levegõben. A gyilkos, aki most elmenekül. Keze ökölbe szorult, arca vérvörös lett. Warren újabb lövése a pap vállát érte, akit a golyó ereje a földre sújtott. Cerna atya, a hátán fekve, a kavargó porfelhõn át a néha felvillanó bárányfelhõs mély kék eget nézte. Sebének égõ tüze kialudt, nyugalmat és egyre erõsödõ fáradságot érzett.

Gyöngyök az égen - volt Cerna atya utolsó gondolata, mielõtt elveszítette eszméletét.

Solo felült Warren mögött, s figyelte, ahogy Cerna atya Alonzo Rivas mellé rogy a porba. Rivas körül megszûnt a szokásos hõkisugárzás, az öreg halott volt. Cerna csak megsebesült. Michita kétségbeesetten visongott és Alonzo ingét rángatta, aki azonban nem mozdult, vére a teste körüli csizmanyomok mélyedésébe folyt. Michita Alonzo karja alá fúrta fejét, ott próbált védelmet keresni az ismeretlen veszély elõl.

Az emberek egymást lökdösve tódultak a helikopter helyére, nem törõdve az örvénylõ porfelhõvel.

- Tûz! - üvöltötte Warren Lorenzónak, a géppuskásnak.

Lorenzo tizedes azonban észrevette, hogy Solo felül Warren mögött, s csak a fejét rázta. Garcia géppisztolyát kifelé fordította ugyan, de nem lõtt. Warren káromkodása elveszett a helikopter robajában. Miközben a gép lassan a magasba emelkedett, Warren megragadta Garcia fegyverét, és a porbaveszõ campesinókra célzott. Ekkor hátulról egy fekete kar kitépte kezébõl a géppisztolyt, és kivágta a helikopterbõl.

- Errõl nem volt szó! - hallották Solo nyugodt hangját.

Warren felüvöltött, és a hátsó ülésre vetette magát. Lekapta övérõl a detonátort, és a magasba emelte.

- Állj! Ne mozdulj!

- Minden rendben? - kiabált hátra Thompson.

- Csak elõre! Vissza ezzel a kibaszott géppel a Központba!

A helikopter most már a régi, szellemjárta ház fölött járt, mintegy harminc méterre a föld felett. Solo hátát nekitámasztva a pilótaülésnek, leült Warrennel szemben, Lefelé mutatott.

- Itt rejtõzködtem három napig - mondta.

- Ne mozdulj! Megnyomom ezt a szart! Komolyan beszélek! - ordította magából kikelve Warren.

- Nem lett volna szabad megölnöd Rivast - mondta Solo. - És Cerna atyára sem kellett volna rálõni. Nem volt tisztességes…

- Mit tudsz te a tisztességrõl, te hülye gép! Te csak egy komputerbábu vagy!

Solo a robbanószerkezetet rögzítõ szíjakat tapogatta.

- Mondtam, hogy ne mozdulj! - üvöltötte rémülten Warren.

- De ez így kényelmetlen - nyúlt Solo a másik szíjért. Warren lenyomta a detonátor gombját.

Semmi hatás. Warren döbbenten meredt a detonátor-ra. A jó gombot nyomta meg? Ismét megnyomta, miközben Solo a második szíjat is kikapcsolta. Warren a szerkezetre ütött, dühödten csapkodta a térdéhez, mialatt a robot a maradék pántokat is leszedte magáról.

Solo letette a bombát. Warren tudta, hogy Solo szabad, s ha úgy akarja, akár a fejét is letépheti a törzsérõl. Hirtelen meleg nedvességet érzett maga alatt. Lenézett. A vizelete az ülés kárpitjáról a fedélzetre csöpögött.

Garcia hiába próbálta összekapni az M-79-est, nem tudott uralkodni reszketõ kezein.

Warren nem bírta levenni a szemét a tócsáról. Aztán meglátta a feléje nyúló fekete kezet.

- Warren, add ide a detonátort.

Warren felnézett a szikrázó szemekbe, s a kapcsolót Solo kezébe ejtette.

- Kibaszott szerkezet! Soha nem mûködik, amikor szükség van rá - motyogta Warren.

- Mûködik. Nézd! - tartotta az ajtóhoz robbanófejjel kifelé a bombát Solo. Amikor megnyomta a detonátor gombját, hatalmas robbanás rázta meg a levegõt. - Látod?

Solo észrevette Garcia próbálkozását az M-79-essel.

- Amikor felrobbantották a kocsit, meghallottam a detonátor jelzését. Az ilyen detonátorok esetében ajánlatos a többszöri jelzés. Ha háromszor egymás után kell kimennie a jelzésnek a robbanáshoz, akkor elhárul a veszély, hogy egy véletlenül sugárzott jel aktivizálhassa. De ez most nem sikerült. Hallottam az elsõ jelzést, a többit pedig hatástalanítottam. Valaki nagy hibát követett el. Ezt biztosan nem Bill tervezte - tartotta Warren szeme elé a detonátort Solo.

Warren bólintott.

- Helyes. Gondoltam.

Solo magához vette az AK-47-est, és csövét Garcia fejére tartotta. Garcia ereiben megfagyott a vér.

- Gyerünk, Garcia. Emeld fel. A csövénél fogva, kérlek.

Garcia engedelmeskedett. Az M-79-es volt az egyetlen fegyver a fedélzeten, ami ártalmas lett volna Solóra. Lassú mozdulattal felemelte, azt számítgatva, hogy ránthatná lövõ helyzetbe. A kemény kézzel szemei közé tartott AK-47-es torkolatát bámulta, és tudta, hogy ez lehetetlen.

- Jól van. Most dobd ki! - követelte Solo.

- Sajnálom, fõnök - mondta Garcia és kihajította a fegyvert az ajtón.

Warren bólintott. Legyõzték.

- Minden fegyvert kidobni! - parancsolta Solo, a géppuskára mutatva. - Semmi egyéni akció, Lorenzo.

Lorenzo azonnal kiemelte a géppuskát a tartóból és kihajította.

- Mr. Warren, kérem a negyvenötöst - fordult Warren felé Solo.

- Te szemét ócskavas! Bárcsak már darabokban látnálak!

Warren kihúzta övébõl a pisztolyt. Solo intett és a fegyver kiröpült az ajtón. Solo megfogta az AK-47-est, és kettétörve utána hajította a dzsungelbe.

- Oké - mondta.

A pilótaülés zsebébõl kivett egy rongyot, és letörölte arcáról a festéket.

- Hát, nem kényelmesebb így? Most már olyanok vagyunk, mint egy békésen repülgetõ baráti társaság, igaz?

Solo a pilótához hajolt.

- Hello, Mr. Thompson.

Thompson a sisakjára mutogatott, jelezve, hogy nem hallja. Solo megismételte az üdvözlést a mikrofonon keresztül. Látta, hogy Thompson átadja a botkormányt a másodpilótának.

- Hello, Solo. Remélem tudod, hogy kikapsz, ha hazaérünk!

- Igaza van - felelte Solo. - Mr. Thompson! Szeretném, ha a tengerparti úton mennénk a központba.

- Arra megyünk - mondta Thompson.

Solo érezte, hogy Garcia és Ruiz hátulról rávetik magukat.

- Akkor jó - mondta Solo. - Ezer éve nem láttam már az óceánt. Szereti a tengert, Mr. Thompson?

Thompson figyelte a két ember kétségbeesett erõfeszítéseit, melyek azonban teljesen eredménytelenek voltak Solóval szemben, aki látszólag tudomást sem vett a támadásról.

- A tenger? - nyögte ki Thompson. - A tenger az szép. Gyönyörû, Solo.

- Igen.

Solo hátrafordult. Warren egy vastag tekercs kötelet tartott a kezében, s közben ordítozva parancsolta Gardának és Ruiznak, hogy fogják le Solót.

- Szálljatok le rólam - vetette oda Solo a két férfinak.

Ruiz és Garcia megpróbálták hátrafeszíteni Solo karjait.

- Baszódj meg, Robbie! - mondta az erõfeszítéstõl nyögve Garcia.

- Nem jó a fogás - rántotta vissza hirtelen Solo a karjait. A lendülettõl mindketten hátraestek, Ruiz bukfencezett egyet, s a fedélzetre zuhant, Garcia pedig kétségbeesett üvöltéssel kizuhant az ajtón.

Warren a falnak támaszkodva, a kötéllel a kezében, döbbenten bámult a dzsungelbe zuhanó Garcia kalimpáló teste után. Leejtette a kötelet, s az ülésre rogyott. Lábát Ruiznak támasztotta, aki látszólag eszméletlenül he vert.

- Mr. Warren és ön szereti a tengert? - kérdezte Solo.

Bill felugrott, amikor Solo félbeszakította Thompson izgatott rádiójelentését.

- Hello, Bill. Hogy vagy?

- Én jól, Solo. És te?

- Én is - felelte Solo.

- És Thompson?

- Õ is jól van. Mr. Garciának hirtelen távoznia kellett, de a többiek jól vannak. Tizenöt perc múlva landolunk Már alig várom, hogy lássalak.

Amikor Clyde meghallotta Solo hangját, a konzolhoz rohant, és kitépte a mikrofont Bill kezébõl.

- Mit akarsz azzal mondani, hogy Garciának távoznia kellett?

- Hello, Clyde.

- Hol van Garcia?

- Valahol a dzsungelben.

- Ezért megfizetsz, Solo!

- Biztos így lesz - sercegett a csatorna, mert Solo szünetet tartott. - De Mr. Garcia most már szabad. Megtér a földbe, amelybõl vétetett. Csodálatos folyamat, ugye?

- Solo - hördült fel Bill. - Õrültségeket beszélsz. Nem tudod mit csinálsz! Nem ölheted meg a mi embereinket! Amit tanítottunk neked…

- Bill! Mit csinálsz velem, ha visszaérek?

- Darabokra… - Bill megszakította az adást, mielõtt Clyde befejezhette volna - fogunk szedni, te rohadt gyil kos!

- Clyde! - üvöltötte Bill. - Ne feszítsd tovább a húrt! Már megölt egy embert. A helikopteren van, elkaptuk, most már ne dühítsd tovább.

- Mi történt Clyde-dal? - kérdezte Solo.

- Ismered õt. Haragszik rád.

Bill nagyon megválogatta szavait. Mintha egy õrülthöz beszélt volna.

- Visszaviszünk Palm Baybe. Megnézzük miért vagy olyan, amüyen.

- Át akarsz alakítani?

- Nem, Solo, téged nem. Csak a hibás gondolkodásodat.

- Nekem nem hibás a gondolkodásom.

- Ezt te nem tudhatod. A hibák is szerves részeid. Saját világnézeted van. És a világnézetedben hibák vannak. Csak ezeket változtatjuk meg.

- Szerinted a szabadság a gondolkodó lény legfõbb célja?

- Természetesen. - Vajon mit akar ezzel mondani Solo?

- Akkor a szabadságomért fogok küzdeni.

- Szabad leszel. Errõl biztosítalak. Szabadon mozoghatsz, és együtt fogunk dolgozni a következõ Solo tökéletesítésén.

- Inkább a rovarokat tanulmányoznám - válaszolta Solo. Rovarokat? Bill Clyde-ra nézett. Clyde az órájára mutatott, és kétszer felemelte nyitott ujjú tenyerét: tíz perc.

- Rendben. Ezt elintézhetem. Mindent megkapsz, amit akarsz.

- Nagylelkû vagy, Bill. De ezzel azt akartam mondani, hogy inkább a dzsungelben maradnék és tanulmányoznám a rovarokat. Utánam küldted ezeket az embereket, akik megfenyegették a barátaimat és egyiküket meg is ölték. Ez nem volt helyes, Bill.

- Valóban. Igazad van. Nem volt helyes - mondta Bill. - Nagyon sajnálom, ha fájdalmat okoztam. Megértem, hogy szabad akarsz lenni, de jelenleg még vannak kötelezettségeid. Egy küldetésed. Ha ezt elvégzed, szabadon engedünk, amennyire csak lehet.

- Cerna atya és Alonzo Rivas jó emberek voltak - mondta Solo.

Warren nem vette le a szemét Solóról, miközben jobb kezét lassan egyre lejjebb csúsztatta. A bokájára szíjazott tokban megbúvó revolver maradt az utolsó halvány reménye ezzel a golyóálló szörnyeteggel szemben.

- Nem akartam megölni õket, de pánikba estem -mondta Warren.

- Egyik sem tudott volna ártani neked, mégis pánikba estél.

- Ez emberi dolog! - üvöltött megint Warren. - Ezt te úgy sem értheted meg. Te azt hiszed, hogy tökéletes vagy és tévedhetetlen. Pedig csak egy roncstömeg vagy, az emberi lény groteszk karikatúrája.

- Lehet, hogy ez maga a tökéletesség? - mondta Solo.

- Bennem nincs hajlam ártatlanok kínzására vagy megerõszakolására.

- És Palóval mit tettél? - ordította a helikopter dübörgésén át Warren. Ujjával végre elérte a harmincnyolcas markolatát. - Karóba húzol egy embert, és közben az erkölcsrõl magyarázol? Lemészárolsz harmincnyolc embert, és erkölcsöt emlegetsz? - Kikapcsolta a tartószíjat, és ujjait a markolatra csúsztatta. - Te csak egy ámokfutó gyilkológép vagy! És a legszomorúbb az, hogy az áramköreid annyira elgyengültek, hogy mindezt észre sem veszed - fejezte be Warren, cs lassan elõrehajolt. A megfelelõ pillanatot várta.

Amikor Ruiz kinyitotta szemét, erõs fejfájást érzett. Aztán meglátta Solót, a meditáló szörnyeteget. A kurva életbe, ki hitte volna, hogy ez a rohadt gép ilyen erõs. Torkában szorítást érzett.

- Légy üdvözölve - szólt Ruiznak Solo. - Jobban vagy?

Ruiz felült Warrennel szemben. Solóra kacsintott.

- Fáj a nyakad?

- Igen - felelte Ruiz. - Majdnem kitörted. Hol van Garcia? - nézett körül.

- Elment. Elnézést kérek - mondta Solo. Ez nem szimulált küzdelem volt.

Warren hirtelen elõrántotta a pisztolyt és Ruiz fejéhez nyomta.

- Ezt miért csinálod? - kérdezte Solo.

- Solo, beszélhetnék Thompsonnal? - kérdezte Bill.

- Miért ne? A fogoly én vagyok, vagy nem? Bill megköszönte, és Thompsont kérte.

- Solót valamiért nem lehetett hatástalanítani -mondta Thompson. - Verekedtek, és Garcia kiesett a gépbõl.

- És most? - kérdezte Bill.

- Úristen!

- Mi a baj?

- Warren fegyvert fogott Ruizra!

- Mi az ördög folyik ott fenn?! - ordított közbe Clyde.

- Bob! Mit csinálsz, te állat?!

Ruiz alig tudta kipréselni magából a szavakat, mert Warren vasmarokkal szorította a torkát. Warren másik kezével görcsösen markolta a pisztolyt, melynek csövét Ruiz halántékához szorította. Keze erõtlenül remegett.

- Megölöm, ha megmozdulsz! - ordított Solóra.

- Megölöd? És miért? - kérdezte Solo.

- Mert így nem te vagy a fogoly! Nem engedelmeskedsz!

Warren szája habzott, nyála fröcskölt. Elveszítette az önuralmát, gondolta Solo. Gyenge és gyáva.

- Itt vagyok, repülünk vissza a Központba. Nem ezt akartátok?

- De te parancsolsz! Mi vagyunk a te foglyaid! Játszol velünk, s aztán kinyírsz minket.

A helikopter már az óceán fölött repült, déli irányban, a partvonallal párhuzamosan, attól mintegy nyolcszáz méterre.

- Ó, az óceán! - mondta Solo. - Nézze, Mr. Warren! Ugye, milyen találó a neve: csendes. Mr. Warren, önnek jobban kellene szeretnie a természetet. Akkor talán békességre találna. »

- Ne pofázz!

- Miért ne, Mr. Warren? - fordult felé Solo.

- Megölöm.

- És akkor mi van? Mr. Ruiz az én számomra semmit sem jelent. Ruiz a maga barátja. Emlékszik rá?

- Bob! - nyüszítette Ruiz. - Megõrültél? Miért csinálod ezt?

Warren agyában kavarogtak a gondolatok. Las Cruzasban még ura volt a helyzetnek, mostanra azonban már minden kicsúszott a kezébõl.

- Ruiz ártatlan. Senkit nem bántott a küldetés végrehajtása során. Nem engedheted, hogy egy ártatlan ember meghaljon. Ez nincs a programodban - hadarta Warren.

Solo bólintott.

- Mr. Warren! Mit kíván, mit csináljak? - kérdezte Solo. - Kössem fel magam?

- Azt akarom… - Warren hangja elakadt, tekintetét a békésen ücsörgõ roboton nyugtatta. Hogy mit akarok? Gyengeség fogta el. Látta, hogy Thompson a fejét rázza, és kifelé mutogat. Alattuk már feltûnt a kúria. - Majd, ha landoltunk - mondta.

- Igen? - kérdezte Solo.

- Ruiz a túszom. Te szökésre készülsz a leszállás után. Mindenkit meg akarsz ölni. Beteg az agyad.

Solo lassan elõrehajolt, alig fél méterre volt már csak Ruiztól.

- Ne mozdulj! - kiáltotta Warren.

- A maga agya beteg, Mr. Warren. Nekem ilyen programom nincs. Ha meg akarja ölni Mr. Ruizt, semmi közöm hozzá. Tegye!

- Ne! - kiáltotta Ruiz. - Warren!

Warren keze még erõsebben szorította a pisztolyt Ruiz halántékához.

- Meg is teszem, az isten verjen meg! - ordította. Solo gondosan koordinált mozdulataiból Warren csak egy villanást érzékelt, s aztán azt látta, hogy pisztolya most már feléje irányul.

- Lehet, hogy megteszi.

- Solo most vette el a pisztolyt Warrentõl - szólt a mikrofonba Thompson. A hármason landolunk.

Thompson lassan ereszkedni kezdett. Nemsokára otthon leszek - gondolta Solo. - Nem. Nemsokára meghalok.

- Bill! - szólalt meg. - Gondolkodtam.

- Tényleg? - kérdezte Bill.

- Igen. Szerintem nem tudod betartani az ígéretedet. Még akkor sem, ha igazat mondtál nekem.

- Solo, én tényleg igazat mondtam.

- Biztos vagyok benne, hogy nem felejtetted el az együtt töltött idõket. Te magad tanítottál engem, hogy lehet rajtakapni valakit a hazugságon.

Bill reménytelen kifejezéssel nézett Clyde-ra.

- Bill, egyetlen megoldás van - mondta Solo.

- Mit ;ikarsz csinálni? - döbbent meg Bill.

- Gyere ki és figyelj!

- Mondd meg! - kiáltotta Bill.

Solo nem válaszolt. Bill és Clyde kirohant a vezérlõterembõl.

- Milyen szép innen! Nem gondolja? - mutatott Solo a tõlük alig másfél kilométerre fehérlõ kúriára.

Warren, teljes kábulatban lenézett a partvidékre, majd vissza Solóra. Az ülés mélyére süppedt, amint Solo meggörnyedve az alacsony fülkében, föléje hajolt.

- Szereti a tengert? - kérdezte Solo.

Warren a partot nyaldosó tarajos hullámokat figyelte.

- Szarok az egészre.

- Jöjjön - nyújtotta feléje Solo a karját.

- Mit akarsz? - kérdezte Warren elsápadva. Megpróbált kitérni, de Solo keze utolérte és magához rántotta.

- Jöjjön!

Thompson döbbenten figyelte, amint Solo a kabin széléhez vonszolja az üvöltõ, kapálózó Warrent.

- Solo, ne! - ordította. - Ne dobd ki! Solo!

Solo, észre sem véve, hogy Warren véresre veri fején az öklét, Thompson felé fordult.

- Ne félj, Sam! Nem dobom ki - mondta és Warrent szoros ölelésben tartva kilépett az ajtón.

36.

Egyetemi éveiben Robert Warren kábítószerekkel kísérletezett. Megfigyelte, hogy miközben teste tehetetlen, ernyedt, tudata mûködõképes marad. Ez az éberen õrködõ rész, a tulajdonképpeni énje, tárgyilagosan figyelte a másikat. Ha nem fogta el a félelem, még tanácsokat is osztogatott. Ez a nyugalmi állapotban maradt rész figyelte most azt a másikat, amelyik lefelé zuhan.

A százötven kilós robot bénító erõvel szorította magához. Együtt zuhantak az alattuk százötven méterre hullámzó tenger felé. Warren nyugodt része felmérte a helyzetet, és vészjóslónak ítélte. A másik egyetértõen üvöltött.

Testük mintegy hatvan méteren keresztül csak bukfencezett, forgott, míg végül Solo súlyos teste Warrené alá került. így száguldottak a mélységbe. Solo alulról figyelte Warren borzalommal teli grimaszait. Arcát a légnyomás és a halálfélelem szinte felismerhetetlenné torzította.

- Kapaszkodjon! Nem lesz könnyû a leszállás!

Warrenben hirtelen reménysugár ébredt. Megszólalt benne az optimista, halhatatlan énje: átélt már egy-két kemény landolást. Üvöltése azonnal megszûnt, amint a vízbe csapódtak.

Solo teste felfogta az ütközés legnagyobb részét, így Warren nem halt meg azonnal. Érezte, hogy testük a vadul örvénylõ buborékok között süllyed lefelé, melyek mint csillogó gyémántok ragyogtak a zöldes mélységben.

Aztán a buborékok eltûntek, de tudta, Kogy még mindig süllyednek, mert a dobhártyáján egyre elviselhetetlenebb fájdalmat érzett. Tüdejébõl a levegõ lassan áramlott kifelé, s buborékok hagyták el összeszorított száját. A haldokló utolsó, kétségbeesett erejével küzdött. Amikor már nagyon mélyre értek, a maradék levegõ is kirobbant Warren száján, és ezüstös buborékokba zárt sikolya életével együtt a felszín felé emelkedett.

A tenger több méter magas gejzírként csapott fel a levegõbe.

- Úristen! Úristen! - ismételgette döbbenten Clyde. Bill némán bámulta a felszökõ vízsugarakat.

A Huey a gejzír felett lebegett, Lorenzo tizedes, Ruiz és a lövészparancsnok a helikopter talpán állva kutattak a nyomok után. Egy darabig még buborékok törtek a felszínre, s aztán a víztükör újra elcsendesedett. Öt perc múlva Thompson közölte a helikopter pontos helyzetét, és a kúriához repült.

Charles Wilson vezérõrnagy, Clyde fõnöke naplemente elõtt ért a kúriába. Azonnal átvette a project irányítását, a bûncselekménnyel vádolt Clyde-tól és Billtõl.

- Clyde, ezt úgy elbasztad, hogy még óvadék ellenében sem tudnálak szabadlábra helyezni - mondta Wilson.

A vezérõrnagy négy tanácsadója társaságában a teraszon ült az asztalánál. Clyde csak bólogatott, nem tudott megszólalni.

Wilson a vízen zajló manõverre fordította tekintetét, ahol a project két motorcsónakja és három helikoptere cirkált a helyszín körül. Aztán Bill felé fordult. Billel más a helyzet, õ kezdettõl fogva ellenezte ezt a kísérletet, ami végül is a robot teljes megzavarodásához vezetett.

- Ezzel valószínûleg lejár a szerzõdése, Bill - kezdte Wilson.

- Valószínûleg téved. De máris túl késõ, eddig sem kellett volna a hadseregnek dolgoznom.

- Nem mindenki seggfej a Pentagonban. Sõt, mi több - próbálta Wilson a civilekre hárítani a felelõsséget -, maga konstruálta ezt az átkozott gépet. Végül is mégiscsak valami konstrukciós hiba okozta ezt a zûrzavart. Ha So lót alaposabban megtervezik, ez soha nem következik be, jól mondom?

- Tábornok úr! Ne feledje, hogy Solo csak prototípus volt! Amikor már kielégítõen kezdett mûködni, átvették tõlem. Hirtelen mindenki robotszakértõvé vált. Senki nem hallgatott rám, amikor azt mondtam, hogy ne hozzuk ide. Senki nem hallgatott rám, amikor azt mondtam, hogy ne kényszerítsük gyilkolásra. Most aztán az egész project az óceán fenekén fekszik, darabokban. Vége.

Wilson tanácsadói a tábornok szokásos, hírhedt csípõs megjegyzésére vártak, de Wilson, nagy meglepetésükre, visszakozott.

- Megtaláljuk, ezt garantálom. Még nem zártuk le az ügyet.

- Hatvan méter mélyen a víznyomás tönkreteszi Solo tömítéseit. A tengervíz zárlatossá teszi az összes áramkörét, és ez jobban semlegesíti, mint bármilyen robbanószerkezet. Ha csak darabokat találnánk, szart se tudnánk meg Solo agymûködésével kapcsolatban.

- Lehet - legyintett Wilson. - Ha jól tudom, a haditengerészet mentõrészlege csak holnap reggel érkezik. Nincs kizárva, hogy sértetlenül rátalálnak…

- Tábornok úr! Nézzen a térképre! Látja milyen mély itt a tenger? Kilencven méter. Hetvenötöt még kibír, kilencven viszont már neki is sok.

- És mi van, ha téved?

- Igen - sóhajtott Bill. - Elvileg tévedhetek. Emlékszik még, hogy kezdõdött az egész? Senki nem hallgatott rám.

- De ettõl még tévedhet, nem?

- Ha Solo leállította magát, mielõtt a tömítések szétrepedtek, akkor igen. Solo nem tud úszni külön felszerelés nélkül. Speciális uszonyok nélkül úgy elsüllyed, mint egy darab kõ.

- Lehet, hogy fennakadt valamin, és még mindig ott lóg. Elképzelhetõ ez, Bill?

Bill az utolsó szalmaszálba kapaszkodó Wilsonra füg gesztette tekintetét. Clyde-dal együtt keresztre fogják õt is feszíteni, ha nem találja meg Solót.

- Igen - mondta Bill, mire Wilson arcán mosoly futott át.

- Oké. - Wilson a kísérõihez fordult, s parancsokat osztogatott. A tanácsadók felpattantak székükrõl, azzal az eltökélt szándékkal, hogy irányítsanak, jelentéseket írjanak és régi dokumentumokon rágódjanak.

Bill lenyelte maradék whiskyjét, majd újra töltött magának. A negyediket. A horizonton már csak egy piros csík jelezte a napot. Itt-ott felbukkant a helikopterek vakító reflektora. Fényük hol a hullámos vizet, hol a csomókban úszó tengeri növényeket világította meg.

Bill hirtelen megsajnálta Clyde-ot. Buta, de büszke, s most letolják a fiatal tisztek elõtt. Wilson a térkép felett hadonászva magyarázott, egy õrnagy szorgalmasan bólogatott és jegyzetelt, ugyanúgy, mint Clyde kedvenc õrnagya, egy hónappal ezelõtt. Wilson akár olyan jelentést is írhat, melyben Clyde-ot agykárosult, idióta csimpánznak tünteti fel. Wilson nem jutott volna ilyen magas rangra, ha nem tudná, hogyan kell másokra kenni a szart. Clyde karrierjének lõttek.

Bill a whiskysüveget átnyújtotta Clyde-nak.

- Kérsz még egyet?

- Mi? - bámulta üres tekintettel az elsõ csillagokat Clyde.

- Azt kérdem, hogy kérsz-e még egyet? - mutatott az üvegre Bill.

Clyde kábultan intett fejével. A poharát bámulta kifejezéstelen tekintettel, még akkor is, amikor Bill már letette az üveget.

- A szép jövõre! - emelte fel poharat Bill.

- Mi?

- A kibaszott jövõre, Clyde.

- Nekem nincs jövõm - emelte szúrós tekintetét Bill arcára Clyde.

- Ugyan, Clyde - mosolygott Bill. - Te egyébként se tartoztál a menõ tábornokok közé.

- Azt hittem, az vagyok.

- Ugyan már - mondta Bill. - Higgy nekem! Siralmas tábornok vagy.

- Kösz az elismerést. Most szükségem van rá - villogott sötéten Clyde szeme. Poharát kezébe vette, s felhajtotta whiskyjét.

- Figyelj csak, Clyde - mondta Bill közel hajolva Clyde-hoz. - Nézd meg ezt a seggfejet! - intett Wilson felé.

- Látom - mondta Clyde, de meg sem mozdult.

- Olyan akarsz lenni, mint õ? Egy hetvenkedõ hólyag, seggnyalókkal körülvéve… Annyi esze sincs, mint egy tyúknak.

- Igazad van, Bill. Ez van - mondta Wilsont figyelve, hogy vajon hallja-e.

Bill felnevetett. Clyde csatlakozott.

- Mi olyan õrülten nevetséges? - vörösödött el Wilson. - Viccelõdünk? Ezért kerültünk ebbe a pácba. Részeg disznók!

Visszament a térképhez, ahol az õrnagy tágra nyitott szemmel bámulta õket.

- Gyerünk, Clyde - mondta Bill. - Robbantsuk fel ezt a kócerájt!

- Helyes - tántorgott Clyde Bill felé. Õ is az õrnagyra meredt.

- Hello, õrnagy.

- Uram? - válaszolt ridegen a Clyde részegségen megdöbbent õrnagy.

- Baszódj meg, õrnagy - röhögött Clyde, aztán hozzátette: - Ez parancs.

Clyde, poharával a kezében, Bill után támolygott. Wilson az õrnagyhoz fordult.

- Az ilyen a hadsereg szégyene, de már nem sokáig. Ezt megígérhetem.

Az õrnagy mosolyogva bólogatott.

Másnap reggel nicaraguai állomásáról megérkezett a mélytengeri mentõalakulat. Amikor az átalakított csapatszál-Utó hajó - a második világháború egyik találmánya - odaért, Wilson egy helikoptert küldött a parancsnokért.

Clyde és Bill távolabbról figyelték a mozgást. Wilson felmentette a szolgálat alól Clyde-ot, akinek a parancs értelmében este Washingtonba kellett repülnie. Bill a keresés befejeztéig a helyszínen maradhatott.

- Milyen kellemes itt - rugdosta Clyde csupasz lábával a homokot, s egy üveg sört emelt ki a székek között felállított jegesvödörbõl. - Inkább ezzel kellett volna foglalkoznunk. Ez a hely itt olyan, mint a paradicsom. Fõleg, ha visszajönnének azok a csajok, akiket láttunk.

Bill mosolyogva nézte a mohón ivó Clyde-ot. Kényelmesen hátradõlt a székében, és megnyalta az ajkát.

- Ma korán elkezdted, mi?

- Igen. És ezután is mindig ezt fogom tenni. Addig iszom, amíg olyan részeg nem leszek, hogy az utcára dobnak. - Nagyot húzott az üvegbõl. - A kurva anyjukat -morogta.

A csapatszállító hajóból egy kisebb, daruval, oxigénpalackokkal, kötelekkel és csövekkel ellátott rohamcsónak csúszott a vízre és a megjelölt hely felé indult.

- Úgy tesznek, mintha tudnák, mit kellene csinálni - jegyezte meg Clyde.

Bill bólintott.

- Komolyan gondoltad, amit tegnap mondtál? Kurvára kivoltunk.

- Hát persze, Clyde. Miért, mit gondolsz, mi a nyugalmazott tábornokok sorsa?

- Bill! Mondok valamit, de ne gurulj be. Egy kicsit még örülök is, hogy így történt - mondta vidáman Clyde.

- Örülsz? Miért?

- Azok után, amit mondtál. Hogy háziállatokat tudna csinálni belõlünk. Jó esetben.

- Az csak elmélet volt, Clyde. Solo a végére már egy csomó emberi tulajdonságot sajátított el. A barátaiért harcolt, s csak védelembõl ölt. Aztán pedig inkább öngyilkos lett, mintsem, hogy elfogják.

- Zseniális. De mi lett volna, ha pár hónappal tovább él? Még mindig azt gondolta volna, hogy érdemes barátaivá fogadni az embereket?

- Ezt én is szeretném tudni.

- Mit csináltál volna vele, ha visszaszerezzük?

- Hagytam volna, hogy azt csináljon, amit akar. Felmentettem volna a harci feladatok alól, és engedem tanulni. Mindent, amit csak akar. Emlékszel, azt mondta, hogy a rovarokat akarja tanulmányozni? Bámulatos. Nagy hasznunkra lehetett volna. Olyan dolgokat tudtunk volna meg fizikából, matematikából, biológiából, amire csak egy Solo-féle agy képes…. azaz képes lehetett volna. Nincs kizárva, hogy fantasztikus eredményeket érhettünk volna el vele. Ahogy a campesinokkal viselkedett, az is bizonyítja, hogy alapvetõen jóindulatú volt. Az õ agyát nem terhelte az a sok degenerált lelki örökség, ami a mi hüllõagyunkat mûködteti. Enni, harcolni és baszni -így mûködünk mi. Szerintem Solo a természetes értelem legfelsõbb fokát reprezentálta. Tiszta, korlátok nélküli értelem. Jó lett volna megtudni, hova fejlõdik.

- Ez az! Enni, harcolni és baszni.

- Tudtam, hogy ezt megérted - nevetett Bill.

Egy élénkszínûre festett Costa Rica-i halaszcsónak imbolygott a hullámokon a mentõk felé. A hajó orrában vadul hadonászott egy ember.

- Ezek meg mi az ördögöt akarnak? Homárt árulnak a tengerészeknek?

A mentõhajó lassított és bevárta a csónakot, aztán egymás mellett himbálóztak a vízen. Bill Clyde távcsövével nézte az eseményeket. Egy tengerész ugrott át a hajóba, majd leguggolt, és eltûnt a szeme elõl.

- Azt hiszem, találtak valamit - mondta.

Egy perc múlva két másik tengerész is átugrott, aztán hárman az egyik Costa Rica-i halász segítségével nagy nehezen átemeltek egy vitorlavászonba tekert hatalmas valamit a mentõhajóra. A Costa Rica-iak búcsút intettek, és a csónakjuk eltávolodott a hajótól, mely hirtelen sebességgel megfordult, és a part felé vette útját.

- Gyerünk, nézzük meg! - szólt Clyde.

A rohamcsónak a part közelében lelassított, és rásiklott a homokra. A hajó eleje, mint egy felvonóhíd, Bill és Clyde orra elõtt a partra ereszkedett.

- Mit fogtatok? - kérdezte Clyde a narancssárga búvárruhába öltözött tengerésztõl.

- Maga kicsoda? - kérdezte a tengerész.

- Clyde Haynes tábornok vagyok, öcsi.

- Elnézést, uram. Hartman zászlós. Nem vagyunk egyenruhában…

- Semmi baj - veregette meg Clyde a katona vállát. Hartman zászlós elmosolyodott, a beburkolt testhez lépett, és leemelte a vásznat.

Billt hányinger fogta el. A hulla arcát félig már lerágták a halak.

- Azért hozták hozzánk, mert szõke. Ismerik?

Bill a megcsonkított arc ellenére is felismerte Warrent.

- Warrent valahol itt találták meg - magyarázta Wilson a térképnél. - Egy homárfogó bóján akadt meg. - Wilson nyilakat rajzolt a térképre. - Tizenöt kilométerre innen, Erõs itt a tengeráramlás?

Fali parancsnok, a mentõosztag vezetõje bólintott. - Ebben az évszakban körülbelül három csomó -csúsztatott egy mélységjelzõ térképet az asztalra Fali. - Egy órával ezelõtt készítettük, uram. Itt van egy zátony, s biztosan jónéhány roncs is - mutogatott a kívülállók számára érthetetlen ceruzavonásokat. - Az embereim itt vannak. Az a dolog felakadhatott az egyik roncson, vagy zátonyon. Ha nem, akkor sajnos elvitte az áramlat.

- Solo elég nehéz ahhoz, hogy fennakadjon, nem így van, Bill? - húzódott félre Wilson, hogy Bill is láthassa a rajzot.

- Kétlem, uram. Solo, igaz, hogy százötven küó, de ez a súly a vízben a felére csökken.

- Attól még fennakadhat - nézett Falira Wilson.

- Ha egy darabban van - tette hozzá Bill.

- Uram? - nézett fel tanácstalanul Fali.

- Az a dolog valószínûleg felrobbant, amikor a tengerfenékre ért. Nagyot robbanhatott.

- Azért csak maradt belõle valami - jegyezte meg Wilson.

- Ha igen, az embereim megtalálják. Egyre mélyebbre hatolunk. Mit mondott, mi is ez a valami?

- Egy fegyver prototípusa.

Fali parancsnok többet akart hallani.

- Csak ennyit mondhatok. Értékes darab, vissza akarjuk szerezni.

A kilencven méterre merült kétszemélyes tengerulattjáró keresõfényei áthatoltak a szürkészöld vízen. A fények egy régi, az 1850-es években fából készült teherhajó ron csait világították meg. Donatello tengerészaltiszt és Towler szolgálatvezetõ tengerész az ablakon figyelt kifelé.

- Úgy néz ki, mint egy fekete kirakatbábu, csak lapos az arca.

- Vajon mi lehet az?

- Fogalmam sincs. Azt mondják, valamilyen robotrepülõ vagy hasonló szerkezet. Az biztos, hogy teljesen odavannak azért, hogy megtaláljuk. Mindig kitalálnak va lami baromságot.

A tengeralattajáró a roncs fölé siklott. A fedélzet már régen elkorhadt és összeomlott, már csak néhány gerenda meredezett a homokból. Egy cápa suhant el a reflektorfényben.

- Itt nincs semmi - mondta Donatello. - Azért még egyszer körbemegyünk, te meg csinálj egy-két felvételt a fõnöknek.

A vaku fénye fel-felvillant a sötét vízben. Az örök sötétségben élõ korallokat és halakat a másodperc ezredrészére vakító fény árasztotta el.

- Az mi volt? - kérdezte Towler.

- Micsoda?

- Úgy láttam, mintha valami mozgott volna arrafelé. Donatello megforgatta a reflektort, mire egy fekete alak szökkent fel a korhadt gerendák közül.

- Az a kurva cápa. Nem akarja otthagyni a meghitt kis otthonát - nevetett Donatello.

Miután a kis tengeralattjáró megkerülte a roncsot, dél felé vette útját.

- Na, ennyit a roncsokról. Most lesodródunk az áramlattal délfelé, a zátony mellett. Az a valami is csak errefelé mehetett. Figyeld a talajt. Hátha találunk valamilyen nyomot: fémet, mûanyagot vagy valami hasonlót.

Towler bólintott és a reflektorokat az alattuk gyorsan elsuhanó tengerfenékre irányította.

A második napon alkonyatkor egy újabb haditengerészeti mentõhajó érkezett. Bill egyedül volt a parton és figyelte az eseményeket. Mintegy féltucat kisebb hajó cirkált a vízen az eltûnt tárgy után kutatva. Fedélzetükön jelzõfények villogtak, testük sötéten emelkedett ki a narancsvörös naplementébõl.

Bill egy alacsony dûnén ült. A hullámok magukkal hozták a hajók visszatükrözõdõ fényeit, melyek aztán elvesztek a nedves homokban.

Felállt, és egy kagylót hajított a vízre. A kagyló hetet kacsázott. Megfordult, hogy vajon látja-e valaki, de a part kihalt volt, csak a kúriában égtek a fények. Egész nap nem kereste senki. Már nem volt rá szükség. Elindult felfelé a parton.

A horizonton lesüllyedõ napkorong az utolsó sugarait vetette a vízre. Bill zsebébe süllyesztette kezét, s folytatta útját. Amikor egy hatalmas sziklához ért, megállt, és figyelte a felcsapódó hullámokat. Gejzírként lövelltek fel. amikor elérték a sziklát. Bill rosszul lépett, s egy mélyedésben megrándította a bokáját.

- A pokolba! - fakadt ki hangosan, és leült, hogy lüktetõ bokáját némiképp helyretegye. Ahogy a mélyedésre esett a tekintete, hirtelen kiverte a veríték. Egy hatalmas lábnyomot látott, mélyen a homokba süppedve.

Izgalom fogta el. Felállt, s nem törõdve sajgó bokájával, a parthoz bicegett. A víz szélétõl induló halvány lábnyomok már csaknem elmosódtak. Megfordult és látta, hogy távolabb kivehetõbbekké, mélyebbekké válnak. Ott, ahol a süppedõs homokot szilárdabb talaj váltotta fel, megint sekélyebbekké lettek, majd elvesztek a sötét dzsungelben. Hirtelen egy tukán rikoltott fel, majd egy majom visítása hallatszott. Bill az áthatolhatatlan sûrûségbe bámult. Kezét szájához emelve suttogta.

- Solo!?

A lábánál egy madár rebbent fel hangos szárnycsattogással a bokrok közül, mire Bill ijedten félreugrott. Aztán arcán széles mosollyal álldogált még ott egy darabig, a trópusi õserdõ sötétjét fürkészve. Teste súlytalanná vált, úgy érezte, mintha lebegne. Hirtelen mozdulattal elkapott egy ágat és letörte.

Aztán megfordult, és fájó bokával rohant vissza a partra. Lázasan kutatta a lábnyomokat az esti szürkületben. Amikor rájuk talált, megkönnyebbülten nevetett fel, s a letépett ággal söpörve kezdte eltüntetni Solo lábnyomait a homokban.