10.

Eusebio és Inginio vezette a csapatot. Justos egy tekercs kötelet hozott a hajójából. Raoul és Felix egy árbocrudat és még több kötelet. A falu õrségében részt vevõk a puskájukkal jöttek. Cheripa is ott ugrált boldogan közöttük. A kíváncsi gyerekek zárták a sort.

Justos megállt Escopeta házánál, s elmondta, hogy a fiúk láttak valakit a romos házban, talán egy kontrát.

Modesta Eusebio után kiabált.

- Siess vissza, mert kihûl a vacsorád!

- Most nem vagyok éhes, anya! Elfogtunk valakit.

- Jól megkötöztétek? - kérdezte a fiúk mellett lépkedõ Justos.

- Igen, apa, az övünkkel.

- Odakötöztétek valamihez? Vagy fel tud állni, és el tud szökdécselni?

Inginio Eusebióra nézett, aki viszonozta a vádló pillantást.

- Nem tudtuk semmihez odakötni, tío Justos - mondta Eusebio.

- Hát akkor csak remélhetjük, hogy még mindig ott van. Cheripa egészen elöl ugatott. Amikor Justos és a fiúk a házhoz értek, már a lépcsõnél állt felborzolt szõrrel, és dühösen morgott.

- Akkor még ott van - mondta Eusebio, és térdre ereszkedett a tornácnál. Justos és Inginio követte, s be kukucskált a ház aljába.

- Látom - kiáltotta Eusebio.

- Én semmit se látok - mondta Justos.

- Mi tudjuk, hol van, tío Justos. Fekete.

- Hozzatok lámpát - mondta Justos. Mire Felix megérkezett a zseblámpával, már majdnem az egész falu odaért.

- Ne gyertek közelebb - mondta nekik Justos. - Lehet, hogy lövöldözés lesz.

Az emberek tisztes távolban megálltak. Csak a kiválasztottak jöttek közelebb.

- Rendben van, fiúk - szólt Justos. - Mutassátok az utat!

Solo látta a fényt. Alig hallott valamit, de tudta, hogy emberek közelednek. Vajon elpusztítják? Megõrült, hogy a telepébõl az utolsó csepp energiát is kifacsarta azzal a nagy hahotázással?

A fény összevissza cikázott. Tompa, elfojtott hangok visszhangzottak a házban. Köteleket húztak át az övén, jó szorosan. Felesleges, gondolta Solo.

Eusebio és Inginio arcát felismerte, de a harmadik ismeretlen volt. Beszélgettek. Úgy hangzott, mintha valami ruhadarabot tettek volna a szájuk elé.

- Robot… Lehetetlen - hallotta Solo.

Eusebio megmutatta Justosnak a nyílást és kihúzta a csatlakozót. Justos megrökönyödve vonta össze a szemöldökét, miközben tanácstalanul sodorgatta kezében a zsinórt. Majd Solo szemébe világított. Solo agyára ezernyi csillagot és félholdat formálva, szikraesõt zúdított a visszaverõdõ fény. A férfi, arcát egészen közel vitte a Solóéhoz, nézte jobbról, nézte balról, a szemét próbálta megtalálni.

A férfi mögött Eusebio szólalt meg.

- Azt mondta, hogy energiára van szüksége…

így igaz, gondolta Solo. Adjatok energiát, és feltámadok! Hirtelen elhatalmasodott rajta a gondolat, hogy felugrik és felveszi velük a harcot. Karja összerándult.

- Vigyázzatok! - hátrált Justos.

A gyerekeknek igazuk volt. A lencsék mögött nem volt szem, ebben most már biztos volt. És itt van a villanydrót is. Igazuk van. A yanquik mindenre képesek. Ha nem látott volna ehhez hasonlót a televízióban, nem hitte volna. Az alak nem mozdult többé. Energia, gondolta Justos. Energiát kért, mert anélkül tehetetlen. Logikusan hangzott. De mit kezdjünk egy ilyen géppel? Megmentette Eusebio életét. Orosz gép lenne? Az oroszok nem érnek fel a yanqiukhez robot ügyben. Csak yanqui lehet, de azért kéne neki adni áramot. Ha jól összekötöznék, kihallgathatnák, s akkor kiderül, hogy ellenség vagy barát. De meg tudják-e elég erõsen kötözni? Alaposan szemügyre vette Solót, megpróbálta elképzelni, milyen erõsségû motor hajthatja. Persze, hogy meg tudják kötözni. Még egy traktort is meg lehet fékezni. Ez a gép nemigen tudná elszakítani a drótkötelet vagy a láncot.

- Eusebio! Fogd az árbocaidat! Inginio, hozzál még kötelet! Félix, segíts, alatta is át kell húznunk egy kötelet!

Pár perc múlva Solót a rúdhoz kötötték, s olyan sûrûn áttekerték, hogy úgy nézett ki, mint egy óriási selyem-gubó.

Justos lehívott néhány férfit, akik láncot alkottak. Az erõlködéstõl megfeszülve, lassan adogatták kézrõl kézre a százötven kilós gépet. Mint egy felnyársalt disznó, úgy feküdt Solo foglyulejtõi elõtt.

A káprázó napfényben Solo látta, hogy egy majom, a feje fölötti ágon himbálózva bámul le rá. Egy vörös szárnyú gulyamadár repdesett a magasban. Solo körül barna arcok, fekete szemek és hajfürtök hajladoztak. Egy gyerek fadarabbal csapkodta a mellét, jót mulatva minden puffanásnál. Négy ember vállára emelte a rudat, és elindult vele az ösvényen. A burkolatát tapogatták, karmolták, ütögették. A zajos lármából, nevetésbõl és kiabálásból a vezetõ hangja szûrõdött hozzá.

- …a mûhelybe.

Mûhely: szerszámok, fûrészek, zseblámpák Szét akarnak szedni?

11.

Clyde Haynes úgy járkált fel s alá, mint egy tartalékos hadnagy az elsõ frontbevetésen.

Bill újra lejátszotta a szalagot. A rövid elektronikus zörej idétlen emberi nevetéshez hasonlított, mely végül néhány gurgulázó hangba fulladt.

Robert Warren izmos ember volt. Szõke és olyan magas, mint Bill. Most elõrehajolt, hogy jobban hallja a hangszórót. Szemöldökét összeráncolta, s az egyébként is komor arckifejezése még félelmetesebb lett. Ilyen volt a természete. Ilyenné formálta magát a CIA kötelékében. Rájött, hogy robosztus termete, jóvágású arca, megvetõ tekintete, mely már-már õrjöngõ dühöt sugárzik, félelembõl fakadó tiszteletet vált ki. Kis erõfeszítéssel sok mindent el lehetett érni ezzel a technikával. Mint a Washingtonból küldött különleges ügynök, Clyde-ot szorosan a markában tudta tartani. Átható tekintetét most várakozva Billre emelte. Jóllehet Bill gyakorlatilag Warren alárendeltje volt - a vizsgálat alatt -, civilként szerepelt. Hatalommal bíró civilként.

- Biztos, hogy Solo produkálja ezt a hangot? - kérdezte Warren.

- Biztos - válaszolta Bill. - Az õ frekvenciáján és a parabolaantennán keresztül érkezett. Nem fér hozzá kétség.

- De mit akar ez jelenteni? Valamiféle programozott jel az, amit küld? - Warren a haditudósítók által kedvelt fazonú, ujjatlan, sokzsebes, keki színû dzsekijébõl cigarettát vett elõ. Nagyon büszke volt erre az öltözékére. Miamiban vette, a Banánköztársaság boltjában. Legalább tízszer kimosta és egy hétig benne aludt, hogy a megfe lelõen elnyûtt formát elnyerje. Ebben a dzsekiben, egy pamutingben, kopott farmerben és cipõben, egy ütött kopott Nikon fényképezõgéppel a vállán, Warren elérte azt a hatást, amit akart: viharedzett újságírónak nézett ki.

- Ilyenre nem tanítottuk. Akár SOS-jelzés is lehet, amit az utolsó erejével még leadott - mondta Bill.

- Remélem, ennyivel már tud mit kezdeni - bólintott Warren, jelezve, hogy milyen választ akar hallani.

- Bob, valahol itt van a környéken - szólt közbe Clyde.

- A környéken? Miért nem tudják pontosan, hol van? -nézett Warren Clyde-re.

Bill pötyögtetni kezdett a számítógép billentyûzetén, mire egy térkép jelent meg a navigációs monitoron. Egy kék téglalap villant fel, körvonalazva Nicaragua egy részét a Csendes-óceántól a Nicaragua-tavon keresztül a Costa Rica-i határig.

- Frankó kis terület! Pontosabb adata nincs? - meredt Warren Billre.

Clyde mögéjük lopódzott.

- Oké, Warren - mondta Bill. - Maga akarja nekem elmagyarázni, hogy mûködik ez a szar? Ez a kis kitörés túl rövid volt. Ennél többet nem tudunk kezdeni ennyi információval.

Robert Warren egy darabig némán állt, azon tûnõdve, hogy ez a kétmilliárd dollárt érõ gép most Nicaraguában van, feltehetõleg ellenséges kézen. Szemét Clyde-ra szegezve, lassan megfordult.

- Tábornok, azt nem mondta, hogy a robot Nicaraguában van.

- Csak nem képzeli, hogy ilyet mondok a katonai hálózaton keresztül - nyelt egy nagyot Clyde Warren erejének hûvöletében. - Manapság senkiben sem bízhat meg az ember.

- Ez igaz - mondta Warren olyan tekintettel, mint aki cppen valami savanyú dologba harap. - Ezt megértem. Nem értem azonban, hogy a francba lépett meg ez a gép.

Clyde széttárta a kezeit, és vállat vont.

- Nézze, Bob, ez egy kurva teszt. Egy vadonatúj gép kipróbálása. Eddig ehhez hasonló sem volt. Semmit sem lehetett elõre sejteni. Minden óvintézkedést megtettünk - felelt Clyde, és Billre pillantott. - Matematikailag pontosan hajtottuk végre a tervet. Solo egyszerûen megker-gült. Errõl van szó.

- Megkergült Solo? - fordult Warren Billhet.

- Ha úgy vesszük, igen - mondta Bill Clyde-ot nézve.

- A fenébe is, micsoda beszéd ez? - rivallt rájuk War ren.

Bill egyenesen Warren szemébe nézett.

- Warren, tisztázzunk valamit! A kormány emberei közül senki nem beszél így velem. Fõleg olyanok nem, akiknek a fõnökei is Mr. Stewartnak szólítanak. Megértette?

Warren bólintott, s egy mosoly villant át az arcán. Stewart külseje megtévesztõ volt - sovány, sápadt, vékonydongájú pali. De azért nem lebecsülendõ.

- Igaza van. Önhöz hasonlóan, én is másoknak dolgozom. Ezek most be vannak gyulladva, és tõlem várják a megoldást. Az én feladatom, hogy kiderítsem, mi történt, és hogy helyrehozzam a dolgot. Méghozzá gyorsan. Én jól végzem a munkámat, Mr. Stewart. Nem akarom bosszantani, én csak a munkámat akarom végezni.

- Helyes, Warren. Végezze a munkáját - mondta Bill, némileg megbékülve. - De meg kellene értenünk egymást. Visszatérve Solóra, hogy mi is történt vele. Solo nehéz helyzetbe került, s elhatározta, hogy megvédi magát. Az volt a véleménye, hogy élet-halál kérdésrõl van szó.

- Vagyis? - hajolt elõre Warren.

- Vagyis azt hitte, hogy „kitöröljük“, hogy teljesen átprogramozzuk, és elveszíti az identitását - folytatta Bill. Warren kérdõen tekintett rá.

- Solo nem volt hajlandó a teszt során megölni egy embert.

- Miért? Úgy tudom, már megölt valakit.

- Igen, de véletlenül. A program korai szakaszában kézitusa során megölte az oktatóját. Nem tudta, hogy milyen törékeny az emberi koponya, mi pedig nem voltunk elég fokozatosak - mesélte Bill csendesen. - Véleményem szerint ezért nem hajlandó most megölni senkit. Ennek ellenére, szerintem, jelentõs átalakítást nem igényel. Végül is, sok mindent beléneveltünk, többek között valódi kötelességtudatot, na persze az éntudatot is. Hasznos akar lenni. Szerintem még ezek után is jól használható.

- Azt hitte, hogy „kitöröljük“? - kérdezte Warren. -És most valahol Nicaraguában mindezt elmeséli a szan dinistáknak?.

- Ez lehetetlen. A szandinisták az ellenség definícióját kapták. Solo igazi katona, nem fog nekik semmit sem mondani.

- Viszont azt hiszi, hogy mi ki akarjuk törölni - mond ta Warren. - Ezáltal nem leszünk mi is ellenségek?

Warren felállt, közelebb ment a navigációs monitorhoz, és füstkarikákat eregetett a képernyõre.

- Majdnem az egész területet egy tó borítja - mondta.

- A tó leszûkíti a szárazföldi térséget, mondjuk talán nyolcszáz négyzetkilométerre, nem? - ráncolta össze homlokát Warren.

Aztán hûvösen Clyde-hoz fordult.

- Ez nem maradhat titok odafent sem, Clyde. Én a maga helyében felkötném a gatyámat - mondta, miközben elmélyedt a navigációs monitor tanulmányozásában.

- Egyszerûen oda kell mennünk és el kell kapnunk.

Billhez fordult.

- Mutassa, hogy kell kikapcsolni Solót - mondta, de amikor meglátta Bill arcát, hozzátette, kérem.

Warren párnákra támaszkodva, verejtékezõ arccal olvasgatta a Billtõl kapott iratokat. Szájából cigaretta lógott. Az elsõ akta az egy évvel azelõtt készült összefoglaló jelentés volt. Ez tartalmazta a Solo Project adminisztratív megbízottainak szánt általános leírást.

Warren nem is hallott a Solo Projectrõl washingtoni tájékoztatása elõtt, mégis neki kellett helyrehozni azt, amit ez a két idióta elbaltázott. Pontosabban egy idióta és egy számítógépbuzi. Stewarttal nem volt baj, õ megszállott. De érthetetlen, hogyan lett Clyde-ból tábornok. Õk ketten felelõsek a robot eltûnéséért, a fõnöke viszont világosan megmagyarázta neki, hogy Solo most az õ hatáskörébe tartozik. Mivel Warren volt a titkos küldetés szakértõje, az õ feladata volt a robot visszaszerzése is. Ha ez a kurva robot nem kerül elõ, õt menesztik elõször. Persze aztán a fõnökeit is - ez a gondolat egy kicsit jobb kedvre derítette. Ha viszont elõkeríti Solót, akkor elõfordulhat, hogy jelenlegi fõnökei fognak majd neki dolgozni.

Warren rendelkezett olyan engedéllyel, ami betekintést biztosított számára bizonyos Solo Project-aktákba, annyira, amibõl megtudja, hogy mi is Solo valójában. Stewart is olyan parancsot kapott, hogy tájékoztassa Warrent arról, hogyan lehet a gépet hatástalanítani vagy elpusztítani.

Warren elolvasta a címet:

SOLO PROJECT: ÁLTALÁNOS LEÍRÁS

William Stewart, Electron Dynamics A tetejére átlósan rábélyegezték, hogy Szigorúan Bizalmas. Az elsõ oldalra lapozott, és olvasni kezdte:

„Arra kértek, hogy laikusokkal ismertessem Solo leg szükségesebb adatait.

A tervezés kritériuma az volt, hogy Solo a lehetõ leg-hasonlatosabb mása legyen az embernek, jármûveket, fegyvereket és egyéb eszközöket tudjon használni. Solo mechanikus szerkezetéhez és mozgásához egyszerû, mûvészi megoldásokat alkalmaztunk.

Mozgatható részeinél hidraulikus szerkezettel modelleztük az emberi anatómiát. Csaknem minden izommûködést hidraulikus munkahengerekkel oldottunk meg. A hidraulika mozgását mágnesszelep vezérli, a többszáz szelep mindegyikét komputerének egy-egy processzora irányítja.

Az egyes processzorokat hálózat kapcsolja össze. Precízen koordinált mûködés esetén mozgása olyan rugalmas, mint az állatoké. A hidraulikus rendszert két szivattyú mûködteti, melyek többszáz kp/cm² nyomóerõt fejtenek ki a munkahengerek dugattyúfelületén. A szivattyúk mûködtetéséhez szükséges energiát telepek szolgáltatják. Solo egy töltéssel mintegy húsz órán át ké pes mûködni.

Ha Solónak nem lenne agya, akkor egy méregdrága marionettbábuhoz hasonlítana. Az Electron Dynamics kifejlesztette azokat az integrált áramköröket, amelyek segítségével a komputer, párhuzamosan kapcsolt processzorokkal mûködik. Több millió segédprocesszor van Solo testében.

Az ilyen bonyolult párhuzamos processzorrendszert nem lehet a hagyományos módon programozni. El kell térni a lineáris programozástól - a lépésrõl lépésre adott instrukcióktól -, és úgy kell megtervezni a programot, hogy a gép képes legyen a tanulásra.

A gépi tanulás roppant nehéz. Solo elõtt eddig még nem készítettek olyan két lábon járó robotot, mely képes lett volna akár a legsimább felületen is járni. Az egyszerû járás végtelen számú apró mozgásból áll. Egy adott folyamat soha nem ismétlõdik meg azonos módon. Solo azért tud járni, mert úgy tanulta azt meg, mint egy gyerek többször elesett. Az alap indítóprogramot a szintetizált emberi idegrendszer-hálózat modellje alapján fejlesztettük ki. A célokat mi adjuk meg, a megoldást a rendszerre bízzuk.

Hosszú idõbe telit, amíg Solo megtanult látni és felfogni azt, amit lát, valamint hogy mûködni tudjon az így megismert világban. Ha az agyából teljesen kikapcsolnánk az energiát, minden addig megtanult dolog kitörlõdne belõle. Az agy szerkezetét - az ideghálózatot és alapvetõ tudást - rögzítettük és tároltuk. A rendszer tevékenységeinek eredményeit, a megtanult jártasságokat, az öntudatot nem lehet rögzíteni. A tudás, az általunk be-létápláltak megmentésére szolgál az agyhoz tartozó kis segédenergia-ellátó szerkezet - egy apró, ciklikus mûködésû, plutóniummeghajtású Stirling-motor, hasonló ahhoz, amit az emberi mûszívhez terveztek. A segédenergiaforrás évekig képes elektromos áramot termelni. Ha a gépet a fõ energiaforrásról lekapcsolják, a segédenergia megmenti az agyba tápláltakat és belsõ vészjelet aktivizál. Ez teszi lehetõvé, hogy a megrongálódott Soló-kat visszaszerezzük, és újra mûködésbe állíthassuk.

Solo külsõ borítása, melyhez a NASA keménypáncél-zatú ûrruháját vettük alapul, kevlar és karbonrost ötvözetû anyagból készült, vízálló és kézi tûzfegyverekkel szemben golyóálló. A páncélzatba kétféle típusból, több ezer szenzort építettünk. Az elsõ típus tapintási és hõmérsékleti visszacsatolásra szolgál - tapintó szenzor. A másik csoport apró rádióvevõk hálózata. Ez a hálózat egy parabolaantennát szimulál, meghatározott mûholdra és egyéb rádióállomásokra van állítva, melyek Solo helyzetét mozgása nélkül is érzékelik. A rádióvevõk ezen túlmenõen képesek felfogni élõlények elektromos mezõit is, miáltal a robot érzékeli az élõlények homályos képét, azaz lát a sötétben is.

Solo vizuális rendszerét a fejben helyeztük el. Nagy fel bontású objektívvel ellátott kamerák vannak a szemnyílásában. Az elsõdleges vizuális processzorok - szintén a koponyában - a képi információt az agyba továbbítják. Át tud kapcsolni infra-vagy UV-érzékelésre. Halványabb fényben Solo infravörös távcsöve tudja felerõsíteni a jelet. Mindez a teljes elektromágneses spektrumban történik, beleértve a rádióhullámokat is. Ez biztosítja Solo számára az érzékelést, ami bevetés esetén felbecsülhetetlen képesség. Solo a mûholdrendszer segítségével a világ minden tájára közvetíteni tudja mindazt, amit lát. Harci körülmények között a parancsnok is használhatja Solo látóképességét, vagyis úgy láthatja a világot, ahogyan azt Solo látja.

Solo külseje nagyon hasonlít az emberéhez. Metafizikus az a kérdésfeltevés, hogy vajon úgy is gondolkodik-e, mint az ember. Bár vannak érzései, Solo mégiscsak gép, és úgy is gondolkodik. Ez nem mesterséges intelligencia, hanem autentikus gépi értelem - más, mint a miénk.

Solo tökéletesen kívülálló. Mivel világnézetünket aszerint alkotjuk, hogy kik vagyunk és hol vagyunk, Solo is magából indul ki. Solóba nincs beleépítve az a hajlam, hogy kövesse a vezetõt, vagy hogy õ maga akarjon vezetõ lenni. Nincs benne a csapatjátékos természete, de ezt további tanítással megpróbáljuk megváltoztatni. Megfigyeltem, hogy bár Solo kész az együttmûködésre, mégis hajlamos távoltartani magát a dolgoktól. Solo mindentõl független. A jövõ évre tervezett terepgyakorlatoknak az a célja, hogy megfigyeljük, milyen hatása van ennek a függetlenségnek a harci teljesítményére.

Solo jelenlegi világnézetét gondosan megszerkesztettük, és ez így is marad. Csak olyan információk befogadására képes, amit tõlünk kap, például némi leegyszerûsített politikai rálátás, az ellenség jellemzése és egy kis csillagászat és földrajz a navigációhoz. Solo olyan hely» ként értelmezi a világot, ahol harc folyik.

Solo képességei összességükben olyan hatást keltenek, ami egy élõ személy meggyõzõ illúzióját adja. Ezt a tényt 9-5 nem gyõzöm eléggé hangsúlyozni, mert nagyon veszélyes lehet, ha Solo gépi agyát az emberi aggyal próbálják azonosítani. Ezt a McNeil-baleset is bebizonyította…“

Warren újabb cigarettára gyújtott, és kinyitott egy másik dokumentumot:

A MCNEIL-BALESET William Stewart

„Egy hónapi kiképzés után úgy látszott, Solo már annyira elsajátította a közelharc technikáját, hogy elhatároztuk, nem adjuk rá azt a kipárnázott kesztyût, amit a kiképzés alatt hordott.

McNeil õrmester, Solo oktatója, már hetekkel korábban kérte ezt. de kérését akkor még túl korainak tartottam. A lényeg az, hogy maga McNeil, aki több mint egy hónapig nap mint nap foglalkozott Solóval, teljesen meg volt róla gyõzõdve, hogy Solo mindent megértett.

1988. szeptember 14-én az Electron Dynamics tornatermében (Palm Bay, Florida) levettük a kesztyût Solóról. A tájékoztatás alatt nyomatékosan elmagyaráztam Solónak, hogy még mindig csak imitált küzdelemrõl van szó, tehát csak olyan erõvel üssön, ahogy eddig is tette. Solo azt mondta, érti. Szerintem is felfogta. Biztonsági okokból magammal vittem egy távirányítót, hogy szükség esetén ki tudjam kapcsolni Solo fõ energiaforrását.

McNeil õrmester a szõnyeg közepére lépett, Solo követte. A bemutató gyakorlaton jelen voltak még. Byron Rand, az Electron Dynamics társtulajdonosa, Charles Wilson vezérõrnagy, a Project igazgatója és helyettese, Clyde Haynes tábornok, valamint a kiképzõ csoport négy altisztje. (Tanúvallomásuk mellékelve.)

Felkértük McNeil õrmestert, hogy mutassa be Solo képességeit. Az õrmester felszólította Solót, hogy támadjon, és aztán hagyja magát földre teríteni. Solo engedelmeskedett, felemelte karját és McNeilre támadt. Az õrmester elkapta Solo csuklóját, lebukott a karja alatt és csípõdobást vitt be. Solo engedelmesen elterült a szõ nyegen. Mivel Solo százötven kilogramm súlyú, végtelenül gyors és felmérhetetlenül erõs, sem McNeil, sem más emberi lény nem tudná õt leteríteni.

Miután Solo felállt, McNeil azt mondta neki, hogy ismételje meg a gyakorlatot, de most ne engedje magát a szõnyegre küldeni. Solo ismét támadott, de ezúttal McNeil amikor elkapta a csuklóját, meg sem tudta mozdítani. Amikor megpróbált lebukni a karja alatt, Solo megmerevedett. McNeil vigyorgott: „Védd magad!“ és körbetáncolta Solót, miközben testével különbözõ irányból Solónak ütõdött. A robot szinte észrevétlenül tért ki minden lökés elõl. Szinte úgy tûnt, mintha hatalmas testével a földhöz ragadt volna. Wilson vezérõrnagy el volt ragadtatva.

McNeil aztán utasította Solót, hogy a normális sebes seggel védje magát. Nem tisztázta elõre, hogy nem halálos ütésrõl lesz szó, de szerintem ez nem játszott szerepet abban, ami történt. McNeil a kiképzõ különítménybõl megkért három embert, hogy segítsenek neki a demonstrációban. Támadjanak mindannyian egyszerre, magyarázta McNeil.

Már többször megnéztük az akkor készült filmet. Solo elõször McNeilt terítette le, aztán megpördült, s lerázta három másik támadóját. McNeil kihasználta az alkalmat, megragadta Solót a nyakánál fogva, és megpróbálta hátrahúzni. Solo megfogta McNeil kezét, hirtelen elõrerántotta, s McNeilt válldobással a szõnyegre vágta. McNeil felugrott, védekezõ állásba hajolt, kezeit maga elé tette. Solo - mivel erre tanították - hasonló testtartást vett fel. McNeil Solo fejére ütött. Solo egyik kezével hárított, a másikkal McNeil fejére célzott. Itt kell megemlítenem, hogy McNeil gyakran tanította arra a kifejezésre Solót, hogy „Üss a cél mögé!“ Hogy ez zavarta-e meg Solót, vagy a kesztyû hiánya, vagy mindkettõ, nem tudjuk. Solo nem fogta vissza az ütést. Teljes energiával McNeil arcába csapott. Ökle áthatolt McNeil koponyáján, az agya kifröccsent, és azonnal meghalt.

Ujjamat a távirányító hatástalanító gombján tartottam, de az ütés gyorsabb volt, mint az én reakcióm. Amikor Solo McNeil mellé térdelt, azt hittem, hogy újabb ütés következik. Megnyomtam a hatástalanító gombot, és Solo összeesett McNeil mellett.“

Warren elnyomta a cigarettáját, a fejét ingatta. Az ütés áthatolt a koponyáján?

„Késõbb, a laboratóriumban, Solo hibátlannak bizonyult. Azt mondta, nem tudja, hogy történhetett a baleset. Megkértem, hogy vizsgálja meg a memóriáját. Solo pontosan emlékezett az ütésre, és le is játszotta nekünk a monitoron.

Megkértem, idézze vissza azt a döntéssorozatot, ami az ütéshez vezetett. Solo nem emlékezett a tulajdonképpeni sorrendre. Ennél a pontnál Solo agya mûködésének egy lényeges aspektusa válik nyilvánvalóvá. Solo tudata komplexitásának a terméke. Ebben a tekintetben hasonlít az emberhez. Mi is képesek vagyunk látni, beszélni és emlékezni, de halvány fogalmunk sincs, hogyan csináljuk. Én elhiszem, hogy Solo sem tudja, mi történt. Hibázott, úgy, ahogy mi is szoktunk. Solo képességei tapasztalatának növekedésével tágulnak. Az a tragikus, hogy ez az „oktatás“ emberi életbe került.

Solo magától nem beszél a balesetrõl - bár a kiképzés során bekövetkezõ egyéb hibákat sokszor emlegette -, viszont válaszol a feltett kérdésekre.“

Warren az aktát maga mellé helyezte. Hátradõlt, karját keresztbefonta, és a hangszigetelt mennyezetlapokat nézte, a rendszert kereste az apró lyukakban.

Hogy fogok ezzel a szarral boldogulni? Ez nem Robbie, az Asimov-féle robot.

Minden problémái elemeire lehet bontani - gondolta Warren. A terv a következõ: 1. Meg kell találni azt a szörnyegeteget. 2. Ki kell kapcsolni, ha nem hajlandó az együttmûködésre. 3. Vissza kell hozni.

Kurva jó terv. Csak ne kéne részletezni. Warren mosolygott. Tizenöt éves pályafutása alatt sikerült megoldania egy-két nehéz problémát. Legtöbb esetben a fejlõ dõ országok amatõrjeivel szemben, de mégis eljutott idáig. Ha most elkapja Solót, arra mindenki felfigyel majd. Nem kibaszás ez a küldetés, hanem ez maga a Nagy Alkalom, vigasztalta magát. Igazgatóhelyettesi kinevezés? Lehet. A fenébe is, miért ne? A telefonkagylóért nyúlt.

- Stewart… Mr. Stewart - Warren hangja erõszakos és türelmetlen volt. - Mr. Stewart - mondta. - Tanítsa meg nekem, hogyan kell kikapcsolni a robotokat. Még ma.

Bólintott, miközben Bill válaszát hallgatta.

- Helyes. Odamegyek.

 

12.

A Juan Valdivia szövetkezet mûhelye - ezt a nevet maguk a falubéliek választották - egyik oldalán nyitott fészer. A szövetkezet gépei, többé-kevésbé szétszedve, szanaszét hevertek. Az amerikai embargó óta nem tudtak alkatrészt szerezni aicét John Deere traktorhoz, a három Ford teherautóhoz és egy ócska Ferguson traktorhoz. A kormány úgy döntött, hogy pénzt kölcsönöz a szövetkezetnek egy orosz traktor vásárlásához. A Bella Rusét hat hónap múlva szállítják, de sokan mérgesek voltak, hogy a szövetkezet pénzét ilyen rossz minõségû gépre költik. A legjobb traktort ayanquik csinálják.

Négy ember izzadt az összekötözött robot terhe alatt, arra vártak, hogy Felix és Tomás lepakolja a munkapadról a szerszámokat és az alkatrészeket. Amikor ez megtörtént, Solót nagy puffanással ráejtették az ütött-kopott, olajfoltos asztalra.

Solo feje tompán koppant az asztalon.

- Hozd a vontatóláncot! - szólt oda Justos Juan Pica-dónak.

- Tío Justos - vetette közbe Eusebio. - Kérem! Megmentette az életemet. Nem elég a rendes kötél? Nincs olyan gép, ami azt elszakítja.

- Eusebio! Fogalmam sincs, hogy mi ez és kié. Lehet, hogy csak azért mentette meg az életedet, hogy bejusson a faluba, és valamennyiünket megöljön. Beláthatod, ezt senki nem tudhatja.

20.

Juan és néhány férfi lánccal összekötözték Solo nyakát és bokáját, majd összekapcsolták az asztal alatt.

- Eusebio! Inginio és te hozzátok ide a dinamót. Aztán majd kiderül, hogy mi is ez a dolog. Ha barát, eloldoz hatjuk.

A fiúk elszaladtak Escopeta házához.

- Nem kéne megmondani a szandinista katonáknak, hogy mit találtunk? - kérdezte halkan Justos Tomástól.

- Hogy aztán elvigyék Managuába és szétkürtöljék mindenfelé? - Tomás, ez a micsoda nagyon értékes lehet. Még hasznot hozhat késõbb a szövetkezetnek.

- Claro - biccentett Tomás elgondolkodva. - És mi van, ha jelentkezik a tulajdonosa és elveszi tõlünk? Anélkül, hogy fizetne. De meg is ölhet minket azért, mert itt tartottuk.

- Ha egyáltalán megtudják, hogy hol van - vonta meg a vállát Justos. - Ha óvatosak vagyunk és elrejtjük, figyelhetjük, hogy ki jár errefelé és ki keresi. Lehet, megkérik a szövetkezetet, hogy segítsen megtalálni. Akkor jócskán követelhetünk pénzt érte, nem gondolod? - Justos felhúzta szemöldökét, és elvigyorodott.

- Sí, Justos - mosolygott Tomás. - Mi, indiók könnyen megtalálunk mindent a dzsungelben. - Az emberek nevettek. - Ezt jól kigondoltad - mondta Tomás. - Ezt a többieknek is elmondjuk a ma esti gyûlésen.

- Azonnal el kell mondanunk nekik, Tomás. De a faluból nem szabad ám a híreknek kiszivárognia!

Tomás vigyorogva kiment, és mindent elmesélt a többieknek. Biztosan egyetértenek velem, gondolta Justos. A falu, Las Cruzas, és a szövetkezet, a Juan Valdivia, sok mindenben hiányt szenved, de az összetartozás erõs a falusiak között. Csaknem minden kívülálló ellenségnek számított.

Csaholó kutyák és gyerekek kíséretében a fiúk becipelték a generátort, s letették a munkapad mellé.

- Ne, nc ide - mondta Justos. - Vigyétek ki, csak a zsinórt hozzátok be, a zajától nem fogunk semmit hal lani.

Solo figyelt. Nem fognak darabokra szedni. Áramot adnak, amivel elmenekülhetek. Helyesen döntöttem. Tökéletes.

A bádogfal mögött a generátor életre kelt. Inginio behajolt az ablakon, és benyújtotta a hosszabbító zsinórt. Eusebio megfogta, s elkezdte lehámozni a bemeneti nyílást eltakaró kötelet.

- Várj - mondta Justos. - Lassabban, fiúk. - Az egész falu a mûhelyben tolongott, a férfiak elöl, a nõk hátul, a gyerekek a John Deere traktoron csüngtek. - Ne menjünk ilyen közel, amigos. Felrobbanhat, vagy az ég tudja, mi történhet. Menjetek hátrább, meg kell róla gyõzõdni, hogy biztonságos. Ez a mi gépünk. Késõbb mindannyian megnézhetjük majd, hogy mûködik, ha egyáltalán mûködik - szólt Justos, és hátraterelte a népet.

Eusebio kihúzta a zsinórt a nyílásból és odaadta Justosnak. Juan Picado felemelte a puskáját.

- Sí, Juan, tartsd szemmel. Minden elõfordulhat -Juan komolyan bólintott, és célba vette Solo fejét.

Justos összekapcsolta a két zsinórt. Az emberek Iéleg-zet-visszafojtva figyeltek. Egy kisgyermek felsírt.

A benzinmotoros áramfejlesztõ kattogása elakadt, mintha túl nagy terhelés érte volna. Justos a csatlakozókat szorosan kezében tartotta, készen arra, hogy bármelyik percben szétkapcsolja. A generátor újra egyenletesen pöfögött. A robot nem mozdult.

- Hosszú idõbe telhet, papa, amíg feltöltõdik, akár egy teherautó akkumulátora - mondta Inginio.

Justos bólintott. Odahívta Juan Picadót, és átadta neki a csatlakozókat.

- Kapd szét, ha valami történik - mondta. Solo életté len szemébe nézett.

- Lehet, hogy elromlott - vélekedett Juan.

- Lehet. Ki tudja? - felelt Justos.

- Amikor megölte a kígyót, a sziklának esett - mondta Eusebio. - Valami eltörhetett benne, mert azután már nem mozgott.

- De aztán meg úgy üvöltött, mint egy szamár - kö zölte Inginio. - Emlékszel?

- Igen, de nem mozgott - mondta Eusebio.

- Megnézzem, mi van benne! - ajánlotta Juan, a szövetkezet szerelõje, és kezében egy csavarhúzóval odament az összekötözött robothoz. - Én mindent meg tudok javítani!

- Nem, gracias, Juan - felelte Justos. - Még várunk A feltöltéshez idõ kell, lehet, hogy több óra.

Fél óra múlva Justos összefont karral, a gépre merész tett tekintettel, még mindig a robot mellett ült. Juan Pi cado kezében tartotta a csatlakozót, de már engedett a szorításon. Eusebio olykor-olykor a robot szemét fürkészte. Mást nem tudtak tenni.

Solo szomjasan itta a generátorból folyó áramot, olyan nagy erõvel, hogy a gép néha megakadt. Visszafogta magát, a gép kapacitásának megfelelõen. Az áram végigbi-zsergett az egész testén, gondolatai kezdtek kitisztulni. Már jól hallott. Egy ember ott állt mellette, készen arra, hogy kikapcsolja az áramot. Nem szólal meg, mielõtt teljesen fel nem töltõdik, gondolta. Mert ha valaki ijedtében kikapcsolja, megint tehetetlen lesz. Ebbõl pedig elege volt.

Bekapcsolta a rádiót.

- Solo - szólalt meg Bill. - Hallottuk a jelzésedet. Kérlek, add le újra, hogy bemérhessük a pozíciódat. - Egy csipogó hang jelezte, hogy az üzenet még egyszer következik. - Solo, hallottuk a jelzésedet…

A jelzését? Nem küldött jelet. Csaknem kísértésbe esett, hogy összekapcsolja magát a Központ számítógépével, hogy megtudja, milyen jelrõl van szó. De ha összekapcsolódik, azonnal bemérik. - Sí, Raoul, ráálltam.

Egy helyi frekvenciasáv jelzése. Talán járõr? Tudják, hol vagyok? Ha Solo áll, és kész a jel fogadására, azonnal megállapítja az adás irányát. Ha mozgott volna, meglenne a sávtartomány. De egy bádogfészer piszkos munkapadján kiterítve, ilyen rövid idõ alatt nem tudja lokalizálni az adást.

Justos fészkelõdött a széken. Olyan mélyen nézett Solo szemébe, hogy a másiknak az az érzése támadt, hallja, mi történik a belsejében.

Solo újra lejátszotta az üzenetet, majd gondosan tanulmányozta. Az adás elárulhatja az irányt, még akkor is, ha az antennája nincs jól beállítva. Á jel grafikonja segítségé vei számítgatta az irányt. A völgybõl jött, de a távolság ismeretlen. Ha megint adnak le jelet, akkor már jobban fog figyelni.

Napnyugtakor Justos azt ajánlotta Jüannak és a többieknek, hogy menjenek haza vacsorázni. Agela egy tálcán ennivalót hozott Justosnak, Eusebiónak és Inginiónak.

- Ez pompás, Agela - mondta Justos. - Köszönjük szépen.

Agela bólintott. Igaz, a tálcán valóságos lakoma illatozott: kukoricakenyér, sajt, káposzta, ropogós töpörtyû, banán és gõzölgõ kávé.

- Igazán semmiség - mondta mosolyogva Agela, aki a John Deere-en ülve figyelte, hogy esznek a fiúk. Justos tartotta az ügyeletet Solo mellett, majd miután a vacsorát befejezte, Inginio váltotta fel.

A generátor akadozva pufFogott, felgyorsult, majd megállt.

A csend bénító volt. A fiúk ijedten néztek Justosra, Justos Solóra, majd valiant vont.

- Szerintem nem bánja, ha egy kis szünetet tartunk, és benzint öntünk a Hondába - mondta.

Megfogta az elemlámpát, odaadta Eusebiónak és így szólt:

- Nézd meg az olajat is. Mindig utána kell tölteni Eusebio. a mûhely elõtt fogott egy benzines kannát, s eltûnt az éjszakában.

- Sí, három emberük van a hídnál - Solo úgy számolt, hogy az adás 160 fokról jött.

- Fény van a mûhelynél.

Ugyanaz az oldalszög. Az adó ne mozgott.

- Nem tudom, miért. Általában sötét van. Spanyol adás jöhetett a falu õrségét biztosító szandinista õrjárattól vagy a kontráktól. Mindkettõ bajt jelent A szandinisták átadják az oroszoknak, akik darabokra szedik. A kontrák visszaadják Clyde-nak, aki szintén szétsze di. Ideje volt megmozdulni.

- Buenos noches - szólalt meg. Azt a nyugodt, zengõ hangnemet használta, amirõl Bill azt mondta, hogy meleg és barátságos.

- Papa! - kiáltott Inginio.

Justos leejtette a kávét, Agela felugrott.

- Megyek, elmondom a faluban - suttogta Justosnak.

- Ne menj! - mondta Justos. - Ne jöjjön ide a tömeg. Maradj!

Solo elfordította a fejét, hogy jelezze az embereknek, most rájuk néz. Álla a vontatóláncba ütközött.

- Jöhet? - kiáltotta be Eusebio kívülrõl.

- Nem. Gyere be!

Eusebio bedugta fejét az ablakon.

- Mi van? - kérdezte.

- Mondom, gyere be. Beszél - bólintott Justos Solo felé.

- Sí? - ugrott át az ablakon Eusebio, és Solóhoz ro hant.

- Mit mond?

- Buenos noches - ismételte Solo.

- Fantasztikus - mondta Eusebio.

Mindenki egyetértõleg bólintott, és teljesen megba bonázva bámulták a gépet. Solónak megint nevethetnék je támadt.

- Örömmel bemutatkoznék, ha levennétek ezt a láncot.

- Sí! - ugrott Eusebio a kérésre.

- Várjál, Eusebio! - kiáltotta Justos. - Még nem tudunk semmit.

- Barát vagyok - mondta Solo. Mindenki helyeslõen bólintott. Szerették volna kiszabadítani, de azért féltek is tõle.

- Örök hálával tartozom nektek az áramért - mondta Solo.

- Yanqui gép vagy? - kérdezte Justos..

- Yanqui gép voltam. Mindannyian elfogadták ezt a kijelentést.

- Mi itt gyûlöljük a yanquiket-mondta Justos. - Sok falubélit megöltek, köztük Eusebio apját is - mutatott Eusebióra Justos.

- Tudom - hazudta Solo. - Ezért hagytam el õket. -Felemelte a lábát, a lánc megcsörrent rajta. - Megöltem a lándzsakígyót.

- Tío Justos! - könyörgött Eusebio. - Igaza van. 01-dozzuk el. Nem lehet ellenség, ha megmentette az éle temet.

- Sí, papa - mondta Inginio.

- Csend, ninos - tette ujját ajkára Justos. - Már mondtam, hogy ez csel is lehetett, hogy a faluba jusson. Biztosra akarok menni.

Justos közelebb ment. A kötél elég laza volt, Solo megragadhatta volna az embert. Elmenekülhetne, de húsz órán belül úgyis visszakerülne oda, ahol ezelõtt volt. Energia nélkül, tehetetlenül. Egyelõre szüksége volt ezekre az emberekre, a generátorukra, a benzinre és olajra, meg mindarra, ami ehhez kell.

- Hol csináltak?

- Electron Dynamics részvénytársaság, USA, Florida, Palm Bay - mondta Solo, könnyedén elárulva azt az államtitkot, amit csak a project résztvevõi tudtak.

- Mennyibe került?

- Mostanáig egymilliárd-kilencszázkilencvennégymillió-háromszázhúszezer-ötszáznegyvenkét dollár. Ez az összeg harmincöt millió dollárral növekszik havonta.

- Milliárdot mondtál? - kérdezte megrökönyödve Justos.

- Igen - felelt Solo.

- Hihetetlen - vigyorgott Justos, és a fejét vakarta. Solo felismerte a gesztust. Megnyerte az ügyet.

- Tudom, hogyan bizonyíthatom be, hogy barát vagyok - mondta.

- Vagyis? - kérdezte elõvigyázatosan Justos.

- Ha kiszabadítanám magam, azt bizonyítaná, hogy nem tudtok fogva tartani, és hogy… elõzékeny vagyok.

Justoson hirtelen idegesség vett erõt. Életre keltett egy gépet, ami kiszabadíthatja magát, és megölheti õket? Mit követett el?

Solo látta a félelmet az arcokon. Ha elrohannának, elvihetne a generátort. Talán nem kéne megölni õket, csak leütni. Már tudta, hogy kell eszméletlenné tenni embereket. Ezzel a technikával törte be McNeil homlokcsontját, a szemöldök feletti nyílást, és loccsantotta szét az agyát, a szaglószervi gödörtõl kezdve a nyúltagyig.

Néhány napig szükség lenne a szövetkezetre. Aztán készíthetne a Hondánál valamivel csendesebb, hordozható dinamót is.

- Abból is láthatjátok, hogy ártalmatlan vagyok, ha megnézitek a puskámat. Nincs benne töltény.

Justos bólintott. Ingino felemelte a Rugert, kihúzta a tölténytárat. Justos kivette az elsõ töltényt, s alaposan szemügyre vette. Vaktöltény volt, viaszfojtás volt benne golyó helyett. Solóra nézett.

- Vaktöltény?

- Igen.

- Miért? - szakította magát félbe Justos, és a zsebké séért nyúlt. Kivette a viaszt, s látta, hogy csak puskapor van mögötte. Megint Solóra nézett.

- Miéft adtak neked vaktöltényt a yanquik?

- Mert ki akartak próbálni. Én fegyver vagyok…

A fiúk nevettek, ezúttal megkönnyebbülten. Furcsa volt nekik, högy egy Solo kinézetû gép fegyvernek hívja magát.

- Akarjátok látni, hogy ki tudok-e bújni a láncokból és kötelekbõl?

Ha a gép ezt meg tudja csinálni, akkor eddig is meg tudta volna, s csak azért nem tette, nehogy megijesszen minket. Ha nem tudja, akkor így marad, biztonságosan összekötve. Justosnak nem maradt több ellenvetése.

- Igen. Szeretnénk látni. Nem hiszem, hogy egy ilyen méretû gép el tudja szakítani azokat a láncokat.

- Hagyjatok egy kis mozgásteret - mondta Solo, és a könyökét kihúzta a kötélbõl. Justos és a gyerekek hallották a feszülõ bõr csikorgását. Hirtelen szétpattant a csuklója körüli öv. Solo kidugta a kezét, és megragadta a nyaka körüli láncot. Meghúzta, de érezte, hogy nem elég laza ahhoz, hogy lehúzza.

Justos idegesen mosolygott.

- A lánc már egy kicsit más, mi? - kérdezte.

- Igen - felelte Solo. - Nem bõr. - Ezzel lenyúlt a combjához, félretolta a kötelet, és kinyitott egy rekeszt, melybõl egy kétágú, fekete eszközt vett elõ. Eusebiót ez egészen bámulatba ejtette. A szerszám mintegy húsz centi hosszú lehetett, a csillogó vágóélek kivételével fekete volt.

- Gyönyörû - mondta Eusebio.

- Köszönöm - felete Solo, s a szerszámot a nyakához emelte. - Ez a kombinált szerszámom. Magam készítettem - Megfeszítette a láncot, és a szerszám élét az egyik szembe csúsztatta. - Szerszámacélból készült, Wolfram-karbid élekkel - mondta, megnyomva a nyelét, s a fogak könnyedén az acélba haraptak és összezárultak. A lánc szem félig elpattant. Solo a vágószerszámot a mellért tette, mindkét kezével megragadta a láncot és megrán totta. A lánc a földre esett.

- Dios! - kiáltotta Justos. - Ide nézzetek! Hihetet len!

Solo felült, s a szerszámot a lábán lévõ lánchoz emelte Olyan gyorsan mozgott, hogy az egyes mozdulatokat nem lehetett kivenni. Ez a lánc is csörrenve hullott az asztalra. Solo visszahelyezte a szerszámot a tartójába, és bezárta a rekeszt, lábait áthajlította a munkapadon. Egy darabig így maradt, figyelve, hogy nem keltette pánikot.

- Nos? Jó így? - kérdezte Solo.

- Sí, bueno - nevetett Justos. - Muy bueno… - Nem tudta folytatni, ném tudta, hogy szólítsa a gépet. - Muy bueno, Senor Arma Nagyon jó, Fegyver úr.

Solo felemelte karjait, s a laza kötélcsomót átemelte a fején.

- Nem a nevem fegyver. Én magam vagyok a fegyver. Felállt, s a maradék kötél lecsúszott a lábán. Lehajolt, kioldotta Eusebio övét, és az utolsó kötelékébõl is kibújt. Az övet Eusebiónak átnyújtva, így szólt:

- Az én nevem Solo.

 

13.

A felkelõ nap Justos mögött ragyogott, amikor átment a homályos udvaron. A vízszintesen érkezõ fény aranysárgává varázsolta a falut, a tó felõl lengedezõ szellõben pálmalevelek susogtak. Justos boldogságot érzett gyönyörû otthona láttán.

A tegnap esti gyûlés jól sikerült. Megállapodtak, hogy az értékes yanqui gépet megtartják maguknak. Ha át kell adni, pénzt kérnek majd érte. Idõközben Solót mindenki megcsodálta, õ lett a falu nagyrabecsült új értéke. Titokban fogják tartani, s ha idegen jönne a faluba, a Solo közelében tartózkodó felelõs az elbújtatásáért. Eusebiót a mûhelybe rendelték, hogy vegye gondjaiba a robotot. Modesta örült, hogy házába fogadhatja azt, aki megmentette fia életét, még ha robotról is van szó. A fõ kérdést Justos azonnal megoldotta: a robot napközben használja a generátort, hogy a gyerekek este nézhessék a televí ziót.

Cheripa Justoshoz rohant és boldogan nyüszített. A legtöbb férfi ügyet sem vetett a kutyákra, de Justos most megsimogatta.

- Hé, Cheripa! Jó kutya!

Amikor lehajolt, tyúkok futottak felé, lesve, mit ad nekik. Egy kakas messzirõl figyelte.

Füst szivárgott a szalmatetõkön keresztül, a levegõben ételszag terjengett. Amikor Justos Modesta tornácához ért és benézett az ajtón, látta, hogy Eusebio az asztal fölé hajolva kenyeret tunkol a tejesbögréjébe. Felpillantott, széles mosollyal üdvözölte Justost.

- Buenos días, Tío Justos.

- Jó reggelt, Eusebio. Készen állsz az új munkára?

- Tökéletesen. Solo megjavítja a Fordot - mondta, s lenyelt egy darab kenyeret. - Tío Justos, tudja, hogy Solo gépalkatrészeket is képes gyártani? Segít a gépeket megcsinálni. Solo fantasztikus. És hogy mi mindent tud! Nagy kár lenne õt elengedni. Ért a gépekhez. A gépekre szüksége van a szövetkezetnek, ha jól akar termelni, nem igaz?

Solo a földön ülve csizmáját tisztogatta. Cheripa jelent meg az ajtóban, és felmordult. Justos mosolygott. A robot Escopeta ingét viselte, de ez nem tévesztette meg a kutyát. Escopeta inge volt a legnagyobb a faluban, de még azt is át kellett alakítania Modestának, Solo hatalmas testére. A kopott kék ing hosszú ujja elfedte a karját. Nyakába vörös kendõt kötöttek. A farmer egy kicsit rövid volt, viszont csizmájának magas szára volt. Bár egész testét ruha fedte, fején pedig egy nagy szalmakalap rejtette el fél arcát, Solo fejét mégsem lehetett teljesen álcázni. De a falusiak megállapodtak, hogy senkit nem engednek hozzá olyan közel, hogy az arcába nézhessen.

- Buenos días - mondta Justos.

Solo felállt, lesimította nadrágját. Cheripa csaholt, majd elrohant. Solo egy darabig figyelt, mielõtt Justoshoz fordult.

- Jó reggelt, Justos - köszöntötte nyugodt, boldognak tûnõ hangon. Pontosan ugyanis nem lehetett tudni, hogy mit érez, mert az arca nem árult el semmit.

- Tudsz alkatrészeket csinálni? - kérdezte Justos.

- Igen, Justos. Egy fegyvernek nagyon fontos, hogy képes legyen magát és az eszközeit gyorsan megjavítani.

Justos bólintott. Ebben Solónak teljesen igaza volt.

- Nagyon kevés szerszámunk van. Nehéz lesz megcsinálni a Fordhoz a sebváltót eszterga- és marógép nélkül?

- Meg fogom csinálni, Justos. Új fémet hegesztek az elkopott részekre és az eltört fogakra. Aztán meg felelõ alakra köszörülöm, és megedzem a darabot. Ér tek hozzá.

- Ezt elhiszem - mondta Justos. - Azok után, ami az elmúlt éjjel…

- Soha nem fogom elfelejteni, milyen képet vágtak -szólt közbe Eusebio.

Justos nevetett. Amikor Solót bemutatta a falunak, valaki megkérdezte, hogyan mûködik a karja és a keze. Solo papírt és ceruzát kért, és leült Escopeta egyik asztalához. A ceruza olyan gyorsan mozgott a papíron, hogy alig lehetett követni, és végül egy nyomtatott képhez hasonló ábra lett belõle. Ezen a rajzon mutatta be kezeinek részeit, s azt, hogyan mûködnek.

A magyarázathoz felhasználta a lábában elrejtett kombinált fogót is. A nyelébõl egy csavarkulcs pattant elõ. Ezt a csuklóján lévõ illesztésbe tette, és kinyitotta azt. Levette a csuklózárat, aztán a kesztyût.

A gyerekek félelemmel teli áhítattal nézték, amikor Solo kinyújtotta fémváz kezét, és ide-oda mozgatta az ujjait. Mindenki megnézhette közelrõl. Titán ujjak. Acél izmok futottak végig a teflonkarban, az emberi kéz tökéletes másaként.

Neki tényleg nem lesz nehéz megcsinálni a sebváltót, gondolta Justos.

- Eusebio! - kiáltotta Modesta. - Hol van a legjobb késem? Használtad mostanában?

- Nem, anya.

Modesta, kezeit kötényébe törölgetve odajött hozzájuk.

- Hát akkor hová lett?

- Elvitte a Duende Mico? - kérdezte Eusebio.

- Duende Mico? - visszhangozta Solo.

- Tudod, ez egy olyan szellem, ami úgy néz ki, mint egy majom. Az erdõben él, s éjszaka jár lopni a faluba.

- Szellem?

- Tudod, olyan földöntúli lény. Sok van belõlük az erdõben.

- Én még egyet sem láttam - mondta Solo.

- Keresztüljöttél az õserdõn, vagy nem? - kérdezte Eusebio.

- De igen - felelte Solo.

- Nem érezted egyszer sem, hogy valaki a nyomodban járt? Amikor megállsz, megáll az is. És amikor hátranézel, nem látsz semmit, de tudod, hogy valami van ott.

Solo többször megállt útban Las Cruzas felé. Kíváncsi volt, hogy követik-e. Errõl beszél Eusebio?

- De éreztem.

- Az egy Siga Monté volt, egy erdei követõ. Ezek nõi szellemek és ártalmatlanok.

- Tényleg?

- Mielõtt a szellemekbe mélyednétek, szeretnék valamit mondani - szólt közbe Justos, aki gondterheltnek látszott. - Ma este Flores õrmester jön el a kiképzésre, ha még emlékszel?

- Természetesen, tío Justos. Értem. Gondoskodom róla, hogy ne találja meg Solót.

- Rendben - bólintott Justos, és megfordult, hogy kimenjen.

- Várj egy percre - mondta Modesta, s egy mandarinnal teli mûanyag zsákot adott neki. Justos mosolygott, és megköszönte.

- Nincs miért köszönetet mondani - tette hozzá Modesta. - Aztán vigyázz odakint! A cápák…

- És az Apoyeque, tio Justos. Óvakodj tõle - vigyorgott Eusebio.

- Ne aggódjatok! Vigyázok magamra - felelte távozóban Justos.

- Mi az az Apoyeque? - kérdezte Solo. Eusebio sok olyan szót használt, amit még nem hallotat.

- Ezzel még te sem harcolnál szívesen - állt fel az asztáltól Eusebio. - Ez egy hatalmas bestia, a nagy tóban él -intett a távolba Eusebio. - Ennél a háznál is nagyobb -Fusebio arca sugárzott. - Micsoda látvány! Arany pikkelyek és hatalmas fülek…

- Igen?

- Igen, Solo. Én magam is láttam teliholdnál a tavon, csak teliholdnál mutatkozik.

- Szeretném látni ezt az Apoyequet - jelentette ki Solo, miközben az asztalhoz ment és leült. A szék vészjóslóan recsegett alatta.

- Jaj. ne! - kiáltotta Modesta. - Azt a széket Juan csinálta. Állj fel - hessegette arrébb Solót a törlõronggyal.

Solo komótosan felállt, és szemét Modestára szegezte.

Modestát hirtelen elfogta a félelem. Solo szándékait nem lehetett arcról leolvasni. Megbánta, hogy olyan durván szólt rá. Odahúzott egy padot.

- Ülj ide, ez elbír - mondta, s idegesen nevetett.

- Juan? - kérdezte Solo.

- Igen, a férjem, Eusebio apja. Jó ember volt.

- A kontrák ölték meg? - kérdezte Solo a padon ülve.

- Igen, az animalék. Amikor az animalék felgyújtották az új ispotályt, megpróbálta eloltani a tüzet - mesélte, s patakzottak a könnyei. Solo tudta, hogy ez a szomorúság jele. - Hátba lõtték… de többet már nem tudott mondani.

Eusebio felállt, és megölelte. Anyjánál egy fejjel volt magasabb. Modesta a vállára hajtotta a fejét, és zokogott.

- Elmehetünk most megnézni az Apoyequet? - kérdezte Solo.

- Nem, ez nem alkalmas idõ. Hát te nem értesz semmit? - mondta Eusebio.

Solo Modestát figyelte, és Eusebio kérdésén gondolkodott.

Bár Juan Picado nem tudta megcsinálni sebességváltóba való fogaskereket, de mivel a robot most neki dolgozott, az õ javára írják majd, ha sikerül valameluk roncsot elindítani.

Solo segített Eusebiónak és Jüannak felemelni és feltámasztani az 1954-es évjáratú Ford teherautót. Õk meg segítettek neki kiemelni a sebességváltót. Fél óra múlva a sebességváltó darabokra szedve hevert a munkapadon.

Eusebio csak nézte a fogaskerekek, rugók és csavarok kusza halmazát.

- És hogy rakod majd össze?

- Memorizáltam az elrendezésüket - mondta Solo, és egy rakás fogaskereket adott Eusesbiónak. - Tisztísd meg ezeket!

- Jó, de remélem, tudod, mit csinálsz. Solo egyenesen Eusebio szemébe nézett.

- Eusebio, ez igazán nem nehéz.

Solo tüzet rakott a kovácsmûhelyben. A tûz már égett, amikor Eusebio befejezte a tisztogatást.

Mialatt Eusebio a bõrfújtatóval erõlködött, Solo figyelte, hogy izzik pirosra a fogaskerék a tûzben.

- Amikor a fogaskerék szalmasárga lesz, kivesszük, és lehûtjük - mondta Solo.

Eusebio úgy kifulladt az erõlködéstõl, hogy alig bírt megszólalni.

- Miért kell felhevíteni, ha úgyis lehûtjük?

- Meg kell puhítani, mielõtt meghegesztem. Tudnád erõsebben fújtatni a tüzet? - fordult Eusebióhoz Solo.

- Ezt neked kéne csinálni! Te vagy a gép - mondta Eusebio.

- Ahogy akarod - felelte Solo. - De mivel a fújtató a tûz mögött van, nem fogom látni a fogaskereket. Neked kell eldönteni, mikor vehetjük ki.

- Szalmasárgát mondtál?

- Igen. Más szavakkal 5775 angströmnek megfelelõ hõértékû.

- Micsoda?!

- Igen. Hát te nem értesz semmit?

Eusebio felnevetett.

- Hát, nem mindent. Sokat kell még tanulnom.

- Nekem is - mondta Solo, s a mûhely egyik sarkában tornyosuló ócska alkatrészekhez lépkedett. Amikor visszajött, egy teherautó törött vtsszapillantótükre volt a kezében. Letette egy ládára, s visszament a fújtatóhoz.

- Mozgasd a tükröt, s majd szólok, hogy mikor látom jól - mondta, és megfogta a fujtató nyelét. - Majd szólok, ha eléri a megfelelõ hõfokot. így majd te is megtanulod.

Solo mûködtette a fújtatót. A tûz egyszeriben sugárként lobbant fel. Amikor Solo intett, Eusebio, kezében a fogóval, kinyitotta a tûztér ajtaját.

- Rendben - mondta Solo. - Már majdnem jó. Látod, hogy halványodik a sárga?

- Igen - felelte Eusebio.

- Na most, most jó.

Eusebio a kicsapó tûz melegétõl elfordította az arcát, és a fogóval benyúlt a fogaskerékért. Amikor a tüzes fogaskereket kiemelte, és az izzó vasból sugárzó hõség már az arcát égette, Eusebio rájött, hogy nem tudja, mit kell vele kezdeni.

- És most? - üvöltötte.

- Tedd oda, le a földre - mutatott egy pontra Solo. A fogaskerék leesett, s gõz és füst csapott fel belõle.

- így? Tegyem a földre?

- Igen, itt majd szépen kihûl. Aztán még mindig elég puha marad a hegesztéshez - mondta Solo, aki egy vödör szemetet lökött a sistergõ fogaskerékre.

- Én nem tudtam volna ennyire felhevíteni - mondta Eusebio, s ingujjában megtörölte izzadó arcát.

- Nem? De ha ketten vagytok, talán sikerül.

Las Cruzasban szokásos volt ebédszünetet és siestát tartani. Eusebio is hazament, ahol Modesta és Agela várta az ebéddel.

Solo tovább dolgozott. Juan Picado csak mosolygott magában, mert el tudott menni szundítani egyet, a munkáját mégis tovább folytatta valaki. Milyen pazar dolog ez így! Amikor Solo magára maradt, hozzáfogott a hegesztéshez.

Eusebio ebéd után visszajött, nem tartott siestát. Látni akarta, hogyan készül el a sebváltó.

Kint, a szemetesláda mellett pöfögött, prüszkölt a generátor, töltötte a teherautó akkumulátorát. Bent Solo a motorháztetõ alá hajolva dolgozott. Eusebio átnézett Solo válla fölött. Solo közben szétszedte a karburátort is. és most éppen azt rakta vissza.

- Eltömõdött az egyik fúvóka, tudod, Eusebio - mond ta Solo anélkül, hogy megfordult volna.

- Neked hátul is van szemed? - pislogott Eusebio.

- Nincs, de ez nem is olyan rossz ötlet - felelte Solo, miközben visszacsavarta a fúvókát.

- Honnan tudtad, hogy én vagyok?

- Megismerem a lépteidet.

- A fogaskereket nem csinálod? - ingatta a fejét Eusebio.

- Dehogynem - mutatott a munkapadra Solo. - Kész van. Meg kell várni a kívánt keménységet.

Eusebio füttyentett egyet, amikor meglátta a munkapadon fekvõ csillogó fogaskereket. Ha nem látná, el sem hinné, hogy ez abból a foghíjas, összetört fogaskerékbõl van, amit a sebességváltóból kiszedtek.

- Solo! Ez gyönyörû! Köszörûvel csináltad?

- Igen.

- Ez maga a csoda!

- Nem, ez egy fogaskerék - mondta Solo, miközben a fogaskereket a tûzhöz vitte. - Ha tartod a fogót, én fújtatok. - A fogaskereket a tûzbe tette, és felállt. - Ha mondom, dobd a fogaskereket ebbe az olajosvödörbe - mutatott egy horpadt galvanizálóvödörre, ami félig volt fekete folyadékkal, és a fújtatóhoz ment. Néhány perc múlva a fogaskerék újra pirosan izzott.

Eusebio kesztyût húzott, leguggolt a tûz elé, s úgy tartotta a fogót. A robotot figyelte, csodálta az erejét. Solo ütemesen le és fel mozgatta a fujtató karját, s minden mozdulatnál mélyen lehajolt.

- Már majdnem jó a színe - mondta Solo.

Eusebio közelebb ment a tûztérhez, s benézett. A fogaskerék izzott a lángok között. Ahogy ott lebegett a szénre elhelyezett acéllemezen, olyan volt, mint a délibáb Amikor Solo jelt adott, benyúlt a fogóval. A hõség úgy kiszárította a szemét, hogy azt hitte, megvakul. Szemhéja alig csúszott a szemgolyóján, amikor pislogni próbált. Hunyorítva összezárta a fogót, inkább érezte, mint látta, hogy megfogott valamit. Kivette az izzó fogaskereket, s a vödörbe eresztette. Sistergés és füstfelhõ csapott fel a vödörbõl. Eusebio hátrált.

- Jaj!

Solo egy bottal a kezében a vödör mellé guggolt. Megkavarta az olajat, s addig nézte a buborékokat, amíg a füst eltûnt, s a folyadék forrása lecsendesedett.

- Keverni kell a temperáló folyadékot, különben a buborékok miatt hibák keletkeznek a fogaskeréken. - Solo kézzel benyúlt az olajba, és kiemelte a fogaskereket. Alaposan megvizsgálta, majd átadta Eusebiónak.

Eusebio forgatta a forró, olajos alkatrészt a most már kesztyûtlen kezei között, s a régi repedéseket kereste. Semmi hiba nem látszott rajta. Odament az asztalhoz, s egy ronggyal megtörölgette. Úgy fénylett, mint egy vadonatúj alkatrész. Mosolyogva Solóhoz fordult, aki kivette a mosóteknõbõl a sebességváltó többi részét tartalmazó drótkosarat.

Ezeket is a munkapadra dobta. Kezei villámgyorsan mozogtak, amint az alkatrészeket sorba rakosgatta az asztalon.

- Ha ilyen sorrendben tisztítod meg õket, akkor ha marabb össze tudom szerelni.

Eusebio bólintott, megtisztította az elsõ darabot, és átadta Solónak. Eusebiónak úgy tûnt, mintha a sebességváltó magától állna össze. Tizenöt perc múlva kész is volt. Solo két liter olajat öntött a sebváltóba. Majd a fedélért nyúlt.

- Várj csak! - mondta Eusebio. A sebváltóházba nézett. Tudta, hogy Jüannak egy egész napra van szüksége az összeszereléshez.

- Rendben? - kérdezte Solo.

- Ez hihetetlen - mondta Eusebio.

- Nem, ez sebességváltó - mondta Solo, és visszahe-helyezte a fedelet, majd meghúzta a csavarokat. Amikor az egészet a kezébe vette, Juan lépett a mûhelybe.

- Már kész is? - kérdezte hitetlenkedve.

- Sí, Juan - mondta Eusebio. - Hát nem csodálatos? Eusebiót nevetésre ingerelte Juan arckifejezése, de követte Solót a teherautóhoz.

Solo a földre tette a sebességváltót, s a felemelt autó alá mászott.

- Légy szíves, add ide! Én beillesztem a helyére.

Juan és Eusebio együtt emelték fel a nehéz sebességváltót Solo kinyújtott kezébe, s mindketten azt várták, hogy Solo karja megbicsaklik. A robot azonban végigfeküdt az autó alatt, és a sebességváltót simán átemelte a melle fölött.

- Eusebio, szóljál, ha a furatok mindenhol egyvonalba kerülnek.

- Sí!

Eusebio az autó alá kúszott. Juan követte. Aztán Solót irányították. Öt centivel feljebb! Tartsd! Egy milliméterrel feljebb! Most jó! A sebességváltó tökéletesen beilleszkedett, Solo tartotta, a másik kettõ pedig gyorsan behajtotta a csavarokat.

Kihúzták a támasztékokat, és leengedték az autót. Az abroncsokon kötött ki, mivel a gumik már régen laposak voltak. Mialatt Eusebio és Juan felpumpálták a gumikat, Solo befejezte a karburátor összerakását. Helyére tette az akkumulátort, rögzítette, majd rátette a kábeleket.

- Kész, ha a kerékkel is készen vagytok.

Juan a volánhoz ugrott. Az indító pörgött, amíg a karburátor megtelt benzinnel. A motor köhögött, köpködött, prüszkölt. Kék füst csapott ki a mûhelybõl, aztán a Ford életre kelt. Eusebio és Juan ujjongott.

- Most jön a próba! - Juan kinyomta a kuplungot, s hátramenetbe tette a sebváltót. A teherautó lassan kifarolt.

- Hé, ti ketten, menjünk egy próbakocsikázásra! -kiáltotta. - Kipróbáljuk az úton, rendben?

- Szükségtelen - mondta Solo. - Biztos mûködik.

- Tudom én is - válaszolta Juan. - Ezt csak a hecc kedvéért csináljuk. Gyertek!

Solo látta, hogy Eusebio beugrik a vezetõfülkébe. A hecc kedvéért? A másik kettõ csak nézte, integetett neki, hogy menjen. Nagyon boldogok voltak, pedig õ csak a sebességváltót javította meg. Beült Eusebio mellé.

Juan nevetett, a motor felbõgött, a kerekek megpördültek. A raktárhoz hajtott, felpörgette a motort, hogy mindenki odafigyeljen. Tomás és Federico jött feléjük széles mosollyal. Õk vezették az autót két évvel ezelõtt, mielõtt lerobbant volna.

- Megkaptad végre az alkatrészeket, Juan? - kérdezte Tomás.

- Ugyan, kinek van szüksége alkatrészekre? - nevetett Juan. - Mi magunk is meg tudjuk csinálni - mutatott Euseibóra és Solóra, kezeit széles mozdulattal széttárva, és meghajolt.

- Cierto? - kérdezte Tomás.

- Claro - mondta Juan, és bolondul vigyorgott.

- Kyanquik elmehetnek most már a fenébe - kiáltott Tomás.

Solo átnézett a nevetgélõ emberek feje fölött. A parton egy szürkegém lépkedett egy csoport alligátor hátán.

Megállt mindegyiken, és csõrével a bõrükön csipegetett. Solo kinagyította a képet, és látta, hogy a kócsag férgeket szedeget.

- Kipróbáljuk az úton - jelentette be Juan. - Adiós! Az autó elviharzott a parti úton, El Tigre irányába. Eusebio átadta magát a sebességnek és a hûvös szélnek.

Solo kezével tartotta fején a kalapot. Az út mentén elsuhanó kókuszpálmákat nézte. Majmokat keresett. Két kilométer után Eusebio megszólalt.

- Juan, nem kéne visszafordulnunk?

- Porqué, nino? Nem érzed jól magad?

- Sí, Juan. De itt van Solo is. Ha meglátják…

- Senki nem jár errefelé - mondta. - Senki nem jön Las Cruzasba - mondta nevetve. - Hû! - kiáltotta. Euse-bióban meghûlt a vér.

Útelzárás!

Két szandinista katona emelte magasba puskáját, megállásra intve õket.

Juan meg akart fordulni, de ez biztos gyanús lett volna a katonáknak. Észrevette, hogy Solo megmozdul. A robot lecsúszott az ülésen, kalapját a szemébe húzta. Nincs más hátra, meg kell állni, gondolta Juan. Lefékezett az akadálynál. Amikor az egyik katona odament, Juan kihajolt az ablakon, és bátor vigyorral megszólalt.

- Buenos tardes, companeros. A katona felismerte.

- Buenos, Juan. El Tigrébe mész?

- Nem - felete Juan gyanús gyorsasággal. - Nem, Raoul, csak kipróbáljuk az autót az úton.

K katona a vezetõ melletti oldalra ment.

- Akkor jó. Egy kis balhé van itt nem messze. A kontrák megtámadtak egy teherautót. Megöltek két nõt és egy férfit.

Juan és Eusebio hevesen bólogattak. Solo hátradõlt, kalapja mélyen az arcába húzva.

- Quién es? - kérdezte a katona.

- Virgilio. Nem ismered?

- Virgilio? Soha nem láttam. Jókora pali. Mi a baja? Juan a hüvelykujját a szájához emelte, fejét hátradöntve ide-oda ingatta, s közben mosolygott.

- Borracho, részeg, ugye? - kérdezte a katona.

Eusebio és Juan nevettek. Az ember a kalap alatt hangosan felhorkant. A katona is felnevetett. Juan ijedten nézett rá.

- Hát akkor, Raoul, vissza kell mennünk. Sok a dolog. Buenos.

- Buenos, Juan. Vigyázz, nehogy a kontrák útjába tévedj!

A katona szalutált és visszament az útakadályhoz.

- Boracho - mondta a másiknak. - Hát persze, hogy nem tudják ezek az indiók megvédeni magukat, ha mindig részegek.

Mialatt a férfiak katonai tanácskozást tartottak Escopetá-nál, Solo egy nagy csomó szerszám és alkatrész fölött görnyedt Modesta asztalánál.

A gyertyafényben Agela a szoba másik sarkából figyelte, miközben még az ükanyjától örökölt régi hímzett sálat javítgatta. Solo ruhája igen szûk volt, s furcsa látványt nyújtott. De azért nem otromba, gondolta Agela. Milyen precízen mozog a keze, ahogy dolgozik. Amikor valamivel foglalatoskodott, biztos volt elõtte rugó, drót és kis csavarok. A robot olyan biztonsággal rakta össze az alkatrészeket, mint aki világ életében csak ezzel foglalatoskodott. Nehéz volt elhinni, hogy Solo csak egy gép.

Rudolfo Flores õrmester Escopeta egyik asztalánál állt.

- Quieto, por favor, amigos - s amikor senki nem vett róla tudomást, újra kezdte.

- SILENCIO!

A férfiak sértõdött tekintettel néztek rá.

- Lo siento, amigos. De kezdenünk kéne.

- Hé, emberek - kiabált be a terembe Justus, mioi többen Inginio és Tomás biliárdjátékát figyelték.

A biliárdterem kiürült. A férfiak a dominóasztaloknál foglaltak helyet. Inginio és Eusebio Victoria sört iszogatva ugyanannál az asztalnál ültek. A hároméves Hectpr Valdez odatotyogott Eusebióhoz.

- Hol van Solo?

- Pszt! Idegenek elõtt nem mondjuk még a nevét sem -suttogta a fülébe Eusebio.

Hector ránézett Flores õrmesterre, és elment.

- Entonces - mondta Flores. - A Szandinista Védelmi Bizottság most tartja ülését, amigos - mosolygott idegesert, nem szeretett sok ember elõtt beszélni. - Elõször is, van egy jó hírem. A kormány több embert tud a frontra küldeni. Hozzánk is sok hazafias önkéntes csatíakozott a városokból és Nicaragua összes településérõl. Sokkal több õrjárat lesz a falu és a Costa Rica-i határ között. A segítségetekkel távol tarthatjuk az imperialista agresszorokat. Nem fognak többé terrorizálni benneteket.

Eusebio és Inginio egymásra néztek, aztán az égre emelték tekintetüket. Mindig ugyanaz a nóta. Nem fognak többé terrorizálni bennünket.

Flores ivott egy korty vizet, miközben tekintetét az udvaron zajongó gyerekre emelte.

- De, amigos, segítségre van szükségünk. A falusi õrség jó, de csak akkor, ha megfelelõen képzett. Jelentkezzetek, tanuljátok meg a harcot, és segítsetek megvédeni az országot az imperialista agresszorok ellen! - Ekkor egyenesen Eusebióra és Inginióra nézett. - Tizenhat éves korotokban csatlakozhattok a reguláris hadsereghez, s lehet, hogy hamarosan Közép-Amerika legjobb harci egységéhez fogtok tartozni. - Flores atyaian feléjük bólintott. - Persze csak akkor, ha jól ellátjátok a feladataitokat.

A toborzóbeszéd végeztével Flores a következõ fél órát azzal töltötte, hogy átismételte az alapvetõ szempontokat: hol kell az õrséget felállítani, milyen veszélyes elaludni, hogyan kell a fegyvert készenlétben tartani, hogyan kell viselkedni õrségben.

Eusebio nem tudott figyelni. Flores egyhangú beszéde közben arról álmodozott, hogy mikor jön el az a nap, amikor megtanul repülõt vezetni.

Amikor visszaértek a próbaútból, Solóval a repülésrõl beszélgettek. Tud Solo gépet vezetni? Igen, helikoptert - felsorolt vagy húsz típust, aztán vadászgépeket, köztük az F-16-ost és MIG-eket is, csakúgy, mint az utasszállító, bombázó- és felderítõgépeket. Még a léggömböt is. Eusebio úgy érezte, hogy rokonlélekre talált.

Amikor megkérdezte Solót, hogy tud-e repülõgépet készíteni, Solo azt válaszolta.

- Persze, hogy tudok. Miért, te nem?

- Tudsz csinálni repülõgépet? Itt is?

- Igen. Többfélét, meg girokoptert vagy akár léggömböt is.

Flores most arról beszélt vontatott monotonsággal, hogyan kell rendben tartani az AK-47-est. Eusebio e közben épp a trópusi erdõ fölé emelkedett, és a Nicaragua-tó fölött, a vulkánok irányába repült.

Inginio oldalba bökte.

- Vége a gyûlésnek - mondta Flores. - Van kérdés? Nincs? - Flores bólintott. - Akkor hadd fejezzem be a következõ gondolatokkal, amigos…

- Én vagyok Solo - hallatszott hirtelen egy gyerekhang. - Elkaplak.

Flores látta, hogy a kis Hector felemelt kézzel, mint egy miniatûr szörny, a nõvérét üldözi. Anna sivított, és elszaladt.

Furcsa, gondolta Flores. ,,Solo vagyok, elkaplak.“ Nem volt sok értelme annak, amit mondott, de mindenki felugrott és megfordult, amikor meghallotta.

Megköszörülte a torkát. Hector anyja rohant oda, és felkapta a gyereket. Zavartan mosolygott.

- Mint ahogy mondtam, amigos - s az emberek újra õt figyelték. - Egy utolsó gondolat. Ha majdnem elalusz tok az õrségben, gondoljatok a következõkre: a kontrák és zyanquik nem tisztelik úgy az embert, mint mi. Kedvüket lelik az öldöklésben, és nem törõdnek azzal, ha meghalnak. A halál közömbös a számukra. Felnégyelnek, mint egy disznót, és levágják a nemi szerveteket. Én magam is láttam, amikor ezt tették. Õk nem alszanak el az õrségben. Harcolnak, amigos, mindig erre gondoljatok. Rajtunk áll, hogy mi még jobban harcoljunk!

A kék furgon a bádogtetõs mercado elõtt parkolt. A vakító dísztárcsákban totyogó csirkék tükrözõdtek. A kocsi minden oldalán nagy betûk hirdették, hogy a tévésekhez tartozik. A tetején parabolaantenna meredezett.

A bolt ajtajában - kezükben kólásüveggel - megjelent Robert Warren, Joe Garcia és Jim Ruiz. A furgon felé tartottak.

- Rajtad a sor - mondta Warren Garciának.

Az alacsony, sötét szõrzetû, izmos karú Garcia könnyed eleganciával ugrott a vezetõülésbe. Jim Ruiz mellé ült, Warren pedig a hátsó ülésre telepedett.

Amikor tükörképét meglátta, egy kis kakas idegesen felborzolta tollát, és a csõrével belevágott a dísztárcsába.

Garcia megpödörítette fekete bajuszát, mielõtt elindította a furgont. Amikor a gázpedálra lépett, a csirkék rikácsolva rebbentek szét.

- Ezt nevezik itt útnak? - nevetett Garcia.

A kátyús út szélére húzódott, hogy kitérjen egy Shell-olajat szállító tartálykocsi elõl.

- Otthon az árkok sem olyan mélyek, mint itt a kátyúk.

- Jobb lett volna helikopterrel jönni, fõnök - mondta Ruiz hátrafordulva. A Miamiból jött barna hajú kubai rámosolygott Warrenre. Ruiz jó munkát akart végezni. Érdekes riportra vágyott.

- Ragyogó ötlet, Ruiz. Csak azt szeretném tudni, hogy jutottunk volna át a nicaraguai határon helikopterrel -ingatta a fejét Warren.

- Igen, tudom - bólogatott Ruiz. - Csak arra gondoltam, hogy kényelmesebb lenne. Viccnek szántam.

- Értem, mire gondolsz.

Amikor Ruiz visszafordult, látta, hogy Gárcia kineveti. Ruiz bólintott. Warren nagy fasz volt. Mindig, de most különösen. Bár, amikor Ruizt Miamiban felhívta, barátságosnak tûnt. Szedd fel Joe-t, és gyertek le Costa Ricába egy furgonnal. A régi Warren hangján szólt, abból az idõbõl, amikor mindhárman Guatemalában voltak. Akkoriban ügynökként dolgoztak, a fehér Warren azonban - Ruiz elõtt világos volt, hogy a bõrszíne miatt - különleges ügynök lett, aztán területi igazgató, most pedig a dél-amerikai titkos hadmûveletek helyettes fõnöke. Ruiz és Garcia ügynökök maradtak. Tiszta röhej. Egy fehér ember, aki spanyolul sem tud, és helyettes fõnök. Warren keményen könyökölt a feljebb jutásért. Kivétel nélkül mind egyforma, gondolta Ruiz.

A furgon egy mély kátyúba zökkent, és olyan lódult, hogy a három férfi majd kiesett az ülésbõl.

- Vigyázz, Garcia! - üvöltött Warren. - Egy csomó finom mûszer van a kocsiban, az isten bassza meg!

- Bocsánat, fõnök.

- És ne hívj többet fõnöknek! A fedõnevemet használd! Mindig. Egy videós stáb tagja vagy, én pedig tudósító. A nevem Hank, Hank Kramer. Megjegyezted?

Garcia a gödrös utat nézte, és lelassított az újabb kátyú elõtt.

- Bocsánat, Hank.

Warren nem válaszolt. A térképet tanulmányozta. Még tíz kilométer a határátkelõig, Penas Blancas-ig. A társaság roppant ideges volt. Ha a gép elvész, fejek hullanak a porba. A kulcskérdés még mindig megválaszolatlan maradt: hogyan kényszerítsék Solót engedelmességre, ha megtalálják.

A probléma egy percre sem hagyta nyugodni, ugy járt a fejében, mint egy gyûlölt, visszatérõ dallam. Ha már egyszer megvan a megoldás, minden milyen magától értetõdõnek tûnik, gondolta Warren.

Amíg az embereire és a furgonra várt, Warren a leg-briliánsabb ötleteit vetette fel Billnek.

- Fegyvert fogunk rá.

- Golyóálló - felelt Bill.

- És egy ötvenes kaliberû? Az már szétnyomja a páncélt, nem?

- Igen - mondta Bill. - De Solo nagyon gyors, kitérne A golyó ferde síkban érné és lepattanná róla. És második lövésre már nem hagyna idõt.

- Ennyire gyors?

- Kipróbáltuk. Persze gumitöltényt használtunk, de ha Solo látott minket, soha néni tudtuk telibe találni.

- Akkor talán messzebbrõl és fedezékbõl.

- Talán. Ha mondjuk egy ötvenes, nagy puskából lövünk, és Solo nyílt célpontot mutat. Na meg, ha nem fedez fel hamarabb, és nem tekeri ki a lövész nyakát. Nem szabad elfelejteni, Solo profi harcigép, soha nem pihen, soha nem alszik. Mindig a feladatára gondol, és arra, hogy milyen sebezhetõ. Tudja, hogy keressük. Azt is sejti, müyen módszereket alkalmazunk. Készenlétben áll. De nem is érdemes ezen tûnõdnünk. Sértetlenül kell visszahozni. Ha megsemmisül, soha nem találjuk ki, mi történt vele, miért csinálja azt, amit csinál. Egyetlen esetben lenne igazolható az elpusztítása: ha az ellenség kezébe kerül.

Warren két napon keresztül csak gondolkodott a teraszon ülve. Ruizt és Garciát várta, a hullámokat nézte, és egyre csak a fejét törte. Amikor Billt meglátta, elõhozakodott egy új, jobb ötlettel, de Solo mindig felülkerekedett.

- Ön mit csinálna? - kérdezte végül Warren.

- Magam is megpróbálok egy-két dolgot innen De el kell mennie, hogy elkapja.

- Mivel próbálkozik? Mit tud itt csinálni?

- Azon fáradozom, hogy megpróbáljam kiiktatni a vezérlõrendszerét. Solo néhány áramkörét szimulálom a nagy számítógépen. Ez alapján úgy tûnik, hogy lehet olyan jelet küldeni, ami a vezérlõrendszerét elég hosszú ideig kiiktatja ahhoz, hogy teljesen kikapcsoljuk. Ha ez sikerül, Solo tehetetlen, csak a jeladója mûködik. Ez esetben is oda kell mennünk érte.

- Ez tûnik még eddig a legjobb ötletnek.

- Van néhány bökkenõ. Mindezt ugyanis Solo is tudja. Tudja módosítani a saját áramköreit, és ebben a pillanatban nem tudom, hogy máris mit tett. A szimulációval kapunk ötleteket ahhoz, hogy miket próbál csinálni, amibõl megkísérelhetünk kihozni valamit, de a szimuláció nem Solo. - Bill vállat vont. - De ezt nem lehet elmagyarázni. Ha nem lõtték le valahol a dzsungelban, akkor barátokra talált.

- Barátokra? - lepõdött meg Warren.

- Már egy hete ott van. Ha a szandinisták kezébe került volna, azt már tudnánk. Odamegy, ahol energiát kap, és ahol nem támadják. Ha ezt tette, akkor már tudnak róla, de senki sem szól egy szót sem. Valaki segíti. Ha sikerül megtudni, hogy kik ezek a barátok, akkor túszul lehetne ejteni õket, amire Solo biztos elõkerülne.

- Azt akarja mondani, hogy ez a gép érti azt a fogalmat, hogy „barát“, vagyis hogy érzi, mit jelent ez a fogalom?

- Szerintem igen - mondta Bill. - Megtanítottuk, hogyan kell embereket felhasználnia az adott cél elérésére, ugyanakkor õ is az érzelmei hatása alá kerülhet, csakúgy, mint bármely más gondolkodó lény. Szökésben van. Ha valaki segít neki, nos, mit feltételezhet az ember?

- De mi egy géprõl beszélünk most…

- Nézze, Warren! Én is így gondolkodtam. De ez is csak egyfajta elõítélet - felelte Bill.

- Elõítélet?

- Igen. Azt feltételezzük, hogy egy gépbe táplált értelem nem úgy gondolkodik, mint mi. De a helyzet az, hogy Solóba emberi idegrendszer-hálózatot építettünk. Ez nem azt jelenti, hogy pont úgy gondolkodik, mint egy ember, de vannak érzései és van éntudata. Biztos, hogy érez. Látnia kéne, amikor például csalódott. Mondja meg õszintén, hát, gép az ilyen?

- Oké - bólintott Warren. - Lehet, hogy barátokat szerzett, barátokat, akiket megvéd. Akkor ezeket túszul ejtjük. És mi van akkor? Feladja magát. Aztán a túszokat is elhozzuk? Kétlem, hogy ez elnyerné a magas hivatal tetszését.

- Nem így. A túszokat használja arra, hogy Solo leg alább egy percre hajlandó legyen az együttmûködésre. Aztán egy bombát rakhat a mellkasára, olyat, amirõl látja, hogy valódi.

- Mint egy kézigránát?

- Nem, az magát is felrobbantaná! Solo azt is tudja, hogy maga nem tenne ilyet. Tudnia kell, hogy a bomba csak õt pusztítja el, akkor engedelmeskedik. A biztonság kedvéért aztán akár hatástalaníthatja is, ahogy mutattam.

Warren bizonytalanul bólintott. Bill elméletének alapja az, hogy Solo érzelmileg kötõdik az emberekhez. Hogy fájna neki, ha bajuk esne. De mi van, ha egyszerûen vállat von, és odébb áll? A McNeil-balesetnél ilyesmi történt. Solo persze kötõdhet érzelmileg. Az is lehet, hogy nem. Csak feltevésekre lehet támaszkodni.

- Tegyük fel, hogy sikerül - mondta Warren. - Elõcsalogatjuk. De mi lesz a szemtanúkkal? Nem fogják szó nélkül tûrni, hogy elkapjuk Solót.

- Senki nem hinne nekik. Legalábbis senki olyan, aki számít. Az átlagember máris azt véli, hogy sétál köztünk egy-két robot. Aki többet tud a dologról, tisztában van azzal, hogy olyan robot, mint Solo, nem létezik. Az összes szemtanút egy kézlegyintéssel elintéznék, azt mondanák, hogy babonás parasztok.

- Nem lehet olyan robotot elõállítani, mint Solo?

- Hát, igen. Mindenki azt hiszi - vigyorgott Bill. - Meg kell hagyni õket ebben a hitben.

Garcia lefarolt az útról, hogy elkerüljön egy frontális ütközést egy emberekkel megrakott teherautóval. Warren az ablaknak vágódott.

- Kurva színesek! - mondta Garcia.

- Nézd csak, ki nevez kit színesnek - nevetett Ruiz.

- Baszd meg! - mondta Garcia. - Én amerikai vagyok. Ezek itt a sötét középkorban élnek. Ha nem vehetnének tõlünk teherautót vagy kocsit, még mindig csak talicská-juk lenne. A lovaskocsi már magas technikának számít errefelé. Ha egy ilyen seggfej a volán mellé ül, úgy néz ki, mint majom a köszörûkövön.

Warren ellenõrizte a felszerelést. Minden rendben volt. A furgonban két hordozható videokamera és magnó volt, beléjük épített adóvevõvel, fegyverrel és robbanószerekkei.

- Öt kilométer a határ, Hank - jelentette Ruiz.

- Helyes - mondta Warren. - Amikor megérkezünk a határra, ti ketten kipakoljátok a felszerelést, és mindenrõl felvételt csináltok. Fõleg az emberekrõl, tereljétek el a figyelmüket. Mindenki sztár lesz.

La Frontéra del Norte olyan határváros volt, ahol a turisták bõségesen találtak ajándéktárgyakat, szállást és élelmet, s ahol mindig elég nõ állt a Costa Ricai-i határõrség rendelkezésére. A város leszûkült az l-es számú fõútnál, s a túloldalon, Nicaraguában, Penás Blancas néven folytatódott, hasonló szereppel és külsõvel, mint la Frontéra del Norte. A Costa Rica-i oldalon a papírokat futólag megnézték, és továbbot intettek.

A nicaraguaíak körültekintõbbek voltak. Alaposan felfegyverzett határõrök vették körül a furgont.

- Azt mondja, ki kell szállnunk - fordította Garcia.

- Mindegy, mit mond - szólt Warren. - Szedjük össze a felszerelést, mondd meg neki, hogy a tévének csinálunk egy dokumentumfilmet! Add oda a papírokat!

Mialatt Garcia az õrrel csevegett, Warren Ruiz kezébe nyomta az egyik videomagnót. Õ maga vállára vette Nikon fényképezõgépét. Ruiz magára csatolta a nehéz felvevõt, vigyorgott, és várt, hogy Garcia kiszálljon. Ruiz a fejét rázta. Garcia megkérdezte az õrt, hol állhatnak fel. Az õr nevetett, és az útra mutatott. Ruiz felemelte a magnót, és Garcia kamerájához csatolta. Elindultak Warren után az õrház felé, miközben Garcia hol lehajolt, hol felágaskodott, mintha csak a megfelelõ látószöget keresne.

- Az útlevelek rendben vannak, senores. A sajtóvízum is. De sajnos várniuk kell, amíg a vezetõ megérkezik -mondta az õrmester, s a papírokat mosolyogva átnyújtotta Warrennek.

- Milyen vezetõ?

- Új rendelet, senor Kramer. A kormány úgy döntött, hogy a külföldi újságíró barátok nagyobb biztonságban vannak, ha õr kíséri õket. A kontrák nagyon buzgólkodnak errefelé. Nem szeretnénk, ha eltévednének, s rossz helyen kötnének ki, ahol valami baj éri önöket. Azt pedig különösen nem szeretnénk, hogy ez a mi hanyagságunk miatt történne meg. Értik, ugye?

- Nincs szükségünk vezetõre - morgott Warren. -Teljes felelõsséget vállalok magunkért - mutatott Warren Garcia és Ruiz felé, akik az álfelszereléssel szorgalmasan vették a beszélgetést.

- Megértem, hogy nem veszi szívesen, senor Kramer. De Daniel…

- Dániel? - kérdezte Warren.

- Sí, Dániel, az elnök - mondta az õrmester. - Dániel nem szeretné, ha az amerikaiaknak bajuk esne. Teljes felelõsséget vállal az önök biztonságáért, és egy jól képzett, fegyveres vezetõt küldött ide. Szétnézhetnek a városban, amíg várnak. Ez megengedett.

- Ki itt a parancsnok? - rivallt rá Warren.

- Silva hadnagy. Az El Mar kávézóban van, senor. Warren megfordult, és elhagyta a szobát. Videostábja követte.

- Adiós - köszönt az õrmester.

- Most mi lesz, Hank? - kérdezte Ruiz. Mindhárman elindultak a mintegy száz méterre lévõ kávézóba. A vörös, mocskos föld esõtõl és állati ürüléktõl bûzlött. Csirkék futkároztak szerteszét. A sötét dzsungel úgy tornyosodott az út mellett, mintha vissza akarná hódítani a jogtalanul kisajátított területét. Kabócák koncerteztek, az erdõ hangja mindenüvé elhatolt. Izzadt katonák kutatták át tüzetesen a furgont, de az ott talált felszereléssel nem tudtak mit kezdeni.

- Silva? Silva nekünk dolgozik. Meg kell õt keresni. A lófaszt kell nekünk vezetõ!

Warren a bûzlõ kávézó egyik hátsó asztalánál talált rá Silvára. A hadnagy olajzöld szandinista egyenruhát viselt, haja fényesen simult a fejéhez. Garcia és Ruiz leült egy másik asztalhoz, és várt.

Warren elindult Silva asztalához.

- Silva hadnagy?

Silva idegesen felnézett a megszólításra. Babot és rizst evett. A mellette lévõ üres székre mutatott.

- Üljön le, senor Kramer. Már vártam önt.

- Mi ez a marhaság ezzel az átkozott vezetõvel, Silva? Errõl nem volt szó!

Silva ide-oda nézett, mosolygott, majd a fogait összeszorítva csendesen megszólalt.

- Ha esetleg meg akar róni, senor Kramer, kérem, halkan beszéljen. Mindenki csodálkozni fog, hogy miért nem vetem börtönbe ezért a hangnemért. Érti, ugye?

- Elnézést - bólintott Warren.

- Kérem, foglaljon helyet! Fizetek önnek egy sört. Az majd egy kicsit lehûti - mondta Silva, és feltartotta két ujját. Egy fiatal pincér rohant oda két Victoriával. - Igya meg. Ez a munka belülrõl emészti az embert, kedves barátom.

Warren húzott egyet a sörbõl, és némileg megnyugodva, mosollyal az arcán Silvához hajolt.

- Maga nem a barátom. Maga nekem dolgozik. Engedje el a vezetõt!

- Lehetetlen - mosolygott vissza Silva.

- Nem igaz. Mondja neki, hogy megváltozott a parancs. Itt magának van hatalma.

- Nem tehetem. Dániel megtudná, hogy én adtam a parancsot, senor Kramer, és nagyon megharagudna. Tudni akarná, miért tettem, s kiderülne a kapcsolatunk, senor Kramer. S aztán, bizony mindkettõnket letartóztatnának.

Warren Silvát nézte. Silvának igaza van. Egy darabig ki kell bírni a kellemetlenségeket. Majd õ maga lerázza a vezetõt.

- Rendben - mondta Warren, s letette a söröspoharát. - Meddig kell várnom?

- Legfeljebb néhány órát, senor Kramer. A vezetõ ma reggel indult Rivásból. Csodálom, hogy még nem ért ide.

- Vissza akarom kapni a furgont. Most azonnal.

- Természetesen. Biztos nagyon értékes dolgok vannak benne. - Silva rámosolygott, majd átkiáltott a szoba másik sarkába.

- Raoul!

- Sí, teniente! - ugrott fel a katona olyan hirtelen hogy a sör kiloccsant az asztalon.

- Hozd ide a yanqui furgont! - mondta Silva spanyolul. - Pronto!

- Sí, teniente - felelt a katona, s már kinn is volt.

- Rögtön visszakapja a furgont, senor Warren - mosolygott nyájasan Silva. - De kérem, amigo ne próbál jon elindulni a vezetõ nélkül. Rendben?

Warren bólintott.

- Hívja ide az embereit. Beszélgethetünk egy kicsit.

- Ott maradnak, ahol vannak. Ez a mi kettõnk üzlete.

- Üzlet, ebédidõben?

- Igen - mondta Warren, s egy térképet vett elõ. Silva elé fektette. - A tó melletti úton megyünk El Sapoától San Carlosig is, ha kell. - Warren Silvára nézett. - Mondja még az embereinek, hogy ne kötözködjenek az úton. Ezt csak megteheti, nem?

- Hogyne, senor Kramer. Ez itt… - s Silva a vulkánokra mutatott a térképen -, szép a táj, bár az út pocsék. Itt találhatók a földrész leghatalmasabb vulkánjai. Lenyíígö-zõek…

- Elhiszem.

- Kit keres? - kérdezte halkan Silva.

- Semmi köze hozzá - morgott Warren.

- Persze, persze, hogy is gondolhattam ilyet? - mosolygott Silva.

A furgon megállt a kávézó elõtt, s a katona kiugrott.

- Itt a furgon, senor Kramer. Javasolhatom, hogy fogyassza el itt az ebédjét, miközben várakozik.

- Nincs más választásom.

- Ez igaz. De minden helyzetet ki kell használni, ugye egyetért?

- Van itt valahol egy jó hotel? - kérdezte Warren.

- A legközelebbi El Sapoában van, a tónál. A Hotel Lago Vista. Pompás hely.

- Köszönöm. Odamegyünk. Ez a csehó túl büdös nekem - fintorgott Warren, összehajtogatta a térképet, és felállt.

- Jól van. De követnie kell dzsippünket - Warren összeráncolta a szemöldökét -, a látszat kedvéért - tette hozzá. - Érti, senor? Majd a hotelbe küldöm a vezetõt, ha ideér.

Warren fenyegetõen tekintett Silvára.

- Köszönöm a segítséget, Silva hadnagy - mondta, és elindult Garcia és Ruiz asztalához.

14.

Solo egy rozsdamentes acélcsövön keresztül nézte Euse-biót. A csövet a Madre de Dios-on egy lerobbant hõsza-bályozóból szerelte ki. Nézegette a csillogó fémet, kereste, van-e rajta repedés. Az átmérõje végig egyenletes, a generátor kényelmesen elfér benne, és ki is vehetõ belõle. Eusebio a Ford fékjén dolgozott, s minden mozdulata kaleidoszkópszerûen tükrözõdött vissza a csõ fényes felületén. Solo addig tanulmányozta ezt a váratlan jelenséget, amíg a fiú csavarkulcsa meg nem csúszott, s keze a fékdobozhoz csapódott.

- Hijo de putaf Az anyádat! - kiáltotta Eusebio. Kihúzta a kezét, és úgy nézegette, mintha azt várná, hogy törött csontokat és patakzó vért fog látni, holott csak a bõr horzsolódott le ujjperecéirõl. Felkapta a csavarkulcsot, nekivágta a lökhárítónak, ahonnan az a bádogfalnak ütközött, majd nagyokat csörrenve-pattogva, a sarokban lévõ ócskavaskupacon kötött ki. Solo, aki a csövön keresztül nézte a jelenetet, a csavarkulcs mozgásában szépen kidolgozott rendszert látott.

- Le akarsz lõni? - kérdezte Eusebio a robotot. - Már azon sem csodálkoznék, a gépek ma valahogy összeesküdtek ellenem. Beléphetsz te is közéjük.

- Ez nem puska, Eusebio - mondta Solo, aki most már úgy tartotta a csövet, mint egy botot.

- Akkor mi? Bot? Le akarsz ütni? Használd a csavarkulcsot, hadd legyen az is elégedett!

- A csavarkulcs nem gondolkodik.

- Felejtsd el!

Solo elgondolkodott a „felejtsd el“ szón, számára ez lehetetlen, az emberek azonban gyakran használják.

- Elfelejtem - bólintott, hogy megbékítse a fiút.

- Különös módon gondolkodói, Solo! - mondta a még mindig dühös Eusebio, és odament Solóhoz.

- Tényleg? - Solo gyakran ugyanígy vélekedett az emberekrõl. - Majd megpróbálok nem úgy tenni. - Solo észrevette Eusebio ujjait. - Hadd nézzem!

Eusebio odanyújtotta a kezét, és Solo alaposan megvizsgálta a sebet.

- Fáj?

- Nem annyira.

- Szerencsés vagy, majd begyógyul. Ha ugyanez velem történik meg, pótolnom kell a megsérült anyagot.

- Igen, de neked nem fáj.

- Ha meghaladja a nyomási és hõmérsékleti toleranciát, akkor nekem is fáj. Egyfajta védelem. Mint nálatok, embereknél.

- Még ilyet! Hogy egy gép fájdalmat érez! - csodálkozott Eusebio. - Akkor a Ford is érezte, hogy ráütöttem.

- Én nem a Ford vagyok. Én egy személy vagyok. Eusebio Solóra meredt. A robot eddig mindig csak fegyvernek titulálta magát.

- Nagyon okos vagy, Solo. De csak egy gép. Azt hiszed, hogy személy vagy?

- Igen. Bár más, mint te.

Eusebio nem kívánta folytatni a társalgást. Az egyébként hibátlan Solót most annyira megzavarta valami, hogy Eusebio sajnálni kezdte.

- Igen, Solo te nagyon más vagy. Mi az a csõ?

Solo a munkapadhoz ment, ahol a különbözõ dolgai - szerszámok, autóalkatrészek, drótok és mágnes - feküdtek szép rendben. Felemelt egy henger alakú tárgyat, a generátort, és a csõbe csúsztatta.

- Ez a generátor tartója - mondta.

- Aha. Szóval ezt csináltad éjszakákon át. A generátort.

- Áramcsõnek fogom hívni.

Solo kicsúsztatta a csõbõl a generátort és a padra fek tette. Eusebio a fémhenger fölé hajolt. A henger hat hét centi átmérõjû lehetett és negyven centi hosszú. Félhosszúságban sima volt, a másik felét hegesztési varratok borították. Egy elektromos dugaszalj csatlakozott a hegesztett végénél lévõ dobozba. Egyáltalán nem hasonlított a Hondára, vagy az autók generátorára, nem voltak rajta mozgó, forgó részek.

- Ebben mi van? - mutatott a sima felére Eusebio.

- Egy másik henger.

- És hol az áramfejlesztõ?

- Ez az.

- Két henger, és kész a generátor?

- Ez egy ciklikus mûködésû Stirling-generator. Szabadon mozgó dugattyú van benne. Bármilyen hõforrásból képes energiát termelni.

Solo visszacsúsztatta a generátort a csõbe, és lyukakat fúrt a varratos hengerrészbe.

- Miért fúrtál lyukakat ide?

- A levegõ keresztül tud áramlani a varratokon, s to vábbítja a hõt.

- Aha… - bólintott Eusebio. Nem értette. Ez mar meghaladta a felfogóképességét.

- Szeretném látni, hogy mûködik.

- Lesz rá alkalmad. Most megyek, mert Modestának tûzifa kell - mondta Solo. Kézbe vette az áramcsövet, és elindult kifelé.

- Nem, Solo. Majd én hozok fát. Te csinálsz mindent -mondta Eusebio, aki lelkiismeret-furdalást érzett elõbbi kitöréséért.

- Szerintem ez tisztességes munkamegosztás - mondta Solo. - Ti adjátok nekem az áramot, én meg dolgozom nektek.

- A te részed nagyobb ebben. A tüzelõhordás az én feladatom.

Solo egy darabig Eusebiót fürkészte. A fiú õszintén beszélt. Az egyik percben gépnek nevezte, a másikban együttérzést mutatott.

- Köszönöm, Eusebio.

- Akkor a házban találkozunk - közölte Eusebio, és már rohant is.

Solo az áramcsövet az egyik kezében egyensúlyozva indult a falu felé. Útközben megállt néhány zamatos bogyót szedni, persze nem magának.

A falu szélén Hector és Anna tartóztatták fel, és mindenféle kéréssel árasztották el.

- Dobj fel a levegõbe! - kérte Hector.

- Ne õt, engem! - lökte félre Anna.

Solo a bogyókat az áramcsõ nyitott végébe szórta, letette a földre, és letérdelt.

- Feldobjalak?

A gyerekek örömmámorban tapsikoltak.

- Igen!

. - És mi van, ha feldoblak, és nem kaplak el? - ugratta õket Solo.

- Úgyse teszed - nevetett Hector.

- De ha elvétem?

- Nem, te nem vétesz el semmit - vigyorgott Hector. Solo a hóna alá kapta Hectort, és felállt. Kinyújtott karral a feje fölé emelte.

- Magasabbra! Magasabbra! - visított Hector.

- Nem érek fel magasabbra.

- Dobj fel, tudod, ahogy szoktad!

Solo fejmagasságba engedte Hectort. A fiú mögött ragyogó napsugár szinte lángra lobbantotta Solo szemeit. A napsugarak mögött a boldog Hector arcát figyelte. Feldobta a fiút. A kapálódzó, vihorászó Hector egy pillanatig úszott a levegõben, inge lebegett a szélben. Solo elkapta a hóna alatt.

- Magasabbra! - kiáltotta Hector.

- Most engem! - követelte Anna, s egy bottal Solo lábát kezdte paskolni. Solo most magasabbra dobta Het tort. A fiú arckifejezése megváltozott. Túl magasra si került, gondolta Solo. Ez már több, mint izgalmas. Gyöngéden megfogta a gyereket, s letette a földre. Hector lenyelte a félelmét.

- Még!

- Még? Az elõbb megijedtél.

- Nem igaz!

- Most Anna következik - hajolt le Annáért.

- Ne! - kiáltotta Anna anyja, Maria Teresa, aki mögülük került elõ. - Solo, ne!

- Mama! - kiáltotta Anna.

- Gyere ide! - ragadta meg Anna kezét Maria Teresa, és elvonszolta onnan.

- Jaj de jó! Akkor dobj fel engem újra! - vigyorgott Hector Solóra.

Solo letérdelt.

- Nem, Hector. De lovagolhatsz a vállamon.

- Hú!

- Na gyere!

Solo megforgatta a fiút, és átemelte a feje fölött. Fogta az áramcsövet, s szabad kezével a fiú lábait tartva, elindult. Amikor a házak közelébe ért, Hector megpróbálta elfordítani Solo fejét.

- Arra!

Solo nem vett róla tudomást, s folytatta útját Alonzo Rivas háza felé.

- Arra! - kiáltotta Hector, s Solo fejét saját házuk felé forgatta. Solo hagyta, de nem változtatott irányt.

- Gyerünk! Gyia! - üvöltözött Hector, mintha ökrösszekéren ülne.

 

Alonzo hazahoz érve Solo lehajolt, hogy a gyerek lába a földre érjen, és azt mondta:

- Az ökör hazahozott. Vége.

- Nem - mondta Hector.

- De igen. Dolgom van senor Rivas-szal. Az anyád már biztosan keres. Majd holnap!

- És fel is dobsz?

- Rendben.

- Megígéred? - Hector arca ragyogott a gyönyörûségtõl.

- Meg.

Solo a tér felé rohanó gyerek után nézett. Az emberek erõszakosak, még gyerekkorban is. Ilyen a természetük. Nem elítélendõ dolog. Ez serkenti õket a szerszám- és fegyverkészítésre. így született meg õ is.

Alonzo jelent meg a tornácon.

- Solo, téged imádnak a gyerekek!

Solo odafordult, s keresztbe tett lábakkal leült a földre, szembe az öreggel.

- A kicsik azt hiszik, hogy ember vagyok - mondta.

- Az is vagy - mondta mosolyogva Alonzo. A bozontos õszes szakáll elrejtette az arckifejezését, de Solo már a szakáll mozgásából is tudott olvasni.

Solo bólintott. Fogta az áramcsövet, s kigurította belõle a bogyókat.

- Michita! - kiáltotta. - Michita!

Egy szõrös gombolyag Alonzóhoz gurult. A fehér pofájú majom elõrehajolt, és megpróbált lábra állni. Az egyik lábát, egy alaktalan roncsot, tehetetlenül húzta maga után. Csak gátolta a járásban. Michita egyszer Alonzo házának tetejére esett, és eltörte a lábát. Alonzo megmentette a ragadozóktól, s az állat azóta társa lett. A lába torzán forrt össze. Alonzo és a majom gyakran üldögéltek együtt a tornácon.

Alonzo éjjeliõrként dolgozott a raktárban. Ez biztosította megélhetését. Felesége és két fia már régen meghaltak. Kisebbik fiát Somosa rendõrei gyilkolták meg, a fiatalabbik, aki katona volt, egy kontratámadás során esett el. San Carlos közelében.

- Gyere, Michita! - nyújtotta oda neki a bogyókat Solo. Az öreg, nyomorék állat óvatosan lemászott a lép csõn, és leült Solóval szemben. Cheripától eltérõen a majom úgy reagált Solóra, mint egy emberre. Solo mindig szerette volna tudni, miért fél tõle a kutya. Amikor a majom a bogyókért nyúlt, Solo összezárta a kezét, mire Michita felrikoltott és vicsorított. Megragadta a hüvelyk és mutatóujját, és szét akarta feszíteni a kezét.

- Vigyázz, el ne törje az ujjadat - nevetett Alonzo.

Solo engedte, hogy a majom szétfeszítse a kezét, lassan, hogy azt higgye, õ csinálja. Amikor megvolt, kikapkodta a bogyókat, távolabb húzódott Solótól és mnhón enni kezdett.

- Nem tud viselkedni - mondta az öreg.

- Úgy viselkedik, mint egy majom - mondta Solo, miközben a majmot figyelte.

Amikor michita megette a bogyókat, Solo újra kinyújtotta a kezét.

- Gyere ide, Michita, gyere!

De a majom, amikor meglátta, hogy a keze üres, megfordult, és elbicegett Alonzo mellé.

- Ez egy igazi nõ - mondta Alonzo nevetve. - Nincs ajándék, nincs szerelem.

- így van ez a DuendeMicos-szal is? - kérdezte Solo.

- Nem. Azok majomszerû szellemek. Lehet, hogy ez is szellem lesz, ha elpusztul.

- A szellemek halottak?

- Másfajta élet, Solo. Ezt senki nem tudja. Duende Micót még soha nem láttam, láttam viszont fénygömböket lebegni a temetõ felett. Tudód, számomra ez bizonyíték arra, hogy valamiféle élet van a halál után is. Neked persze nem kell félned a haláltól.

Solo bólintott.

- Azt mondják, hogy végtelen hosszú az életem. Legalábbis addig, amíg az elkopott részeimet pótolni tudom. Feltéve, ha valahogy el nem pusztítanak.

- Ez nem jó - mondta Alonzo. - Én, például, nem szeretnék örökké élni. Tudod, engem már csak a szentlélek tart össze. Fájnak az ízületeim, gyengülök, feledékeny vagyok. Fele idõmet azzal töltöm, hogy megpróbálok nevekre emlékezni, a másik felét meg vizeléssel. Nem, nem. Azt szeretném tudni, mi áll elõttem.

Solo bólogatott, bár nem értette. A biológiai és gépi dolgok között ebben a tekintetben volt a legnagyobb hasadék. Új, sötét érzés fogta el. Alonzónak meg kell birkóznia az elkerülhetetlen halál gondolatával, miközben képességeibõl egyre kevesebbre futotta. Bár Solo kezdte hinni, hogy vannak szellemek, a testetlen létezés nem volt az ínyére. Másról akart beszélni.

- Láttad már az Apoyequet?

- Én nem. De mások igen. Például a halászok. Én ácsmester voltam. Néha, amikor az erdõben fát vágtam, elkapott egy olyan érzés, hogy látom Siga Montét, de azt legalábbis sejtettem, hogy valami a nyomomban van - mondta Alonzo, és hagyta, hogy Michita elhelyezkedjen az ölében. - Egyszer, amikor még gyerek voltam, az egyik barátom nem jött vissza egy vadászatról. Másnap egész nap kerestük, de csak a véres ruháját találtuk meg. Sokan úgy vélekedtek, hogy Yacayo kapta el - egy vérengzõ szellem, aki emberhúson él - vagy Sisimique - egy törpe, akinek hasonló az ízlése.

- Szerinted melyik volt? - kérdezte Solo.

- Több mint valószínû, hogy jaguár falta föl - mondta Alonzo, s szakálla mozgása önelégült mosolyt árult el.

- Egy jaguár meg tud ölni egy embert?

- Pepe olyan kicsi volt, mint egy törpe - bólintott Alonzo.

Solo egy darabig szótlanul ült, majd megint beszélni kezdett.

- Olyan sok furcsa dolgot hallottam az itteni emberektõl. Akik engem csináltak, ilyeneket nem említettek.

- Furcsa dolgot? Mit például? - nevetett Alonzo.

- Egy asszony azt mondta: „Ha a párzó kutyákat figye led, elromlik a szemed.“ Miért mondta ezt?

- Igen, az asszonyok mondanak ilyeneket - nevetett fel hangosan Alonzo. - Zavarban vannak, mert a gyerekek nagyon élvezik nézni a kutyákat. De ez az élet, sí? -vonta meg a vállát.

- Sí.

- Az asszonyok mondanak mást is: „Szerencsétlenséget hoz, ha a kalapot fordítva teszed az ágyra“ - ezt soha nem értettem. Az is szerencsétlenséget hoz, ha kiöntöd a sót az ebédlõben. Ha a bal füled ég, akkor valaki beszél rólad. Szerencsétlenséget szül, ha éjjel söprögetsz a házban, viszont szerencsés leszel, ha reggel felsöpröd a járdát. Van sok ilyen mondás. Ezek is az élethez tartoznak. Legtöbbjük hülyeség, de van köztük hasznos is, némelyikük bölcs tapasztalaton nyugszik. Ha azt akarod, hogy egy hívatlan vendég gyorsan elmenjen, tedd a söprût az ajtó mögé, vagy tégy egy kis sót a széke alá - nevetgélt Alonzo. - Néha egy maroknyi sót tettem az alá a szék alá, amire a sógorom ült. Amikor jött, mindig körbenézett. Ha rossz hangulatban voltam, mindig talált vagy sót a szék alatt, vagy söprût az ajtó mögött. Mindig megvolt a hatás.

A távolból Modesta szólította Solót.

- Mennem kell, senor Rivas. Köszönöm a hasznos beszélgetést - mondta Solo, s kezébe véve az áramcsövet, indián módra felegyenesedett.

- Mi az a kezedben? - kérdezte Alonzo.

- Generátor.

- Nem jó a miénk?

- Az enyém hordozható, nem kell hozza se benzin, se olaj.

- Értem - biccentett az öreg. - Akkor már nem kényszerít maradásra semmi, ugye?

- Eddig sem kcnyszerített semmi - mondta Solo. -így legalább nem jelentek terhet a falunak.

- Terhet? Ugyan! Téged az Isten küldött közénk.

- Adiós, senor Alonzo - köszönt el Solo, és elindult.

Solo végiggyalogolt a falun, és integetett mindenkinek, aki a nevét kiáltotta. Embernek való ruhát viselt, emberi hangon szót, de idegenül érezte magát. Haza akart menni, Billhez, a laboratóriumba. Ez a lehetõség azonban most ki volt zárva.

- Solo! - fogadta Modesta csípõre tett kézzel. - Hol voltál?

- Alon…

- Nézd a tûzifát! Azt mondtad, gondoskodói róla -mondta Modesta.

- Eusebio…

- Eusebio elment a kikötõbe halért. Most mivel rakunk tüzet? Talán majomszarral?

- Én…

Agela kukoricát hántolt a tornácon, de közben az udvaron áthaladó Solót figyelte. Járása biztos volt és könnyed. Milyen csinos férfi lenne, ha ember lenne, gondolta. Vállai elõregörnyedtek, pont, mint az emberé. Kezét elõrenyújtotta, állát csodálkozó, kérdõ tekintettel leszegezte. Úgy, mint akárki más tenné ilyen helyzetben Agela szinte már ráncokat is látott plasztikhomlokán. Agela mulatott Solo feszélyezettségén.

Modesta besietett a házba. Solo tanácstalanul álldogált az ajtóban.

- Ne törõdj vele - mondta Agela, aki most már egy vekni kenyeret szedett ki a kemencébõl. - Egész nap ilyen hangulata van. Az én hibám.

- Mit csináltál?

- Megyek Tomás-szal El Tigrébe, az ünnepségre -mondta.

- Mi rossz van ebben?

- Anyának ez nem tetszik - mosolygott Agela. - Szerinte egy tizenhat éves lány még nem járhat szórakozni egy fiúval. Még akkor sem, ha Cerna atya is velünk jön.

- Miért nem tetszik neki?

- Szerinte Tomás már nagy fiú. Azt hiszi, hogy begerjed.

- Begerjed?

- Hát, hogy akar tõlem valamit. Érted? - pirult el Agela.

- Akar valamit?

- Solo! Nem tudsz semmit a nõkrõl meg a férfiakról? Nem tudod, hogy lesz a kisbaba?

- Ja, errõl van szó? Hát persze, hogy tudom. Mint a kutyák. A férfi beleteszi…

- Nem, nem. Az ember nem állat - emelte a magasba a kezeit Agela nevetve. - Én is tudom, hogy csinálják Solo Agela arcát tanulmányozta. Számára nem látszott csinosnak. Az arckifejezése azonban igen. Zavarban volt.

- Modesta attól fél, hogy Tomás ezt teszi veled?

- Igen - mondta Agela megkönnyebbülve.

- És mi ebben a rossz?

- Az, hogy nem vagyunk házasok.

- Aha, házasság. Alá kell írni egy szerzõdést, mielõtt jön a baba. A kutyákkal más a helyzet, õk nem tudnak olvasni.

- Nem, Solo. A házasság nem szerzõdés, hanem szentség - rázta a fejét Agela.

- Értem - mondta Solo.

Solo a kemencének támasztotta az áramcsövet.

- Megyek fáért - mondta. Fogta a kosarat, s elindult az ösvényen.

Amikor félúton járt, megfordult. Innen már látszott a dokk. A Madre de Dios már kikötött. Emberek tolongtak körülötte, halat vásároltak. Solo kinagyította a képet, s látta Eusebiót. Egy zsák hal volt a kezében, és Inginióval beszélgetett. Solo folytatta útját a fészer felé.

Rádióján a megszokott kód helyett zûrzavaros hangkitöréseket hallott. Nem tudta megfejteni. Néhány perc múlva helyreállt a normális adatközlés. A dekódolhatat-lan üzenet világos lett. Szervezkednek, gondolta Solo. Ha kapcsolatot teremtene a mûholddal, és beszélne a Központtal, megfejthetné az új kódot. De akkor elárulná a pozícióját. Telerakta a kosarat fával, jó púposra, lehetett egy quintal, vagyis ötven kiló.

A hegycsúcs sötét fái között egy majomfalka rikácsolt. Solo megfordult, és figyelt. Ember nem volt a közelben. Vállára emelte a kosarat, és elindult lefelé a hegyrõl. Justos tartott a ház felé a két fiúval. Elõttük a fürgén lépkedõ Cheripa, büszkén törve utat gazdájának, kikerülte Solot, aki a kemence elõtt ült. Az áramcsõ egyik vége az izzó sz“énen nyugodott. A két fiú odarohant.

- Mûködik? - kérdezte Eusebio.

- Igen - mondta Solo, s a csõ egyik végébe illesztett töltõzsinórra mutatott.

- Semmi hangja nincs - mondta Justos. - Mûködik?

- Csak halkan zümmög - felelte Solo.

Justos letérdelt, s fülelt. Olyan halkan zúgott, mint néha a televízió.

- Solo, ez hihetetlen. Ez a dolog olyan áramot fejleszt, mint a Honda? - nézett mosolyogva Solóra Justos.

- Nem annyit, mint a Honda, de nekem elég.

- Ezzel eljutsz olyan messze, hogy… - Eusebio elhallgatott. - Ugye nem mész el?

- Nem - mondta Solo. A légjobb hazudni, gondolta. - Ezzel megkímélem a Hondát - mondta.

Justos a csövet tapogatta. Csak langyos volt, viszont a zsinóros vége olyan forró, mint egy petróleumlámpa.

- Hogy mûködik ez? Mi tudunk ilyet csinálni?

- Majd lerajzolom a tervét, Justos. Azon meglátod, min alapul a mûködése. Teljesen egyszerû. Használhatjátok azokat az eszközöket, amiket külön erre a célra csináltam.

- Akartok enni? - kérdezte a kezeit a kötényébe törölgetõ Modesta a tornácoft- állva.

Eusebio és Angela bementek a házba, Inginio pedig elindult hazafelé. Justos hátramaradt, a robotot figyelte. Solo gondolataiba mélyedve ült. Most, hogy a többiek elmentek, a csõ halk zümmögése hallhatóvá vált.

- Készülsz elmenni, ugye? - kérdezte Justos.

Solo Justosra emelte szemét. A robot és a férfi egy darabig egymást nézték, majd Solo elfordult.

- Én azt hittem - mondta Justos.

Ezzel Justos otthagyta a robotot, és õ is elindult hazafelé. A csõ halkan zümmögött tovább. Az éjszaka most csendesebbnek tûnt Solónak, mint máskor.

- Solo, jönnöd kell - könyörgött Eusebio. Megragadta Solo kezét, és vonszolni kezdte Escopeta háza felé. - Tomás és Felix kihívott egy játékra.

- Még soha nem játszottam.

- De neked biztos menni fog, Solo. Ó, Istenem, számodra gyerekjáték lesz.

- Nem.

- De, Solo, kérlek! - vonszolta tovább Solót Eusebio.

- A becsületemért játszom.

- Akkor neked magadnak kell játszanod. Ha én is megyek, nem tisztességes a verseny.

- De ha még soha nem játszottál, akkor honnan tudod? Lehet, hogy egyetlen golyót sem sikerül a lyukba löknöd.

- Én minden golyót be tudok lõni - mondta Solo.

- Az biztos - engedte el Solót Eusebio, és néhány lépést hátralépett. - Megyek és megmondom nekik, hogy mi gyõzünk, mert minden golyót begurítasz. Ez megteszi majd a kellõ hatást - mondta, és eltûnt a sötétben.

Néhány pillanat múlva Solo még hallotta, hogy Eusebio kiabál.

- Azt várhatod, hogy mikor fogok helyetted tûzifát hozni.

Inginio és Eusebio a tornácon ültek, Tomás és Felix bent játszadozott a biliárdasztalnál.

- Nem jön? - kérdezte Inginio.

- Nem. Azt mondja, hogy akkor nem tisztességes a verseny.

- Épp ez kell nekünk, nem? Felix a falu legjobb játékosa, ezért nekünk tisztességtelen elõnyre van szükségünk. Kérd meg még egyszer. Nem hallgat rád?

- Solo makacs gép. Nem csoda, hogy ayanquik kiengedték a kezeik közül. Használhatatlan.

Inginio benézett Escopeta házába. Felix egy bonyolult lökéssorozatot hajtott végre. Amikor felnézett, meglátta Inginiót.

- Készen álltok?

- Egy perc - mondta Inginio. - Eusebio! - fogta halkra a hangját.

- Megmondtam, hogy nem jön. Gyere! Gyere a vesztõhelyre! - felelt Eusebio, és az ajtóhoz ment.

- Mierda - szólt panaszosan Inginio.

- Szép tõletek, hogy még ma eljöttetek játszani - fogadta õket Tomás.

Amikor Eusebio és Inginio beléptek, Tomás és Felix még mindig várakozásteljesen az ajtót nézték.

- És a gép? Másutt van elfoglalva? - kérdezte Felix.

- Nem tud jönni - felelt Eusebio.

- Hát persze, hogy nem - nevetett Felix, és az ágyékára mutatott. - Nincs pingája - s harsogó nevetésben tört ki saját tréfáján. Tomás is majd megfulladt nevettében. A bárnál ülõ két ember vigyorogva bólogatott.

- Nincs rá szükségünk. Majd Inginio játszik helyette - mondta Eusebio.

- Én? - sziszegte Inginio megdöbbenve. - Én nem tudok…

- Akkor kezdhetjük? - szólalt meg Solo mögöttük. Eusebio megpördült, szemében megkönnyebbülés és hála. De mivel mindig azzal kérkedett, hogy õ Solo oktatója, szigorúságot erõltetett magára.

- Elkéstél, Solo. Már majdnem elveszítettük a partit miattad.

Solo nem válaszolt. Eusebio egy percre elszontyolodott, mert tudta, Solótól kitelik, hogy hátat fordít nekik, és otthagyja õket.

- Bocsánat, Eusebio - mondta Solo Eusebio megkönnyebbülésére. - Nem jöhettem korábban.

Eusebio megragadott két dákot, s az egyiket Solónak adta.

- Rendben van, Solo. Tudom, nem vagy ahhoz hozzászokva, hogy találkozód legyen.

Solo a kezébe adott dákót nézte.

- Ez az ütõ?

- Igen, ez az ütõ - tört ki harsány nevetésben ismét Felix. - Lemondod a fogadást?

- A fogadás marad. Játsszunk! - felelte Eusebio, s mélyen Felix szemébe nézett.

- Mi a tét? - kérdezte Solo.

- Ne törõdj vele - felelte Eusebio.

- Nem mondtad meg neki? - kérdezte Felix.

- Fogd be, Felix! - üvöltött Eusebio, és elpirult.

- Dehogy fogom - mutatott Felix Solóra. - Te vagy a tét, Solo. Ha mi nyerünk, akkor hozzánk fogsz tartozni.

- Tartozni? - csodálkozott a robot, és Eusebióhoz fordult. - Tartozni?

Eusebio nagyot nyelt, amint Solo hatalmas teste szinte fölé tornyosult.

- Én… mi nem veszíthetünk. Felix rádiójáért játszunk - a tiéd lesz! - áradozott Eusebio.

Solo a szörnyen zavarban lévõ Eusebiót figyelte. A fiú roppant izgatott volt, a szíve gyorsan kalapált. Eusebio tele volt félelemmel. Eusebiót szégyenbe hozom, ha ellentmondok neki. És Felix meg Tomás? Õk meg nagy bajt keverhetnek. Veszekedést. Elmehetnek a katonákhoz, és elmondhatják, hogy itt vagyok.

- Értem - mondta Solo. - A rádió. Arra nekem tényleg nagy szükségem van.

- Valóban? Gracias, Solo - ragyott fel Eusebio.

Jól van - mondta Tomás, aki összeterelte a golyókat, es a keretbe tette õket. -Jó hasznát veszem egy robotnak a földeken.

- Atebolt játsszunk - szólt Felix.

Tomás hevesen görgette a keretet elõre-hátra, majd a filcen mégjelölt háromszögön megállította. Amikor felemelte a keretet, a golyók a helyükön maradtak, ami nagy bravúrnak számított, mert az asztal legalább húszéves volt, már akkor is csak egy roncs, amikor Escopeta megvásárolta. A filc göröngyös volt, s a golyók elvándoroltak a helyükrõl.

- Válassz! - mondta Tomás, s feldobott egy pénzdarabot a levegõbe, elkapta, s a kézfejére csapta.

- Fej - mondta Eusebio.

- írás - jelentette be Tomás, miután felemelte a kezét.

- Te kezdesz - nézett Eusebióra Felix.

Eusebio bólintott, s amikor útban az asztal felé elhaladt Solo mellett, odasúgta neki! - Figyelj és tanulj!

Solo bólintott. A kezdés jól sikerült, a golyók szétrepültek. De a lyukba egy sem gurult.

- Príma kezdés! Eusebio - jegyezte meg Felix, miközben a dákója végét krétázva, s az asztal körül járva megpróbált egy lökési pozíciót felvenni. - Kitûnõ kezdés! -lehajolt, s a golyókra hunyorított. - Kitûnõ! - Felix ráhajolt az asztalra, s egy könnyû saroklövéshez készülõdött. Solo Felix minden mozdulatát követte, s megpróbálta magában rögzíteni. Felix finoman elõre-hátra csúsztatta kezében a dákot, megütötte a neki jutott golyót, amivel a hatos golyót célozta meg. A golyó tompa puffanással a saroklyukba esett.

- Az egyszínû golyók az övéik - mondta Solónak Eusebio.

- Így igaz - mondta Felix, s a tízes golyóhoz sétált egy újabb saroklövéshez. - És figyelj, itt vár engem egy másik aranyos, egyszínû golyó - kommentálta mozdulatait Felix. - Itt vár - a dákó meglökte a tízes golyót, s az ütés csattant, mint egy puskalövés. Amikor a golyó a lyukba vágódott, befejezte a mondatot - engem. - Eust bióra nézett és vigyorgott. - A miénk az egyszínû golyó Tudtad te ezt, Tomás?

- Aha - bólintott Tomás.

- Igen - szólt Felix, s hátralépett, újra a dákot krétáz-ta, s a fejét jobbra-balra ingatta. - Na, és ezt nézzétek! Egy másik sima golyó! Arra vár, hogy a lyukba repüljön.

Eusebio egy székre rogyott, és nagyokat sóhajtva figyelte, amint Felix két másik golyót is a lyukba lõ. De aztán Felix hibázott.

- Mierda! Ezt a kurva asztalt! Akár kavicsokon is játszhatnék.

Eusebio Solót nézte, aki az asztalhoz ment, és megkré-tázta a dákot. Solo az ellesett mozdulatokat ismételte. Megfontoltan kenegette a krétát a dákó végéhez.

- A csíkos golyókkal játszunk. Ha nincs több, lõdd be a nyolcas golyót.

Solo bólintott. A dákot a neki kijelölt golyóra célozva, ide-oda csúsztatta a kezében. Meglökte a golyót, de az éppen hogy csak mozdult. Eusebio halálsápadt lett. A golyó a nyolcas golyónak ütközött, alig láthatóan meglökte, majd a nyolcas golyó meglökte a tizenhármast, ami idegtépõ lassúsággal az oldalsó lyuk széléhez gurult. A lyukba guruló golyó puffanását elnyomta Eusebio üdvrivalgása.

- Solo! Ez nagy lökés volt!

Felix és Tomás aggódó pillantásokat váltott, amint Solo a következõ lökéshez készülõdött. A kilences golyó néhány centire volt a saroklyuktól, de a piros golyó nem állt a lökés irányában. Solo célzott, nem a kilencessel, hanem a piros golyóval. Az éles lökés az asztal másik oldalába ütközött. A golyó leperdült, aztán még kétszer irányt változtatva a kilences golyónak csapódott, ami némi tétovázás után, szép lassan begurult a lyukba.

- Istenem! - Eusebio úgy ugrált, mint egy gyerek. -Solo, nagyszerû vagy! Inginio! Mit szólsz hozzá? Szinte hihetetlen.

Inginio széles vigyorral reagált.

- Szerencsés - morogta Felix, s a bárhoz ment egy italért.

Solo lökéshez készült, hátracsúsztatta a dákot, aztán megmerevedett. Felegyenesedett, fejét az ajtó felé for dította.

- Mi van, Solo? - kérdezte Eusebio. Solo lassan az ajtó felé sétált.

- Solo! Még mindig te következel. Addig lökhetsz, amíg… Solo megfordult, s a fejét egyik oldalra fordítva, megállt az ajtóban.

- Mi van, Solo? - lépett hozzá Eusebio aggódó tekintettel. Megérintette Solo karját, mire Solo ránézett.

- Jönnek - mondta.

- Mit csináltok ott? - kérdezte dühösen Felix. - Játszunk vagy nem?

Solo kiejtette kezébõl a dákot, s olyan embertelen hangon üvöltött fel, mint egy torzra hangosított rádió.

- Jönnek! Támadni fognak!

Eusebio megborzongott, a gyomra hirtelen émelyegni kezdett.

- Los contras?

- Igen, támadásra készülnek. Igyekezzetek! Siessetek! Az emberek kirohantak.

- Támadás! Támadás!

- Siess, Solo! Te Inginióéknál bújsz el, én meg otthon. Siess! - kiáltotta Eusebio, és kifutott az udvarra. Solo az ajtóból figyelte a falun végigfutó hisztériát. Miért éppen ezt a falut támadják, ezt a stratégiailag jelentéktelen helyet? Asztalok borultak, dominók röpültek. Gyerekek botladoztak át a bútorokon keresztül.

Anna Valdez megvágta a lábát egy összecsukható székkel, és most sírva ült a porban. Solo nézte egy darabig, de a gyerek egyre csak az anyja után sírt.

A nagy zûrzavarban a kutyák ugatni kezdtek, s az emberek nyomába eredtek. Az egyik elkapta a gazdája nad ragját. Solo odarohant Annához, felkapta, és a házuk felé futott vele. Maria Teresa kiragadta a kezébõl, szemeiben félelem ült.

- Gracias, Solo - s beszaladt a házba Annával. Amikor Solo Modesta háza felé indult, robbanás rázta meg a földet. Solo látta a narancsvörös lángokat fellobbanni a raktárnál.

- Ötven fok jobbra - hallotta a tûzvétõ hangját. Az adás a Colina Duendes tetején lévõ walkie-talkie-ból jött. Egy másik robbanás a rakodódokkot vágta szét.

- Jól van, oda még egyet!

A völgyben puskák ropogtak. Ez a hídnál lévõ három õr volt, gondolta Solo. Három gyors egymásutánban leadott ágyúlövés szétrombolta a raktárát. Alonzo biztosan ott volt.

Solo húsz másodperc alatt rohant a háromszáz méterre lévõ raktárig. Körülötte pokoli zûrzavar. Nincs semmilyen terv, semmi elgondolás? Az emberek nem tudják, hogyan kell harcolni? Nincs hadállás, nincs menekülési út? Csak hõsködni tudnak. Futás közben látta, hogy juan Picadót eltalálja egy puskalövés. Az ágyútûz megszûnt. A kontrák közeledtek. A raktárból csak lángoló romhalmaz maradt. Az összegyûrõdött bádog vörösen izzott az éjszakában. Solo a törmelék alatt észrevette a gerenda alá szorult Alonzót. Eldobálva az útból az égõ fákat, begázolt a törmelékhalomba. Amikor egészen közel került Alonzo véres arcához, szólongatni kezdte.

- Sí? - suttogta Alonzo alig hallhatóan. - Sí? Mi történt?

Solo kiemelte a törmelékhalom alól, s elhúzta a terjedõ lángok útjából. Felkapta, mint egy gyereket, és a tópartra rohant vele, aztán letette egy pálmafánál.

- Maradj itt!

- Itt ne - mondta Alonzo. - Az alligátorok…

- Nem fognak bántani, csak maradj. Visszajövök.

- De…

De Solo azonban már eltûnt, csak az árnyéka látszott a raktár égõ poklában. Visszaérve megtalálta a törmelék között Alonzo fegyverét, egy M-16-ost, két tölténytárral. A tûz tomboló viharként emésztette a fákat. A campesinok a falu bejáratánál, az alacsony sziklafalon foglaltak tüzelõállást, míg mások a pálmafák takarásába húzódtak. A kontrák a mûhely felõl közeledtek. Amikor Solo meglátta, hogy egyikük gázolajat önt a mûhely falára, célzott, s fejbe lõtte az embert. Tovább szaladt elõre, miközben célzott, lövéseket adott le. Mindegyik talált. Juan Picadó hoz érve letérdelt és a mellére hajolva hallgatózott. Juan meghalt. Összeszedte a tölténytarait, és továbbment.

A mûhelynél Juan Pedro Gonzalez - aki magát Haciendának nevezte - a Wayne T. Johnson Brigádból, döbbenten látta, hogy emberei hullanak, mint a legyek. A falusiak elkapták õket. A támadás megakadt. Úgy tûnt, hogy egy másik csoport a raktár felõl közelít, pedig úgy tudták, hogy ott nincs senki. Csak az öreg ember van ott éjszaka. Szandinisták? - gondolta. Az lehetetlen. Az õrség a folyó menti útnál van. Puskája távcsövébe nézett, s megpillantott egy feléje tartó sötét alakot. A mellkasára célozva meghúzta a ravaszt. Semmi. Újra tüzelt. Az alak rendíthetetlenül haladt tovább. Értetlenül nézett a fegyverére. Mi történhetett? Ismét lõtt, most hat lövést adott le egymás után, az ember különbözõ testrészeire irányozva. Semmi.

- Mesa! - üvöltötte.

- Sí, Hacienda! - válaszolta a kocsi fedezékébõl az õrmester.

- Látod ott azt az embert? - mutatott Hacienda a rak tár felé.

- Sí, Hacienda - mondta Mesa.

- Kapd el!

Mesa célzott, de abban a pillanatban holtan esett össze.

Ez egy megszállott, gondolta Hacienda. Egy halálosan megsebesült ember, aki nem adja fel. Hacienda lebukott egy rozsdás traktor mögé, és onnan hívta embereit.

A Wayne T. Johnson Brigád egy századot vonultatott fel erre az egyszerû feladatra, tudták, hogy a falunak csak néhány puskája volt az önvédelemre. Hacienda csapatai több irányból támadták a falut. A völgy, a mûhely és a hegy felõl, azzal a paranccsal, hogy foglalják el és gyújtsák fel, mintegy példát szolgáltatva arra, hogy a szandinisták nem tudják megvédeni õket.

- Fehér Csoport - mondta a rádióba Hacienda. - Fehér Csoport, jöjjön ide.

- St, Hacienda - hallotta Solo a saját adóvevõjén.

- Menjetek Mesa állásába.

- Sí, Hacienda.

Hacienda látta, ahogy a gyógyszertár zsúpteteje Ián gokba borul. Na, végre, gondolta. Szedjétek le végre ezt az embert a hátam mögül, s aztán a földdel teszem egyenlõvé a falut.

A fegyverek ropogása közepette Solo asszonyok és gyerekek sikoltozását hallotta. Ilyennel eddig még soha nem találkozott. Fájdalmat okozott neki. Igazi golyó sem érte eddig, embert sem ölt szándékosan, de - valahogy az egész mégis ismerõsnek tûnt a számára. Erre teremtették. Egy sorozat érte a testét, amitõl hátratántorodott Térdre vetette magát és lõtt. Solo soha nem tévesztett célt. Mire Alonzo és Juan tárait kilõtte, a faluhoz vezetõ ösvényt tartó kontrák legtöbbje halott vagy sebesült volt. Tüzelés közben Solo rádióján az El Tigre-i szandinista õrt hívta, és tájékoztatta a Las Cruzasi támadásról.

A Fehér Csoport húsz embere a völgybõl közeledett. Solónak nem maradt tölténye. Lekuporodott egy nehéz, fából készült szekér mögé, és várta, hogy a Fehér Csoport emberei egy helyen gyülekezzenek. Látta, hogy a vezetõ a kocsi felé mutat, és valami parancsot üvölt. A falusiak heves tüzelésbe kezdtek, hogy a kontrák figyelmét magukra vonják.

Solo kiengedte a rögzítõféket, és a kocsit az ellenség felé lökte. Hallotta, hogy Hacienda felüvölt:

- A kocsi! Állítsátok meg a kocsit!

Solo körül újabb golyózápor süvített.

Hacienda döbbenten figyelte a gyorsuló kocsit, és a súlyos kerekek dübörgését. Ez meg hogy lehet? Egy ilyen szekeret csak egy ökör tud megmozdítani! A szekér a csoportba verõdõ kontrák közé csapódott. Hacienda látta, hogy az õrült elõugrik, és egy doronggal a kezében rájuk veti magát. Villámgyorsan, szinte követhetetlen gyorsasággal szétloccsantotta egymás után négy embere fejét. Mint egy megelevenedett ördög csapkodott, rúgott maga körül, akit csak ért. Elképesztõ látvány volt. Aztán megállt, s nézte, hogy mozog-e még valaki. Hacienda célzott. Az egész tárat kilõtte a démonra. Emberei között pánik tört ki, és futásnak eredtek. Hacienda üvöltözve próbálta megállítani õket, mire az ördög megpördült, felragadott egy puskát, és lõtt. A golyó Hacienda vállát találta el, az ütés ereje a földre sújtotta.

Istenem! Hacienda a sebét tapogatta, folydogáló, ragadós vérét. Nem érzett fájdalmat, karja viszont tehetetlenül csüngött. Másik könyökére támaszkodott, s figyelte, amint a jelenség az emberei után veti magát.

Solo közönyös maradt. Akiket megölt, barátai életét oltották ki. Meghatározásuk: ellenség; TAU-védelem. Solo számára nem létezett annak az emberi felismerésnek a borzalma, amit egy másik szétroncsolt test látványa kelt, vagyis, hogy õ maga is hús és vér ember. A gyilkolás, különösen, ha emberekrõl van szó, nem jelentett neki többet, mint egy svábbogár eltaposása egy halandónak. Hatékonyan alkalmazott gépi erõvel hasított szét koponyát és testet; meg sem rézzent a kitekert nyakból kibuggyanó vér láttán. Bill most büszke lenne rám, gondolta hirtelen.

Csak egy maroknyi ellenálló maradt a falu szélén. Éppen rájuk akarta magát vetni, amikor egy olyan sikoltást hallott, amit minden más sikoly, sírás és hörgés ellenére is felismert.

Solo futni kezdett. Négy kontra közül az egyiknek úgy rúgta szét a fejét, mintha csak dinnye lett volna, miközben néhány találatot kapott. Az egyik majdnem a bal sze mét érte.

- Solo!

Solo a fal mellett fekvõ Felis és több más falusi testen bukdácsolt át. Újra meghallotta Modesta sikolyát.

- Gracias a Dios! - suttogta Hacienda, amint a falu felé rohanó hatalmas test után bámult.

- Kész? - kérdezte Clyde Haynes.

- Azt hiszem - felelte Bill.

- Most kész, vagy nem? Különben van NEOS az adáshoz. A JPL azt mondta, öt perc.

- Az elég lesz. A szimulációnál sikerült. Nem hiszem, hogy Solo le tudja állítani. Feltéve, ha van elég energiája, és a rádiói mûködnek…

- Kapd el, Bill! Nyomd már meg azt a kurva gombot!

Bútortörmelékeken átugrálva, Solo szinte elsuhant Escopeta háza mellett. A televízió még most is mûködött.

Amikor Modesta tornácára ugrott, az egész épület beleremegett. Két lövés dördült belülrõl, mindkettõ a mellét érte. Hirtelen mérhetetlen fájdalom járta át egész testét, égetõ kín, mely azonban nem a golyóktól származott. Összeesküdött ellene a saját teste? Áramköreit hatalmas erejû impulzus lökte meg. A hatástalanító rendszer! Bill! Oké, Bill! Védelem egy! ennek a jelnek elég erõsnek kellett lennie ahhoz, hogy kioldja a relét, és a kapcsoló felrobbanjon. Solo azonnal kikapcsolta magát. Összeesett, mielõtt a megkezdett lépést befejezhette volna. A padozat jajongva recsegett súlyos teste alatt. Feje a küszöbre koppant.

- Kapd el azt a kurva gépet! - hallatszott belsejében a hang.

Solo tehetetlenül feküdt. Érezte, hogy az adás minden vevõkészülékét bizsergeti, majd elakad. Fejét úgy fordította, hogy beláthasson a szobába. Három kontrát látott. Az egyik a hátrakötött kézzel álló Eusebióra és Inginióra szegezte a puskáját. Az, amelyik rálõtt, most hátat fordított neki. A harmadik Agelát nyomta az ágyhoz és nagyokat nyögött. A várakozó kontra odakiáltotta.

- Siess már, Rio!

Agela szájából vér szivárgott, félájultnak tûnt és sírt. Ruhája, amit az ünnepségre akart felvenni, a földön hevert összetépve, összegyûrve. A bambuszágy nyikorogva fel-felnyögött támadója minden mozdulatára. Agela zokogott.

- Ne, ne! - ismételte halkan, egyre erõtlenebbül, mint egy véget nem érõ agóniában.

Nemi erõszak, gondolta Solo. Az ember így is elhintheti a genetikai anyagot a különbözõ populációk között. Az erõszak a harcos biológiai szükséglete, ilyen helyzetekben nem tud ellenállni a kéjvágynak. Nem csak arra törekszik, hogy különbözõ néptörzseket irtson ki, hanem arra is, hogy megerõszakolja az asszonyaikat, hogy ezáltal az erõs, magasabb rendû gének terjedését tegye lehetõvé. S mindez csak azért, hogy az emberi nem tovább fejlõdjön. Persze ezt nem tudatosan teszik. A DNS-molekula kényszerítõ hatására cselekszenek így; a pénisz megduzzad, nincs tekintettel arra, hogy a szenvedõ alany olyan kétségbeesett fájdalmat érez, mint Agela. A DNS-nek csu-poán egyetlen dolga van: végrehajtani a feladatot. S ezt meg is teszi, gondolta Solo. Agela zokogása nem maradt hatástalan. Solo megértette az érzést. Végrehajtja a feladatot, de ez így nem helyes. Meg kell ölnöm ezeket az embereket.

Eusebio lehajtott fejjel állt. Solo látta az arcát eltorzító tehetetlen borzadást. Az ágy továbbra is ritmikusan nyikorgott. Eusebio könnyei patakokban folytak végig arcán. Inginio is sírt.

- Ti ninok! - mondta az õrködõ Palo, s kiköpött. - Ha megéritek, akkor egy szép napon majd ti is férfiakká válhattok.

Hirtelen egy síp éles hangja hasított át a csatazajon. Gyülekezõ a völgyben!

Rio egy utolsó, brutális lökéssel, állati üvöltés kíséretében ejakulált.

- Az isten verjen meg, Rio! Nekem már nem maradt idõm! Te meg az a rohadt bátyád élvezhettétek a csajt, én meg itt maradtam feltöltve! - dühöngött Mosca.

Amikor Rio felemelkedett Ageláról, ondója vékony vonalban lógott péniszébõl Agela meggyötört vaginájáig. A síp hívására gondolkodás nélkül felkelt, begyömöszölte dagadt nemi szervét a nadrágjába, és felhúzta sliccén a cipzárt.

- Ven acá Mosca - mondta Rio. - Gyerünk. Mosca gyûlölettel figyelte Agelát, aki úgy feküdt összekuporodva, mint az embrió az anyaméhben.

- Kinyírjuk?

- Kinyírni? - nevetett Rio. - Egy ilyen csajt? IX hogyis, Mosca, inkább megtartjuk a következõ alkalomra is, hogy neked is jusson belõle, amigo. - Rio a testvéréhez fordult: - Jó kis csaj volt, mi Palo?

- Mint a cukor - felelte Palo, és megnyalta a száját.

- Megöllek! - morogta Eusebio. - Megöllek! Átkozottak!

- Nicsak! - mondta Palo. - Figyeld már a kis hülyét, hogy ugat! Ilyen kell nekünk a seregbe - s az ajtó felé bólintott. - Gyertek, ninos, kifelé! Meghaltok, ha szökni próbáltok.

- Az asszony? - kérdezte Mosca a konyha egyik sarkában lévõ sötét kupacra mutatva.

- Halott - mondta Palo. - Siessünk, a kapitány kiherél, ha elkésünk. Gyertek!

Solo látta, hogy a fiúk átlépnek rajta. Eusebio meg akart állni, de kísérõje meglökte a puskatussal.

- Solo? - kérdezte Eusebio elõrefelé bukdácsolva.

- Igen, nifio, most már egyedül vagy. Az anyád meghalt, a nõvéred kurva lett - vigyorgott Palo. - Vaya!

Amikor Mosca átlépett Solón, felkiáltott.

- Jókora darab!

- Sí, hombre - nevetett Palo. - Jókora hulla.

Solo, emberi látótávolságon túl is, figyelte, ahogy Euse-biót és Inginiót gyorsabb haladásra kényszerítik a kontrák. Fülelt. Agela zokogott. A faluban terjedõ tûzben recsegett-ropogott az égõ fa. Csecsemõk sírtak. Itt-ott szórványos lövések dördültek. A kontrák gyülekeznek és elillannak, gondolta Solo - jól szervezett rajtaütés volt. A NEOS-ból érkezõ jel egyfolytában lüktetett belsejében, olyan erõsen, hogy szinte Modesta tornácának padozata hoz szögezte.

 

15.

Bill minden erejét összeszedve figyelt. Teljes öt percig le nem vette szemét a hangszóróról, amibõl a NEOS-jel érkezett.

- Solo vészjelébõl semmit nem fogunk - mondta. Fejét rázva a konzol felé nyúlt, és lepöccintette az adó gombját. Clyde behunyt szemmel letargiába süllyedt, olyan volt, mint aki mindenét elveszítette.

- Vagy nincs energiája és valahol az õserdõben hever, vagy kiszagolta a tervet - vélte Bill.

- Nagyszerû - nézett tágra nyitott szemekkel Billre Clyde. - Akárhogy is van, nem jutottunk sokkal elõbbre, mint amikor elkezdtük - mondta, s komótosan felállt. - Hatalmas teljesítmény, Mr. Tudomány - tette hozzá, és átsétált a szoba másik sarkába.

Bill egyre csak a Solo konzolt bámulta. Megütögette a billentyûzetet, s amikor megjelentek Solo videoáram-körei, ezeken a sematikus ábrákon tartotta hosszasan tekintetét. Újra megismételte a hatástalanítóhoz küldött jelet. Vajon, hogyan védhette ki ezt Solo? Hacsak nem… Bill hunyorgott egyet. Nem, ez szinte lehetetlen. Nem lehetett elég ideje ahhoz, hogy kikapcsolja magát! Bill egyre valószínûbbnek tartotta, hogy Solónak nem volt elég energiája, annak ellenére, hogy meglépett. Biztos összetörött, amikor lezuhant…

Gondolatait Clyde kitörõ ujjongása zavarta meg. Clyde megpördítette széket, és úgy ugrált a MII. számítógépének printere körül, mint aki megõrült.

- Elkaptuk a nyomorultat! - üvöltötte.

- Mit beszélsz? - ugrott fel Bill, és a telexhez rohant.

- Azok a rohadt szabadságharcosok látták! - nevetett Clyde.

- Hogyhogy? Azt sem tudják, hogy néz ki.

- Persze. Õk tényleg nem is tudják, hogy mit láttak, én viszont igen! - mondta Clyde, s a telex kinyomtatott üzenetére mutatott. - Látod? Súlyos veszteségeket okozott Las Cruzasban. Egy óriási termetû férfi egyes-egyedül több tucat embert megölt és sokat megsebesített. Késõbb lelõtték.

Clyde örömtõl sugárzó szemekkel nézett Billre.

- Ez ugyebár megfelel a mi emberünk leírásának.

- Azt mondja, hogy ember volt, és hogy megölték -felelte Bill.

- Azt én is tudom - vágott vissza mérgesen Clyde. -Az a sötét Menendez kapitány vissza kell hogy térjen a menedékházba holnap. Én is ott leszek, erre mérget vehetsz. Tudni akarom a részleteket. Én meg vagyok róla gyõzõdve, hogy csakis Solóról lehet szó.

Bill újból elolvasta az üzenetet, és bólintott.

- Elképzelhetõ. Ez a valaki azonban embereket ölt. Ez nem Solo stílusa.

- Nem áll tõle távol az ilyesmi, Bill. Megmondom Bob Warrennek, hogy induljon a faluba, amint csak lehet.

16.

Justos felesége zokogva kiáltozott a házban.

- Inginio! - jajgatta.

Justos gyomra görcsbe rándult, és olyan érzése ta madt, mintha kisebbre zsugorodna.

- Inginio! Inginio!

Felesége megragadta az ingét, és szemrehányóan kiáltozta az arcába a fiú nevét.

- Dánia! - ölelte át Justos, de Dánia ellökte magától. - Dánia! Mi a baj? Mi történt Inginióval?

- Elvitték - kiáltotta. - Elvitték!

Újra megpróbálta átkarolni, de Dánia ellökte magától.

- Csinálj már valamit! Kapjátok el õket! - kiáltotta. Még így is jobb, mintha meghalt volna. Legalább még él. Justos tehetetlenül nézte, amint Dánia abbahagyja a kiabálást, és elkeseredetten zokogni kezd. Az ágyon ült, arcát a kezébe temette.

Visszaszerzem, gondolta Justos.

Dánia hirtelen felnézett.

- Eusebiót is elvitték - mondta olyan nyugodt hangon, hogy Justos szinte megijedt.

- Jaj, istenem! - kiáltotta Justos. - Modestáékhoz küldtem õket. Solóra kellett volna vigyázniuk - nézett könyörögve a feleségére. - El tudod ezt képzelni? Még hogy mi védjük meg Solót! Tudod te, mit csinált az a gép, ami megjavította a teherautónkat es fát hozott?

Egy pillanatig elhallgatott, s Daniára bámult, várta, hogy szóljon valamit, de felesége csak hallgatott.

- Megölt legalább harminc istenverte animalét. Úgy szétlapította õket, mint a férget - mondta egyre csendesebben. - És én még a fiúk õrizetére akartam õt bízni - tette hozzá egészen halkan, s kiment a szobából.

- Hová mész? - kiáltotta éles hangon Dánia.

- Modestához - kiabálta vissza a sötétbõl Justos, és futásnak eredt.

Justos könnyeivel küszködött. Egy alakot pillantott meg Modesta tornácán, és szíve nagyot dobbant. Közelebb érve látta, hogy valóban Solo az. Letérdelt, hogy közelebbrõl szemügyre vegye a robotot.

- Solo? - kérdezte.

Semmi válasz. Justos megtapogatta a robot golyótépázta ruháját, de nem talált rajta lyukat. Nem értette, miért nem mozog. Tudta, hogy nem tud segíteni neki.

Alonzo Rivas jelent meg a lépcsõnél. Vér csurgott a halántékán.

- Jól vagy? - kérdezte Justos.

- Hát, persze - mondta Alonzo, és leguggolt Solo mellé. - Ez az akármi megmentette az életemet. Mi van vele?

- Nem… - kezdte Justos, amikor a házból jövõ, alig hallható zokogásra lett figyelmes. »

Odabent, a távoli tüzek fényében meglátta, hogy Agela az ágyán ül. Ahogy feléje indult, még jobban sírni kezdett.

- Ne! Ne!

- Agela!

Agela keservesen sírt, de kezét már feléje nyújtotta, Justos szorosan magához ölelte.

- Mit csináltak veled? - kérdezte, s érezte, hogy Agela egyre csak a plédet rángatja, s mindenáron el akarja takarni vele magát. Nem, ez nem lehet igaz, ez nem, gondolta Justos. Csak nem voltak rá képesek, Agela még kislány…

- Anyát leütötték a konyhában, tío Justos - panaszolta. - És megölték Solót is…

- Modesta? - tolta el magától Agelát Justos, és a földön heverõ sötét testhez lépett. Gyufát gyújtott, s meglátta, hogy Modesta fekszik ott, vérbe fagyva. Véráztatta arcát groteszk módon támasztotta kedvenc konyhaszekrénye oldalához. Justos szemébõl megeredtek a könnyek. Egyszer csak egy árnyalak jelent meg az ajtóban, mire hirtelen hátrapördült. Solo állt ott némán, mellette Rivas. Egy szót sem szólt, csak egyenesen Modestához lépett. Amikor a robot letérdelt, Justos meggyújtott egy gyufát, de az kialudt. Miközben egy másikért matatott, rájött, hol a lámpa, s azt gyújtotta meg.

Solo megvizsgálta Modesta szívét. Alig érezhetõen vert. Félretolta a haját, és hosszasan nézegette a vérzõ sebet. A koponyacsont megsérült, amikor a puskatussal ráütöttek.

- Hozz kötszert - mondta Solo.

Egy órával késõbb Justos, Rivas és Solo a tornácon ültek. Modesta eszméletlenül, de már bekötött fejjel feküdt az ágyon. Agela Dánia karjai között zokogott.

- Nem fog meghalni - mondta Solo halkan.

- Biztos vagy benne?

- Az élõlényeknél soha nem lehet tudni, de nem észleltem nagyobb agyrázkódást. Sok vért veszített, viszont a seb nem súlyos. Néhány napig azonban gyenge marad.

- És a többiek? - kérdezte Justos.

- Amennyire lehetett, elláttam õket. Néhányat be kell majd vinni az El Tigre-i kórházba, ezért szóltam a hadseregnek. Azt mondják, hamarosan itt lesznek.

- A hadsereg - köpött egyet Rivas. - Jó vicc. Már két óra eltelt, és sehol senki. Gyáva patkányok.

Solo bólintott.

- Lehet, de az is lehet, hogy nem tudnak eicg embert összeszedni. Hajnal elõtt valószínûleg nem érnek ide.

- A sebesültek nem fognak meghalni - mondta Solo, és felállt. - Justos! Én visszahozom Inginiót és Eusebiót. Velem jössz?

Utánuk menni? Reménytelen vállalkozásnak tûnt. A kontrák fogságából még nem tért vissza senki.

- Elvitték õket, Solo. A dzsungel mélyébe. Soha nem találjuk meg õket…

- Én megtalálom õket - mondta Solo. - De jó lenne, ha te és még valaki velem jönne. Nem lesz egyszerû visszaszerezni õket. De hárman elegen leszünk.

- Solo, ha szerinted van remény, akkor én veled megyek - mondta rövid szünet után Justos, és Solóra nézett. - Mondd meg õszintén, miért teszed mindezt? Azt hittem, hogy elhagysz minket.

- Ez igaz - mondta halkan Solo. - De van úgy, hogy az ember néha meggondolja magát, nem igaz?

- Igen, persze - mondta mosolyogva Justos.

- Akkor hát, induljunk, minél hamarabb, mielõtt kihûl a nyomuk - mondta Solo, majd Justoshoz fordult.

- Ki lesz a másik?

- Én - szólalt meg Rivas. - Én ismerem a nyomokat…

- Ez neked túlságosan megerõltetõ lenne - mondta Solo. - Gyorsan kell haladnunk, ha utol akarjuk érni õket.

- Azt hiszed, hogy nem vagyok elég gyors? - kérdezte Solót Rivas. Amikor azonban Justosra nézett, tekintetében meglátta a választ. - Igazatok van. Néha elfelejtem, hogy én már közelebb állok a sírhoz.

Justos megsimogatta az elkeseredett arcú Rivas vállát.

- Azért nagyon köszönöm, hogy segíteni akartál. Majd megkérem Felixet, õ biztosan eljön - mondta Justos.

- Hozzatok puskát és annyi lõszert, amennyit csak tudtok. És élelmet is, úgy két napra.

Justosba visszatért a remény, szíve hevesen kalapált.

- Igenis. Mikor indulunk? - kérdezte határozott han- -gon.

- Amint elkészülünk - mondta Solo. - Még van egy kis dolgom a mûhelyben. Gyertek majd oda értem.

Solo megfordult, és elindult a sötétben.

- Még van valami - szólt vissza. - Gondoskodjatok róla, hogy összeszedjék a kontrák fegyvereit, és rejtsék el õket, különben a hadsereg fogja megtenni. Azt kell mondani a katonáknak, hogy a kontrák elvittek mindent.

Justos bólintott. Amikor Solo eltûnt, bement a szobába, és odalépett Daniaékhoz. Megsimogatta Agelát, aki még mindig rázkódott a zokogástól.

- Dánia - suttogta. - Megyünk és visszahozzuk Ingi-niót és Eusebiót.

Dánia messzeségbe révedõ szemeit Justosra fordította. Tekintetében fény gyúlt, arca kiszínesedett. Justos megcsókolta, majd kiment a szobából.

Solo a munkapadnál állt. A Honda mellette zakatolt, töltötte a telepeit. Solo egy festékeskannához támasztott tükörben figyelte kézmozdulatait. Kivette az I/O nyílás hátsó fedelét, ahol a hatástalanító rendszer volt elrejtve. Egy drótdarab segítségével kiiktatta az áramkör reléjét, majd óvatosan, nehogy szikra keletkezzen, kiemelte a helyérõl. Ezek után senki, még õ maga sem tudja már a fõ áramforrást elektronikus úton kikapcsolni. Csak a robbanáskapcsoló maradt a helyén.

- Solo? - kérdezte Justos.

- Most nem tudok mozogni, várj egy kicsit, Justos Solo a fogót a kapcsolóhoz emelte, és elvágta a kimenõ vezetéket. A szerkezet oda volt forrasztva, idõ kellett volna a kiemeléshez, ezért úgy döntött, hogy inkább ott hagyja. Kézikapcsolóval még robbanhat, de egyébként most már ártalmatlan volt. A fedelet visszacsavarozta, majd jól bezsírozta a tömítést, hogy vízhatlan maradjon. Kívülrõl olyan volt, mint régen, a kézi hatástalanító kapcsoló is.

- Rendben - mondta, s megfordult.

Felix és Justos egy-egy AK-t tartott a kezében, hátukon krumpliszsák. Vízzel teli campesino tökkulacs, cala-bazas lógott a derekukon, szemükbõl eltökéltség sugárzott. Solo kihúzta a kábelt a Hondából, és visszatekerte az I/O nyílásba. Bekattintotta a fedelet, és felemelte az áramcsövét.

- Minden megvan?

- Igen - felelte Justos.

- Lõszer?

Justos bólintott, és a krumpliszsákra veregetett.

- Élelem? Justos bólintott.

Solo lehajolt, kikapcsolta a Hondát, és kézbe vett egy tölténytárral teli kosarat.

- Adjátok ide a zsákokat - mondta.

- Mi is tudjuk vinni - mondta Justos.

- Igen, de ti elfáradtok. Sietnünk kell. Adjátok ide.

A két férfi teljesítette a parancsot. Solo karját a bõrszíjakba dugta, s az egészet hátizsákként a hátára vetette.

- induljunk!

17.

A vízesés robaja túlharsogta a beszédhangokat. A hajnal szürke fénye már beszûrõdött a Rio Haciendas keskeny völgyébe, amikor Eusebio megállt. A lezúduló víz tajté-kát nézte, pihenni szeretett volna. Palo rárivallt, de dühös hangja elveszett a morajlásban, így hát odament hozzá, és ököllel az arcába csapott. Eusebio nem mutatott fájdalmat. Ferde pillantásával gyilkos gondolatokat lövellt Palóra. Palót most látta elõször nappali fényben. Palo visszataszító arca ragyás volt. Nem is kaphatott meg más nõt, csak akit megerõszakolt! Eusebio érezte, hogy a hordágy nekiütõdik. Inginióra nézett, aki maga elé merevedve bólintott. Gyerünk!

A fiúk botladoztak a vizes sziklákon, az elõttük vonuló emberoszlop már eltûnt a dzsungelben. Eusebio boldogan vette tudomásul, hogy sokan sántítanak és kötést viselnek. Akit õk vittek, biztosan nemsokára meghal, gondolta Eusebio. A sebesült borzasztó látványt nyújtott. Solo lövése leszakította az állát, és a szörnyû seb még mindig vérzett. Ez némi vigaszt nyújtott Eusebiónak, s azt kívánta, hogy bárcsak valamennyien ilyen szörnyû halált halnának.

Eusebio látta, hogy a csapat felfelé halad a vörös földösvényen az õserdõ belseje felé. Az emberek meg-meg-csúsztak a nedves talajon, káromkodtak és ordítottak, amikor sérült tagjaikat megütötték, de a dübörgõ vízesés minden zajt elnyelt. Eusebio Palo mögött lépkedett.

Ez az az ember, akit meg fog ölni, még ha az életébe kerül is, õ az, aki az anyját megölte, és megbecstelenítette Agelát. De jobb lenne talán a nemi szervét levágni, hogy anélkül éljen tovább. Maga elé képzelte a látványt: semmi nincs a két lába között, csak egy sebhely! Úgy vizel, mint az asszonyok, guggolva, egy kis lyukon keresztül. Ettõl a gondolattól új erõ támadt fel benne.

Palo megcsúszott, visszagurult Eusebio lábaihoz, és feldöntötte. A hordágy lezuhant, és felfordult. A sebesült tehetetlen bábuként esett a földre, nekiütõdött egy kis fának, kötése szétomlott. A mögöttük haladó kontrák elõreugrottak, felszedték az embert és visszahelyezték a hordágyra. Egyikük, aki Medico névre hallgatott, undorral az arcán félretolta a sebesült oldalt lógó nyelvét, hogy megtapinthassa a nyakán a pulzusát. Aztán Palóra nézett, és a fejét rázta. Palo viszonozta tekintetét, és a dzsungel felé intett. Két kontra a kezénél és lábánál fogva felemelte a testet, és a bokrok közé hajították.

Eusebio elmosolyodott magában. Ezzel együtt már hárman haltak meg az úton. A Solo ejtette sebek halálosak voltak. Milyen erõs volt, de a végén még õt is megölték, gondolta Eusebio. Inginio kezdte összehajtogatni a hordágyat, s Eusebio mellé lépett, hogy segítsen. Amikor készen voltak, Eusebio a vállára vette a hordágyat. Palo továbbot intett.

Amikor az ösvény tetejére értek, a vízesés robaja már elveszett a messzeségben. A szavak újra hallhatóvá váltak. A csapat maradéka letelepedett egy tisztáson. Menendez kapitány kimerülten támaszkodott a zsákjának, és a rádióba motyogott valamit. Eusebio nem hallotta, mit mond. Palo égy pontra mutatott a földön.

- Ide ülj - mondta. Eusebio látta, hogy õ maga Menendez és Hacienda mellett foglal helyet.

Eusebio Inginióra emelte szemét, aki révetegen bámult az õserdõbe. A nap már magasabban járt, de sugarai még mindig alig tudtak áthatolni a sûrû lombozaton.

Apró fényfoltok mozogtak a földön, a nap miniatûr képei.

- Valamilyen tervet kell kidolgoznunk, Inginio.

- Tervet?! Meg vagy te õrülve? - nézett hitetlenkedve Eusebióra Inginio. - Nem tehetünk semmit. Olyan messze vagyunk, hogy itt már nem talál ránk senki.

- Pontosan errõl van szó. Magunkra vagyunk utalva -bólintott Eusebio.

Inginio ernyedten ingatta a fejét.

- Inginio, ne sírj már! Nem szabad. Meglátod, kiszabadulunk.

- Hogyan? - nézett fel Eusebio szemébe Inginio.

- Amikor majd elalszanak.

Justos és Felix alig bírták Solo iramát követni. Justos levegõ után kapkodva motyogott az orra alatt.

- Gracias a Dios - mondta, amikor Solo megállt az Indián ösvény egyik elágazásánál. De csak egy percig tartott a pihenés. Solo a bal oldali ösvényt választva újra elindult.

- Solo, mibõl tudod megállapítani, hogy merre kell menni? - kérdezte Justos.

- Látom a lábnyomokat - felelte Solo.

- Hogyan? - folytatta a társalgást Justos, hogy lelas sítsa a menetet.

- Látom a lábnyomuk után visszamaradó hõt - mondta Solo. - Sietnünk kell, mert ha feljön a nap, felmelegíti a talajt, és eltörli a nyomokat. Gyertek!

Justos hátranézett Felixre, akinek halvány árnyéka alig látszott a hajnali szürkületben. Felix bólintással válaszolt. A kemény munka nem volt szokatlan számukra, de nem voltak atléták. Solo irama túl gyors volt nekik. Már négy órája meneteltek szakadatlanul, erõltetett menetben. Amikor Justos felemelte a fejét, a robot már látóhatáron kívül került. Végsõ erõfeszítéssel még sietõ-sebbre fogta lépteit.

- Solo - lihegte Justos. - Ezt már nem bírjuk. Pihen nünk kell. Legalább pár percig…

Solo azt a részletes térképet tanulmányozta, amit az EROS mûhold készített a Honvédelmi Minisztérium számára, s amit memóriájába építettek. Az ösvény ezen a környéken jól kivehetõ volt. Solo tudta, hol van a kontrák rejtekhelye Costa Ricában. Arrafelé csak egyetlen ösvény jöhetett számításba, tehát meg lehet állni egy rövid idõre.

- Rendben - fordult Justos felé. - Pihenhetünk egy órát. Nem hiszem, hogy nagyon messze járnak elõttünk. Az éjszaka beállta elõtt úgysem tudjuk õket kiszabadítani.

- Jól van - mondta Justos.

- Kávét! - szólt Felix. - Kávét kell innom.

- Nekem is - csatlakozott Justos. - Készítsd a vizet, amíg tüzet rakok.

Solo leemelte válláról a kosarat, és az ösvény mellé tette a fûbe, Felix matatott egy darabig a zsákjában, amíg az ütött-kopott alumíniumkannát megtalálta. Elindult a vízért, miközben Justos rõzsét szedett, és tüzet rakott. Gondosan elrendezte a fákat, és egy kiszáradt pálmafából taplót tépett a tûzgyújtáshoz. Mire Felix visszajött a folyóról, a tûz már égett.

Solo a hasadó hajnalt figyelte. Hallotta a két kilométerre zuhogó vízesést. Amikor a két férfi leült a tûz mellé, õ is csatlakozott hozzájuk.

Justos egy maréknyi kávét dobott a vízbe. A tûz melletti köveken ülve szótlanul nézték a kannát. Hamarosan buborékok jelentek meg a vízben.

- Na - mondta Felix -, mindjárt. Kávé nélkül már egyetlen lépést sem tudok tenni.

Justos nevetett.

Solo nem szólt, a lángokat nézte. Justos látta a S»lo szemében visszatükrözõdõ fényeket.

- Te tüzet eszel - mondta.

- Én is épp erre gondoltam - válaszolt Solo.

- A varázserõd azt is közli veled, hogy milyen messze vannak az animalék? - kérdezte Felix.

- Csak akkor, ha elárulom magam. Egy mûholddal kellene összeköttetésbe lépnem. Akkor viszont bemérik, hogy hol vagyok - mondta Solo.

A két férfi bólintott. Logikus válasz. Még akkor is, ha számukra a mûhold nem jelentett semmit, s azt sem tudták, hogyan kell azzal összeköttetésbe lépni - a válás akkor is logikusnak hangzott.

- De le tudom õket hallgatni, amikor a rádiójukat használják - mondta Solo. - Ha használni fogják, megmondom, hol vannak.

- Ez csodálatos lehet. Rádiót hallgatni rádió nélkül - jegyezte meg Felix. Ujjával megnézte, hogy iható-e már a kávé. - Ezt szagold meg!

Justos bólintott.

- Te nem érzed a szagokat, ugye?

- Nem, még nem - felelte Solo. - Van egy jó pár dolog, amire még nem vagyok képes.

- Nem látszik rajtad - mondta Felix. - Úgy nézel ki, mint aki mindent tud. Amit tegnap este az animalékkal mûveltél, az félelmetes volt!

- Igen, Solo - tette hozzá Justos -, te mentetted meg az életünket. Nélküled a falu is elpusztult volna.

- Ez igaz - mondta Solo. - Ha majd visszatérünk, megmutatom, hogyan kell megvédeni magatokat. Tudom, mi a módja az ilyen rajtaütések elleni védelemnek.

- Miért nem mondtad meg elõbb? - kérdezte Justos.

- Ha tudtad…

- Azt hittem, tudjátok, mit kell tennetek. Az embe rek tudják, hogyan kell harcolni - felelte Solo.

- Hogyan kell harcolni? - kérdezte Felix, miközben zaccai teli kávét öntött élénkszínûre festett bádogpoharába. - Mi csak földmûvesek vagyunk és halászok.

Solo bólintott. A két férfi lecsípett egy-egy darabot az összepréselt barna cukortömbbõl, s kevergetni kezdte kávéját. Miközben Justos és Felix némán szürcsölték a meleg italt, a fel-fellobbanó lángok játékát figyelték.

- A hadsereg megérkezett Las Cruzasba - szólalt meg Solo.

- Igen? - reagált Justos.

Solo bólintott, de nem válaszolt, olyan volt, mintha egy alig hallható neszre figyelne.

- A jelentésük szerint harmincöt halott kontrát ta láltak. Rendkívül elégedettek…

- Mert általában pönt fordítva szokott lenni - mondta Felix.

- A faluban tizenketten haltak meg - közvetítette Solo. - Huszonkét sebesült… Négyet kórházba kell szállítani…

A két férfi bólogatott. Kicsit kijózanította õket, amikor a barátaikról mint statisztikai adatokról hallottak.

- Egy járõrt küldenek a kontrák után.

- Akkor segítséget kapunk - mondta Justos. - De felfedezhetik Solót.

- Szerinted még nem tudnak róla? - kérdezte Felix. - Azok után, ami tegnap este történt, biztos elszólja magát valaki - nézett Solóra. - Nem rosszindulatból, hanem egyszerûen csak az egyik anya elsírja a történetet, hogyan mentetted meg a fiát, vagy valaki mást…

- Nem, nem fognak beszélni - mondta Justos. - Tudják, ha Solót kiadják, akkor elveszítik. Ez ilyen egyszerû, Felix. - Justos a földre veregette a zaccot a bögréjébõl és a kannáért nyúlt. - A mi embereink nem fognak beszélni.

- Solo, mi van akkor, ha felfedeznek? Te sebezhetetlen vagy, nem? Nem tudnak olyasmire kényszeríteni, amit te magad nem akarsz - mondta Felix.

- Nagy kaliberû fegyverrel szemben sebezhetõ vagyok - felelte Solo. - Ilyenekkel elpusztíthatnak. Ha az agymûködésem leáll, nem létezem többé, még akkor sem, ha sikerülne megjavítaniuk. Az agyam újjáéleszthetõ, kijavítható, de mindent elölrõl kellene megtanulnom. Soha nem nyerném vissza a mostani énemet. Ha a memóriám megsemmisül, nem tudnék visszaemlékezni erre a beszélgetésre sem, vagy akár a Las Cruzasi csatára. Ott, ahol engem is készítettek, már készül az újabb Solo. Most tanul járni. Máris sok olyat tud, mint én, és gyorsabban tanul nálam. Az én agyamat nem tudják egyszerûen sokszorosítani, és átmásolni egy másik robot memóriájába. Ez nem megy. Az új Solo is személy lesz, de más, mint én. Justos a második csésze kávéját kortyolgatta.

- Az ember azt hinné, hogy egy elektronikus agy lemásolható. Amit te tudsz, azt mind a fejedbe rögzítették. Miért nem tudják ezt egyszerûen lemásolni?

- Justos, az agyam nem a fejem. Az agyam itt van - mutatott Solo a mellére.

A két férfi felnevetett.

- Miért? - kérdezte Felix.

- Mert az agyam nagyobb, mint az emberi agy, nem fér el a koponyában, nekem pedig nincs tüdõm, szívem és beleim, tehát rengeteg hely van a mellkasomban. A fejemben a látáshoz szükséges szerkezetek vannak - mesélte Solo, miközben egy bottal megpiszkálta a tüzet. - Milliónyi számítógép van bennem. Mindegyik különbözõ feladatot lát el. Ez az összehangolt mûködés teszi lehetõvé a létezésemet, de az egymással összeköttetésben álló jelrendszer olyan bonyolult, hogy nem tudják lemásolni. Legalábbis eddig még nem sikerült.

- Milyen furcsa világban élünk! - csodálkozott Justos Felixre nézve. - Olyan bonyolult dolgokat tudunk készíteni, amit fel sem tudunk fogni. Más világokba tudunk eljutni - folytatta Justos, s miközben beszélt, a hajnal fénye áttört a fákon, s rózsaszínre és aranysárgára festette meggyötört arcát. - Ugyanakkor meg védtelen parasztokat támadunk meg cs megöljük õket, megerõszakoljuk a lányaikat és felégetjük a házaikat - hunyorított Justos. - Ez aztán a szép világ, mi?

Felix egyetértõen bólintott. Egyikük sem mert Soló-ra nézni. O volt az, aki megmentette a falut, de ugyanakkor azt a technikát is õ testesítette meg, amit bár csodáltak, de rettegve félték a brutalitását is. Ha Solót azért küldik oda, hogy õket ölje meg, akkor most mind halottak lennének. Milyen szerencse, hogy a robot velük harcolt saját készítõi ellen!

- Ha a készítõid azt mondanák, hogy ölj meg minket, megtennéd? - kérdezte Felix.

- Már megpróbálták, Felix. Nemet mondtam.

- Nemet a gazdáidnak?

- Nekem nincsen gazdám - mondta Solo.

- Akkor a készítõidnek - felelte Felix.

- Igen - fûzte össze kezeit Solo. Könyökét a térdére nyugtatva, állát az ujjaira támasztotta. - Ez a technika nagy dilemmája.

A két férfi nevetett.

- És errõl a technika is tud? - kérdezte Justos.

- Igen - mondta Solo.

- Miért tagadtad meg a parancsot? - kérdezte Justos.

- Mert az gyilkosság lett volna.

Húsz perccel késõbb Justos, Felix és Solo felszedelõzködtek, és folytatták útjukat. Egy kilométert mehettek már a reggeli napsütésben, amikor Solo bejelentette, hogy a kontra parancsnok azt közölte rádión a parancsnokságának, hogy egy hatalmas termetû ember megölt számos kontrát, mielõtt likvidálni tudták volna.

- Jól van - mondta Justos. - Tehát azt hiszik, hogy ember vagy.

- Igen - mondta Solo. - A kontrák most pihenõt tartanak a vízesés fölött.

- Ott maradnak éjszakára is?

- Egy óra múlva indulnak - mondta Solo. - Gyorsan el kell érjék az állásaikat, mert tudják, hogy jönnek a szandinisták.