18.

Robert Warren sarkát a terasz korlátjának támasztva élete legerõsebb kávéját kortyolgatta, miközben azt fi gyelte, hogyan festi a felkelõ nap kobaltkékké az eget. Cipõjével lekapart egy kis festékdarabot a korlátról, s most azt nézte, ahogy az lassan szálldogálva leereszkedik a pázsitra.

Silva El Sapoában tartotta õket a vezetõ megérkezéséig. Még ez is jobb volt, mintha Penas Blancasban feltartóztatják õket.

Joe Garcia jelent meg mögötte, kezében a Rivasból érkezett reggeli újsággal.

- Nincs ebben a szennylapban semmi - mondta Garcia. - Még túl friss a hír. A sötétek nem szeretik elsietni a hírközlést - folytatta Garcia. - A rádióból azonban mást se lehet hallani. Harmincöt halott kontránál tartanak, mármint ha hihetünk a komcsiknak - rázta a fejét Garcia.

- Hogyan tudott egy ilyen jelentéktelen kis falu ekkora ellenállást kifejteni? - kérdezte Warren.

- Szerintem az egész csak blöff - felelte Garcia.

- Szerintem is - helyeselt Warren. - Ekkorát azonban még õk sem szoktak hazudni. A tényeket elferdítik, az biztos. Mindenki ezt teszi. De a kijelentéseikben általában van némi igazság is.

Garcia az órájára nézett.

- Mindjárt tíz.

Warren levette a lábát a korlátról. - Oké. Ideje, hogy felcsörgessük Clyde-ot Felállt, és otthagyta Gardát, aki Warren cipõjének kopogását figyelte. Kigombolta az ingét, bajuszát mindkét kezével megpödörve kényelmesen elhelyezkedett a székben és elnyúlt a napon. A küldetés eddig ragyogóan alakul - gondolta magában.

19.

Eusebio az elõtte haladó kontra teljes menetfelszerelését cipelte. Érzéketlenül követte az elõtte sántikáló embert, nem is figyelte, merre járnak. Vállai elzsibbadtak, már nem is érezte õket. Elõször kínzóan fájtak, de most már olyan volt, mintha nem is hozzá tartoznának.

Amikor egy magaslatra értek, Eusebio meglátta az ösvényen kígyózó menetet, teljes hosszúságában. Körülbelül hatvanan lehettek, fele bekötözve, sokan sántikálva. Hordágyat már nem vittek. Elõször arra gondolt, hogy beugrik az õserdõbe, de tudta, hogy elkapják, talán le is lövik. Amikor megálltak, különbözõ feladatokat adtak Eusebiónak és Inginiónak: élelmet, gyógyszert és egyéb dolgokat kellett ide-oda vinniük. Egyszer egy szakadékon kellett lemászniuk vízért. Estére már annyira kifárasztanak, hogy gondolni sem tudunk a szökésre - morfondírozott Eusebio.

A szökés egyébként sem volt egyszerû dolog. Palóra és Rióra gondolt. Tökéletesen akarta megoldani a feladatot: meg akarta ölni a két testvért, túlélni az akciót, és elmondani Agelának, hogy a két ember halott. Mert Agelának feltétlenül tudnia kell a halálukról. Az elõtte lépdelõ férfi sarkait nézte. A recés talpak tökéletes nyomot hagytak a vörös talajon. Egy szirten haladtak, ahol könnyû volt a járás. így Eusebio csak arra koncentrált, hogyan öli majd meg a testvéreket, és hogyan szökik meg utána.

Szürkületkor szájról szájra járt a hírt, hogy már átkeltek a határon, biztonságban vannak. Eusebio hallotta, hogy az emberek egyre hangosabban mernek cseverészni és nevetgélni. Ez jó jel, most már nem lesznek annyira éberek. Felnézett a fák lombjaira. Nem látott különbséget, akár még most is Nicaraguában lehetnének.

A Costa Ricában megtett néhány kilométer után a kontrák megálltak. Menendez kapitány rádión közölte, hogy estére még nem érkeznek Roblesbe, a sok sebesült miatt csak lassan tudnak elõrehaladni. Este megállnak az ösvény melletti rejtekhelyükön. Másnap délután érnek Roblesba.

- Miért nem jönnek gyorsabban? - hallotta Menendez kapitány a roblesi rádióközpontost. A háttérben egy amerikai üvöltése hallatszott: - Mondd meg a rohadt sötéteknek, hogy ide kell érniük még ma este!

- A rohadt sötétek fáradtak - mondta Menendez angolul.

- Mi van? - hangzott Robles.

- Jól hallottad - felelte Menendez. - És mondd meg annak a yanqui disznónak, hogy a következõ rajtaütést õ vezetheti Las Cruzasban.

- Az amerikai tábornok van itt - hangzott a roblesi központos, egy közlegény ideges hangja. - Haynes tábornok.

Haynes? Menendez kapitány egy szúnyogot dörzsölt el az arcán. Ki a fene ez a Haynes? Az amerikaiak olyan sokan vannak. Döbbenetes, hogy csak ebben az egyeden kis faluban, mint Robles, hány amerikai van. A CIA, az Amerikai Hadsereg tanácsadói, a Légierõ összekötõi, de még a DEA is. Costa Ricának ez a része Fort Sillhez hasonlított, ahol Menendezt korábban kiképezték.

- Küldd a tábornokot a rádióhoz, közlegény. Beszélek angolul.

Eusebio magába roskadva üldögélt szarta, hogy vállába és karjába visszatérjen az erõ. Amikor Palo odajött hozzá és megparancsolta, hogy vigye a felszerelését elõbbre. Eusebio ülve maradt. Nem mozdult. Inkább tûrte, hogy megüssék, minthogy felemelje a csomagot. Ólomsúlyú karjait nem bírta megmozdítani. Palo végül káromkod va otthagyta. Eusebio elõretolta az állát, s megpróbálta lefújni arcáról a szúnyogokat.

Inginio két méterre ült tõle. Az egész napi meneteléstõl szinte szédülve arra lett figyelmes, hogy apró foltok keletkeznek az ösvényen. Elámult. Esõ. A borzalmas nap kellemes véget ér. Köszönöm, Istenem, gondolta, aztán bocsánatért esdekelt.

Palo futva érkezett vissza. Az éjszakát a rejtekhelyen töltik. Mi az a rejtekhely? - kérdezte Eusebio attól az embertõl, akinek a felszerelését cipelte. Egy ház, ahol élelmet és felszerelést tárolunk a rajtaütésekhez, nino, mondta az ember, akit egészen felvidított ez a hír. Milyen messze van? - kíváncsiskodott Eusebio.

- Itt van az út mellett, úgy ötszáz méterre, ha az az, amire gondolok - mondta az ember. Eusebio biccentett és szíjánál fogva felemelte a menetfelszerelést, majd az egészet a talajon maga után vonszolva, rogyadozó léptekkel elindult az egyre jobban záporozó esõben.

Eusebio és Inginio erõtlenül vánszorgott az esõszakadásban, míg végre a ház feltûnt a félhomályban. Alig volt valamivel nagyobb, mint Eusebióék háza, nemigen fér bele hatvan ember. Eusebio észrevette, hogy Palo és Rio azon kiváltságosok közé tartozott, akik a kapitánnyal és Haciendával együtt bemehettek a házba. Õ és Inginio egy pálmafánál álltak dideregve, s csak nézték, ki milyen menedéket próbál találni a szabadban. A lezúduló zápor függönyként ereszkedett közéjük és a kontrák közé.

- Eusebio - suttogta Inginio Eusebio fülébe. - Most elmehetnénk, nem figyelnek ránk.

- Azonnal elkapnának, Inginio.

- Dehogyis. Egy pillanat alatt eltûnünk az ösvényen. Elrejtõzhetünk, ha utánunk jönnek. Gyere, Eusebio. Most van itt a jó alkalom.

- Te mehetsz. Nekem még maradnom kell - mondta Eusebio.

- A testvérek? Még mindig azt hiszed, hogy meg tudod ölni õket? - emelkedett Inginio suttogása torokból jövõ sziszegesse. - Eusebio! Agela nem halt meg. Már csak te maradtál neki. Biztosan szívesebben venne egy élõ testvért, mint egy halott bosszúállót. Gyere, amigo Agelának szüksége van rád.

Eusebio lerázta Inginio kezét a válláról.

- Az én feladatom az, hogy bosszút álljak. Inginio szomorúan megrázta a fejét.

- És milyen ember vagyok én, ha elhagyom a barátomat? Mindkettõnket halálra ítélsz - nézett kimérten Eu-sebióra.

- Egyedül nem akarsz elszökni? - kérdezte Eusebio hangosan. Lehetett, mert a vihar zaja elmosta a beszédhangot. Testükön folyt a víz, szakadt ingüket teljesen a bõrükhöz simította. - Miért kell neked velem maradnod?

- Nem tudnám itthagyni a barátomat. Te igen? - fakadt ki Inginio.

Eusebio beleegyezõleg bólintott. Kezét Inginio vállára téve, fejét rázta.

Palo lépett ki a házból, tekintetét körbejáratta, nem látta õket, s pánik ült ki az arcára. Hallották, amint rá-üvölt egy, a háznak támaszkodó alakra. Az ember feléjük mutatott. Palo felnézett, és odament hozzájuk. A yanqui poncho megvédte az esõtõl.

- Nos, ninos - kacsintott rájuk. - Most már ti is közénk tartoztok. Ha a hülyéket megverik, mindig ott maradnak. Mindig - mosolygott Palo, tudatában lévén, hogy megszökhettek volna, de nem tették. Eusebio komoran bólogatott - Gyertek, ninos - intett Palo a válla mögül. - A fõnök akar veletek beszélni. Mozgás!

- Nagyon örülnek, hogy visszaértek Costa Ricába -közvetítette Solo.

Felix és Justos ingüket fejük fölé tartva, egy nagy lombú fa alatt álltak. Solo a zuhogó esõben álldogált, testérõl patakokban csurgott a víz. Amikor ugyanis a dzsungelbe értek, levetette a ruháját. Az esõ zuhatag-ként áradt végig csupasz testén, amin csak egy-két kisebb karcolás jelezte, hogy kemény csatában vett részt. Sugárban folyt a víz AK-47-esén is.

- Az amerikai tábornokról beszélnek, most meg rólam.

- Milyen messze vannak? - kérdezte Felix.

- Kétszáz méterre - válaszolta Solo.

- Felettük vagyunk - mondta Justos.

- Igen, a gyerekeket még ma éjjel ki kell hozzuk. Holnap már Roblesban lesznek.

- A fene vigye el ezt az esõt - mondta Felix. - így nincs se tüzünk, se kávénk, és neked sincs energiád, Solo.

- Én csaknem teljesen fel vagyok töltve. Az esõ elnyeli a hangot. Az õrök sem figyelnek annyira. Tudják, hogy a szandinista járõr visszatért, mert elveszítették a nyomot.

- Elveszítették a nyomot? - kérdezte Justos. - Inkább a bátorságukat.

- De ez nekünk is»jól jön - mondta Solo. - Legalább nem kell két oldalról vigyáznunk most már. Csak valahogy be kell kerülnünk a táborukba, megtalálni a gyerekeket, és kihozni õket.

- Ó, hát ez igazán semmiségnek tûnik - mondta Felix keserûen.

- Igen - mondta Solo. - Én elõremegyek, és kikémlelem, merre vannak. Ti addig pihenhettek. Néhány óráig nem mozdulunk innen.

Solo egy-két lépés után eltûnt a sûrû esõfüggönyben. Felix elgondolkozva nézett utána.

- Ha rájönnek, hogy megtámadták õket, azonnal megölik Eusebiót és Inginiót - szólalt meg.

- Ugyan! Inkább futnak majd, mint a nyúl. Õ tudja, mit csinál - mondta Justos. - Majd meglátod. Solo még annál is jobb harcos, mint amilyen gépszerelõ.

Solo nesztelenül haladt elõre, befúrta magát az indák és ágak közé. A hátrahagyott két kontra õr egy poncho alatt kuporgott az ösvény mellett, nem messze a háztól.

Legtöbbjük az eresz alatt próbált menedéket találni az esõ elõl. Solo a ház mögé lopózott, kinagyította az õröket és úgy figyelte õket. Észrevette az ablaknál álló Eusebiót. A szobában petróleumlámpa égett. Eusebio háta mögött Menendez beszélt a rádió mikrofonjába.

Solo fülelt. Clyde Haynes szokásához híven õrjöngve faggatta Menendezt, majd Haciendát az „óriásról“. Aztán Palo lépett a mikrofonhoz és jelentette, hogy az illetõt az egyik házban megölték. Az ember annak az asszonynak a segítségére sietett, akit megöltek, mert rájuk támadt. Hogy mi a neve? Solo látta, hogy Eusebiót megperdítették, és ráüvöltöttek.

- Mi az anyád neve? - hallotta Palo kérdését.

- Modesta? - kérdezte Clyde. - Modesta Chacon? Helyes - Clyde hangja sokkal nyugodtabbnak tûnt. - Köszönöm, Menendez kapitány. Maga és emberei jutalmat érdemelnek. Utánanézek, mit tehetek magukért.

Solo körbejárta a házat, mindig a bokrok közöt maradva. Meglátta az elöl õrködõket. Ketten voltak, összebújva egy poncho alatt.

Solo a parti õr idõjárás-jelentését hallgatta: trópusi esõ a Csendes-óceán felõl, viharos erõsségû szél, a vihar reggelig nem áll el.

20.

Silva hadnagy a Lago Vista ebédlõjében ült egy fényesre lakkozott mahagóni asztalnál és az ablakon leszaladó esõszemeket figyelte. Belekortyolt a konyakjába, majd ujjai között megforgatta a poharat.

- Pech - mondta. - Éjszaka látszanak innen a halászhajók fényei. Akkor nagyon szép.

- Biztosan - mondta idegesen Warren. Silva mosolygott.

- Tudja, hogy ez a világon az egyetlen édesvíz, amiben megél a cápa? - kérdezte Silva önelégült mosollyal.

- Igen, tudom - felelt Warren. - Nézze, Silva. Én nem turistáskodni jöttem ide - emelte rá tekintetét Warren.

Silva poharát szeme elé tartva gyönyörködött a domborodó üvegen átlátszó összenyomódott, torz fejben.

- Tudta, hogy az országot errõl a tóról nevezték el? A tavat pedig a nagy indiántörzsrõl, Nicaroáról?

Warren észrevette, hogy mellettük egy amerikai pár nyújtogatja a nyakát, mert jobban akarja hallani Silva útikönyvszerû beszámolóját. Keresztülhajolva az asz talon odamorogta Silvának:

- Én valószínûleg többet tudok errõl a kibaszott országról, mint maga, Silva. Most viszont csak egyet akarok. Elindulni! Van egy megállapodásunk, ha szabad erre emlékeztetnem.

- Nincs más választásom, Hank - Silva úgy ejtette ki a nevet, mintha köhögést fojtana el. - Dániel most nem enged senkit Las Cruzasba. Mindenkit kitiltott onnan Napokig is eltarthat, amíg a külföldi sajtót odaengedi Mit tehetnék hát akkor én?

- Elnézést, hogy megzavarom önöket - szólalt meg á mellettük lévõ asztalnál ülõ fiatalember. Warren Silva feléje fordult. Fiatal amerikai volt, széles mosolyú láttatni engedte egyenletes fogsorát.

- Véletlenül meghallottam, hogy mirõl beszélnek Rájöttem, hogy ön amerikai. Én - ekkor átnézett az asztal másik felén ülõ feleségére -, illetve mi, tulajdonképpen nászúton vagyunk itt…

- Gratulálok - mosolygott rá Warren. - Elragadó hölgy az ifjú feleség.

- Köszönöm - felelte félénken a férfi. - Igazából nem is érdemlem meg õt, de…

- Ó, ne mondj ilyeneket, Johnny - szólt közbe a feleség. - Én nem érdemellek meg téged. - Warren és Silva döbbenten figyelték a pár vihorászását.

- Nos - szólalt meg újra Johnny, amikor összeszedte magát -, tulajdonképpen azt akartam kérdezni, hogy az á cápa, amirõl a barátja mesélt, megharapott-e már valakit?

- Nem hiszem - felelte Silva az ifjú feleségre kacsintva. - De nem azért, mintha a cápák jóindulatúak lennének, hanem azért, mert az emberek nem szoktak a tóban úszkálni. Talán már látták az isletákat, azokat a parányi szigeteket nem messze innen? Gazdag családok tulajdonában vannak, és a nyaralójuk mellett ott találhatók a kis fürdõmedencék is. Több száz ilyen sziget van a tóban, nyaralóval és fürdõmedencével. Nem árul el ez valamit a cápákról?

- Én megmondtam - szólalt meg a nõ. Elégedetten nézett Silvára. - A férjem azt mondta, hogy a veszély csak a parasztok fejében él, és hogy a cápák csak nagyritkán támadnak meg embert. Látod, édesem, nekem volt igazam - nézett a férjére.

Warren hangosan felnyögött.

- Megsérült? - kérdezte Silva mosolyogva. Warren bólintott.

- Biztos az étel tehet róla, vagy valami más. Ez Nica-roa bosszúja.

- Sok megbosszulnivalója van - mondta Silva. - Két szaz év…

- Igen, igen - szólt közbe a lány. - Igaza van, Mr. …

- Kramer - segítette ki Warren. - Hank Kramer.

- Hát, Mr. Kramer, mi tulajdonképpen azért jöttünk ide, hogy a saját szemünkkel lássuk, mi is folyik itt.

- Alice, erre senki nem kíváncsi - szakította félbe a férje.

- Szerintem tudniok kell errõl - nézett a férjére, majd megfordult, hogy Warrenre és Silvára mosolyogjon. - Johnny, végül is nem tudhatod - folytatta élénken Alice. - Lehet, hogy õk is éppen ezért vannak itt. Megtudni az igazságot.

Silva gyors bólintással reagált, nem törõdve Warren rosszalló tekintetével.

- Ez így is van, senora Tényleg azért vagyunk itt, hogy megtudjuk az igazságot. Én magam a szandinista hadsereg büszke tagja vagyok. A barátom pedig - mutatott széles mozdulattal Warren felé - nem más, mint a híres amerikai újságíró, Hank Kramer, a CBS-tõl. Hát, ilyen is csak Nicaraguában történhet meg. A mi országunkban háború dúl, mégis együtt iszunk és együtt keressük az igazságot.

- Valóban? - trillázta Alice.

- Gondoltam; hogy valahonnan ismerem - szólt oda Warrenhez Johnny. - Általában megnézem az NBC Éjszakai Híradóját, tudja, Tom Brokaw vezeti. De önt is láttam már néhányszor.

Warren erõltetett mosollyal válaszolt.

- Tényleg? - te barom, gondolta magában Warren. - Örülök, hogy felismert. Éppen interjút csinálok Silva hadnaggyal. Pont indulni akartunk, hogy felvegyük, amikor ideszóltak - mondta Warren, s örömmel nyugtázta, hogy az ifjú férj zavarba jött.

- Nem akartuk feltartani - mondta Johnny gyorsan.

- Persze, semmi baj - felelt Warren barátságosan. -De a munka az munka.

Felállt a székérõl, és a pár felé biccentett, majd dühös pillantást küldött Silva felé. Silva nem mozdult.

- Nos, megyünk, Silva hadnagy? - kérdezte Warren.

- Sí, Hank - mondta Silva és felállt.

- Kérem, hadnagy, mondja el az igazat az amerikai népnek - kérte Alice.

Silva mélyen meghajolt.

- Ahogy óhajtja, senora - köszönt Silva, és tisztelgésként mutató- és középsõujjával megérintette homlokát. A lány el volt ragadtatva. - Buenos noches.

A két férfi elsétált a másik bár felé.

- Ezt ne csinálja többet! - parancsolta Warren SU-vának.

- Azt kívánja, hogy ne vegyek tudomást arról, ha beszélnek hozzám?

- Nem azt mondtam, hogy ne vegyen róla tudomást, de ne adjon lovat más alá akkor, ha én akarok beszélni magával. Maga nekem dolgozik… - szakította félbe magát Warren, mert észrevette, hogy Silva egyik embere õt nézi. Kissé megfékezte magát. - Ne tegyen máskor ilyet - ismételte meg halkan.

Beléptek a túlzott pompával berendezett bárba, mely az 1850-es évek óta nem sokat változott. Gyertyákkal megvilágított kristálycsillár függött a bejárat mahagóni boltívérõl. A Lago Vista Hotel a kaliforniai aranyláz fénykorában épült, amikor a keletrõl jövõ amerikaiak ezrei fizettek Cornelius Vanderbiltnek, hogy Nicaraguán keresztül juthassanak el Kaliforniába. Vanderbilt hajón szállította az aranykeresõket a San Juan folyón az Aüanti-óceán partjára, aztán még vagy száz kilométeren át a Nicaragua-tavon keresztül El Sapoába. Ott kocsikba rakták õket, így tettek meg az utolsó húsz kilométert a száraz földön, hogy aztán hajóba szálljanak a Csendes-óceánon.

A bárban Warren észrevette Jim Ruizt. Egyenesen felé je tartott, miközben Silva egy másik asztalhoz ment.

- Azt hittem, hogy Joe-nak segítesz - mondta Warren.

- Pihenek, Hank. Joe ügyel. Még nem kaptunk hívást - válaszolt Ruiz, és az órájára pillantott. - Egy óra múlva a furgonnál kell lennem - tette hozzá, és felemelte poharát. Warren utánanyúlt, és megfogta a csuklóját.

- Ruiz, nem szeretném, ha berúgnál.

Warren elengedte Ruizt, megfordult, és Silva asztala hoz ment. Ruiz csak nézett utána, ajkait harapdálva.

Warren utat tört magának a bárban ácsorgó, beszélgetõ tömegen. A látszólag gondtalanul nevetgélõ emberekrõl eszébe jutott, hogy ezek itt mind igazi újságírók, s valamennyien ugyanazt az engedélyt várják, amit õ. Jó buli lesz Las Cruzasba jutni!

- Ezek itt mind ismerik egymást - fogadta mosolyogva Silva. - Ahogy itt ülök és látom a bajtársiasságot a képükön, az jut eszembe, hogy valamit másképp kellett volna csinálnom - mondta.

- Ezt hogy érti? - kérdezte Warren, miközben leült.

- Talán jobb lett volna, ha én is újságíró leszek -mondta Silva.

- Ez esetben biztos, hogy munkanélküli lenne ebben a komcsi országban - felelt Warren.

- A demokráciára! - emelte fel poharát mosolyogva Silva.

Warren a fejét rázta.

- Maga azt hiszi, hogy Daniel nem demokráciát akar?

- kérdezte Silva. - Téved. 1984-ben itt választás volt, senor Kramer. Sok ember, sok újságíró megfeledkezik errõl. Akkor tizenkét jelölt volt. Dániel büszke lenne, ha hallaná, hogy az egyik katonája emlékezteti magukat, seggfejeket, akarom mondani, amerikai újságírókat arra, hogy itt demokrácia van!

- Mi a francot akar… - mondta Warren, de Silva pillantása félbeszakította. Megfordult, és észrevette, hogy valaki áll mögötte. Hanyag öltözékérõl ítélve újságíró lehetett.

- Nem zavarok? nyújtotta Warren felé kezét a férfi. -Greg Haskins vagyok.

- Örvendek - mondta a tolakodó magatartás miatt ingerültén Warren. - Segíthetek valamiben?

- A másik bárban egy házaspártól tudom, hogy a CBS tõi vagy - mondta harsányan a férfi. - Én is.

Robert Warren megborzongott. A pokolba is, milyen véletlenek vannak!

- Valóban? - kérdezte. - Milyen érdekes, hogy mi itt ketten így összefutottunk!

21.

- Ha még várunk egy kicsit, meggyulladhat - mondta Felix, miközben kalapjával próbálta a fulladozó Justos körül a füstöt elhessegetni.

Az erõteljesebb legyezgetésre végre fellobbant egy apró, narancsszínû lángocska; ugrált, táncolt, és a hevenyészve összetákolt sátort egy pillanatra reményteljes melegség töltötte be. Aztán hirtelen hatalmas loccsanás, s a tûz sistergõ szisszenéssel végképp kialudt.

- Ez meg mi volt? - kérdezte ijedten Felix. A két férfi egymásra nézett a sötétben.

A hang egészen közel szólalt meg. A sátorban.

- Solo? - kérdezte Justos.

- Igen.

- Nem hallottuk, hogy bejöttél - beszélt a sötétséghez Justos, arrafelé, ahonnan a hang érkezett.

- Hát, éppen ez az. Ha én vagyok az ellenség, már rég halottak lennétek - Solo hangja most egy másik irányból jött. A két férfi hirtelen megfordult a koromsötétben.

- Mierda! Solo! Ha még egyszer ezt teszed, itt halok meg szívszélhûdésben! - kiáltotta Felix.

- Te látsz minket? - kérdezte Justos.

- Igen - válaszolta Solo.

- Nem csinálhatnánk mi is egy kis fényt? Hátborzongató egy szellemhez beszélni.

- Nem kell fény. Az ellenségnél világos van, és mindössze kétszáz méterre vannak tõlünk. Gyertek! Induljunk a fiúkért!

- Indulni? Most? - kérdezte Felix, s a félelemtõl összeszorult a torka. - Azt hittem, addig várunk, amíg elalszanak.

- Jobb ötletem támadt - felelt Solo. - Gyertek velem, és hozzátok a géppisztolyaitokat.

Justos kiállt a sátor elé. A szakadó esõben egy árnyék mozgott a fák között. Solo volt.

- Erre - mondta, s egy indát nyomott Justos kezébe. - Fogd meg, és gyere utánam.

Felix is megragadta az indát, és Justos mögé lépett.

- Gyertek - mondta Solo. Az inda meghúzódott, a két férfi követte a mozgás irányát.

Öt perccel késõbb Justos meglátta a kivilágított kontratábort. Solo leguggolt egy fa mellett, s maga mellé húzta a másik két férfit is.

- Látjátok? - mutatott Solo a ház felé. - Alig száz méterre van. - A két férfi bólintott. - Látjátok az õrt az eresz alatt, köztünk és a ház között? - Justos és Felix kitartóan hunyorgott, hogy lásson valamit a sötétben.

- Hol? - kérdezte Justos.

- Pont elõttünk. Ha közelebb mentek, látni fogjátok. Két fiú ül egy poncho alatt - magyarázta Solo, majd egy kis szünet után folytatta. - Normális körülmények között megöltem volna õket, de a beszélgetésükbõl kiderült, hogy õk is campesinók Egy évvel ezelõtt estek fogságba, s most arra kényszerítették õket, hogy vegyenek részt a saját falujuk elleni támadásban. Már lemondtak arról, hogy valaha is visszatérjenek. Én most leütöm õket -mondta Solo. - Az õröket a saját ruhájukkal kötözzük össze. Aztán ti ketten ültök a helyükre - utasított Solo egyikrõl a másikra nézve. - Érthetõ?

Solo lassan visszahúzódott a dzsungelbe, miután a két férfi beleegyezõleg bólintott. Olyan nesztelenül mozog, gondolta Justos, hogy nem is lehet észrevenni. Justos azon kapta magát, hogy sötét tárgyakat és fényfoltokat figyel, de rájött, hogy csak képzelõdik.

Felix és Justos az ösvényen kuporgott és a házat nézte. A bádogtetõrõl ömlött az esõ, eláztatva a fal mellett kuporgok ponchóját. A zivatar fülsiketítõ zajjal tombolt. Marokra fogott cigarettaparazsak mozogtak a ház körül. Justos látta, hogy valaki elhalad az ablak mögött, de száz méterrõl nem tudta kivenni, hogy ki lehet az.

Felix szólalt meg. Fogai vacogtak.

- Jaj, de jó lenne már túl lenni rajta!

- Hideg van - mondta Justos.

- Igen. Mozognom kell, nehogy megfagyjak. Felálltak, és szó nélkül elindultak a ház felé. A bentrõl kiszûrõdõ fény megvilágította az õrök nedves ponchóját. Justos beleszagolt a levegõbe. Marijuana Leguggolt s látta, hogy a poncho alatt az egyik fiú átadja a csikket a másiknak. Felnyúlt, és maga mellé húzta Felixet is.

- Akkor se vennének észre, ha“ táncolni kezdenénk -suttogta Felixnek.

Justos és Felix elõrekúszott, már csak öt méterre voltak a poncho alatti két fiútól. Justos a fejét rázta.

- Holaf - mondta.

Az õrök felfigyeltek. Tágra nyitott szemmel bámultak a sötét éjbe. Egy árnyék nyúlt ki a bokrok közül. Justos és Felix két határozott puffanást hallott.

- Oké. Kötözzétek meg õket - mondta Solo.

Solo az eresz alatt ült. A házat figyelte, miközben Justos és Felix megkötözte a fiúkat. Solo a hóna alá vette õket, és elindult velük a dzsungelbe.

- Nem lesz semmi bajuk - mondta, amikor a poncho alá bújva visszatért. Átadta nekik a fiúk kalapját. - Azt hiszik majd, hogy ti vagytok az õrök. - Solo a házra nézett. - Eusebio és Inginio benn vannak a kapitánnyal. Én átmegyek a ház másik oldalára. Maradjatok itt, készen arra, hogy a gyerekeket elvezessétek az ösvényen, de nagyon gyorsan - utasította Solo, és eltûnt a sötétben.

- Vajon mit akar csinálni? - kérdezte Felix. Justos vállat vont.

- Na, hol alszanak az újoncaink ma éjszaka? - kérdezte Menendez kapitány hátradõlve a szobában lévõ egyetlen székben, és nagyot szívott cigarettájából. - Szerintem aludjanak itt benn, le van szarva mindenki.

- Sí, kapitány - mondta Palo. - De talán jobb lenne, ha kint aludnának a többiekkel.

- Jobb lenne, ha most benn maradnának még egy percig - szólalt meg egy öblös Rangúi-hang a sarokban lévõ PRC-25-ös rádióból.

A szobában lévõ tucatnyi ember a sarok felé fordult. A kapitány a rádiókezelõre meredt.

- Bekapcsolva hagyta?

A katona a magasba emelte a mikrofont. A gomb nem volt benyomva.

- Nincs szükség a gombra - mondta a hang. Menen-deznek úgy tûnt, hogy Haynes tábornok hangját hallja.

- Anélkül is mindent hallok.

A kapitány körbejáratta tekintetét. Emberei tágra nyitott szemmel bámultak, nem tudták, mirõl van szó. A legtöbbjük nem értette az angol beszédet, viszont a szavak hatása leolvasható volt Menendez arcáról.

- Haynes? - kérdezte óvatosan a kapitány.

- Majdnem - mondta a hang. - Egy barátja.

- Hol van? - szólt Menendez.

- Mindenütt - felelt a hang. Menendez a rádióhoz ugrott.

- Kapcsold ki nyugodtan. Nekünk nem kell mikrofon. Mi anélkül is tudunk beszélni, Menendez.

Menendez a pisztolyáért nyúlt.

- Ez sem kell - mondta élesen a hang. - Hagyd a pisztolyodat, és figyelj rám! Nincs sok idõnk.

- Ki vagy? - üvöltötte Menendez, s megpördült maga körül.

- Las Cruzasban már találkoztunk - mondta a hang. - Nem hiszem, hogy még egyszer látni szeretnél.

Az õrült, gondolta Menendez, ez az, akirõl Hacienda beszélt! Palóhoz fordult.

- Nem azt mondtad, hogy megöltétek?

- Megöltük, kapitány - harapott az ajkába Palo. - Az az ember halott…

- Mit akarsz? - kérdezte a rádióba beszélve Menendez.

- Nagyon egyszerû - mondta a hang. - Rio és Palo vigye fel az ösvényen Eusebiót és Inginiót, oda, ahol az embereim várnak rájuk.

Amikor Eusebio és Inginio meghallották a nevüket, egymásra néztek.

- Neked adom õket - mondta hirtelen Menendez.

- Kapitány! - kiáltotta Palo.

- Quietof - felelte Menendez. Spanyolul folytatta. -Hallottátok, mit mondott. Vigyétek a két fiút az ösvényre!

Hunyorgott, és a lámpa felé mutatott.

- Fiúk, a lámpát! - üvöltötte ellentmondást nem tûrõ hangon, és hasra vágta magát.

Menendez kúszva az ablakhoz igyekezett. A rádió néma maradt. Szíve a torkában dobogott. Kinézett, sehol semmi. Csak egy apró fény pislákolt a koromsötét éjszakában zuhogó esõben.

Vártak. A tomboló vihar felerõsödött. Menendez kiáltása visszhangzott a szobában, majd elveszett a kinti hangzavarban.

Palo szíve úgy kalapált, mint egy zakatoló gép. Lehajtotta a fejét. Agya teljesen elborult arra a gondolatra, hogy valaki figyeli a sötétbõl. Ki lehet az? Az az õrült halott kellett legyen, hiszen õ maga ölte meg. A padló alatt kaparászást hallott. Megrettent.

A kaparászó zaj megszûnt, s gyenge, tapogatózó nesz váltotta fel, mintha egy vak ember keresné az utat. A tapogató nesz Palo felé indult, aki pánikszerû félelmében nagyot kiáltott.

- Ki vagy?

A padló hirtelen felnyögött, s egyre jobban feltornyosodott Palo elõtt. A padozat recsegett-ropogott, mint a golyózápor, s aztán hirtelen szétrobbant. Hirtelen két narancssárga szem villant fel a kint égõ tûz visszfényében, s aztán Palót valami ellenállhatatlan erõ rántotta magával. Kétségbeesetten felüvöltött.

Eusebio és Inginio látták, hogy a sötétbõl kinyúló kéz úgy elkapja, mint egy rongybabát, és lehúzza magával a sötét lyukba. Az egész egy pillanat alatt zajlott le, utána ismét csak az esõ zaja hallatszott. A rádió megszólalt.

- Ugye megmondtam, hogy nem fogsz örülni az újabb találkozásnak - mondta Solo spanyolul. A rádióhangszórón keresztül Palo hangját is hallották.

- Ne bánts…! - könyörögte. Menendez az ablakhoz ugrott, és kikiáltott.

- Palo?!

- Válaszolj neki - mondta a hang.

- Itt vagyok - felelt Palo a dzsungelbõl. - Kapitány, tegye azt, amit kívánnak. Az Isten szerelmére, adja oda a fiúkat.

- Helyes - mondta a hang. - Nos, Menendez, ha a fiúk nem jönnek, akkor Palóval kezdem. Aztán te következel. Hozd ide a fiúkat, és visszaadom Palót.

- Megtesszük! - kiáltotta Menendez. Ezzel a lénnyel nem lehet harcba szállni, ez egyszerûen megfoghatatlan.

- Gyerünk! - fordult oda. Rióhoz. - Vidd ki a fiúkat! A két férfi felrántotta Eusebiót és Inginiót, és kitárta az ajtót.

- Kapitány, ezt nem gondolhatja komolyan! - nyögte Rio. - Hangja rémült volt. - Ezek kinyírnak engem!

Menendez Rióra bámult, mérlegelte ezt a nyilvánvalóan jogos tiltakozást a saját életbenmaradásával szemben. Kezét a pisztolyára tette.

- Vidd ki õket! - ismételte meg.

- Add át a fegyveredet a fiúknak, Rio! - mondta a hang. - Indulj el az ösvényen.

Rio Menendezre emelte szemét. A kapitány arcáról rettegõ félelem áradt.

- Jefes! - ordította a kinti embereknek Menendez. - Engedjétek õket!

- Gyorsan! Palo az elsõ - mondta a hang.

- Visszajövök magáért, kapitány! - köpködte a szavakat Menendezre Rio, mikor géppisztolyát átadta Eusebió-nak.

Justos és Felix látták, amint Rio feje fölé emeli a kezeit, elindul Eusebio és Inginio elõtt. Amint az õrök közelébe értek, Eusebio felkiáltott.

- Állj! - szólt a két felállni készülõ õrnek, de azután Eusebio megismerte a két férfit és elmosolyodott.

- Tío Justos? Felix?

- Sí! - Justos mindkét fiút karjaiba akarta zárni, de uralkodott magán. Gyertek! - intett az ösvény felé.

Eusebio meglökte Riót a puskatussal.

- Jesús! - mutatott Justos Rióra undorral az arcán. -Hát, itt van.

Rio hirtelen észrevette az ösvény mellett furcsa pózba merevedett bátyját. Szemei kimeredtek, a szájából vér csörgedezett.

- Palo?!

Palo azonban nem válaszolt, és Rio ekkor észrevette a talajba szúrt, véres karót, melyre felnyársalták a bátyját. Jeges borzadály futott rajta végig.

- Kegyelem! - visított Rio.

Megpróbált elsiklani Inginio mellett, de Justos elállta az útját, és fegyverének csövét az arcába nyomta.

- Arra, animale! - mutatott az ösvény felé.

- Ne bántsanak… - könyörgött Rio.

- Gyerünk! - noszogatta Riót a bordái közé nyomott géppisztollyal Eusebio. Riónak úgy tûnt, mintha a fiú hangja több évet öregedett volna az elmúlt éjszaka óta. A tábort már maguk mögött hagyták.

Palo teste úgy lógott ott, mint egy madárijesztõ. A kontrák a közelébe se mertek menni.

22.

Felix és Justos elvették az õrök elemlámpáit, egy infra célzó készüléket, egy walkie-talkie-t, a menetfelszerelésüket és a puskáikat. Justos haladt elöl, Riót a nyaka köré hurkolt kötélén húzta maga után. A fogoly után Eusebio lépkedett, kezében a Rio kezeit összekötõ kötél végével, puskája Rio hátában. Felix és Inginio a kosárral, a zsákokkal, a két most szerzett fegyverrel küszködött. Solót valahol mögöttük sejtették, az akció óta nem látták.

Egyórai szótlan gyaloglás után Justos pihenõt rendelt el. Ponchójuk alá bújva Justos elmondta Eusebiónak, hogy Modesta néhány nap múlva valószínûleg jobban lesz.

- Anya? Hát nem… halt meg? - kérdezte rekedten Eusebio.

- Azt hittem, tudod - mondta Justos. - Ezt kellett volna legelõször elmondanom. Az ütéstõl elveszítette az eszméletét, de hamarosan rendben lesz.

Eusebio érezte, hogy könnyek csorognak végig az arcán, de már mosolygott.

- Õk is azt hitték, hogy meghalt - mondta Eusebio. t-Ez volt a szerencséje - felelt Justos.

Eusebio elmélázva ingatta a fejét.

- Szerencse - ismételte.

Nem mertek öt percnél tovább pihenni. Folytatták a menetelést.

A hajnal elsõ fényeinél elérték a vízesés fölötti tisztást, ahol Justos bejelentette az elcsigázott társaságnak, hogy egy rövid idõre megpihennek. Alvás és evés nélkül meneteltek a Las Cruzast ért támadás óta, azaz harminchat órája.

Inginio és Eusebio rõzsét hordtak a tisztásra, és tüzet gyújtottak. Eusebio egy fa elé lökte Riót. Justos átkutatta az õröktõl elszedett csomagokat, és két doboz élei met talált.

- Hé! - kiáltotta, a dobozokat felemelve. A többiek mosolyogva fogadták a jelzést.

Eusebio gyomra az élelem láttán korogni kezdett. Rio kezeit egy fatörzshöz erõsítette, csuklóit az egyik zsákban talált nejlonzsinórral kötötte át.

- Ez túl szoros - mondta Rio.

Eusebio feszesebbre húzta a köteleket, melyek így még mélyebben vágtak Rio húsába. A végeket csúszó-hurokkal erõsítette meg. Rio felnyögött, de szó nélkül tûrte a fájdalmat. Eusebio megállt Rio elõtt, és hosszasan nézegette. Az utóbbi másfél nap alatt nem volt elég lehetõsége, hogy tüzetesebben szemügyre vegye. De most itt ül elõtte ez az ember, kimerülten, ázottan, dühösen, és félve. Az esõ elállt. A szürke hajnali fény rózsaszínben játszott. Eusebio leguggolt Rio elé, és áthatóan nézett barna szemeibe. Lenn a mélyben, a fekete pupillák belsejében próbálta felkutatni azt a szörnyet, mely majdnem megölte anyját, és megbecstelenítette a nõvérét. Ez a meggyötört, nyomorult állat már más embernek tûnt.

Eusebio orrát kávéillat csapta meg. Máris? Tizenöt percet töltött Rióval? Elvesztegetett az életébõl tizenöt percet? Ez az ember maga az ördög. A kávéillat végre elterelte figyelmét.

- Kész lakoma - mutatott Justos a konzervekre. Az egyik serpenyõben rántotta és szalonna sistergett, a másikban spagetti és húsgombócok rotyogtak. Eusebiót hirtelen elhagyta minden ereje, s ez az erõtlenség megrémítette. A Rio iránt érzett õrjöngõ gyûlölete mintha alábbszállt volna, pedig most minden erejével újra akarta érezni. Ostoba gondolatok keringtek a fejében. Bûntudatot érzett, amiért olyan szorosan megkötözte. Egyre az motoszkált benne, hogy meg kéne lazítani. Szidta és át kozta magát ezekért a gondolatokért. Titokban Rióra pillantott, azt leste, hogy mikor fedezi fel a csúszóhurkot.

Felix ért vissza a folyóról egy kanna friss vízzel. A kanna mellé guggolt, kicsit elhúzta a tûzrõl, és a forrón rotyogó kávét figyelte. Hideg vizet öntött az edénybe, hogy a zacc leülepedjen. Justos lecsípett egy darab cukrot.

A négy campesino elhelyezkedett a tûz körül. Rio szemben ült velük, mintegy három méterre tõlük. Ujjai a csomókat babrálták.

- Adjatok egy kis vizet, kérlek - mondta Rio. Eusebio felállt, és a fogolyhoz lépett.

- Víz kell?

Rio bólintott, miközben ujjaival a csomókkal ügyködött. Eusebio kigombolta a sliccét, Rio elé állt, és az arcába vizelt.

Rio vadul köpködött, s az oldalára görbülve üvöltött.

- Te átkozott!

- Víz kellett - mondta rezzenéstelen arccal Eusebio. - Te ezt a vizet érdemled - mondta, és visszament a tûzhöz.

- Elkaplak, te rohadt! - visította Rio.

- Silencio! - emelte puskáját Rióra Justos. - Csendet, most reggelizünk.

Rio nekitámaszkodott a fának. Újra megpróbálta a csomókat kibogozni.

Eusebio evett egy kanálnyi tojást, majd az egészet odaadta Felixnek. Azon gondolkodott, hogy vajon a pokolba kerül-e azért, amit most tett. Ugyanakkor örömöt és kétségbeesést is érzett, amiért levizelte Rio arcát. Megigazította a kényelmesen az ölében tartott AK-47-esét, és kávéját kortyolva megszólalt.

- Felix, ez nagyon finom. Felix bólintott.

Eusebio azon tûnõdött, elmondja-e a többieknek, hogy Rio ki akarja oldozni a kötelékeit. Nem, mert akkor újra megkötözik. így hát várt és fülelt, nem akart odanézni, nehogy abbahagyja. Nyelt egyet. Hidegvérrel meg akar ölni egy embert? Rio szökni fog. Senki nem tudja meg, hogy õ tette lehetõvé. Csak õ maga. Most megállíthatná. Menj oda Rióhoz és kötözd össze rendesen, gondolta. El kell vinni Las Cruzasba, és bíróság elé kell állítani. De Nicaraguában nincs halálbüntetés, Rio pedig halált érdemel. Eusebio a tüzet nézte.

- Hol van Solo? - kérdezte Inginio.

- Gondolom, mindjárt itt lesz - felelte Justos, s a fölötte magasodó lombokon keresztül a nap szikrázó sugaraiba nézett.

- Aludnunk kéne. Még legalább tizenét órányi járásra vagyunk Las Cruzastól.

- Tío, Justos! Én õrködök elõször - jelentkezett Eusebio.

- Komolyan gondolod? Szörnyen nézel ki - válaszolt Justos.

- Olyan fáradt vagyok, hogy nem is tudnék elaludni - mondta halkan Eusebio.

Justos beleegyezett. Kibontott egy ponchót, ingét összehajtogatta, és ráhelyezte párnának.

- Ha közben megjön Solo, keltsél fel!

Justos összekuporodott, fejét vizes ingére hajtotta.

Felix levetkõzött, s ruháit kitette száradni egy bokorra. Alsónadrágban tért vissza a tûzhöz, szégyellt teljesen pucérra vetkõzni.

Rio szíve nagyot dobbant, amikor megtalálta a csúszó-hurkot. A fiú nagyot hibázott, gondolta, s egyre nagyobb izgalommal figyelte, amint a többiek alváshoz készülõdnek. Ha a kölyök háttal marad neki, és ha az a férfi, akit Solónak neveznek, nem tér vissza, talán sikerül a szökés.

Ez lenne a férfi Las Cruzasból, aki karóba húzta a fivérét? Rio maga mögé nézett, az ösvényt figyelte. Ötven méter, és takarásban van, gondolta. Amikor visszatekintett, az emberek Eusebio kivételével már aludni látszottak. Rio szemében mosoly csillant, amikor látta, hogy Eusebio feje le-lekókad, és meg-megrándul. Eusebio egy darabig tágra meredt szemekkel a folyót bámulta, aztán szemhéja megrebbent, lecsukódott, majd újra kinyílt, aztán ismét lecsukódott. A kis bajkeverõ is mindjárt elalszik!

Eusebio alvó barátait nézte. A piszkos és ugyancsak fáradt Justos nagyon öregnek tûnt. A félig csupasz, maszatos Felix mosolygott álmában. Inginio vizesen, teljes öltözékében a hátán feküdt, és horkolt. Eusebio szíve hevesen megdobbant, amikor látta, hogy Rio terepszemlét tart. Felkészült a szökésre, gondolta. Alig tudott uralkodni magán. Fel kéne ébreszteni Justost, gondolta. Szívverése kihagyott. Fejét lehajtotta, alvást színlelt.

Solo megtorpant, amikor észrevette, hogy Rio mozgolódik. Az ösvény árnyékából egészen közelrõl figyelte Rio minden rezzenését. Rio nem látta õt.

Solo visszahúzódott a bokrok közé, amikor Rio megfordult. Eusebio látja, mit csinál Rio, gondolta Solo, de úgy tesz, mintha aludna. Miért? Jobb, ha tovább figyel.

Eusebio álla a mellére bukott. Remegõ szemhéjain keresztül fények pislákoltak. Rio koszos volt és csapzott. Eusebióban meghûlt a vér, amikor meglátta, hogy Rio elindul. Lehetetlen, de Eusebio felé tart. Miért nem akar elfutni? Eusebio megrándult, de amikor kezét a puskára emelte, ujjait gyöngének érezte. Rio megtorpant, kezeit maga elé tartotta, mintegy intve, hogy ne lõjön. Rio akkor eredt futásnak, amikor Eusebio vállához emelte a fegyvert.

Anélkül, hogy tudatában lett volna, miért teszi, Eusebio hátranézett, és ordított egyet.

- Rio menekül! - és puskájával a szökevény felé mutatott. Rióra emelte a fegyvert, a hátára célozva. Aztán nem történt semmi. Eusebio nem húzta meg a ravaszt. Az izgalomtól egy percre visszafojtotta a lélegzetét, nem tudta meghúzni a ravaszt.

- Fustlalo! Lõdd le! - kiáltotta valaki. - Eusebio!

Eusebio puskája a vallanak ütõdött. Látta, hogy Rio áttör a bokrokon, be az erdõbe.

Eusebio érezte, hogy lábai futásnak iramodnak, hogy vastag ágakon gázol keresztül. Odarohant, ahol Rio eltûnt az erdõben. Az egyik fatörzsön vérfolt, körülötte letaposott fû. Riónak azonban nyoma veszett. Istenem! Eusebio hangtalanul jajongott. Hagytam, hogy elmeneküljön.

Nem, ott van! Rio a folyómeder kavicságyában feküdt, hátán terjedõ vérfolt. Eusebio egész teste elzsibbadt, torka kiszáradt. Nyelt egyet. Talán csak nem fullad meg. Köhögött és nyelt, mialatt Rio felé tartott, puskájával a kezében. Rio nem lélegzett. Hát, ilyen ez? Ilyen érzés embert ölni? Eusebio megnyalta az ajkait és hátranézett, hogy a többiek követik-e. Ekkor Rio hirtelen elkapta Eusebio bokáját, és lerántotta.

Eusebio felüvöltött, zuhant, puskáját támasztékul a fövenybe nyomta. Rio fájdalmas fintorral felült, és a puska felé kapkodott. Eusebio hátraesett, és állon rúgta Riót. Eusebio hallotta a fogak recsegését. Rio tovább erõlködött, el akarta érni a puskát. Eusebio megragadta a puskacsövet, és Rio fejének rántotta. Apró vércseppek fröcs-csentek szét a férfi halántékán. Rio hátrazuhant és hörgött. Amikor keze a puskáért nyúlt, Eusebio keményen lesújtott a puska tusával Rio fejére. Rio megvonaglott, Eusebio pedig újra meg újra lesújtott, amíg csak meg nem látta, hogy Rio koponyája szétnyílik az ütésektõl. Lehetetlen, hogy még mindig élne.

Eusebio hangokat hallott, de nem értette a szavakat. Arcokat látott, de nem ismerte fel azokat. Érezte, hogy egy kar öleli át vállát, a hátát veregeti. Eusebio, a gyilkos, a földre rogyott, és sírni kezdett.

Solo elfordította tekintetét. Azon meditált, hogy miért nem lõtte le Riót és miért nem kímélte meg Eusebiót ettõl a kíntól. Eltéveszthetetlen célpont volt pedig attól kezdve, ahogy bevetette magát az erdõbe. Eusebiónak sokkal nehezebb ölni, mint nekem, gondolta. A Rio tátongó sebén gyülekezõ legyeket nézte. Máris, gondolta Solo. Eusebio a folyóparton sírt, fuldokló zokogással. Justos a vállát simogatta. Felix csak állt és bámult. Inginio tõlük távolabb didergett a napsütésben.

Eusebio a tûz mellett ébredt fel. Solo térdét látta meg a fejénél. Amikor felemelkedett, úgy érezte, mintha minden végtagja ólomból lenne.

- Na! Jobban érzed már magad? - kérdezte Justos. Eusebio megdörzsölte szemeit, és kezével a hajába túrt. Ajkai összetapadtak.

- Inni akarok - mondta rekedten.

Felix azonnal töltött egy csésze kávét, és eléje tette. Eusebio törökülésben ült, akárcsak Solo, és kávéját szürcsölte.

- Tessék - mondta Inginio, és egy babkonzervet tartott Eusebio orra alá. - Edd meg. Mi már ettünk.

- Hamarosan indulunk - mondta neki barátian Justos a tûz másik oldaláról. Eusebio észrevette hangjának változását, amint élesrõl gyöngéddé szelídül. - De azért nem kell sietni. Senki nem üldöz minket.

- Megöltem… - mondta Eusebio.

- Igen - felelt Justos. - Jól csináltad.

23.

Silva titkon élvezte Warren szorultságát. Biztosan gyakran elõfordul, gondolta Silva, hogy a kém leleplezõdik. A CIA-nek valószínûleg van erre vonatkozó utasítása is. Mosolyogva felállt, és hellyel kínálta Greg Haskinst.

- Ezt komolyan gondolja? - nézett Haskins Warrenre. - Úgy láttam, mintha éppen egy interjú közepén lennének.

- Hát… - kezdte Warren.

- Nem, szó sincs róla - szólt közbe Silva. - Kérem, én örülök, ha a figyelem középpontjában lehetek. Kiöntöm én a szívemet önnek is.

- Akkor hát - szólt Haskins - maradok. - Miután leült, Warrenhez fordult.

- Az a baba a másik szobában azt mondta, hogy Hank valakivel dolgozik.

- Kramer - mondta Warren. - Hank Kramer. Én vagyok az.

Haskins alaposan szemügyre vette Warrent.

- Ez kissé hihetetlen, mivel Hanket már legalább tizenöt éve ismerem. Tegnap még el is köszöntem tõle New Yorkban.

Warren egy Haskinsre vetett rövid pillantás után átnézett az asztalon. Tekintete megállt Silván. Kissé megbiccentette a fejét, és visszanézett Haskinsra.

- Kár az idõért - mondta Warren.

- Kár az idõért? - vicsorgott Haskins. - Nem ismerek rád, Hank. Isteni jó riportanyag: egy tv-riporter egyszerre két helyen. El tudod képzelni?

A pincér jelent meg az asztaluknál. Rumot és kólát hozott Haskinsnak.

Warren olyan mozdulatot tett, mintha kapva kapna ezen a megoldáson.

- Jól hangzik - mondta. - De ajánlatos lenne felhívni a szerkesztõdet, s vele tisztázni a dolgot elõször.

- Szóval elõször Stevens-szel beszéljem meg - küldte Warren felé széles mosolyát Haskins.

- Igen, igen - mondta Warren. - Stevens-szel.

- A szerkesztõnk neve Jameson, te seggfej. Miben sántikálsz te itt errefelé?

Warren egészen közel hajölt Haskins arcához.

- Ahhoz neked semmi közöd, te szarházi. Te csak menj és mondd el a szerkesztõdnek, hogy Hank Kramer-rel találkoztál Nicaraguában. Majd meglátod, hogy mit fog válaszolni! Oké?

- Nem kell nekem a szerkesztõmmel beszélni, így is tudom, hogy csaló, gazember vagy!

- Éppen ellenkezõleg, Haskins - pillantott Warren Silvára. - Én nem ismerlek téged. Engem a kormány küldött ide. Silva hadnagy már évek óta ismer engem. Az, akinek hamis újságírói igazolványa van, akár kém is lehet. Egyetért velem, Silva hadnagy?

- így igaz - mondta vidáman Silva. - Rengeteg betolakodó, rohadt spicli jár errefelé mostanában, senor -nyugtázta Warren helyeslését Silva. - Ki maga valójában?

- Álljunk meg egy percre! Maga… - hajolt át az asztalon Haskins, ujjaival Silvára mutatva.

Silva elõrenyúlt, és kezét Haskins csuklója köré fonta.

- Sötét? Ezt akarta mondani? - kérdezte Silva. Silva intett a másik kezével. Másodpercek alatt egy fegyveres katona jelent meg az asztalnál.

- Uram?

- Tartóztassa le ezt a rohadt kémet! - mondta Silva angolul.

- Qué? - felelt a katona.

- Egy pillanat - vetette közbe halálsápadtan Haskins.

- Bebizonyítom. Felhívom a szerkesztõt, ahogy… Hank ajánlotta. Bebizonyítom, hogy az vagyok, akinek mondom magam.

- Vigye ezt az idiótát a telefonhoz, és maradjon vele - mondta spanyolul Silva, Haskinsra mutatva, majd az újságíróhoz fordult. - Oké, az emberem majd megmutatja, hol van a telefon. Magával marad, aztán együtt jönnek vissza. Oké?

- Maga nem akar velem jönni és meghallgatni, hogy mit beszélek? - állt fel helyérõl Haskins. - Hogy igazolni tudjon.

- Nem szükséges - felelte Silva. - Van egy olyan érzésem, hogy a szerkesztõje, úgyis helyreteszi magát. Nincs igazam, senor Kramer?

- Teljesen - mondta Warren. - Majd õ megmondja Haskinsnek, hogy merre hány. Menjen!

- Vámos! - mondta a katona Haskinsnek Silva intésére.

A telefon felé haladva Haskins halandzsázott valamit angolul a katonának, aki udvariasan bólogatott.

- Végül is, jól csinálta - mondta Warren Silvának - De ha nem hívta volna az asztalunkhoz ezt a faszt…

- Jobb lett volna, ha kikotyogja a sztorit? - kérdezte Silva. - A nõ azt mondta, hogy maga Hank Kramer. Haskins ezért jött ide.

Warren csücsörített, és bólintott. A baromnak igaza volt.

- Rendben - mondta és felemelte poharát. - Egészségére, amigo.

Silva mosolygott, és koccintott.

Mintegy húsz perc múlva Haskins visszatért a katona kíséretében. Silva hellyel kínálta, de Haskins nem fogadta el.

- Én nem tudom, hogy ön kicsoda, uram, de annyi biztos, hogy fontos emberek a barátai.

Haskins indulni készült, de a katona útját állta.

- Engedd - mondta Silva. A katona félreállt.

- Nagyon fontos emberek - ismételte Haskins, s szomorúan ingatta a fejét.

Warren bólintott. Miért, mit vártál, te fafejû? - gon dolta.

Telefóncsörgés harsant fel a néma szobában. Warren megfordult, matatott, s aztán a sötétben a földre lökte a készüléket. Egy vékony hang szólalt meg a kagylóból.

- Hank?

- Az istenit - nyúlt a villanykapcsoló felé Warren.

- Hank? - ismételte a hang.

Warren felemelte a kagylót az ágy alól, és a füléhez illesztette.

- Tessék.

- Jó reggelt, senor Kramer - ismerte meg Silva hangját Warren. - Már azt hittem, valami baja van.

- Hány óra van?

- Fél nyolc - felelte Silva. - Figyeljen, Hank, jó hírem van az ön számára.

- Ne mondja.

- Szóval, Dániel megnyitotta Las Cruzast. Indulhat azonnal.

- És a vezetõ?

- Hát, vezetõ az kell. Sajnos. A többiek busszal mennek, katonákkal. A vezetõje már megérkezett.

- Ide?

- Igen. Mindketten itt vagyunk a portánál. Jöjjön le, meghívom reggelire, amigo.

24.

Jim Ruiz ült a volánnál.

- Minden rendben. Csak a munkáját végzi.

A Ruiz mellett ülõ katona, Alonzo Colon, szemmel láthatóan jól érezte magát. Alonzo még soha nem ült légkondicionált furgonban.

- Szart sem ér, amit ez angolul tud.

- Igen, beszélni angolul! - bólintott Alonzo boldogan. - Szar. Kurva.

- Na, mit mondtam! - vigyorgott Ruiz.

- Nem bízom benne. Miért küldenének olyan vezetõt, aki nem beszél angolul? - kérdezte Warren.

- Hát, valamicskét azért beszél - mondta Ruiz. - Mindenesetre megszerezte magának ezt a megbízatást. Élvezi ezt a melót. Légkondicionált kisbusz, reggeli a hotelban. Micsoda élmény ez neki! -r füttyentett Ruiz. - Ez aztán a jó élet! így van, haver? - Ruiz odatartotta Alonzó-nak a tenyerét, aki belecsapott.

- így van, faszikám - mondta Alonzo és nagyot röhögött hozzá.

- Jó fej - mondta Garcia, s felnézett a konzoltól. Levette a fejhallgatót, megveregette Warren vállát, és átnyújtotta neki. - Hívásod van, Hank.

Warren felvette a fejhallgatót, és megpördült a forgószékén. Miközben figyelt, a hátsó ablakon egy szénával megrakott ökrösszekeret követett tekintetével.

- Igen, odamegyek - mondta a mikrofonba. - Nem lehet… Vezetõ van velünk. Igen, igen, nagy meglepetés - fordult Ruizhez.

- Mikor is érünk oda?

- Egy óra múlva.

- Egy óra - mondta Warren a mikrofonba. Egy darabig bólogatott, majd beszélt. - Oké, meg fogom tudni, hol lakik az asszony, Clyde. Egy rakás újságíró is lesz ott. Majd meglátom, mit tehetek.

A furgon a Las Cruzasi dokkok mellett elhaladva, a raktár kiégett gerendái és harmonikává zsugorodott bádoglemezei mellett fékezett.

- Jézus! - mondta Ruiz. - Ezeket jól kikészítették!

- Idenézz, Hank - mutatott egy bádogépület melletti úton veszteglõ helikopterre Garcia.

- Dániel - bólogatott Alonzo.

- Ugyan már! - szólt Ruiz. - Ez nem Daniel. Aquí?

- Claro, es Daniel - mosolygott büszkén Alonzo.

- Á fiú azt mondja, hogy a nagyfõnök van itt személyesen.

Warren félrehúzta az oldalajtót, és felállt. A halál bûze csapta meg az orrát.

- Gyertek! - mondta, s a kamerára és magnóra mutatott.

- Menjünk, csináljunk úgy, mintha riporterek lennénk.

A Mi-24-es harci helikopter a mûhely mellett dübörgött. A dupla Isotov-turbinák felüvöltöttek, amikor a pilóta bekapcsolta az ötlapátos rotort. A hatalmas tömeg lassan felemelkedett, s viharos porfelhõt kavart maga körül. Egy meglazult bádoglap lerepült a mûhely tetejérõl. Az újságírókat és campesinókat csaknem elsodorta a kavargó porfelhõ, ruhájuk lobogott a légörvényben.

- Ki nem állhatom ezeket a rohadt helikoptereket -ordított valaki Warren mellett.

- Igen - bólogatott Warren a megdõlõ gép zajában. - Vietnamban is legszívesebben lelõttem volna õket.

- Tényleg? - vigyorgott az ember Warrenre. - Jim Nelson - mondta, s Warren felé nyújtotta a kezét a másik.

Nelson mosolyogva intett a vulkánok irányába elhúzó gép felé.

- Elszállt a nagy madár.

- Ortega? - kérdezte Warren.

- Igen. Dániel. Dániel, az a csodálatos fickó, aki nem engedi addig eltemetni az embereket, amíg maga is meg nem nézte a hullákat - mutatott Nelson a tetemekre, amelyek összevissza hevertek a csata színhelyén, felpüffedve, falánk legyek rajától körülvéve. A hullákat most szandinista katonák kezdték feldobálni egy teherautóra.

- Azt mondja, hogy ez egy jó példa az emberek eltökéltségére. Harmincöt zsoldos pusztult el itt, akiket mi, a rossz fiúk küldtünk ide. Az itteni kisszámú, alig felfegyverzett civilek ölték meg õket - bólintott Nilson a holttestek felé. - Látta?

- Most látom.

- Látja, hogy kicsinálták õket. Némelyiküket különösen. Volt, akinek a fejét péppé zúzták, másokban meg akkora lyuk tátong, hogy akár egy autóval is áthajthat rajta. Ilyen csonkítást még életemben sem láttam.

- Hm - ráncolta az orrát Warren. Õ már látott ilyet Vietnamban, sõt le is fényképezte, propagandaanyag céljából.

- Igen - folytatta Nelson. - Jól rábasztak, szegény csórók. Az embereim azt mondják, hogy egy csapat szandinista várt itt rájuk. Alaposan elbántak velük. Most meg úgy próbálják beállítani õket, mint az ügy hõs védõit.

- A vietkongok ugyanezt tették - mondta Warren, s azt figyelte, hogyan raknak egy tetemet az autóra. A hullának nem volt feje, szürke, foszlányos bõr lógott le a nyakáról. Solo pokoli nagyot tud ütni, gondolta.

- Igen - mondta Nelson. - Ugyanezt.

- Nos, akkor - szólt Warren -, én megyek, elõkészítem a stábot. Már így is sok mindenrõl lemaradtam.

- Ezért jobb a Times-nak dolgozni. Nem kell más, csak egy jegyzettömb. Sok szerencsét! - bólintott oda Nelson.

Warren is búcsút intett. Felfedezte a kamerával bíbelõdõ Garciát és Ruizt, akik úgy tettek, mintha a rakodó katonákat filmeznék. Jó lenne néhány fénykép errõl, gondolta Warren. Felemelte Nikonját, és csinált néhány fotót, Solo munkájának dokumentálására. Amikor közelebb ment a katonákhoz, az oszlásnak indult holttest ismerõs, fullasztó bûze csapta meg az orrát.

- Ruiz! - szólt Warren. - Menjünk a faluba!

- Jó ötlet, Hank - engedte le a kamerát Ruiz. - Már majdnem kihányom a belemet.

- Modesta Chacon házát keressük - mondta Warren a falu felé haladva. - Meg kell tudni, hol lakik. Hol van az az idióta vezetõ? - nézett körül.

- Megkértem, hogy maradjon a furgonnál, és ne engedje a sötéteket közel hozzá - közölte Garcia.

Warren egy falubélit keresett, de csak az újságírók és katonák tömegébe ütközött, sehol egy campesino. Egy nagy csoport álldogált a gyógyszertár üszkös romjai körül. Egy videós NBC-s stáb tolongott egy szakállas öregember körül. Az öreg fején piszkos kötés volt, és széles mozdulatokkal mutogatott a füstölgõ maradványokra. Warren megállt a tömegben és figyelt.

- Alonzo Rivasnak hívják. Akkor sebesült meg, amikor a raktárát védte - mondta Ruiz.

Az öreg nagyon élvezte a nemzetközi figyelmet. Alonzo fejét hevesen ide-oda mozgatta, gesztikulált, miközben elmesélte, hogy milyen jelenetnek volt a szemtanúja. Miután befejezte a mesét, önelégült vigyorral hallgatta a tolmácsot, ahogy továbbítja a sztorit az elismerõen bólogató NBC-riporternek.

- Egymaga öt kontrát ölt meg. Ez igen - vigyorgott Ruiz.

Amikor a faluba értek, megálltak Escopeta házánál, és megkérdezték, hol lakik a Chacon-család. Warren orrlyuka kitágult, amikor megcsapta a campesinók füstös szaga. A férfiak Modesta háza felé mutattak.

Dánia szaladt feléjük kiabálva.

- Azt mondja, hogy sehcwa Chacon nagyon beteg. A kontrák leütötték egy puskatussal - magyarázta Ruiz Warrennek.

Warren a ház felé nézett. Hát nem halt meg? így még jobb. Nem is kell bemenni. Még nem.

- Kérdezd meg, hogy megsebesült-e még valaki a családban?

Amikor Ruiz lefordította, Garcia a dzsungel felé mutogató, zokogó Daniára irányította a kamerát. Az asszony egyfolytában hadart spanyolul. Warren érzéketlenül figyelte. Azon gondolkodott, hogy valóban olyan elkeseredette a nõ, vagy csak a kamera elõtt játssza meg magát.

- Azt mondja, hogy a kontrák magukkal vitték az õ és a senora Chacon fiát. A férje a támadás éjszakáján utánuk ment, de azóta nem hallott róluk. Attól fél, hogy mindannyiukat megölték.

Dánia zokogva bólogatott, mialatt Ruiz fordított.

- Kérdezd meg, ki ölte meg a kontrákat - utasította Warren.

Warren Dániát figyelte, miközben Ruiz beszélt. Az asszony ijedten pislogott Warrenre.

- Azt mondja, hogy az itteni férfiak.

- Segítség nélkül? - kérdezte Warren, s elégedetten vette észre, hogy az asszony zavartan tétovázik, mielõtt válaszolna a kérdésre.

- Sí…

- Még ilyet! - álmélkodott képmutatóan Warren.

- Köszönjem meg neki, és búcsúzzak el tõle? - kérdezte Ruiz.

Warren mosolyogva igent intett, majd hozzátette, reméli, hogy a férje és a fia épségben vissza fognak térni - Gracias - szipogta Dánia.

Warren a fészer mellett állt, és a falut fényképezte. A Chacon-ház az udvar végében állt. A hazatérõknek az egész falun át kell majd haladniuk. Ruiz és Garcia ott lõdörgött a faluban, mintha a csirkéket és disznókat filmeznék. Az ember nem is gondolná, hogy így is lehet élni. Pompás hely. Pálmafák, hajók, tengerpart. Gyönyörû vulkánok a háttérben. Csodálatos. És lám, mit csináltak belõle az emberek! Szemétdombot. A disznók és csirkék ki-be rohangásznak a házakból, szemét és hulladék mindenfelé. Ezeknek az csóróknak nincs semmijük. Warren mosolygott. Semmijük, csak egy kétmilliárd dollárt érõ robotjuk. Egy papagájt pillantott meg, s szemével követte, amint az a dzsungelbe repül. Lehet, hogy Solo figyel valahonnan, gondolta Warren, és én nem is tudok róla.

25.

Eusebio a távolban felemelkedõ helikopterre mutatott.

- Ezt nézzétek! - kiáltotta. - Végre egy helikopter Las Cruzasban, és én pont nem vagyok otthon!

A vízesésnél állva figyelték a Managua irányába eltûnõ gépet.

- A vezéretek volt - mondta Solo.

- Dániel? - kérdezte Justos.

- Igen - bólintott Solo, és a dzsungel felé intett. - Én arra tartok. A falu tele van idegenekkel. Nem megyek oda, amíg ott vannak.

Solo nesztelenül eltûnt a sötét árnyak között.

- A régi háznál leszek, ha szükségetek van rám - szólt vissza.

A férfiak néztek utána egy darabig, majd elindultak õk is a faluba vezetõ úton.

Amikor az árnyak hosszúra nyúltak, a sajtó képviselõi összepakoltak. A katonák elhajtották a bûzlõ rakománynyal teli teherautókkal. A holttestek úgy tornyosodtak a teherautó platóján, mint egy rakás fatuskó.

Eusebio a mûhely mellett szaladt befelé a faluba. Dánia szólogatta, de Eusebio egyre csak kiáltozott.

- Nézd! - integetett hátrafelé. - Inginio! - s berohant a házba.

Warren a falu közepén figyelte Inginót és Dániát. Visszajöttek a fiúk, gondolta Warren. Nagyon ügyes gyerekek. Justos és Felix kényelmesebb léptekkel követték õket. Úgy néztek ki, mint akik jó néhány napi kemény munkából térnek haza. Aha, a fiúknak volt segítségük. Néhány bátor ember a hatvanfõs kontracsapat után ment, és visszahozta õket. Bravúros dolog! Lehet, hogy valamiféle gépi segítségük is volt, gondolta Warren. Helyes. Stewartnak igaza volt. Solo barátjukká fogadta õket, és utánuk ment. Megindító volt látni Justos arcát, aki egymás karjaiba borult fiát és feleségét nézte. Õk is úgy éreznek, mint mi. Csak hát buták, és a rossz oldalra álltak.

Egy asszony sikoltása hallatszott. Warren látta, hogy Ruiz Modesta Chacon tornáca közelében áll és figyel. Amikor a zaj elhalt, Ruiz Warrenhez lépett.

- Visszajött a fia - mondta. Teljesen odavan.

- Hányan vannak odabent? - kérdezte Warren.

- Az asszony, a lánya és a fiú - felelte Ruiz. - Többen nem is férnének be abba a kunyhóba.

Warren az Escopeta tornácán sört kortyolgató Garcia felé intett.

- Szólj Joe-nak és pakoljunk!

Justos meghatottan figyelte fiát és feleségét. Warren is elnézte egy darabig a síró Dániát és Inginiót, majd az órájára pillantott, és elindult.

A furgont nem õrizte senki. Alonzo egy csoport szandinista közül futott feléjük.

- Barátom - mutatott Alonzo a katonákra.

- Meddig maradnak itt? - kérdezte Warren.

- Igen - felelte Alonzo.

- Ruiz!

Ruiz spapyolul kérdezte Alonzót.

- Nem tudja. Néhány napig, vagy hétig.

- Remek hír - morgott Warren, és bemászott a hátsó ülésre. Warren bekapcsoltatta Ruizzal a rádiót, mialatt felhívta Clyde-ot. Fején a fülhallgatóval, hátradõlt a tóparti úton bukdácsoló autó ülésén. Miközben Clyde-dal beszélt, Alonzót figyelte, aki a rádióból áradó latin dallamok ütemére szorgalmasan verte a ritmust a mûszerfalon.

26.

Solo a tóparti úton haladó kocsiból a mûholdra sugárzott rejtjeles üzenetet hallgatta. Nem tudta dekódolni. Nyomon vannak, gondolta. Aztán a kontrák hadijelentése következett, és a fiúk hihetetlen megmenekülése. Elárultam magam. Vagy elkapnak, vagy tönkretesznek - nincs más választásuk. Még a falut is hajlandók feláldozni, csakhogy elfogjanak. El kell mennem.

Solo megállt a régi ház melletti ösvényen. A raktárát és a gyógyszertárat kivéve a falu ugyanolyan látványt nyújtott, mint amikor két héttel ezelõtt elõször megpillantotta. Las Cruzas már a földdel lenne egyenlõ, ha õ nincs itt. A harcok azonban nem fejezõdtek be.

Solo mozgásra lett figyelmes. Mögötte egy ember tûnt fel. Megpördült, géppisztolyát a férfi fejének szegezte.

- Hát, mégis igaz! - mondta a köpcös, kopasz ember, aki fekete inget és papi gallért viselt. A hegygerincrõl jött le a meredek gyalogúton a völgybe. Amikor Solót meglátta, megtorpant. Fújtatott a megerõltetõ járástól, mellén fényképezõgép lógott. Mosolygott.

Eusebio leírásából Solo felismerte a papot, aki néha ellátogatott Las Cruzasba.

- Cerna atya? - kérdezte, és leengedte a fegyvert.

- Te tudod, hogy hívnak? Pedig még nem is találkoztunk. Bámulatos - nevetett Cerna. - De nem is tudom, miért vagyok meglepve. A yanquik mindent meg tudnak csinálni manapság - mondta, és odalépett Solóhoz.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - kérdezte Solo.

- Nem tudtam - magyarázta Cerna. - Ez a hobbim -mutatott fényképezõgépére Cerna. - Le akartam fényképezni a falut. A háttérben a tûzhányók még mindig füstölnek.

- Te tudtál rólam?

- Hát, igen. A gyónásokból. Tudod, az emberek meggyónják nekem bûneiket, és én megbocsátok nekik. Az Úr nevében. Persze, nem hittem el a mesét arról a fantasztikus géprõl. Ezek az emberek sok minden földöntúliban hisznek. De most itt állsz elõttem - sandított ferdén Solóra Cerna. - Te gép vagy, ugye?

- Igen.

- Bámulatos. Embert is tudtak készíteni, zaklató lélek nélkül. A tökéletes szolga - lépett még közelebb mosolyogva Cerna. - Ugye, nem akarsz bántani?

- Nem.

- Csodálatos! Isaac Asimov is éppen így jósolta meg. A robot elsõ törvénye: nem bántalmazhatsz embert.

- Nem tudom, ki az az Isaac Asimov, de én az utóbbi két napban harminc embert öltem meg - mondta Solo.

- Tényleg? Hát, ez meg hogy lehet?

- Engem azért készítettek, hogy öljek. Én fegyver vagyok.

Cerna szomorúan ingatta a fejét. A sûrûsödõ félhomályban, a narancsszínû nap már csaknem vízszintesen érkezõ sugarai élesen megvilágították a Solo testét bori-tó porréteget, a pókhálófoszlányokat és a rátapadt faleveleket. Cerna felemelte a fényképezõgépét.

- Ne - mondta Solo.

Cerna azonnal leengedte a gépet.

- Bocsánat, de úgy látszik, hogy a véremben van. Mindig valami kényszert érzek, ha jó témát látok. - Cerna várta, hogy Solo válaszol valamit, de a robot némán állt elõtte. - Van benned olyan parancs, hogv met; kell ölni azokat, akik le akarnak fényképezni?

- Nem errõl van szó. Csak nem akarom, hogy kitu dódjon, hogy itt vagyok.

- Én már tudom.

- Igen. Ez nem túl szerencsés. Úgy vélem - mondta Solo barátságosan -, meg kéne, hogy öljelek. - Furcsa módon az atya nem mutatott félelmet.

- Képes lennél rá? Az Isten szolgáját megölni?

- Ha elárulsz, veszélybe hozod a barátaimat. Én már öltem védelembõl.

- Lám, a lojalitás! Dehát te lélektelen vagy, nem? - mondta Cerna.

- Ha az lennék, akkor te már halott lennél.

- Ezek szerint sikerült olyan programutasítást adniuk neked, amivel a lélek illúzióját keltik benned. Mintha ember lennél, ugye? - bólogatott Cerna.

- Félrevezetõ lenne, ha engem az emberekhez hasonlítanál. Én nem egy mesterséges ember vagyok. Én… én vágyok. Ha egy kellõképpen értelmes lény végül is azt gondolja, hogy van lelke, az azért van, mert megvan az a képessége, hogy a fogalomról gondolkodjon. Nekem van saját énem, de nem vagyok ember.

- De neked nincs szabad akaratod - mosolygott Cerna, akinek felkeltette érdeklõdését ez a társalgás. - A készítõid programja irányít. Magad mondtad, hogy fegyver vagy, egy fegyvert pedig mások használnak. Nem így határozzák meg a robot fogalmát?

- Azok, akik készítettek, azt mondanák, hogy irányíthatatlan vagyok. Nem akkor ölök, amikor erre parancsot kapok. Megszöktem tõlük. Ha viszont most itt maradok, a barátaim kerülnek veszélybe. Megszervezem a védelmüket, s aztán elmegyek, és te gondolhatsz, amit akarsz.

- Ezt senki nem hinné el - rázta újra fejét Cerna. - Én legalábbis nem hinném. Még ha lenne is rólad fénykép - mutatott gépére -, akkor is hihetetlenül fantasztikusnak hangzik. De most mennem kell - pillantott a nyugati égen pislákoló Vénuszra Cerna. - Ne félj, nem árullak el.

Sõt, segíteni akarok, Ez az én kötelességem, segíteni az embereknek. Eljöhetek még ide, hozzád?

- Igen - mondta Solo, s figyelte az egyenletesen lélegzõ, nyugodt békét árasztó férfit.

Cefna mosollyal az arcán indult lefelé, a lenyugvó nap irányába.

Eusebio és Agela este tízkor értek a házhoz. Megálltak a tornác elõtt, de nem akartak gyufát gyújtani, nehogy a mûhely mellett táborozó katonák észrevegyék. Eusebio beszólt a házba, s csaknem elájult, amikor szinte a füle mellett meghallotta Solo hangját.

- Itt vagyok.

Eusebio a sötétségen keresztül bámult a hang irányába, de nem látott semmit.

- Nem látlak - mondta.

Solo megmozdult. Eusebio és Agela a tornácra léptek.

- Hogy van Modesta? - kérdezte Solo.

- Sokkal jobban. Agela is - mutatott Agelára Eusebio. aki némán meredt Solóra. - Azt hitték, hogy már soha nem látnak többé.

- Jó érzés, ha valakinek hiányzik az ember.

- Igen - felelte Eusebio. - És jó érzés várni is valakit.

Solo néhány percig csendben maradt.

- Szeretném, ha hoznál nekem papirt és tollat.

- Minek?

- Le akaróm írni a tudnivalókat. Leírom neked, s ha kényszerítenek, hogy elmenjek, vagy elpusztítanak, akkor nálad lesz a tudás.

- El akartál menni a támadás éjszakáján? - kérdezte Eusebio.

- Igen.

- És most?

- Most még maradok néhány napig. Segíteni akarok.

- És aztán elmész?

- Már tudják, hol vagyok - mondta Solo. - Nem hagynak nektek békét addig, amíg itt vagyok.

- Csak hadd jöjjenek! - csattant fel Eusebio. - Megvédjük magunkat, mint a kontrák ellen.

- A yanquik nem kontrák. Bombázni fognak, meg ölnek mindenkit. A legjobb megoldás, ha megerõsítjük Las Cruzast a kontrák ellen. Aztán elmegyek. Ha tudják, hogy megvéditek magatokat, nem mernek megtámadni.

Én meg eltérítem a yanquiket, aztán eltûnök. Amikor Eusebio indulni akart, Agela megszólalt.

- Eusebio, én még maradok egy kicsit.

- Maradsz? - nézett meglepetten Eusebio. - A sötétben? A katonák…

- Solo velem van. Várok, amíg visszaérsz a papírral Eusebio vállat vont, és elindult lefelé az úton. Agela felnézett a robotra. Szemeiben a falu fényei csillogtak. Agela Solo kezéért nyúlt, és egy pillanatig fogva tartotta. Solo csendben ült. Agela arcához emelte a kezét.

- Köszönöm, Solo.

Solo érezte arcának melegét. Vajon miért tette ezt á lány? - gondolta.

- Én ezt tudom - mondta Solo. - Erre terveztek.

- Te nemcsak ezt tudod. Nem volt kötelességed sem a bátyámat és Inginiót megmenteni, sem engem megbosszulni. - Agela lesütötte a szemét. Amikor befejezte, tekintetét a robot csillogó szemére emelte. - Te nemcsak azt teszed, amiért megalkottak. Az az érzésem, hogy sokkal több van benned, mint egy egyszerû gépben.

- Én vagyok belül - mondta Solo.

Agela elengedte a robot kezét, és megölelte. Fejét a robot mellére hajtotta. Solo mozdulatlanul várt, nem tudta, mit csináljon. Hallotta, hogy Agela halkan elsírja magát.

- Ezt most miért teszed? - kérdezte.

Solo érezte, hogy az ölelés erõsebb lesz, bár gyöngéd marad. Hallotta, hogy a lány szíve hevesen kalapál, és érezte, hogy a gondolatai közelednek az övéihez. Ez az élmény új volt a számára.

- Solo, én szeretlek téged - mondta egészen halkan Agela. - Azt, ami itt belül van…

27.

Clyde az újonnan jött CIA-tiszteknek dicsekedett. Bill hüledezve hallgatta, amint arról beszél, hogyan jutott Solo nyomára. Van pofája, hogy ilyeneket mondjon! Valamennyien a teraszon iszogattak, a közelgõ gyõzelem áhítatában. Clyde sztorija két erõs ital után még grandiózusabb lett. A két férfi, Jim Wright, a CIA összekötõtiszt és Roger DeValle, a helyettese egyetértõen bólogattak, nem szakították meg Clyde meséjét.

- Amikor a Chacon nevet megtudtam, rájöttem, hogy ez az az ember, akiben Solo megbízik. Sejtettem, hogy a gépnek barátokra van szüksége a fennmaradásához, és a Chacon-család az, akit Solo a lövöldözés ideje alatt meg akart menteni - nevetett Clyde. - Warren odamegy, felderíti a Chacon-házat, és azt, hogy az asszony él-e még. Ha igen, elkapjuk. Ez már csak idõ kérdése.

Wright, aki ismerte Warren hetvenkedõ természetét, türelmetlenül közbeszólt.

- Értem. Csakhogy az idõ ellenünk dolgozik.

A szikár, középkorú CIA-tiszt úgy nézett ki fehér guayaberajában, mint egy amerikai turista.

- Hülyeség - legyintett Clyde. - Már csaknem három hete náluk van a robot, s rajtunk kívül nem tud róla senki, így van, vagy nem?

Clyde Wrihgtot nézte, aki alig észrevehetõen bólintott.

- Ha mindez igaz, akkor mást nem tehetünk, mint hogy várunk, amíg a szandinisták eltûnnek.

- Erre hamarosan sor kerül - mondta Wrirght. - Ki fogják õket hívni - mosolygott DeValle-ra Wright, aki felemelte a poharát és egyetértõen bólogatott. DeValle akár Wright ikertestvére is lehetne, gondolta Bill. - Aztán maga a kézrekerítés Warrenen és rajtad múlik.

- A csapat készen áll - közölte Clyde. - Már csak az embereidre van szükségünk, akik lefoglalják a sötéteket.

- Ott lesznek.

- Több nem is kell - emelte fel poharát Clyde. - Kurvára örülnék, ha ennek a rumlinak már vége lenne.

- De még nincs vége - mondta Wright. - Az egész mûvelet azon az elméleten áll vagy bukik, hogy Solo hogyan fog reagálni. Ha az önnfenntartási ösztöne erõ-sebb lesz, mint a barátai iránt érzett kötelességtudata - a barátok ráadásul most azok, akik eredetileg az ellenség definícióját kapták -, és úgy dönt, hogy lelép, akkor kezdhetjük az egészet elölrõl. Ennek nem szabad bekövetkezni. Legközelebb már nem leszünk olyan szerencsések. Kész csoda, hogy még nem az oroszok birtokában van a gép! Ki kell dolgoznunk egy tartalék tervet is.

- így igaz - csatlakozott DeValle. - Ez a mûhiba lényegében bebizonyította, hogy a fegyvesünk mûködik, legalábbis részben. Nem így van? Eddig nem tudtuk, képes-e gyilkolni. Most már tudjuk. Megölt huszonöt vagy harminc embert, az pech, hogy ezek épp a mi embereink voltak - mosolygott Billre DeValle. - Ez az utolsó húzása pedig, ahogy nyársra tûzte azt a fickót, illetve, hogy stílszerû legyek, botra, mert ugye spanyolul botot jelentett a pali neve - ha nem tévedek? Hát, az félelmetes volt… Ezt vajon hol tanulhatta?

- Az egyik kézikönyvünkbõl - mondta Bill.

- Nos… - kezdte Warren, italát kortyolva. - Talán ez lesz a leghelyesebb teszt: megszerezni és visszahozni Solót. Ha ez tényleg az a fegyver, amit eredetileg akartunk, akkor elég ravasz lesz ahhoz, hogy kicsússzon a ke zünk közül. Nincs igazam?

- Solo nem az a fegyver, amit akartunk - hördült fel dühösen, és elõrehajolt. Tenyerét az asztalra fektetve meredt Wright és DeVallet felé. - Nos, hadd mondjak egy példát - folytatta. - Képzeljük el a következõ jelenetet: el kell foglalnom az ellenségtõl egy hegytetõt; ilyesmi gyakran elõfordult. Vietnamban súlyos veszteségeket szenvedünk, de nem jutunk elõre. A kiküldött embereknek minden alkalommal csak a fele tér vissza. Mintha a vágóhídra hajtanám õket. Nos, ezek után úgy döntök, hogy a további mészárlás elkerülésére, kiküldök egy Solókból álló kommandót. Van fogalmatok, mire lehet képes egy ilyen csapat? Nem egy, hanem hat robot egyszerre. Mindegyikük önállóan is cselekvõképes, és ugyanakkor szimultán kapcsolatban is vannak egymással, sõt a világ bármelyik részével. Olyan, mint egy egységes, koordinált és megállíthatatlan mechanikus szörnyeteg. Az ellenség tehát pusztulásra van ítélve. Semmi esélyük sincs ezekkel szemben. Nos, el tudjátok képzelni? - Wright és DeValle ünnepélyesen bólintott. Clyde is elvigyorodott az elképzelt jeleneten.

- Nagyszerû. Akkor folytatom: a csapat megérkezik, persze a saját helikopterén. Ádáz tûz alatt vagyunk, a So-lo-csoport azonban semmivel nem törõdve, lezseren átsétál a golyózáporon, és jelentkezik a parancsnoknál. Leülnek, és én elmondom nekik a feladatot. Meghallgatják, megnézik a térképet, és kérdéseket tesznek fel. Aztán a másodperc milliomod részéig tanácskoznak. Közös válaszuk: nem! Azt mondják, hogy már jó ideje figyelik a háborút, és szerintük mi nem látjuk jól a helyzetet. A hegytetõ stratégiailag jelentéktelen, arról már nem is beszélve, hogy semmi jogunk sincs ahhoz, hogy ebben az idegen országban harcoljunk. Viszontlátásra. Nos, vállalkozik valaki a meggyõzésükre? Mert én nem.

Wright szemöldöke összerándult. Bill folytatta.

- Világos tehát, hogy a lelkiismeret feltámadása a fegyver legnagyobb hiányossága. Fogalmam sincs, hogyan lehetne ezt az alapvetõ hiányosságot korrigálni. Azzal semmiképpen sem, hogy megnyomunk egy gombot. Solo bebizonyította, hogy ez nem válik be. Az egyetlen mód az, ha korlátozzuk a fegyver képességeit. Ezzel viszont olyan gyenge pontokat teremtünk a robotban, amit az ellenség bármikor kihasználhat. A Solo-féle fegyvereknek pedig csak akkor van értelmük, ha sebezhetetlenek.

- Jézus Mária, Bill! - kiáltott Wright. - Csak nem azt akarod most bebizonyítani, hogy a világon semmi jó nem származik egy ilyen fegyverbõl?

- Szerintem az egyetlen jó dolog, ami a Solo-féle fegyverekbõl származik az, hogy a jövõben csak valóban indokolható okból folytathatunk háborút, legalábbis-akkor, ha ilyen fegyvert is be akarunk vetni. De van itt egy másik probléma is. Méghozzá nem is kicsi. Ezek a fegyverek egyre okosabbak lesznek. Egyre többet tudnak, miáltal egyre több dologra képesek. Összeköttetésben állnak a világ komputerhálózatával és fegyverrendszerével. Tudnak mindent rólunk, az oroszokról, mindenkirõl. Próbáljuk hát meggyõzni a Solóknak ezt a csoportját arról, hogy az adott háború vagy politikai akció, vagy bármi más, mint ez a nicaraguaihoz hasonló kurva keresztes hadjárat igazolható? Az ügyet mindkét oldalról alapos vizsgálat alá vetik majd. És mi van, ha ellentmondanak nekünk, ha egyik oldal mellé sem állnak, és bejelentik, hogy nem fogják hagyni, hogy felvegyük a harcot?

- Mit akarsz azzal mondani, hogy nem fogjak hagyni? - kérdezte Warren.

- Megbénítják, mondjuk, a kommunikációs rendszerünket. Meg tudják akadályozni, hogy rakétákat lõjünk ki, vagy hogy rakétákat hatástalanítsunk. A miénket vagy az oroszokét. Kiadjuk a parancsokat, de azok nem érkeznek célba. Telefonálunk, de a vonal nem mûködik. Rejtjeles utasítások érkeznek a rádión olyan emberektõi, akiket ismerünk, de akik soha nem adtak le ilyen üzeneteket. A lehetõségek sora végtelen. A szó legszorosabb értelmében a komputerlények fogják a világot uralni. Ezt akarjátok? Én nem. Nos, én megalkotom a gépet, ilyen helyzetet azonban nem akarok teremteni.

Bill belekortyolt az italába és hátradõlt, a három férfit figyelve, akik némán és döbbenten meredtek rá. Bill folytatta.

- Az is biztos, hogy ezek a lények ellenállnak majd a korrupciónak. Ettõl nem is félek. Egyszerûen hiányzik belõlük a hatalom iránti mohóság és vágy. Ezt az ösztönt egy sokkal rosszabb dolog foglalja majd el. Nem lesz meg bennük a hatalom székében ülõ emberek korrupt hajlama, mert azt egy mechanikus, logikus, jól kiszámított menedzselés váltja fel.

Wright elõbb DeValle-ra, majd Billre vetette a pillantását.

- Akkor most mit csináljunk? Mit kezdjünk ezzel a rengeteg kutatómunkával? Felejtsük el?

- Nem. A tervezésen kell változtatni. A funkciót kell korlátozni. Elsõ látásra Solo terve tökéletes. Az abszolút sokoldalú gép. A valóságban azonban nem mûködik. Ezeket a lényeket meghatározott feladatok ellátására kell korlátoznunk: mint például repülõgép, tengeralattjáró és tank irányítására. Nem kell nekik se láb, se kéz, csak egy speciálisan felépített agyrendszer, amit megfelelõen irányíthatunk. Legyenek inkább tökfejek, csupán a feladatra koncentráló ostoba gépek, vagyis: jó katonák. És lehetõleg ne kezdjenek elgondolkodni.

- Remélem, most már érthetõ, hogy Solo miért nem az a fegyver, amit eredetileg elképzeltünk? - folytatta. - Solót nem elégítette ki a harci kiképzés. Olyan kérdéseket kezdett feltenni, hogy miért csinálják az emberek azt, amit csinálnak, meg hogy mitõl haladnak az elektronok a vezetékben meg ilyesmi. Próbáltuk elhárítani ezeket a kérdéseket, vagy hazudni, csakhogy a „helyes“

mederben tartsuk: ne kérdezz, csak csináld, amit mondunk. Most arra azonban rájött, hogy az élet sokkal bonyolultabb annál, mint amit tõlünk hallott. Nyilvánvaló, hogy azért segíti ezt a, falut, mert segíteni akar. Nem tudom elõre kiszámítani, hogy mit tesz akkor, amikor megpróbálják elfogni. Most sokkal nagyobb a hatalma, mint azelõtt volt. Most már egy kurva ügyet szolgál. Lehet, hogy õ kerül ki gyõztesen ebbõl a buliból.

- Sajnos, nem engedhetjük, hogy Solo gyõzzön -mondta komoran Wright. - Egy ötszáz kilós bombát még Solo sem tud kivédeni. A „Szabadságharcosok“ bombázni fognak, ha Warrennek nem sikerül ezt a szörnyet a he-likopterba gyömöszölnie.

- Van egyáltalán bombájuk? - kérdezte Bill.

- Vadászbombázóik vannak - mondta DeValle.

- És hol a pokolban tartják õket? - kérdezte Bill. -Még országuk sincs, nemhogy légierejük.

Wright kérdõen tekintett Clyde-ra. Clyde vállat vont.

- Ez lényegtelen - mondta Warren.

- Azt jelenti ez, hogy képesek az egész falut elpusztítani? Az embereket? Csupán azért, hogy Solót visszaszerezzék?

- Ugyan, Bill - csóválta a fejét Wright. - Próbáld az egészet más megvilágításba helyezni. A falu egész lakossága beférne egy rohadt buszba. Nem emberirtásról van itt szó. Mi más választásunk van, ha nem tudjuk sértetlenül elkapni? Ezek az emberek egy abszolút katonai titok birtokában vannak. Ez már több a megengedettnél. Túl sok minden forog kockán - sandított Billre Wright. - És itt kell megjegyeznem, hogy ez a problémánk elsõsorban azért van, mert nem voltál elég körültekintõ. Te tervezted ezt a gépet…

- Én nem voltam körültekintõ? - nézett rá tágra nyitott szemmel Wrightra Bill. - Én kezdettõl fogva elleneztem, hogy Solót idehozzuk. Az Evergladesben is kipróbálhattuk volna, hogyan viselkedik a dzsungelben! Ti erõsködtetek, hogy Costa Ricába hozzuk.

- Ennek is megvolt a maga oka - mondta Wright.

- Milyen oka? Miért pont ide?

- Ezt nem mondhatom meg.

- Nem, ezt nem. Nem akartátok elárulni, hogy éles ben kívánjátok kipróbálni. Élõ embereken akartátok kipróbálni, hogy Solo valóban képes-e ölni, igaz? Nektek hiteles bizonyítékra volt szükségetek.

- Nem ezért - felelte Wright. - De ha így is lenne, nem ez volna az egyetlen módja annak, hogy teljesen biztosak legyünk a dolgunkban?

- Fiúk! Ti közel sem vagytok olyan okosak, mint amit az általatok végzett munka megkívánna - állt fel az asztaltól Bill. - Le kell lõni valakit ahhoz, hogy egy töltényt kipróbáljunk?

- Ebben az esetben igen - felelte Wright. - Ez egy teljes rendszer, nem csupán töltény vagy puska. Az a tény, hogy meglépett, bizonyítja, hogy jó, hogy kipróbáltuk. Ezen a teszten megbukott. Ha csak szimuláltuk volna, most nem tudnánk teljes bizonyossággal, hogy csakugyan meglépett volna, vagy sem.

Bill szótlanul nézett Wrightre. Nem volt több mondanivalója. Felállt, és kisétált a teraszról. Wright utána-üvöltött:

- Tudnánk vagy nem?

A három férfi hallgatagon nézte Bill távozását. Egy kis idõ múltán Clyde szólalt meg.

- Nehéz napjai voltak mostanában…

- Nyuszivá kezd válni a fiú. Ki kell kapcsolnunk a projectbõl.

- Kikapcsolni? - ámult el Clyde. - Bill maga a project. Õ csinálta ezt a rohadt gépet.

- Most arról beszélek, hogy itt maradjon-e. Vissza kéne mennie Palm Baybe, a laboratóriumába, hogy megtalálja, hol rontotta el. Ezek a géniuszok nem bírják a hõséget, Clyde.

- Majd Solóval együtt visszaküldjük - mondta Clyde.

- Dc aduig itt van rá szükségünk, amíg a robotot el nem kapjuk. Azt esetleg javasolhatjuk, hogy ne vonják be a helyszíni tesztelésbe. Egyébként nincs vele baj. Már legalább négy éve dolgozom vele. Olykor-olykor kiborul, néha olyan, mint egy nõ, de ha arra kerül a sor, komolyan nekilát a dolognak. Vietnamban is nagyszerûen viselkedett. Ezüst Csillagot is kapott, meg Bíbor Szívet. Azt fogja tenni, amit kell.

- Az ilyen fickó összeroppan - jegyezte meg DeValle.

- Ez is olyan, mint Oppenheimer volt. A komcsiknál köt ki, amikor rájön, hogyan mûködik az atombombája. Szétkürtöli a világban, amit tud - rázta a fejét DeValle. - Fel tudod fogni, hogy mi lenne abból, ha másnak is csinálna egy Solót?

- Bill? Soha - mondta Clyde. - Soha.

- Biztos vagyok benne, hogy ebben igazad van - szólt közbe Wright.