17. FEJEZET

 

Másnap reggel mély hangra riadtam, ami valahol a csengetés és a hajókürt között helyezkedett el. Ez volt a Hex Hall-féle változat az ébresztőórára. A szobában sötét volt, de amikor kinéztem az ablakon, az a rohadt köd köszönt vissza. 

Jenna már javában öltözködött. Múlt éjjel fehér pólókat és kék pizsamanadrágokat találtunk a szekrényben. Egy méretűek voltak, de amikor az ember felvette, a ruhák addig szűkültek vagy bővültek, amíg a testünkhöz nem illeszkedtek. Az egyenruhával is ez volt a helyzet, mert amikor Jenna felvette a szoknyát, először a lábfejet verdeste, de rövidülni kezdett, és felszaladt a térdéig. 

– Nem tudom eldönteni, hogy ez most marha kényelmes, vagy rohadt ijesztő? 

Kipattantam az ágyból. 

– Maradjunk abban, hogy ijesztő! 

Jenna felvette a blézerét, és rágni kezdte az alsó ajkát. Láthatóan erősen gondolkozott valamin.

– Veszélyes szokás egy vámpírnál, nem gondolod? – böktem a szájára. 

– Mi? Ja, csak eltűnődtem valamin. Ha az a terv, hogy mindenkit démonná változtatnak, minek hoztak ide téged? Vagy engem? Lara néhány hónappal ezelőtt meg akart ölni, miért gondolta meg magát? 

Ugyanez a kérdés kínzott engem is tegnap este. Torin szavai csengtek a fülembe: én leszek a démoncsapat vezetője, és a Casnoffok oldalán fogok küzdeni. Ezért hoztak ide?

De Jennának csak ennyit feleltem:

– Ezek gonoszak és őrültek, ki tudja, mi jár a beteg elméjükben? – Látván, hogy a válaszom nem elégíti ki, még hozzátettem: – De mi majd rájövünk, nem igaz? „Nancy Drew a Hex Hallban”-akció indul! 

Jenna válaszolni akart, de valami villant a szoba közepén. Jenna felkiáltott, én meg a szememhez kaptam a kezem. A vakító fénygömb ismerős formává alakult. Az üvegházzá, ahol az önvédelemóráinkat tartottuk. A háromdimenziós kép lassan forgott, és Lara hangja betöltötte a szobánkat:

– Minden diákot várunk az üvegháznál! 

A homlokom ráncolva elhessentettem a képet, ami örvényleni kezdett, mint a füst.

– Milyen hatásvadász ez a nő! Mennyibe került volna neki ezt tegnap este közölni velünk? Vagy, ha elfelejtette, elég lett volna a hangeffektus – motyogtam. 

Jenna a kép helyét bámulta:

– Szerinted mit akarnak csinálni velünk? 

– Nem tu… 

Mielőtt válaszoltam volna, újabb villanás következett, és a következő szavak buktak ki a számból:

– Meg akarnak ölni téged, na! Lenyugodnál egy másodpercre? 

– Tessék?! – rázta a fejét Jenna, mintha pofon csaptam volna. 

Mondd neki, hogy én te vagyok! Vagy, hogy te én! Vagy mit tudom én!

Nem vártam választ Elodie-tól. Nem az a típus volt, aki engedelmeskedik a mentális parancsoknak. Most a változatosság kedvéért mégis hallgatott rám.

– Elodie vagyok – mutatkozott be illedelmesen, és olyan gyorsan elhadarta, hogy miként használ engem hasbeszélő babaként, hogy Jenna csak pislogni tudott. 

– Ha nem lett volna a varázserőm, Sophie vagy tízszer meghalt volna. 

Jó lesz az kettőnek is – morogtam magamban. 

Elodie meg sem hallott. Legyintettem, hogy leállítsam a Jennából feltörő kérdést: 

– Attól ne félj, hogy mást is megszállok, mert arra képtelen vagyok. Lara Casnoffba se tudok bejutni. Elég gusztustalanul hangzik, de azóta próbálom, mióta itt vagyunk. 

Éreztem, hogy megvonom a vállam.

– Láttam, milyen aggodalmasan rágcsálod a szád, ezért gondoltam, bebújok Sophie-ba, és könnyítek a kis vámpírlelkeden. Tegnap éjjel, amikor megpróbáltam bejutni egy kevésbé szörnyű testbe, mint ez, kihallgattam a Casnoffokat. Szerintük remek ötlet egy vámpírt démonná változtatni. Szóval, ezért vagy itt, és nem azért, hogy szokás szerint ledöfjenek. 

Eddig eszembe sem jutott, milyen remekül lehetne Elodie-t kémként használni.

Felkiáltottam:

De jó! – Persze, csak gondolatban kiáltottam fel. – Nem látnak, amíg nem akarod! Az iskola minden részére bejuthatsz… 

Anyám! Ne olyan hangosan! Kiszakad a dobhártyám! – állított le. Használd a belső belsőhangodat! – Aztán a kezemmel kisöpörte a szemembe lógó hajamat. – Istenem, hogy képes valaki így élni! 

Ha megígéred, hogy nem szállsz meg hívatlanul, esküszöm, frufrut vágatok magamnak! – mondtam. 

Jenna összefonta a mellkasán a karját:

– Azért jöttél, hogy segíts nekünk? 

Forgatni kezdtem a szemem: 

– Azért vagyok itt, hogy a démonok szekerét toljam! Hát persze hogy segíteni akarok! Leginkább azért, mert hogyha ennek az egésznek vége, Sophie fontosabb dolgokkal is foglalkozhat. Például kitalálhatja, hogyan szabaduljunk meg egymástól. 

Jenna bólintott, de már más járt a fejében:

– Azt mondjátok, varázsolni tudsz Sophie-n keresztül. Bemutatnál egy trükköt? Valami egyszerűbbet. 

– Az iskolán varázslatblokkoló bűbáj ül – mondta ki az aggodalmaimat. – Csak a kijelölt személyek hajthatnak végre varázslatokat. 

– De a Casnoffok nem tudnak az ittlétedről. Senki sem gondol arra, hogy egy erőtlen démonba kísértet költözhet – mosolyodott el Jenna. 

– Nem is akkora hülyeség. Egy próbát megér – mondta Elodie, és a kezem máris a levegőbe emelkedett, és ereimen végigvágtázott a mágia. Ujjam vége felszikrázott, és a következő pillanatban Jenna rózsaszínű hajtincse ugyanolyan szőke lett, mint az egész haja. 

– Te jó ég! Sikerült! – húzta a szeme elé Jenna a hajtincset. 

Megkönnyebbülés ömlött végig rajtam, és nem tudtam, hogy a saját megkönnyebbülésemet érzem-e, vagy Elodie-ét. 

Kopogtattak az ajtón, és Jenna összerezzent. Elodie újra a lány felé irányította az ujjaimat. 

Jenna hajtincse megint rózsaszínű lett, ám Elodie távozásakor. Ugyanazt a szörnyű állapotot tapasztaltam meg, mint a vérfarkassal való találkozás estéjén. 

Amíg Jenna kinyitotta az ajtót, lerogytam az ágyra, és megpróbáltam levegőhöz jutni. A küszöbön Vandy állt és rám meredt. A szívem a torkomban dobogott. Megérezték. Megérezték, hogy valaki varázslatot használt a szobában, és ide küldték Vandyt. 

Ültem az ágyon, megpróbáltam nyugodtabban lélegezni, Jenna pedig leplezetlenül remegett, mint a nyárfalevél. 

– Az volt a parancs, hogy menjetek az üvegházba! – nézett hol rám, hol Jennára. – Akkor vonszoljátok le a csontos seggeteket! 

Gondolom, reagáltál már te is hülyén valamire az életedben. Mert én most azt tettem. Annyira megkönnyebbültem, hogy nem a kivégzőosztag elé cipelnek, hogy felnevettem. Hangosan huhogva. Jenna ijedten rám nézett. Vandy még jobban összehúzta a szemöldökét:

– Mi olyan vicces, Miss Mercer?! 

Remegő térdekkel felálltam, és megpróbáltam abbahagyni a vihogást.

– Bocsánat, csak… 

– A seggünket emlegette, és Sophie-nak elég éretlen a humorérzéke – segített ki Jenna. 

– Tényleg. Segg – tűnődött el. – Milyen vicces! Haha! 

Ha Vandy megölhetett volna bennünket, helyben megtette volna, ehhez nem fért kétség. De csak az ajtóra mutatott: 

– Kifelé! 

Kimenekültünk a szobából.

Odakint az ég éppen olyan lehangoló és szürke volt, mint tegnap. Szerencsére a köd hátrébb húzódott, és lejuthattunk az üvegházig anélkül, hogy felfalt volna. A talaj cuppogott a lábunk alatt, és az egykor smaragdzöld fű most barnásszürke volt, mint a gombák kalapjának alja. A nagy tölgyfa fekete ága hangosan megreccsent, amikor elmentünk mellette.

Amikor Vandy hallótávolságon kívül került a hátunk mögött, Jennához hajoltam: 

– Van egy kísértetkémünk… 

– Aki még varázsolni is tud! – suttogta vissza. 

Bólintottam.

– Az esélyek némileg kiegyenlítődtek. 

Jenna megszorította a kezem, és bizakodni kezdtem. Nem ugráltam az örömtől – főleg azért, mert a talaj nagyon csúszós volt –, de sokkal jobb hangulatom lett. 

Amikor benéztem az üvegház falán, észrevettem, hogy a diákok körben állnak, és egy poén jutott eszembe:

– Biztos körben áll egy démonkát fogunk játszani! 

Felkacagott, de a nevetés a torkára fagyott, amikor a diákok szétváltak, és megláttuk… 

Archert. Csuklóján varázsbilincs csillogott.