9. FEJEZET

– James…! – kapott levegő után anyám, aztán mindenki egyszerre kezdett beszélni, és kitört a káosz. 

– Mit keres itt? – kérdezte Aislinn anyámtól, amikor Izzy megérintette a kezemet: 

– Kik ezek? 

– Az… az apám – csuklott el a hangom, aztán elfurakodtam Aislinn mellett, és apám nyakába ugrottam. 

Karja erőtlenül fogott át:

– Sophie, drága kislányom! – suttogta a hajamba. 

Annyira szép volt az egész, hogy el sem hittem. Ahogy azt sem. hogy Cal ott állt mellette. Szorosan öleltem az apámat, és könnyekkel itattam a gallérját. 

– Jól vagy… jól vagy… – zokogtam. 

Rekedten felnevetett:

– Fogalmazzunk úgy, hogy megvagyok. Calnak hála. 

Hátrahúzódtam.

Apa szeme vörös volt, úgy nézett ki, mint akit meglegyintett a halál szele. A Megfosztás vörös hegeire majdnem olyan rossz volt ránézni, mint amilyen rossz lehetett az az éjszaka, amikor szerezte őket. 

De itt volt, és csak ez számított. Calra siklott a tekintetem, aki bizonytalanul állt apa mellett.

– Úgy látom, te is jól vagy – mondtam, mire Cal elmosolyodott. Mondjuk ez erős túlzás, de elhúzta a száját, ami Calnál mosolygást jelentett. 

– Igen – felelte, de ebben az egy szóban rengeteg jelentés lapult. Megnyugvás és boldogság öntött el, és tettem egy lépést felé, hogy őt is megöleljem, de az utolsó pillanatban megállított valami, és csak kezet fogtam vele: 

– Örülök! 

Kézfogása nyers volt, meleg és rövid. Mégis elpirultam, ezért sürgősen visszafordultam apához:

– Hogy jutottatok ide? Hol voltatok? 

– Beszélhetnénk esetleg egy kicsit adekvátabb helyen? – intett a ház belseje felé. Majdnem ismét elsírtam magam. „Adekvátabb.” Istenem, mennyire hiányzott! 

Biztos voltam benne, hogy Aislinn nemet mond, de anya megelőzte:

– Persze! Gyertek a nappaliba! 

Anya és apa tekintete találkozott, és néhány pillanatig nézték egymást. Ha egy átlagos anya és egy átlagos apa szemeznek egymással, az a gyerekeik számára elég nyálas dolog, de én elmosolyodtam. 

Mint a Brannick-ház szobái általában, a nappali is üresen állt, a kanapét leszámítva, ami a haditeremben található óriási kanapé mása volt, valamivel jobb kiadásban. Apa és Cal leültek rá. Letelepedtem apa mellé. Aislinn és Izzy az ajtóban maradtak. Anya a kanapé szélére ült, egészen közel hozzám.

Apa felsóhajtott, és a keze remegett kicsit, amikor a kezemre tette. 

– El sem tudom mondani, mennyire jó, hogy látlak. 

– Ugyanezen a véleményen vagyok. Csak nem magammal, hanem veled kapcsolatosan – fűztem az ujjai közé az ujjaimat. 

Apa megszorította a kezem:

– Ennyit én is kikövetkeztettem volna – mosolygott. 

– Hogy kerültök ide? – szólt közbe Aislinn, és azonnal tönkretette az érzelmes, családi pillanatot. – A főhadiszállást varázslat védi. 

– Északnyugat felől van egy hely, ahol a varázslat nem hat. Néhány méternyi terület. Ha akarja, megjavítom – ajánlotta Cal. 

Aislinn szemmel láthatóan megdöbbent, de gyorsan magához tért:

– Nem kell, köszönjük! Majd Finley megjavítja holnap reggel. 

Mivel a Brannickok eredetileg egy hatalmas varázserővel bíró fehér boszorkánytól származtak, bizonyos varázserő-mennyiség még most is bujkált bennük. Láthatóan így állt a helyzet Finley-vel is. – Te is elkísérheted – fordult Izzyhez. – Itt az ideje, hogy megtanulj bűbájokat alkalmazni! 

– Ami pedig a megtalálásotokat illeti – kezdte apa –, minden volt, csak könnyű nem. Cal elmondta, hogy a Brannickokhoz irányított, de amikor varázslattal meg akarta határozni a helyedet… 

– Mintha elnyelt volna a föld – vette át a szót Cal. – Egyetlen keresővarázslat sem működött, egyetlen helymeghatározó bűbáj sem segített. 

– Az Itineris miatt. Nem tudta, mihez kezdjen velem a varázserőm nélkül. 

Apa bólintott:

– Sejtettem! Aztán heteket vett igénybe, hogy ideérjünk. Cal szerint nem lett volna bölcs dolog Itinerisszel utazni a jelenlegi állapotomban, ezért a hagyományos módszerekhez folyamodtunk. 

– Három hétig tartott, amíg Angliából Tennesseebe repültetek? – húzta fel a szemöldökét Aislinn. 

– Előtte el kellett intéznünk pár dolgot – fonta össze mellkasán a karját Cal, és a homlokát ráncolta. 

– Milyen dolgokat? – kérdeztem. 

Apa felállt, és elkezdett fel-alá sétálni.

– Miután a Brannickok A Szemmel közösen megtámadták az irányítóközpontunkat tavasszal, összesen öt tanácstag maradt életben. 

– Nem mi voltunk – vágott vissza Aislinn. – És nem is A Szem! 

– Tessék? – torpant meg apa. 

Aislinn megosztotta apával a gyanúját, amit nekem is elmondott tegnap este. A Casnoffok támasztották a tüzet, hogy rákenjék az ellenségeikre.

Miután befejezte, apa tíz évet öregedett.

– Nevetséges vádnak titulálhatnám, ha nem láttam volna, mire képesek a Casnoffok. A lényeg az, hogy három tanácstag pusztult el a Thorne Abbey megsemmisítésekor. 

Saját szememmel láttam, ahogy Kristopher meghalt, de Elizabeth és Roderick vesztéről csak most értesültem, és megdöbbentett a haláluk. 

– Már csak Lara és én élünk a Tanácsból, de én annyira vagyok hasznos, hogy akár halott is lehetnék – mutatott a tetoválásaira. 

– Tessék? 

– Néhány nappal a Thorne Abbey leégése után Lara Casnoff az egyik londoni varázsló házában gyűlést hívott össze – magyarázta Cal. – Egy láthatatlanná tévő varázslattal sikerült bejutnom. Volt ott vagy száz prodigium. Lara bejelentette nekik apád halálát. Azt mondta, hogy A Szem ölte meg a Brannickok segítségével – bökött állával Aislinn felé. 

Aislinn magában káromkodott, anyám lehajtotta a fejét.

– Ez elég szomorú, de miért nem mész el hozzájuk, hogy helló, élek! 

– Megtehetném. De valami azt súgja, hogy ha a Casnoffok holtan szeretnének látni, akkor nem sokáig vághatnék fel vele, hogy élek. 

– Szerinted mit akarnak a Casnoffok? – kérdezte anyám. 

Apa szeme anyáról rám siklott.

– Meg akarják félemlíteni a prodigiumokat, hogy azt higgyék, a démonok jelentik számukra az egyetlen megoldást. Ott van nekik Daisy, és talán Nicket is sikerült elkapniuk. Nem történtek támadások, amiket vele lehetne kapcsolatba hozni. 

Azon az estén, amikor Mrs. Casnoff bevetette Daisyt A Szem ellen, Nick is elszabadult, és kisebb démondúlást csinált. A gondolatába is beleborzongtam. 

– A tanácskozáson említette a démonokat? – néztem Calra. 

– Nem, mindössze arra célozgatott, hogy megtalálták a módját A Szem és a Brannickok megsemmisítésének. 

– Erről jut eszembe! – vágott közbe apa. – Van valami híred Archer Crossról, Sophie? 

Minden szem rám szegeződött, és szerettem volna a kezembe temetni az arcom, hogy ne lássák az érzéseket, amik kiültek rá. De elég szánalmas mozdulat lett volna.

– Sajnos, nem… Esetleg… Cal! Nem láttad, amikor visszamentél apáért? – Higgyétek el, nem arra számítottam, hogy azt mondja, „Dehogynem! Itt van a zsebemben”, de amikor azt felelte, hogy „nem, apád egyedül volt a cellában”, fizikai fájdalmat éreztem. 

Szerencsés vagy – emlékeztettem magam. Az apád visszajött, és Cal is. Jenna jól van. Gondoltad volna, hogy épségben visszakapod őket? 

– A cellaajtót felfeszítették. Szerintünk A Szem vitte el – mondta Cal. 

– Te nem emlékszel erre? – kérdeztem apát. 

Szomorúan megrázta a fejét:

– Sajnos elvesztettem az eszméletemet. 

Zsebre dugtam a kezem. Valószínűnek látszott, hogy A Szem jött el érte. Vagy a házi varázslójuk lett, vagy megölték, amiért együtt működött velem. Akárhogy is volt, Archer eltűnt. 

A gondolat olyan fájón zúgott a fejemben, hogy alig hallottam apám szavait:

– Nem ő az egyetlen, akinek nyoma veszett. 

Aislinn a küszöbön állt, és összefonta maga előtt a karját:

– Tehát eltűnt a Cross fiú, eltűntek a Casnoffok és a démonok – kezdte el számolni az ujjain. 

– Számolja hozzá a szigetet is! – suttogta Cal, de olyan halkan, hogy azt hittem, rosszul hallok. 

– Tessék? 

– Nem csak a Hekaté Hall tűnt el, hanem az egész Graymalkin-sziget is – tudatta velem apám. 

– Ez hogyan lehetséges? – kérdezte a kanapéról anyám. 

Apám ránézett, és megint volt valami furcsa a tekintetükben.

– Senki sem tudja – mondta végül. – Néhány nappal a Thorne Abbey megsemmisítése után a sziget teljesen eltűnt. Egyik pillanatban még ott volt, a másikban már csak az üres óceán. Szerintem nem semmisült meg, csak a Casnoffok egy bűbájjal láthatatlanná tették. 

– Ők is a szigeten vannak még? – kérdeztem, amikor végre visszajött a hangom. Eszembe jutott a nap, amikor Cal, Jenna és én távoztunk a szigetről, és az a baljós előérzet tört rám, hogy soha többé nem jövünk vissza a szigetre. Kirázott a hideg az emléktől. 

– Minden valószínűség szerint. A szigetet használták a démonizálásra, és Anasztázia hosszú évek óta ott lakik. Kizárt dolog, hogy csak úgy elhagyják, és… – Apa megdörgölte a szemét, aztán, mintha fáradtság lett volna rajta úrrá, elindult a kanapé felé, de menet közben megbotlott. Szerencsére anya és Cal felugrottak, és két oldalról elkapták, majd óvatosan leültették. 

– Az utazás legyengítette – mondta Cal. – Védőbűbájt helyeztem rá, de még így is nagyon gyenge. 

– Ha megkérhetlek benneteket, ne beszéljetek úgy rólam, mintha itt sem lennék! – mérgelődött apa, de hangja olyan fáradt volt, hogy nehezen lehetett felcsattanásnak érzékelni. 

– Ennyi elég lesz mára! – mondta anyám, és feltűnt, hogy nem engedi el apám karját. 

– Rendben – Aislinn megfeszítette állkapcsát. – Be kell számolni Finley-nek a történtekről, és Torinnal is beszélnem kell… Ti maradhattok éjszakára – nézett apára és Calra. – Reggel majd eldöntjük, merre tovább. 

Nehezére esett marasztalni őket, ez látszott a szája feszüléséből. Apa is észrevette ezt, mert tisztelettudóan biccentett:

– Köszönjük, Aislinn! 

– Használhatjátok a sátrakat – mondta, és eszembe jutottak azok a furcsa vászonépítmények, amiket a Brannickok használtak a találkozóik során. Gondoltam, hogy emlékeztettem a pincében álló priccsekre, de nem hittem, hogy Aislinn hosszabb ideig kibírná ennyi prodigiummal egy légtérben. 

Aislinn távozott a szobából, Izzy követte. Apám hátradőlt a kanapén. 

– Maradj itt! Nem engedem, hogy azokban a kényelmetlen sátrakban aludj. Különösen a te állapotodban! – mondta anyám, aztán megköszörülte a torkát: – Neked sem kell kempingezned, Cal! 

Apa csukott szemmel bólintott, de Cal így felelt: 

– Én szeretek sátorban aludni, és szükségetek van egy kis… családi együttlétre. 

Cal elindult kifelé, de apám megszólalt:

– Sophie, megmutatnád Calnak a sátrat? Szeretnék négyszemközt beszélni édesanyáddal! 

Zsebre vágtam a kezem.

– Ja… persze. – Amikor legutóbb kettesben maradtunk Callal, csókolózás lett a vége. Jó, tudom, az búcsúcsók volt, mert azt hittük, fiatalon fogunk elhalálozni, de akkor is egy csók volt, az isten szerelmére! Ráadásul Cal a vőlegényem szerepében tetszelgett. Ha eddig nem találtad volna elég bizarrnak a prodigiumokat, elárulom, hogy nagy divat náluk az elrendezett házasság. A jegyesség ténye még kínosabbá tette az alapjáraton is kínos kapcsolatunkat. 

Cal hátranézett, és mintha a szeme egy pillanatra a számra siklott volna. Majdnem nyeltem egy nagyot, aztán követtem őt a folyosóra.