5. FEJEZET

– Mégis, miért vállaltam volna el, hogy a fegyveretek legyek: – kérdeztem. 

– Torin azt mondta, hogy te küzd… – kezdte Izzy, de Aislinn felemelt kézzel belé fojtotta a szót.

– Hallgass, Izzy! Most már úgysem számít!

– Nekem számít! Ki az a Torin?! És mit akartak belőlem csinálni? Egy démonbombát? – Anyám megfogta a vállam, de én leráztam magamról, és az asztal felé indultam, hogy Aislinn elé álljak. – Mert azok azt akartak belőlem csinálni. A Casnoffok – mondtam, és a hangom elcsuklott, amikor eszembe jutott Nick és Daisy, akikkel a Thorne Abbey-ben… az túlzás, hogy összebarátkoztam, de megismertem őket. Amikor legutóbb Daisyvel találkoztam, démon volt és meg akart ölni. Mindez Lara Casnoff miatt történt. Nick Archerre támadt ugyanezen okoknál fogva. Lara változtatta őket démonná ezért Daisy és Nick az ő irányítása alatt álltak. 

Lelkem egyik felének mégis hiányoztak, akármilyen furcsák és vadak voltak, talán ezért emeltem meg a hangom, amikor folytattam. 

– A Tanács démonokat akar bevetni maguk és A Szem ellen. 

Aislinn már nem volt dühös. Csak csüggedt.

– Tényleg ezt gondolod? Hogy azért támasztják fel a démonokat, hogy a szörny… akarom mondani a te fajtádat megvédjék?

– Persze. Mindig azzal ijesztgettek bennünket, hogy egyszer kicsináltok bennünket!

Aislinn arcán különös kifejezés suhant át. Mintha sajnálna. Finley undorodó képet vágott.

– A Casnoff-boszorkányok azért támasztottak fel démonokat, hogy segítségükkel elérjék titkos céljukat. Semmi értelme nem lenne egy démonhadseregnek.

Szerencsére akadt a közelben egy kempingszék, amire leroskadhattam:

– Semmit nem értek – néztem a vállam fölött anyámra. 

Anyám mogorván elhúzta a száját:

– Elég legyen annyi, hogy a Brannickok nem hisznek abban, hogy Lara és Anasztázia apja, Alekszej a prodigiumok megvédésére akart démonokat feltámasztani. Ennyi erővel egy időzített varázsatombomba felrobbanását is megpróbálhatta volna megakadályozni. 

Alekszej egy másik boszorkány segítségével az ükanyámat, Alice-t démonná változtatta. Hétköznapi lány volt, de Alekszej Casnoff beavatkozása után démonná változott. A belé pumpált fekete mágia megőrjítette. 

Szóval egy dolog démonokat létrehozni, és teljesen más tészta irányítani őket. 

– Az első estén, amit a Hex Hallban töltöttem, Mrs. Casnoff fotókat vetített nekünk, amiken hétköznapi emberek prodigiumokat öltek. Nem csak a Brannickok vagy A Szem, hanem egyszerű, mezei emberek. Azt préselték az agyunkba, hogy a prodigiumok állandó életveszélyben élnek – mondtam Aislinnre nézve. 

– Mert egy hétköznapi ember felveheti a kesztyűt egy szörnnyel szemben! Na, persze! – horkantott Finley.

– Tudod te, Sophie, hogy hány Brannick él a földön? – kérdezte halkan Aislinn. 

Amikor a fejemet ráztam, így folytatta:

– Amennyit most látsz. 

– Csak hárman vannak?! És az egyikük tizenkét éves?! 

– Kikérem magamnak, tizennégy éves vagyok! – méltatlankodott a kanapén ülő Izzy, de senki nem figyelt rá. 

– Négyen, ha anyádat is beleszámítjuk – felelte Aislinn. 

– Jó, de összeálltak A Szemmel – ellenkeztem. – Néhány hónappal ezelőtt a Tanács londoni irányítóközpontja leégett. Apa szerint A Szem és a Brannickok együttes erővel támadták meg, és hét munkatársukkal végeztek. 

Aislinn elnevette magát:

– Viccelsz? Hogy mi? A Szemmel? Nem zavar, hogy a családunk egy boszorkánytól származik? A Szem egy dolgot rühell, de nagyon: a boszorkányokat. 

– Akkor az irányítóközpontot A Szem támadta meg egyedül? – tettem fel a kérdést. 

– Nem A Szem támadta meg, hanem a barátaid, a Casnoffok – felelte Aislinn. 

Úgy éreztem magam, mintha egy alternatív valóságba cseppentem volna, meg kellett ráznom a fejem, hátha úgy gyorsabban forognak a fogaskerekek:

– Ugyan, miért tennének ilyet…? – kérdeztem, aztán minden világos lett. – Azért, amiért a képekkel is ijesztgettek. Ha mindenki A Szemtől meg a Brannickoktól retteg, senki sem veszi észre ha démonokat csinálnak a gyerekekből… Nem azért hoznak létre démonokat, hogy megvédjenek A Szemtől, vagy tőletek – mutattam Aislinnre és Finley-re. 

– Pontosan – válaszolta Aislinn. – Most a Thorne Abbey-re támadtak, a hely elpusztítását és talán apád halálát is rákenhetik A Szemre. 

Megjegyzésébe belesajdult a szívem, és anyám kezét éreztem a hajamon.

– Most a Casnoffok szabadon garázdálkodhatnak, és annyi démont hozhatnak létre, amennyit csak akarnak – foglalta össze Finley. 

– Senki nem állítja meg őket. 

– Majd én – vágtam rá gépiesen. 

– Ugyan hogy?! – tudakolt Finley. – Elvesztetted a varázserődet, ők meg a világ legerősebb fegyvereit birtokolják. 

Éreztem, hogy a mellkasomban kavarogni kezd az említett varázserő.

– Emberek vagyunk – bukott ki belőlem, és legnagyobb rémületemre könnyek gyűltek a szemembe. Még véletlenül sem szerettem volna sírni Finley előtt. – Ha valaki démonná tesz egy másik embert vagy prodigiumot, vagy akármilyen fajt, akkor fekete mágiát tölt a lelkébe. De attól még ugyanaz a személy marad. Daisy, Nick, én vagy… apa. Mi nem tárgyak vagyunk, amiket használat után megsemmisítenek. Nem vagyunk fegyverek! – Az utolsó szavaknál olyan erősen markoltam meg az asztal sarkát, hogy letört az egyik körmöm. 

Anyám mögém lépett, és megfogta a kezem: 

– Ebből elég! Majd olyan módot keresünk a Casnoffok legyőzésére, amiben nem kell Sophie-t fegyverként használni. 

– Ez csak a te véleményed, Grace! – szólalt meg Aislinn. 

Anyám olyan dühhel fordult felé, amilyet még nem láttam az arcán. 

– A lányomról beszélsz! 

– Előfordul, hogy nem dönthetjük el, hogy a családtagunk milyen utat választ, nem igaz, Grace? – nézett farkasszemet anyám mai Aislinn. 

Halk nevetést hallottam, felállt tőle a hátamon a szőr. Izzy felugrott. Aislinn és Finley hátranéztek. Akkor vettem észre, hogy valami lóg a falon. Mivel a szögletes tárgyat vastag, zöld vászon takarti egy festményre tippeltem. 

– Grace és Aislinn veszekednek, mint a régi, szép időkben! – mondta egy férfihang. Tompán hallatszott, mintha fal mögül beszélne. – Leszedné ezt a vackot rólam valaki, hogy kilássak?! 

A varázserőm megint lüktetni kezdett bennem, mert éreztem hogy a hang nem emberhez tartozik. Amikor Aislinn a falhoz lépett, és leleplezte a tárgyat, hátráltam néhány lépést az elém táruló látványtól.

Nem festmény volt, hanem tükör, amiben egy lelakott, homályos szoba látszódott. Furcsa volt önmagunk tablóját látni. Anyát, aki különös arckifejezéssel továbbra is a karomat fogta. Aislinn megvetően nézett, Izzy sápadtabb lett egy árnyalattal, Finley pedig összehúzta a szemöldökét. 

Én meg sokkor kaptam saját tükörképemtől. Soványabb voltam mint gondoltam, koszos arcomat könnycseppek csíkozták. Ami pedig a hajamat illette… arról jobb nem is beszélni.

De nem attól kezdett kavarogni a varázserőm, hogy kis gyufaárus lánynak láttam magam, hanem a sráctól, aki a tükörben a kerek asztal közepén ült, és gúnyosan vigyorgott ránk. Bár tudtam, hogy a valóságban nincs ott, mégis önkéntelenül az asztal közepére néztem. A tükörben a feneke alá gyűrt papírok és térképek a valóságban érintetlenül hevertek az asztalon. Szőke, kócos haja volt, és ingujjáról a rojt lelógott a papírokig, amikor rátette csuklóját a térdére. Pofás, magas szárú cipője volt, és nevetségesen szűk nadrágja. Szóval, vagy tükörország tündére volt, vagy nagyon régen született. Én az utóbbira voksoltam. 

– Szóval ez az a lány, aki miatt ekkora a felhajtás! – mondta mély hangon. Még helyesnek is találtam volna, ha nem sugározza ki magából azt a lohasztó gonoszságot. De tudtam, hogy egyszerű varázsló a fickó. A démonok sokkal sötétebb és sokkal gonoszabb kisugárzással rendelkeznek. Ez a srác határozottan rossz hírt jelentett számomra, de annyira nem volt sötét, sem erős, hogy megijedjek. 

Aislinn meglökte a tükröt, mire a srác majdnem leesett az asztalról. A szobában álló asztal mozdulatlan maradt. 

Tükör Srác az asztal szélét markolta, és magában káromkodott. Mondani akart valamit, de Aislinn belé fojtotta a szót:

– Tévedtél, Torin! A lány már nincs a képességei birtokában! 

Torin vállat vont:

– Valóban? Az csak még érdekesebbé teszi a dolgokat! – mosolyodon el. Mosolyát néhány lány vonzónak találta volna, de nekem csak a hátamon állt fel tőle a szőr. A srác észrevehette idegenkedésemet, mert gyorsan abbahagyta a mosolygást, és egy újabb vállrándítás után így folytatta: – Kit érdekel?! Nekem mindig igazam van. Megjósoltam, hogy a Thorne Abbey-t elemésztik a lángok, és hogy a lány eljön hozzátok. Nem így történt? – Torin a tükörnek bökte az ujját, és az üveg úgy dudorodott ki, mintha gumiból lett volna. – Megjósoltam, hogy Grace rárepül az egyik bestiára, és tessék, úgy lett! Újabb bizonyíték rá, hogy a jóslataim mindig igaznak bizonyulnak, és amit mondtam, továbbra is igaz – nézett Aislinnre. – Ez a lány fogja megállítani a Casnoff-boszorkányokat. 

Némaság hullott a szobára, amit arra próbáltam felhasználni, hogy megemésszem a tényt: a démonvadász Brannickok egy jövendőmondó varázslóra hallgatnak. De azt sem volt könnyű feldolgozni, hogy a fortyogó varázsháború végére – Torin szerint – nekem kell pontot tennem. Az viszont egyáltalán nem tetszett, hogy az apámat lebestiázta, ezért olyan sértett képpel álltam fel, amilyennel csak tudtam. 

– Varázstükrötök van? – kérdeztem Izzyhez fordulva. – Eldicsekedhettél volna vele. Ez klasszabb, mint a szögesdrót meg a bunkerek összevéve. 

– Ez nem varázstükör – felelte Izzy, és nem tudtam nem észrevenni, hogy egy pillanatra sem mert levenni a szemét az üvegről. – Torin a foglyunk. 

– Fogalmazzunk úgy, hogy a vendégetek vagyok – javította ki a varázsló, de senki nem törődött közbevetésével. 

– Hogyan ejtettétek foglyul varázslat nélkül? 

– Nem mi ejtettük foglyul – magyarázta anyám. – Ő csalta tőrbe saját magát. 

Torin úgy érezte, sürgősen meg kell igazítania a mandzsettáit, és hátat fordítva babrálni kezdett velük. 

– Olyan varázslattal próbálkozott, ami meghaladta erejét, és 1589-ben véletlenül bezárta magát a tükörbe. 

– 1587-ben – helyesbített a varázsló. – És az általad említett varázslat sem haladta meg az erőmet, csak aljasabb volt, mint vártam. 

Finley elnevette magát:

– Avis Brannick találta meg néhány évvel később, és elhozta ide. 

– Amikor Avis rájött, hogy Torin a jövőbe lát, úgy döntött, hasznát vehetjük. Azóta mi őrizzük – fejezte be Aislinn. 

Azon tűnődtem, vajon minden sztorit közösen adnak-e elő, és a dologról Elodie, Anna és Chaston legendás „háromirányú nézése” jutott eszembe, és megint jött a szívfájdalom. Nem mintha annyira csíptem volna őket, de egyikük meghalt, és a másik kettőről nem tudtam semmit. 

– Nekik is annyi! 

– Mi? – lepődtem meg. 

– Azon a két boszorkányon gondolkoztál, akiket a suliból ismertél. – Amikor rám nézett, észrevettem, hogy a szeme olyan sötét, mint egy fekete lyuk. – Attól tartottál, hogy a Casnoffok démonokat csináltak belőlük. Jól gondoltad! 

– Hé, te nem csak jövőbe látsz, hanem gondolatolvasó is vagy? 

– Még szép, Sophia Mercer! – mosolygott önelégülten. – És neked annyi kérdésed lenne! Például, hogy mi történt azzal a kiesett tizenhét nappal. Vagy, hogy mi lett apáddal és a kis vérszívó cimboráddal. 

Gondolkozás nélkül a tükör elé léptem:

– Apa és Jenna élnek…? 

A varázsló nevetése belém fojtotta a további kérdéseket. Széttárt karral így felelt:

– Nem fogom elárulni minden titkomat! 

Minden varázsrészecském ki akart törni belőlem, hogy a tükrön áthatolva darabokra robbantsa Torint. De csak megragadtam a keretet, és rázni kezdtem. Torin a földre esett, az asztal felborult, és lepotyogtak róla a papírok.

Erős kéz markolta meg a vállamat, azt hittem, hogy Aislinn az, de az anyám volt. 

– Takard le azt a vackot! – mondta Aislinnre nézve. 

Amikor a testvére letakarta Torint, anyám a hajába túrt, és így szólt hozzám:

– Ígérem, hogy megtaláljuk apádat és Jennát! – Anyám a letakart tükörre meredt: – De Torint nem fogjuk felhasználni ehhez. – Tekintete Aislinnre siklott: – Soha nem kellett volna hallgatni rá. 

– Nem volt más esélyünk, Grace – mondta Aislinn csüggedten. 

Akármi is volt abban a zöld kotyvalékban, a hatása elmúlt, és a fáradtság kezdett visszaszivárogni csontjaimba. Éppen meg akartam kérdezni, hogy visszamehetek-e lepihenni a szobámba, amikor Aislinn megszólalt: 

Később megbeszéljük, mi legyen. – Odaintett a lányainak: – Lement a nap, ideje járőrözni! 

A Brannick lányok szó nélkül felálltak, és elindultak az ajtó felé Éppen azon gondolkoztam, hogyan tudnék észrevétlenül visszasurranni ide, hogy feltehessek Torinnak néhány kérdést, amikor Aislinn a vállamra tette a kezét: 

– Te is, Sophia! 

– Tessék? 

– A tizennyolc év alatti Brannickoknak folyamatosan járőrözni kell a ház körül. Ez előírás – nyomott a kezembe valamit, amiről csak néhány pillanattal később állapítottam meg, hogy micsoda. Egy ezüstkaró volt. Aislinn elmosolyodott. Kár volt, mert így még ijesztőbbé vált: – Üdvözöllek a családban!