3. FEJEZET

Meghaltam. Mi más magyarázat lenne arra, hogy egy kényelmes ágyban fekszem, hűvös és ropogós ágynemű alatt, és valaki a fejemet simogatja. 

Kellemes volt. Ezek szerint halottnak lenni jó dolog. Szívesen elszunyókáltam volna így az örökkévalóságig. Még jobban magamra húztam a takarót. A kéz a hátamra vándorolt, és hallottam, hogy valaki halkan énekel. Az ismerős hangtól fájdalom hasított szívembe. Nem is csoda. Az angyalok hangja fájdalmasan szép. 

– „Pincérnő voltam egy bárban, amikor megismertelek, és a borravaló volt a te kezed” – búgta a hang. 

Egy angyaltól ez meglehetősen profán dalszövegnek számított. 

Aztán rájöttem, ki énekel.

– Anya! – kiáltottam, és megpróbáltam felülni. De hiba volt, mert fájdalom hasított a fejembe. 

Gyengéden visszatolt a párnámra, és megláttam az arcát, amit aggodalom és könnyek barázdáltak, de olyan gyönyörű volt, hogy legszívesebben én is elsírtam volna magam. 

– Ez a valóság, ugye? – néztem körbe a kis szobában. Homályos volt, és faillatú. Talán cédrus. Az ágy mellett üres támlásszék állt. Vörösessárga fény szivárgott be az ablakon, abból tudtam, hogy alkonyodik. – Nem álom vagy hallucináció, amit az eszméletvesztés okozott, ugye? 

Anya átkarolta a nyakam, és száját a halántékomnak nyomta:

– Itt vagyok, drágám, tényleg itt vagyok! 

Aztán sírni kezdtem. De nagyon.

Csak úgy rázott a zokogás. Zokogás közben megpróbáltam összefoglalni a Thorne Abbey-nél történteket, de nem sikerült túl értelmesre. Amikor a sírás csillapodott, anyához bújtam, és remegve kapkodtam levegő után. Ő is sírt, könnycseppjei a hajamra hullottak. 

– Elég csapnivaló nyaralás volt – zártam az összefoglalómat. – Most te jössz! 

Anya felsóhajtott, és még szorosabban ölelt magához: 

– Jaj, Soph – mondta vékony hangon –, azt sem tudom, hol kezdjem! 

– Például azzal, hogy hol vagyunk – mondtam. 

– A Brannickok főhadiszállásán. 

Minden eszembe jutott. Izzy, a kard, meg Elodie, akinek sikerült egy gyilkos marionettbábuvá változtatnia. 

Elodie, bent vagy még? – kérdeztem némán, de nem érkezett válasz. Én voltam az egyetlen a fejemben. Ha már a fejnél tartunk, megkérdeztem: 

– Mi történt a fejemmel? 

– Izzy nővére, Finley, a húga keresésére indult. Izzy szerint varázserővel támadtál rá. Én azt hittem, már elvesztetted az erődet. 

– El is vesztettem, csak… majd később elmagyarázom. Térjünk vissza Finley-re! Mivel vágott fejbe, egy baseballütővel? Vagy egy kamionnal? 

– Egy zseblámpával – hajtotta félre a hajam a pinponglabda nagyságú púpon. 

Hallgattunk egy darabig, mert tudtuk, mi lesz a következő kérdésem. Miért tölti anyám a nyaralását egy csapat démonvadász között, amikor világéletében menekült minden varázslattal kapcsolatos dologtól? De valami azt súgta, akármit válaszol, nagyon bonyolult lesz. És nagy valószínűséggel kellemetlen. Bármennyire szerettem volna megtudni, mi hozta őt ide, talán mégis jobb megvárni, amíg az agyam nem akar kifolyni a koponyámból.

– Meleg van odakint – folytattam, mert az időjárásnál semlegesebb téma nem jutott eszembe. – Hol vagyunk, hol laknak a Brannickok? 

– Tennesseeben. 

– Valóban? – felültem, és az anyámra néztem. – Egy Itinerisszel jöttem Angliából. Az egy varázskapu. – Anyám úgy bólintott, mintha jól tudná, miről beszélek. – A lényeg, hogy éjjel indultam, és éjjel értem ide, vagyis nem lehet túl messze. 

Anyám az arcomat fürkészte:

– Sophie, a Thorne Abbey három hete porig égett. 

Rámeredtem. Nem akartam elhinni. Tegnap ott voltam, ma meg itt.

Anyám megrázta a fejét, és megérintette az arcomat: 

– Drágám, tizenhét nappal ezelőtt tudtuk meg, mi történt. Azt hittem, hogy… – csuklott el a hangja. – Azt hittem, fogságba estél, vagy meghaltál. Amikor Finley idehozott, olyan volt, mint valami csoda. 

Az agyam vadul pörgött.

Tizenhét napja. 

Emlékeztem, hogy beléptem a sötét és csontrázó Itinerisbe, aztán egy-két pillanat múlva már az erdőben feküdtem. Hogy telhetett el tizenhét nap néhány másodperc alatt?

– Ha olyan régen történt, biztos kaptál hírt apáról vagy Calról, vagy a Casnoffokról. 

– Eltűntek – mondta egy hang, és amikor felkaptam a fejem, ismét fájdalom lett a jutalmam. Egy asszony állt a küszöbön, az ajtókeretnek támaszkodott, és kezében gőzölgő bögrét tartott. Farmert és fekete rövid ujjú pólót viselt. Haja vörös volt, sötétebb, mint Izzyé, és hosszú fonatban lógott a vállára. – Elnyelte őket a föld – lépett be, és anyám teste megfeszült mellettem. – Azt a varázslósrácot, James Athertont, meg a másik varázslót, és a Casnoff-boszorkányokat is a házi démonjukkal együtt. Amíg fel nem tűntél, és nem akartad megölni a lányomat, azt hittük, te is az ő sorsukra jutottál. 

Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez a félelmetes nőszemély csakis Aislinn Brannick lehet. Még a látványától is összeszorult a gyomrom. Megköszörültem a torkom:

– Önvédelemből tettem. Ő vette először elő a tőrt. 

Aislinn legnagyobb meglepetésemre felhorkant, amit nevetésként is értelmezhettem.

Felém nyújtotta a bögrét:

– Idd meg! 

– Mit szólna hozzá, ha visszautasítanám? – néztem a fekete löttyre, aminek fenyő- és földszaga volt, és Aislinnből simán kinéztem, hogy egy kis patkánymérget is szórt bele. 

– Tőlem! Nekem nem fáj, ha fáj a fejed! – felelte. 

– Idd csak meg! – biztatott anyám, és nem vette le a szemét Aislinnről. – Segíteni fog! 

– Azzal, hogy megöl? Biztos vagyok benne, hogy elmulasztja a fejfájásomat, de mi lesz a mellékhatásaival?! 

– Sophie! – szólt rám anyám halkan. 

Aislinn elismerően nézett rám, és a szája körül halvány mosoly játszott:

– Nagy szája van, meg kell hagyni. Biztos az apjától örökölte, te mindig szerény voltál – vetette oda anyámnak. 

Anyám felé fordultam. Egyre sápadtabban és zavartabban nézte Aislinnt.

– Öt perc múlva legyetek lent! Családi megbeszélés lesz! – állt az ágy végébe Aislinn. Vonakodva a löttybe kortyoltam. Rosszabb íze volt, mint képzeltem. De amint lecsúszott a torkomon, enyhült a fájdalom a fejemben. 

– Nem tudják nélkülünk megtartani? – dőltem az ágytámlának. – Mi közünk nekünk a Brannickokhoz? 

Kínos csend állt be, és amikor felnéztem, észrevettem, hogy anyám és Aislinn egymást bámulják.

– Még nem tudja? – kérdezte végül Aislinn. 

Düh és rettegés kúszott fel a torkomon. Nem akartam felfogni. Nem álltam rá készen, hogy feldolgozzam. 

De amikor megláttam anya gyászos és aggódó arcát meg a takarót markoló kezét, már tudtam. Tudtam, hogy akár el akarom fogadni, akár nem, ittlétének nagyon egyszerű az oka.

Hallottam a hangom, ahogy mégis rákérdezek: 

– Mire céloz, anya? 

Aislinn válaszolt helyette:

– Mindössze arra, hogy édesanyád közülünk való. Vagyis te is Brannick vagy.