HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Aztán bejött Xenophon és kényszerített, hogy igyák valamit, mert már-már összeestem. Gyógyítani kezdett. Nem tudom, milyen orvosságot adott be, de az volt a hatása, hogy igen józannak éreztem magam, tárgyilagosan, hidegen tudtam gondolkozni. Úgy éreztem, mintha istenként felhőkön járnék könnyedén. A látásomat is megváltoztatta, mert úgy láttam, mintha Narcissus, Calpurnia és Pallas jó húsz lépésnyire volnának tőlem, nem pedig közvetlen közelemben. – Hívassátok el Turanniust és Lusius Getát. Turannius a kereskedelmi ügyeket vezette, Geta pedig, mint mondottam, Crispinusszal együtt a testőrség főparancsnoka volt. Kihallgattam őket, de először megnyugtatásképpen közöltem velük, hogy nem kapnak büntetést, ha az igazat mondják. Mindent megerősítettek, amit Narcissustól, Calpurniától és Cleopatrától hallottam, és még sok mást is mondtak. Amikor megkérdeztem Getát, mondja meg őszintén, miért nem szólt minderről előbb, így felelt: – Megengeded, Caesar, hogy egy közmondást idézzek, amit te is sokszor használsz: a térd közelebb van, mint a sípcsont. Mi történt elődömmel, Justusszal, amikor tudatni akarta veled, hogy mi megy végbe feleséged lakosztályában? Turannius ugyanerre a kérdésre felelve az alábbi esetre emlékeztetett: nemrégiben bátor volt panaszt tenni Messalina ellen, mert rendeletére a közraktárból elhordtak azokat a bazalttömböket, amelyekkel a marhapiacot akartuk kikövezni. Messalina a Lucullus-kerteket akarta díszíteni velük. Én akkor megharagudtam rá, és azt mondtam, Messalina mindent az én tudtommal és beleegyezésemmel tesz, és ha a jövőben újból panaszkodni akarna Messalina úrhölgy ellen, akkor forduljon panaszával egyenesen Messalina úrhölgyhöz ... Turannius igazat mondott. Szóról szóra idézte szavaimat. Calpurnia, aki türelmetlenül izgett-mozgott a háttérben, mialatt Getával és Turanniusszal beszélgettem, most könyörgő tekintettel fogta el pillantásomat. Megértettem, hogy egyedül akar velem maradni. Azonnal kiküldtem a többieket, mire ő komolyan és gyengéden így szólt: – Drágám, nincs értelme ugyanazt a kérdést feltenni az embereknek. Nyilvánvalóan féltek. Részint, mert tudták, mennyire szerelmes vagy Messalinába, mennyire bízol benne és főleg, mert császár vagy. Nagyon bolondul viselkedtél, a szerencséd is elhagyott, és most valahogyan vissza kell szerezned tekintélyedet. Ha nem cselekszel azonnal, mindnyájunkat halálra ítélsz. Minden perc számít. Azonnal a testőrtáborba kell menned, hogy a császárhű csapatokat magad köré gyújtsd. Nem hiszem, hogy elárulnának téged Messalina és Silius kedvéért. Lehet, hogy egy-két ezredes és kapitány szép pénzért átpártolt hozzájuk, de a tömeg, az hű hozzád. Küldj egy lovashírnököt Rómába azonnal, hogy hirdesse ki, útban vagy hazafelé, és meg fogod magad bosszulni Siliuson és Messalinán. Add ki a parancsot: tartóztassanak le mindenkit, aki az esküvőn részt vett. Ez bizonyára elég lesz a lázadás elfojtására. Még túlságosan részegek lesznek mindnyájan ahhoz, hogy valami baj történjék. De az istenekre kérlek, siess. – Igen, igen, sietni fogok. Behívattam Narcissust: – Megbízol Getában? – Őszintén szólva, Caesar, nem bízom meg benne egészen. – És a kíséretében levő két kapitány? – Azok megbízhatók, de buták. – Crispinus szabadságon van, kit nevezzünk ki tehát testőrparancsnokul, ha Geta nem megbízható? – Ha Calpurnia férfi volna, azt mondanám, hogy Calpurniát. De minthogy nem az, azt mondom, hogy engem. Tudom, hogy egyszerű szabados vagyok, de a testőrtisztek ismernek és szeretnek, és úgyis csak egy napról lesz szó. – Rendben van, Narcissus tábornok. Közöld Getával, hogy orvosa rendeletére holnapig ágyban kell maradnia. Adj tollat és papírt. Várj egy pillanatra. Hányadika van ma? Szeptember ötödike? Itt a kinevezésed. Mutasd meg a kapitányoknak, és küldd őket azonnal Rómába, hogy embereikkel tartóztassák le az egész menyegzői társaságot. Semmi erőszak, kivéve, ha önvédelemről van szó. Tudasd a testőrséggel, hogy jövök, hogy számítok a hűségükre, és hűségüket meg fogom jutalmazni. Ostia körülbelül tizennyolc mérföldnyire van Rómától, de a katonák másfél óra alatt tették meg ezt a távolságot, gyorshintókon vágtatva. Történetesen a menyegző éppen akkor fejeződött be, amikor megérkeztek. A társaság szétszéledésének oka egy Vettius Valens nevű lovag volt, aki egyike volt Messalina szeretőinek, mielőtt Silius a színpadra lépett, és még mindig bírta Messalina kegyeit. A társaság abba az állapotba jutott, amelybe minden mulatság eljut, amikor az ital első izgalma elmúlik, és mindenki kissé fáradtan bolyong ide-oda a termekben. Az érdeklődés most Vettius Valensre összpontosult. Egy szép, örökzölddel befuttatott tölgyfát ölelt át, amely a ház előtt nőtt, és a tölgyfában rejtőzködő elképzelt dryashoz beszélt. A dryas, úgy látszik, beleszeretett, és olyan hangon, amit csak ő maga hallhatott, találkára hívta a fa tetejére. Végül beleegyezett, hogy feljön hozzá, és barátai vállára kapaszkodva elérte az első nagy ágat. Barátai kétszer is leestek, míg végre felért az ágra, onnan aztán nehezen kúszott feljebb, míg végre eltűnt a fa tetejének lombjai között. Mindenki ott maradt a fa körül, várva, hogy mi fog történni. Vettius híres mókamester volt, így hát mindenki nagy kacagásra készült el. Nemsokára utánozni kezdte a dryas szenvedélyes sikoltásait, aztán cuppantgatott, végül sóhajjal és kis sikoltozásokkal a dryas boldogságának betetőzését érzékeltette. Aztán Vettius elhallgatott. Végre a fa körül ácsorgó társaság szólongatni kezdte: „Vettius, Vettius, mit csinálsz?” – A világot nézem. Ez a legjobb kilátótorony egész Rómában. A dryas az ölemben ül, és mutogatja nekem az érdekes helyeket. Hát ne szóljatok közbe. Igen, kislányom, az a szenátus. Kis bolond. Azt hitted, azt se tudom? Az pedig Camulodunum! Te biztos tévedsz. Erről a fáról nem látni olyan messze, mint Camulodunum. Biztos csak a testőrtábor lesz. De nem, az istenekre esküszöm, csakugyan Camulodunum. Látom a táborfeliratot, és körülötte kékre pingált ábrázatú britek sétálnak. Mi ez? Mit csinálnak? Nem, nem hiszem. Tudjátok, mi történik? Claudiust istenként imádják. – Aztán az én hangomat utánozva: – Kíváncsi vagyok, miért, uraim. Senki mást nem tudnak imádni? A többi istenek nem voltak hajlandók átkelni a csatornán? Ezért nem illeti őket szemrehányás, én is súlyos tengeribeteg lettem. Vettius remekül utánozta hangomat, és a közönség sikoltozott a kacagástól. Amikor újra elhallgatott, kiáltozni kezdtek: – Vettius, Vettius, most már megint mit csinálsz? Most újra az én hangomat utánozva felelt: – Először is, ha nem akarok felelni, hát nem felelek. Nem kényszeríthettek rá. Szabad ember vagyok, ugye? Sőt valójában a legszabadabb ember Rómában. – Ó, igen, csak tovább, Vettius! – Nézzétek, nézzétek! Ezer fúria és kígyó! Eressz el tüstént, dryas. Nem, nem, majd máskor. Most nem tölthetem az időt ilyen ismétlésekkel. Engedj lemenni. Dryas, el a kezeddel. – Mi történt, Vettius? – Rohanjatok, mentsétek meg életeteket. Szörnyű látványban volt részem. Nem, álljatok meg. Trogus, Proculus, segítsetek lejönni. De mindenki más meneküljön, ha kedves az élete. – Micsoda? Micsoda? – Szörnyű vihar közeledik Ostia felől. Meneküljetek. És a tömeg csakugyan szétszéledt. Kacagva és sikoltozva az ifjú párral az élen kirohantak a kertből az utcára, néhány pillanattal azelőtt, hogy a katonák nagy vágtatva megérkeztek. Messalina elmenekült, Silius is, de a katonák igen könnyen letartóztattak kétszáz vendéget, és később felszedtek még ötvenet, akik részegen hazafelé dülöngéltek. Messalinát hárman kísérték. Eleinte húszan voltak vele, de amint megjött a hír a testőrök közeledtéről, elhagyták. Gyalog ment keresztül a városon, amíg a Lucullus-kerthez nem ért. Itt aztán kissé kijózanodott. Kicsit töprengett, aztán úgy határozott, hogy nyomban lemegy Ostiába, és kipróbálja szépsége hatását rajtam – eddig még sohasem tévesztette el hatását – és a gyerekeket is magával hozza, mert annál erősebb lesz a helyzete. Még mindig mezítláb volt, és szemérmetlen szüreti ruháját viselte. A tömeg lepisszegte, lehurrogta, amint az utcákon átsietett. Egy szolgálót küldött a palotába, hogy hozzák el neki a gyerekeket, a topánkáját, egy tiszta öltönyt és valami kevés ékszert. Hogy mennyire szerelmesek voltak egymásba Siliusszal, az mutatta, hogy a veszély első jelére elhagyták egymást. Messalina elhatározta, hogy feláldozza Siliust az én dühömnek, Silius pedig elment a Piac térre, hogy folytassa bírói működését, mintha mi sem történt volna. Annyira részeg volt, hogy azt hitte, ártatlannak tettetheti magát, úgyhogy mikor a kapitányok érte jöttek, azt mondta, hogy most el van foglalva, de különben is, mit akarnak tőle. Feleletképpen megbilincselték, és elhurcolták a testőrtáborba. Időközben csatlakozott hozzám Vitellius és volt konzultársam, Caecina. Röviden elmondtam nekik, mi történt, és mondtam, hogy tüstént Rómába megyek. Kértem őket, támogassanak, és legyenek tanúi annak a tárgyilagosságnak, amellyel a bűnösök fölött ítélkezni fogok. Az orvosság olympusi hatása még mindig tartott. Nyugodtan, folyékonyán és azt hiszem, józanul beszéltem. Vitellius és Caecina eleinte nem válaszoltak, tekintetükben csak elképedés és aggodalom tükröződött. Amikor megkérdeztem tőlük, mi a véleményük a dologról, Vitellius szörnyülködve felkiáltott, mintha azt akarná mondani, „csakugyan ezt mondták neked, mily szörnyű, mily felségsértés”. Caecina követte példáját. A hintó előállott, és Narcissus, akit utasítottam, hogy írjon vádiratot Messalina ellen, és azóta a személyzetet kérdezgette, hogy házasságtöréseiről biztos képet tudjon adni, most előjött, és bátor férfinak és hűséges szolgának mutatta magát, így szólt: – Caesar! Légy szíves közöld nemes barátaiddal, hogy a mai napra minek neveztél ki, és adj helyet magad mellett. És amíg Vitellius és Caecina urak nem vallanak őszintén színt, és nem hagyják abba az olyan felkiáltásokat, amit se jobbra, se balra nem lehet magyarázni, addig nekem mint testőrparancsnokodnak kötelességem melletted maradni. Örültem, hogy velem jött. Miközben a város felé hajtottunk, Vitelliusnak Messalina szépségéről beszéltem, gyengédségéről, arról, hogy mennyire szerettem, és hogy milyen ocsmányul becsapott, elárult. Mélyen felsóhajtott, és így szólt: – Szépségé oly nagy, hogy még a követ is szenvedélyre gerjesztette. A gyerekekről is beszéltem, és Caecina és Vitellius egyszerre sóhajtottak fel: – Szegény, drága gyerekek. Nem szabad, hogy szenvedjenek. De véleményt nem mondtak. Legfeljebb Vitellius nyílt meg egy kissé, amikor felkiáltott: – Még ha ezer-és ezer megbízható tanú is állítja ezeket az ocsmány vádakat, szinte lehetetlen elhinni annak, aki úgy csodálta és szerette Messalinát, mint én. – És Caecina egyetértett, vele: „Ó, milyen gonosz és szomorú világban is élünk!” Még nagy megrázkódtatás várt rájuk. A félhomályban két hintó közeledett. Az egyikben, amelyet fehér lovak vontattak, Vibidia ült, a legidősebb és legtiszteletreméltóbb Vesta-szűz, nyolcvanöt éves volt és egyike legjobb barátaimnak. Emögött hajtatott egy másik hintő, amelyen messziről világított a nagy sárga L betű. A Lucullus-kertekhez tartozott ez a hintó, és benne Messalina ült a gyerekekkel. Narcissus rögtön átlátta a helyzetet. Jobb szeme volt, mint nekem, és azonnal megállította a kocsit. – Vibidia Vesta-szűz jön eléd, Caesar – mondta –, kétségkívül esdekelni fog, hogy bocsáss meg Messalinának. Vibidia drága öreg lélek, és én imádom, de az istenek szerelmére, nehogy meggondolatlanságot kövess el. Emlékezz, mily ocsmányul bántak veled,” emlékezz, hogy Messalina és Silius hazaárulók, és emlékezz, hogy kilenc éven keresztül hullott mocsok tisztességes fejedre. Légy udvarias Vibidiával, de ne engedj egy tapodtat sem. Itt a vádirat. Nézz kicsit bele. Olvasd a neveket. Nézz a tizenegyedik vádra – Mnester. Oly könnyű ezt megbocsátani? És Caesoninus, mi a véleményed Caesoninusról? Mi a véleményed az olyan asszonyról, aki ilyen söpredéknek is odaadja magát? Elvettem tőle a papírt, és miközben Narcissus leszállt, valamit Vitellius fülébe súgott. Nem tudom, mi lehetett, de Vitellius ki sem merte nyitni a száját Narcissus távollétében. Mialatt én lámpafénynél olvastam a vádakat, Narcissus előrerohant az úton Vibidia és Messalina felé, akik szintén kiszálltak, és gyalog közeledtek. Messalina már aránylag kijózanodott. Nyájasan kiáltotta a távolból: – Szervusz, Claudius. Olyan buta lány voltam! El sem hinnéd rólam. Ez egyszer süketségem jó szolgálatot tett. Nem ismertem fel hangját, sőt nem hallottam egy szavát sem. Narcissus udvariasan köszöntötte Vibidiát, de Messalinát nem engedte közeledni. Messalina átkozódott, az arcába köpött, és dulakodni kezdett, mire Narcissus utasította a két őrmestert, aki velünk volt, hogy kísérjék vissza hintájába, és vitessék vissza a Városba. Messalina úgy sikítozott, mintha gyilkolnák, és én felnéztem a vádiratból, hogy megkérdezzem, mi történt. Vitellius így szólt: – Egy nő a tömegből. A hangja után ítélve bizonyára szülési fájdalmakat kapott. Most Vibidia lassan odajött hintónkhoz. Narcissus persze utána. Ő beszélt helyettem. Közölte Vibidiával, milyen megátalkodott és hírhedt ribanc Messalina, milyen arcátlanság az is, hogy egy kegyes és idős Vesta-szüzet bele akart keverni fertelmes játékaiba. – Ti Vesta-szüzek, azt hiszem, nem vennétek szívesen, ha a palotából újra bordélyházat csinálnának, mint Caligula idején, ugyebár? Vagy talán helyeslitek, hogy a balett-táncosok és a gladiátorok a pontifex maximus ágyában tartanak bemutatót, mégpedig a pontifex maximus feleségének aktív közreműködésével? Vibidia megdöbbent. Messalina neki csak annyit vallott be, hogy kissé „túlságba vitte a dolgot Siliusszal”. Aztán így szólt: – Erről semmit sem tudok. Mindenesetre kérem a pontifex maximust, ne legyen meggondolatlan, ne ontsa ártatlanok vérét, senkit se ítéljen el kihallgatás nélkül, legyen tekintettel családja becsületére és az istenek iránti kötelességére. – Vibidia, Vibidia, drága barátnőm, igazságos leszek Messalinával, erre számíthatsz. Narcissus itt közbeszólt: – Igen, igen, csakugyan az a veszély, hogy a pontifex maximus túlságosan elnéző lesz volt feleségével szemben. Persze nagyon nehéz lesz tárgyilagos bírónak lenni. Éppen ezért, hogy ne nehezítsd meg még jobban a dolgát, felkérlek a nevében, vonulj talán vissza, Vibidia úrhölgy, és foglalkozz Vesta istennő dolgaival, amelyekhez olyannyira értesz. Ő visszavonult, mi pedig továbbhajtattunk. A Városba érkezésünkkor Messalina újabb kísérletet tett, hogy beszélhessen velem, de az őrmesterek visszatartották. Ekkor megpróbálta Britannicust és a kis Octaviát hozzám küldeni, hogy az életéért könyörögjenek, de Narcissus meglátta, amint felém szaladnak, és visszaküldte őket. Hallgatagon ültem Messalina szeretőinek hosszú névsora előtt. Narcissus a névsornak ezt a címet adta: „Ideiglenes, igen hiányos beszámoló Valéria Messalina hírhedt házasságtöréseiről Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus Britannicus, a Haza Atyja, Pontifex Maximus stb.-vel való házassága első évétől kezdve a mai napig.” Ötvennégy nevet sorolt fel, de később százötvenötre egészítették ki. Narcissus kiadta az utasítást, hogy az L betűs hintó térjen vissza a Lucullus-kertekbe. A közlekedési szabályok szerint ilyenkor nem tartózkodhat az utcán. Messalina látta, hogy legyőzték, így engedte, hogy visszavigyék a kertbe. A gyerekeket a palotába küldte, de anyja, Domitia Lepida, akitől pedig az utóbbi időben elhidegült, most bátran csatlakozott hozzá. Különben Messalina egészen egyedül lett volna, a kocsist nem számítva. Narcissus ekkor szólt a kocsisunknak, hogy Silius házához hajtson. Amikor odaértünk, így szóltam: – Hiszen nem itt lakik, ez az Asiniusok családi háza. – Dehogy – legyintett Narcissus. – Messalina titokban megvette, amikor Asinius Galhist száműzték, és Siliusnak adta nászajándékba. Gyere be, és nézd meg, hogy mi ment itt végbe. Bementem, és láttam az orgia maradványait, a szőlőlevél-díszítéseket, a hordókat, a sajtókat, a piszkos tányérokkal, eleséggelteli asztalokat, az összetaposott rózsakoszorúkat, levetett leopárdbőröket és bortócsákat. A ház üres volt, kivéve az öreg kapust és egy halálosan részeg szerelmespárt, akik egymás karjában feküdtek a hálószobában. Letartóztattam őket. Az egyikük egy Montanus nevű vezérkari tiszt volt, a másik pedig Narcissus unokahúga, egy fiatal, kétgyermekes családanya. Ami legjobban elképesztett és elszomorított, az volt, hogy a házat teletömték palotai bútorral, nemcsak olyanokkal, amiket Messalina hozott magával a házasságba, de a Claudiusés Julius-családok ősi kincseivel, köztük őseim szobraival, halotti maszkjaival, mindennel. Mi sem bizonyította jobban szándékát. Újra felszálltunk hát a hintóba, és kihajtattunk a testőrtáborba. Narcissus komoran, lehangoltan ült mellettem, mert nagyon szerette unokahúgát. Vitellius és Caecina most már rájöttek, jobb, ha hisznek a szemüknek, és bosszúállásra uszítottak. Beértünk a táborba, ahol az egész hadosztály Narcissus parancsára a tribunal előtt felsorakozott. Már sötét volt, fáklyák világítottak. Felléptem az emelvényre, és rövid beszédet mondtam. Hangom tiszta volt, de valahogy oly messziről hangzott, legalábbis én úgy éreztem. – Testőrök! Barátom, a néhai Herodes Agrippa király, aki rábeszélt benneteket, hogy császárotokká válasszatok, aztán a szenátust rábeszélte, hogy törődjenek bele ebbe a választásba, azt mondta legutolsó alkalommal, amikor az életben találkoztam vele, és legutolsó levelében is azt írta, ne bízzak senkiben, senki sem méltó bizalmamra. Én nem fogadtam meg tanácsát a szó legszorosabb értelmében. Továbbra is a legteljesebb bizalommal viseltettem feleségem, Valéria Messalina iránt, akiről most már tudom, hogy ribanc, hazudozó, tolvaj, gyilkos és áruló. Nem azt akarom mondani, testőrök, hogy nem bízom bennetek. Csakis bennetek bízom. Elvárom, hogy kitartsatok mellettem, hogy elfojtsátok a lázadást, amelyet volt feleségem, Messalina és Gajus Silius konzuljelölt együtt terveltek ki az én életem ellen azzal az ürüggyel, hogy újra vissza akarják adni a Városnak régi szabadságát. A szenátus rothadt a sok összeesküvéstől. Olyan rothadt, mint annak az ürünek a bele, amelyet ma délután áldoztam Augustus istennek. Nem láttatok még olyan rothadási. Szégyellem magam, hogy így beszélek, de igazam van, ugye? Segítsetek végezni ellenségeimmel, és ha én újra megnősülök, felhatalmazlak benneteket, hogy egész nyugodtan aprítsatok darabokra, és a fejemmel játsszatok a fürdőben, mint a Sejanuséval. Háromszor voltam nős, és mind a háromszor szerencsétlenül. Nos, mi a véleményetek, fiúk? Mondjátok meg, mit gondoltok? A barátaim nem őszinték hozzám. – Öld meg őket, Caesar! – Nincs kegyelem! – Fojtsd meg a lotyót! – Halálra velük! – Mi hűségesek vagyunk hozzád! – Fene elnéző voltál! – Átkozottul nagylelkű! – Pusztítsd el őket, Caesar! Nem, a testőrség véleménye nem volt kétséges. Ha más nem, ezek a fiúk tudtak őszinték lenni. Így tüstént letartóztattam a férfiakat és nőket, akiket elém hoztak, és elrendeltem száztíz férfi letartóztatását, akiket Messalinával való házasságtöréssel vádoltam, és a négy patríciusnál, akik Messalina kérésére a hírhedt palotai orgián a prostituáltakkal versenyeztek. A tárgyalás három óráig tartott. Persze ez a rövidség annak volt köszönhető, hogy a háromszázhatvan vádlott közül háromszázhuszonhatan beismerték bűnösségüket. Azokat, akiknek egyetlen bűnük abban állott, hogy részt vettek az esküvői orgián, egyszerűen száműztem. Húsz lovag, hat szenátor és egy testőrezredes, akik mind beismerték, hogy házasságtörést követtek el Messalinával, azonnali kivégeztetésüket kérték. Megadtam nekik ezt a kegyet. Vettius Valens megpróbálta kikönyörögni életét azzal az ígérettel, hogy elárulja az összeesküvés szervezőinek teljes névsorát. Közöltem vele, hogy ezt nélküle is össze tudom állítani, és kivégeztettem. Montanus is szerepelt Narcissus listáján, de kijelentette, hogy Messalina kényszerítette a házasságtörésre. Császári parancsot mutatott neki, amelyet én írtam alá és pecsételtem le, és amely elrendelte, hogy Montanus legalább egy éjszakát töltsön Messalina úrhölggyel. Messalina bizonyára felolvasta az okmányt nekem, „vigyáznunk kell a szemedre, drágám”, és aláíratta velem. Erre rámutattam arra, hogy nem kapott császári parancsot, amely kényszerítette volna, hogy részt vegyen az esküvőn, vagy házasságtörést kövessen el barátom, Narcissus unokahúgával. Őt is kivégeztettem. Tizenöt férfi lett öngyilkos ezen az éjszakán, akik nem is voltak benne Narcissus százötven tagú listájában, de akik szintén aludtak Messalinával, és tudták, hogy kivégzés lenne a sorsuk. Három bizalmas barátom, Trogus, Cotta és Fabius lovagok szintén öngyilkosságot követtek el. Azt hiszem, Narcissus tudott bűnösségükről, de nem vette fel nevüket a vádiratra, hanem értesítette őket, hogy rájuk is sor kerül majd. Mnester ártatlannak vallotta magát. Emlékeztetett arra, hogy személyesen parancsoltam meg neki élőszóval: mindenben teljesítse Messalina parancsát, és ő még akkor is tiltakozott, amennyire lehetett. Még a parancsom után sem szívesen engedett Messalinának. Levetette tunikáját, és megmutatta a korbács nyomát a hátán. „Ezt kaptam tőle, mert természetes szemérmem nem engedte, hogy olyan energikusan hajtsam végre parancsát, ahogy ő akarta volna.” Sajnáltam Mnestert. Egyszer megmentett sok-sok ezer embert a lemészárlástól Caligula meggyilkolása idején. És különben is, mit lehet várni egy színésztől. De Narcissus így szólt: – Ne törődj vele, Caesar. Nézd meg közelebbről a sebeket. Az igazi korbácsolástól a hús kifordul. Mindenki, aki ért hozzá, tudja, hogy ez nem volt büntető korbácsolás, ez is hozzátartozott a kéjelgéshez. Mnester erre kecsesen meghajolt, ez volt utolsó meghajlása, és elmondta azt, amit az előadás végén szokott elmondani: – Ha kivívtam megelégedésteket, ez jutalmam. Ha megharagudtatok rám, kérlek, bocsássatok meg. Halálos csöndben hallgatták végig, aztán elvezették a vesztőhelyre. Csak két ember volt a nyilvánvalóan ártatlanok kivételével, akiknek megkegyelmeztem, Lateranus, ő ártatlannak vallotta magát az összeesküvésben és Caesoninus. Lateranus ellen nem tudtak elég bizonyítékot felhozni, és minthogy Aulus Plantius unokaöccse volt, megkegyelmeztem neki. Caesoninust nem végeztettem ki, mert olyan undorító ocsmány fickó volt, hogy nem akartam házasságtörő társait megsérteni azzal, hogy velük együtt végeztetem ki. Caesoninus Caligula idején éppúgy prostituálta magát, mint bármelyik utolsó ribanc. Nem tudom, mi történt vele ezután, Rómában többé nem látták. Elejtettem a vádat Narcissus unokahúga ellen is, ennyivel tartoztam neki. A bacchánsnők, akiken most sem volt semmi a leopárdbőrön kívül, kábultan, dideregve topogtak előttem. Felakasztattam őket, idézve Ulixes beszédét az Odysseában, amikor bosszút állt Penelope gonosz szolgálónőin:

 

„...Engedjünk-e ezeknek Oly szép végzetet, mint a dicső harcoknak a kardja? Ocsmány szajhasereg, akinek még szégyene sem volt Mocskot szórni dicsteli házunk ősi nevére.”

 

Homérosi módra akasztattam fel őket, tizenkettőt egy sorban, hatalmas hajókötélre, amelyet két fa között feszítettek ki. Lábujjhegyük alig volt néhány hüvelyknyire a földtől. És Silius? És Messalina? Silius nem próbált védekezni, és amikor kikérdeztem, őszintén elmondta, miképpen csábította el Messalina. Tovább kérdeztem: – De miért, azt szeretném tudni, miért? Igazán szerelmes voltál belé? Csakugyan önkényúrnak tartottál engem? Valóban vissza akartad állítani a köztársaságot, vagy csupán császár akartál lenni? Így felelt: – Nem tudok magyarázatot adni, Caesar. Talán megbabonázott. Addig beszélt, amíg meg nem győzött, hogy önkényúr vagy. És terveim oly homályosak voltak. Sok barátommal beszélgettem a szabadságról, és tudod, miképpen van ez, amikor az ember a szabadságról beszél. Minden olyan gyönyörű, minden olyan egyszerűnek látszik. Az ember azt várja, hogy minden kapu kitárul, minden fal lehull, és minden torok éljenez. – Tovább akarsz élni? Bízzalak rá a családodra, hogy őrizzen meg, mint egy felelőtlen gyengeelméjűt? – Meg szeretnék halni, Caesar. Messalina levelet írt nekem. Közölte, hogy éppen úgy szeret, mint valaha, és reméli, nem veszem komolyan tréfáját. Orránál fogva vezette Siliust, mint ahogy megbeszéltük, és ha túlságba vitte a tréfát azáltal, hogy szörnyen berúgott, ne legyek buta, és ne haragudjak rá, vagy ne legyek féltékeny. „Semmi sem tesz egy férfit oly gyűlöletessé és csúffá egy nő szemében, mint a féltékenység.” A levelet az emelvényen adták át nekem, de Narcissus csak annyit engedett válaszolni, amit minden kérvényezőnek válaszolni szoktak: „Leveledet megkaptuk, és alkalomadtán áttanulmányozzuk.” Narcissus hangsúlyozta, hogy amíg nem látom tisztán Messalina teljes életét, addig nem szabad semmit sem írnom neki. Nem szabad beleringatni magam abba a hitbe, hogy talán mégsem oly nagyon bűnös, és nem kell kivégeztetni, csak életfogytiglan száműzni. Messalina most hosszú levélben válaszolt, a levél tele volt könnycseppekkel. Heves szemrehányást tett amiatt, hogy oly hidegen válaszoltam az ő szerelmes levelére. Most már bevallotta sok „kacérkodását”, de tagadta, hogy egyetlenegyszer is házasságtörést követett volna el. Könyörgött, hogy a gyermekek kedvéért bocsássak meg neki, és adjak alkalmat arra, hogy újra kezdje mellettem, mint hűséges, kötelességtudó feleség. Megígérte, hogy az elkövetkezendő korszakoknak is példát fog mutatni életével: megmutatja, miképpen kell egy erkölcsös, előkelő római nőnek élni. Ezt a levelet éppen jókor kaptam meg: Silius vallomása közben. Narcissus észrevette, hogy könnyes a szemem, így szólt: – Caesar, ne engedj! Egy született ribanc sohasem javulhat meg. Látod, ebben a levélben sem őszinte, ebben a levélben is hazudik, ezen a levélen is meglátszik, hogy el akar árulni. – Ne félts, Narcissus, nem engedek. Az ember nem hal meg kétszer ugyanattól a betegségtől. Újra ennyit írtam: „Leveled megkaptuk, és alkalomadtán áttanulmányozzuk.” Messalina harmadik levele akkor érkezett, amikor az utolsó fejek hullottak le a vesztőhelyen. Mérges, fenyegetőző levél volt. Azt írta, minden alkalmat megadott arra, hogy tisztességesen, rendesen bánjak vele, és ha azonnal nem kérek bocsánatot tőle, szívtelen, hálátlan és gonosz viselkedésemért vállalnom kell a következményeket. Türelme fogytán van. Nem tudom-e, hogy titokban az összes testőrtisztek hozzá hűségesek, éppúgy, mint összes szabadosaim, az egy Narcissus kivételével, és a szenátus legnagyobb része? Csak egy szót szól, és tüstént elfognak, hogy kiszolgáltassanak bosszújának. Narcissus fanyar arcot vágott, aztán hangosan elnevette magát: – Nos, legalább elismeri ez a nő, hogy hűséges vagyok hozzád, Caesar. Kérlek, menjünk vissza a palotába. Hiszen mindjárt összeesel az éhségtől. Nem ettél semmit reggel óta, ugye? – De mit válaszoljak? – Nem érdemel választ. Visszatértünk a palotába, ahol remek vacsora várt rám. Ürmös (Xenophon ajánlotta ezt), osztriga, sült liba, kedvenc gombás és hagymás mártásommal – Herodes anyja, Berenice írta meg anyámnak, hogyan kell ezt készíteni –, borjúbecsinált retekkel és zöldséggel, mézzel édesített almáslepény és afrikai görögdinnye. Farkasétvággyal ettem, és amikor elkészültem, nagyon elálmosodtam. Így szóltam Narcissushoz: – Narcissus, a fejem kihagy. Nem tudok tovább dolgozni. Átadom neked az ügyek intézsét holnap reggelig. Talán figyelmeztetni kellene azt a szerencsétlen teremtést, hogy holnap reggel jöjjön ide, és védekezzen a vádak ellen. Megígértem Vibidiának, hogy kihallgatás nélkül senkit sem végzek ki. Ezzel lefeküdtem. Narcissus nem szólt semmit, hanem amikor már elaludtam, magához hívatta az egyik testőrezredest. – A császár parancsolja. Hat emberrel azonnal menj a Lucullus-kertekbe, és ott a kéjlakban végezd ki Valeria Messalina úrhölgyet, a császár elvált feleségét. Ezután szólt Euodusnak, hogy rohanjon, előzze meg a testőröket, értesítse Messalinát jövetelükről, és adjon neki alkalmat az öngyilkosságra. Ha Messalina felhasználja ezt az alkalmat, amit minden valószínűség szerint meg fog tenni, akkor én sohasem fogom megtudni, hogy Narcissus saját kezdeményezésére cselekedett. Euodus a kéjlak földszintjén a padlón fekve találta. Zokogott. Anyja mellette térdelt. Messalina nem nézett fel, és zokogása közben így nyöszörgött: – Ó, drága Claudius, oly nyomorúságosan érzem magam, annyira szégyellem magam. Euodus felnevetett. – Tévedsz, úrhölgy, a császár alszik a palotában, kiadta a parancsot, hogy ne zavarják. Lefekvés előtt azonban utasította a testőrezredest, hogy jöjjön ide, és vágja le szép fejedet. Szóról szóra ezt mondta, asszonyom: „Vágd le szép fejét, és tűzd egy lándzsa hegyére.” Én előreszaladtam, hogy értesítselek. Ha olyan bátor is vagy, mint amilyen szép, asszonyom, azt tanácsolom, essél túl rajta, mielőtt ideérnének. Magammal hoztam ezt a tőrt, ha esetleg nem lenne itt egy tőr kéznél. Domitia Lepida így szólt: – Szegény gyermekem, itt már nincs remény. Nem tudsz megmenekülni. Az egyetlen tisztességes dolog, ami még fennmaradt számodra, elvenni ezt a tőrt, és megölni magad. – Nem igaz, nem igaz! – zokogta Messalina – Claudiusnak nincs bátorsága, hogy így megszabaduljon tőlem. Ezt csak Narcissus találta ki. Már régen meg kellett volna ölnöm Narcissust. Gonosz, gyűlöletes Narcissus! A kerti úton nehéz lábak döngése közeledett. – Testőrség, állj! Pihenj! Három ember fegyvert kézbe! Az ajtó kivágódott, és nyílásában összefont karral ott állt az ezredes, alakja élesen elvált az éjszakai égbolttól. Egy szót sem szólt. Láttára Messalinából kísérteties sikoltás tört ki, és kiragadta a tőrt Euodus kezéből. Megérintette a hegyét, aztán az élét félénken, Euodus vigyorgott. – Azt akarod, asszonyom, hogy a testőrség itt várjon, amíg hozok egy köszörűkövet, és kiélesítem neked? Domitia Lepida: – Légy bátor, gyermekem! Nem fáj, ha gyorsan magadba döföd. Az ezredes lassan leengedte két karját. Jobb keze kardja markolata felé közeledett. Messalina a tőr hegyét először torkához, aztán a melléhez illesztette: – Ó, anyám, nem tudom. Anyám, kérlek! Az ezredes kardja már kint volt hüvelyéből. Három hosszú lépés és átdöfte.

HARMINCADIK FEJEZET

Xenophon elalvás előtt adott egy adagot a híres „olympusi keverékéből”, és az az emelkedett érzés, amely vacsora közben újra feltámadt, egy kissé lábraállított. Hirtelen felijedtem – valamelyik vigyázatlan rabszolga leejtett néhány tányért –, hangosan ásítottam, és bocsánatot kértem a társaságtól neveletlenségemért. „Megbocsátottunk, Caesar” – kiáltották mindnyájan. Végignéztem rajtuk. Milyen ijedtnek látszottak. Rossz életek, rossz lelkiismeretek. – Megmérgezte valaki az italomat, mialatt aludtam? – kérdeztem. – Az istenekre, Caesar, hogy képzelsz ilyet! – tiltakoztak. – Narcissus, mi értelme van annak a camulodunumi tréfának, amit Vettius Valens csinált a fa tetején? Arról volt szó, hogy a britek istenként imádnak. – Caesar, sajnos, nem tréfa. Kérlek, úgy áll a dolog, hogy valóban templomot szenteltek Camulodunumban Claudius Augustus istennek. Már nyár eleje óta imádkoznak hozzád, de csak most értesültünk róla. – Hát ezért éreztem ilyen furcsán magam. Tudtomon kívül isten lett belőlem! Emlékszem, levelet írtam Ostoriusnak, amelyben megengedtem, hogy Camulodunumban templomot építsenek Augustus istennek hálából, hogy győzelemmel ajándékozta meg a római fegyvereket a brit szigeten. – Azt hiszem, Caesar, Ostorius azt a természetes hibát követte el, hogy Augustus alatt téged értett, különösen azért, minthogy a brit szigeten aratott római győzelemre hivatkoztál. Augustus isten a csatornánál vonta meg a birodalom határát, és neve a tiéddel összehasonlítva, semmit sem jelent a britek számára. A bennszülöttek, úgy tudom, a legmélyebb vallásos tisztelettel és csodálattal beszélnek rólad. Költeményeket írnak mennydörgésedről és villámlásodról, mágikus ködödről, fekete szellemeidről, púpos szörnyetegeidről és azokról a hatalmas vadállatokról, amelyeknek kígyó lóg ki az orrukból. Politikai szempontból Ostoriusnak teljesen igaza volt, amikor neked szentelte a templomot. Sajnálom azonban, hogy beleegyezésed nélkül, és azt hiszem, egyenesen akaratod ellenére történt. – Tehát isten vagyok, ugye? Furcsa. Herodes Agrippa mindig mondogatta, hogy istenként fogom végezni, én meg mindig azt feleltem, hogy hülyeséget beszél. Mondd, Narcissus, helyre lehet hozni ezt a tévedést? – Félek, Caesar, roppant rossz hatással lenne a britekre. – Különben nem bánom. Nem törődöm a kívánságaimmal. Nem törődöm semmivel. Akár idehozhatjátok azt a nyomorult nőt most rögtön elém. Mintha minden halandó szenvedély elszállt volna belőlem. Talán meg is bocsátók neki. – Meghalt már – mondta Narcissus halkan. – Halott, te parancsoltad. – Töltsd meg a poharam. Nem emlékszem, hogy kiadtam volna a parancsot, de most már mindegy. Azt szeretném tudni, milyen isten vagyok én most? Az öreg Athenodorus megmagyarázta, milyennek képzelik az istent a sztoikusok. Tökéletes lénynek, amelyet semmilyen esemény, semmi a világon nem érinthet, nem befolyásolhat. Tökéletes gömbnek, amelyet egyik oldaláról sem lehet megsebezni. Ha még több libát eszem, és ebből a borból még sokat iszom, úgy magam is tökké válok. Claudius eltökösítése. Hm. Szóval Messalina meghalt. Szép asszony volt, ugye, barátaim? De rossz is? – Szép, de rossz, Caesar. – Vigyetek fel az ágyamba. No gyorsan, valaki vigyen, hadd aludjam az istenek áldott álmát. Áldott isten vagyok most, mi? Felvittek az ágyamba. Másnap délig ágyban maradtam, úgy aludtam, mint a bunda. A szenátus távollétem alatt összegyűlt, és megszavazott két indítványt. Az egyikben szerencsekívánataikat fejezték ki abból az alkalomból, hogy elfojtottam a lázadást, a másikban pedig elrendelték, hogy Messalina nevét ki kell törölni mindenünnen, a levéltárakból, épületekről, szobrait pedig össze kell zúzni. Délután felkeltem, és folytattam rendes császári munkámat. Mindenki, akivel találkoztam, udvarias és halk volt, és amikor elmentem a törvényszékre, hosszú évek óta először senki sem kötött belém. Másnap pompás terveket festegettem arról, hogy egész Germániát meghódítom. Narcissus most rájött, hogy Xenophon orvosságának túlságosan erős a hatása, egyszerűen elveszi az eszemet, ahelyett, hogy ügyesen átsegítene jelenlegi válságomon – hiszen ez volt a célja –, és megtiltotta, hogy többet bevegyek belőle. Olympusi hangulatom fokozatosan eloszlott, és újra halandónak éreztem magam. Első reggel, mikor a mákony hatása alól felszabadultam, és lementem reggelizni, megkérdeztem: – Hol a feleségem? Hol van Messalina úrhölgy? Messalina mindig velem reggelizett, hacsak nem szenvedett híres „fejfájásainak” egyikében. – Messalina úrhölgy meghalt, Caesar – felelte Euodus. – Néhány nappal ezelőtt halt meg a te parancsodra. – Nem tudtam – szóltam elhaló hangon. – Akarom mondani, elfelejtettem. Az egész ügy szégyene és szomorúsága most árvízként öntötte el agyamat, és teljesen letört. Bolondul makogtam az én drága aranyos Messalinámról, és szemrehányást tettem magamnak, amiért meggyilkoltattam, ismételtem, hogy minden az én hibámból történt ... egyszóval nevetségessé tettem magam. Végre valahogy összeszedtem magam, és hordszékemért küldtem. A Lucullus-kertekbe vitettem magam. Cédrusfa alatt üldögéltem a kerti padon, a sima, üde füvet néztem, a bólogató lombos fákat. Senki sem volt a közelben, két germán testőröm kivételével. Térdemen hosszú papírszalag, kezemben toll, és komolyan hozzáfogtam, hogy számot vessek önmagámmal, hogy lássam, voltaképpen hol is állok. Nálam van most az a papír, és lemásolom pontosan úgy, ahogy leírtam. Megállapításaim valamilyen okból hármas prózai sorokba formálódtak, mint a brit druidák „tercet”-jei. Ezeket a költeményszerű elbeszélő vagy tanító irományokat belső tartalmuk köti össze.

 

Szeretem a szabadságot, utálom az önkényuralmat. Mindig jó római hazafi voltam. A római szellem köztársasági.

Furcsa mód császár vagyok. Mint ilyennek, monarchikus hatalmán van. A köztársaságot három nemzedéken keresztül felfüggesztették.

A köztársaságot polgárháborúk pusztították el. Augustus alapította ezt a császárságot. Szükségmegoldás volt csupán.

Augustus rájött, hogy nem tud lemondani a hatalomról. Augustusi képmutatással vádoltam önmagámban. Én meggyőződéses köztársaságpárti maradtam.

Tiberius császár lett. Akarata ellenére? Vagy félt, hogy ellensége ragadja magához a hatalmat? Valószínűleg anyja, Livia kényszerítette rá.

Uralkodása alatt visszavonultan élt. Vérszomjas képmutatónak tartottam. Meggyőződéses köztársaságpárti maradtam.

Caligula váratlanul konzullá nevezett ki. Én visszavágytam a könyveim közé. Caligula keleti kényúrként próbált uralkodni.

Római hazafi voltam. Meg kellett volna kísérelni Caligula megöléséi. Ehelyett megmentettem életem azzal, hogy hülyének tettettem magam.

Cassius Chaerea talán igazi hazafi volt. Megszegte esküjét, meggyilkolta Caligulát. Legalább megkísérelte a köztársaság visszaállítását.

A köztársaságot nem állították vissza. Ehelyett új császárt választottak. A császár én lettem, Tiberius Claudius.

Ha ellenkezem, megöltek volna. Ha ellenkezem, kitört volna a polgárháború. Szükségmegoldás volt csupán.

Cassius Chaereát kivégeztettem. Rájöttem, hogy nem tudok lemondani a hatalomról. Második Augustus lettem.

Keményen és sokat dolgoztam, mint Augustus. Megnöveltem és megerősítettem a birodalmat, mint Augustus. Abszolút uralkodó voltam, mint Augustus.

Nem vagyok tudatos képmutató. Azzal hízelegtem magamnak, hogy a legjobbat akarom. Ebben az évben akartam visszaállítani a köztársaságot.

Augustus büntetése Júlia ocsmány élete volt. „Ó, bárha sohase nősültem volna meg, és meghalhattam volna gyermektelenül.” Ugyanígy érzek, ha Messalinára gondolok.

Inkább az öngyilkosságot kellett volna választanom a császárság helyett. Rosszul tettem, hogy rábeszéltettem magam Herodesszel. A lehető legjobb szándékok ellenére önkényuralkodó lett belőlem.

Vak voltam Messalina könnyelműségével és bűneivel szemben. Nevemben ártatlan férfiak és nők vérét ontotta. A tudatlanság nem mentség a bűnre.

De én vagyok-e az egyetlen bűnös? Nem bűnös-e az egész nemzet? Császárrá választottak, és a kegyeimet keresték.

És ha most keresztülviszem tisztességes szándékaim? És ha visszaállítom a köztársaságot? Mi lesz akkor? Komolyan gondolom-e, hogy Róma hálás lesz?

„Tudod, miképpen van ez, amikor az ember a szabadságról beszél? Minden olyan gyönyörűnek, oly egyszerűnek látszik. Az ember azt várja, hogy minden kapu kitárul, minden torok éljenez.”

A világnak megelégedésére szolgál, hogy én vagyok császára. Legfeljebb azok a kivételek, akik maguk is uralkodni szeretnének. Senki sem vágyik igazán a köztársaságra.

Asinius Polliónak igaza volt: „Előbb mindennek sokkal rosszabbra kell fordulnia, mielőtt jobbra fordulhatna.” Döntöttem: mégsem teszem azt, amit terveztem.

A béka-tó királyt akart. Jupiter elküldte az öreg Fatörzs Királyt. Én olyan vak, süket és fás voltam, mint egy fatörzs.

A béka-tó királyt akart. Hadd küldje el neki Jupiter a fiatal Gólya Királyt. Caligula főhibája: béka-uralma rövid ideig tartott.

Főhibám túlságos jóindulatom. Helyrehoztam elődeim hibáit. Kibékítettem Rómát és a világot a monarchiával.

Elrendeltetett, hogy Róma új Caesar előtt hajtson fejet. Legyen hát őrült, vérszomjas, szeszélyes, undok kéjenc. Gólya Király újra bizonyítsa be, milyen e királyok igazi természete.

Tompítottam az önkényuralom kardjának élét, nagy hiba volt. De ha kiélesítem, talán még helyrehozhatom a hibát. Nagy, vad betegség nagy, vad gyógyszert kíván.

És emlékeznem kell, én nem vagyok öreg Fatörzs Király. Kimerültén lebegek tovább a mozdulatlan tó felületén. Hadd terjedjen el mind a méreg, ami a mocsaras iszapban terem.

 

Hű maradtam elhatározásomhoz. Nagyon hű. Nem engedtem, hogy bármi is akadályozzon. Eleinte nagyon fájdalmas volt. Mondtam Narcissusnak, úgy érzem magam, mint az a gladiátor, akinek jobb karját egyetlen vágással lemetszették a cirkuszban. A különbség az, hogy a gladiátor belehalt sebeibe, és én élek. Talán hallották már a csonka emberektől, hogy hűvös, nedves időben fájdalmat éreznek hiányzó lábukban vagy karjukban. Igen pontos fájdalom, leszalad a karból a csuklóba és onnan a hüvelykujjba, vagy hirtelen elkezd sajogni a térd. Gyakran éreztem ugyanezt. Sokszor azon kaptam rajta magam, hogy eltűnődöm: vajon mit szólna Messalina ehhez vagy ahhoz a határozatomhoz, vagy hogy milyen hatással volna rá az a hosszú színházi előadás, amelyet most végig kell ülnöm. Ha mennydörgőit, eszembe jutott, mennyire félt a mennydörgéstől. Mint bizonyára sejtették, a legfájdalmasabb gondolat az a lehetőség volt, hogy a kis Britannicus és Octavia talán nem is az én gyermekeim. Octavia, erről meg vagyok győződve, nem az én leányom, a Claudius-család egyetlen vonása sem található meg benne. Százszor és százszor megfigyeltem, míg egyszer hirtelen rá nem jöttem, ki lehetett az apja – a germánok parancsnoka Caligula idején. Eszembe jutott, hogy egy évvel a közkegyelem után valamit elkövetett, elvesztette állását, és végül annyira lezüllött, hogy gladiátorrá lett, Messalina az életéért könyörgött a cirkuszban – (a férfit lefegyverezték, és egy thessaliai állott fölötte, döfésre emelt szigonnyal). Messalina könyörgött a nyomorult életéért, holott az egész közönség pisszegett, ordított, lefelé fordított hüvelykkel követelte halálát. Végül mégis megkegyelmeztem neki, mert Messalina azt mondta, rosszat tenne az egészségének, ha most visszautasítanám. Messalina ugyanis másállapotban volt, nemsokára megszületett Octavia. Az apa, nos az apa néhány hónap múlva újra összekerült a szigonyossal, és az egyetlen döféssel megölte. Britannicus igazi Claudius volt és nemes kis fickó, de az a szörnyű gondolat jutott eszembe, hogy túlságosan hasonlít Germanicus bátyámra. Lehetséges, hogy voltaképpen Caligula az apja? Semmi sem volt benne Caligula természetéből, de az átöröklés gyakran átugrik egy-egy nemzedéken. Ez a gondolat sokáig kísértett. Sokáig nem tudtam megszabadulni tőle. Igyekeztem minél kevesebbet látni a gyereket. Britannicus és Octavia ebben az időben igen sokat szenvedhettek. Nagyon szerették anyjukat, ezért kiadtam az utasítást, hogy titkolják el előlük anyjuk bűneit, egyszerűen adják tudtukra, hogy anyjuk meghalt. Azonban hamarosan megtudták valamiképp, hogy az én utasításomra kivégezték, és persze meggyűlöltek. Mégsem tudtam rászánni magam, hogy anyjukról beszéljek velük. Elmondtam, hogy a szabadosaim igen szoros szövetséget kötöttek, s hogy aki egyikükkel kikezdett, az mindnyájukat magára haragította, akit pedig egyikük védelmébe vett, az mindnyájuk védelmét élvezte. Ezzel jó példát mutattak a szenátusnak, de a szenátus a példát nem követte. Állandóan apró pártokra szakadt, és csak abban volt egységes, hogy mindegyik tagja igen szolgalelkűen viselkedett velem szemben. És noha most, három hónappal Messalina halála után, vetélkedés kezdődött három főminiszterem, Narcissus, Pallas és Callistus között, előre megegyeztek abban, hogy a három közül a győztes nem fogja felhasználni erős helyzetét arra, hogy a másik kettőt megalázza. Sohasem találnák ki, hogy mi volt a vetélkedés tárgya. Abban versenyeztek, hogy melyikük válassza ki negyedik feleségemet! „De hiszen”, fogják mondani, „azt hittük, felhatalmazta a testőrséget, hogy darabokra aprítsák, ha újra megnősül?” Úgy van. Ezt mondtam. De ezt azelőtt tettem, mielőtt a cédrusfa alatt ültem a Lucullus-kertben. Mert, miután elhatároztam magam, elhatározásomon nem lehetett változtatni. Szabadosaimat mintegy találgató versenyre csábítottam, hogy kit akarok feleségül venni. Persze tréfa volt az egész, hiszen már kiválasztottam a szerencsés nőt. Egy este kezdtem el a dolgot, amikor közönyösen megjegyeztem vacsora közben: – Valamit kellene tennem a kis Octaviáért. Mégsem lehet, hogy állandóan szabados asszonyok mozogjanak körülötte. Szegény gyerek. Mindén nőt felakasztottam, akit eddig megszokott. Az összes szobalányokat is. Leányomtól, Antóniától nem várhatom el, hogy vele törődjék, kisgyermeke halála óta testileg-lelkileg igen rosszul érzi magát. – Igazad van, Caesar – szólt Vitellius –, a kis Octaviának anyára van szüksége. És ugyanez áll Britannicusra is, ámbár egy fiú jobban megvan egyedül, mint egy lány. Nem feleltem, így mindenki tudta, hogy újra meg szándékszom nősülni, és tudva azt is, hogy Messalina milyen könnyen vezetett az orromnál fogva, arra gondoltak, ha ők választanak számomra feleséget, akkor egyszerre megcsinálták a szerencséjüket. Narcissus, Pallas és Callistus, mindegyik előhozakodott egy-egy jelölttel, amint négyszemközt tudott velem beszélni. Igen érdekes szórakozás volt figyelni, miképpen ravaszkodnak. Callistusnak eszébe jutott, hogy Caligula Görögország egyik kormányzóját kényszerítette, hogy váljon el feleségétől, Lollia Paullinától, és aztán maga vette el (Lollia volt harmadik felesége), mert valaki lakoma közben arról beszélt, hogy Lollia a leggyönyörűbb nő az egész Római Birodalomban. Az is eszébe jutott, hogy ez a valaki én voltam. Arra gondolt, hogy Lollia tíz év alatt nem csúnyult meg, sőt megszépült, érett, gyönyörű asszony lett belőle, így hát igen okosan cselekszik, ha őt ajánlja. Elmosolyodtam, és megígértem, hogy gondolkozni fogok a dolgon. Narcissus volt a következő. Először megkérdezte tőlem, hogy Callistus kit ajánlott, és amikor megmondtam neki, felkiáltott, hogy Lollia Paullina nem felelne meg nekem. Az a nő nem törődik mással, mint az ékszereivel. Nem érzi jól magát, ha a nyaka körül nincs legalább harmincezer arany értékű smaragd, rubin vagy gyöngy, szörnyen szégyelli magát, ha két nap egymás után ugyanazt az ékszerösszeállítást kell viselnie, azonkívül buta és csökönyös, mint a molnár szamara. „Caesar, egyetlen nőt szabad feleségül venned, és mindketten tudjuk, hogy kit: Calpurniát. De te aligha vehetnél el egy prostituáltat. Nagyon rossz hatást keltene. Azt ajánlom tehát, hogy csak úgy forma kedvéért végy feleségül valami nemesasszonyt, de élj együtt Calpurniával, ahogy azelőtt tetted, és élvezd életed végéig az igazi boldogságot.” – Kit ajánlasz ilyen formai feleségnek? – Aelia Paetinát. Miután elváltál tőle, újra férjhez ment, hiszen tudod. Férje nemrégiben meghalt, és igen rossz viszonyok között hagyta. Nagy jótékonyság volna, ha feleségül vennéd. – De a nyelve, Narcissus, a nyelve. Tudod, hány szót zúdít ki szájából az a nő egy perc alatt? – Ó, erősen megváltozott azóta. A sok csapás megváltoztatta, ígérem, nem fogod sokat a hangját hallani. Én majd megmondom neki, hogy ez a házasság egyik feltétele. Igen előkelő élete lesz, a császárnénak kijáró tiszteletben fogják részesíteni, nagy magánjövedelmet kap, de alá kell írnia egy szerződést, amely szerint jelenlétedben süketnéma lesz, és nem fog féltékenykedni Calpurniára. Mit szólsz ehhez? – Komolyan meg fogom gondolni az ügyet, drága Narcissusom. De Pallas volt az, aki eltalálta szándékaimat. Ezt vagy végtelen butaságból, vagy végtelen éleselméjűségből tette. Miképp is tudott feltételezni olyan szörnyűséget, hogy elveszem unokahúgomat, Agrippinillát? Először is: ez a házasság vérfertőzés. Másodszor: Lucius Domitius anyja, akit roppantul utálok és harmadszor: most, Messalina halála után feltétlenül őt illeti meg Róma legaljasabb és legerkölcstelenebb asszonyának a címe. Még Messalina életében is igen nehéz feladat lett volna eldönteni, melyikük rosszabb, mert ha Messalina válogatás nélkül oda is adta magát mindenkinek, sohasem követett el vérfertőzést, míg Agrippinilla sokáig volt ágyasa bátyjának, Caligulának. Agrippinillának, igaz, volt egyetlenegy erénye: a bátorsága, míg Messalina, mint láttuk, gyáva is volt. Pallas Agrippinillát ajánlotta, ugyanazokkal a feltételekkel, mint Narcissus, hogy csak forma kedvéért vegyem el feleségül, és tartsak magamnak szeretőt. Kijelentette, Agrippinilla az egyetlen nő Rómában, aki képes volna Messalina politikai munkáját elvégezni és engem mindenben támogatni. Megígértem, hogy komolyan meggondolom a dolgot. Ezután valóságos vitaestét rendeztem Callistus, Narcissus és Pallas között, de közben időt adtam nekik arra, hogy beszéljenek jelöltjeikkel, kérdezzék meg tőlük, szívesen lennének-e a császár felesége. Vitelliust hívtam be bírónak, és a vita néhány nap múlva megtörtént. Narcissus, aki Aeliát ajánlotta, kijelentette, hogy ezáltal nem kötnék újabb családi kapcsolatokat, hiszen már feleségem volt, és hogy jó anyát adnék Octaviának Britannicusnak, hiszen rokonságban van velük, féltestvérüknek, Antóniának édesanyja. Callistus emlékeztette Narcissust, hogy Aeliától hosszú idővel ezelőtt elváltam, és ha most visszavenném, büszkesége fellángolna, és titokban megbosszulná magát Messalina gyermekein. Sokkal okosabb Lolliát választani, senki sem tagadhatja, hogy ő a világ leggyönyörűbb nője, és közben erényes is. Pallas mind a két választást ellenezte. Azt mondta, Aelia öreg skatulya, Lollia pedig üresfejű, együgyű nőszemély, olyan, mint egy ékszerüzlet, és a kincstárt teljesen kimerítené azzal, hogy minden áldott nap új ékszerkiállítást akarna viselni tagadhatatlanul gyönyörű testén. Nem. Az egyetlen lehetséges választás Agrippina úrhölgy. (Rajtam kívül ugyanis már senki a világon nem nevezte régi becenevén. Amint anyja, Agrippina meghalt, Agrippinillából Agrippina lett.) Magával fogja hozni a házasságba Germanicus unokáját, aki minden szempontból és minden módon méltó a császári trónra. És politikailag igen fontos, hogy egy nő, aki még mindig fiatal és köztudomásúan termékeny, ne kerüljön másik családba, ahová átvihetné a Caesarok ragyogását. Láttam, Vitellius roppantul izzad, megpróbálta eltalálni tekintetemből, hogy a három közül melyiket választom, és azon is tűnődött, vajon nem volna-e jobb, ha ő egy negyediket ajánlana. De végül eltalálta választásomat, talán abból a sorrendből, ahogy szabadosaimat felszólaltattam. Mély lélegzetet vett, és így szólt: – Három ilyen gyönyörű, bölcs, előkelő és kitűnő jelölt között oly nehéz választanom, mint a trójai pásztornak, Parisnak, akinek választania kellet Juno, Venus és Minerva istennő között. Hadd maradjak e hasonlat keretein belül. Aelia Paetina lesz Juno. Már férjnél volt, és gyereke van a császártól, de mint ahogy Jupiter megharagudott Junóra, noha Hebe anyja volt, mert állandóan zsörtölődött, éppen így a császár megunta Aelia Paetinát, és mi nem akarunk többé házi perpatvart a mi földi mennyországunkban. Lollia Paullináról azt állítják, hogy ő maga Venus. És csakugyan: Paris Venusnak adta az aranyalmát. De Paris befolyásolható fiatal gyerkőc volt, ezt ne felejtsétek el, és a szépség, amely nem párosul értelemmel, nem gyakorolhat vonzerőt az érett uralkodóra, aki nemcsak tapasztalt uralkodó, hanem tapasztalt házasember is. Agrippinilla: Minerva. Bölcs, és szépségben alig marad alul, ha Lolliával összehasonlítjuk. A császár felesége legyen gyönyörű és ragyogóan okos: az én választásom Agrippinilla. Mintha csak most jutott volna eszembe ez a lehetőség, ellenkezni kezdtem. – De, Vitellius, hiszen az unokahúgom? Csak nem vehetem el az unokahúgomat? – Ha parancsolod, Caesar, elintézem a dolgot a szenátussal, vállalkozom arra, hogy megszerzem a beleegyezését. Szabályellenes, de ugyanúgy érvelhetek, mint ahogy te érveltél a polgárjog kiterjesztésével kapcsolatosan. Rámutathatok arra, hogy Róma házassági törvényei mennyire változtak az idők folyamán. Száz évvel ezelőtt például szörnyűségnek tartották volna a házasságot első unokatestvérek között, de most rendszeresen megtörténik a legjobb családokban is. És miért ne vehetné el a nagybácsi az unokahúgát? A parthusok is megteszik, pedig igen régi a civilizációjuk. És a Herodes-családban több nagybátya-unokahúg házaspár volt, mint bármely más családban. – Úgy van – helyeseltem –, Herodias férjhez ment nagybátyjához, Fülöphöz, aztán elhagyta és megszökött nagybátyjával, Antipasszal. És Herodes Agrippa leánya, Berenice férjhez ment nagybátyjához, Herodes Pollio királyhoz, most pedig állítólag vérfertőző szerelemben él bátyjával, a fiatal Agrippával. Miért ne lehetnének a Caesarok olyan szabadok, mint a Herodesek? Vitellius meglepődött, de azért komolyan folytatta: – A testvérek közti vérfertőzés más kérdés. Ezt nem tudnám védeni. De igazán feltehető, hogy őseink megengedték a nagybátya és unokahúg közti házasságot. A klasszikus görög irodalomban egyetlen megvető utalást sem találni Pluto házasságára unokahúgával, Proserpinával. – Pluto isten volt – mondtam –, de úgy látszik, most én is az vagyok. Pallas, mondd csak, mi a véleménye unokahúgomnak, Agrippinillának erről dologról? – Caesar, óriási megtiszteltetésnek venné, és szinte megzavarodna az örömtől – mondta Pallas, miközben alig tudta leplezni nagy örömét. – Boldogan megesküszik neked arra, hogy egész életében hűséges lesz hozzád, hogy életét feláldozza neked, gyermekeidnek és a birodalomnak. – Hozzátok elém! Amikor Agrippinilla megérkezett, a lábam elé omlott. Mondtam, emelkedjék fel: ha ő is akarja, szívesen feleségül venném. Feleletképpen szenvedélyesen átölelt, és azt mondta, ez életének legboldogabb pillanata. Igazat mondott. Miért is ne? Most már az egész világot kormányozhatja rajtam keresztül. Agrippinilla nem volt Messalina. Messalina teljesen át tudta magát adni a kéjnek. Ebben dédapjára, Marcus Antoniusra ütött. Agrippinillát más fából faragták. Ő dédanyjára, Livia istennőre ütött: csak a hatalom érdekelte. Nemi téren, mint mondtam, teljesen erkölcstelen volt, de ez nem jelenti azt, hogy boldog-boldogtalannak osztogatta kegyeit. Csak azokkal a férfiakkal aludt, akiket politikailag fel tudott használni. Például minden okom megvan arra, hogy gyanítsam: Vitelliust megjutalmazta, amiért oly lovagiasan síkraszállt érte a feleségválasztó vita alkalmával. És biztosan tudom (jóllehet senki sem közölte velem), hogy Pallas szeretője volt akkor, és most is az. Szép ember-e Pallas? Ez nem fontos. Pallas kezeli a magánkincstárt. Vitellius megtartotta szónoklatát a szenátusban, miután előzőleg nagy propagandát fejtett ki indítványa mellett. Kijelentette, hogy ő ajánlotta nekem ezt a házasságot, s én elismertem ennek politikai fontosságát, de nem akartam addig végleg dönteni, amíg nem ismerem a szenátus és a nép véleményét. Vitellius régimódi ékesszólással beszélt: – És nem kell sokáig keresnetek, uraim, amíg rá nem jöttök, hogy Róma összes hölgyei között Agrippina a legkiemelkedőbb ragyogó származása szempontjából, bebizonyította termékenységét, és mindenben eléri, sőt túl is haladja azt az erkölcsi színvonalat, amit ti a császárnétól elvárnátok. Voltaképpen végtelenül szerencsés körülmény, hogy az istenek gondviselése folytán ez a ragyogó teremtés özvegy, és végre egybekelhet azzal a személyiséggel, aki eddig is mindig mintaképe volt a férji erkölcsösségnek. Biztosan eltalálják, miképpen fogadták ezt a beszédet. Megszavazták az indítványt egyetlen ellenkező szó nélkül – nem mintha mindnyájan imádták volna Agrippinillát, hanem mert senki sem merészelte magára haragítani most, amikor oly valószínű volt, hogy a feleségem lesz –, a szenátorok egymás után ugráltak fel, hogy mohó lelkesedéssel jelentsék ki: ha szükséges, ők érvek tömegével fognak kényszeríteni arra, hogy hajoljak meg a birodalom akarata előtt és vegyem feleségül Agrippina úrhölgyet. A Piac téren fogadtam üdvözletüket és szerencsekívánataikat, aztán a szenátusba mentem, ahol kértem, szavazzák meg azonnal azt a határozatot, amely egyszer s mindenkorra törvényessé teszi a nagybácsik és unokahúgok közti házasságot. Megszavazták. Újévkor feleségül vettem (Kr. u. 49) Agrippinillát. Csak egyetlen ember élt ezzel az új törvénnyel, egy lovag, aki testőrkapitány volt, és akit Agrippinilla jól megfizetett ezért. Nyilatkoztam a szenátusnak britanniai templomomról is. Megmagyaráztam: istenné avatásom véletlen műve, és bocsánatot kértem polgártársaimtól. De talán megbocsátanak nekem, és abban is egyetértenek velem, hogy most már nagy politikai veszéllyel járna, ha vissza akarnám csinálni a dolgot. – Britannia oly távol van, és az a templom oly kicsiny – szóltam ironikusan –, apró kis vidéki templomocska agyagpadlóval és nádfedéllel, olyan, mint amilyenekben Róma istenei lakoztak a régi köztársasági időkben, egészen addig, amíg Augustus isten át nem telepítette őket mai ragyogó palotáikba. Ugye nem fogtok haragudni ilyen picike templomért, amely olyan messze van, néhány öreg papért és egy-egy szerény istentiszteletért? Részemről, higgyétek el, sohasem akartam isten lenni. És szavamat adom nektek, ez lesz az első és utolsó templomom... De úgy látszik, senki sem sajnálta tőlem ezt a templomot. A népszámlálás bevégzése után nem vállaltam el újra a censori tisztet, hanem mintegy a köztársaság bevezetéseképpen Vitelliusra ruháztam rá. Első eset volt egy évszázad óta, hogy a közerkölcsiség legfőbb ellenőrzése kikerült a Caesarok kezéből. Vitelliusnak, amint elintézte a házasságomat Agrippinillával, egyik legelső cselekedete volt, hogy törölte a szenátusi rendből az egyik elsőosztályú elöljárót, mégpedig senki mást, mint vőmet, az ifjú Silanust! Azzal okolta meg, hogy Silanus vérfertőzésben él húgával, Calvinával, aki Vitellius menye volt, és az ifjabb Vitellius csak nemrégiben vált el tőle. Vitellius elmondta, hogy fia nemrégiben rájuk nyitott, amint együtt feküdtek az ágyban, és titokban megmondta ezt neki. Most azonban, hogy censor lett, a lelkiismerete nem engedi, hogy eltitkolja. Bűnperükben személyesen bíráskodtam. Silanus és Calvina tagadták a vádat, de annyira bizonyítottnak látszott, hogy felbontottam a Silanus és Octavia lányom közti házasságot, és Silanust lemondattam. (Óvatosabban így kellett volna kifejeznem magam: felbontottam a Silanus és Messalina lánya, Octavia közti házasságot.) Silanusnak már csak egyetlen napon kellett volna elsőosztályú elöljárói tisztjét viselni, de hogy haragomat kimutassam, az utolsó napon mást neveztem ki. Természetesen Vitellius nem merte volna leleplezni a vérfertőzést, ha Agrippinilla nem buzdítja. Silanus útjában állt becsvágyának. Azt akarta, hogy fia, Lucius legyen a vőm. Nos, szerettem Silanust, és végeredményben is Augustus isten leszármazottja volt, így közöltem vele, hogy várok az ítélettel – ezzel arra céloztam, hogy kövessen el öngyilkosságot. Egy ideig várt és végül is esküvőm napján lett öngyilkos. Calvinát száműztem. Baba és Augurinus remek formában voltak ebben az időben. Minden cselekedetemet kifigurázták. Baba három új betűvel gazdagította az ábécét. Az egyik betű azt a hangot fejezte ki, amikor az ember túrhat köp ki, a másik a hangos fogszívást jelölte, a harmadik pedig „egy magánhangó, amely feleúton áll a csuklás és a böfögés között”. Elvált attól az iszonyúan kövér néger nőtől, aki eddig Messalina szerepét játszotta, vékony kötélkorbáccsal végigkergette az utcákon, és aztán igen fennkölt házassági szertartás után nőül vett egy rémisztően bandzsító albínó nőt, akiről azt állította, hogy az unokahúga. Népszámlálást tartott a koldusok, tolvajok és csavargók között, és törölte a nemes Társaság minden egyes tagját, aki életében egyetlenegyszer is munkával piszkolta be kezét. Természetesen ő is lemondott censori méltóságáról, amelyet Augurinusnak adott át, de egy feltétellel. Censori hivatala éppen még egy óráig tartott volna. Augurinus roppantul dicsekedett, hogy milyen dicső dolgokat fog művelni egyórás censorsága alatt. Csak arról panaszkodott, hogy Baba víziórája túlságosan gyorsan mutatja az időt, el akart menni és elhozni saját óráját, amely három-négyszer annyi idő után jelzi csak az óra végét. De Baba utánozva hangomat és kézmozdulataimat, idézte egy kifejezésemet, amelyre meglehetősen büszke voltam: „Az ember hamarabb várhat el egyetértést a filozófusok, mint az óramutatók között.” Ezt mondta Baba, és én alig néhány napja mondtam ugyanezt a törvényszéken, de Baba utána nem engedte elmenni Augurinust. Augurinus erősködött, hogy ez nem igazság. Ha censor, akkor szüksége van egy teljes órára. Addig vitatkoztak, amíg Augurinus censori hivatali ideje letelt, és már semmit sem tehetett. Babának és Augurinusnak mindent megengedek, sőt örülök, ha hallom, hogy kifiguráztak. Nagy közönségük van állandóan Mercurius temploma előtt. Mercurius a tréfacsinálók és tolvajok védőistene. Agrippinilla nagyon megsértődött, amikor meghallotta, hogy Baba nőül vette azt a bandzsa albínót, de én azzal leptem meg, hogy szigorúan így szóltam: – Amíg én életben vagyok, Baba is életben marad, értesz engem. És Augurinus is! – Parancsodra. Éppen annyi ideig fog élni, mint te. Egy órával sem tovább.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Hosszú történetem vége felé közeledem. Már öt éve vagyok Agrippinilla férje, és az öt év aránylag eseménytelenül telt el, nincs értelme, hogy részletes beszámolót adjak. Tűrtem, hogy Agrippinilla és szabadosaim uralkodjanak rajtam és a birodalmon. Kinyitottam és becsuktam a szám, és mozdulatokat végeztem kezemmel, mint a kis bábfigurák, amelyek Szicíliában készülnek: de a hang nem az én hangom volt, sem a mozdulatok az én mozdulataim. Rögtön el kell mondanom, hogy Agrippinilla különlegesen tehetséges uralkodó, az önkényurak fajtájából. Amikor belép egy terembe, ahol a kitűnőségek összegyűltek, és hidegen körülnéz, mindenki összerezzen, összekapja magát, és töri a fejét, miképpen hízeleghetne. Már nincs szüksége arra, hogy szeretetet tettessen irántam. Hamarosan értésére adtam, hogy kizárólag politikai okokból vettem el, és hogy testileg, enyhén szólva, visszariadok tőle. Őszinte voltam. Megmagyaráztam neki a dolgot. – Az igazság az, hogy meguntam az uralkodást. Szükségem volt valakire, aki elvégzi a dolgot helyettem. Nem a szívedért vettelek feleségül, hanem a fejedért. Asszony kell ilyen birodalom vezetéséhez. Nincs semmi értelme, hogy szerelmes vonzalmat tettessünk egymás iránt. – Részemről is rendben van a dolog – szólt –, nem vagy az a szerető, akiről álmodozni szoktak. – És te sem vagy az, drágám, aki huszonöt év előtt voltál, amikor először lettél menyasszony. De szépséged is eltart még egy ideig, ha naponta masszíroztatod arcodat, és tejben fürdesz. Vitellius úgy tesz, mintha Róma leggyönyörűbb asszonyának tartana. – És talán a te életed is eltart még egy ideig, ha nem teszed túlságosan próbára azokat, akiktől az életed függ. – Igen, mi ketten túléltük egész családunkat. Pedig népes család volt. Nem is tudom, miképpen csináltuk. Azt hiszem, inkább gratulálnunk kellene egymásnak veszekedés helyett. – Ugyan kérlek, mindig te kezded azzal, amit „őszinteségnek” nevezel. Agrippinilla nem tudott megérteni. Hamarosan rájött, hogy nem szükséges engem rábeszélni, becsapni vagy zsörtölődni velem, ha valamire rá akar venni. Kéréseit, tanácsait, ajánlatait szinte mindenben megfogadtam. Alig tudott hinni tulajdon szerencséjének, amikor beleegyeztem abba, hogy Octaviát hozzáadom Luciushoz. Tudta, mi a véleményem Luciusról. Nem értette meg, miért egyeztem bele. Most már vérszemet kapott és továbbment, azt ajánlva, hogy fogadjam fiammá. Különben is ez volt már a szándékom. De először rávette Pallast, hogy tapogatózzék nálam ebben az ügyben. Pallas azzal kezdte, hogy rajongva beszélt bátyámról, Germanicusról, és arról, hogy Tiberius annak idején Augustus kívánságára örökbe fogadta, jóllehet Tiberiusnak már volt fia, Castor. Hosszasan időzött annál a figyelemre méltó és szép testvéri szeretetnél, amely Germanicus és Castor között keletkezett, és annál a nagylelkűségnél, amelyet Castor tanúsított Germanicus özvegye és árvái iránt. Rögtön tudtam, Pallas mire céloz, és elismertem, hogy két szerető fivér többet ér egy fiúnál. – De emlékezz vissza – szóltam –, a dolog ezzel nem fejeződött be. Germanicust és Castort meggyilkolták. És Tiberius nagybátyám öregkorában, mintha csak én lettem volna, egy másik szerető testvérpárt nevezett ki örököséül – Caligulát és Gemellust. Caligula volt történetesen az idősebbik. Amikor az öreg meghalt, Caligula ragadta kezébe az uralmat, és megölte Gemellust. Ez elhallgattatta egy időre Pallast. Amikor később más hangnemet vett fel, s arról beszélt, milyen jó barátok lettek Lucius és Britannicus, én, mintha nem tartozna oda, így szóltam: – Tudod-e, hogy a Claudius-család, minden örökbe fogadás nélkül, az eredeti Appius Claudius ideje óta, aki öt teljes évszázaddal ezelőtt élt, férfiágon közvetlenül fennmaradt egészen személyemig. Nincs még egy család Rómában, amely ugyanezzel dicsekedhetne. – Igen, Caesar – mondta Pallas –, a Claudiusok családi hagyománya egyike a legkevésbé hajlékony és simulékony valaminek ebben az olyan hajlékony és simulékony világban. De, amint a múltkor oly bölcsen hangsúlyoztad, „minden dolog változik, a változást nem szabad ellenezni”. – Nézz ide, Pallas, mit hímezel-hámozol itt nekem? Közöld Agrippinilla úrhölggyel, ha azt szeretné, hogy fiát fogadjam örökbe, és nevezzem ki örökös társnak Britannicus mellé, nos, hajlandó vagyok erre. Ami pedig a hajlékonyságot illeti, én öregkoromra igen elpuhultam. Tenyereteken gyúrhattok, mint egy gombócot, megtölthettek bármilyen töltelékkel, csinálhattok belőlem császári süteményt. Örökbe fogadtam Luciust. Most mindenki Nerónak nevezi. Nemrég hozzáadtam Octaviát, akit először örökbe fogadtattam Vitelliusszal, nehogy formai vérfertőzés vádjával illessék őket. Esküvőjük estéjén az égbolt olyan vörös volt, mintha az egész világ lángokban állna. [Kr. u. 50]Lucius (azaz Nero) mindent elkövetett, hogy megnyerje Britannicus barátságát. Britannicus azonban átlátott rajta, és tartózkodóan utasította vissza közeledéseit. Eleinte nem volt hajlandó Nerónak nevezni őt, továbbra is Lucius Domitiusnak hívta, míg Agrippinilla közbe nem lépett, és rá nem parancsolt, hogy kérjen bocsánatot. Britannicus így felelt: – Csak akkor kérek bocsánatot, ha apám ezt megparancsolja nekem. Nos, megparancsoltam neki. Még mindig igen ritkán láttam. Most már túltettem magam beteges gyanúmon, hogy Caligula-fattyú – és éppúgy szerettem, mint azelőtt. De eltitkoltam igazi érzelmeimet. Elhatároztam, hogy hű maradok az Öreg Fatörzs Király szerepéhez, és semmi sem változtathatja meg elhatározásomat. Sosibius volt még mindig a nevelője, és régimódian tanította. Britannicus a legegyszerűbb ételeket szokta meg, és fapriccsen aludt, mint bármelyik katona. Főleg lovaglással, vívással, katonai, mérnöki tudományokkal és korai római történelemmel foglalkozott, de ismerte Homeros, Ennius és Livius munkáit is, talán jobban, mint én. Nyaranta Sosibius levitte capuai birtokomra, ahol méhészetet, állattenyésztést és gazdálkodást tanult. Nem engedtem, hogy görög szónoklástanra vagy filozófiára oktassák, így szóltam Sosibiushoz: – Az ősi perzsák célbalövésre és az igazság megmondására nevelték gyermekeiket. Tedd ugyanezt fiammal. Narcissus bírálgatott ezért. – Caesar, olyan nevelést adsz Britannicusnak, ami igen megfelelt volna azokban az időkben, amikor, mint olyan gyakran idézed:

 

A tölgyfa alatt ült Romulus És mohón falta a répát,

 

vagy néhány száz év múlva, amikor

 

Felharsant a harci kürt És Cincinnatus otthagyta az ekét.

 

De a nevelésed a római történelemnek ebben az új, kilencedik ciklusában igen elavult. – Tudom, mit csinálok, Narcissus – szóltam. Ami pedig Nerót illeti, a mi fiatal Gólya Királyunk számára a legmegfelelőbb nevelőt szerződtettem a világon. Ezért a csodáért Korzikába kellett küldenem. Talán eltalálják a nevét: Lucius Annaeus Seneca, a sztoikus – a színpompás szónok, a szemérmetlen hízelgő, a meggyőződéses és mohó kéjenc. Én magam kértem a szenátust, hogy bocsásson meg neki, és hívja vissza száműzetéséből. Arról a nagy türelemről beszéltem, amellyel nyolcéves száműzetését viselte, a kemény fegyelemről, amelynek önkéntesen alávetette magát, és hűségéről a Claudius-ház iránt. Seneca el lehetett képedve, hogy ilyen szerencse éri, noha két hibát is követett el. Mert röviddel a „Polybius Megvigasztalása” megjelenése után Polybiust bűnözőként kivégezték. Seneca ezután úgy próbálta kiköszörülni a csorbát, hogy Messalináról írt egy dicsőítő művet. Néhány nappal azután, hogy ez megjelent, Messalina követte Polybiust a halálba, és a művet hamar kivonták a forgalomból. Agrippinilla szívesen vette Senecát Nero nevelőjének. Sokra értékelte szónoki képességét és magára vette a felelősséget visszahívásáért. – Nero fél az édesanyjától. Mindenben engedelmeskedik neki. Agrippinilla igen szigorúan bánik vele. Meg van győződve arról, hogy halálom után Nerón keresztül fog uralkodni, éppúgy, mint ahogy Lívia először Augustus által uralkodott, és aztán Tiberius lett az eszköze. Én messzebb látok, mint ők. Emlékszem a szibilla jóslatára:

 

Még csak száz év a pun átokból S Róma ekkor szolga lesz – Hajas ember, de gyérhajú, kinek szolgája lesz, Férfinak asszony, s asszonynak férfi, A lovának is pata helyett ujja lesz, Fia, de nem fia, ki majd gyilkosa lesz, De nem a harcmezőn.

A hajas, ki majd leigázza Rómát, Fia is lesz, nem is az első hajasnak, Fejét borítják dúslombú hajak S Rómának márványt ad majd az agyag Helyett, s láthatatlan láncokkal béklyózza, Meghal kezétől asszonyának, ki nem is asszonya, Meghal fia javára, aki nem fia.

A harmadik hajas, ki leigázza Rómát, Fia is lesz, nem is a másik hajasnak, Sárból leszen, jól elkeverten vérrel, Fején bár hajjal, hajjal bár, de gyérrel, Rómára vereséget hoz és diadalt, Meghal fia javára, ki nem fia, S amellyel vív majd, párna lesz a kard.

A hajas negyedik, ki leigázza Rómát Fia is lesz, nem is ama harmadiknak, Hajas, de már majdnem kopasz vitéz, Rómára mérget s káromlást idéz, S tán öreg lova rúgja holtra, Mely kiskorában hátán hordta.

Az ötödik hajas, ki Rómát leigázza, Holott erre nem érzett semmi kedvet – Az a hülye lesz, kit mindenki megvet, Fejét borítják dúslombú hajak, Rómának télre inni-enni ad, S meghal kezétől asszonyának, ki nem is asszonya, Fia javára, aki nem fia.

S a hatodik hajas, Rómának új ura, Amaz ötödiknek fia, bár nem fia. Csupa dalt, csupa bajt s tüzet vet Rómára, Szülői vér szárad kezére, arcára, Hajas hetedik már nem jön ő utána – És sírjából omlik, omlik majd a vér.

 

Igen, Julius Caesar, Augustus, Tiberius, Caligula, Claudius és Nero. Kétségkívül a hatodik hajas Nero, aki meg fogja ölni anyját. Már születésekor megjósolták ezt. Barbillus maga jósolta, és Barbillus még sohasem tévedett. Még Messalina férjének halálában is igaza volt, ugyebár? Agrippinilla nő létére nem vezetheti a római seregeket, és nem szólalhat fel a szenátusban. Férfira van szüksége, aki ezt megteszi helyette. Amikor feleségül vettem, tudtam, hogy életben maradhatok addig, amíg Nero még túlságosan fiatal ahhoz, hogy helyemet elfoglalja. Agrippinilla megkért, beszéljem rá a szenátust, szavazza meg neki az Augusta címet. Agrippinilla csak kérte ezt, de nem merte hinni, hogy neki megteszem, amit Messalinától megtagadtam. De megtettem. Azóta más hallatlanul dicső és nagy címeket is megszavaztatott magának. Mindenféle kiváltságokat harcolt ki. Mellettem ül az emelvényen, amikor bíráskodom, és hintón hajtat fel a Capitolium-dombra. Új testőrfőparancsnokot nevezetti ki Geta és Crispinus utódjaként. Burrusnak hívják és szívvel-lélekkel Agrippinilla embere. (Részt vett a testőrséggel a nagy brit csatában és jobb kezének három ujját brit kard ütötte le.) Róma új Augustájának nincsenek vetélytársai. Aelia Paetina halott. Talán megmérgezték, nem tudom. Lollia Paullinát szintén eltették láb alól. Miután támogatója, Callistus meghalt, többi szabadosom nem pártfogolta többé. Boszorkánysággal vádolták, és azzal, hogy Agrippinillával való házasságomról azt terjesztette, hogy a csillagjósok szerint bajt fog hozni az országra. Sajnáltam Lolliát, így a szenátushoz intézett beszédemben egyszerűen csak száműzetését javasoltam. De Agrippinillát nem lehetett becsapni. Egy testőrezredest küldött Lollia házába, és ez elintézte, hogy Lollia öngyilkos legyen. Majd jelentette halálát Agrippinillának. De az nem volt megelégedve. „Hozd ide a fejét”, parancsolta. A fejét a palotába hozták. Agrippinilla hajánál fogva felemelte, az ablakhoz vitte, és kinyitotta a koponya száját. – Igen, ez Lollia feje – mondta nyugodtan, amikor én váratlanul beléptem a terembe. – Megismerem az aranyfogakról, amelyeket az alexandriai fogorvossal tétetett be, hogy bal orcája ne süllyedjen be. Milyen durva haja volt, mint egy póni farka. Rabszolga! Vidd ezt a holmit. És a szőnyeget is. Súrold le róla a vérfoltokat. Agrippinilla eltette láb alól sógornőjét, Domitia Lepidát is, Messalina anyját. Domitia Lepida igen figyelmes volt Neróhoz, gyakran meghívta magához, ahol simogatta, hízelgett neki, mulattatta és emlékeztette, milyen jó volt hozzá, amikor szegény árva gyerek volt. Igaz is, hogy néhanapján vigyázott a fiúra, amikor nővére, Domitia nem volt a városban, és nem tudta magával vinni a fiút. Agrippinilla, amikor úgy érezte, hogy anyai tekintélyét, amely szigorúságon alapult, Domitia Lepida nagynénei kedveskedései veszélyeztetik, azzal vádolta, hogy elátkozta házasságunkat, s vidéki birtokán, amikor rabszolgái fellázadtak, megijedt, és semmit sem tett a lázadás elfojtására. Megengedtem, hogy e két vád alapján halálra ítéljék, nem mintha meg lettem volna győződve bűnösségéről, hanem mert tudtam, hogy Messalina ocsmány életét elősegítette és fedezte. Agrippinilla egyik cselekedetét nem tudtam filozofikusan felfogni. Bevallom, könny szökött szemembe, amikor meghallottam. De butaság lett volna, ha az öreg Fatörzs Király lemond szándékáról éppen ennél a pontnál, és bosszút áll. A bosszú nem tudja feltámasztani a halottakat. Szegény Calpurniámat és barátnőjét, Cleopatrát gyilkolták meg, és ezért fakadtam sírva. Valaki felgyújtotta éjszakának idején házukat, és ágyukban halálra égtek. Persze úgy tüntették fel, mintha véletlenül történt volna, pedig nyilvánvalóan gyilkosság volt. Pallas, aki közölte velem a hírt, oly szemtelen volt, hogy azt mondta, bizonyára Messalina valamelyik barátja tette, aki tudta, milyen szerepet játszott Calpurnia Messalina leleplezésében. Én nagyon elhanyagoltam szegény Calpurniát. A szörnyű délután óta egyszer sem látogattam meg. Személyes rendeletemre szép márvány-síremléket emeltek a leégett nyaraló helyén, és a síremlékre egy görög epigrammát vésettem. Ez volt életem egyetlen epigrammája, kivéve azokat, amiket az iskolában kellett csinálnom. Úgy éreztem azonban, valami szokatlan cselekedetre kell magam ragadtatni, hogy kifejezzem halála feletti nagy szomorúságomat, és igaz hálámat azért a hűségért és szeretetért, amit Calpurniától kaptam. Ezt írtam:

 

Az ős-közmondás: „kéjlány-szerelem Csupán hazugság” – most érvénytelen. Calpurniában sohasem volt vétek, Szíve tisztább volt, mint a tiétek.

 

Tavaly, Nero házasságának évében az egész világon katasztrofálisan rossz volt az aratás, úgyhogy magtáraink majdnem kimerülték. Idén, bár ostiai kikötőnk már elkészült, a hetekig tartó hihetetlenül erős északkeleti szél akadályozta az egyiptomi és afrikai gabonaszállító flottát a kikötőkben. Az itáliai aratás jónak ígérkezett, de még nem lehetett hozzákezdeni, és egy ideig csak kétheti gabonatartalék maradt a nyilvános magtárakban, noha mindent elkövettem megtöltésükre. Kénytelen voltam a gabonafejadagot a lehető legkisebb mennyiségre mérsékelni. Ekkor, mintha nem követtem volna el mindent, hogy polgártársaim rendes táplálkozását biztosítsam (egész Róma tiltakozása ellenére felépítettem a kikötőt, megszerveztem a friss zöldségellátást), hirtelen azon vettem észre magam, hogy közellenségnek tartanak. Azzal vádoltak, hogy céltudatosan kiéheztetem a várost. A tömeg ordítozott és nyögött, amint valahol a nyilvánosság előtt mutatkoztam, és néhányszor meghajigáltak kővel, sárral, piszokkal. Egyszer csak az utolsó pillanatban tudtam megmenekülni, két-háromszáz főnyi tömeg támadt rá a testőreimre, és már javában verték őket, amikor az oldalajtón véletlenül kilépő másik testőrosztag észrevette a dolgot, és kiszabadított. Régen nagyon a szívemre vettem volna ezt, de most csak mosolyogtam. „Békák”, gondoltam, „túlságosan vakmerőek lettetek”. Nero egy évvel azután, hogy örökbe fogadtam, felvette férfiúi tógáját. Megengedtem a szenátusnak, hogy húszéves korára konzullá válassza, így már tizenhat éves korában konzuljelölt volt. Tiszteletbeli diadalmi öltözetet engedélyeztem neki, és a nemes úrfiak vezérévé neveztem ki éppúgy, ahogy Augustus kinevezte unokáit, Gajust és Luciust. A latin ünnepségek alatt, amikor a konzulok és más elöljárók a Városon kívül tartózkodtak, én városi gondnokká neveztem ki, mint ahogy Augustus is tette unokáival, hogy ízelítőt adjon nekik az elöljárói működésből. Szokás szerint a városi gondnok elé nem hoztak fontos ügyeket, hanem megvárták az állandó elöljáró visszatértét. Nero azonban a bonyolult esetek egész sorával birkózott meg, amelyek próbára tették volna a Város legtapasztaltabb jogászait is. Ítéletei ravaszságot és jó ítélőképességet árultak el. Igen népszerű lett és csodálták, de én jól tudtam, hogy az egész ügyet Seneca intézte. Nem azt akarom mondani, hogy nem létező ügyeket és bűntényeket tárgyaltak itt, hanem azt, hogy Seneca mindent gondosan előkészített, megbeszélte az ügyvédekkel pontosan, milyen részleteket hangsúlyozzanak, és aztán betanította Nerót arra, hogy milyen keresztkérdéseket tegyen fel, és miképpen indokolja ítéletét. Britannicus még nem lett nagykorú. Amennyire lehetett, nem engedtem hasonló korú és rangú fiúk társaságába. Nem akartam, hogy megkapja a császári mérget, amellyel Nerót céltudatosan beoltottam. Elterjesztettem a hírt, hogy epileptikus. A nép állandóan Nerónak hízelgett. Agrippinilla nem tudott hová lenni örömében. Azt gondolta, hogy Britannícust gyűlölöm Messalina miatt. Nagy zavargás tört ki a kenyérárusítással kapcsolatban. Teljesen szükségtelen zavargás volt, és Narcissus szerint, aki gyűlölte Agrippinillát, az egész tőle indult ki. Narcissus különben igen meglepetten vette észre, hogy előttem nyugodtan szidhatja feleségemet, akit pedig minden téren szabadjára eresztek. A zavargás éppen akkor tört ki, amikor hűléssel feküdtem, és Agrippinilla azt ajánlotta, adjak ki egy nyilatkozatot, amely megnyugtatja a népet. Nyilatkoztassam ki: nem vagyok súlyos beteg, és még ha betegségem komolyra fordulna és meghalnék is, Nero akkor is kitűnően tudja majd vezetni a közügyeket édesanyja támogatásával. Az arcába nevettem. – Mit akarsz, drágám? Hogy aláírjam tulajdon halálos ítéletemet? Rendben van, add ide a tollat. Aláírom. Mikorra tervezed a temetésemet? – Ha nem akarod aláírni, ne írd alá; én nem kényszerítelek. – Persze hogy nem írom alá – mondtam. – Előbb majd megvizsgálom ezt a zavargást, és kinyomozom, honnan indult ki. Dühösen kiment. Én visszahívattam. – Csak tréfáltam. Persze hogy aláírom. Mellesleg, Seneca megtanította már Nerót a halotti beszédre? Vagy még nem? Én szeretném előbb hallani, ha egyikteknek sincs ellenére. Vitellius gutaütést kapott, s nemsokára meghalt. Egy szenátor, aki vagy részeg, vagy bolond volt, hirtelen megvádolta, hogy meg akarja kaparintani az uralmat. Úgy látszik, a vádat voltaképpen Agrippinilla ellen irányították, de így senki sem merte volna támogatni. A vádlót törölték a szenátori rendből. Vitellius azonban nagyon szívére vette a dolgot, s megütötte a guta. Gondoltam, meglátogatom. Egyetlen ujját sem tudta mozdítani, de igen értelmesen tudott beszélni. Megkérdeztem tőle azt, amit mindig meg akartam kérdezni. – Vitellius, egy jobb korszakban egyike lettél volna a világ legerkölcsösebb embereinek. Miképpen történhetett hát, hogy egyenes természeted ennyire elferdült attól, hogy udvaroncot játszottál? – Elkerülhetetlen volt a császárság alatt, bármilyen jóindulatú is a császár. A régi erkölcsök eltűnnek. A függetlenség és őszinteség veszélyes. A legnagyobb erény az uralkodó kívánságainak megsejtése. Az ember legyen vagy uralkodó, mint te, vagy jó udvaronc, mint én – szóval vagy császár, vagy hülye. – Azt akarod mondani, hogy azok, akik ragaszkodnak a régimódi erkölcsökhöz, ilyen időkben feltétlenül veszélynek teszik ki magukat? – Phaemon kutyájának igaza volt – mondta, aztán lehunyta szemét, és többé nem nyitotta fel. Nem tudtam megnyugodni addig, amíg a könyvtárban rá nem jöttem, honnan származik ez a kijelentés. Kiderült, hogy Phaemon, a filozófus vett egy kiskutyát, amelyet betanított arra, hogy mindennap menjen a mészároshoz, és egy kis kosárban hozza el az aznapi húst. A derék, hűséges állat egyetlen falathoz sem nyúlt volna hozzá gazdája engedélye nélkül. Egy napon éppen hazatérőben volt, amikor rátámadt néhány kóbor kutya, kikapta szájából a kosarat, és nekiesett a húsnak. Phaemon az ablakból figyelte a jelenetet, látta, hogy kutyája egy pillanatra határozatlan, nem tudja, mitévő legyen. Amikor látta, hogy a húst semmiképpen nem tudja visszaszerezni, nekiugrott a kutyáknak, és ő maga is rávetette magát a húsra. Végül is több húst evett meg, mint a többi kutya, mert bátrabb és okosabb volt. A szenátus államköltségen temettette el Vitelliust, és a Piac téren szobrot állíttatott fel neki. A szobor felirata így szólt:

 

Lucius Vitellius kétszeres konzul censor Szíria volt kormányzója a császár mindig hű embere.

 

[Kr. u. 53]Még be kell számolnom a Fucinus-tóról. Már egyáltalában nem törődtem vele, de Narcissus mint a munkálatok legfőbb ellenőrzője egyszer közölte, hogy a vállalkozók jelentése szerint sikerült átfúrni a hegyet, a föld alatti csatorna elkészült, most már csak a zsilipeket kell felnyitni, hogy az egész tó helyén szárazföld legyen. Tizenhárom év, amely alatt harmincezer ember állandóan dolgozott! „Ezt megünnepeljük, Narcissus!” – mondtam örömmel. Nagyszerű tengeri játékháborút rendeztettem. Az első ilyen mutatványt Rómában Julius Caesar vezette be, pontosan száz év előtt. A Marsmezőn nagy tavat ásatott, amelyet a Tiberis vizével töltetett meg. Ezen a mesterséges tavon nyolc-nyolc hajó küzdött egymással. Az egyiket tyrusi hajóhadnak, a másikat egyiptomi hajóhadnak nevezte el. Az evezősökön kívül körülbelül kétezer ember vett részt a csatában. Nyolcéves koromban Augustus hasonló előadást rendezett a Tiberis túlsó partján levő állandó medencében, amely ezerkétszáz láb hosszú, nyolcszáz láb széles volt, és körülötte amphitheatrum módjára kőpadok voltak. Ez alkalommal tizenkét-tizenkét hajó és háromezer ember vett részt a csatában. Az én mutatványom majd eltörpíti valamennyit. Igazán nagyszerű előadást rendezek. Julius és Augustus hajóhadai könnyű hajókból álltak. Én kiadtam a parancsot, hogy építsenek huszonnégy háromevezősoros rendes hadihajót és huszonhat kisebb hajót. A börtönökből több ezer fiatal, erős gonosztevőt eresztettem ki, hogy híres gladiátorok vezetése alatt harcoljanak. Mindegyik hajóhad huszonöt hajóból fog állni, az egyik lesz a rhodusi, a másik a szicíliai. A tavat körülvevő dombok remek természetes amphitheatrumot képeznek, és noha igen messze van Rómától, tudtam, hogy erre a látványra legalább kétszázezer ember összecsődül. Hivatalos körlevelemben azt tanácsoltam a nézőknek, hogy hozzák magukkal elemózsiájukat. Azonban néhány ezer felfegyverzett gazfickó igen veszélyes haderő volt. Az egész testőrhadosztályt magammal kellett vinnem és a tó partján felállítanom. A testőrök egy részét tutajhídon helyeztem el, amely keresztülhúzódott a tavon. A tutajhíd félkörben vonult el a tó délnyugati végén, ott, ahol a csatorna kezdődött. Az egész tó túlságosan nagy lett volna, hiszen kétszáz négyzetmérföldön terül el. A tutajon állomásozó testőrök katapultákkal voltak felfegyverezve, hogy rögtön elsüllyesszék azt a hajót, amely esetleg el akarna menekülni. Végre elkövetkezett a nagy nap. Tíznapos hivatalos ünnepet engedélyeztem. Az idő kitűnő volt, és a nézők száma közelebb járt a félmillióhoz, mint a kétszázezerhez. Itália minden részéből eljöttek, és meg kell állapítanom, kifogástalanul viselkedő, jólöltözött sokaság volt. Hogy a túlzsúfoltságnak elejét vegyem, a tópartot úgynevezett tartományokra osztottam, és minden tartomány felügyeletével megbíztam egy-egy elöljárót. Az elöljárók kötelesek voltak az élelmezésről és egyéb biztonsági berendezkedésről gondoskodni. Nagy tábori kórházat állítottam fel a sebesültek és az esetleges balesetek áldozatai részére. A kórházban tizenöt kisbaba született, akiket Fucinusnak vagy Fucinának neveztek el. A csata napján délelőtt tízre minden elkészült. A hajóhadak megindultak, és egymás mellett haladva feleveztek az elnöki emelvény elé, ahol aranypáncélban és bíboröltözetben, magas trónuson ültem. Trónusomat azon a ponton állították fel, ahol a part kis földnyelvként belemélyedt a tóba, úgyhogy minden irányban látni lehetett. Egy másik trónuson Agrippinilla ült mellettem hosszú aranyszőttes palástban. A két zászlóshajó egészen a közelünkbe jött. A legénység egyszerre ordította: „Üdvözlégy, Caesar! A halál árnyékából tisztelgünk előtted!” Nekem ünnepélyesen bólintanom kellett volna, de nagyon vidám hangulatban voltam, és így szóltam: – Én is üdvözöllek benneteket, barátaim. A gazfickók úgy tettek, mintha ezt általános amnesztiára magyarázták volna. – Éljen Caesar! Éljen Caesar! – ordítozták. Abban a pillanatban még nem jöttem rá, hogy mire gondolnak. A két hajóhad éljenezve elúszott előttem, aztán a szicíliaiak felálltak nyugaton és a rhodusiak keleten. A csata kezdetét egy önműködő ezüst triton jelezte, amely hirtelen felbukkant a tó fenekéről, amikor lenyomtam egy fogantyút. A triton aranykürtből megadta a jelet. A közönséget már ez a kezdet is roppant izgalomba hozta. A két hajóhad egymás felé közeledett, és mindenki izgatottan várta a fejleményeket és aztán – mit gondolnak, mi történt? Egyszerűen elhajókáztak egymás mellett, szerencsét kívánva egymásnak! Mérges lettem. Felugrottam trónusomról, és a tó partján futva ordítottam: – Mit gondoltok, gazfickók, lázadók, fattyúk, söpredék, miért hoztalak ide benneteket? Hogy csókolózzatok egymással, s hogy engem ünnepeljetek? Ezt megtehettetek volna a börtönudvarban is. Miért nem harcoltok? Féltek? Azt akarjátok, hogy inkább a vadállatok elé vettesselek benneteket? Ide figyeljetek! Ha nem kezdtek tisztességesen harcolni, az istenekre mondom, majd a testőrség gondoskodik szórakoztatásunkról. Kiadom a parancsot, hogy a hadigépekkel minden egyes hajót süllyesszenek el, és öljenek meg minden gazfickót, aki partra úszik. Mint elmondtam, lábaim mindig gyengék voltak, az egyik rövidebb, mint a másik, nem szoktam nagyon használni őket, öreg vagyok, most már meglehetősen pocakos is, és mindezen felül igen nehéz páncél volt rajtam, a talaj pedig egyenetlen, így hát elképzelhetik, milyen látvány lehettem, amikor előredőlve, szétterjesztett karral, gyakori bukdácsolással futottam, vörösen és a dühtől dadogva, nem nagyon dallamos hangon, torkom szakadtából ordítozva. Végül azonban sikerült rávennem őket a harcra, és a nézők ünnepeltek: „Jó volt, Caesar! Ezt megcsináltad! Jól tudsz futni, Caesar!” Újra jókedvem kerekedett, és magam is nevetni kezdtem. Ha látták volna, Agrippinilla milyen gyilkos tekintettel meredt rám! – Te hülye – sziszegte fogai között, miközben felmásztam a trónra. – Te hülye. Hát semmi méltóságérzet nincs benned? Hogy várod, hogy a nép tiszteljen? – Hiszen a férjed vagyok, drágám és Nero apja. Ezért tisztelnek – feleltem udvariasan. A két hajóhad megütközött. Nem fogom részletesen leírni a csatát, de mind a két fél ragyogóan küzdött. A szicíliaiak elsüllyesztettek kilenc nagy rhodusi hadihajót, és ők maguk hármat vesztettek, a többit pedig beszorították a tóparthoz, a trónusom közelébe, és egymás után megtámadták őket. A szicíliaiak átugráltak a rhodusi hajókra, és a rhodusiak többször visszaszorították őket. A fedélzetek csúszósak lettek a sok vértől, de végül a rhodusiak kikaptak, és három órakor már minden hajón szicíliai lobogó lengett. Tábori kórházam megtelt. Az életben maradottaknak megkegyelmeztem, kivéve a három rhodusi hadihajó legénységét, mert ezek nem védekeztek eléggé, és három könnyebb szicíliai hajót, mely állandóan kikerülte a küzdelmet. Háromezer ember halt meg vagy fulladt vízbe. Kisfiú koromban nem tudtam vért látni. Most már nem bántam, annyira érdekelt a küzdelem. Mielőtt a vizet kieresztettem volna, meg akartam győződni arról, hogy elég mély-e a csatorna. Mert ha nem elég mély, akkor nem viszi el az egész vizet. Kiküldtem valakit, hogy végezzen gondos mélységméréseket a tó közepén. Jelentette, hogy a csatornát legalábbis három lábbal mélyebbre kellett volna ásni, ha azt akarjuk, hogy a tó negyedrésze ne maradjon meg. Így az egész cécó hiábavaló volt. Agrippinilla Narcissust hibáztatta, és csalással vádolta. Narcissus a vállalkozókat hibáztatta; azt mondta, a vállalkozók bizonyára megvesztegették a mérnököket, hogy hamis jelentést küldjenek be a tó mélységéről. Kijelentette, hogy Agrippinilla nagyon igazságtalan vele szemben. Nevettem. Mondtam, nem baj. Igen élvezetes látványban volt részünk, és a csatornát néhány hónapon belül ki lehet mélyíteni. Senkit sem kell hibáztatni, valószínűleg magától mélyült ki a tizenhárom év alatt, így mindnyájan hazamentünk, és négy hónap múlva visszatértünk. Ez alkalommal nem állott rendelkezésemre annyi börtöntöltelék, amennyi egy tengeri csatához szükséges, és a mutatványt kisebb mértékben nem akartam megismételni, így hát mást határoztam. Hosszú, széles pontonhidat építtettem a tó egyik oldalán keresztül, amelyen két-két zászlóaljból álló két haderő küzdött meg egymással. Az egyiket etruszk, a másikat samniumi haderőnek neveztem el. Tüzes indulók hangjára vonult egymás ellen a két haderő, és a híd közepén találkozott, ahol a híd háromszáz lábnyira szélesült ki. A samniták kétszer foglalták el ezt a csatateret, de az etruszkok támadása visszakényszerítette őket, sőt a samniták nemsokára menekülni voltak kénytelenek. Az etruszkok ellenfelüket lándzsával szúrták át, koponyájukat kétfejű csatabárdjukkal zúzták össze, majd belökték őket a vízbe. Kiadtam a parancsot, hogy egyetlen harcosnak sem szabad kiúsznia. Ha bedobták a vízbe, vagy fulladjon meg, vagy másszon újra a hídra. Az etruszkok győztek, és nagy diadalmi máglyát raktak. A győzteseknek mind visszaadtam szabadságát, és néhány samnitának is, aki különösen jól harcolt. Végre elérkezett a pillanat, hogy a vizet kibocsássuk a tóból. Óriási faebédlőt emeltettem a zsilipek közelében, az asztaloknál ragyogó ebédet szolgáltak fel nekem, a szenátoroknak, családjuknak, az előkelő lovagoknak és az idősebb testőrtiszteknek. A zuhogó víz kellemes hangja mellett szándékoztunk ebédelni. – Biztos vagy benne, Narcissus, hogy a csatorna most elég mély? – kérdeztem. – Igen, Caesar, magam végeztem a méréseket. Így odaléptem a zsilipekhez, áldozatot mutattam be, és egy-két imát mondtam. Bocsánatot kértem a tó nimfájától is, könyörögtem neki, ne haragudjék ránk, és a jövőben legyen a földművelők védőistene, akik a tó helyén fognak gazdálkodni. Ezután kiadtam a parancsot, hogy húzzák fel a zsilipeket. A víz bömbölve zuhogott le a csatornába. Roppant éljenzés. Egykét percig figyeltük, aztán így szóltam Narcissushoz: – Gratulálok, Narcissusom, tizenhárom évi munka és harmincezer... Óriási mennydörgésszerű robaj szakított félbe, amely után sikoltozás támadt. – Mi ez? – kiáltottam fel. Narcissus karomnál fogva megragadott és minden udvariasságot félretéve, valósággal vonszolni kezdett felfelé a domboldalon. „Siess!” sikoltotta, „gyorsabban, gyorsabban!” Megnéztem, mi a baj. Nos, iszonyú nagy, barnásfehér vízhegy, nem merném megmondani, milyen magas, vágtatott bömbölve felfelé a csatornában. Felfelé a csatornában, ezt ne felejtsék el! Kis időbe tellett, amíg rájöttem, hogy voltaképpen mi történt. A hirtelen kiözönlő víz kiöntött a csatornából, körülbelül ezer lépésnyire, és a völgyben nagy tavat alkotott. Ebbe a tóba zúdult bele egy egész domboldal, amelynek alapját a víz meglazította és kimosta. A sziklák százezer tonnái zuhantak be a hirtelen keletkezett tóba, teljesen betöltötték és egyszerre kiszorították a benne felgyülemlett vizet. Szerencsére az egész nézőközönség ki tudott mászni, csak húszan fulladtak meg. Persze a faebédlőt a víz pozdorjává zúzta, minden étel, felszerelés, dísz odaveszett. Ó, Agrippinilla, mennyire magánkívül volt! Ráordított Narcissusra, hogy ő csinálta akarattal az egészet, hogy ezáltal eltitkolja, a csatorna még most sem elég mély, Narcissus különben is a közpénzek millióit vágta ilyen módon zsebre. Narcissus, aki szintén önuralma végén járt, és idegeit nagyon megviselték az események, kifogyott béketűréséből, és megkérdezte Agrippinillától, hogy kinek tartja magát. Semiramis királynőnek vagy Juno istennőnek, vagy talán a római hadseregek főparancsnokának? – Ebbe a lébe ne tedd bele a kanaladat – ordított rá. Én jól mulattam az egészen: – A veszekedés nem adja vissza nekünk az odaveszett ebédet. Még jobban mulattam, mikor a mérnökök jelentették, hogy legalább kétévi munkába kerül, míg az új akadályon keresztülvágjuk magunkat. – Félek, barátaim – mondtam –, hogy már nem lesz részem abban az örömben, hogy másodszor is ehhez hasonló mutatványt lássak. Valahogyan az egész ügy gyönyörűen szimbolikus volt. Hiábavaló volt ez a munka is, éppen úgy, mint az a szorgalmas munka, amelyet uralkodásom első és nagyobbik felében a szenátusra és a népre pazaroltam. A feltörő vízhegy vad ereje mély megelégedéssel töltött el. Jobban tetszett, mint az egész tengeri ütközet és a csata a hídon. Agrippinilla panaszkodott, hogy az ár az ebédlőből magával sodorta a palota gyönyörű aranytányérkészletét. Csak néhányat tudtak megmenteni, a többi bizonyára a tó mélyén hever. – Ezért nem kell elkeseredned, drágám – mondtam. – Figyelj ide, vesd le magadról a ragyogó szép ruhádat, minden arannyal együtt – én majd vigyázok, hogy Narcissus el ne lopja –, kiadom az utasítást, hogy a testőrség tartsa vissza a tömeget, és aztán a zsilip tetejéről bemutathatod fejesugrási tudományodat. Mindenki roppant fog örülni ennek. Semmit sem szeretnek az emberek annyira, mintha rájönnek, hogy uralkodóik is végeredményben emberek... de drágám, miért ne? Miért ne tennéd meg? Hát ne haragudj rám. Ha szivacsért le tudtál menni a tenger fenekére, az aranyedény csak megérdemli ezt? Nézz oda, a vízen átcsillog valami. Bizonyára a palota valamelyik kincse. Igen könnyen fel lehet hozni. Nem látod, hol van? Nézz oda, ott van, ahova a követ dobom.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

[Kr. u. 54]Most szeptember van, uralkodásom tizennegyedik évében. Barbillus nemrégen elkészítette horoszkópomat, és fél, hogy a jövő hónap közepe táján meghalok. Thrasyllus egyszer pontosan ugyanezt mondta: kijelentette ugyanis, hogy hatvanhárom évig, hatvanhárom napig és hatvanhárom óráig fogok élni. Ez jövő hónap tizenharmadikán végződik. Thrasyllus többet mondott erről, mint Barbillus. Gratulált a hétszer kilenc e változataihoz. Azt mondta, igen figyelemreméltó dolog. Nos, előkészültem a halálra. A törvényszéken ma délelőtt kértem az ügyvédeket, legyenek kissé több tekintettel az öreg emberre. Modtam nekik, hogy jövőre már nem leszek velük, és utódommal kényük-kedvük szerint bánhatnak... Azt is mondtam a törvényszéken, amikor egy házasságtöréssel vádolt nemesasszonyt hoztak elém, hogy többször megnősültem már, és mindegyik feleségem nagy csalódást okozott, rossz nő volt valamennyi. Egy ideig tűrtem őket, de aztán sorra elváltam tőlük, eddig már háromszor. Agrippinilla bizonyára meg fogja ezt hallani. Nero most tizenhét éves. Az előkelő kurtizánok tettetett szerénységével viselkedik, illatos haját időnként hátradobja a szeméből, vagy pedig az előkelő filozófus tettetett szerénységével az őt csodáló nemesek csoportjának közepén megáll, mintha egyedül erezné magát, jobb lábát előre teszi, fejét mellére horgasztja, bal karját lelógatja, jobb karját felemeli, és ujja hegyével könnyedén a homlokát érinti, mintha nagyon elmerült volna gondolataiban. Nemsokára ezután előhozakodik egy ragyogó epigrammával vagy bölcs mondással, ezeket Seneca készíti számára. Kívánom Nero barátainak, hogy sok örömük teljen benne. Kívánom, hogy Rómának öröme teljék benne. Agrippinának is és Senecának is. Seneca nővére titokban Narcissus barátja, és igen sok értékes értesülést szerzünk tőle a nemzet legújabb kedvencére vonatkozólag. Tőle tudtuk meg azt is, hogy Seneca egy nappal Korzikából való visszahívatása előtt azt álmodta, hogy Caligula nevelője volt. Fontos előjelnek tartom. Idén újévkor magamhoz hívattam Xenophont, és megköszöntem neki, hogy ily sokáig életben tartott. Teljesítettem neki tett ígéretemet, noha még a tizenöt év nem múlt el. Elintéztem a szenátusban, hogy szülőföldjét, Cos szigetét felszabadítsák az adózási és a katonai kötelezettségek alól. Beszédemben részletes beszámolót adtam Cos szigetének híres orvosairól, életükről, cselekedeteikről, elmondtam, hogy ezek mind Aesculapius istent tartják ősüknek. Művelten beszéltem különböző gyógymódjaikról. Xenophon apjával végeztem a sort, aki a germán háborúk alatt apám tábori orvosa volt, majd rátértem magára Xenophonra, akit mind között a legkitűnőbbnek neveztem. Pár nap múlva Xenophon engedélyt kért, hogy néhány évig még velem maradhasson. Ezt a kívánságát nem hála vagy hűség jelének tüntette föl, noha sok mindent tettem érte, hanem azért, hogy a palotában jobban folytathatja orvosi kutatásait. Milyen furcsa agyember! Xenophont fel akartam használni annak a tervemnek keresztülvitelére, amelyben a legnagyobb titoktartásra volt szükségem. Ezzel tartoztam magamnak és őseimnek. Nem kevesebbről volt szó, mint Britannicus megmentéséről. Hadd világítsam meg, miért tüntettem ki akarattal Nerót, miért neveltettem Britannicust oly régimódian, miért óvtam őt minden hízelgéstől és előkelő bűntől és attól, hogy az udvari levegő hatással legyen rá. Nos, először is tudtam, hogy a sors elrendelte: Nero lesz az utódom, mégpedig az az utódom, aki szörnyű uralkodásával örökös gyűlöletet ébreszt a császárok ellen Róma népében. Elrendeltetett, hogy Nero legyen az utolsó az őrült Caesarok között. Igen, mi császárok mind őrültek vagyunk. Józanul kezdjük, mint Augustus, Tiberius, sőt még Caligula is (Caligula gonosz volt ugyan, de józanul kezdte), és a hatalom megzavarja eszünket. Nero halála után a köztársaságot egész biztosan visszaállítják, így gondolkoztam, és azt akartam, hogy Britannicus tegye ezt meg. De hogy maradjon életben Britannicus Nero uralma alatt? Nero bizonyára kivégezteti, ha Rómában marad, mint ahogy Caligula is kivégeztette Gemellust. Britannicust el kell vinni valami távoli helyre, biztonságba, ahol erkölcsösen és nemesen élhet, mint az ókor Claudiusai, és szívében megmarad a szabadság szeretete. „De a világ most már teljesen római, Germania, a Kelet, a Fekete-tengertől északra fekvő szkíta sivatagok és Britannia északi részeinek kivételével. Hol lehet hát Britannicus biztonságban? Hol nem érheti utol őt Nero keze?” – kérdeztem magamtól. – „Parthiában vagy Arábiában nem. Rosszabb választást nem is lehetne tenni. Germániában sem. Sohasem szerettem a germánokat. Minden barbár erényük ellenére természetes ellenségeim. Afrikáról és a szkíták földjéről keveset tudok. Csak egyetlen helyre küldhetem Britannicust, és az Britannia. Az északi britek fajrokonaink. Cartimandua, a brigantok királynője, szövetségesem. Nemes és bölcs uralkodó, és békében él dél-britanniai tartományom mellett. Törzsfőnökei bátor és lovagias harcosok. Mostohafia, a trónörökös, ide jön májusban a fiatal nemesúrfiak és leányok kíséretében. Az egész társaság az én vendégem lesz. Britannicusra bízom, hogy a brigantok mellett a házigazdái tisztet ellássa, és titokban vértestvérséget hozok köztük létre, ami ősi brit szokás. Ezek a brigantok az egész nyáron át itt maradnak. Amikor visszaindulnak (és tengeri úton küldöm őket vissza Ostiából egyenesen Humberbe), Britannicus álöltözetben elkíséri őket. Arcát és testét kékre festi, és a fiatal brigant nemesek vörös öltönyét fogja viselni, nyaka körül az aranylánccal. Senki sem fogja megismerni. A brigant trónörököst él fogom árasztani ajándékokkal, és a lehető legszentebb esküvel kötelezem, hogy vigyázzon Britannicusra, és a királynő kivételével senkinek se árulja el kilétét. A trónörökös majd társaságával ugyanolyan esküt fog tetetni. Cartimandua udvarában Britannicust előkelő származású görög ifjúként fogják bemutatni, akinek szülei meghaltak, vagyona elúszott, és ezért Britanniába jött szerencsét próbálni. Britannicus nem fog hiányozni Rómában. Azt fogom mondani, hogy beteg, Xenophon és Narcissus majd segítenek ebben a csalásban. Nemsokára azután bejelentem, hogy meghalt. Xenophon írásbeli felhatalmazást kapott tőlem, hogy az Aesculapius-szigeten meghalt rabszolgák holttestét egytől egyig elviheti. (Tanulmányt ír ugyanis a szív izmairól.) Bizonyára fog találni megfelelő hullát, amelyet Britannicusének adhatunk ki. Cartimandua udvarában Britannicus férfiúvá érik, megtanítja a brigantokat azokra a hasznos művészetekre és mesterségekre, amelyekre oly gondosan tanítottuk. Ha szerényen viselkedik, mindig sok barátja lesz. Cartimandua elő fogja segíteni, hogy tulajdon isteneit imádhassa. Kerülni fogja a rómaiak társaságát. Nero halála után majd felfedi kilétét, és visszatér, mint a haza megmentője...” Remek terv volt, és én mindent elkövettem, hogy előkészítsem végrehajtását. Amikor a brigant trónörökös megérkezett, Britannicus volt a házigazdája, és őszintén összebarátkozott vele. Megtanították egymást anyanyelvükre és hazájuk fegyvereinek használatára. Egész nyáron együtt dolgoztak és együtt játszottak. Anélkül, hogy én ajánlottam volna, vérszerződéssel testvérséget fogadtak egymásnak. Nagyon megnyugtatott, hogy ilyen szépen haladnak a dolgok. Tervemet közöltem Xenophonnal és Narcissusszal is. Vállalkoztak arra, hogy segítenek nekem. De hallgassák meg, mi történt. Minden ügyeskedésem kárba veszett. Három nappal ezelőtt, igen korán reggel, amikor még az egész palota aludt, Narcissus behozta hozzám Britannicust. Azzal a melegséggel öleltem át, amelytől éveken keresztül visszatartottam magam. Megmagyaráztam neki, hogy miért bántam vele úgy, ahogy bántam. Nem kegyetlenség vagy nemtörődömség volt, csak szeretet. Idéztem a görög verssort, amelyet Augustus mondott nekem halála előtt: „Aki megsebzett téged, az fog teljessé tenni.” Közöltem vele a jóslatot és azt a vágyamat, hogy megmentsem Róma összeomlásából azt a személyt, akit mindenkinél jobban szeretek: őt magát. Emlékeztettem családunk végzetes történetére, és könyörögtem neki, segítsen tervemben, hiszen ez az egyetlen eshetőség életben maradására. Figyelmesen végighallgatott, és végül kitört: – Nem, apám, nem! Apám, bevallom, gyűlöltelek anyám halála óta. Szörnyű rossz volt a véleményem rólad. Gyávának, szőrszálhasogatónak, hülyének tartottalak, és szégyelltem magam, hogy a fiad vagyok. Most látom, hogy rosszul ítéltelek meg, és bocsánatot kérek. De arra nem tudok vállalkozni, amit kérsz tőlem. Nem tisztességes. Egy Claudius ne fesse be az arcát kékre, és ne bújjon el barbárok között. Én nem félek Nerótól. Nero gyáva. Engedd meg, hogy még az idén felölthessem férfiúi tógámat. Csak tizenhárom éves vagyok, de elnézhetsz egy évet, koromhoz képest magas vagyok és erős. Amint hivatalosan férfi lettem, fel tudom venni a versenyt Neróval annak ellenére, hogy ő szerencsésebben indult neki az életnek, és hogy az anyja támogatja. Nevezz ki bennünket trónörököstársaknak, és majd meglátjuk, hogy ki marad felül. Ehhez jogom van, hiszen a fiad vagyok. Nem fordíthatod vissza a történelmet. Dédanyám, Lívia mondta ezt, és igaza volt. Én éppúgy szeretem a régmúlt időket, mint te, de nem vagyok vak. A köztársaság meghalt. Csak olyan régimódi emberek szívében él még, mint amilyen te vagy és Sosibius. Róma most császári birodalom, és csak jó császárok és rossz császárok között lehet válogatni. Nevezz ki társörökösül Neróval, és én majd ellenállok a jóslatnak. Maradj néhány évig életben a kedvemért, apám! Aztán, amikor meghaltál, átveszem tőled a munkát, és igazságosan fogok uralkodni Róma felett. A testőrség szeret engem, és megbízik bennem. Geta és Crispinus megígérték, hogy ha meghalsz, mindent elkövetnek, hogy én legyek a császár, és nem Nero. És jó császár leszek, éppen olyan, mint amilyen te voltál, amíg feleségül nem vetted mostohaanyámat. És adj mellém megfelelő nevelőket. A jelenlegiekkel nem tudok mit kezdeni. Szónoklást akarok tanulni, meg akarom érteni a pénzügyeket, a jogi eljárásokat, meg akarom tanulni a császári mesterséget! Hiába mondtam bármit, nem tudtam lebeszélni, könnyeim sem tudták megváltoztatni elhatározását. Most már feladtam minden reményt, hogy megmenthetem. Nincs az az orvos, aki megmentheti betege életét, amikor az meg akar halni. Inkább mint elnéző apa, mindent megtettem, amire kért. Elküldtem Sosibiust és többi nevelőjét, s újakat neveztem ki. Megígértem, hogy most újévkor nagykorúvá teszem, és a kedvéért megváltoztatom végrendeletem. A megelőző végrendeletemben alig említettem meg. Ma elmondtam búcsúbeszédemet a szenátusban, figyelmükbe ajánlottam Nerót és Britannicust, aztán kettejüknek hosszasan és komolyan prédikáltam a testvéri szeretetről, és a Házat hívtam fel tanúnak arra, hogy akaratom: Nero és Britannicus szeressék egymást. De mily iróniával beszéltem! Tudtam, oly biztosan, mint hogy a tűz forró és a jég hideg, hogy Britannicus elítéltetett, hogy én adom át a halálnak, és ezáltal megölöm az Appius Claudius ősi igaz fajtájából való utolsó igaz Claudiust. Én, a hülye! Szemem kimerült, kezem annyira remeg, hogy alig tudok betűket formálni. Legújabban különös előjelek mutatkoztak. Az éjféli égbolton hatalmas üstökös ragyog, olyan, amilyen Julius Caesar halálát jelentette be. Egyiptomban főnixet láttak, Arábiából repült oda, egy sereg őt csodáló madár kíséretében. Alig tudtam elhinni, hogy igazi főnix volt, hiszen ez csak minden ezernégyszázhatvanegyedik évben jelenik meg, pedig legutoljára kétszázötven évvel ezelőtt jelentették Helipolisból a harmadik Ptolemaeus uralkodása idején. De bizonyára valamilyen fajta főnix volt. És ha a főnix és üstökös nem elég nagy csoda, egy kentaur született Thessaliában. Alexandriában megvizsgálták, és aztán elküldték nekem Rómába. Csak egyetlen napot élt, hozzám mézbe helyezve küldték. Kétségkívül kentaur volt, teste a lóé, és nem mint az alacsonyabb rangú kentauroké, amelynek alteste a szamáré. Főnix, üstökös, kentaur, méhraj a testőrtábor zászlaja körül, egy malac, amely saskarmokkal született, és apám síremlékébe becsapott a villám! Elég sok rossz előjel? Ne írj többet, Tiberius Claudius, britek istene, ne írj többet!

 

HÁROM BESZÁMOLÓ CLAUDIUS HALÁLÁRÓL

I

És nemsokára azután megírta végrendeletét, és lepecsételte. Minden másban, amit még megtehetett volna, megakadályozta Agrippina, akit sok más bűnnel is vádoltak a beavatottak. Csakugyan mindenki megegyezik abban, hogy méreg ölte meg Claudiust, csak afelől van nézeteltérés, hogy miképpen és mikor mérgezték meg. Egyesek azt írják, hogy a capitoliumi palotában ült a papokkal, amikor Halotus eunuch, a főkóstoló beadta neki. Mások szerint tulajdon palotájában történt, és Agrippina volt a gyilkos, aki mérgezett gombát adott, tudván, hogy szereti a gombaételeket. Abban is különbözik az írók véleménye, hogy ezután mi történt. Némelyek azt állítják, hogy a méreg lenyelése után szótlan lett, és egész éjszaka kínok között hánykolódva, kevéssel napkelte előtt meghalt. Mások bizonygatják, hogy először elaludt, majd mindent kiöklendezett, s emiatt újra meg kellett mérgezni. De hogy ezt levesben adták be (gyomra persze kiürült a hányás után, és újra meg kellett tölteni) vagy valami orvossággal került a testébe, senki sem tudja bizonyosan. Halálát titokban tartották addig, amíg utódjára vonatkozóan mindent el nem intéztek. Ezért áldozatot mutattak be érette, mintha még betegen feküdne, és komikus színészeket is hívtak a palotába, mintha az elgyengült beteget így akarnák mulattatni. Három nappal augusztus idusa előtt halt meg, amikor Asinius Marcellus és Acilius Aviola voltak a konzulok, életének hatvannegyedik és uralkodásának tizennegyedik évében. Temetését ünnepélyes pompával végezték, majd hivatalosan istenné avatták; ezt a rangját Nero elvette tőle, de Vespasianus később visszaadta neki. Különleges jelek figyelmeztették a világot halálának közeledtére: kócos, hajas csillag jelent meg, amit üstökösnek szoktak nevezni, apjának, Drususnak síremlékébe becsapott a mennykő, és ugyanabban az évben a legkülönfélébb elöljárók is meghaltak. Ő maga úgy látszik, tudta, hogy közeleg a vége, és nem is nagyon ellenkezett. Erre igen sok jó bizonyítékot lehet felhozni. Mert a konzulokat csak arra a hónapra nevezte ki, amelyben meghalt, és amikor utoljára megjelent a szenátusban, hosszan és komolyan beszélt arról, hogy gyermekeinek békességben kell élni, és alázatosan a tiszteletre méltó Ház urainak figyelmébe ajánlotta a gyermekeket. És utolsó Bíráskodása alkalmával egyszer-kétszer nyíltan kijelentette, hogy életének végére ért. Azok, akik hallották, szomorkodtak emiatt, és imádkoztak az istenekhez, hogy ez ne így történjék.

SUETONIUS: Claudius

II

E sok aggodalmaskodás közepette Claudiust betegség támadta meg, és hogy visszanyerje egészségét, Sinuessa tiszta levegőjére és vizeire kellett bíznia magát. Ekkor történt, hogy Agrippina, ki régen eltökélte magát a gonosztettre, és most mohón kapott az alkalmon, jól fel lévén szerelve gonosz szerekkel, gondolkozni kezdett, vajon milyen mérget használjon, olyant, amely hirtelen és azonnal hat, és így a megátalkodott cselekedet nem derül ki, vagy a lassan ölő szereket válassza, és hogy vajon Claudius, amikor végét közeledni érzi, és rájön a gaztettre, nem fogja-e újra szeretni fiát? Bizonyos finom természetű méregre szánta rá magát, olyanra, amelynek időre van szüksége, hogy gyilkoljon, de előzőleg megzavarja az elmét. Az ilyen gazságok tapasztalt művészét, egy Locusta nevű nőt választott ki, akit nemrégen ítéltek el méregkeverés miatt. Ennek az asszonynak ügyességére bízta a méreg elkészítését, beadását pedig Halotus eunuchra, kinek kötelessége volt a császárt kiszolgálni, de előbb minden ételt megízlelni, s megtudni, nem mérgezette? Voltaképpen e műveletek nem sokkal később oly köztudomásúak lettek, hogy az akkori idők írói el tudják mondani, miképpen öntötték a mérget egy tál gombába, amelyet ő nagyon szeretett, de akár mert már amúgy is elkábult, vagy a bor hatása alatt volt, mindenesetre a méreg befolyását nem érezte rögtön; ugyanekkor belei megszabadultak az ételtől, ami egészségének jó szolgálatára volt. Agrippina kétségbeesett, de minthogy élete forgott kockán, nem sokat törődött most már azzal, mit gondolnak róla, és behívta Xenophont, az orvost, akit már beavatott bűnös szándékaiba. Úgy hiszik, hogy Xenophon, mintha segíteni akarna Claudiusnak, hogy hányni tudjon, halálos méreggel bekent lúdtollat dugott le a császár torkába. Tudatában volt annak, hogy az ilyen kétségbeesett gazság kísérlete életveszélyes, ha nem biztos, és jutalomra csak akkor számíthat, ha azonnal megmutatkozik hatása. A szenátus időközben összegyűlt, a konzulok és papok fogadalmakat tettek az isteneknek arra az esetre, ha a császár felépülne, pedig már meghalt, csak letakarták, hogy eltitkolják a dolgokat, amíg a birodalmat nem biztosítják Nero számára. Először Agrippinára lehetett számítani, aki úgy tett, mintha a fájdalom teljesen letörné, és megnyugvást keresve, karjába szorította Britannicust, „apja élő hasonmásának” nevezte őt, és különböző mesterkedésekkel visszatartotta attól, hogy elhagyja a termet. Hasonlóképpen megakadályozta, hogy nővérei, Antónia és Octavia elmenjenek. A kapukat erősen őriztette, nehogy valaki bejöjjön, mert időről időre kihirdettette, hogy a hercegek tanácskoznak, így majd a katonák reménykedhetnek addig, amíg elérkezhetik az a jó előjellel hirdetett pillanat, amikor a csillagjósok számításai szerint császárt lehet választani. Végre október tizenharmadik napján délben a palota kapui hirtelen feltárultak, és Nero Burrus kíséretében odalépdelt a cohorshoz, amely a hadsereg szabályzata szerint őrt állott. Itt a praefectus jeladására örömünnepléssel fogadták. Egyesek ugyan haboztak, aggódva, hátrafelé tekintve, és gyakorta kérdezve, vajon nincs-e itt Britannicus, de minthogy senki sem ellenezte, ők maguk is csatlakoztak a választáshoz. Nerót így a táborba vitték, ahol megfelelő beszéd után, és miután megígérte, legalább annyi jutalmat ad, mint apja, a néhai császár, császárrá kiáltották ki. A katonák hangját a szenátus határozata követte. A tartományok sem haboztak. Claudiust istenné avatták, és temetését éppoly ünnepélyesen rendezték meg, mint az istenné avatott Augustusét. Agrippina a rendezésben túltett dédanyja, Lívia pompázatosságán. Claudius végrendeletét azonban nem olvasták fel, nehogy a népet felizgassa az az igazságtalanság és aljasság, amellyel felesége fiát tulajdon fia elé helyezte.

TACITUS: Annales

III

Claudiust felmérgesítették Agrippina cselekedetei, amelyekre most rájött, és kereste fiát, Britannicust, akit Agrippina akarattal távolt tartott tőle (mert mindent elkövetett, amit tudott, hogy a trónt Nero számára biztosítsa, hiszen Nero tulajdon fia volt előbbi férjétől, Domitiustól); és ettől kezdve kimutatta érzelmeit, ahányszor találkozott a fiúval. Nem tűrte tovább Agrippina viselkedését, arra készült, hogy véget vet hatalmának, felvéteti fiával a férfitógát, és örökösévé nevezi ki. Agrippina erről tudomást szerezve, megijedt, és nagy sietve megmérgezte Claudiust, hogy ezt megakadályozza. De minthogy Claudius állandóan rengeteg bort ivott, és általában életének szokásai, mint bármely császáré, igen megnehezítették a megmérgezést, Locustáért, a hírhedt méregkeverőnőért küldetett, akit ilyen bűncselekményekért már el is ítéltek. Locusta segítségével mérget készített, és ezt a gomba-ételbe helyezte. Ő maga is evett a többi gombából, de férjével a megmérgezettet etette meg, mert ez volt a legnagyobb és legszebb darab. És így az áldozatot elvitték a lakomáról, mintha az erős italtól vesztette volna el eszméletét, ami persze már sokszor előfordult; de az éjszaka folyamán a méreg hatott, és meghalt anélkül, hogy egy szót is tudott volna szólni vagy meghallgatni. Október tizenharmadika volt és hatvanhárom évet, két hónapot és három napot élt, tizenhárom évig, nyolc hónapig és húsz napig volt császár. Agrippina úgy tudta ezt keresztülvinni, hogy előzően Campaniába küldte Narcissust, akivel elhitette, hogy golyvája miatt campaniai vizet kell innia. Mert Narcissus jelenlétében nem tudta volna megmérgezni, az oly gondosan őrizte gazdáját, így azonban az ő halála gyorsan követte Claudiusét. Messalina sírja mellett ölték meg, ez a körülmény véletlenség műve, de úgy tűnt fel, mintha a bosszú beteljesedése lett volna. Claudius ilyen módon ért véget. Úgy látszott, mintha ezt az eseményt egy üstökös jelezte volna, amilyet már hosszú idő óta nem láttak, aztán véreső, meg villámlás, amely beleütött a praetorianusok zászlóiba, jelezte még az is, hogy a győztes Jupiter temploma önmagától kinyílt, hogy a tábort elárasztották a méhek, s hogy a legtöbb közhivatal viselője meghalt. A császárt mindazzal a megtiszteltetéssel temették el, amellyel Augustust. Agrippina és Nero úgy tett, mintha gyászolná a férfit, akit megöltek, és az égiek közé emelték azt, akit a lakomáról piszkos hordágyon vitettek ki. Ez alkalommal Lucius Június Gallio, Seneca öccse, igen szellemes megjegyzést tett. Seneca maga egy munkát írt, amelynek címe „Claudius tökké válása” volt – ezt a szót az istenné avatás megfelelőjének állította be, és az öccséről azt mondják, hogy igen sokat mondott egyetlen rövid mondatban. Minthogy az állami bakók az elítéltek holttestét a börtönből nagy kampóval vonszolták a Forumra, és onnan a folyóba dobták, ő azt mondta, hogy Claudiust kampóval emelték az égbe. Nero is feljegyzésre méltó megjegyzést tett. Kijelentette, hogy a gomba az istenek eledele, hiszen Claudius gomba segítségével lett isten. Claudius halála után igazság szerint Britannicust illette volna meg az uralom, mint Claudius törvényes fiát, aki különben testi fejlettségével erősen megelőzte életkorát, de a törvény szerint Nerót is rész illette az uralkodásból, mint örökbe fogadott fiút. Nincs azonban erősebb jogalap a fegyvereknél, mert mindig úgy látszik, hogy annak van igaza, akié a nagyobb haderő, és így Nero, miután megsemmisítette Claudius végrendeletét, utódja lett és az egsz birodalom ura, Britannicust és leánytestvéreit eltétette láb alól. Miért siratná hát az ember a többi áldozat balsorsát?

Dio Cassius: LXI. könyv

 

CLAUDIUS TÖKKÉ VÁLÁSA

Szatíra prózában és versben

 

Írta: Lucius Annaeus Seneca

 

Fel kell itt jegyeznem, hogy mi történt ez év október tizenharmadikán a mennyekben. Minden rosszindulat vagy kedvezés nélkül. Ugye igazam van – vagy nem? Ha bárki megkérdi, honnan szerzem értesülésein: ét, nos, ha nem akarok felelni, hát nem felelek. Ki fog rá kényszeríteni? Szabad ember vagyok, ugye? Aznap szabadítottak fel, amikor egy jól ismert személyiség meghalt, aki életével bebizonyította a közmondást; „Vagy szülessél császárnak, vagy hülyének.” Ha azonban mégis úgy döntök, hogy felelek, azt mondom, ami épp legelőször az eszembe jut. Kötelezi-e a törvényszék a történészeket, hogy hozzanak tanúkat, akik megesküsznek állításaikra? Mégis, ha feltétlenül szükséges volna tanút állítanom, azt a férfit hívnám fel, aki látta Drusilla lelkét útközben a mennyország felé; meg fog esküdni, hogy Claudius ugyanezen az úton haladt „lassú méltósággal” (amint a költő mondaná). Ez a férfi egyszerűen kénytelen mindent megfigyelni, ami a mennyországban történik. Ő a Via Appia gondnoka, és ezen az úton indultak el Augustus és Tiberius is, hogy az istenekhez csatlakozzanak. Ha négyszemközt megkérdezik, elmondja az egész történetet, de nem fog semmit sem szólni, ha se kan vannak körülötte. Tudják, azóta hogy megesküdött a szenátus előtt arra, hogy látta, amint Drusilla a mennybe megy, és senki sem hitte el neki (igaz, kissé túl szép ahhoz, hogy igaz legyen), ünnepélyesen elhatározta, hogy semmiről sem tanúskodik, még akkor sem, ha az orra előtt meggyilkolnak egy férfit a piactér kellős közepén. De amit elmondott nekem, arról beszámolok, és jó szerencsét kívánok neki.

 

Az égen Phoebus bejárt nagy utat, Morpheus apó is álomra mutat, A hold világa borzong éjfelet, Dús ősz trónjára ülnek zord telek, Isteni Bacchus, parancs szól feléd: Vén már szüreted, nem fér több beléd, Vénhedj meg te is, elég volt neked! S be is gyűjti be a gerezdeket.

 

Valószínűleg jobban meg fogják érteni, ha egyszerűen közlöm, hogy október hónapja volt, méghozzá tizenharmadika. Az órára vonatkozóan nem tudok teljesen pontos lenni – a filozófusok hamarabb meg tudnak egyezni, mint az órák –, mindenesetre déli tizenkettő és délután egy óra között történt. „Nem valami elsőrangú költő vagy te, Seneca”, szinte hallom olvasóim megjegyzését. „Ti költők elégedetlenül a napfelkeltével és naplementével, már a nap közepével is foglalkoztok? Különben igazatok is van. Miért hanyagoltok el egy ilyen költői órát.” Nos, hát legyen:

 

Szétosztó Phoebus a széles eget, S megáll zenitben. (Tán fáradt lehet.) Fénykocsin aztán száguld lefele, Félút mögötte, hátra csak fele.

 

Ekkor történt, hogy Claudius kezdte kiadni lelkét, de valahogyan nem tudott elkészülni a dologgal. Erre Mercurius, aki igen sokat gyönyörködött volt annak idején Claudius szellemében, a Végzet egyik istenasszonyát a három közül félrevonta, és így szólt: „Véleményem szerint, asszonyom, végtelenül kegyetlen vagy, hogy ennyi ideig hagyod szenvedni ezt a szegény fickót. Hát sohasem szabadulhat meg már kínjaitól? Hatvannégy évvel ezelőtt kezdett el lélegzet után kapkodni, és azóta próbál állandóan életben maradni. Haragszol reá, vagy Rómára? Kérlek, engedd, hogy egyszer a csillagjósoknak is igazuk legyen. Azóta, hogy uralkodó lett, havonta egyszer megjósolják halálát. Mindazonáltal persze nem lehet hibáztatni őket egy kis tévedésért, minthogy soha senki nem volt bizonyos afelől, hogy Claudius valójában megszületett-e vagy sem. Kérlek, Clotho, siess már, öld meg, és engedj egy arra méltóbbat uralkodni.” Clotho így felelt: „Még néhány óráig élni hagyom, hadd csináljon római polgárt néhány kívülállóból, aki még nem lett az. Annyira a szívére vette azt, hogy az egész világ fehér tógába öltözzék Görögország, Gallia, Hispánia, sőt Britannia is. De ha az a véleményed, hogy néhány külföldit is meg kellene tartani magnak, és igazán utasítasz, hogy végezzek vele, nos, meg fog történni.” Kinyitott egy dobozt, és kivett belőle három gombolyagot. Az egyik Augurinusé volt, a másik Baba gombolyagja, a harmadik Claudiusé. „Ezeknek körülbelül egyszerre kell meghalni, mert nem akarom, hogy Claudius egyedül járjon, hiszen egész életében mindig oly sok ezer járt előtte és utána. Igazán hálás lesz, hogy két barátja lesz az útitársa.” Így beszélt a tiszteletre méltó hölgy, és aztán nővéreivel együtt szorgalmasan fonni kezdett. Dicsérte Nerót, a szépet, a ragyogót. Lachesis csak font, font, és személyes ajándékként még jó sereg évet ajándékozott Nerónak. Megkegyelmeztek végül Claudiusnak, az kilehelte lelkét, így végződött az a képmutatás, hogy ő él. Az utolsó szavak, amelyeket hallatott, közvetlenül nyomon követték azt a hatalmas zajt, amely testének ama részéről származott, amellyel mindig folyékonyán tudott beszélni, így szólt: „Ó, egek! Félek, hogy összerondítottam magám.” Hogy ez így volt-e vagy sem, nem tudom. De mindenki megegyezik abban, hogy általában összerondította a dolgokat. Időpocsékolás volna elmondani, mi történt ezután a földön. Mindnyájan tudjátok, hogy mi történt. Senki sem feledkezik meg a nagy öröm pillanatairól, így nem kell félni attól, hogy elfelejtitek, milyen általános öröm követte Claudius halálát. De hadd mondjam el nektek, hogy mi történt a mennyországban. És ha nem hisztek nekem, a tanúm majd mindent megerősít. Először üzenet érkezett Jupiterhez, hogy egy magas, fehérhajú férfi van a kapuban, úgy látszik fenyegetőzik, mert állandóan rázza a fejét. Amikor megy, jobb lábát maga után vonszolja. Amikor nemzetisége iránt érdeklődtek, zavaros, ideges modorban felelt, és meg sem értették. Nem volt görög vagy latin, vagy bármilyen más ismert nyelv. Jupiter szólt Herkulesnek, aki beutazta az egész világot, tehát ismer is minden nemzetet és nyelvet, menjen, beszéljen vele, tudakolja meg tőle, hogy hová való. Herkules odasietett hozzá, és noha sohasem ijedt meg a világ semmilyen szörnyetegétől, most megdöbbentette ennek a furcsa teremtménynek meglátása, aki oly különösen haladt előre, és oly érdes, artikulálatlan hangot adott, mintha valami titokzatos tengeri vadállat lenne. Herkules először azt hitte, hogy most következik tizenharmadik feladata. Amikor közelebbről megnézte azonban, mégis úgy határozott, hogy ez a teremtmény valamifajta ember. Odalépett hozzá, és ami egy görögtől természetes, megkérdezte tőle: – Igen tiszteletreméltó idegen, hadd kérdezzem meg tőled nevedet, származásodat és hazádat. Claudiusnak tetszett, hogy művelt emberek közé jutott. Görögül kijelentette, hogy ő Claudius Caesar, és Ilionban született. A Láz Istennője azonban, aki a közelben állt, így szólt: – Ez a férfi hazudik. Elmondhatom neked, hogy kicsoda, mert már régen együtt élek vele. Lyonban született, Marcus polgártársa. Igen, bennszülött kelta, Viennától a tizenhatodik mérföldkőnél született, így persze leigázta Rómát, ami egy jobbfajta keltától el is várható. Bizonyára ismered Lyont, hidd el, a szavamat adom, hogy Lyonban született. Claudius mérges lett, és felbömbölt. Senki sem értette meg, hogy mit akart mondani, tény azonban, hogy elrendelte, távolítsák el közeléből a Láz istennőjét, és remegő kezével (amely erre a célra mindig abba tudta hagyni a remegést) megtette a szokásos mozdulatot, hogy vágják le az istennő fejét. Parancsára azonban annyira nem engedelmeskedtek, mintha csak szabadosai lettek volna. Azok ugyanis sohasem engedelmeskedtek neki. Herkules így szólt: – Nos, figyelj ide. Ne bolondozz többet. Tudod, milyen helyre kerültél? Itt az egerek lyukat rágnak a vasba, szóval vigyázz. Ha nem beszélsz érthetően, kiverem fejedből a hülyeséget. Gyorsan, a teljes igazságot. Hol születtél és miért? Mondd meg azonnal, különben ez a dorong végez veled, amely már oly sok király koponyáját bezúzta. Beszélj hát, nem értek semmit! Hol szerezted ezt a remegő, rángatózó fejet? Van város, ahol ilyen teremtményeket tenyésztenek? Mondd, csakugyan Ilionban születtél volna? Claudius szemtől szemben állva oly hatalmas hőssel, mint Herkules, megváltoztatta hangját, és rájött, hogy itt szavának nincs olyan nagy súlya, mint Rómában volt. Hogy egy kakas csak a saját szemétdombján úr. Mire így válaszolt: – Ó, Herkules, istenek legbátrabbika, reméltem, hogy pártomra kelsz, és elhatároztam, ha istentársaid valami kezest kérnek tőlem, akkor téged foglak megnevezni. Hiszen jól ismersz. Nem? Gondolkozz egy pillanatig. Én vagyok az a férfi, aki nap nap után ült a templomod előtt, és bíráskodott, még az év legforróbb hónapjaiban, júliusban és augusztusban is. Tudod, mennyit szenvedtem, amíg ott ültem, és hallgattam az ügyvédek rengeteg recsegését. Ha ezek közé kerültél volna, nos, hiszen te vagy a legerősebb az erősek között, bizonyos vagyok benne, hogy szívesen nekikezdtél volna újra Augias istállójának kitisztításához... (Néhány oldal itt hiányzik. Az istenek egy csoportja Herkulesszel beszélt. A hős ugyanis erőszakkal bemutatta Claudiust a mennyország szenátusában, eltökélte ugyanis magát, hogy pártolni fogja.)

 

– De mondd, kérlek, milyen istent akarsz ebből a fickóból csinálni? Nem lehet epikureus stílusú istent, mert Diogenes Laertius kijelentette: „Az isten áldott és elronthatatlan, nem lehet neki bajt okozni, és ő sem okoz bajt másoknak.” Ami pedig a sztoikus isteneket illeti, azok Varró szerint tökéletes gömbök, nincs fejük vagy nemi szervük. Ez se lehet. – Vagy mégis lehetne. Hiszen igaz, van valami benne a sztoikus istenekből. Nincs feje, és nincs szíve sem. – Én esküszöm, még ha Saturnustól kérte volna is felvételét Jupiter helyett, akkor is elutasították volna – noha életében Saturnus Minden Bolondok Ünnepét az egész évben betartotta, igaz, saturnusi Minden Bolondok császára volt. – És mit gondolsz, milyen esélye lesz Jupiterrel, akit vérfertőzés miatt elítélt? Úgy értem, hogy megölte vejét, Silanust, csak azért, mert Silanusnak volt egy húga, a legangyalibb lány a világon, akit mindenki Venus királynőnek nevezett. – Igen, de miért tette? – vágott közbe Claudius. – Én is szeretném tudni. Mégsem lehet, hogy a tulajdon nővérével... – Buta. Nézd meg a könyvekben! Nem tudod, hogy Athénban szabad a féltestvéreknek egymással aludni, és hogy Alexandriában az egésztestvéreknek is? – Nos, Rómában – mondta Claudius – az egerek csak egerek. Lisztet esznek. – Te akarsz minket valamire tanítani? Hiszen azt sem tudtad, hogy a hálószobádban mi történt. – És most isten akar lenni. – Isten, mi? Azt hiszem, nincs megelégedve britanniai templomával, ahol a vadak imádják, és alázatosan imádkoznak hozzá: „Mindenható Bolond, légy kegyelmes hozzánk.” Jupiternek eszébe jutott, hogy a szenátorok nem vitatkozhatnak azalatt, mialatt idegenek vannak a Házban. – Uraim – mondta –, engedélyt adtam nektek, hogy kihallgassátok ezt a személyt, de olyan zajt csaptok, mintha a legközönségesebb kocsmában mulatoznátok. Nem tudom, kicsoda ez a személy, de nem féltek, hogy rossz véleménye lesz rólunk? Claudiust tehát újra kivitték, és Janus Atyát felszólították, hogy nyissa meg a vitát. Az elkövetkező július elseje délutánjára konzullá választották, remek fickó volt, a fején hátul is volt két ragyogó szeme. Temploma volt a piactéren, így természetesen ragyogó beszédet mondott, de túlságosan gyors volt a jegyző számára, nem tudta felírni, így nem tudok részletesen beszámolni róla. Mindenesetre az istenek fenségéről beszélt, és hangoztatta, hogy az istenséget nem szabad lealacsonyítani azáltal, hogy mindenkit ebben a kitüntetésben részesítenek. – Valamikor nagy dolog volt istennek lenni – mondotta –, de most már egészen közönséges dolog lett. Egy jobb külsejű embert, ha sétálni megy, már rögtön istennek szólítanak. Nem akarom azt a benyomást kelteni, mintha egy meghatározott ember ellen beszélnék, én teljesen általánosságban beszélek, és hogy megvilágítsam a dolgot, indítványozom, hogy ezentúl senkit se lehessen istenné avatni, aki Homérosszal szólva

 

a szántóföld aratását eszi,

 

sem azt, aki újra Homérosz szavaival élve,

 

a termékeny földet táplálja.

 

Ha indítványomat megszavazzátok, és törvényerőre emeltétek, főbenjáró bűn lesz bármilyen ember számára, ha istenné avatják, és az ilyet halálra kell korbácsolni. A következő szónok Diespiter volt, az alvilági isten, a Győzelem istenének fia. Kiszemelték már konzulságra is, hivatásos pénzkölcsönző volt, és mellékesen polgárjogokat árult. Herkules barátságos mosollyal odament hozzá, valamit súgott a fülébe, mire Diespiter így szólt: – Claudius rokona Augustus istennek és Augusta istennőnek, akit ő maga avatott istenné. Ezenkívül kétségkívül a legműveltebb ember, aki valaha élt a világon, és minthogy jó politika volna, ha valaki csatlakozhatna Romulus istenhez

 

a főtt répa evésben.

 

indítványozom, hogy Claudiust vegyük be az olympusiak névsorába, hogy élvezhesse az istenség minden előjogát és kiváltságait a legteljesebb hagyományos értelemben, és hogy ilyen irányú megjegyzést iktassunk be Ovidius Metamorphosisaiba. A Ház véleménye megoszlott, és már úgy látszott, hogy Claudiust a többség megválasztja. Herkules látva, hogy itt az alkalom, egyik padtól a másikhoz szaladt, és mindenütt így szólt: – Kérlek, ne ellenezzétek. Személyes érdekem van ez ügyben. Ha úgy szavaztok, ahogy most szeretném, eljön az alkalom, amikor ezt visszaszolgáltathatom nektek. Ismeritek a közmondást: Kéz kezet mos. Azután Augustus isten emelkedett szólásra, mert rákerült a sor és nagy ékesszólással beszélt. – Tanúul hívlak meg benneteket, uraim, hogy hivatalos istenné avatásom napja óta egyetlen szót sem szóltam itt. Mindig csak a magam dolgaival törődtem. De most nem tudom tovább tettetni a pártatlanságot, sem elleplezni szomorúságomat, amelyet a szégyenkezés még jobban elmélyít. Ezért hoztam hát békét az országokra és tengerekre? Ezért végeztem a polgárháborúkkal? Ezért adtam Rómának új alkotmányt és díszítettem tereit új középületekkel... ezért... ezért? A szavak, cserbenhagynak, uraim, semmi sem tudná kifejezni érzésem mélységét ezzel kapcsolatban. Felháborodásomban az ékesszóló Messala Corvinus egy mondását kell idéznem, őt városi gondnokká választották, és néhány nap múlva lemondott, kijelentvén, „szégyellem tulajdon tekintélyemet”. Én ugyanezt érzem, amikor látom, hogy ezt a tekintélyt hogy bemocskolták az én időm óta. Ez a fickó, uraim, akiből igazán nem nézhettek ki valami sok észt, beült a helyemre, az én nevemmel szólíttatta magát, és oly könnyedén küldte az embereket halálba, mintha csak legyeket hessegetne el. De nem fogók beszélni összes áldozatairól, bármilyen kitűnő emberek voltak is. A családi bajok annyira elfoglalnak, hogy nincs időm közügyekkel is foglalkozni. Én csak azért beszélek családi bajokról, mert „lehet, hogy egy retek(4) nem tud görögül, de én tudok”. Legalábbis tudok egy görög közmondást: „A térd közelebb van, mint a sípcsont.” Ez a gazfickó, ez az ál-Augustus, azt a szívességet tette nekem, hogy megölte két dédunokámat, Lesbiát, akivel karddal végzett, és Helénát, akit halálra éheztetett. Dédunokámat, Lucius Silanust is kivégeztette. (Itt, uram, Jupiter, pártfogásodat kérem, hiszen te is elkövetted azt, amiért Silanust ez a hülye halállal büntette.) Most felelj nekem, Claudius, miért ítéltél halálra annyi férfit és nőt, anélkül, hogy meghallgattad volna védekezésüket? Milyen igazságszolgáltatás ez? A mennyországban így csinálják véleményed szerint? Hiszen itt van Jupiter, aki évszázadok óta császár a mennyországban, és csak egyetlenegyszer törte el Vulcanus lábát, és egyszer vesztette el türelmét és akasztotta fel feleségét. És megölte-e családja egyetlenegy tagját is? De te, te megölted Messalinát, a feleségedet, akinek éppúgy dédnagybátyja vagyok, mint neked. (Azt kérdem, hogy csakugyan megölted Messalinát? Az ördögöt, ez még utálatosabbá teszi a dolgot. Sorra gyilkoltad az embereket, és még csak nem is tudtál róla.) Igen, uraim, és aztán dédunokámat, Gajus Caligulát kezdte üldözni még halála után is. Igaz, hogy Caligula megölte az apósát, de Claudius nem elégedett meg, hogy ebben kövesse példáját, a vejét is megölte. És míg Caligula nem engedte meg az ifjú Pompejusnak, Crassus Frugi fiának, hogy a „Nagy” címet viselje, Claudius visszaadta neki ezt a címet, de elvette tőle a fejét. Abban a nemes családban megölte Crassus Frugit, az ifjú Pompejust, Scriboniát, a Tristina nővéreket és Asariót. Crassusról elismerem, olyan híre volt, hogy egész nyugodtan császár lehetett volna Claudius helyett. Hát csakugyan istent akartok csinálni ebből a teremtésből? Nézzetek rá, nézzétek meg a testét, amely az egek átkától terhelten jött a világra. És ha már erről van szó, hallgassátok meg beszédét. Hiszen ha akár három szót ki tud mondani dadogás nélkül, szívesen leszek a rabszolgája... Ki fog imádni egy ilyen istent? Ha ilyen fickókból istent csináltok, uraim, akkor nem várhatjátok el, hogy a nép bennetek higgyen. Röviden, uraim, ha jó véleménnyel vagytok felőlem, számítok rá, hogy megbosszuljátok sérelmeimet. Ezek után indítványom a következő: – most felolvasta jegyzetét – hogy amennyiben egy bizonyos Claudius megölte apósát, Appius Silanust, két vejét, a nagy Pompejust és Lucius Silanust, lányának apósát, Crassus Frugit, lányának anyósát, Scriboniát, feleségét, Messalinát és oly sok mást, hogy felsorolni sem lehet – ezennel indítványozom, hogy a törvény legteljesebb szigorával bánjunk el vele, hogy óvadék mellett se helyezzük szabadlábra, hogy azonnali száműzetésre ítéljük, adjunk neki harminc napot a mennyország és harminc órát az Olympus elhagyására. Gyorsan szavaztak, és az indítványt elfogadták. Amint az eredmény kiderült, Mercurius torkon kapta Claudiust, és elvonszolta a pokol felé. Amint jöttek a szent úton, Mercurius megkérdezte, miért van itt ilyen nagy tömeg. Csak nem lehetséges, hogy Claudius temetése? Tagadhatatlanul csodálatosan szép felvonulás volt, és semmi költséget nem kíméltek, hogy megmutassák: „istent temetnek”. Nagyszámú zenekar olyan szörnyű zajt csapott, hogy még maga Claudius is meg tudta hallani. Minden arc mosolygott. Róma egész népessége szabad emberknt lépdelt. Csak Agatho és néhány műkedvelő ügyvéd könnyezett, és ez egyszer csakugyan őszinték voltak. A hivatásos ügyvédek lassan bújtak elő sötét kuckókból, sápadtan és soványán, de minden lélegzettel egyre több élet tért vissza beléjük. Egyikük, amint meglátta Agatho csoportját szomorkodva topogni, odalépett hozzájuk, és így szólt: – Ugye megmondtam nektek, hogy egyszer csak vége lesz ennek a hosszú bolond ünnepnek. Amikor Claudius meglátta tulajdon temetési menetét, végre megértette, hogy meghalt. Egy nagy kórus énekelte a következőket:

 

Sírj, óh római! Csak verd a melled! A Forum gyászát sírásod adja! Bölcs volt ő, kinek halni kellett, S Róma népének legbátrabbja.

Amivel győzött, az gyors lába volt, A gyors futókat mind ő győzte le, Leverte Parthiát, a lázadót, Szembe nem szállt egy perzsa sem vele.

Íját ha meghúzta erős keze Menekült a méd úttalan úton. Kicsi, mit ejtett, a médek sebe, Mégis látható most is a hátukon.

Átkelt hajóján nem-járt tengeren, Britanniában jó lovon üget, Brigantok nyakán gyorsan ott terem, Leverve festett, kék seregüket.

Ő verte őket római láncra, Bárddal, vesszővel fenyítette meg, Az Óceánt is ő szedte ráncba És sok ezer arany adót szedett.

Gyászold a bírót, ki gyorsan ítélt, Ítélete bölcs és csodálatos, Ha nem hallotta csak az egyik félt, Sőt ez sem volt mindig kívánatos.

Hol is lehet találni még ilyet? Elbíráskodott hosszú éveket, Krétai Minos most az alvilági Helyét lemondván, átadja neked.

Ügyvédek, ti arany-ezüstimádók! Sirassátok őt – költők bőgjetek! És zokogjatok ti is kockajátszók, Méltó erre, kit elvesztettetek.

 

Claudiust elhajolta ez, és maradni akart, hogy végignézhesse az egész látványosságot. De Mercurius, az istenek megbízható küldönce elhúzta, először beburkolván fejét, nehogy valaki felismerje, amint a Marsmezőn keresztül leviszi a pokolba. Claudius szabadosa, Narcissus rövidebb úton előrement, hogy érekezésekor üdvözölje, és most mosolyogva jött előre, és így kiáltott fel: – Istenek! Istenek látogatnak meg minket, halandókat! Micsoda megtiszteltetés... – Közöld velük, hogy itt vagyunk. Menj, siess. Mercurius parancsára Narcissus elsietett. A pokol bejáratához vezető út igen lejtős, és Vergilius valahol megjegyzi, hogy könnyű rajta haladni. Narcissus is, noha golyvától szenvedett, egy pillanat alatt megérkezett. A kapu előtt Cerberus-kutya hevert. Narcissus nem volt hős, egy kis fehér ölebhez szokott, és amikor meglátta ezt a roppant nagy, kócos fekete kutyát, amilyennel az ember nem találkozik szívesen olyan sötét helyen, mint a pokol, nagyon megijedt. Hangosan elordította magát: „Claudius megérkezett.” Feleletképpen üdvrivalgás tört ki, és a kísértetek egy csapata elővonult. A jól ismert dalt énekelték:

 

Megvan ő, megvan ő, Megvan ő, ki elveszett! Örüljetek! He-ha-hő! Tapsoljatok! Üsse kő! Megkerült az elveszett!

 

A kórusban a következők énekeltek: Gajus Silius, Juncus, Sextus, Traulus, Marcus Helvius, Trogus, Cotta, Vettius Valens, Fabius – római lovagok, akiket Narcissus kivégeztetett. Mnester, a színész is-ott volt, akinek külső megjelenését Claudius azáltal javíttatta, hogy levágatta a fejét. Az egész pokolban elterjedt már Claudius érkezésének híre, és mindenki Messalináért futott. Szabadosai, Polybius, Myron, Harpocras, Amphaeus és Perhonactus voltak az elsők. Claudius valamennyit előreküldte, minthogy nem akart sehova sem kíséret nélkül menni. Aztán két testőrparancsnok jött, Catonius Justus és Rufrius Pollio. Barátai egy csoportban sétáltak, Saturninus Lucius, Pedo Pompejus és a két Asinius fivér. Végül megérkezett Lesbia, bátyja leánya és Heléna, nővére leánya, aztán a vők, apósok és anyósok sora – egyszóval az egész család. Szépen sorakoztak, és testületileg Claudius fogadtatására indultak. Claudius megbámulta őket, és meglepetten kiáltott fel: – Nahát, mennyi barátom van itt. Hogyan kerültetek ide mindnyájan? Pedo felelt: – Hogyan kerültünk ide? Te vérszomjas gazfickó! Miképp merészelsz ilyet kérdezni tőlünk? Ki más küldött volna ide bennünket, mint te magad, aki minden barátodat megölted. Most vádat emelünk ellened, gyere hát velünk. Majd megmutatom az utat a büntetőtörvényszék felé. Pedo Aecus törvényszékére vitte Claudiust. Pedo felkérte, vegye fel a fogoly adatait, és aztán kitöltötte a vádiratot: Meggyilkolt szenátorok száma: 35. Meggyilkolt római lovagok száma: 221. Más személyiségek: a felsorolás lehetetlen. Claudius védőügyvédért folyamodott, de senki sem vállalkozott erre. Végre Publius Petronius, Claudius egy öreg ivópajtása lépett elő, aki jól tudott a vádlott nyelvén beszélni. Pedo Pompejus ekkor megkezdte vádbeszédét, torkaszakadtából üvöltve. A védőügyvéd közbe próbált szólni, de Aeacus, aki igen lelkiismeretes bíró, elhallgattatta, és végül kijelentette:

 

Büntesd keményen, ami gazság Így jut érvényre az igazság!

 

Szokatlan csend lett. Mindenkit elképesztett az ítélet, amelyet teljesen precedens nélkülinek tartottak. Maga Claudius természetesen tudott volna precedenseket idézni, de mégis szörnyen igazságtalannak tartotta az ítéletet. Aztán hosszú vita következett afelől, hogy milyen büntetést kapjon. Valaki azt mondta, hogy Sisyphus már elég régen görgeti fölfelé a domboldalon a követ, más pedig kijelentette, le kellene váltani Tantalust, mielőtt szomján hal, és megint másvalaki kijelentette, itt az ideje, hogy más kerüljön a kerék alá, amely állandóan kerékbe töri Ixiont. De Aeacus nem akart megkegyelmezni ezeknek, ehelyett újfajta büntetést hozott. Ki kell találniuk valami teljesen értelmetlen feladatot, amely érzékelteti az állandóan csalódott, mohó becsvágyat. Aeacus végre kimondotta az ítéletet: Claudius örökre kockát rázzon egy olyan kockarázó dobozban, amelynek nincs fedele. Így hát a rab rögtön teljesíteni kezdte ítéletét, keresgélve a kockákat, amint leestek, és sohasem jutott tovább a játékban. Valahányszor megrázta a dobozt, hogy kiborítsa belőle a kockákat, azok eltűntek a nyíláson keresztül; összeszedte, és újra rázni akarta, de újra kiestek, és újra és újra, és amikor lehajolt értük, hogy felemelje, kihulltak ujjai közül – végtelenségig kockázott, hajladozott, nyögdécselt, hajladozott, nyögdécselt. Egyszerre csak ki jött be? Senki más, mint Caligula. Felkiáltott: – Hiszen ez egy rabszolgám. Követelem, hogy adjátok ki nekem. Tanúkat állított akik bizonyítgatták, gyakran látták Caligulát, amint Claudiust korbácsolta vagy öklével verte. Mire kiadták Claudiust gazdájának. Caligula azonban megajándékozta Aeacust vele, Aeacus pedig átadta szabadosának, Menandernek, aki levéltári munkára fogta.

 

TOLDALÉK

 

Seneca Kr. u. 65-ben Nero parancsára öngyilkosságot követett el. Még így is túlélte azonban a történet legtöbb szereplőjét. Britannicust Kr. u. 55-ben megmérgezték. Pallas, Burrus, Domitia, az életben maradt Silanusok, Octavia, Antónia, Faustus, Sulla – mind erőszakos halállal haltak meg. Agrippinilla uralkodása első két éve után elvesztette befolyását Neróra, de azt egy időre visszaszerezte, amikor megengedte Nerónak, hogy vérfertőzést kövessen el vele. Nero ezután megpróbálta meggyilkolni anyját úgy, hogy egy rozzant hajóban tengerre küldte, amely a parttól meglehetős távolban csakugyan kétfelé vált. Agrippinilla partra úszott. Nero erre katonákat küldött hozzá, hogy megöljék. Bátran halt meg, megparancsolván a katonának, hogy szúrja keresztül azt a méhet, amely oly szörnyeteg fiúnak adott életet. Amikor Kr. u. 68-ban a szenátus Nerót közellenségnek nyilvánította, és ő egyik szolgájának megparancsolta, hogy ölje meg, a császári családnak egyetlen tagja sem maradt életben, hogy utódja legyen. Kr. u. 69-ben, a polgárháború és anarchia évében, négy császár volt egymás után, mégpedig Galba, Otho, Aulus Vitellius és Vespasianus. Vespasianus jóakaratúan uralkodott, és megalapította a Flavius dinasztiát. A köztársaságot soha többé nem állították vissza.

 

Jegyzetek:

1. A későbbi császár (Kr. u. 69-79). – R. G.

2. A későbbi Nero császár – R. G.

3. Tréfás célzás önmagára – R. G.

4. A kézirat sormea-t említ, ami nem jelent semmit. Egyesek szerint soror mea a voltaképpeni szöveg. De Augustus, akinek stílusát utánozzák itt, nem mondhatta: „lehet, hogy nővérem nem tud görögül, de én tudok”, mert egyetlen nővére a nagy műveltségű Octavia volt. Véleményem szerint egyszerűbb és természetesebb, ha egy betűhibára következtetünk és surmea-nak olvassuk, ami egyiptomi retket jelent, – R. G.